24. pártkongresszus: két megyei kitüntetett, új pártprogram, megemlékezések Kádár Jánosról

Két módosítással jóváhagyták a Magyar Kommunista Munkáspárt 24. kongresszusának küldöttei a párt új programját. Jász-Nagykun-Szolnok megye két párttagja és kongresszusi küldötte: Herczegh Klára (Szolnok) és Dull Krisztián Norbert (Tiszabura) is már az új kitüntetési rend szerint kapott a párttól elismerést (utóbbi a pártprogram vitájában is felszólalt), ezt a kitüntetési rendet szintén a kongresszuson fogadták el, a párt új jelképével együtt – ezzel módosult a szervezeti szabályzat. Sipos Sándor (Túrkeve) központi bizottsági tagságát is a kongresszus erősítette meg. A párt belpolitikai állásfoglalását szintén jóváhagyták a résztvevők. A kongresszus délelőtt és délután is Kádár Jánosra emlékezett. Az MSZMP volt főtitkárára, az ország 1956 és 1989 közötti vezetőjére a Baross utcában Fogarasi Zsuzsanna országos alelnök emlékezett meg, a kongresszus után pedig a küldöttek testületileg kivonultak a Fiumei úti temetőbe (ahol délelőtt felavatták Kádár János mellszobrát, majd azonnal el is vitték onnan), itt Dull Norbert és Kerezsi László beszélt Kádár Jánosról, a kitüntetett tiszaburai pártelnök és települési képviselő (Munkáspárt-FIROSZ) felesége, Dullné Földi Erika pedig Gyóni Géza versét szavalta el, amelynek címe: Csak egy éjszakára.

Gyakorlatilag megtelt a Munkáspárt Baross utcai székházának első emeleti terme, ahol május 26-án, Kádár János 100. születésnapján 165 küldött és további 100 meghívott vendég illetve párttag reggel kilenc órakor kezdte meg a 24. kongresszus munkáját.

A kora délelőtt Kádár János méltatásával telt el. A száz évvel ezelőtt született pártfőtitkárról először Fogarasi Zsuzsanna országos alelnök emlékezett meg. Ezt követően a külföldi kommunista pártok meghívott vendégei kaptak szót. A görög, a szlovák, a szovjet és az osztrák felszólalók beszédükben egyrészt Kádár érdemeiről beszéltek, másrészt saját pártjaik helyzetéről számoltak be. Valamennyien reményüket fejezték ki, hogy a közösségi társadalom előbb-utóbb megszületik, és hozzátették: ebben a harcban sok sikert kívánnak a Munkáspártnak.

Thürmer Gyula országos pártelnök beszédében az ország, a párt helyzetéről, a Munkáspárt előtt álló feladatokról beszélt. Kádár Jánosra utalva kijelentette: a kádári szocializmus minden gondja és hibája ellenére jobb, sikeresebb, emberibb volt, mint a mai kapitalizmus. A Munkáspárt, amely Kádár örökösének tekinti magát, sok mindent másképp kíván tenni – de szintén közösségi társadalmat akar létrehozni –, mert tanult a szocializmus történetéből.

– A kapitalizmus válságban van – mondta az elnök. – De az is nyilvánvaló, hogy a tőkés rendszer nem tudja a válságot megoldani. A tőkés rendszer válságát egy dolog oldhatja meg: a kapitalizmus megszüntetése, a közösségi társadalom megteremtése. A szocialista forradalom órája egyre közeledik. Szerettük volna, ha Kádár 100. születésnapját más olyan baloldali szervezetekkel közösen ünnepeljük, amelyek balra állnak az MSZP-től.  Kiderült, hogy nem megy. Ők az MSZP hatalmában látják a kiutat, mi a dolgozók hatalmának megteremtésében. Ők az EU barátai, mi az EU ellenfelei vagyunk.

Thürmer Gyula arról is beszélt, hogy a dolgozó emberek ma vagy holnap, de a Munkáspártot is megkérdezik: merre tovább, mi a kiút? Az előző, 23. kongresszuson már ki kellett jelenteni: vagy változtat a munkáján a párt, vagy elhal. Ezért volt szükség új folyamatok elindítására és a régiek megtartására. Ezek egyik része az, hogy minden nehézség ellenére a Munkáspárt létezik és dolgozik. Tartozása, lejárt adóssága nincs. Van programja, és létrehozta a Szabó Ervin Akadémiát.

Az elnök utalt arra, hogy a karcagi alapszervezet röplapjában sorolta fel azokat a helyi gyárakat, üzemeket, amelyeket 1990 után megszüntettek. Az erről készült anyagokat a központi és a helyi pártlappal együtt átnyújtják az embereknek.

Thürmer Gyula ezután rátért a konkrét feladatokra.

– A kapitalizmus nem tudja az emberek problémáit megoldani – mondta. – Nem azért nem tudja, mert nincs pénze. Van pénze, de ezt a pénzt arra fordítja, hogy még több pénzt, még több hasznot termeljen. A tőkés önmaga soha sem fogja belátni, hogy le kell mondania minél nagyobb haszonról, és meg kell elégednie a kisebbel. A kormányokat pedig nekünk kell kényszeríteni. Őket kell rákényszeríteni arra, hogy adóztassák meg a gazdagokat, a multikat, korlátozzák a tőke hatalmát. Ez a Munkáspárt programja. Minden tőkés kormányt kényszeríteni kell, a konzervatívot is, a szocliberálist is. Aki azt mondja, hogy elég leváltani a Fidesz-kormányt, és helyébe hozni egy szocliberálist, az hazudik, félrevezeti a dolgozókat. Ilyenekkel nincs, és nem lehet közös utunk. A tőkét csak a néptömegek, a dolgozók ereje korlátozhatja. Ha erősek leszünk, szervezettek, a tőkések kénytelenek lesznek engedményeket tenni. Ha gyengék maradunk, megosztottak, újra és újra belénk rúgnak.

– Értessük meg mindenkivel a kapitalizmus lényegét – említette az elnök. – A szegény azért szegény, mert mások gazdagok. Fizessenek tehát a gazdagok, segítsünk a dolgozóknak! Elég az áldozatokból! Egy fillérrel se többet a tőkés kormányoknak! Egy fillérrel se többet a bankoknak! Hozzunk létre népi-dolgozói szövetséget! Tanuljunk meg együtt küzdeni a tőkések ellen! Kényszerítsük ki a fennálló kormányoktól a tőke hatalmának korlátozását!  Küzdjünk a politikai szabadságért, a demokratikus jogokért! Valljuk: ha az egyszerű emberek megszervezik magukat, ha felismerik saját erejüket, a világot válthatják meg.

A szónok utalt arra, hogy a tőke korlátozása azonban nem elég. Ha itt megállna a párt, nem lenne jobb a szocialistáknál, a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíciónál és más mensevik bandánál. A tőke ugyanis könnyedén visszavonhatja a reformokat. Új társadalomra, közösségi társadalomra van szükség. Az új pártprogram ezért vázolja fel egy új közösségi társadalom képét. Ez nem valamiféle elvont vágyak gyűjteménye. A közösségi társadalom olyan társadalom, amelyben a termelőeszközök zöme a társadalom tulajdonában van. Olyan, ahol nem a piac az úr, hanem tervgazdálkodás folyik. Olyan, ahol a hatalom a munkások, a dolgozók kezében van. Olyan társadalom, amely nem a pénzért van, hanem az emberért.

– Forradalmi helyzet ma nincs, és azt sem tudhatjuk, eljön-e ennek az ideje – mondta zárásként Thürmer Gyula. – Az azonban bizonyos, hogy nem a párt fog forradalmat csinálni, hanem a forradalmasodó tömegek. A pártfegyelem nem elavult dogma, hanem a párt létének feltétele. Ezt tudatosítanunk kell önmagunkban, és meg kell tanítani rá új tagjainkat. A pártfegyelem része az is, hogy a programot egységesen képviseljük. A társadalomnak minden kommunistától ugyanazt kell hallania. Nem kételyeket, nem pletykákat, hanem a párt szavát. Harcunk fő területe ma az utca. Használjuk az Internetet, és a modern technika újabb eszközeit. De ne feledjük: a technika nem helyettesíti az embert.  A forradalmat nem lehet „letölteni” az Internetről. Meg kell érte harcolni. Küzdünk, s gyakran veszítünk. Veszítünk, de talpra állunk. Van úgy, hogy elárulnak bennünket, de mi megyünk tovább. Sokszor érezzük, hogy nincs tovább, de mégis merítünk új erőt. Tesszük, mert hiszünk. Hiszünk abban, hogy a mi ügyünk jó! Hiszünk abban, hogy a mi ügyünk tisztességes, becsületes! Hiszünk abban, hogy a mi ügyünk győzni fog! Csak azért is győzni fog!

A párt új jelképe, amelyet a kongresszus elfogadott, egy munkásembert ábrázol, kezében kalapáccsal, háttérben a Munkáspárt vörös színével, előtérben a pártnév feliratával. Az új kitüntetési rend, amelyet szintén megszavaztak a küldöttek, négyfajta lehetőséget sorol fel: aranyjelvény, Vörös Lobogó-jelvény és kétféle oklevél: „Hűség a dolgozó néphez, hűség a párthoz” és „A Munkáspárt győzelméért” elnevezéssel.
A Jász-Nagykun-Szolnok megyei küldöttek közül a "Munkáspárt Aranyjelvénye" kitüntetést Herczegh Klára (Szolnok), a Jászkun Munkás megyei pártlap főszerkesztője vehette át, a "Munkáspárt Vörös Lobogója" jelvényt pedig Dull Krisztián Norbert tiszaburai pártelnök.

A kongresszus megerősítette négy új központi bizottsági tag korábbi megválasztását, ők a következők: Botta Melinda és Kerezsi László (Budapest), illetve Nagy Attila (Salgótarján). A negyedik KB-tag a túrkevei Sipos Sándor.

Két változtatással szavazták meg a küldöttek a párt új programját, amelynek vitája több hónapon át zajlott a pártban. Mindkettő a termőföld tulajdonlásáról, a szövetkezetek támogatásáról szól, illetve arról, a föld kincseinek, a természeti erőforrásoknak össznépi tulajdonban kell lenniük.

Délután három óra után a párt vezetői, a kongresszusi küldöttek és a velük rokonszenvezők, körülbelül négyszázan, a Józsefvároson keresztül átvonultak a Fiumei úti temetőbe, Kádár János sírjához, rendőrségi biztosítás mellett. Útközben mozgalmi dalokat énekeltek, és különféle jelszavakat harsogtak, amelyek a kádári és a jelenlegi helyzetet hasonlították össze. A sírnál Dullné Földi Erika Gyóni Géza Csak egy éjszakára… című versét szavalta el, férje pedig Kádár Jánosról tartott beszédet.

A karcagi Munkáspárt piaci akciója: a rendszerváltók a felelősek az ország mai tragikus állapotáért

A Munkáspárt karcagi szervezete 2012. május 24-én, a karcagi piactéren 350 darab A Szabadság újságot, 130 darab Jászkun Munkást, és mintegy 400 darab szórólapot osztott szét a piac látogatói és árusai között. Az akciót, amelyben nyolc karcagi párttag vett részt, kedvezően fogadták, csak egy-két ember mondta, hogy ő nem kéri a párt anyagait, mert a Fidesszel rokonszenvezik. Horváth Sándor karcagi pártelnök kedvezően értékelte az akciót, és megjegyezte azt is, hogy azok közül, akik eltérő politikai véleményt hangoztattak, néhányukat sikerült meggyőzni arról, hogy számára a szocializmus összességében élhetőbb volt.
Nagy József karcagi alelnök a szóróanyagok átadásakor arról érdeklődött, hogy valós-e azok tartalma, azaz jobban érzik-e magukat most, hogy nincs munkahely, és bizonytalan a jövő, mint 1990 előtt, amikor biztos munkahellyel és jövedelemmel rendelkeztek. A megkérdezettek egyöntetű válasza az volt, hogy ami ma van az országban, az egy tragédia, amiért a rendszerváltók a felelősek.
Az egyik árus arra hivatkozott, hogy neki aztán magyarázhatják, milyen rossz volt a szocializmus. Ő ugyanis éppenhogy másként emlékezett: öt gyermeket nevelt fel, és nyáron elutaztak a Balatonra szabadságra. Gyermekei azonban erre anyagi okokból képtelenek, ami azt valószínűsíti, hogy a család aligha mehet nyaralni a Balatonra.
Több asszony elmondta, hogy már nyugdíjasok, és az életük megoldottnak tekinthető, a kérdés csak az, hogy mi lesz az ő gyermekeikkel. Nagy József azon felvetésére, hogy az új alaptörvényben nincs benne a nyugdíjhoz való alanyi jogosultság, azt mondták: tudomásuk van róla, és ez számtalan emberi tragédiához fog vezetni.
Az egyik gazdálkodó elmondta, hogy 60 hektáron gazdálkodik, és bár a bevétele és jövedelme több, mint amennyi a szocializmusban volt, de ehhez jóval többet kell dolgoznia, szabadideje pedig gyakorlatilag nincs.

A felvételek készítésekor többen azt kérték, hogy őket ne fényképezzük, ami jelzi azt, hogy tartanak attól, ha a fotók felkerülnek az internetre.

Avatás után elrejtik az új Kádár-szobrot

Mobil Kádár János-mellszobrot avatnak a volt pártfőtitkár századik születésnapján: az alkotást megrendelő Kádár János Baráti Kör a jelenlegi politikai közhangulatra hivatkozva nem tervezi a szobor köztéren történő felállítását. Inkább a Magyarországi Munkáspárt 2006 egyik párthelyiségében őrzik majd.

NOL| 2012. május 22. 

Mobil Kádár János-mellszobrot avat az egykori pártfőtitkár születésnapjának századik évfordulóján a Kádár János Baráti Kör a Fiumei úti sírkertben – értesült az Index.
A baráti kör a honlapján keresztül is keresett támogatókat a szobor megvalósításához. Mint írták, „ezt a szándékot csak széleskörű összefogással tudjuk, és reméljük megvalósítani”. A mellszobor elkészítését Várhelyi András szobrászművész vállalta, és eddig mintegy félmillió forintba került. A mészkőből készült alkotás ugyan elkészült, de a társaság nem kapta meg az engedélyt arra, hogy Kádár sírja mellett fel is állítsák azt.
Moravcsik Attila, a Kádár János Baráti Kör elnöke az Indexnek elmondta, első körben megkeresték a temető igazgatóját, aki "nem merte vállalni a döntést", de mivel a sírkert állami tulajdon, az igazgató a döntést továbbküldte a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőnek. A vagyonkezelő viszont nem nyilatkozott az ügyben.

A Kádár János Baráti Kör ezért úgy döntött, a május 26-i ünnepségen egy vörös lepellel letakart állványra fogják tenni Kádár mellszobrát, amelyet miután Moldova György író leleplezett, ezt követően a Munkáspártból kivált Magyarországi Munkáspárt 2006 egyik párthelyiségébe visznek majd tovább.
Az Index felvetésére, hogy később hol lesz a pártfőtitkár szobrának végleges helye, Moravcsik Attila azt mondta, nem valószínű, hogy bárhova is kiállítják majd. „Ha meg is adták volna az engedélyt, sokan figyelmeztettek, hogy a jelenlegi politikai légkörben nincs értelme tartósan kint hagyni a szobrot” – jegyezte meg.

 

Így megy ez...

Az ember bedugta a bankkártyát az ATM-be, megadta a kódját, kiválasztotta az összeget, majd az automata kiköpte a pénzt. Matolcsy közben megkapta a tranzakciós adót. Rezgés, pittyegés, megjött az SMS pénzfelvételről. Matolcsy közben megkapta a telefonadót.
Az ember kosarával gyorsan körbesétált a boltban, bepakolta, amit kell, majd röviden eltöprengett a burgonyaszirmok előtt. Nézte, ahogy a neonfény játszik a csillogó zacskókon. Matolcsy közben megkapta az energiaadót. Végül leemelt egy hagymás-tejfölöset, ez még belefér a büdzsébe. Matolcsy közben megkapta a csipszadót.
A pénztár felé vette az irányt, gyorsan bepittyegték a termékeket. Matolcsy közben megkapta az emelt összegű áfát. Szatyorba pakolás, fejben gyors tervezés, még el kell mennie a feleségéért, aki most végezhet épp a postán, befizette a számlákat. Matolcsy közben megkapta a sárgacsekk-adót. Felveszi az asszonyt, aztán mennek a kicsikért, akik a nagymamánál nézik a rajzfilmet. Matolcsy közben megkapta a tévé-előfizetési adót. Slusszkulcs a zárba, felpörög a Suzuki motorja, de villog az üzemanyagszint jelzője, kevés a benzin. Irány a benzinkút, tankolás kétezerért, tíz éve még ötezerért nyomatott bele, de meg kell fogni a pénzt, apránként tud csak tankolni. Matolcsy közben megkapta a megemelt  jövedéki adót.
Befelé a városba, alig vannak a gyorsforgalmi úton, lehet haladni. Matolcsy közben megkapta az útdíjat. Már itt is van, ott integet a felesége a járdán, csak be kéne kanyarodni mellé, felvenni, és menni a kicsikért, délután jön haza az egyetemről a nagyobb gyerek, végre
együtt lesz a család. Matolcsy közben megkapta a tandíjat.
De az embernek valahogy nem akaródzott megállni. Valahogy rohadtul nem volt képes lelassítani, megállni, beletörődni, az életét Matolcsynak elutalni. Elöntötte az agyát a vörös köd, tövig nyomta a gázpedált, a Suzuki az elmúlt tíz évben talán még sose kapott ekkora
benzinfröccsöt. Elfehéredő ujjakkal markolta a kormányt, az utolsó métereknél pedig valami artikulálatlan üvöltés is felszakadt belőle.
Aztán csattant a tűzfalnak.
Matolcsy pedig közben megkapta a baleseti adót.
***
Ökölbe szorított kézzel nem lehet kezet fogni!

Karcagi május elseje birkapörkölttel

A hagyományokhoz hűen a karcagi Munkáspárt 2012-ben is megemlékezett május elsejéről, amelyet birkapörköltfőzéssel kötött össze. Az étel természetesen elfogyott, a jelenlévők pedig a magyar belpolitikai helyzetet elemezték, illetve az 1990 előtti május elsejékre emlékeztek vissza. Képeink Karcagon, a helyszínen készültek.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 283.

Háborúba megyünk?

A parlamenti ellenzék egymást túlharsogva kiabálja, hogy a Terrorelhárítási Központ, becenevén TEK, nem más, mint Orbán „magánrendőrsége." Ez persze nem kis mértékben szürreális állítás, azaz a valósághoz semmi köze, mint majdnem mindennek, amit az ellenzék tesz. Más itt a lényeg. Az ügy akkor kezdett gyanússá lenni, amikor Marié Yovanovitch, az USA európai ügyekért felelős külügyi helyettes államtitkára pár hete felkereste a neves intézményt. Miért? Mi keresnie valója van egy diplomatának ott? Jó, jó, az amcsiknak mindent szabad felénk, de mégis. A héten azonban megvilágosodtam. A Miniszterelnökség bejelentette, hogy Szíriában állítólag elhurcoltak két magyart, és ezért a TEK „szakemberei" készek a térségbe utazni. És lőn fény, persze, én hülye! Az amcsik biztos már két hete tudták, hogy elrabolják a két magyart, két hete mondták Hajdú tábornok kommandósainak, hogy szárazon tarthatják a puskaport, ja és persze, felvehetik a napidijat. Ha az így van, és miért ne lenne így, iszonyú felelősség terheli a kormányt, hogy újabb háborúba sodor bennünket az amerikaiak oldalán. Nagy a felelőssége az ellenzéknek is, amelynek hülyeségeken jár az esze, ahelyett, hogy a lényeget leplezné le. Nyilván azért nem teszi, mert ezt speciel nem ellenzi.

Te szülj nekem rendet!

Ünnepélyesen köszönöm a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnak, hogy megspórolja nekem a kávézásra költött ezreket. A vérnyomásom ugyanis a NAV közléseinek hatására is felmegy, nem kell hozzá kávé. Azt mondja a NAV, hogy az idén „100 adózónál állapított meg jelentős adóhiányt". A legtöbbel valami soproni cég tartozik. Mit gondolsz, mennyivel? Potom 2,6 milliárddal! Ne irigykedj! Neked sohasem lesz ennyi adótartalékod, mert életedben nem fogsz ennyit keresni, meg aztán a NAV úgysem engedné. Neked nem, másoknak igen. Hogy miért lehet egyeseknek, és miért nem lehet neked? Huszonkét év után tényleg nem tudod a választ? Azért, mert nincs rend. „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet!" - kiáltunk fel József Attilával. Szerény véleményem szerint a rend azt jelenti, hogy vannak törvények, és azok mindenkinek kötelezőek. Érted? Mindenkinek! Aki nem tartja be, attól elvenném vagyonkáját, és ingyen munkára kötelezném, mondjuk, egy kedves hajléktalanszálláson. Adott esetben azt, aki nem fizette be az adót, és mellé raknám azt a NAV-főnököt is, aki ezt engedte, és még valakit a gazdasági minisztériumból, aki mindezt eltűrte. Hidd el, hogy lenne rend!

Akarategység

Nagyon jó ez a szó! Tudom már, hogy mi hiányzik a mi kis országunkból. Igen, jól mondod, az akarategység. Ez valami olyasmit jelent, hogy a társadalom a legfontosabb dolgokról ugyanazt gondolja, és ugyanazt teszi. Mondjuk, egyformán bűnnek tekintjük az emberölést. Aztán közös akarat alapján hozunk törvényeket, amelyeket valamennyien be akarunk tartani, és be is tartunk. Szegények és gazdagok, főnökök és beosztottak, magyarok és cigányok, mindenki. 

Három éve Veszprémben megöltek egy külföldi sportolót, másik kettőt életveszélyesen megsebesítettek. Ez nem szorul különösebb magyarázatra. Az már inkább, hogy a magyar igazságszolgál­tatás három évet dolgozott az ügyön, és kétféle ítéletet hozott. Az egyikben két cigány életfogytiglani kapott, a másikban 18-18 évet. A harmadik szereplőnek előbb 20 évet, a végén pedig 8 évet adtak. Az enyhítés egyik indoka az volt, és most jól figyelj, hogy nem lehetett a „vádlottak akarategységére következtetni." 

A középkorban a három jóembert szó nélkül kivégezték volna, és nem kezdtek volna filozofálni arról, hogy milyen szándékkal mentek oda. A tényt nézték volna. A mai világ azonban más, ég és föld. Filózni kell, bele kell élnünk magunkat a tettesek lelkivilágába. Végül is, lehet, hogy csak egy sört akartak inni. Tehetnek ők arról, hogy ott kujtorgott három külföldi sportoló? Miért nem ültek otthon? Hogy gyilkoltak a gyilkosok? Ugyan már, hogy lehet ilyen csúnya szavakat használni?! Azt se biztos, hogy szándékos volt. Csak úgy, véletlenül. Tudod, hogy van ez, a kocsmába bicskával mégy, s ha már viszed, használd is! Még megszólnának a rokonok. 

Még mielőtt félreértenéd, sietve hozzáteszem, nem a cigányokon van a hangsúly, bár ezt a gyilkosságot kétségkívül cigányok követték el. A lényeg a törvény, a társadalom akarategysége. Az, ami nincs. S nagyon nagy baj, hogy nincs.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 282.

Polgárháború

Ne tessék az óvóhelyekre futni! Hála az elmúlt két évtized „bölcs" honvédelmi politikájának, ilyenek ugyanis már nincsenek, meg polgárháború idején úgyse nagyon segít. A külföldi rokonokhoz se nagyon tessék menni! Oda polgárháború nélkül is mehetünk, bár nem biztos, hogy manapság kitörő lelkesedés fogadja a magyar rokont. Mindezt azért mondom, mert a múlt pénteken összehívták a parlament Nemzetbiztonsági Bizottságát. Nyilván nem a hétvégi teniszmeccseket egyeztették, vagy U19-es és U17-es focibajnokság kilátásait taglalták, bár ez sem kizárt. Nem lehet tudni, mivel 15 évre titkositották az ülést. Annyit azért elárultak a világnak, hogy az ATV egy nappal azelőtti műsorának leleplező riportja verte ki a biztosítékot. A riport­ban egy régi felvételen a gyöngyös­patai jobbikos polgármester beszélt polgárháborúról.

A polgárháború, gondolom, olyan háború, ahol ugyanazon kis ország polgárai harcolnak egymás ellen. Szerintem kis hazánk polgárai ma sok mindent csinálnak, csak éppen nem háborúznak. Még tüntetni is csak úgy tüntetnek, ha különbuszokkal a helyszínre viszik őket, s lehetőleg csak a tavaszi-őszi hónapokban. A meleg és a hideg ugyanis nem tesz jót a polgárháborúnak.

De ne vicceljük el a témát! A polgár­háború nagyon komoly dolog. Még akkor is, ha az egyelőre nem tisztázott polgár­mesteri kijelentést a szocliberális ATV fedezi fel, és a parlament nemzetünk nyugalma felett őrködő bizottságának szocliberális elnöke plankolja fel. Biztos véletlen az egybeesés. Sőt, még akkor is fontos, ha ez a kedves bizottság 2011. február 14-én a füle botját sem mozgatta, amikor Vona Gábor a 2010-ben választott Tisztelt Házban először használta a polgárháború szót. „Ha nem történik érdemi fordulat, anarchia és polgárháború vár Magyarországra." - jelentette ki a cigány-magyar feszültségekről így ám!

A polgárháború elképzelt rémálma jó ürügy arra, hogy a magyar parlamenti pártok ne foglalkozzanak a tényekkel. A tények pedig nagyon egyszerűek. Tény, hogy az 1990. évi népszámlálás során 142 ezer 683, a 2001. évi népszámlálás idején 190 ezer 46 állampolgár vallotta magát cigány kisebbségünek. A cigány­szervezetek szerint viszont 800-900 ezer roma él errefelé. Tény, hogy a cigány­családokban több gyerek születik, mint az átlag magyarországiakban. Tény, hogy a rendszerváltás előtt lényegében minden cigány dolgozott, addig ma a túlnyomó többségük nem dolgozik. Tény, hogy a magyar állam sok pénzt költ a cigányság támogatására, amely lénye­gében konzerválja a helyzetet. Nem tény ugyan, de reálisnak tűnő az az amerikai feltételezés, hogy 2040-re a lakosság zöme cigány lesz. Viszont tény, hogy a magyar politika, kormány és parlamenti ellenzék semmit sem tesz ebben az ügyben. Kezdjünk el beszélni róla!

Erkölcs és a Biblia

Elmondok valamit, amit kevesen tudnak: gyűjtöm a Biblia különböző kiadásait. Van már orosz, német, spanyol, angol, görög, s persze, magyarul is több fordításban, több egyház kiadásában. Nemrég vettem egy kétnyelvű, kínai és angol nyelvű Bibliát, ami igazi csemege. A Bibliát nem azért gyűjtöm, mert hinnék Istenben. Nem, azért gyűjtöm, mert ez is az emberiség értéke, és szépek a könyvek. Megjegyzem, a Koránból is van néhány példány. 

A Bibliát elolvastam, többször, nem lettem hívő. Ugyanakkor erkölcsös embernek tartom magam. Az erkölcsöt a szocializmusban tanultam, nem hittan órán, nem a szent könyvekből, hanem a családban, az iskolában, az utcán. Azt láttam, hogy nagyjából ugyanazt várják el szüleim, tanáraim és a környezetem. Voltak persze olyanok is, akik a pénzt akkor is fontosabbnak tartották, mint a tudást, vagy saját kis egójukat elő­szeretettel helyezték a többiek fölé. Igen, ilyen is volt, de nem ez volt a jellemző. A család, az iskola, a társadalom elvárá­sainak egysége nyugalmat adott. Amikor a hármas egység megbomlott, röviddel utána összeomlott a szocialista rendszer is. 

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a kormány minden iskolában erkölcstan oktatást akar bevezetni, és ezt a folyamatot az egyházakra akarja bízni. Na most, az erkölcs nagyjából azt jelenti, hogy a társadalom elfogad bizonyos elveket arról, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mit támogat a társadalom és mit nem. A mai magyar társadalomban pont ebben nincs megegyezés. Lehet prédikálni arról, hogy nem lopj, de amikor nagy méretekben lopni bocsánatos bűn, addig kicsiben is ezt fogják tenni. Lehet beszélni egymás szeretetéről, de ma csak az erő, a pénz számít, és ezt az állam, a politikai elit megtűri, sőt ösztönzi. Az erkölcs nem vallási, és nem egyházi kategória. Mint mondottam, egyik egyháznak sem vagyok tagja, de mégis olyan embernek tartom magam, aki tisztel bizonyos értékeket. Az erkölcs közmegegyezés, amit ki lehet alakítani, de ebben a kormánynak, a parlamentnek kellene élen járni. Ha az állam továbbra vizet prédikál, és bort iszik, továbbra sem lesz erkölcs, Mondhatni: az erkölcstelenség lesz az erkölcs, bárki is tartsa az órát.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 281.

Megeszem a Schmidt-sapkámat, ha...

A parlamenti pártok megint elővettek az ügynök-ügyet. Ha hiszed, ha nem, ez jó a kormánynak is, az ellenzéknek is. Nekünk, pár millió magyarnak már uncsi, de ez nem tántorítja el a parlamenti hölgyeket és urakat. Hát igen! A kormány bajban van. A kezét egyre inkább gúzsba kötik. Hol az IMF és az EU, hol a saját korlátaik. (Más szót akartam irni, de a helyesírási program szerint nem illik ilyen szavakat írni a képernyőre.)

Az ellenzék is megéri a pénzét. Halvány elképzelése sincs arról, hogy mit kellene tenni ilyen válságos helyzetben. Na, akkor vegyük elő a múltat, mondjuk az ügynök-ügyet! Itt kiélheti magát kormány is, ellenzék is. Lehet kommunistázni, lehet gyanúsítgatni ki­mondva és kimondatlanul, de főleg lehet kábítani az embereket.

A egésznek ma már nincs semmi értelme. Nem mondom, a rendszer­váltás után, akkor igen. Akkoriban az új hősök igyekeztek kimosakodni foltos múltjukból. A belügyminiszter­ség zsírosabb állás volt, mint a pénzügyminiszteré. Ott voltak ugyanis a papírok, sőt így: a Papírok. Aki időben kimentette az addigi életét kevésbé előnyös színben feltüntető iratokat, már nyugodtabban érezhette magát. Biztonságban nem, mert, ahogyan egykori főnököm tanította a külügyminisztériumban, semmi sem készül egy példányban, még az sem, amire rá van írva: „Készült 1 példányban".

Igazán szerencsésnek azok érezhették magukat, akik mások papírjaihoz jutottak hozzá. Így vagy úgy, de főleg úgy. Évekig elélhettél belőle. Én tudok rólad valamit. Te tudod, hogy én tudom, és én tudom, hogy te tudod. Később rájöttek az ellenszerre. Egyszerűen le kell tagadni, hogy ügynök voltál. Minél határozottabban teszed, annál biztosabb a siker. Az ultiban ez a durtmarsos módszer. Vagy lehet betlire is menni, ismerd be, hogy ügynök voltál, és ha van egy kis szerencséd, még ünnepelni is fognak. 

De ez már elmúlt. Most kit lehet leleplezni? Az egykori állambiztonsági tiszteket? Őket nem kell keresni, ez volt a munkájuk, rajta vannak a fizetési listán. Azokat, akiket beszerveztek? Hát, igen, ez már izgisebb. Lehet, hogy akadnak még VIP-emberek. akik múltjában van takargatni való. Hát, akkor gyerünk, kerüljön fel az Internetre minden papír! 

Mi? Mit mondasz, hogy vannak személyiségi jogok? Hallgass ide! A világ minden szolgálata három motí­vum alapján tud embereket beszervezni. Ad egy, pénz kell az ürgének, és a szolgálat fizet. Ad kettő, az illető lelkes híve az adott szolgálat mögött álló állam elveinek. Ad három, a szolgálat tud valamit az illetőről, amivel lehet zsarolni. 

Namármost, ha a mai közéletben akad olyan, akit annak idején pénzért szerveztek be, azt ma is meg lehet venni, úgyhogy nem kéne a jog eszközével babusgatni. Ha találnak olyasvalakit, aki a szocializmus lelkes híve volt, és ma is benne van pikszisben, akkor megeszem a kalapomat, illetve mivel az nincs, a Schmidt-sapkámat.

A harmadik ügy sem lehet olyan kínos, mint amilyennek látszik. A szocializmusban nem volt szép dolog homoszexuálisnak lenni, ezzel lehetett zsarolni. De manapság? Szocliberál kormányok idején ez kifejezetten jó pont. Persze lehet, hogy konzervatív időkben ez nem túl jó ómen. A szocializmusban kínos volt az is, ha kiderült valakiről a házasságtörés. De ennyi év után már szinte büszkélkedni lehetne vele.

Zsarolni lehetett és lehet ma is valakit azzal, hogy, mondjuk, közlekedési balesetet okozott, vagy más köztörvényes bűncselekményt követett el. Ha nekünk dolgozol, elnézzük, ha nem, mehetsz a börtönbe! Ez bizony komoly érv. Tegyük fel, hogy voltak ilyenek! Kérdezem én: miért kellene őket védeni, miért kellene eltitkolni a társadalom elől?

Családban marad

Most az MSZP és az LMP jár elől az „igazság" követelésében. Ne higgy nekik, becsapnak! 1989-90-ben a mostani MSZP-sek haverjai ültek a belügyben. Tudtak minden fontos papírról. Utána jött az Antall-Boross-duó. Hidd el, hogy átnyálazták az irattárat! Aztán a Horn-Kuncze-éra. Ha valaki tudta, hogy mit kell keresni, ők tudták. Gyanítom, hogy meg is találták.

A fideszesek mindaddig kívül voltak a hatalmon, úgyhogy nehezen tudnám elképzelni, hogy az első Orbán-kormány négy éve alatt nem forgattak fel minden megmaradt papirt. Aztán megint MSZP és persze SZDSZ. Szerinted az SZDSZ és az LMP között volt valami kapcsolat? Úgyhogy barátaim, kis hazánk politikai figurái olyanok, mint egy nagy család: mindent tudnak egymásról, mindenkinek volt már dolga a másikkal.

Namármost, én jó erősen bezárnám a régi papírokat, és a kulcsot a Dunába dobnám. A politikusokat pedig arra kötelezném, hogy a jelennel és a jövővel foglalkozzanak.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 280.

Mobbingoló óvodások

A tőkés rendszer megdöbbentő dolgokat produkál. A mobbing mindennapos jelenséggé vált az Európai Unió számos országának iskoláiban, sőt óvodáiban - olvashatjuk a svájci Zeit-Fragen hetilapban. A mobbing pszichoterrort jelent, lélektani erőszakot. Ez bárhol történhet, ahol emberek vannak együtt. A mobbing keretében az egyik fél terrorizálja a másik felet, minden cél nélkül, csupán erejét, hatalmát, befolyását demonstrálandó. Adott esetben az erősebb óvodás terrorizálja a gyengébb óvodást, ami azért nem semmi. Na, ja, ezt látja a médiában, a környezetében, ezt tartja normálisnak. A mobbing lényegileg különbözik a konfliktustól, amely ugyancsak az emberek között zajlik, de valamilyen konkrét cél elérése érdekében. A konfliktus pozitív elemet is tartalmaz, hiszen egy probléma megoldása segíti az emberek és a társadalom fejlődését. De mit segít a céltalan erőszak, az értelmetlen erődemonstráció? Semmit, csupán rombol. Az embereket, a társadalmat, a demokrácia intézményeit. 

Az osztrák középosztály lázadása

Kevés jobb dolog van, mint reggel egy Wiener Frühstück, mondjuk a Schwarzenberg Kávéházban, a bécsi nagykörúton. Egy kis sonka, sajt, tojás, dzsem, narancslé, kávé, közben olvasgatva a Der Standard-ot, nos, az osztrák középosztály számára ez nem luxus, hanem a jóléttel járó szinte mindennapos élvezet. Legalábbis az volt eddig. Sokan kezdik felismerni, hogy nem engedhetik meg maguknak eddigi szokásaikat. 

Inge Rauscher nem kommunista, és - sok magyar olvasó megnyugtatására mondom - nem is szélsőjobboldali. Egész egyszerűen egy osztrák értelmiségi asszony, aki a maga 63 éve alatt sok mindent megélt. Ausztria az ő életében lett Európa egyik legkellemesebb országává. De évek óta szomorúan látja, hogy Ausztria egyre kevésbé élhető hely, s ezért jórészt az Európai Unió hibáztatható. Aláírásokat gyűjtöttek, és tavaly decemberben beadták kezdeményezésüket. Legyen népszavazás, és Ausztria lépjen ki az Európai Unióból! Rauscher asszonyt és értelmiségi harcostársait már nagyon régen izgatja, hogy mi lesz az osztrák erdőkkel, ha ilyen ütemben nő az EU-s kamionok tranzitforgalma. Vagy, mondjuk, mivé válik Ausztria, ha a külföldiek száma ilyen gyorsasággal fog ezen túl is nőni. Bécs lakosainak egyharmada már ma sem osztrák. A kaput azonban az európai gazdasági kormányzásra vonatkozó elképzelések tettékbe. Ezentúl a tagállamok összhangba hozzák költségvetési, makrogazdasági és strukturális politikáikat. Ausztriában is sokan éltek abban az illúzióban, hogy az EU a független nemzetek közössége, amely minden egyes részvevő, így a kicsi Ausztria boldogulását szolgálja. Valójában a hatalom az európai kormány kezében van, amely lényegében azt tesz, amit akar, mert a népeknek semmi beleszólásuk sincs. A hatalom centralizálása mögött pedig nem nehéz felismerni a német tőke uralmát. Az osztrákok, akik Hitler alatt már belekóstoltak valami hasonlóba, most joggal rettentek meg. 

Az osztrák középosztály élvezi a nemzeti lét szépségeit. A Tracht, a népviselet ma is, sőt egyre inkább a tehetősebbek népszerű viselete. Elképesztően modern épületeket építenek a városok klasszikus palotái közé, irigylésre méltó kulturális választékot teremtenek, miközben tudják, hogy az osztrák nemzeti boldogulás alapja a kis- és középvállalkozók sokaságának fejlődése. A mai EU éppen az ő boldogulásukról nem gondoskodik. A nagyok, a multik érdeke számít. 

Aztán itt vannak az EU alapelvei, a tőke, az áruk és az emberek szabad mozgásának hármas követelménye. Rauscher asszony hívei szerint ezek nem azt szolgálják, hogy az emberek jobban éljenek, hanem azt, hogy a tőke oda mehessen, ahol maximális profitra tehet szert. Ráadásul a határok teljes megnyitása, érvelnek a népszavazás kezdeményezői, a bűnözés, az illegális bevándorlás előtt is utat nyitott. 

Rauscher asszony arról is nyíltan beszél, hogy Ausztria de facto elveszítette semlegességét, hiszen van közös EU-külpolitikai szolgálat, EU-hadsereg, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb EU-ország a NATO-nak is tagja. Pedig éppen a semlegesség tette Ausztriát vonzóvá. 

Rauscher asszony felveti az osztrák középosztály másik fájdalmát is. Jó, jó, hogy a magyarok, a szlovákok és többi szegényebb ország polgárai ide hordják a pénzüket, de mivel euró van, közös stabilitás van, Ausztria kénytelen a szegényebb és válsággal küzdő tagállamokat is eltartani. Akkor viszont inkább jöjjön vissza a schilling! - mondják sokan az osztrákok. 

Nem tudom, hogy lesz-e Ausztriában népszavazás. De azt tudom, hogy nagyon sok osztrák elkezdett gondolkodni, hogy jó-e ez így. 1995-ben az osztrák választók kétharmada szavazott a belépésre. 15-17 év kellett a kijózanodásra. Mi 2004 óta vagyunk bent. A magyar értelmiség, a magyar középosztály, a magyar társadalom még így megspórolhatna egy évtizedet.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 279.

Úri muri

Menjen, vagy ne menjen? Tette fel az új magyar szerencsejáték kérdését kedvenc lottóárusom. Azóta már tudjuk: Schmitt Pál előbb nem ment, aztán aludt rá kettőt, és mégis ment. A Schmitt-ügyből sikerült a szocliberális köröknek országos ügyet kreálni, bár szerintem ezen kívül van még pár problémácska kis hazánkban, hogy mást ne mondjak, a munkanélküliség, a szegénysor, meg ilyenek. Ezekre persze senki sem köt fogadást. Menjen, vagy ne menjen a köztársasági elnök? Ez már igen! Erre már lehet egy kis pénzt feltenni. Szerintem tettek is rá, és nem is akármilyen pénzeket. Persze, nem a kávéháziak, hanem mások. Ne faggass! Ha tudnám, hogy ki volt, megmondanám. Gondolom, húsz év magyar politizálás után azért te se hiszed, hogy ártatlan kis cserkészek ásták elő Pali bátyánk kisdoktoriját. 

A köztársasági elnök ugyanis csak eszköz a magyar tőkés pártok mostani úri murijában. A tét Orbán feje, pontosabban a tét az, hogy Magyarország a tőkés politika melyik útját kövesse. Feküdjünk le mindebben a külföldnek, amint ezt a szocliberális kormányok tették, vagy feküdjünk le a fő kérdésekben, és próbáljunk meg valamit saját érdekeinkből is érvényesíteni, látva, hogy az EU nagy ívben tesz a mi dolgainkra. Nagyjából ez az Orbán kormány receptje. 

A Schmitt-ügy sokaknak kapóra jön. A szocliberális ellenzéknek, amelynek, mondjuk meg őszintén, halvány gőze sincs arról, hogy mit is kéne tenni a nagy kérdésekben. Beszéljünk inkább arról, hogy Schmitt lemásolta mások írásait, addig sem kell magyarázgatni, hogy miért vittük válságba az országot, és miért nincs ma sem egyetlen új gondolatunk? 

Bármilyen furcsa, de a Schmitt-ügy jól jön a kormánypárt egyes erőinek is, amelyek érzik, hogy baj van, vagy inkább baj lesz. Tenni kell valamit! Jó öreg olimpiai bajnokunk egy ideig leköti a nagyérdeműt, s aki időt nyer, talán háborút is nyer.

A magyar értelmiség egy része lelki tisztulásként éli meg az ügyet. Leváltjuk a csúnya elnököt, aki bemocskolta a mi tudományos életünket, és a nép szépen elfelejti nekünk, hogy ezt rohadt rendszert jórészt mi hoztuk a nyakukra. Talán azt is elfelejtik, hogy ki mosta tisztára az esedékes kormányokat? Ki más, ha nem a mi újságíróink, nem a mi íróink, művészeink, tudományos embereink? Intézzük el Schmittet, és ki mer utána bírálni bennünket azért, hogy tapsoltunk örömünkben, amikor a NATO Szabadkát, Újvidéket bombázta, s nem volt egy szavunk sem a háború ellen? Ki meri számon kérni tőlünk, hogy nincs erős civilmozgalom, ki meri a szemünkbe vágni, hogy hallgatunk? Mindez a múlté. 

Mi lesz most?

Mi lesz most? Ha azt reméli bárki is, hogy nagyobb lesz kenyér az emberek asztalán, több lesz a munkahely, olcsóbb lesz a benzin, azt ki kell ábrándítanom. A politikai játékok nem szülnek gyárakat, munkahelyeket. A dolgozó ember élete jottányit sem változik.

Schmitt távozása komoly tisztáldozat a Fidesz részéről. Kiderült, hogy nem sebezhetetlenek. Ugyanakkor a lemondás leveheti a terhet Orbánról, és elveheti a stratégiai kezdeményezést a szocliberális erőktől. Az Orbán-kormány időt nyerhet. Rendezhetik a saját csapatukat, és szembenézhetnek a ténnyel: az emberek egyre rosszabbul élnek. Ilyen helyzetben nem a dolgozóktól kellene egyre többet elvenni, hanem végre keményen megadóztatni a gazdagokat, s ebből a pénzből megkönnyíteni a szegények életét. Kérdés, hogy a Fidesz, a kormány képes-e saját polgári korlátain túllépni?

A szocliberális erők tapsolhatnak, elkönyvelhetik, hogy fogást találtak a Fideszen, s egy ideig a kezükben volt a stratégiai kezdeményezés. Mielőtt az erkölcsösség lovagjaivá ütnénk őket, gondoljuk végig: amikor az EU és Magyarország válságban van, a húsz évvel ezelőtti plagizálás elég indok-e ahhoz, hogy pillanatnyi előnyért még egyet rúgjunk az országba? A Schmitt feletti győzelem ráadásul csak egy pillanat, nincs mivel folytatni. A Schmitt-ügyből nem lehet automatikusan Orbán-ügyet csinálni. Orbán megleckéztetéséhez ugyan találtak amerikai, sőt német partnereket is, de leváltásához nem, vagy most még nem. De a legfontosabb: a szocliberális ellenzéknek nincs új politikája. A „térjünk vissza ahhoz, amibe belebuktunk” politika pedig nem nagyon kelendő.

Mi a mi dolgunk? Úri murit láttunk a javából, ezt tudnunk kell. Tudnunk kell azt is, valakik már törik a fejüket a következő álügyön, amellyel újra és újra elvonhatják a mi figyelmünket, és elérhetik, hogy ezekkel foglalkozzunk, ahelyett, hogy harcolnánk a tőke ellen. Persze, csak akkor, ha engedjük. Engedjük?

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 278.

Vonják vissza a rossz törvényt!

Vannak emberek, akiknek első szóra hiszek. Nincsenek sokan. Hegedűs Lajos úr, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) elnöke ilyen ember. Pár éve jártam náluk. Ha valaki tudja, akkor ő tudja, hogy milyen világban élnek azok, akik valamilyen képességükben korlátozottak. Oda kell figyelni szavára, nem csupán azért, mert mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe. A hátrányos helyzetű embertársainkkal való törődés a korszerű társadalom fokmérője. Ma már nem dobjuk le a gyengének tűnő újszülötteket a Tajgetosz hegyéről, mint Spártában tették, bár állítólag e legenda sem igaz. A gondoskodás persze teher a társadalomnak. Bár ez rossz szó. Mondjuk azt: megterhelés, anyagi, szellemi, emberi megterhelés. De meg kell tennünk, mert éppen ez tesz bennünket emberré. Nos, Hegedűs úr tiltakozik a kormány új rendelete ellen, amely kétszázezer korábbi rokkantsági nyugdíjast és rendszeres szociális járadékost foszt meg az utazási kedvezménytől. A MEOSZ korábban jelezte, hogy elfogadhatatlannak tartja a rokkantsági nyugdíjrendszer megszüntetését, és tiltakozását fejezte ki amiatt is, hogy az érintettek a rokkantsági nyugdíj elvesztésével számos korábbi, nyugdíjhoz kötött kedvezménytől is elesnek. De mintha kínaiul mondták volna, senki sem figyelt oda. 

A Szabadság bejut a parlamentbe, és sokan ütik el az unalmas órákat belelapozva az újságunkba. Nos, tisztelt Képviselő Hölgyeim és Uraim, ha elolvasták e sorokat, tessenek szíves lenni, visszavonatni a rossz törvényt!

Most jó lenni LMP-s képviselőnek

Ha még egyszer születnék, isten bizony LMP-s képviselő szeretnék lenni. Itt van például Schiffer András országgyűlési képviselő úr. Mi munkatársaimmal együtt kis pártunkban naponta törjük a fejünket, hogy miből fizessük ki a gázszámlát, hogy adjuk ki A Szabadságot, nem is beszélve kapitalizmus elleni harcunkról. Schiffer úrnak könnyű. A kapitalizmus győzött, legalábbis egyelőre. Kenyérgondjai nincsenek, van ideje történei mi kutatásokat végezni. Példának okáért azon filózni, hogy Széles Gábor úr annak idején az általa vezetett gyárban körbeudvarolta-e Gorbacsov szovjet főtitkárt vagy sem. Egyébként nem értem, hogy jó Schiffer úrnak mi a baja Gorbacsovval, aki speciel annyit tett a tőkés rendszer győzelméért, amennyiről Schiffer képviselő úr még álmodni sem álmodhat. De aztán kiderült, hogy képviselő úr keveri a szezont fazonnal. Pedig nem mindegy, hogy partizán vagy kurtizán! Széles Gábor úr az akkori orosz miniszterelnököt, Nyikolaj Rizskovot látta vendégül, és nem Gorbacsovot. Direkt mondom, orosz, és nem szovjet. Oroszország - ideológiáktól függetlenül - ugyanis meghatározó gazdasági partnerünk volt. A magyar iparnak jól jött az orosz piac, és Széles úr a magyar nemzeti ipar és nyilván a saját cége érdekében nagyon helyesen tette, hogy szíves vendéglátásban részesítette az orosz kormány fejét. Ma is jó lenne elvinni, mondjuk Putyin elnököt, egy jó magyar gyárba, megvendégelni, egy kis versenyt rögtönözni közötte és a gyári dzsúdó-csapat között. Feltéve, ha lenne ilyen. Mármint nem dzsúdó-csapat, hanem magyar gyár. Most egyik sincs. A magyar ipart éppen Schiffer úr szocialista-liberális barátai tették tönkre. Széles úr viszont azon kevesek közé tartozik, aki igyekezett valamit megmenteni a magyar iparból, és ma is tesz azért, hogy kis országunk végre ne csak fogyassza a külföld termékeit, de legyen saját nemzeti termelésünk is. Anélkül ugyanis mindig az IMF és az EU rabjai leszünk. 

Mindennap tornaórát!

Gyerekkoromban a kapitalistákat előszeretettel ábrázolták kövér, szivarozó, utálatos lényekként. Én magam is meglepődtem, amikor először találkoztam hús-vér kapitalistákkal. Kisportoltak voltak, soványak, műveltek, és nem is dohányoztak. Egy életre megtanultam, hogy az ellenfelet nem szabad lebecsülni. Feltéve, ha le akarjuk őket győzni. A jót értékelni, átvenni, hasznosítani kell. A lényeget nem szabad elfelejteni: akármennyi jót is tesz egy tőkés, ő tőkés marad. Miért mondom ezt? Minap a mindennapos testnevelés bevezetéséről rendeztek konferenciát Gödöllőn. A tőkés kormány államtitkára, a tőkés párt szolnoki polgármestere voltak a főszereplők. Mondhatnánk, hogy pfuj, ez is valamilyen Fideszes reklámfogás. Szalay Ferenc urat, Szolnok első emberét van szerencsém ismerni. Kisportolt, fiatal(os)ember, mellesleg a magyar kosárlabdázók elnöke is. Soha nem leszünk egy párt tagjai, de abban tökéletesen igaza van, hogy Szolnokon megtanítják az 1-2. osztályosokat úszni, diákolimpiákat szerveznek, és sokat tesznek azért, hogy a gyerek ne az utcán csellengjen. Én egyet tennék hozzá. Legyen minden nap tornaóra, sportoljunk! De ehhez a tőkétől el kell venni! Kevés ugyanis a tornaterem, kevés a tornatanár, a sportegyesületek vállalkozásként működnek, és nem egy-egy nagyüzem szociális juttatásaként, mint egykor. A sporthoz pénz kell; vegyék el a gazdagoktól!

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 277.

Kell-e Kádár-szobor a Fiumei úti temetőbe?

Ne kapkodjuk el a választ! Szobor állítása Kádár Jánosnak nyilván kifejezné tiszteletünket és történelmi értékelésünket Kádár János és a kádári életmű iránt. Éppen ezért nyilván sokan jó érzéssel fogadták a hírt, amelyet a három betűs liberális televízióban maga Moldova György jelentett be: „Kádár tisztelői" Kádár-­szobrot emelnek a Fiumei úti sírnál az idei centenárium alkalmából. 

Mi tévők legyünk mi, munkáspártiak? Örüljünk? Ne örüljünk? Gyűjtsünk mi is pénzt? Vagy ne gyűjtsünk? Igaz, senki sem hívott bennünket, hogy vegyünk részt az akcióban, de ettől még megtehetnénk. Még akkor is megtehetnénk, ha tudjuk, hogy „Kádár tisztelői" között olyanok is vannak, akik a mi pártunkat hagyták el, és Kádár nevével takarózva manapság lelkesen védik a tőkés Európai Uniót, a tőkés „Negyedik Köztársaságot" és hirdetik egy új MSZP-kormány eljövetelének mindent megváltó jellegét. Hát, ilyen a világ! Húsz év alatt megtanultuk, hogy Kádár neve nem mossa el a forradalmi Munkáspárt és a kapitalizmussal így vagy úgy egyezkedő baloldali csoportocskák közötti ellentéteket. 

Kell-e Kádár-szobor a Fiumei úti temetőbe? Tudunk-e a temetőben méltó emlékmüvet állítani Kádár Jánosnak? Nos, Kádár sírja önmagában a történelem. A vörös márvány csupán nevekkel és évszámokkal, szerény, egyszerű, mondhatni, olyan, amilyen ö volt. Sajnos, a törvény nem tiltja, hogy a síron változtatásokat végezzenek, így kerülhetett rá később egy emléktábla, amit lehet csúnyának, lehet szépnek nevezni, de egy biztos: szükségtelen, nem oda való. Fölöslegesen megbolygatja a sír egyszerűségét. 

Nem tudni, hogy milyen lesz az a szobor, amelyet „Kádár tisztelői" képzelnek a sírhoz. Annyit azért lehet sejteni, hogy manapság egy igényes szobor, amely méltó Kádárhoz, nagyon sokba kerül. Van ennyi pénz? Egy igénytelen szobor pedig kinek jó? 

Kell-e Kádár-szobor a Fiumei úti temetőbe? Nem, nem kell! Gondoljunk csak bele! Akarunk mi Kádár-szobrot? Igen, akarunk! Síremléket akarunk, ahova „imádkozni" járhatunk, vagy lelkesítő forradalmi emlékművet? Mi ez utóbbit akarjuk. A szobrok, eszméink köbe faragott vagy bronzba öntött megtestesítői Budapest utcáira és tereire valók, nem a temetőbe. A temetőben síremlékeket állítanak és nem szobrokat. 

Lehet-e ma remélni, hogy a főváros egy szoborral emlékezzen meg Kádár Jánosról? Nyilvánvalóan nem. És most nem csupán arra gondolok, hogy az ország jelenlegi konzervatív vezetése minden erővel igyekszik kimosni a nemzet emlékezetéből a szocialista kort. Mint tudjuk, nem volt ez jobb a szocialista-liberális vezetés idején sem. Ki ne emlékezne arra, hogy éppen ők tűrték el a Kádár-sír meggyalázását. A bűnösök - a kitervelők és a végrehajtók - ma is szabadlábon vannak. 

Álom és valóság

Másra gondolok, a budapestiek vélekedésére, a közhangulatra. Húsz éves történelmünk során mi is elkövettük azt a hibát, hogy a Kádár-korszak iránti nosztalgiát a ma lehetséges politikai tényezőjének tekintettük. Bíztunk abban, hogy a múlt egyre szépülő emléke a Munkáspárthoz hozza az embereket. Még aláírásokat is gyüjtöttünk egy köztéri Kádár-szobor létrehozására. Nem sikerült, és nem is sikerülhetett. Nagyon sok emberben él tisztelet Kádár személye és kora iránt. Talán még álmodnak is arról, hogy milyen jó lenne visszahozni. Álmodnak, de a jelenben élnek, és mindjárt megkérdezik: hogyan? Hogyan lehet korunk létező valóságát, a pénz mindenre kiterjedő uralmát megváltoztatni? I logyan lehet a felnövekvő nemzedéket meggyőzni, amikor sokszor saját gyermekeink sem követnek bennünket? 

Akarunk-e Kádárnak emléket állítani? Igen, akarunk! A kádári életművet, a 20. századi magyarországi szocializmus nagyszerű müvét védjük eszmeileg. Megtisztítjuk a rárakódásoktól, a misztikus elemektől, és a maga teljes, összetett igazságában igyekszünk az emberekkel láttatni. így védhetjük azokkal szemben, akik meggyalázni, hitelteleníteni, eltiporni akarják a szocialista múltat. 

Egy új közösségi társadalomért harcolunk, amely megoldja a dolgozó emberek alapvető gondjait. Munkát, tisztességes megélhetést, tényleges politikai és szociális jogokat ad minden dolgozónak. Tudjuk, hogy e célhoz hosszú út vezet. De tudjuk azt is, hogy egyre többen vannak olyanok, akik nem akarnak, nem tudnak a tőkés rendszerben élni. Egyre többen vannak Európában és Magyarországon is. Tudjuk, hogy a tőkét engedményekre lehet kényszeríteni, ha elég erősek, ha elég szervezettek v agyunk, ha van következetes, harcoló pártunk. El fogunk jutni a közösségi társadalom győzelméig. De addig még sok Szabadságot kell eladnunk, sokszor kell az utcára mennünk, sokszor kell a töke ellen küzdenünk. 

Kádár János a magyar történelem nagy személyiségei közé tartozik. Eljön az idő, amikor emlékét utcák, terek, szobrok fogják őrizni. A Munkáspárt él és küzd. Ez a legtöbb és legszebb, amit születésének 100. évfordulóján tehetünk, és tennünk kell.

Volt - nincs

VOLT! NINCS!

Karcagon ez lett a rendszerváltás „eredménye” –

az alábbi gazdasági egységek szűntek meg:

• Téglagyár                                                    • Rizshántoló üzem

• Őrlőmalom                                                 • Kenyérgyár

• SZIM gépgyár                                            • Állatkórház

• BHG gyáregysége                                       • Cipőipari Szövetkezet

• Ruhaipari Szövetkezet                               • Háziipari Szövetkezet

• Magyar–Bolgár Barátság TSZ                    • Vágóhíd

• Május 1. TSZ                                              • Állami Gazdaság

• TITÁSZ Karcagi Üzemigazgatóság          • Építőipari Szövetkezet

• TIGÁZ Karcagi Kirendeltség                   • Tejipari Vállalat

• ÁFÉSZ (Földműves Szövetkezet) • FÜSZÉRT Vállalat

Ez több ezer embernek volt a biztos munkahelye.

Akar egy jobb világot? VÁLASSZA A

MUNKÁSPÁRTOT!

"A mindannyiunkban benne rejlő Jó"

Böcskei Balázs| Népszabadság| 2012. május 15.

A közvélemény két éve kesztyűs kézzel bánik a baloldallal, mintha magától értődő lenne, hogy egy történelmi vereség után gyors talpra állásra lehet számítani. Egy személyi bázisában, szervezeti és szellemi kultúrájában megfáradt és erodálódó MSZP várta a fülkeforradalom után lerohanni akaró, konfliktuson, megosztáson szocializálódott politikai jobboldalt. Az MSZP ciklikusan visszatérő belső reformjai a felső és középvezetői szint ellenállásába vagy éppen a megakadt „Gyurcsány-gombóc” problémájába ütköztek. A korábban platformként létező Demokratikus Koalíció (DK) pártmegújítási kísérlete – a pártszavazás – és annak felemás eredménye egyértelművé tette, hogy az addigi úton a baloldali politika megújítása nem lehetséges az MSZP keretei között.
Az MSZP támogatottsága kiugróan azóta sem növekedett, a DK áttörése pedig – bár a parlamenti küszöb közelébe ért az elmúlt időszakban – továbbra is várat magára, és az elmúlt hetek történései árnyékában az mindennél nehezebb lesz. A kormányzás félidejében vagyunk, a társadalom többsége elégedetlen, a szociális válság mélyül, a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal befulladni látszik, és a pártok számára sem az összefogás, hanem egyelőre inkább az önálló politizálás lehetősége körvonalazódik. Ebben a helyzetben érdemes végiggondolni, miként mehet végbe egy baloldali „feltámadás”.
A baloldali politikai tartalmak és megszólalások egyrészt a Fidesz új „demokráciamodelljét” kritizálják, másrészt szociális témában fogalmazódnak meg. Utóbbiak szerint majdnem minden magyar polgár vesztese a Fidesz politikájának, és ha logikailag ezt a gondolatot folytatjuk, akkor egy esetleges baloldali fordulattal minden polgár nyertessé válhat. Az éhségmenet gyaloglója, a devizahitellel küszködő középosztálybeli vagy a kultúrharcban „érdekelt”, pályázati forrásoktól megfosztott nagyvárosi értelmiségi egyaránt.
Aki azonban mindenkinek ígér, az ott folytatja, ahol a korábban ígéretekben gazdag, populista Orbán Viktor abbahagyja. Aki mindenki jólétével kampányol, az a ténylegesen rászorulókon sem lesz képes segíteni. Az osztályönzés politikájával szemben ugyanis nem az osztályok önzése áll.
A globális válság közepette egyre inkább mélyül a magyar (szociális) válság is. A baloldal ígéretekben még akkor sem lehet könnyelmű, ha az elmúlt két évben honfitársaink sokasága esett ki a szociális és oktatási rendszerből, fordult a politikai apátia felé, keresi – nem is tehet mást – a társadalmonkívüliség napról napra szóló stratégiáit.
A Demokratikus Koalíció elnöke februári évértékelőjében meghökkentő tervvel állt elő: a párt a magyar baloldal vezető ereje lesz, a „szociális remény” pártja. Egyrészt a mondat első felében megfogalmazott pozícióra egyelőre nincs esélye, másrészt a „szociális remény” bőkezűségének a populizmus és a fiskális alkoholizmus vet gátat. Egy felelős baloldali párt esetében inkább kivitelezhető, hogy a „kevesek baloldali pártja” legyen, mint „mindenkié” – amit ma az MSZP sugall magáról. A kérdés, hogy kiket is takarnak a „kevesek”: a baloldal csak akkor lehet sikeres, ha első körben a 2010 utáni Fidesz-világ (szociális) veszteseit kívánja kompenzálni, és nem próbál úgy visszamenni 2010 elé, hogy azok is politikájuk fókuszában vannak, akiket a kormányváltásig nem tudott felzárkóztatni. Erre egyrészt aligha lenne képes, másrészt a társadalmi igazságtalanság újabb gyakorlatát indítaná el.
A Fidesz-világ szociális vesztesei számos társadalmi csoportba tartoznak, a kormány gazdaság- és társadalompolitikai intézkedései ugyanis csak a felső és középosztálytól felfelé jelentenek kedvező változást. A baloldali fókusznak azokon is kell lenni, akik mindennapjaik során eddig nem tapasztalt módon azzal szembesülnek, hogy a fülkeforradalom utáni Magyarország szegénységükre nem átokként, hanem bűnként és szégyenként tekint, akiket ezért büntetni kell, „akikre nincs szükség”. Ez ugyanis egy 2010 tavasza előtt nem ismert gyakorlat. Nehéz lesz viszont meghúzni a határt a kompenzálandók, illetve a társadalomba visszaintegrálandók tekintetében.
Magyarországon – a szélsőjobboldal miatt is – van romakérdés, viszont a baloldal akkor jár el előremutatóan, ha nem csak emberi jogi alapon közelíti meg a kérdést. Nehezen visszafordítható „erkölcsi romlásba” zuhan az ország, ha a baloldal még mindig nem gondolja úgy, hogy itt az ideje betiltani a Jobbikot, megakadályozni a párt belépését közintézményekbe, bojkottálni, ahol csak lehet, új, antirasszista (nem „csak” antifasiszta) politikát hirdetni. A baloldalnak romaügyben a pozitív diszkrimináció gyakorlatait kell 2014-re felvázolni, továbbá – és ezzel minden állampolgárnak üzennie kell – új államfelfogást kell hirdetnie. Utóbbi a „nincsenek jogok felelősség nélkül” hitvallásában áll, amely a jóléti szerződéselvűség kritériumaival írható körül. Ennek fényében az állam, illetve az állam mint a közösség és a társadalom megtestesítője az állampolgárokért vállalt felelőssége fejében az egyéntől is felelős magatartást vár el. Hangsúlyozom: ez minden egyes állampolgárra vonatkozik, és nem zárja ki a romák pozitív diszkriminációját. Bár a következetesség talaján állva a pozitív diszkrimináció felvállalása nem lehetne „megengedett”, de amíg ilyen mértékű az előítéletesség roma honfitársainkkal szemben, addig ettől el kell tekinteni.
A romakérdést egy általánosabb, új, antirasszista politika részévé kell tenni. Ennek tartalma minden politikai, nemi, kisebbségi, kulturális szubkultúra elismerése. Ezt a progresszív kultúra védelmébe kell ágyazni. A progresszív – és kortárs – kultúra védelme mindennapos feladat lesz, hiszen Magyarországon nem kultúrharc folyik, hanem a kultúra inflálódása. Ahogyan Radnóti Sándor fogalmazott: „A kormányváltás óta eltelt majd két év azzal a meglepő tanulsággal járt, hogy az új hatalom semmilyen formában nem keresi legitimációját a magaskultúrában, közömbös vele szemben, s ennek megfelelően az állami mecenatúra rendszerét radikálisan megnyirbálja.” „A feladat éppen az, hogy a mindannyiunkban ott rejtező Gonosz helyett éppenséggel a mindannyiunkban szintén megtalálható Jót szólítsuk meg” – írta Dessewffy Tibor pár hónappal korábban a Magyar Narancsban. Úgy tűnik, az intellektuális baloldal egy része már megértette, hogy kizárólag szociális válságkezeléssel nem lesz versenyképesebb – kultúraváltást kell sürgetnie, azt kell beláttatni az állampolgárokkal, hogy a demokrácia és a szociális felzárkózás kéz a kézben járnak, s hogy esélyteremtő oktatási rendszer és progresszív kultúra nélkül reménye sem lesz a sikerre Magyarországnak. A narratíva tehát adott, de érzelmi mozgósító elem nélkül megvalósíthatatlan lesz, csak egy bejelentett igény, szándék marad.
A szerző az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (Idea) igazgatója