Megszabadulhatunk-e a mindennapi robottól?

Megszabadulhatunk-e a mindennapi robottól?

Nehéz érveket felhozni a szegénység felszámolásával szemben. Általában azok szoktak mégis megpróbálkozni vele, akiknek érdeke fűződik a jelenlegi elosztási viszonyok fenntartásához, mely a szegénységet szüli. Ők inkább agyonhallgatják azt az Európai Uniós polgári kampányt, amely arra irányul, hogy bevezessék a megélhetéshez szükséges garantált alapjövedelmet. Pedig ez a feltétel nélkül, mindenkinek alanyi jogon biztosítandó alapjövedelem nem ellentétes a piaci modellel. Annak dacára sem, hogy egyesek szerint utat nyithat egy új szocialisztikus rend felé, melyben a műszaki-tudományos fejlődésnek hála, valóra válhat a mindennapi robotolástól való megszabadulás XIX. századi utópiája.  Feltéve persze, ha az uralkodó elosztási viszonyokon is változtatnak. A megélhetéshez szükséges garantált alapjövedelem (angol rövidítéssel BIG) máris bizonyította életrevalóságát ott, ahol – ha takaréklángon is, de – bevezették.
A Népszabadság hasábjain már olvashattunk a namíbiai példáról, Magyarország szempontjából azonban sokkal fontosabbnak tartom azokat a tapasztalatokat, amelyek a centrum országaiból származnak, mindenekelőtt az Egyesült Államokból. Alaszka 1982 óta ismeri a BIG-et. Alaszkai Állandó Alapnak (APF) hívják. Az intézmény politikai alappillérré vált, és biztos kudarc vár arra a politikusra, aki megpróbálná kikezdeni a társadalmi szolidaritás új rendszerét. Az amerikai állam költségvetésének 85 százaléka a kőolajtermelésből származik. Ennek kb.18-20 százalékát az APF portfólióként kezeli: részvényekbe, kincstárjegyekbe és ingatlanokba fekteti. Az ebből származó hasznot az Állandó Osztalék Alap (PDF) kapja meg, hogy alanyi jogon szétossza az alaszkaiak között. A kifizetett összeg az APF hasznától függően változik. Volt olyan év, amikor havi 1281 dollár illette az egyedülállót, az öttagú családot pedig 6405 dollár, de olyan is akadt, amikor ennek a háromszorosát folyósították. A legalacsonyabb osztalékot a bevezetést követő két évben fizették (331 USD/fő), a leggyakrabban 1000-1500 USD jutott az egyedülállóra. Karl Widerquist empirikus felmérésekre épülő tanulmánya szerint az összeg távolról sem elegendő az egyén alapvető szükségleteinek kielégítésére. Így aztán azok, akik nem is szorulnak rá, inkább amolyan „bónusznak” tekintik. Más a helyzet a rászorulókkal. Nekik valósággal megváltást jelent a BIG. Vegyünk például egy olyan édesanyát, aki egyedül neveli négy gyermekét. Aligha tudná etetni, ruházni, iskolába járatni gyermekeit, és fizetni a lakbért, ha nem juthatna hozzá minimum ötezer dollárhoz havonta. A PFD bevezetése óta Alaszkában zuhanásszerűen csökkent azoknak a száma, akiknek nem volt miből lakbért fizetniük, vagy törleszteniük jelzáloghiteleiket. Alaszka mára az Egyesült Államok egyik olyan állama, amelyben a legkisebb a szegénység, és a társadalmi egyenlőtlenség. Az USA egyetlen olyan állama, ahol az elmúlt húsz évben folyamatosan nőtt a társadalmi egyenlőség. A PFD ugyan nem azonos a garantált alapjövedelem bevezetését hirdető amerikaiak bátrabb tervével, abban azonban megegyezik vele, hogy minden olyan amerikai állampolgár megkapja, aki megfelel a lakóhelyi követelményeknek, és igényt tart rá, függetlenül attól, hogy dolgozik-e vagy sem, egyedülálló-e vagy családos, fiatal vagy idős, gazdag-e vagy szegény. No de miért kapjon a gazdag is, ha nem szenved hiányt? Mert a jog egyetemes. A korrekció az adózással történik. Az, aki a küszöb alatt él, nem adózik, hanem kap. Viszont az alapjövedelem után is progresszíven adózik az, akinek jövedelme a minimumot meghaladó küszöbök feletti.
Jogilag a rendszer Alaszka 1959. évi alkotmányán alapszik, mely deklarálja, hogy az állami források az alaszkai nép tulajdonát képezik (nálunk is volt ilyen alkotmány egészen 1989-ig, amely kimondta: minden természeti kincs a dolgozó magyar nép tulajdona - a szerk.) Észak-Alaszka olajkincsét 1967-ben fedezték fel. Jay Hammond kormányzó magától értetődőnek tartotta, hogy a kitermelésből származó állami jövedelem 50 százaléka az APF alapba kerüljön, azaz a lakosság, különösen rászoruló rétegei élvezhessék előnyeit. (Ebből végül is 18-20 százalék lett.) A társadalmi folyamat érdekessége, hogy a lakosság mindaddig közömbös maradt az új rendszerrel szemben, amíg kézhez nem kapta az első osztalékot. Attól fogva viszont a részvételi demokrácia elemi erővel bontakozott ki, a PDF intézménye pedig szent és sérthetetlenné vált. Akkora népszerűségre tett szert, hogy szerte a világon modellként viszonyulnak hozzá. A szegénység felszámolására, a társadalmi egyenlőség előmozdítására irányuló programot látnak benne az olaj gazdag Iránban és Irakban, de Mongóliában és Namíbiában is.
Kérdés, vajon a rendszer csak fekete arannyal rendelkező országokban valósítható-e meg, vagy másutt is?  Widerquist határozott nemmel válaszol arra, hogy csak olajtermelő országok képesek megvalósítani. Világszerte naponta privatizálnak olyan természeti javakat, mint amilyen a víz, az ásványkincsek, a föld. Pedig köztulajdonban tartásukkal megalapozhatnák a szegénység felszámolását célzó garantált alapjövedelem rendszerét - írja. Innen a kérdés már politikai. Mint amilyen az adórendszer reformja is, melynek révén idehaza is a rászorulók javára korrigálhatnák az elosztást.
Lyndon Johnson elnöksége idején, a „szegénység elleni harc” jegyében az Egyesült Államok egészében is igyekeztek módosítani a megtermelt érték elosztási rendszerén, hogy a BIG révén mindenki kielégíthesse alapvető szükségleteit. Jövedelmi küszöböt állapítottak meg, és aki ez alatt élt, annak nem kellett adóznia, ezen kívül megillette a megélhetéshez szükséges garantált alapjövedelem is. Az amerikai tapasztalatokra városi és vidéki közegben, egyedülállók és házastársak, afro-amerikaiak, valamint a progresszíven adózó rétegek között készült felmérésekkel tettek szert. Azt tapasztalták, hogy a garantált jövedelemhez jutó nős férfiak 1-8 százaléka, a férjezett nőknek pedig 15-20 százaléka a korábbinál rövidebb ideig dolgozik. A gyermeküket egyedül nevelő anyák esetében 15-27 százalékkal csökkent a munkával töltött idő. Emiatt vita kezdődött a társadalomkutatók között a munkához való viszonyulás etikai kérdéseiről. Pedig nem ördögtől való cél, hogy az ember megszabaduljon a mindennapi robottól, és képességeit – ha van neki – a tudás magasabb szféráiban bontakoztassa ki! Egyes államokban megnőtt a válások száma, melyet egyesek a család integritását fenyegető veszélyként fognak fel. Másutt viszont éppen ellenkezőleg, azt figyelték meg, hogy a haragban álló házastársak kibékültek egymással. Talán mert megszűnt az anyagi ellehetetlenülés állapota?
A kanadai Dauphinben bevezetett garantált jövedelem óta egyre több gyermek tanul tovább, és végzi el a tízedik osztályt. Csírájában Franciaországban is megjelent a jövedelem-garancia: a gyermekek után havi 192 eurót, a felnőttek után pedig 305 eurót adnak a társadalombiztosítási rendszer keretében. „Családi tárca” (Bolsa família) néven 2003-ban Ignácio Lula Da Silva Brazíliájában vezették be az alapjövedelem intézményét. Eredményeként mára 12 millió szegény család 40 millió gyermeke járhat iskolába. A szülők ugyan mindössze 22 reált (12 dollárt) kapnak havonta minden gyermek után, a plafon pedig legfeljebb 200 dollár lehet családonként, de a rendszer így is kiemelte a nyomorból a legszegényebbeket. Egyidejűleg 58-ról 54 százalékra csökkent a jövedelmek közötti egyenlőtlenség Gini mutatója, a humánfejlődés egyik fontos tükre.
Kampány ide, kampány oda, az Európai Unióban és Magyarországon hasonló közömbösség tapasztalható a BIG iránt, mint amilyent Alaszkában tapasztaltak, mielőtt el nem kezdtek garantált jövedelmet fizetni az embereknek. A májusban indult kampányhoz eddig alig 60 ezren adták az aláírásukat 17 EU államban, idehaza pedig alig háromezren. Pedig egymillió aláírás szükségeltetik ahhoz, hogy az Európai Bizottság napirendre tűzze a témát, és állást foglaljon a népi kezdeményezés ügyében. Persze van egy másik út is: maga a Bizottság, vagy az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács is kezdeményezőként léphetne fel. Ehhez azonban változtatni kellene a fennálló rendszeren. Politikai akaratra volna szükség, mely nem csak idehaza hiányzik.

Simó Endre, újságíró, a Magyar Szociális Fórum alapítója

Ami jár, az jár: feltétel nélküli alapjövedelem mindenkinek

Gébert Judit – Tőzsér János: Ami jár, az jár

Érvek a feltétel nélküli alapjövedelem mellett

Létezik olyan gazdaságpolitikai eszköz, amely nagymértékben csökkentené a mélyszegénységet, a társadalmi egyenlőtlenségeket, a szegregált csoportok kiszolgáltatottságát, ugyanakkor növelné a munkavállaló munkáltatóval szembeni alkupozícióját, a munkavállalásra való hajlandóságot és az egyén szabadságát.
Sok közgazdásszal – a Nobel-díjas Friedrich Hayekkel, Herbert Simonnal és Milton Friedmannel - , számos filozófussal – Philippe van Parijsszal, Götz Wernerrel és Ulrich Beckkel -, több szervezettel és Facebook-csoporttal – a Norvég Liberális Párttal, A Dél-koreai Szocialista Párttal vagy az Új-zélandi Demokrata Párttal – egyetértésben úgy gondoljuk: a feltétel nélküli alapjövedelem (unconditional basic income) bevezetése egyszerű és hatékony megoldást nyújtana a fent említett társadalmi problémákra.
A piaci verseny által kikényszerített technológiai fejlődés a munkafelhasználás és a foglalkoztatás ellen hat.
A feltétel nélküli alapjövedelem definíciója a következő: olyan, a politikai közösség által rendszeresen fizetett jövedelem, melyre a közösség minden tagja egyéni alapon és feltétel nélkül jogosult.
E meghatározásnak öt lényegi pontja van.
(1) Az alapjövedelmet mindenki pénzben és nem élelmiszerben vagy más természeti javakban kapja.
(2) Az alapjövedelemre mindenki egyéni alapon jogosult, vagyis nem családoknak és/vagy háztartásoknak fizeti a politikai közösség.
(3) Az alapjövedelemhez a közösség tagjai rendszeresen (évente, havonta, hetente) jutnak. Ez különbözteti meg az alapjövedelem koncepcióját attól az elképzeléstől, mely szerint felnőtté válásakor (18 vagy 21 évesen) kap egy jelentősebb összeget, amely segít megvalósítani az életcéljait.
(4) Az alapjövedelem arra elegendő, hogy fedezze a közösség tagjainak alapvető szükségleteit: az étkezés és lakhatás költségeit.
(5) Az alapjövedelemre mindenki feltétel nélkül jogosult, vagyis független attól, hogy rászorul-e vagy sem, illetve hogy szándékában áll-e kereső munkát vállalni, avagy sem. Ez különbözteti meg az alapjövedelmet olyan szociális juttatásoktól, mint a munkanélküli-segély vagy a családi pótlék.

Mi indokolja? – Fejlődés versus foglalkoztatottság

A modern társadalmakban a technológiai fejlődés a foglalkoztatottság csökkenését vonja maga után. Ezzel semmi újat nem mondunk – gondoljunk csak a 19. század eleji gépromboló mozgalomra, a ludditákra.
A vállalkozásoknak a céljuk, hogy minél hatékonyabban és olcsóbban állítsák elő a piacra szánt termékeiket és szolgáltatásaikat, mivel csak így képesek versenyben maradni, és profitra szert tenni. (Különben az olcsóbban termelő cégek kiszorítanák őket a piacról.) E hatékonyságot és az alacsony költségű termelést a vállalatok technológiai újítások segítségével érik el. Az új technológiák, termelési módszerek olcsóbban, kevesebb munkaerővel és kevesebb alapanyag felhasználásával tudják előállítani ugyanazokat a termékeket és szolgáltatásokat. A piac folyamatos innovációra, a hatékonyság, termelékenység növelésére kényszeríti a vállalatokat, mert ez az egyik kulcsa a versenyelőnyök megszerzésének.
Emiatt egyre kevesebb munkaerőre van szükség ugyanazoknak a termékeknek az előállításához. (Egy füves terület rendben tartásához például már nincsen szükség három kaszáló munkásra, csak egy fűnyíróra, amit egyetlen ember is kényelmesen eltologathat.) E folyamathoz hozzájárul még az is, hogy a hatékony gépek relatíve olcsóbbak, mint az emberi munkaerő. Amíg egy gépet elég egyszer megvenni, addig az alkalmazott után folyamatosan bért és járulékokat kell fizetni. Ráadásul az alkalmazott munkavállaló – a gépekkel ellentétben – időnként sztrájkol a magasabb bérért, néha szabadságra akar menni, vagy a gyerekekért az óvodába.
Egyszóval: a piaci verseny által kikényszerített technológiai fejlődés a munkafelhasználás és foglalkoztatás ellen hat.
A jelenkori kormányok gazdaságpolitikáját ugyanakkor az jellemzi, hogy mindenáron növelni szeretnék a foglalkoztatottságot. Olyan „munkatársadalomban” élünk ugyanis, melyben az egyénnek a megélhetéshez valamilyen, a társadalom által elismert munkát kell végeznie, amelyért fizetést kap, és amelyből megveheti maga számára a szükséges javakat.
A technológiai fejlődés által gerjesztett foglalkoztatottság csökkenés és „a munka társadalma” (vagy „munkatársadalom”) tehát egymás ellen hatnak. E probléma orvoslására eleddig még egyetlen állam vezetése sem volt képes.
Mármost az alapjövedelem mellett érvelők szerint úgy tudjuk a legkönnyebben felszámolni ezt az ellentmondást, hogy feladjuk a teljes foglalkoztatottság illúzióját, és ehelyett arra törekszünk, hogy felmentsük az embereket a kényszerű munkavállalás alól – ha a munkalehetőséget „szűkös erőforrásnak” tekintjük, amelyből nem biztos, hogy jut mindenkinek.
Ha egy politikai közösség bevezetné az alapjövedelmet, vagyis mindenki számára biztosítaná a megélhetéshez szükséges jövedelmet, megszűnne a fenti probléma. Az egyénnek immár nem az alapvető megélhetéséért kellene munkát vállalnia.

Miért hasznos? – Társadalmi hatásai

Vajon nem eredményezné az alapjövedelem bevezetése a lusták és henyélők társadalmát?
Biztosan nem. Először is az emberek nagy része nem (csak) a megélhetésért dolgozik, hanem a munkaköréből fakadó társadalmi elismerésért és státuszért is, vagy egyszerűen csak azért, hogy úgy érezze, hasznos tevékenységet végez. Az ilyen emberek akkor is keresni fognak munkát, ha a puszta megélhetésük más forrásból biztosított.
Másodszor: az alapjövedelem valóban csak alapjövedelem, azaz kizárólag a létszükséglet cikkeire elegendő. Így az egyén nem tud belőle a kényelmét biztosító egyéb javakat, nyaralást, autót, társadalmi státuszt biztosító tárgyakat vásárolni. Ha a puszta megélhetésnél többre vágyik, akkor valamilyen rész- vagy teljes munkaidős állást kell találnia.
Azt is látni kell, hogy az alapjövedelem jobban motivál a munkavállalásra bármilyen szociális juttatásnál, például a munkanélküli-segélynél. Ha a kettőt a hatékonyság szempontjából hasonlítjuk össze, jól látható: a munkanélküli-segély egy sereg olyan nehézséggel küszködik, amely nem jellemzi az alapjövedelmet. A munkanélküli-segély stigmatizál, azt sugallja, hogy valaki haszontalan tagja a társadalomnak. Ez a megbélyegzettség a munkából való kényszerű kimaradás lerombol(hat)ja az illető önbecsülését, meglévő készségeit, kirekesztheti a társadalomból. Ráadásul a szociális segélyeknek megvan az a furcsaságuk, hogy a hozzájutáshoz azt kell bizonyítani a hatóságoknak, ami a foglalkoztatásra épülő társadalomban elítélendő: hogy az illető hasznavehetetlen ember, aki nem képes fizető munkát találni. ezzel szemben az alapjövedelmet mindenki megkapja attól függetlenül, hogy dolgozik-e vagy sem, ezért mentes a segélyek negatív pszichológiai hatásaitól.
Az alapjövedelem ki tudja küszöbölni azt a csapdát, amit a munkanélküli-segély és az alacsony bérek együttes jelenléte állít. Gondoljuk csak végig! A munka nélküli egyén azért nem motivált a munkavállalásra, mert a munkába állásával lényegesen nem növekedne a segélyhez képest a jövedelme. Ha többgyermekes szülőként a minimálbérhez közeli segélyeket kapsz, nem lesz motivációd elvállalni egy alacsony fizetésű munkát, hiszen így közel ugyanakkora pénzösszegért még dolgoznod is kell, a munkahelyig esetleg utaznod is kell, ráadásul munkaidődben a gyerekeid felügyeletét is meg kell oldanod. Más a helyzet, ha az egyén az alapjövedelemre akkor is biztosan számíthat, ha alacsony jövedelmű munkát vállal el.
Az alapjövedelemmel és a munkaviszonyból származó fizetéssel együtt érzékelhetően nagyobb lesz a jövedelme, mint amikor segélyt már nem kap, de alacsony jövedelmet igen. Ennél fogva motiváltabb lesz a munkavállalásra, mivel nagyobb mértékben növekszik a jövedelme alapjövedelemmel együtt, mint anélkül.
Könnyen belátható az is, hogy az alapjövedelem jelentősen javítaná a munkavállalók alkupozícióját a munkáltatóval szemben. A munkavállaló nem kényszerülne arra, hogy megalázó feltételekkel, rossz munkakörülmények között dolgozzon, hiszen ha nem vállal munkát, akkor is biztosított a megélhetése. Ezért az alapjövedelem jelentősen átalakítaná a munkapiacot: népszerűbbek lennének a részmunkaidős állások és a távmunkák, amelyek mellett a munkavállalónak maradna ideje a családjával, barátaival és a hobbijával törődni.
Az alapjövedelem bevezetése jelentősen csökkentené azok kiszolgáltatottságát, akik a mai társadalomban „eltartottnak” számítanak, vagyis azokét, akik háztartást vezetnek, családtagot ápolnak, gyereket nevelnek, saját kiskertet művelnek stb. A társadalom így elismerné, hogy ők is hasznos tagjai a politikai közösségnek, és függetlenséget biztosítana a számukra az „eltartójuktól”. Az „eltartottaknak” nem kellene a megélhetésük biztosítása végett rájuk nézve megalázó viszonyokba bonyolódniuk.
A munkavállalás kényszere alóli felszabadulás azzal is járna, hogy az egyén szabadon dönthetne úgy, hogy egyáltalán nem dolgozik, vagy hogy néhány évet munka nélkül tölt. Lehetősége volna arra, hogy jobban megismerje önmagát, rájöjjön az élete értelmére, vagy művészi alkotószabadságra menjen; önkéntes társadalmi munkát vállaljon, esetleg a családjának szentelje az idejét. Egyszóval: szabadon folytathatná a saját maga által elképzelt „jó életnek” megfelelő életet.
Az alapjövedelem bevezetése csökkentené – ha nem is szüntetné meg teljesen – a mélyszegénységet, a hajléktalanságot és a megélhetési bűnözést. Mérsékelné a bürokráciát is, hiszen az alapjövedelem kiváltaná a legtöbb szociális juttatást, ezért fölöslegessé válna az ezeket működtető intézményrendszer.
Az a segélyező rendszer, amelynek állandóan ellenőriznie kell a segélyezettek rászorultságát, jóval nagyobb apparátust igényel, mint az, amelyik minden állampolgárnak bizonyos időközönként kiutal egy összeget, Így az alapjövedelem az állam ilyen jellegű költségeit is visszaszorítaná.

Miért megvalósítható?

Vajon gazdaságilag finanszírozható elképzelés-e az alapjövedelem koncepciója?
Az alapjövedelmet képviselő szervezetek (Basic Income Eart Network, U.S. Basic Income Guarantee Network, Basic Income UK, vagy a 2013 januárjában alakult magyar Egyesület a Feltétel Nélküli Alapjövedelemért) tagsága egyre növekszik. Az alapjövedelemhez hasonló kifizetésrendszer létezik már Alaszkában, és helyi szintű, pozitív eredménnyel zárult kísérletek zajlottak Kanadában és Indiában. A Latin-amerikai Parlament (amely szerepkörét tekintve legalább a korai Európai Parlamenthez hasonlatos) 2012. november 30-án törvénytervezetet fogadott el az alapjövedelem keretfeltételeiről, s 23 latin-amerikai és karibi országnak javasolja. Az Európai Bizottság 2013 januárjában elfogadta a European Citizen’s Initiative for an Unconditional Basic Income kezdeményezést: ha ez legalább egymillió követőre talál az EU legalább hét országából, a témát az EB az Európai Parlament elé bocsátja megvitatásra.
Az alapjövedelem finanszírozására pedig több javaslat is létezik (ezekről is lásd a http://basicincome.org/ honlapot), melyek értékelésekor mindenképp szem előtt kell tartanunk az adott ország, régió adottságait, intézményeit, valamint azt, hogy az alapjövedelem bevezetése fokozatosan történne mind az összeg, mind az érintettek vonatkozásában. Egyes esetekben közösen birtokolt erőforrásokból, termelési eszközök használatából befolyt profitból befolyt lehet alapjövedelmet biztosítani a közösség tagjai számára (Alaszka). Más koncepciók szerint az újraosztás, vagyis valamilyen adófajta lehetne az alapjövedelem forrása.
Az ilyen javaslatok a földre, a természeti erőforrásokra, a spekulatív tőkemozgásokra („Tobin-adó”), a luxus javakra, az információáramlásra („bit-adó”), az energiára, az üvegházhatású gázok kibocsátására, a vagyonra, a fogyasztásra kivetett adót emlegetik. Spanyolországban például 25 százalékos általános forgalmi adóból finanszírozható volna 200 eurós alapjövedelem. Az Egyesült Államokban a 230 ezer dollár feletti vagyonra kivetett 2 százalékos adó elegendő lenne havi 330 dollárnyi feltétel nélküli juttatásra.

Miért igazságos? – Az erőforrások egyenlő elosztása

Az alapjövedelem bevezetése nemcsak hatékony megoldása volna számos társadalmi problémának, hanem – ami ugyanilyen fontos – igazságos is.
Az emberiség rendelkezésére áll a Föld összes erőforrása és ezzel együtt az évezredeken át felhalmozódott tudásmennyiség – a keréktől kezdve a bonyolult informatikai rendszerekig. Alapvető igazságérzetünk azt súgja, hogy mindenkinek egyenlő joga van eme erőforrások használatára . A gyakorlatban azonban azt látjuk, hogy bizonyos emberek birtokolnak ilyen használati jogokat, mások viszont nem. Mi a helyzet azokkal, akiknek nem jutott rész az erőforrásokból, mivel vagy nem örököltek, vagy későn érkeztek, és már minden valaki másnak a birtokában volt?
Képzeljük el azt, hogy egy lakatlan sziget termékeny területein két hajótörött osztozik fele-fele arányban. Mindketten gyümölcstermesztésbe fognak és szépen éldegélnek a földjük terméséből. De mi történne, ha még egy hajótörött vetődne a szigetre? Melyik megoldás lenne az igazságos? (1) Háromfelé osztanák a termékeny területeket, és mindenki boldogulhatna a saját gyümölcsöskertje műveléséből. (2) Az egyik, a már ott lévő hajótörött azt mondaná az újnak, hogy ha dolgozik neki, cserébe ételt ad a kertje terméséből. (3) Könyörületből nem hagynák éhen halni az újonnan érkezőt, hanem minimális termésalamizsnát juttatnának neki, amelyen eltengődhet.
Szerintünk az első helyzet az igazságos, de világunkban sokkal inkább a (2) és (3) a jellemző. A jelenlegi társadalmak gyakorlatában természetesen nem lehetséges az erőforrások folyamatos újraosztása, és nem is csak a termőföld a hasznosítható erőforrás. De mégis van valami igazság abban, hogy valamennyi eszköz birtoklása, az erőforrások bizonyos szintű használata mindenkinek jár. Ezt testesíti meg az alapjövedelem koncepciója. Gébert Judit közgazdász, Tőzsér János filozófus
Az alapjövedelem bevezetése, alkotmányossági kötelességünk is, mivel az emberi méltóság, elvehetetlen okán jogán eleve jár mindenkinek az alapszükségleteket biztosító eszközökhöz/javakhoz való hozzáférés – vitathatatlanul így van ez!
Itt írd alá az Európai polgári kezdeményezést: https://ec.europa.eu/citizens-initiative/REQ-ECI-2012-000028/public/index.do

Kedves maszataló média! Mennyit is kaszált 33 bank Magyarországon?

“Kedves maszatoló média!”

Posted on 2013/07/26 Szerző: Admin

…”Legközelebbi megosztásnál tehát nem ártana különbséget tenni a mainstream média; a Fidesz által pénzelt kormánypárti orgánumok, a kapitalisták által pénzelt kereskedelmi média és a – szociálisan érzékeny hazafias média között…”

Kedves hangú bejegyzés érkezett Fb oldalunkra. – Ezt mi most, egy az egyben közöljük:

Edit Dankó:

“KEDVES MASZATOLÓ MÉDIA! Már rég erről kellene beszélni!

Mennyit is kaszált 33 uzsorázó bank Magyarországon.

A soha nem látott adatok a PSZÁF-forrásból származnak. Mivel, hogy számos számviteli csalás történt, így a hivatalos számok ezeknél az összegeknél csak magasabbak lehetnek… !!

Összes banki (lakossági) hitelállomány

2005: 11.935 MRD HUF———-3.712 MRD HUF
2006: 17.319 MRD HUF——— 4.613 MRD HUF
2007: 20.979 MRD HUF———-5.847 MRD HUF
2008: 19.791 MRD HUF———-7.536 MRD HUF
2009: 19.243 MRD HUF——— 7.519 MRD HUF
2010: 19.911 MRD HUF———-8.083 MRD HUF
2011: 19.243 MRD HUF———-7.646 MRD HUF
2012. 17.441 MRD HUF———-6.794 MRD HUF

KAMAT-BEVÉTELEK, ÁRFOLYAMNYERESÉG BEVÉTELEK

2002: 846 MRD HUF 2002: 135 MRD HUF
2003: 1.050 MRD HUF 2003: 181 MRD HUF
2004: 1.439 MRD HUF 2004: 243 MRD HUF
2005: 1.388 MRD HUF 2005: 261 MRD HUF
2006: 1.515 MRD HUF 2006: 301 MRD HUF
2007: 1.846 MRD HUF 2007: 369 MRD HUF
2008: 2.197 MRD HUF 2008: 339 MRD HUF
2009: 2.494 MRD HUF 2009: 542 MRD HUF
2010: 2.043 MRD HUF 2010: 179 MRD HUF
2011: 2.020 MRD HUF 2011: 251 MRD HUF

10 év alatt a bankok 16.838 MRD HUF kamatbevételt, és 2.801 MRD árfolyamnyereséget értek el, összesen
19.639 MRD HUF hasznuk keletkezett a hiteleken, különösen a devizahitelen.
Emellett megkapták bankmentésként a 20 MRD EURÓ, azaz 5.600 MRD HUF Ft-nak megfelelő összeget. Ez eddig 25.239 MRD HUF, és plusz az ÁLLAMI támogatások, bankgaranciák, feltőkésítések.

A BANKOK 2002-2011. KÖZÖTT 19.639 MRD HUF KAMAT ÉS ÁRFOLYAMBEVÉTELT ÉRTEK EL, AMI TETEMES ÖSSZEG!
Vizsgáljuk meg, hogy ezen extraprofit és uzsora után mennyit adóztak az állam felé:

Fizetett nyereségadó:

2002: 28 MRD
2003: 38 MRD
2004: 47 MRD
2005: 67 MRD
2006: 69 MRD
2007: 66 MRD
2008: 45 MRD
2009: 37 MRD
2010: 22 MRD
2011: 32 MRD

ÖSSZESEN: 451 MRD HUF , ami egy 2,3 %-os adózást jelent, ami nagyon minimális a korábban 16%-os, ill. 10%-os versenyszférában befizetett társasági adóhoz képest.

Alig adóztak valamit, mert mérlegtrükkökkel eltüntették az adóköteles bevételt, pénzügyi tranzakciókkal.
Ahogy nem adóztak a 20 MRD EURÓS feltőkésítés után sem.

TEHÁT A BANKOK A DEVIZAHITELEKEN EDDIG KÖZEL 20.000 MRD EXTRAPROFITOT REALIZÁLTAK, AMI UTÁN GYAKORLATILAG NEM ADÓZTAK. HA EZ A RENDSZER MENT VOLNA TOVÁBB MÉG 4 évig, AKKOR ÖSSZESEN: 40.000 MRD HUF UZSORÁT TUDTAK VOLNA REALIZÁLNI!!!
MOST A KORMÁNY ÁLTALI JAVASLAT 1,2 MRD ÖSSZEGRŐL SZÓL,(amely javaslattal TELJES mértékben NEM értünk egyet!!) AZT IS A BANKOK ÉS A KORMÁNY KÖZÖTTI MEGOSZTÁSRÓL, ÉS A BANKOK PRÜSZKÖLNEK. CSÁNYI ZSAROLJA A KORMÁNYT…
FEL KELL SZÁMOLNI A RABLÓHITELT, EL KELL TÖRÖLNI A VIRTUÁLIS ADÓSSÁGOT ÉS A FELELŐSÖKET, AKIK EZT HAGYTÁK ÉS VÉGHEZVITTÉK, FELELŐSSÉGRE KELL VONNI!

Tehát kedves maszatoló média!

Ne a Bankszövetség hazudozó szóvivőjét kérdezzék, hanem a tényeket adják le. Ez lenne a dolguk és ezért fizetjük és tartjuk el a különböző médiumokat!”

A Szabad Riport megjegyzése:

Érdekes információk ezek, – csak a demagóg és egybemosó tálalásuk nem tetszik nekünk. – Bár az információk forrásának hozzáférhetősége (linkje) nincsen feltüntetve, – így hát nem is tudjuk visszaellenőrizni azokat.

Ennek hiányában pedig számunkra az információk, minimum kétségesek. Hiába tálalja a megosztás szerzője, csupa nagy betűvel, – ettől ugyan nem lesz hihetőbb.

De hadd mondjunk mi is némi konkrétumot, a fenti megosztás, – médiára vonatkozó demagóg tálalására vonatkozóan:

Minket ugyan nem támogat Dankó Edit, egyetlen fillérrel sem. De a kormány sem, melyről tudjuk, hogy a nép pénzét használja. Nota bene: A legkülönfélébb módokon fosztogatja. – És nem támogat minket egyetlen nyugati nemzetközi multi, vagy magyarországi nagyvállakozó sem.

Legközelebbi megosztásnál tehát nem ártana különbséget tenni a mainstream média; a Fidesz által pénzelt kormánypárti orgánumok, a kapitalisták által pénzelt kereskedelmi média és a – szociálisan érzékeny hazafias média között.

Mely a többi burzsuj, megalkuvó, pénzre hajtó médiával szemben, – az egyetlen, amelyik kezdettől fogva kiállt az Otthonvédelem ügye mellett. És non-profit módon, – önzetlenül segítette a hitelesek és számlaadósok harcát, – a fosztogató bankárok, hiénák és az érzéketlen hatalommal szemben.

SzRTI

Ui: A fenti PSZÁF információ elérhetőségét, (linkjét), – továbbra is várjuk.

Lesz-e valaha Magyarországon garantált minimumjövedelem?

A magyar kormány lényegében deklarálta, hogy nincs dolga a szegényekkel

Az Európai Unió folyamatosan napirenden tartja azt a kérdést, hogy miként lehet csökkenteni a tagállamokban a szegénységet. Ezt a szándékot elvileg a tagállamok is osztják, hiszen 2010-ben valamennyien aláírták, hogy 2020-ig összesen húszmillióval csökkentik a szegénységben élők számát.

Magyarország ennek keretében arra tett ígéretet, hogy félmillió embert emel ki a szegénységből – e kötelezettséget Balog Zoltán, a humántárca minisztere írta alá. Andor László szociális ügyekért felelős uniós biztos több fórumon is felhívta a figyelmet azokra a bizottsági ajánlásokra, amelyek segítséget nyújthatnak ahhoz, hogy a közpolitikát a válsággal küszködő tagállamok úgy alakítsák, hogy az a szegények, sérülékeny társadalmi csoportok megóvását szolgálják. (E ponton érdemes megjegyezni, hogy a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegek védelme a további szegényedéstől nemcsak az unió, hanem olyan, a magyar állam által szitokszóként használt nemzetközi szervezetek ajánlásaiban is kiemelt szempontként jelenik meg, mint például a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap.)

Az Európai Bizottságban is egyre gyakrabban kerül elő a minimumjövedelem kérdése. (Hegyi Gyula: Garantált minimumjövedelem mindenkinek? Népszabadság, június 28., http://nol.hu/lap/forum/20130628-garantalt_jovedelem_mindenkinek) Mivel azonban a szociális juttatások mértéke, a jóléti rendszer kiterjedtsége – így a szociális minimum garantálása is – tagállami hatáskör, az unió a minimumjövedelmet direktívaként előírni nem tudja. Az EU szociális bizottsága ennek ellenére határozottan képviseli, hogy kívánatos lenne, ha Európa-szerte fontolóra vennék a tagországok azt, hogy a szegényeknek garantált minimumjövedelmet biztosítsanak.
Erre a feladatra alakult az „Európai Minimumjövedelem Hálózat”, amely bizottsági támogatással kétéves projektet valósít meg. A cél: társadalmi és politikai támogatást teremteni az Európai Unió tagállamaiban. A projektben ezek mellett öt országban – köztük Magyarországon – speciális munka is zajlik: tényfeltárás és helyzetértékelés. A projekt hazai koordinációját a Magyar Szegénységellenes Hálózat végzi. A szervezet nemrégiben konferenciát tartott a magyar helyzetről, a szociális minimum garantálásának lehetőségeiről.

Ellenkező irányban

Bár az uniós ajánlások a szegények védelméről szólnak, Magyarország a szociálpolitikában sem követi az európai trendeket – épp ellenkezőleg. Az Eurostat adatainak elemzésekor megállapítható, hogy a válság óta eltelt években Lengyelországban, Ausztriában, Szlovákiában és Romániában csökkent a szegénység, a tagállamok zömében stagnált a helyzet, Magyarországon, Litvániában, Bulgáriában, Észtországban és Lettországban viszont elszabadultak a jövedelmi egyenlőtlenségek, mélyült a szegénység. Vagyis: az uniós országok többségében működik a társadalmi szolidaritás: a gazdasági válság begyűrűzése ellenére növelték a GDP-arányos szociális kiadásokat, és ezzel megvédték az embereket a szegényedéstől. Néhány ország viszont – köztük Magyarország – nem így tett. A szociálpolitikai fordulat azonban nem Orbán Viktor kormányra lépését követően következett be, hanem Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején. Az ő kormányzása alatt vezették be az egy család-egy segélyezett elvet, akkor vezették be az Út a munkához közmunkaprogramot, amely a Fidesz verziójának 1.0-s elődje volt.

Ferge: A politikán múlik

A minimumjövedelemről szóló konferencián Ferge Zsuzsa szociológus elemezte a helyzetet. Álláspontja szerint Magyarországon a szociális ellátások elszakadtak a létminimumtól: a juttatásokból még csak az alapkiadásokat sem lehet fedezni. A minimumjövedelem bevezetésének pedig – így Ferge Zsuzsa – maga Orbán Viktor az akadálya. A szociológus felidézte a miniszterelnök nemrégiben Helsinkiben elmondott beszédét. Orbán a jóléti állam fogalmának végéről beszélt, és arról, hogy e helyett munkaalapú társadalmat kell építeni, amelyben nem jogokkal, hanem érdemekkel lehet jogosultságot szerezni szociális ellátásokra. Orbán Helsinkiben büszkén vallotta: úgy alakította át Magyarország szociális rendszerét, hogy az többé „senkit nem tart vissza” a munkától.
– Hatékony mondandó ez egy olyan országban, ahol az emberek 90 százaléka létbizonytalanságban él, a társadalom fele pedig rosszabbul, mint a rendszerváltás idején – mondta Ferge Zsuzsa, hozzátéve, hogy a magyar kormány lényegében deklarálta: nincs dolga a szegényekkel. Emlékeztetett ugyanakkor arra, hogy néhány évvel ezelőtt még a magyarországi szegénység lényegében megegyezett az uniós átlaggal. Csakhogy az egykulcsos adó bevezetése – ez ötszázmilliárd forintot csoportosított át a rosszabb jövedelműektől a jobban élők irányába –, valamint a közmunkabér drasztikus csökkentése (ez a KSH által egy főre meghatározott létminimum összegének mindössze a hatvan százaléka) megtette a hatását.
A szegénység megfékezhetetlennek tűnő elszabadulásának oka az is, hogy a családi pótlék összege 2008 óta változatlan, a tartós munkanélküliek segélye pedig 28 ezer forintról 22 ezerre csökkent. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a rendszeres gyerekvédelmi támogatást tavaly óta Erzsébet-utalványban kapják a családok, ami egy pénzforgalomra épülő piacgazdaságban nemcsak szabadságkorlátozó, hanem megalázó intézkedés is. Kiemelte: az ötszázezer-hatszázezer nyilvántartott munkanélküli fele lényegében semmilyen ellátást nem kap.
 – A KSH számításai szerint egy egyedülálló, munkaképes korban lévő felnőtt havi létminimuma 88 ezer forint. Ezt az összeget még a nettó minimálbérrel sem lehet megkapni. Egy négygyerekes családnak 320 ezer forintra lenne szüksége a minimális szükségletek kielégítéséhez, ehhez képest a családi ellátásokkal, ingyenes iskolai étkezéssel ennek az összegnek a felét sem érik el a juttatások. Nemcsak arról van szó, hogy mindössze a szükségletek felét fedezi az ellátás, hanem arról is, hogy mindezt a kormány helyesli – mondta Ferge Zsuzsa, aki hangsúlyozta, hogy akkor azokról a szegényekről még nem is beszélt, akik dolgoznak. Az alacsony keresetre ugyanis semmilyen pénzbeli kiegészítés nem jár. A szociológus meggyőződése ugyanakkor, hogy Magyarország nem annyira szegény, hogy ne tudna minimumjövedelmet biztosítani a polgárainak, ennek bevezetése csak politikai akarat kérdése.

Akadály az alaptörvény

Misetics Bálint szociálpolitikus a minimumjövedelem bevezethetőségének magyarországi lehetőségeiről – pontosabban: inkább az akadályairól – beszélt. Ezzel kapcsolatban a Budapest Intézet készít elemzést. Az akadályok egyik legfőbbikeként az alaptörvényt említette, amelyből kikerült – a köztársasági alkotmányban még meglévő – a szociális biztonsághoz való jog, akárcsak a társadalombiztosítás. Misetics hangsúlyozta, ezek nem szimbolikus alkotmányos jogok, hiszen hiányuk a későbbi alkotmánybírósági esetjog kapcsán gyakorlati jelentőségűvé válhat. (Az alkotmánybíróság a társadalombiztosításhoz és a szociális biztonsághoz való jogot az alkotmányból levezetve tudta megvédeni.) Az alaptörvény mindemellett kimondja a szociális ellátások feltételes jellegét, ami – így Misetics – „nem szokványos” az európai uniós tagállamok alkotmányában. A szociálpolitikus azt is elmondta, hogy bár Orbán Viktor az elmúlt hónapokban valóban többször is beszélt a jóléti állammal való szakításról, de ez nem azt jelenti, hogy a kormány ténylegesen lebontotta volna a jóléti állam kereteit – azokat inkább csak arrébb tolta. Példaként említette, hogy az állam a középosztályt nyíltan támogatja az újraelosztáson keresztül, ezzel szemben viszont sem a szegénység csökkentése, sem az esélyegyenlőség előmozdítása nem jelenik meg a közpolitikájában.

Fizessenek a jobban élők

Egy 2011-ben készült közvéleménykutatás szerint a megkérdezettek 94 százaléka egyetértett abban, hogy a szegénység problémája sürgős intézkedéseket kíván, a jobb módúak fizessenek több adót. Kétharmaduk szerint az állam keveset költ a szegényekre, 81 százalék viszont a munkalehetőség biztosítását nevezte meg a kilábalás útjának, és ezzel a 27 uniós tagország közül a legmagasabb arányt érte el Magyarország. A kutatásból az is egyértelműen kiderül: a magyarok a segélyezéssel szemben bizalmatlanok, a juttatásokat feltételekhez kötnék. Ez a vélekedés pártpreferenciától szinte teljesen független: nagyon jelentős támogatottsága van ugyanis annak, hogy a segélyeket feltételekhez kössék. (Ó. M. D.)

Vörös csillaggal a tőke szolgálatában

Vörös csillaggal a tőke szolgálatában

Megszólalt a Munkáspárt 2006. Nem tartják „szerencsésnek” a mi pártunk, a Munkáspárt névváltoztatását, mondván, hogy amíg ők „a törvénnyel szembe menve is felvállalják és kitűzik a munkásmozgalom szimbólumait”, mi, a Munkáspárt pedig meghajlunk az antikommunista hatalomnak, és „eldobjuk” a kommunista nevet.
A „kisebbik rossz” hamis elmélete
Ne vegye senki udvariatlanságnak, de a Munkáspárt 2006-nak semmi köze ahhoz, hogy mi pártunk neve. De nem is ez a lényeg! A Munkáspárt 2006 volt az, amely a 2004–2005-ös pártvita során elvetette nem csak a kommunista nevet, de a kommunista politikát is. Mi kényszerből adtuk fel a nevet, ők dalolva adták fel a lényegüket.
Elhitették önmagukkal, hogy a két polgári párt, a Fidesz és az MSZP közül az MSZP a „kisebbik rossz”, s ezért az MSZP-vel együtt kell működni azért, hogy a Fidesz ne kerüljön hatalomra. Nehéz megmondani, hogy milyen alapon nevezték „kisebb rossznak” azt a pártot, amelynek kormányai az MDF-t és a Fideszt messze lepipálva árusították ki a magyar gazdaságot. Arról a tényről nem is beszélve, hogy az MSZP 12 éve alatt vált alapvető társadalmi konfliktussá a gazdagok és a szegények közötti különbség, és lett súlyos, máig le nem küzdött gonddá a korrupció. Ráadásul az MSZP-kormányok egy jottányival sem voltak kevésbé kommunista ellenesek, mint az MDF vagy a Fidesz. A vörös csillagot a szocliberális hatalom sem adta vissza, s speciel a parlamenti bejutási küszöböt is ők emelték 4 százalékról 5 százalékra.
Antifasiszta egységfront a tőke megmentéséért?
A Munkáspárt 2006 máig azt vallja, hogy Magyarországon fasiszta veszély van, és ennek érdekében „antifasiszta összefogásra” van szükség. Kivel is? Ugyanazzal az MSZP-vel és hozzájuk hasonló szervezetekkel.
Mi a valóság? Magyarországon van antiszemitizmus. Sajnos, van. Mindig is volt, hiszen Franciaország után az EU-ban Magyarországon él a legnagyobb zsidóközösség. A jelenlegi válságos helyzetben azonban a probléma kiéleződött. Az emberek magyarázni igyekeznek nyomorukat. És, sajnálatosan vannak olyanok, akik a zsidóságot teszik felelőssé. A magyarországi zsidóságot azonban nem üldözik, nem írják őket össze, nincsenek zsidóellenes törvények. A jelenlegi magyar kormánynak sok bűne van, de nem lehet őket antiszemitizmussal vádolni.
Valójában másról van szó. A szocliberális erőknek nem érdekük a kapitalizmus ellen küzdeni. Ők nem akarnak osztályharcot látni a pesti utcákon. A zsidóság fenyegetettségéről, a fasiszta veszélyről szóló nyilatkozatok a szocialista-liberális erők fegyvertárának részei. Így akarják a dolgozók figyelmét a tőkeellenes osztályharcról elvonni és az antifasiszta harc és a demokrácia védelmének jelszavával egy táborba tömöríteni őket.
Összefogás a demokráciáért? Milyen demokráciáért?
Fogjunk össze a demokráciáért! - hirdeti a Munkáspárt 2006 hasonszőrű társaival együtt. Rendben, küzdjünk a demokráciáért! De miről is van szó? Amikor a demokrácia korlátozásáról beszélünk, meg kell különböztetni két dolgot. Az egyik, amikor a tőkésosztály korlátozza a dolgozó tömegek jogait a kapitalizmus megvédése, a tömegek elnyomása érdekében. A másik, amikor a tőkésosztály egyik csoportja a hatalom megtartása érdekében korlátozza a másik tőkéscsoport demokratikus jogait.
A kettő nem ugyanaz. A szocialista-liberális erők a saját jogaik védelmét tekintik a demokrácia védelmének, és e zászló alá akarják becsábítani azokat is, akiket a tőke 1990 óta nem enged be a parlamentbe, nem enged a médiába. Vajon a szocialisták és liberális barátaik hányszor emelték fel szavukat a vörös csillag betiltása ellen? Vagy mondjuk, a magyar zsidószervezetek hányszor tiltakoztak a kommunisták üldözése ellen?
A Munkáspárt 2006 máig vallja, hogy a Munkáspárt „jobbra ment”, és ez volt a szakítás oka is. Ez az érv legfeljebb arra jó, hogy tagjaikat kevésbé furdalja a lelkiismeretük rossz és káros döntésük miatt. Ahhoz ugyanis nem férhet kétség, hogy Vajnai és társai 2005–2006-ban a pártszakadással kárt okoztak a kommunista mozgalomnak, a magyar dolgozóknak. Megakadályozták ugyanis, hogy a Munkáspárt teljes erővel a 2006-os választásra készüljön, kihasználja a Gyurcsány-kormány ellenes hangulatot, és bekerüljön a parlamentbe. A pártunkat nem tudták szétverni, de meggyengítették.
Európának közösségi társadalomra van szüksége
„Az MKMP jobboldalra nyitása során elvetette az Európai Baloldali Párt küzdelmét a Szociális Európáért, és a történelmi helyzetet figyelmen kívül hagyva az Unióból való kilépést szorgalmazza.” – mondja a Munkáspárt 2006. Nos, mi valóban kiléptünk az Európai Baloldali Pártból. Miért? Azért, mert rájöttünk, hogy ez a szervezet csak arra való, hogy a dolgozó tömegek harcát az európai nagytőke érdekeinek megfelelő irányokban befolyásolja. Ezért is vannak szent tehenek. Az Európai Uniót például nem illik támadni. De mi, a Munkáspárt támadjuk. Az EU ugyanis az európai nagytőke szervezete. Nem a dolgozó tömegek érdekeit szolgálja, hanem a tőkéjét. A „Szociális Európa” – ha egyáltalán megvalósulna, semmi más nem lenne, mint a tőke ideiglenes engedménye. Amikor az európai kapitalizmus súlyos válságban van, amikor az EU további léte is kérdés, akkor a kommunisták feladata nem az, hogy elfogadják a tőkések engedményét, hanem az, hogy következetesen segítsék, és végig vigyék a tömegek harcát. A kommunisták ideálja nem a „Szociális Európa”, hanem a közösségi társadalom és népek európai összefogása.
Egyébként a mai válságban a „Szociális Európa” nem több mint blöff. A legutóbbi svédországi események is azt jelzik, hogy az egykor a szociális béke példájának tekintett Svédországban sem mennek jól a dolgok. A svéd nagytőke a csökkenő profitjából nem kívánja fizetni a bevándorlók jólétét. Mint ahogyan a gazdag EU sem akarja fizetni a kelet-európai nyomor enyhítését, vagy mondjuk, a cigányok helyzetének gyökeres javítását.
A „Szociális Európa” nem változtatja meg a liberális gazdaságpolitikát, amely azt mondja, hogy a piac mindent elrendez. Látjuk, hogy ez hova vezet. Tömegessé válik a munkanélküliség. Leszakadnak a középosztályok is. Fizetünk az egészségügyért, az oktatásért.
Nyilvánvaló, hogy Európának változásra van szüksége. A kommunista erők, a Munkáspárt, a Portugál KP, a Görög KP és sokan mások az EU-ban, nem az EU megmentésében látják a jövőt, hanem egy új, dolgozói alternatíva, a közösségi társadalom felvázolásában.
Természetesen van más alternatíva is. Az EU-államok a terrorizmus elleni harcra hivatkozva tovább korlátozhatják az emberek jogait. Erre biztatott Obama múlt heti beszédében. Az európai versenyképesség biztosítására hivatkozva tovább lehet szűkíteni a dolgozó jogait, tiltani lehet a sztrájkot, ahogyan például Magyarországon is történik. Európa megmentésére hivatkozva egységes pénzügyi irányítást lehet bevezetni, magyarán mindent alárendelni a német tőkének.
Ez ellen nem úgy lehet harcolni, hogy összeállunk a tőkések szociáldemokrata részével, ahogyan ezt a Munkáspárt 2006 és európai barátaik teszik. Nem álltathatjuk magunkat azzal sem, hogy a szociáldemokratáknál csak a vezetés rossz, a tagság viszont „hasznos munkát” végez. Az elmúlt 23 évben egyetlen példát sem találni arra, hogy a „hasznos munkát” végző egyszerű MSZP-tagok megváltoztatták volna pártjuk politikáját.
Más irányokra van szükség! A Munkáspárt az emberekkel, a dolgozókkal fog össze. Azokkal a társadalmi szervezetekkel, vagy akár egyénekkel is, amelyek, és akik az emberek valóságos gondjait fejezik ki, legyen az a szegénység, az eladósodás, a kilakoltatás, a jogsérelmek.
A Munkáspárt 2006 abban hitben él, hogy Magyarországon csak két választás van: vagy az MSZP és társai, vagy a Fidesz. Nem csak hisznek ebben, de erre építik politikájukat is. Ezzel azokat segítik, akik feledtetni akarják a szocialisták megbocsáthatatlan bűneit a rendszerváltásban, az állami vagyon privatizálásában, a magyar baloldal szétverésében. Az embereket arra akarják rábírni, hogy az egyik tőkés helyett válasszák a másik tőkést, mert akkor az urak asztaláról esetleg több morzsa fog nekik jutni. Arra biztatják őket, hogy fogadjuk csak el az EU-t, függetlenül attól, hogy semmi jót nem adott a magyar dolgozóknak. Ez a felfogás a munkásosztály, a dolgozók érdekeinek elárulása.
A morzsákkal nem lehet megelégedni
Mi ellenben azt mondjuk, hogy a morzsákkal nem lehet megelégedni. Kényszeríteni kell a tőkéseket arra, hogy a profitjukból mind többet adjanak a dolgozóknak. Kényszeríteni arra, hogy korlátozzák politikai hatalmukat is. Tudjuk, hogy ezt nem kapjuk, nem kaphatjuk ajándékba sem a tőkés kormányoktól, sem az EU-tól. Ez nem megy másként, mint harccal, a tőkések elleni küzdelemmel. Ahogyan például az elmúlt héten Lisszabon utcáin is történt. Következetesen meg kell mutatni a dolgozóknak, hogy a tőke korlátozása csak az első lépés. Az ő gondjaikra csak a kapitalizmus legyőzése, a közösségi társadalom megteremtése ad választ. Miért? Azért, mert a tőkés a társadalom a pénzről szól, és az ilyen csak a gazdagoknak jó. A közösségi társadalomban a lényeg az ember, és nem a pénz. Ezért jó a dolgozói tömegeknek.
A Munkáspárt nem hajolt meg a tőke előtt. Mi a nevünket változtattuk meg, a lényegünket viszont megőriztük. A Munkáspárt 2006 meghajolt a tőke előtt. Vörös csillaggal a mellükön tesznek szolgálatot a tőkések szociáldemokrata-liberális részének, s nem veszik észre, hogy ezzel általában is a tőkét segítik, és a dolgozóknak okoznak kárt.

Külföldi tulajdonú magyar üzemben a magyarok csak rabszolgák lehetnek

Thürmer Gyula beszéde a Munkáspárt Kádár János megemlékezésén, 2013. július 6.

Barátaim, elvtársak, tisztelt ünneplők. Sokan vagyunk ebben az országban, akik tudunk egy titkos jelszót. Egy titkos szót, amit ha kimondunk, akkor már nem kell mást kérdezni, tudjuk, ki vagy, tudjuk, honnan jöttél, tudjuk, mit akarsz, tudjuk, merre mégy.

A jelszó: Kádár.

Ha ezt kimondjuk, önmagunkat azonosítjuk. Ez a jelszó a mi hitvallásunk, a mi meggyőződésünk, a mi világnézetünk, a mi politikánk. Mondd a jelszót, és megmondom, ki vagy, mondd a jelszót, és menjünk együtt, mondd a jelszót, és küzdjünk együtt, mondd a jelszót, és döntsük meg együtt a kapitalista rendet.

Amikor azt mondjuk: Kádár, a szocializmusra gondolunk. Amikor azt mondjuk: szocializmus, életünknek egy jobb, szebb, gazdagabb időszakára gondolunk. Mert mondjuk meg őszintén önmagunknak, a gyerekeinknek, az unokáinknak, az egész országnak: a Kádár-rendszerben, Kádár János idején, a szocializmusban jobb volt. Jobban éltünk, gazdagabban éltünk.

Huszonnégy esztendővel ezelőtt, barátaim, pontosan ezen a napon, egy ország rezzent össze. Tudtuk, éreztük: Kádár János távozásával a világ már soha nem lesz olyan, mint előtte volt. Egy új világ kezdődik. Hónapok óta, talán már évek óta éreztük, sejtettük, hogy ez be fog következni. Hiszen valamennyien láttuk: rohamléptekkel hátráltunk ki a szocializmusból. Új szavakat tanultunk meg, új fogalmakat, amelyeket talán nem is értettünk akkor. Tervgazdaság helyett piacgazdaság, egypártrendszer helyett pluralizmus, néphatalom, munkás-paraszt hatalom helyett jogállam, Szovjetunió helyett Amerika, KGST helyett Európai Unió, Varsói Szerződés helyett NATO, és végül Kádár János helyett Antall József, Boross Péter, Torgyán József, Orbán Viktor, hogy a többiekről már ne is beszéljünk.

És akinek még volt kételye akkor, ’89 júliusában, hogy mi is fog itt percenként és perceken belül bekövetkezni, azt kijózaníthatta a Magyar Távirati Iroda másik aznapi híre. Hiszen ugyanezen a napon a Legfelsőbb Bíróság mentesítette minden büntetés alól Nagy Imrét és társait, érvénytelenítette az 1958-as ítéletet. Egy perc alatt minden megváltozott. Nagy Imréből hős lett, Kádár Jánosból bűnös lett, és egy percre úgy tűnt: elveszítjük mindazt, amivel akkor rendelkeztünk.

De ugyanazon a napon hallottunk még egy hírt, aminek akkor talán nem is tulajdonítottunk jelentőséget, pedig mindent kifejezett, szimbolizálta azt az új világot, ami beköszönt. Aznap este rádióban, televízióban bemondták, a büntetésvégrehajtás országos parancsnoka kijelentette: a börtönökből szabadon engedik azokat, akiket korábban közveszélyes munkakerülésért becsuktak. Megváltozott a világ. Egy új világ született. Egy olyan világ, amelyben a munka már nem jog, nem kötelesség, és nem dicsőség dolga. Egy olyan világ született ’89 nyarán, amiben a pénz az érték, és csak egy dolog számít: a pénz. És a pénz mindennél fontosabb. Embernél, becsületnél, tisztességnél, nemzetnél, népnél, országnál, mindennél. Egy ilyen világba születtünk bele akkor.

Kádár János az elmúlt 24 év alatt szinte népi hőssé vált. A hatalom mindent megtesz azért, hogy kiirtsa az emlékezetünkből. Gyalázza, aláássa a tekintélyét, lejáratja. Még a sírját se kímélték. Hiszen máig nem tudjuk, hogy ki volt az a csáklyás ember, és főleg ki állt a csáklyás emberek mögött, akik tönkretették Kádár János sírját. De az emberek valami mást gondolnak. Az idősebbek tudják, mert megélték. A fiatalabb pedig sejti, és érzi a mai világot látva, amit ma ismét kimondunk: Kádár János a huszadik század legnagyobb magyar politikusa volt. Mert tegyünk félre minden érzelmet, tegyünk félre minden nosztalgiát, csak egyre válaszoljunk: mit adott nekünk Kádár János? Mit adott nekünk a kádári szocializmus? És megvan rá a válaszunk: 32 évnyi békét, nyugalmat, gyarapodást, fejlődést, munkát, tisztességes fejlődést. És ez nem kevés, barátaim. Ha semmi más nem történt volna e 32 év alatt, Kádár Jánosnak akkor is helye lenne a magyar történelemben. Mert egy kezemen meg tudom számolni azokat a királyokat, uralkodókat, kormányzókat, akiknek az idején ennyi történt volna Magyarországon.

Mert mi történt? A magyar ipar fejlődésének akkori csúcsára jutott. Gyárak ezrei jöttek létre. És nem nyugati összeszerelő műhelyek, mint manapság. Hanem valóságos gyárak, olyan gyárak, ahol magyar munkás dolgozott, magyar mérnök dolgozott, magyar szellemi háttérrel. Olyan gyárak, ahol a magyar munkás nem azért dolgozott, mint ma, hogy a német tulajdonos felesége minden évben vehessen egy új BMW-t. Azért dolgozott, hogy neki jobb legyen, hogy ennek az országnak jobb legyen a sorsa. Nemzetgazdaságot teremtettünk. A vállalataink bekerültek a világszínvonalba. Olyan gyárak, mint az Ikarus, a Ganz-MÁVAG, a Rába, a MOM, és még sok minden más. Ezek voltak a mi nemzetgazdaságunk, a mi nemzeti iparunk büszkeségei.

De velük együtt változott a munkás, a magyar munkás is. A magyar munkás élete ebben a harminc esztendőben akkorát változott, mint soha a magyar történelemben. Sem Ferenc József alatt, sem a Monarchiában, sem Horthy alatt, sem máskor. Többet keresett, jobban élt. De ami a legfontosabb: nem kellett neki megalázó módon munkáért kuncsorogni, mint ahogy volt ez a Horthy-rendszerben, és ahogy ma van megint. Mert mindenkinek volt munkája. Mert a mi rendszerünk ilyen volt, ez volt a szocializmus lényege. Legyen mindenkinek munkája, legyen mindenkinek tisztes megélhetése.

A magyar falu? A magyar falu, amely elnéptelenedik manapság? A magyar falu akkor, a szocializmusban lépett át a feudális középkorból a modern Európába. A mezőgazdaság nagyobb piaccal rendelkezett akkor, abban a 32 esztendőben, mint egykor, az Osztrák-Magyar Monarchiában. És ami ennél is fontosabb: a magyar paraszt végre élvezhette a munkájának a gyümölcsét. Házat épített, kocsit vett. Nyugdíjat kapott. Olyat, amire nem volt példa a magyar történelemben.

Kereskedelem? A kereskedelem a mi kezünkben volt. Nekünk hozta a hasznot. Nem a külföldnek, mint manapság. Akkor a Csepel Művek kapuja mellé építették a szép, új, a legjobb ABC-t, azért, hogy a csepeli munkás a legjobb árut kapja. Igaz, nem voltak bevásárlóközpontok, nem voltak szupermarketek. De volt Skála, volt Corvin Áruház, volt Úttörő Áruház, volt Lottó Áruház, volt Röltex, volt Aranypók, volt Keravill, volt Ápisz, és ez mind a miénk volt. Mi vásároltunk ott, és nekünk hozta a hasznot.

Ma az ország vezetői lépten-nyomon arra büszkék, és azt hirdetik: mennyi autópályát építettünk az elmúlt 23 évben. De kinek építettük, kérdezem én. Akkor építettünk, de nem azért építettük akkor az utakat, hogy a külföldiek tranzitútként használják, és tönkretegyék fél Magyarországot. Az M7-est akkor azért építették, hogy a magyar dolgozó, a budapesti munkás gyorsabban, könnyebben juthasson le a Balatonra. Ezeket az utakat nekünk építették. Felépült akkoriban évente 100 ezer lakás. Ma már elképzelni is lehetetlen. Egymillió lakást épített a Kádár-rendszer a fennléte alatt. Soha ennyi a magyar történelemben nem épült. Előbb-utóbb mindenki fedélhez jutott. És akinek nem volt lakása, arról gondoskodott az állam, segített neki a társadalom.

Akkor is volt, aki nem fizette a rezsit. Aki nem tudta a lakbért fizetni. De nem volt olyan, akit kitettek volna az utcára. Nem volt olyan, akit sorsára hagytak volna. Mert az állam, a társadalom tudta, hogy segíteni kell. És ha nem volt megoldás, akkor kereste a megoldást, és a végén megtalálta a megoldást.

Az iskola? Az iskola feladata nem az volt, ami ma. Nem a népbutítás, nem az emberek hülyítése. Az iskola feladata az volt, hogy a társadalomnak, az országnak, a magyar nemzetnek felkészült embereket adjon. Az elmúlt 23 évben értelmetlenül kalandoztunk a bolognai rendszerben. És mos mit hallani? Oda próbálunk visszatérni, ahonnan elindultunk: a szocializmushoz, a szocializmus iskolarendszeréhez. Csak egyet felejtenek el: időközben már tönkretettek mindent. Időközben már milliószámra termelték a tehetségtelen, felkészületlen embereket.

Hit, egyház, vallás? Igen, akkor a társadalom ateizmusra nevelt. De emlékezzünk valamennyien: a hívő embernek kutyabaja sem történt. Megmondom így utólag őszintén: nagyanyám engem is megkereszteltetett. De sem apámnak, aki katonatiszt volt, se senki másnak a családban ebből nem lett bántódása. Éltünk, ahogy éltünk.

A társadalomban béke volt. Ma mi van? Elégedetlen a cigány, a társadalom fele dühös rájuk. Elégedetlen a zsidó társadalom, nő az antiszemitizmus. A szocializmusban a cigány megbecsült emberré vált. Sőt, többet mondok. Soha a büdös életben a cigány nem élt olyan jól, mint ahogy élt Kádár János ideje alatt. És ezt jó lenne, ha ők is tudnák, és ma is így cselekednének. Mert emlékezzenek vissza: a cigányok többsége a putriból ment a lakótelepekre, a panellakásokra, a többségük életében először látott fürdőszobát, de még vécét is. és munkát kaptak, mert volt építőipar, mezőgazdaság, és a társadalom gondoskodott rajta, hogy értelmesen dolgozhasson. Nem közmunka volt, nem közmunka. Nem az állami pénz osztogatása. Valóságos munka, olyan munka, amire szüksége volt a cigánynak is, a társadalomnak is.

A zsidó embereknek nem kellett félniük nem kellett rettegniük a szocializmusban. Nem volt antiszemitizmus, nem volt összeírás, nem volt nyilvános zsidózás. Én tizenkét évet jártam a Fazekasba, 12 évig jártam oda, és 12 évig nem tudtam, hogy az osztálytársaim közül ki zsidó, és ki nem zsidó. Mert nem volt téma, mert erről nem beszéltünk, mert mindannyian egy társadalom részesei voltunk.

Persze, barátaim, ne szépítsük a dolgokat. A szocializmusnak volt megannyi hibája, megannyi bűne, megannyi tévedése. De megcsináltuk. Megcsináltuk, és erre büszkének kell lenni, hogy megcsináltuk. És ha legközelebb lesz rá lehetőségünk, akkor jobban fogjuk megcsinálni. Szebbre, demokratikusabbra, gazdagabbra. Egyet azonban már most is tudunk, és ezt meg kell mindenkinek ebben az országban mondani. Kádár János 32 éve alatt – de csak ha 25-öt veszünk belőle – több történt, mint Magyarország elmúlt 25-24 éves történetében. És a szocializmus minden gyengesége ellenére a szocializmus többet adott az embereknek, mint amit a jelenlegi tőkés rendszer ad nekünk.

Barátaim, a tőkés rendszer 24 éve téveszti meg az embereket. Mert mit mondanak? Légy okos, légy lelkes, légy vállalkozó. Gazdag leszel, tiéd a világ. Ne félj, hogyha munkanélküliség fenyeget, a munkanélküliségi segélyből is meg fogsz tudni élni. Ma már tudjuk: mindez hazugság. Mindez félrevezetés. Mindez ámítás. Mindez a társadalom becsapása.

Ez a rendszer rossz. Ez a rendszer nem jó. Mert nem lehet jó az a rendszer, amely nem képes a társadalom minden egyes tagjának munkát adni. Nem lehet jó az a rendszer, ahol a polgárainak egy részét potyautasnak nevezi, mint ahogy a rádióban lehetett hallani a napokban. És megpróbál tőlük megszabadulni, mert nincs rájuk szükség. Nem lehet jó az a rendszer, ahol a bíróság, beleértve a kúriát is, nem nekünk, magyaroknak, magyar állampolgároknak ad igazat, hanem a külföldi bankoknak. Miféle ország ez, miféle rendszer ez?

Nem lehet jó az a rendszer, ahol az embereket kitelepítik az utcára. És mindegy, hogy hányat. Egy emberért is kár. És a Munkáspártnak egy emberért is ki kell állnia, és harcolnia ezért-azért, hogy senkit a mai Magyarországon ne érhessen ilyen sors. Nem lehet jó az a rendszer, amely néhány embernek szupergazdagságot és szuperhatalmat teremt. Sok millió embernek pedig szuperszegénységet, és a hatalomból való teljes kizártságot, elnyomást és kiszolgáltatottságot. Nem lehet jó az a rendszer, ahol négymillió ember 60 ezer forintnál kevesebb jövedelemből kell hogy megéljen havonta. És nem lehet jó az a rendszer, amelyben él száz nagyon gazdag ember, és az összes vagyonuk eléri a kétezer milliárd forintot. Milyen világ ez?

Nem lehet jó az a rendszer, ahol a demokráciáról beszélnek, papolnak mindennap, de a demokrácia nem más, minthogy négyévente egyszer elmehetünk szavazni, és szavazunk az egyik mosóporra, vagy a másikra.

Nem lehet jó az a rendszer, amely idegen érdekekért egyik háborúból a másik háborúba küld bennünket. Nem lehet jó ez a rendszer. És ezt ma már valamennyien tudjuk. A kérdés ma már nem az, hogy rossz-e a kapitalizmus. A kapitalizmus rossz. És ezt mi tudjuk, érezzük, értjük. És egyre többen ébrednek rá a magyar társadalomban: idősebbek és fiatalok. A kérdés az, hogy ki tudja ezt Magyarországon megváltoztatni? A kérdés az, hogy ki tud a magyar dolgozó embernek, a magyar munkásnak jobb életet adni? A szocialisták? A parlamenti ellenzék? A liberálisok? Ők biztos, hogy nem tudják megváltoztatni ezt a rendszert. Nem is akarják. Nem is akarják, mert ők is tőkések, ők is kapitalisták, ők is gazdagok, ők ebből élnek. Mit mond nekünk Mesterházy meg Bajnai? Azt üzenik, hogy kövessük a piacot, adjunk mindent a piacnak, a bankoknak, uralkodjon az IMF, uralkodjon a nemzetközi tőke, és aztán majd minden jó lesz. Persze még hozzátesznek azért valamit: öltözzetek vörös ingbe, beszéljetek sokat az emberi jogokról, zsidókról, cigányokról, mindenről, hátha elhiszi az a buta magyar nép, hogy ők nem ugyanazt fogják csinálni, mint amit 12 éven keresztül csináltak. Mert tessék elhinni: a liberálisok, a szocialisták 12 éves uralmuk minden egyes napját kihasználták. Kihasználták arra, hogy gazdagodjanak. És ma semmi mást nem akarnak, mint visszatérni oda, ahol voltak. Nem érdekli őt, hogy mi lesz veletek, velünk, mi lesz négymillió szegény, szerencsétlen emberrel, mi lesz a munkanélküliekkel, mi lesz a kilakoltatottakkal. Nem érdekli őket. Egy dolog érdekli: a hatalom.

Orbán Viktor és pártja ennél többet tud. Ők tudják, hogy közeledik az az idő, amikor Magyarország felébred. Ezért ők elkezdik korlátozni a tőkét. Igen, adót vetnek ki a bankokra. Korlátozzák a rezsikiadásokat. És ez mind jó dolog. De a bankok, a szolgáltatók újra és újra kijátsszák a törvényeket. A Fidesz azt hirdeti, hogy a külföldiek az extraprofitjukból adják majd, ami nekünk jut majd rezsicsökkentésként. Csakhogy ez nem igaz. A külföldiek haszna nem csökken, a külföldi ugyanúgy kiviszi, a külföldi vállalat a hasznot, mint ahogy tette eddig is.

A Fidesz azt mondja: a rezsicsökkentés mindenkinek adott 100 ezer forintot. Sokszor mondtuk: a rezsicsökkentés jó dolog, ez igaz. Mindenki örül neki. Mindenki örül. A baj az, hogy ez csak egy döntés, egy törvény. És holnap majd a szolgáltatók tesznek egy másik lépést, kijátsszák a törvényt, aztán a parlament megint hoz egy törvényt, és ez így megy tovább. De a végén mégiscsak mi isszuk meg a levét. De ennél mi jobbat tudunk. Jobbat mondunk. Ne a rezsit csökkentsük. A szolgáltatókat, a villamos műveket, a gázműveket vegyük állami, népi tulajdonba.

Barátaim: ma már mindenki számára világos az országban is, hogy a tőkés válságot egy módon lehet megoldani: a tőke korlátozásával. Huszonnégy éven keresztül mindent a dolgozó embertől vettek el, itt az ideje, hogy most a gazdagok fizessenek. Mi történik Franciaországban? A híres francia színész, Depardieu otthagyja Franciaországot, s elmegy Oroszországba, elmegy, és Putyintól kér állampolgárságot, mert túl nagy neki az az adó, amit a francia kormány kivet rá. Mert a franciák korlátozzák a tőkét. Hát én várom azt a napot, amikor az OTP milliárdos vezérigazgatója, Csányi Sándor levelet ír Putyinnak, és orosz állampolgár akar lenni, mert olyan nagy az adó Magyarországon. Meg kell adóztatni a tőkét, meg kell adóztatni a gazdagokat. Vagyonadót kell befizetni.

Orbán mit javasol? Azt mondja: nem jó ez a huszonegynéhány százalékos adó, legyen 9 százalékos személyi jövedelemadó. Tudjátok, ez úgy van: az egykulcsos személyi jövedelemadónak egy nagy baja van. A szegény is fizet, meg a gazdag is fizet, de a végén a szegény fizeti a többet. Mi ennél jobbat tudunk. Fizessenek a szegények 9 százalékot, a gazdagok meg fizessenek 40 százalékot.

Mi magyarok hovatovább már a jobbágyság sorsára jutottunk. A statisztika szerint évente 214 napot – 214 napot – csak azért dolgozunk – nem azért, hogy jól éljünk, nem azért hogy együnk-igyunk, gyereket neveljünk – csak azért dolgozunk, hogy befizessük az államnak az adót. Ez körülbelül olyan, mint a feudalizmusban, amikor a jobbágy napról napra fizetett a földesúrnak. Másra van szükség. Több embernek kell munkát adni, több embernek kell adózni, több embernek kell dolgoznia. És ha több ember dolgozik, és ha a gazdagokat megadóztatjuk, akkor az ország jövője is biztosított.

Korlátozni kell a tőkét, gazdaságban és politikában. A parlamentbe be kell engedni azokat, akik szenvednek. Be kell engedni a dolgozók képviselőit. Be kell engedni a pénzügyi felügyelőbizottságokba, a számvevőszékbe azokat az embereket, akik megszenvedték a kapitalizmust. Mondjuk a devizakárosultakat. És végre 24 év után elvenni a gazdagoktól, és adni a szegényeknek.

Elegünk van a külföldi bankokból. Magyar bankra van szükség, olyan népi bankra, amely kedvező feltételek mellett a mi érdekeinket szolgálja. A devizahitelesek problémájára van megoldás. Tegnap hallgattam a miniszterelnök urat, hát a szívem összeszorult. Hogy ő mennyire aggódik értünk. Mennyire. Azért ez jólesik. Azt mondja, hogy hát ez a bíróság, hát miféle döntéseket hoz, hogy a bank mellé áll, és nem devizakárosultak… Micsoda fölháborító dolog, hiszen hát a devizakárosultak mellé kellett volna állni. Tisztelettel kérdezem a miniszterelnök urat: ki hozta azt a törvényt, ki hozza azokat a törvényeket, amelyeket a bíróságok betartanak? Tisztelettel kérdezem: ki választotta meg a kúria elnökét? Ki nevezi ki a bírókat? És a választ tudjuk, hogy a fideszes többségű parlament fogadja el a törvényeket, a fideszes többségű parlament választja meg a kúria elnökét, és a Fidesz által delegált köztársasági elnök és az általa megválasztott köztársasági elnök nevezi ki a bírákat. Hát akkor ne legyen álszemérmesség, ne legyen álszentség, hanem mondjuk meg az igazságot: ők a bűnösök, és az igazság a mi oldalunkon van.

Barátaim, az igazi út azonban más. Helyre kell állítani a nemzeti termelést. Ma a magyar kis- és középvállalkozók beruházásai a 12 évvel ezelőtti szinten vannak. Ma a magyar ipar, az nem más, mint az idehozott külföldi összeszerelő vállalatok összessége. Mikor érti meg már a kormány, hogy Magyarország jövőjét ne lehet a külföldi multinacionális vállalatokra építeni? Mikor érti meg, hogy a magyar embereknek itt kell munkát adni? És mikor érti meg végre, hogy mindaddig, amíg a külföldi a tulajdonos, addig mi, magyar munkások, magyar emberek, csak munkások, kiszolgáltatottak, rabszolgák lehetünk az ő üzemeikben?

A tőkét korlátozni kell, de a tőkét nem akarják a parlamenti pártok korlátozni. A tőkét nem akarják és nem fogják, mert maguk is tőkések, és maguk is a tőkések fogságában vannak. Magyarországon egyetlen párt van, amely hajlandó, a tőkét akarja, és tudja korlátozni: ez pedig a Munkáspárt.

Mi készek vagyunk a tőkét korlátozni, mert felismertük a szükségességét. Készek vagyunk a tőkét korlátozni, mert m magunk is munkások vagyunk, magunk is dolgozók vagyunk, magunk is a kapitalista rendszer elszenvedői vagyunk. Erre a harcra hívunk mindenkit. A mai Magyarországot már nem lehet baloldalra és jobboldalra osztani. Már nem ilyen a világ. Ma szegények vannak és gazdagok vannak. Vagy az egyik táborba tartozol, vagy a másik táborba tartozol. És mindegy, hogy a pártod zászlajának milyen a színe: ha szegény vagy, akkor szegény vagy. Ha gazdag vagy, akkor gazdag vagy, és mások az érdekeid. Mi együttműködésre, közös küzdelemre, a tőke korlátozására, egy új társadalom megteremtésére hívunk minden szegény embert, minden dolgozó embert, minden hazafit, akinek drága az ország sorsa.

És barátaim, van kikről, van kiről példát venni. A világ forrong. Törökországban kimentek az emberek csak azért, hogy megmentsenek néhány fát az isztambuli parkban. De a küzdelmük mögött a kapitalizmus elleni fellépés áll. Mert nem kérnek abból az életből, aminek részesei. Nem kérnek abból, hogy havi 130 euróból kelljen megélniük. De kimentek milliószámra Brazíliában is. csak azért, mert 20 százalékkal megemelték a buszjegyek árát. De valójában a tőke ellen küzdenek, a kizsákmányolás ellen küzdenek, az ellen mennek az utcára, hogy az ottani szocialisták becsapták őket. A törökök is, a görögök is, a portugálok, a brazilok is, és még a világ számos nemzete megtanult valamit, amit nekünk is tudni kell. Ebben a világban, ebben a mocskos kapitalista világban csak az a miénk, amiért megküzdünk, amit kiharcolunk magunknak.

Barátaim, ma Kádár Jánosra emlékezünk. Amikor azt mondjuk: Kádár, akkor a szocializmusra gondolunk. Amikor azt mondjuk: szocializmus, akkor életünknek egy szebb és jobb időszakára gondolunk. Amikor azt mondjuk: Kádár és szocializmus, akkor arra gondolunk, hogy előttünk a feladat: megteremteni a jövő közösségi társadalmát – egy jobb szocializmust, egy munkásabb, az embert jobban szolgáló társadalmat teremteni. Ha azt mondjuk: Kádár és szocializmus, akkor hitvallást teszünk. Hitvallást amellett, hogy ezt meg tudjuk teremteni, és meg is fogjuk teremteni. Előre hát ebben a küzdelemben, éljen a magyar munkás, éljen a magyar dolgozó, éljen a Munkáspárt, előre a tőke korlátozásáért, előre egy új, közösségi társadalomért.

 

Turi Kristóf (Baloldali Front) beszéde

Kedves elvtársaim, kedves barátaim!

Összegyűltünk, hogy megemlékezzünk a huszadik század, sőt, talán az egész magyar történelem legnagyobb politikusáról, Kádár Jánosról. A mai tőkés média, az ellenségünk, kormányok, az oktatás mind megpróbálják bemocskolni ennek a nagyszerű embernek az emlékét. Gyalázatos, amit művelnek.

Én hat évvel Kádár elvtárs halála után születtem, sajnos, nem éltem a szocializmusban, nincsenek róla tapasztalataim. Azonban amikor kisgyermek voltam, gyakran kérdezgettem édesanyámat, nagymamámat, és ameddig élt, nagypapámat is, hogy milyen volt a világ, mielőtt én megszülettem. Kértem őket, hogy meséljenek. Az elbeszéléseikben egy szép kort meséltek el nekem. Egy olyan világról beszéltek, amiben öröm élni. Amiben biztonság van, amiben a nap is azért süt ránk, mert az a feladata, hogy boldogítson minket. Naiv voltam, kisgyerek, és elhittem, hogy még ma is ez a világ van. Mit ne mondjak, tévedtem. Megtapasztaltam én is a kapitalizmust. Látom a hibáit, az igazságtalanságait, a hazugságokat, amik körülvesznek minket.

Viszonylag fiatal voltam, ötödikes, amikor először olvastam a kommunizmusról. Nem viccelek: a kezembe akadt egy politikai kisszótár, és felütöttem. Azonmód szimpatikusnak találtam az eszmét, és többet olvastam utána. Az elmúlt években egymás után szembesültem azzal, hogy az emberek igen gyakran tudatlanok, azt se tudják, miről van szó. Nézeteimért volt, hogy megszenvedtem, diszkrimináltak, volt, hogy kizártak innen-onnan, megvetettek, de nem baj.

Azonban szeretnék megosztani a kedves hallgatósággal két személyes történetet. Kapcsolódnak Kádár Jánoshoz, de sajnos Kádár-anekdotákkal nem tudok szolgálni, hiszen nem éltem akkor. A pártunk is beszámolt a honlapján arról, hogy drága kormányunk az érettségizetteknek adott egy gyönyörű, díszkötéses alaptörvényt.  Kénytelen-kelletlen részt kellett vennem egy előadáson – alaptörvény-előadás – kiválasztották az osztályunkat, képzeljék el. Az 1896-os millenniumi honfoglalás óta eltelt kellett megfesteni néhány művésznek képeken. Bemutatták nekünk ezeket a képeket. Én egy szűk 45 perces előadás keretein belül – az előadó másfél órát beszélt nekünk – s kérem, hallgassák meg, mit mondott Kádár Jánosról. Felháborító. Akik gondolják, megnézhetik ezeket a képeket. Kádár elvtársat egy erdőben ábrázolja ez a kép, és előtte egy sakkasztal van. Körülötte néhány szocialista relikvia. És idézném most ennek a szónoknak talpnyalónak a szavait – elnézést a szóért.

Azt mondta, hogy egy sötét erdőben ültünk, kilátástalanul, elzárva mindentől, csalta Kádár istenként tetszelgett fölöttünk, mindent el kellett hinnünk, minden rossz volt stb., ilyeneket mondott. Utána megkérdeztem: és ne haragudjon – nem abban a korban szerezte a diplomáját? Magát hányszor nyomták el? Nem akkor lett doktor? Nem nagyon tudott rá mit felelni, meg kell hogy mondjam. Azonban ha azt hitte, hogy majd egy hónappal később az érettségin az ő nézeteit fogom előadni, akkor nagyot tévedett.

Képzeljék el: egy hónapja érettségiztem történelemből előrehozottan. És tessék kitalálni, hogy milyen tételt húztam: Kádár János politikai életpályája. Nagy volt az örömöm, amikor kihúztam. Leültem, nekikezdtem a félórás felkészülésnek – nem nagyon tudtam befejezni, hogy mit ne mondjak. Kádár életét húsz percbe belesűríteni – az azért kihívás. No nem azért, mert nem lehet róla beszélni, hanem mert mit kell kihagyni ebben a húsz percben. Néztem vizsgabiztosaim arcát időnként, amíg készültem: szigorú, komoly emberek. Előre néznek, nem bólogatnak, nem reagálnak semmit. Aztán odaültem én, Kádár Jánossal, elkezdtem beszélni. Meséltem arról, ami jó volt a Kádár-korszakban. Úttörőtáborok, KISZ-táborok, balatoni nyaralások, munkalehetőségek, ingyenes oktatásügy – és a hideg, komoly arckifejezés eltűnt. És mit láttam: nosztalgikus, rokonszenves mosolyt. Megengedhettem, hogy egy kicsit elfogult legyek. Talán nem is kicsit. Végül a szünetben még beszélgettem velük egy kicsit erről a korról, és láttam: nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy az volt Magyarország eddigi aranykora. Megérte beszélgetnem velük. Hatvan ponttal honoráltak a hatvanból.

Viszont, kedves elvtársaim, én azt mondanám: büszkének kell lennünk Kádár Jánosra. Büszkének kell lennünk a Kádár-korszakra. Ki kell húznunk magunkat, felemelnünk a fejünket, és úgy, ahogy azt már Thürmer elvtárs egyszer jelentsük ki mi is, együtt, közösen: Kádár János unokái vagyunk. Büszkének kell lennünk erre. Ki kell húzni magunkat, a tőkések szeme közé kell nézni, és folytatni a harcot. Folytatni a harcot, ameddig el nem jutunk a második magyar aranykorba, amikor ismét a dolgozóké lesz a hatalom. Köszönöm szépen.