Beszélgetés Tamás Gáspár Miklóssal

Juszt László: Magánbeszélgetések Tamás Gáspár Miklós 1. rész

Juszt László: Magánbeszélgetések Tamás Gáspár Miklós 2. rész

Harc a demokrácia ellen: az USA elnyomó politikája a latin-amerikai országokban

Egy nagyszerű dokumentumfilm, ami bemutatja az Egyesült Államok elnyomó politikáját a Latin-Amerikai országokkal szemben. Ugyan az USA minden tettét hivatalosan úgy kommunikálja, hogy azt az adott nép felszabadításáért teszi és ő minden jó forrása, de mint ahogy ez ebből a filmből is kiderül ez köszönőviszonyban sincs a valósággal. A valóságban az Egyesült Államok bármire képes, ha veszélybe kerülnek a gazdasági vagy politikai érdekei, és nem foglalkozik olyan bagatell dolgokkal, mint a demokrácia vagy az emberi jogok.

A filmben megszólalnak magas beosztású CIA tisztviselők, kongresszusi képviselők, nagykövetek, államelnökök és azok az egyszerű emberek is, akik a saját bőrükön tapasztalták meg a

A film az elmúlt 50 évet öleli föl, és azon belül hosszabban foglalkozik a venezuelai, guatemalai, chilei, el salvadori és bolíviai puccsokkal, amiket közvetve vagy közvetlenül mind az USA támogatott. Mindegyik esetben egy demokratikusan megválasztott kormányt buktattak meg.
(Forrás: www.forradalommost.hu, www.red-help.net)
A film megtekinthető ide kattintva.

Gyurkó-könyv Kádárról, XI. rész: Epilógus

Meleg, kora nyári nap. Mielőtt elérjük a megye határát, ahová igyekszünk, a gépkocsik megállnak. A csomagtartóból előkerül egy hűtőtáska, iszunk egy pohár sört. Jólesik a nagy melegben.

Kádár mindenhová percre pontosan érkezik. Ahányszor fogadott, percre pontosan nyílt az ajtaja. Most is azért álltun kmeg, hogy pontosan érkezzünk az első városba, ahol a megye vezetői várnak bennünket. Az úton, amerre jöttünk, nem állították le a gépkocsiforgalmat.

Három napig jártuk a megyét, az előre megállapított menetrendet mindenütt percre betartottuk. Kivéve egy esetet; erről majd később. Hazafelé jövet, Budapest határában ismét megálltunk. Kádár elővette a zsebóráját.

– Azt mondtam a feleségemnek, hat óra tájban otthon leszek.

Fél hat volt.

Estére érkeztünk a megyeszékhelyre, a tanács vendéházába. A vacsoránál Kádár kiveszi a pincér kezéből a kanalat.

– Inkább magam szedek.

Keveset eszik, nem szereti, ha megrakják a tányérját. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik megtanulta, hogy az ételt otthagyni vétek.

Késő este a kihalt parkon át átsétálunk a közeli fürdőbe. Kádár tempósan, nyugodtan úszik; látszik, hogy nem úszómestertől tanulta. Sokáig vereti magát a forrás langyos vizével. A teste arányos, jó erőben van, nem látszik, hogy rövidesen hetvenéves. Láttam már sokkal fáradtabbnak, meggyötörtebbnek.

Másnap reggel hétkor kelünk, nyolckor reggeli, utána a pártbizottság székházában a megye vezetőinek beszámolója. Kádár röviden válaszol: nincs különösebb mondanivalója, az elmúlt időben többször beszélt a nyilvánosság előtt, mást úgyse tudna mondani, a megye problémáit elsősorban a helyiek illetékesek megoldani. Inkább csak körülnézni jött, ismerkedni, látogatóba; régen nem járt ebben a megyében.

Indulnak a gépkocsik az ország egyik legnagyobb kohászati üzemébe. Előbb a gyár vezetői számolnak be a munkájukról, aztán autóbusszal végigjárjuk a falunagyságú üzemet. Többször megállunk, kiszállunk, Kádár elbeszélget az emberekkel.

Egy órakor ebéd a gyárban. Kádár félórára visszavonul, összpontosít a délutáni beszédjére. Délután nagygyűlés a művelődési házban. A terem zsúfolt, nagyon meleg van. Kádár szabadon beszél, csak néha pillant bele a jegyzeteibe. A gyűlés után egy pohár hideg ital. Kádár leveti a zakóját, nyakkendőjét. Tíz perc pihenő.

Gyalog indulunk a városba. Kádár belebújik a zakójába, töpreng egy kicsit, sóhajt, aztán megköti a nyakkendőjét.

– Jobb lenne nyakkendő nélkül. De nehogy azt gondolják az emberek, nem tisztelem meg őket.

Járjuk az új városrészt, bemegyünk egy élelmiszerüzletbe, egy nyugdíjas pártkörzetbe, Kádár rövid időre meglátogatja lakásán a megyei pártbizottság első titkárát. A vendég tiszteletét teszi vendéglátójánál. Este a szállodában vacsora a megye népfrontvezetőivel. Van köztük pap, pártalkalmazott, színész, munkás, egyetemi tanár, rendőr, gyárigazgató. Kádár röviden beszél. Éjfél után térünk haza, még egy órát beszélgetünk a vendégház halljában. Másnap reggel hétkor kezdődik elölről.

Az egyetlen eset, amikor nem tudtuk magunkat pontosan a menetrendhez tartani, a városlátogatás volt. Nem tudom, hány ember tolongott az utcákon a kétszázezres városban, olykor annyira összezsúfolódva, hogy alig lehetett utat törni közöttük, de legalább ötvenezer. Kádár nyugodtan megy a tömegben, néha elmosolyodik, üdvözlésre emeli a kezét. Körülötte tapsolnak, mosolyognak az emberek; sokan néhány szál virágot szorongatnak a kezükben, azzal integetnek. Kádár meg-megszólít valakit, beszél vele néhány mondatot.

Apróságnak tűnhet, de megjegyeztem. Ott voltam a parlament kupolatermében, amikor az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere több mint harminc év után átadta Szent István koronáját, melyet még a nyilasok vittek Nyugatra, s azóta az USA-ban őriztek. Láttam az amerikai biztonsági szolgálat embereit: az arcukon megfeszültek az izmok, a szemük szakadatlanul körbejárt, a karjuk behajlítva, hogy azonnal fegyvert ránthassanak. Nem volt nehéz felismerni őket: egyik fülükben kis gomb volt, a karórájukon valmi szerkezet, amibe időnként beleszóltak. A civil ruhás kormányőrök, akik Kádárt kísérték, ugyanolyan nyugodtak volta, mint ő. Akkor léptek csak közelebb, ha utat kellett nyitni a tömegben.

Tudom, mi a tömeghisztéria. Azt is tudom, hogyan lehet mesterségesen szítani vagy megrendezni. Számtalan filmet, híradót láttam tébolyultan ünneplő tömegről. Hallottam az ütemes, szűnni nem akaró tapsot, ahogy Rákosit éltették. Ilyet, mint ezekben a napokban, még nem láttam. Nem diadalmenet volt ez, nem tömeghisztéria, nem őrjöngés, nem vastaps, nem éljenzés. A korai kánikulában az emberek rövidnadrágban, fürdőruhában, meztelen felsőtesttel hömpölyögtek az utcákon. Amerre mentünk, kitódultak az erkélyekre, megteltek az ablakok. Nők, kötényben, kezükben fakanállal integettek az utcán, ahogy leszaladtak a tűzhely mellől. Idős férfiak megemelték a kalapjukat.

Kádárért nem rajonganak az emberek, nem bálványozzák őt, nem istenítik, nem ünneplik. Szeretik. Bensőségesen, örömmel, tisztelettel. Ismerni vélem minden gondunkat, bajunkat, nehézségünket; mint minden gondolkodó embert, olykor engem is elfog a kétségbeesés, látván a világ, az ország keserves, szinte megoldahatalannak tűnő problémáit. Nem kevésszer érzem, hogy az elmúlt két és fél évtizedben csupán néhány homokszemet tettünk odébb, sziszifuszi munkával, ha az eredményeinket a vágyainkhoz mérem. De soha nem tudtam olyan bizonyossággal, hogy Kádár János: Magyarország.

Kádár nem elérzékenyülő természet. Keményre kalapálta az élet. Azon az estén mégsem tudta leplezni, hogy meghatotta ez a szeretet. Nem lenne ember, ha nem hatott volna rá. Nehéz időkebn, 1957 tavaszán mondta az országgyűlésben:

„A bizalom olyan, elvtársak, hogy néha megijed az ember tőle. A szeretet is ilyen annak, akinek van lelkiismerete. Mert a szeretet, és lehet mondani, a hála és a bizoalom olyan felelősséget ró az emberre, aminek – ha az ember komolyan veszi – teljes mértékben becsülettel eleget tenni nem jelent csekélységet.”

– A vetés beérett – mondtam neki, bizonyára patetikusan, de magam is az élmény hatása alatt.

Ivott egy kortyot a poharából; lassan, mérsékelten iszik.

– Ez nem nekem szól. A politikánknak.

„Ön 14 éve ál a magyar párt élén. Mit tekint legnagyobb eredményének, mik a legnagyobb csalódásai? – kérdezte tőle 1971-ben az egyik legnagyobb amerikai hírszolgálati iroda tudósítója. – Melyek személyi tervei a jövőre vonatkozólag?”

Válasz:

„Mindenki, aki felidézi a 14 év előtti viszonyokat és a mai Magyar Népköztársaságot, az tudja, hogy itt tíz- és százezrek, milliók összefogása, harca és munkája nyomán gyökeres változás ment végbe;  nagy eredmények születtek. Számomra a legfontosabb: részese lehettem ennek a folyamatnak, és az a tudat,

Csalódások természetesen mindenkit érnek. Ami engem illet, az élet sosem kényeztetett, mindig reális gondolkodásra kényszerített, s így az elkerülhetetlen csalódásokat is tűrhetően viseltem.

Személyemre vonatkozó különleges terveim sohasem voltak, és most sincsenek. Már régen eljegyeztem magam egy eszmével, s általában mindig azt tettem, amit ennek az eszmének a szolgálata megkövetel, illetve megenged.

Végül az elmondottakhoz szeretnék még valamit hozzáfűzni. A személyeknek természetesen mindig van valamilyen szerepük az eseményekben. De ami a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai irányvonalát illeti, az nem egy, nem öt és nem tizenöt ember politikája. Ezért ezzel a politikai kurzussal úgy kell számolni, hogy az nálunk a tömegekben mélyen meggyökerezett, szilárd alapokon nyugszik, és tartós lesz.”

Ifjúságomat, fiatalkoromat beárnyékolta, befeketítette a személyi kultusz, mindaz, ami összefonódott vele. Gyűlölöm. Fojtogat, elkomorít ma is. De átéltem az elmúlt negyedszázadot is, és olvastam Marxot:

„Nagyon kényelmes lenne persze világtörténelemet csinálni, ha csak azzal a feltétellel fognánk harcba, hogy az esélyek csalhatatlanul kedvezőek. Másfelől nagyon misztikus valami volna, ha a „véletlenek” nem játszanának benne szerepet. Ezek a véletlenek természetesen maguk is a fejlődés általános menetébe esnek, és más véletlenek ismét kiegyenlítik őket. De a gyorsulás vagy késlekedés nagyon is ilyen véletlenektől függ –, melyek között szerepel az a véletlen is, milyen a jelleme azoknak az embereknek, akik a mozgalom élén állnak.”

Magyarország történelmének elmúlt negyedszázadát nem kis mértékben egy ilyen „véletlennek” köszönheti. Lehet, hogy évszázados távlatból az utódok inkább „a fejlődés általános menetére” figyelnek majd, s s úgy ítélik, az ország sorsa lényegében akkor is így alakul, ha 1956-ban nem Kádár lesz a párt vezetője. Mint kortárs csak azt mondhatom, százezrek, milliók sorsa, mindennapos élete bizonyára más lett volna, s nem tudom olyan elvont elfogulatlanul vizsgálni a történelmet, hogy megfeledkezzek a történelemben élő emberekről. Nemcsak Kádár azonosult az országgal, az ország is azonosult vele. Ezért mertem leírni a dagályos mondatot, hogy Kádár János: Magyarország.

Kádár ritkán beszél magáról, különösen a nyilvánosság előtt. Az ország nem könnyű időszakában, 1958 októberében, szükségesnek érezte, hogy képviselői jelölőgyűlésén, Angyalföldön azt mondja:

„Mindenkinek megvan a maga életútja; az egyiké ilyen, a másiké olyan. Én 19 éves koromban kommunista lettem. Azt, hogy sohasem követtem el hibát, nem állíthatom. Elkövettem én hibát, néha olyat is, hogy háromnak is elég lett volna. Tettem jót is. Amit azonban állíthatok, és amit még az ellenség sem vitat el tőlem, az az, hogy kommunista vagyok. A miniszterelnöki rang nagyon magas rang. A párt első titkárának lenni szintén nagyon magas rang. De van egy rang, amely mindennél magasabb: az, hogy az ember kommunistának és embernek nevezheti magát. Mert aki kommunistának és embernek nevezheti magát, annak van a legnagyobb rangja. Beosztása lehet bárkinek bármi. Láttam már miniszterelnököt – később nem volt miniszterelnök. Láttam első titkárt – később nem volt első titkár. De aki kommunista és ember, és mindig kommunista és ember, annak minidig megamarad a legmagasabb rangja. Én azt mondhatom: szándékaimmal, gondolataimmal, érzéseimmel mindig kommunista voltam, amióta kommunista lettem. Igyekszem az is maradni, amíg élek.”

Ezt a beszédét fejezte be azzal a megrázó vallomással, amelyből már idéztem:

„Amikor úgy volt, hogy meg kell halnom, elég nyugodtan számvetést készítettem, hogy hol jártam, mit csináltam életemben. 1944-ben nem is volt nekem semmi bajom. Ha úgy adódott, hát meg kell halni. Azért a nép élni fog, a szovjet hadsereg ideér, és a szocializmus győz.

A másik esetben bajban voltam. Akkor valahogy úgy látszott: olyan helyzetben kell meghalnom, amikor összes munkatársam, összes testvérem, akiknek a véleménye az én szememben számít, és akikkel én mint ifjúmunkás együtt dolgoztam, azt fogják hinni, hogy elárultam a kommunizmus ügyét. És ez, higgyék el, szörnyű dolog. Abban a helyzetben én nem az életemért harcoltam. Nagyon szerettem volna megérni, hogy az emberek megtudják: nem vagyok árulója a kommunista zászlónak. Ez a nap azt jelenti: önök tudják. És nekem ez elég.”

Gyurkó-könyv Kádárról, X. rész: Ott volt, ahol lennie kellett, és azt tette, amit tennie kellett

Kádárról köztudott, hogy nem nagyon szeret utazni: elmondta ezt többször a nyilvánosság előtt is. Nyugaton, ha jól tudom, 48 éves korában járt először, akkor sem a saját elhatározásából. Hruscsovnak volt az a makacs meggyőződése, hogy az országok vezetőinek személyes találkozása elősegítheti a békés egymás mellett élést; a személyes ismeretség még egyet nem értés esetében is hasznosabb, mint az arctalan, személytelen konfrontálódás. 1960 októberében volt az első s mindmáig egyetlen alkalom, amikor a szocialista államok ENSZ-küldöttségeit a kormányfők vezették a világszervezet közgyűlésén. Kádár János a Baltika nevű óceánjárón érkezett az Egyesült Államokba.

„Meggyőződésünk, hogy az Egyesült Államok és a Magyar Népköztársaság viszonya jó lesz – mondta Kádár 1958 októberében. – Ehhez csupán egyetlen tényező kell: azok, akik az Egyesült Államok kormányrúdját a kezükben tartják, vegyék tudomásul és törődjenek bele abba, hogy a Duna–Tisza mentén él egy nép, amely a szocialista társadalom híve, azt építi, és attól nem fog tágítani soha.”

Amikor Kádár ezeket mondta, az Egyesült Államok és Magyarország viszonya feszült volt. Mindszenty József a budapesti amerikai követségen kapott menedékjogot. A magyar kormány kiutasította az országból az USA budapesti nagykövetét, s jegyzékben követelte a követség létszámának csökkentését. Az Egyesült Államok vezetőinek láthatólag nem volt szándékukban beletörődni, hogy Magyarország szocialista állam. Az ENSZ-ben újra meg újra napirendre tűzték a „magyarkérdést”; jelentős anyagi és erkölcsi támogatásban részesítették az emigráns magyar vezetőket, akik törvénytelennek nyilvánították a Kádár-kormányt; kémeket és ügynököket dobtak át Magyarországra, hogy egy újabb felkelést vagy legalábbis zavargásokat szervezzenek. Nem voltak tétlenek a magyar szervek sem; másfél évtized múlva nyilvánosságra hozták, hogy a magyar emigráció új csúcsszervét, a Strasbourg-ban létrehozott Forradalmi Tanácsot a magyar titkosszolgálat egyik embere szervezte meg.

Nem volt sokkal jobb a viszony a két állam között 1960-ban sem. Emlékeztetőül: az ENSZ csak 1962-ben hozott olyan határozatot, hogy a „magyarkérdést” lezárja, s Magyarországot úgy kezeli, mint a többi tagországot.

Ennek megfelelő volt a New York-i fogadtatás is. Az amerikai hatóságok előbb nem akarták megengedni, hogy a Baltika valamelyik hivatalos dokkban kössön ki, s a hajóóriásnak egy romos rakparton kellett vesztegelnie, amíg kikötési engedélyt kapott. Már itt megjelentek azok a tüntető csoportok, részben magyar emigránsok, részben – Cyrus Eaton nagyon is hihető közlése szerint – az amerikai titkosszolgálat által felbérelt és kiképzett emberek, akik ettől kezdve Kádár minden lépését nyomon kísérték New Yorkban. Hogy transzparenseik és kórusban kiabált jelszavaik nem voltak hízelgőek, az magától értetődik. Igaz, a szervezés nem sikerült tökéletesre. Előfordult, hogy a Kádár szállodája előtt tüntető csoport azt kiabálta: „Tito, menj haza!” Betetőzésül az amerikai hatóságok mozgáskorlátozást írtak elő Kádár számára.

„Méltatlan, igazságtalan és sértő volt a bennünket érintő mozgáskorlátozás New Yorkban – számolt be Kádár útjáról az országgyűlésnek. – De volt egy más érzésem is. A »New York Times« egyik tudósítójának el is mondtam. Nézze – mondtam neki –, rám nézve személyileg ez a mozgáskorlátozás sértő volt, de nem kellemetlen. Részben azért, mert egész jó társaságban voltam. Tudják, hogy négy embert »tiszteltek meg« így: Hruscsov elvtársat, Mehmet Sehu elvtársat, Fidel Castrót és engem. A társaság tehát nem volt rossz. Eszembe jutott 1932 februárja, amikor a börtönből kifelé tartva, a toloncházban megjelent előttem az akkori horthysta belügyminisztérium egyik főtisztviselője, és közölte, hogy én mint kommunista, nem hagyhatom el Budapest határát. Mondtam a New York-i tudósítónak: nem először történik meg velem, hogy egy bizonyos körzetet nem hagyhatok el. Először a Horthy-fasiszta rendőrség büntetett ezzel. Az a tilalom – mondtam az újságírónak – már nem áll fenn, az a főtisztviselő egész rendszerével együtt a múlté már – én pedig, az egykori magyar kommunista ifjúmunkás, én még mindig itt vagyok, sőt New Yorkban vagyok! Én az ilyesfajta újkori mozgáskorlátozásnak nem jósolnék sokkal nagyobb jövőt, mint annak idején a Horthy főtisztviselője által számomra előírt korlátozásnak.”

Kádár felszólalt az ENSZ-közgyűlésen. Beszédének vége felé hangot váltott; tárgyszerű hozzászólását személyes vallomássá formálta.

„Küldöttségünk az ENSZ közgyűlésének időszakára érkezett. Az Egyesült Államok és a Magyar Népköztársaság között diplomáciai kapcsolatok állnak fenn. Két oka is lenne tehát az Egyesült Államok hatóságainak, hogy itt, New Yorkban a nemzetközi szokásoknak megfelelő jogokat és feltételeket biztosítsanak számunkra. Mindezek ellenére az amerikai hatóságok közöltek velem egy népemre és kormányomra sértő, mozgásomat korlátozó intézkedést. Bár az intézkedés nem reám és hasonló elbánásban részesített kollégáimra, nem is népemre hoz szégyent, hanem egyedül azokra, akik ezt kitervelték – elvből tiltakozom ellene. Engem személyemben is sokszor támadtak e helyen. Ezért engedtessék meg nekem egy magántermészetű megjegyzés is. Én magyar munkás vagyok. Világnézeti meggyőződésem miatt nem kevés üldöztetésben volt részem a Horthy-fasiszta rendszer és a hazámat megszálló német fasiszták részéről, de mindig meggyőződésem és lelkiismeretem szerint cselekedtem. Az ember hibázhat, és tévedhet is, de én úgy érzem, igaz ügyet szolgálok, és büszke vagyok rá, hogy a történelem egy súlyos órájában, hű társaimmal együtt, munkásosztályomért és sokat szenvedett magyar népemért kiállva ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit tennem kellett.”

És ekkor taps tört ki az Egyesült Nemzetek Szervezetének kongresszusi termében. Első alkalommal, amikor ebben a testületben valaki hitet tett az 1956 októberét követő magyarországi rend mellett.

Két évtized telt el a nem éppen jó emlékű New York-i „bemutatkozás” óta, s az utazni nemigen szerető Kádár, különösen a hetvenes évek közepétől, nagyon sokat utazik. 1975 augusztusában ő vezette a magyar küldöttséget a helsinki európai biztonsági és együttműködési értekezleten. Decemberben Lengyelországban és Kubában járt, 1976 februárjában a Szovjetunióban, áprilisban Bulgáriában és Csehszlovákiában, májusban a Német Demokratikus Köztársaságban, júniusban ugyancsak Berlinben, az európai kommunista és munkáspártok tanácskozásán, decemberben Ausztriában. Évek óta alig múlik el hét, hogy ne fogadna külföldi államférfit, politikust, pártvezetőt. Talán nem a nemzeti gőg beszél belőlem, hogy a tízmilliós Magyarország tényezője lett a világpolitikának.

Ennek az az évtizedes politika az alapja, melyet Kádár így fogalmazott meg: „Azt szeretnénk, hogy a hozzánk közel és a tőlünk távol állók is értsék és tudják: ha a magyarok azt mondják, hogy »igen«, – az igen! És ha azt mondják, »nem«, – az nem! Amit mi elvállalunk, azt az álláspontot becsülettel támogatjuk, ha pedig valamit nem tudunk vállalni, azt is megmondjuk. A politikában felelős vezetők azért drukkolnak, hogy a partner kiszámítható legyen. Nekünk határozott törekvés, hogy kiszámíthatók legyünk. Mi szövetségeseinknek hű szövetségesei akarunk lenni, és azok is vagyunk! Barátainknak hű barátai akarunk lenni, és azok is vagyunk! És a másik oldallal szemben is: ha tárgyalunk és megegyezünk, korrekt, szótartó, becsületes partnerek vagyunk, és ezután is azok akarunk lenni!”

Kádárnak nem volt könnyű magáévá tenni sem a hazafiság és a nemzetköziség ikerfogalmát, sem a békés egymás mellett élését. Ifjúsága, neveltetése, személyes élményei nem erre sarkallták.

– Én olyan korban nőttem fel – mondja –, amikor a nemzeti zászló a Horthy-korszak jelképe volt, a haza fogalma a fennálló társadalmi rendet jelentette. Ezt a rezsimet én gyűlöltem, jelképeit, fogalomrendszerét megvetettem. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a piros-fehér-zöld a nemzet jelképe, nem Horthyéké, s a haza a magyar nép földje, nem a Horthy-rendszeré.

A hazafiság elsősorban érzelem, a nemzetköziséget az értelem szüli. Kádár érzelmei nemzetköziek; proletár, abból az emberfajtából, ahogy Marx megfogalmazta.

Ifjúkorához ugyanígy hozzátartozott, hogy gyűlölt minden kizsákmányoló rendszert. Akkor lett igazán államférfi, amikor megtanulta, hogy korunkban osztálya és népe, a nemzetközi munkásmozgalom alapvető érdeke a tőkés államokkal való békés egymás mellett élés. Ez sem lehetett könnyű, különösen azután, hogy ezeknek az országoknak szóvivői éveken keresztül szidalmazták, mocskolták.

Ami soha nem jelentett számára problémát, az a Szovjetunióval való kapcsolata volt. Megélte a személyi hatalom torzulásait, maga is szörnyű árat fizetett ezekért, ami nem változtatott meggyőződésén, hogy a szocialista társadalmi rend elképzelhetetlen a Szovjetunió léte nélkül.

– Annyiszor leírták – mondja –, hogy szovjetbérenc vagyok. Hadd írják. Számomra ez kétszer kettő: ha nem Magyarországon élnék, hanem Ausztráliában, akkor is az lenne a véleményem, hogy a Szovjetunió a szocializmus legnagyobb ereje.

Mosolyog.

– Aztán nem értik, amikor azt mondom, ha Moszkvában esik az eső, Magyarországon nem kell kinyitni az ernyőt. Mert nem értik a nemzetköziség lényegét. Nem másolni kell egymást, az senkinek sem használ; hanem becsülni, amit a másik jól csinál, okulni abból is, ami másutt nem sikerül. Mi sosem szégyelltük, hogy van mit tanulnunk, s örülünk, hogy van kitől.

Köztudott, hogy Hruscsovot szerette; kapcsolatuk közös harcra épült. Jól emlékszem, milyen megrázkódtatást okozott sok magyar számára Hruscsov felmentése. Túl közel volt még a sztálini korszak, eleven a félelem, hogy a változás visszafordulást jelenthet a régi politikához, a régi módszerekhez.

Kádár ezen a napon Lengyelországban volt. Amikor hazaért, egy ország leste, mit fog mondani. Ott voltam, amikor a pályaudvaron kiszállt a különvonatból. Nem várt, amíg a hivatalába ér, nem várt, hogy tanácskozzék, tájékozódjék. Beszélt az országhoz, amint hazaérkezett. Nyugodtan, őszintén.

„A héten sok különböző esemény történt. Voltak olyan hírek, amelyeknek nagyon örültünk, és volt olyan hír is, ami meglepett bennünket. Ezt őszintén és becsületesen meg akarom mondani. Ismeretes, hogy a Szovjetunióban a legfelső vezetésben személycsere következett be. Hruscsov elvtársat, aki életkorára, nem kielégítő egészégi állapotára hivatkozva felmentését kérte, felmentették, és Brezsnyev, illetve Koszigin elvtársat választották meg a helyére. Az ilyesmi minden pártban és minden országban az illető párt és az illető ország döntésétől, elhatározásától függ. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy Hruscsov elvtársnak nagyon nagy érdemei vannak a sztálini személyi kultusz elleni harcban és abban, hogy a béke fennmaradhatott. Ő a békéért dolgozott. Én azt hiszem, hogy azok a magyar százezrek, akik a közelmúltban és az idén is itt, a mi hazánkban üdvözölhették és szívből üdvözölték Hruscsov elvtársat, államának, népének reprezentánsát és a béke fáradhatatlan harcosát, jól tették, és utólag sincs semmi gondolkoznivalójuk ezen. Számunkra pedig az a lényeges és döntő, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Magyar Népköztársaság kormányának politikai álláspontja az ismert kérdésekben, a béke, a békés egymás mellett élés kérdésében, a szocialista országok egységre való törekvésében, a nemzetközi munkásmozgalom ismert kérdéseiben egy hajszálnyit sem változott, és nem fog változni ezután sem.”

Zúgott a taps a pályaudvaron. Kádár köhécselt, és folytatta:

„Az emberi kapcsolatok terén, az emberektől függően különböző lehet a viszony, hiszen minden ember más. De szeretném nyomatékosan aláhúzni, hogy a magyar kommunisták, a szocializmus ügyét szívén viselő minden magyar ember – és ez a mi többségünk – mindig tisztelettel, jó elvtársi együttműködésre való készséggel találkozik és dolgozik azokkal, akik a nagy Szovjetunió Kommunista Pártját, a nagy szovjet államot, a nagy szovjet népet képviselik. Ők a mi népünk leghűségesebb szövetségesei, legerősebb támaszai a nemzetközi életben. Azok az elvtársak, akik most a vezető poszton felváltották Hruscsov elvtársat, Brezsnyev elvtárs, illetve Koszigin elvtárs, előttünk ismert emberek, barátaink, barátság fűz velük össze bennünket, ők ugyanannak a fő politikai vonalnak ismert képviselői, munkálói voltak ez ideig is, ami mellett most a Szovjetunió Kommunista Pártja és kormánya ismét hitet tett, mondván, hogy a XX. kongresszus, a XXI., a XXII. kongresszus, a nemzetközi életben pedig a béke megőrzése, a haladás erőinek egysége vezérli őket. Ez így van, nem változott. Ez változatlanul így lesz tovább a magyar–szovjet viszonylatban is.”

Rákosi is szakadatlanul a nagy Szovjetuniót, a nagy szovjet pártot, a nagy szovjet népet éltette, a hangsúlyt mindig a „nagy”-ra téve. Politikája alaposan elvette az emberek kedvét attól, hogy hitelt adjanak ennek a jelzőnek. Holott a valóság az, hogy a Szovjetunió, a Szovjetunió Kommunista Pártja, a szovjet nép valóban nagy. S a szónak nemcsak mennyiségi értelmében. Kádár meg tudta ezt értetni az országgal. Azért, mert a nagy és a kicsi számára nem függőséget, alárendeltségi viszonyt, hanem realitást jelent. Mert politikája a nemzetnek visszaadta elvesztett, megsértett öntudatát. Mert a szavak valóban visszanyerték értelmüket. Mert Kádár számára a Szovjetunióval, a többi szocialista országgal való együttműködés a más népek tiszteletét, mélyen átélt internacionalizmust, a nemzeti érdekek valóságos képviseletét jelenti.

Hogy a békés egymás mellett élés mennyire nem szóvirág Kádár számára, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azokban az években is kitartott mellette, amikor a nyugati államok többsége nem éppen erre törekedett Magyarországgal szemben. Az őt ért, nemegyszer mocskos támadások, sértések, rágalmak sem változtattak ezen, személyét mindig alárendeli elveinek. Pontosan fogalmazott: „A békés egymás mellett élést nem egyszerűen háború nélküli állapotnak tekintjük, hanem a különböző társadalmi rendszerű országok olyan átfogó létezési módjának, amely feltételezi a normális politikai kapcsolatokat, a legszélesebb körű gazdasági, kulturális együttműködést, az emberek közötti kontaktusokat, a kölcsönösen előnyös megállapodásokat.”

Az idő őt igazolta, akkor is, ha manapság megint hűvösebb a levegő a világpolitikában. A Magyar Népköztársaságnak 126 országgal van diplomáciai kapcsolata – gyakorlatilag a világ minden államával. A nem szocialista országokba való kivitel s az onnan való behozatal egyaránt tizenháromszorosa az 1957-es évinek.

– Nem hiszem én azt – mondja Kádár –, hogy Magyarországon múlik a világ sorsa. Kis állam vagyunk, az egyik legkisebb ezen a kontinensen. Mégis úgy gondolom, nekünk is megvan a magunk feladata, felelőssége a világ formálásában.

Paradox módon a két nagy világrendszer létrejötte nem kisebbítette, hanem növelte a kis országok szerepét. S nemcsak abban az értelemben, hogy egy kis állam hibás politikája szövetségeseit is belekényszerítheti olyan helyzetbe, melyet nem kívánnak.

A végtelenül sokrétűvé vált világban a számtalan különböző érdeknek, szándéknak, felfogásnak tükröződnie kell a szövetségi rendszereken belül is, hogy ez is türelemre, rugalmasságra, megértésre serkentse az államokat, különben a világ könnyen végveszélybe kerülhet. Ez a kis nemzetek feladata, eddig soha nem létezett lehetősége. Jó vagy rossz politikájukkal nemcsak saját népük sorsát javítják vagy rontják, de több száz milliós szövetségi rendszereket is befolyásolnak. Ezáltal jóval nagyobb a szerepük a világpolitikában, mint amennyire lakosságuk száma, hadászati vagy gazdasági erejük önmagában képessé tenné őket.

Kádár jogának és kötelességének véli, hogy ne csak hazája, hanem a világ sorsában is gondolkozzék. „A kor, amelyben ma élünk, sorsdöntő időszak – mondta egyik nyilatkozatában. – Egyaránt lehet áldás és átok az emberiség számára. Lehet a népek boldogulásának, a különböző nemzetek harmonikus együttműködésének, de lehet a népek iszonyatos végpusztulásának kora. Most dől el, mi lesz az emberiséggel. Nemzedékünknek az a feladata, hogy biztosítsa az emberiség jövőjét. Lényegében válaszúthoz értünk: az államok harmonikus együttélésének, gyümölcsöző két- és többoldalú kapcsolataik bővítésének biztató távlata áll szemben az egész emberi civilizációt pusztulással fenyegető termonukleáris világégés veszélyével. Nyilvánvaló, mindent meg kell tenni egy új világháború kitörésének megakadályozására. Őszintén remélem, hogy korunk mindenekelőtt úgy kerül majd be a világtörténelembe, mint az emberiség békés jövője megalapozásának kora, amely lehetővé teszi a demokrácia és a humanizmus eszméinek akadálytalan érvényesülését, a népek nemzeti-társadalmi felemelkedését és a világ közös gondjainak megoldását, minden egyes ember személyiségének szabad kibontakozását.”

Ez a nyilatkozat 18 évvel azután jelent meg, hogy Kádár Jánost New Yorkban megalázták, kifütyülték, lehurrogták. A „New York Times”-ban, az Egyesült Államok és a nyugati világ egyik legjelentősebb napilapjában.

Manapság nemegyszer hallok Magyarországra látogató nyugati politikusoktól, újságíróktól, turistáktól olyan dicséretet, melyet túlzásnak vélek: kívülről nézve a valóság sokszor szebbnek, egyszerűbbnek látszik, mint azok számára, akik azt nap mint nap átélik, belülről ismerik gondjait, problémáit. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, annak sem örülök, ha a külföldi látogatók eleve fekete szemüvegen át néznek mindent, s nemcsak tájékozottságuk hagy némi kívánnivalót. Mint azé a nemrég megjelent beszámolóé az egyik tekintélyes nyugat-európai lapban, amely szerint Magyarországon nincs kenyér, nincs cukor, tüzelőt csak a feketepiacon lehet kapni, könyvesboltok nem léteznek.
Magyarországon van kenyér, és van cukor. Van tüzelő, és vannak könyvesboltok is. De ettől még nem vagyunk elégedettek.

A hetvenes évek elején élénk vita folyt az ország nevéről; voltak, akik azt javasolták, változtassák Magyar Szocialista Köztársaságra. Kádár mind a pártkongresszuson, mind az országgyűlésen ellene foglalt állást.

– Az ország hivatalos neve – mondja – ne a célt tükrözze, hanem a valóságos állapotot.

Magyarország neve mindmáig Magyar Népköztársaság.

„Szeretjük a kifejezést: szocialista – mondta Kádár. – Szocialista meggyőződésű emberek vagyunk, szocialista iparról, szocialista mezőgazdaságról, szocialista kereskedelemről beszélünk. A szó elemi értelmében mindez igaz: hazánkban az ipar, a kereskedelem és a mezőgazdaság is lényegénél fogva szocialista. Ha azonban a részleteket, a lehetséges és előforduló hibákat nézem, egyelőre legszívesebben azt mondanám, hogy »ipar«, »mezőgazdaság«, »kereskedelem«, mindaddig, amíg milliók kezdik mondogatni, hogy »ez szocialista ipar, szocialista mezőgazdaság, szocialista kereskedelem«.”
A szocialista társadalom kialakulásának négy döntő állomása volt Magyarországon: a termelőeszközök államosítása, a hatalom megszilárdítása, a falu szövetkezetesítése, az új gazdasági mechanizmus bevezetése. Ehhez három évtized kellett. Mikor éri el a gazdaság azt a fejlettségi fokot, amit már szocialistának lehet minősíteni, senki sem tudja pontosan. Nem is hiszem, hogy létezik egy képzeletbeli célszalag, melyet ha átszakítunk, szocialista társadalomnak nevezhetjük magunkat. Különösen, mert amíg a társadalmi viszonyok, az emberek túlnyomó többsége, az általános értékrend és közfelfogás nem szocialista, aligha beszélhetünk a szocializmus teljes megvalósulásáról.
Kádár ezt így fogalmazta meg:

„A szocialista társadalom teljes felépítéséhez lényegesen fejlettebb termelési eszközökre, a tudományos munka, a közoktatás, a kultúra magasabb színvonalára van szükség, és magasabb életszínvonalat is kell teremteni. Jól tudjuk azt is, hogy a szocializmus nemcsak nagyobb darab kenyeret, külön lakást, hűtőszekrényt és esetleg autót jelent, hanem mindenekelőtt új társadalmi viszonyokat és új emberi kapcsolatokat. A szocializmus építése nemcsak gazdasági feladat, hanem biztosítania kell a teljes, a szó igazi értelmében vett emberi élet kibontakozását, egyén és közösség harmonikus kapcsolatát és fejlődését.”

A társadalmi, gazdasági rendszer változásai természetesen jelentősen átalakították az emberi viszonylatokat is. Az ember megváltozik, ha megszűnik a kizsákmányolás, ha biztosítva van a munkája, ruhája, kenyere, anyagi igényeit legalább középfokon kielégítheti, ha feloldódik a város és a falu közötti alapvető ellentmondás, kialakul egy szilárd jogrend, nincs többé állampolgári különbség férfi és nő között, ha mindenki elvégzi legalább a nyolc általános iskolát. Mégis úgy gondolom, közéletünk szocialista struktúrájának kialakítása éppen úgy kulcskérdés, mint gazdasági életünké.

A demokrácia szó szerinti és legtágabb értelmében népuralom. Ebben az értelemben Magyarországon demokrácia van.

Más értelemben a demokrácia államszerkezet; s ezt az értelmezést használja általában a köznyelv is. Hiába görög eredetű a szó és a fogalom, értelme a polgári társadalomban bontakozott ki, ahol a feudális egyeduralommal, az arisztokrácia zárt kasztrendszerével szemben kialakult a jogi egyenlőség, az alkotmányos hatalom, az általános választójog, a parlament, a politikai pártrendszer. Ekkor ment át a mindennapos szóhasználatba a demokrácia mint államszerkezet, s gyakorlatilag a többpártrendszerre épülő parlamentarizmus szinonimája lett. Századunkban, mint a fasiszta diktatúrák ellenpólusa, sokak számára a szabadság megtestesülése.

Semmiképp sem akarom kisebbíteni ennek a politikai rendszernek a jelentőségét a szabadságjogok kiteljesedésében, de a szocialista demokrácia fogalmilag is, gyakorlatilag is mást jelent. Ezért hibás a kettő összehasonlítása; nemcsak a polgári társadalmi rend hívei tévednek, amikor ezt a szerkezetet kérik számon a szocializmuson, a kommunisták is, amikor a maguk értékrendje szerint tagadják a polgári demokráciát. Egy társadalmi rend erényeit, hibáit, tévedéseit, fejlődését, elmaradottságát saját normarendszeréhez s nem egy más struktúrájú államszerkezethez kell viszonyítani.

Lenin szerint a szocialista demokrácia lényege nem az, hogy az emberek időnként másokat választanak, akik helyettük gyakorolják a hatalmat, hanem hogy a nép maga vegyen részt a hatalom gyakorlásában.

Bizonyos, hogy a közvetlen népképviselet struktúrájának kidolgozása, mechanizmusának meggyökereztetése sokkal bonyolultabb és hosszabb folyamat, mint a parlamentarizmusé. Nem feltétlenül szükséges hozzá a többpártrendszer, de nem is zárja ki azt; a politikai mező jóval szélesebb, mint az érdek- és véleménykülönbségek pártharcokban való tükröződése. A népképviselet klasszikus formája a párizsi kommün és az oroszországi szovjetek.

Magyarországon sajátos államszerkezet jött létre: kialakult a közvetlen választásokon alapuló tanácsrendszer, megmaradt az általános szavazással választott parlament, melynek tagjait azonban nem a többpártrendszer szabályai alapján választják, ugyanakkor a Magyar Népköztársaság alkotmánya szerint „a munkásosztály marxista–leninista pártja a társadalom vezető ereje”. Ha mindehhez hozzávesszük a különböző országos hatáskörű társadalmi fórumokat, mint a szakszervezetek vagy a Hazafias Népfront, láthatjuk, hogy Magyarországon a néphatalom államszerkezetét különböző típusú intézményrendszerek segítségével igyekszenek kialakítani.

„A demokráciát nem lehet pusztán határozatokkal »bevezetni« – mondta Kádár. – A parlamentarizmus »bevezetése« azért egyszerűbb, mert ott az emberek többségének közéletisége abban nyilvánul meg, hogy néhány évenként leszavaz valamelyik pártra. A közügyekben való, ha nem is mindennapos, de általános részvétel ennél sokkal bonyolultabb. Ehhez mindenekelőtt a jog szükséges. Azután a lehetőség, hogy a jog ne csak írott malaszt legyen. Ezután pedig, hogy az embereknek igényük legyen, hogy éljenek jogaikkal és lehetőségeikkel.”

Magyarországon a jogok megvannak, vannak lehetőségek is, s amennyire az országot ismerem, az emberekben is van igény a közügyekbe való beleszólásra. Úgy gondolom, államszerkezetünk legfőbb hiányossága politikai intézményrendszerünk végiggondolatlansága, kidolgozatlansága.

Marx megfogalmazása szerint „radikálisnak lenni annyi, mint a dolgok gyökeréig hatolni. Az ember gyökere azonban az ember.” A szocialista társadalom nem cél, hanem szükségszerű feltétele a szocialista ember kialakulásának. S annyit megtanultunk az elmúlt évtizedek alatt, hogy az ember átalakulása a legnehezebb s a leglassúbb folyamat, különösen, ha nem egyénekről, hanem egy népről van szó.

Volt idő, amikor olyan egyszerűnek látszott úgy véltük, szocialista az, aki a maga érdekeit alárendeli a közérdeknek. Csakhogy az effajta önmegtagadás ideig-óráig elképzelhető, alapelvnek azonban nem. A hőskorszaknak vége; a konszolidált szocialista társadalom tisztelettel tekint az ügyért életüket áldozó hősökre, a kopott ruhákban, korgó gyomorral is éjt nappá téve robotoló pionírokra, de a példaképet nem bennük keresi. Inkább azokban, akik saját érdekeiket összhangba tudják hozni a közérdekkel, akik az egyén és a társadalom céljainak harmóniájára törekszenek. A szocialista ember közösségi ember. A szocialista demokrácia kimunkálása és megvalósítása azért kulcskérdés, mert elképzelhetetlen olyan szocialista ember, aki valamilyen formában nem vesz részt a közéletben.

Kádár, Veres Péterre emlékezve, így ír erről:
„Mindenben illetékesnek érezte magát ez a folyvást gondolkodó, nyugtalan ember. Úgy érezte, minden rá tartozik, ami csak történik körülötte. Nem tudta közönyösen, érdektelenül nézni sem a kis, sem a nagy dolgokat. Azt tartotta, akármilyen nehéznek vagy éppen megoldhatatlannak látszik valamely kérdés, »az nem lehet, hogy az ember mindegyet legyintsen«. Voltak, akik azt mondták: »Péter bácsi azt hiszi, mindenhez ért, mindenbe beleszól«. Pedig ez a beleszólás nem valamiféle nagyképű szereplési vágy, feltűnési viszketegség volt nála, hanem közéleti szenvedély, érdeklődés. Ő mindig tudatában volt annak, hogy a történelmet, a társadalmat a dolgozó nép teremti, formálja: a nép kötelessége és jussa, hogy az élet, az erkölcs, a gazdaság, a politika dolgaihoz értsen, azokat vitassa, a köz ügyeiben szavát hallassa.”

Az igény és a követelmény naponta fogalmazódik meg az országban, elképzelések is vannak, vágyak és teóriák; a megvalósítás még várat magára.

***

Ha élő emberről írunk, valahol, többé-kevésbé önkényesen, meg kell szakítani a történetet. Ez, ebben az írásban, eléggé kézenfekvő. Kádár János – azon kívül, hogy tagja a Magyar Népköztársaság Országgyűlésének s Elnöki Tanácsának és a Hazafias Népfront Országos Tanácsának – a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára. Az MSZMP legfelsőbb szerve, a pártkongresszus, 1980-ban ülésezett utoljára. Eddig követtem vázlatosan Kádár életútját, s ennek hátterében Magyarország történetét. A pártnak Magyarországon más szerepe van a társadalomban és az államéletben, mint a polgári demokráciák pártjainak. Az MSZMP egyszerre tömegpárt, s a Népköztársaság alkotmányában rögzített szerepe szerint a társadalom vezetője. Sántít az a gyakori hasonlat, miszerint a Politikai Bizottság lényegében a polgári államok kormányának, a Központi Bizottság az országgyűlésnek felel meg. Az államélet végrehajtó szervei Magyarországon a minisztériumok és a tanácsok; a Politikai Bizottságnak végrehajtó funkciója, a Központi Bizottságnak törvényhozó joga nincs, s ebbe a sémába nem illik bele a legfelsőbb pártfórum, a kongresszus sem.

Az MSZMP részben központi szervei, részben helyi szervezetei, részben az állami, társadalmi és gazdasági életben tevékenykedő párttagok révén végzi a politikai irányítást. Minden alapvető országos kérdésben a Politikai Bizottság javaslata alapján a Központi Bizottság dönt.

Mindez nem azt jelenti, hogy a jelenlegi struktúra ideális, a párt működésének mechanizmusa, a párt és az állam közötti munkamegosztás tökéletes. Amit az államélet demokratizálásával kapcsolatban vázoltam, lényegében, ha olykor más formákban, érvényes a pártélet demokratizálására is.

Talán nem érdektelen néhány adatot ismertetni. A Magyar Szocialista Munkáspártnak 24 ezer alapszervezetben 800 ezer tagja van. A párttagok 1 százaléka a felszabadulás előtt lépett be a pártba, 16 százaléka 1944-től 1948-ig, 9 százaléka 1949 és 1956 között, 74 százaléka 1957 óta.

A párttagság 29 százaléka munkás, 6 százaléka mezőgazdasági munkás, 41 százaléka szellemi dolgozó és alkalmazott, 16 százaléka nyugdíjas, 8 százaléka más munkakörben dolgozik. Eredeti foglalkozásuk szerint a párttagok 62 százaléka munkás, 11 százaléka paraszt, 25 százaléka értelmiségi és alkalmazott; 2 százaléka 30 éven aluli, 26 százaléka 30-tól 39 éves, 27 százaléka 40-től 49 éves, 24 százaléka 50-től 59 éves, 15 százaléka 60 évnél idősebb.

A párttagok 12 százaléka nem végezte el a nyolc általánost, 25 százaléka általános iskolát, 46 százaléka középiskolát, 17 százaléka egyetemet vagy főiskolát végzett.

A párttagság 72 százaléka férfi, 28 százaléka nő.
A számok arról tanúskodnak, hogy a felszabadulás előtti párttagok lassan kihalnak. Ne tévesszen meg, hogy 8 ezren vannak, noha ebben az írásban néhány ezerre becsültem az illegális kommunisták számát. A ma élő 8 ezerbe beleszámítanak az egykori szociáldemokraták s az emigráns kommunisták is. A többi adat jól mutatja a valóságos társadalmi mozgást: viszonylag nagy az 1948-ig belépők száma, amikor a mozgalom felfelé ívelt, s meglepően kicsi az 1949 és 1956 között belépőké, holott a párt taglétszáma ekkor volt a legnagyobb: mindössze 70 ezren vannak, akik ebben az időszakban lettek párttagok. A párttagok háromnegyede 1956 után lépett be a pártba: ők képezik a párttagság döntő többségét. Különösen figyelemre méltó, hogy csaknem 300 ezer olyan tagja van a Magyar Szocialista Munkáspártnak, aki életkora szerint tagja lehetett volna a Magyar Dolgozók Pártjának is, de akkor nem lépett be a pártba.
A párttagság jelenlegi és eredeti foglalkozása közötti jelentős eltérés erős társadalmi mobilitást jelez. A párttagok háromnegyede eredetileg ipari és mezőgazdasági munkás volt, ma már csak egyharmada az. Ha nem is számítom azokat, akik közben nyugdíjba mentek, a jelenlegi párttagok közül 300 ezer munkásból és parasztból lett szellemi dolgozó.

Az iskolai végzettség azt mutatja, hogy a párttagok közül lényegesen többen nem végezték el az alapfokú iskolát, s lényegesen többen diplomások, mint az országos átlag. Az előbbiek azok a munkások és parasztok, akiknek a régi rendszerben nem volt erre lehetőségük. Az utóbbi azt jelzi, hogy az ország legképzettebb állampolgárai között jelentősen nagyobb a párttagok aránya.

A férfiak és a nők aránya ugyancsak erősen eltér az országos átlagtól, amely nagyjából ötven-ötven százalék. Azt hiszem, ez sajnos megfelel a valóságos helyzetnek. Ami nemcsak azon múlik, hogy Magyarországon a nők alig fél évszázada lettek egyenjogú állampolgárok. Utal a férfiak és nők jelenlegi, társadalmilag, gazdaságilag, emberileg determinált közéleti szerepére, érdeklődésére is.

18-tól 29 éves a párttagság 9 százaléka, az ország lakosságának pedig 17 százaléka. Ez szerintem arra vall, hogy nincs összhangban a pártnak nem annyira a politikája, mint struktúrája és mindennapos gyakorlata a fiatalok életfelfogásával. Ezen csak enyhít, hogy az elmúlt öt évben felvett párttagok 60 százaléka 30 éven aluli.

Nem érdektelen alaposabban, a felszabadulásig visszamenően elemezni a párt irányító testületének, a Politikai Bizottságnak összetételét. Már csak azért sem, mert ebben az írásban méltatlanul nem esett szó azokról, akik 1956 után Kádár munkatársai voltak; úgy éreztem, szerepük elemzése meghaladja lehetőségeimet. Kádár maga gyakran hangsúlyozta jelentőségüket; „nem tudom megkülönböztetni a saját egyéni munkámat a többinek a munkájától”, mondta hatvanadik születésnapján.

Az 1945-ben megválasztott Politikai Bizottság átlagéletkora 41 év; a legfiatalabb 32 éves, a legidősebb 53 éves. Hatan munkások, öten értelmiségiek. Hatan jöttek a magyarországi illegális mozgalomból, öten a moszkvai emigrációból. Valamennyien ültek börtönben politikai tevékenységükért. Az emigránsok többsége 50 év körüli volt, az illegálisoké 40 év alatti. Előbbiek között több az értelmiségi, az utóbbiak közt a munkás.

Az 1948-ban, a szociáldemokrata párttal való egyesüléskor megválasztott Politikai Bizottság átlagos életkora 47 év; a legfiatalabb 35 éves, a legidősebb 60 esztendős. Kilencen voltak az egyesülés előtt kommunisták, öten szociáldemokraták. A Horthy-rendszer börtöneit tizenketten ismerték belülről. Kilencen voltak munkások, öten értelmiségiek. Az egykori kommunista emigránsok és szociáldemokraták az 50 éves generációt képviselték, a magyarországi illegális kommunisták általában 40 éven aluliak voltak. Az illegálisok és a szociáldemokraták között több volt a munkás, az emigránsok között az értelmiségi.

Az 1957-es Politikai Bizottság átlagéletkora 50 év; a legfiatalabb 36 éves, a legidősebb 71. Valamennyien a felszabadulás előtt léptek be a pártba. Kilencen voltak kommunisták – közülük egy emigráns –, ketten szociáldemokraták. Nyolcnak az eredeti foglalkozása munkás, háromnak értelmiségi. Nyolcan ültek közülük börtönben a felszabadulás előtt, hárman a törvénysértések időszakában.
23 év távlatából visszatekintve: az 1957-es Politikai Bizottság tagjai közül hárman meghaltak. Egy ma is tagja a Politikai Bizottságnak. Az élők egy kivételével mindnyájan tagjai a Központi Bizottságnak.

Heten nyugdíjasok, de ma is jelentős tisztséget töltenek be; köztük van az országgyűlés elnöke, a Hazafias Népfront elnöke, a Szakszervezetek Országos Tanácsának alelnöke, a Magyar Partizánszövetség elnöke.

Az 1980-ban megválasztott Politikai Bizottság átlagéletkora 56 év. A legfiatalabb 38 éves, a legidősebb 68. Eredetileg munkás volt közülük 6, paraszt 2, értelmiségi 5. Öten 1945 előtt léptek be a pártba, heten 1944 és 1948 között, egy 1956 után. Eredetileg kommunista párttag volt 8, szociáldemokrata 2, az egyesült párt tagja 2. A Politikai Bizottságban 1 nő van.

A Politikai Bizottság összetétele jól tükrözi a magyar kommunista mozgalom elmúlt 35 évének változásait. A felszabadulás után a párt irányító testületébe fiatal illegálisok – általában munkások – és idősebb, tapasztalt emigránsok – általában értelmiségiek – kerültek; a két munkáspárt egyesülése után ugyancsak idősebb, jobbára munkásszármazású szociáldemokraták, akik azonban már hosszabb ideje függetlenített pártfunkcionáriusként dolgoztak. Jellemző a testületre, hogy szinte valamennyi tagja börtönben ült a Horthy-rendszerben. Az 1957-es Politikai Bizottság döntő többsége börtönviselt, egykori illegális kommunista volt, akik életük nagyobb részében munkásként dolgoztak. Az 1980-as változás: a testület tagjainak többsége már a felszabadulás után lett párttag.

A kontinuitást Kádár János képviseli. Ő a legidősebb, 68 éves; tagja volt az illegális, majd a legális kommunista pártnak, tagja a szociáldemokrata pártnak; munkás, de negyven éve pártvezető; börtönben volt a felszabadulás előtt s a törvénysértések idején; ötéves kényszerű megszakítással 1945 óta tagja a Politikai Bizottságnak.
Nemcsak az élete jelent folyamatosságot, az életfelfogása is, amely meghatározza politikáját.

– Az ember megismer egy eszmét – mondja –, elfogadja azt, meg akarja valósítani. Aztán az elmélet összeütközésbe kerül a valósággal; semmi sem úgy valósul meg, ahogy az ember először elképzeli. Csak a józan ész segít, a valóságérzék, hogy az eszméből milyen lehetőségek között mi valósítható meg. Különben az elméletből dogma lesz, s nem segíti az eszmét, hanem akadályozza. A dialektika nem lehet ellentétben a logikával, mert ami nem logikus, az nem is dialektikus.

Nem tudom, mikor fogalmazta meg magának tételesen is az életbölcseletét, de ez az életfelfogás megnyilvánul egész politikai pályájában, amennyire azt a múltban nyomon lehet követni.

A közvélemény Kádár legnagyobb erényeként azt tartja számon, hogy az 1956-os csőd után talpra állította az országot; a nép nem felejti el, hogy tíz évvel a teljes káosz után viszonylag békében, jólétben élhetett.

– Egy országnak, amelyik annyit szenvedett, mint a miénk – mondja Kádár –, az volt a legfontosabb, hogy végre egy kis nyugalma, biztonsága legyen, amikor megpihenhet, összeszedheti magát, erőt, önbizalmat gyűjthet.

Magyarország valóban mérhetetlen megrázkódtatásoknak volt kitéve ebben az évszázadban: az első világháború, a Monarchia bukása, a Tanácsköztársaság, a fehérterror, Trianon, a második világháború, a nyilasuralom, a felszabadulás, a fordulat éve, a Rákosi-korszak, 1953, 1956; végiggondolni is sok, nemhogy megélni, tudatunkban feldolgozni, ösztöneinkkel megemészteni.

Volt időszak, amikor nem kevesen zúgolódtak a kádári politika makacssága miatt, hogy hajthatatlanul ragaszkodik az egyensúlyhoz, a biztonsághoz. Magam is lázongtam a nyugalomból születő restség, tunyaság, elkényelmesedés ellen. Az emberi élet nagyon rövid; minden elszalasztott napot, hónapot, évet tragédiának érzünk. A történelem más időegységgel mér: az évtizedek úgy csúsznak ki az ujjai közül, mint nekünk a percek, s az évszázad, az ember számára elérhetetlen idő, a történelemnek millimétere.

Pedig mi minden történt ezekben az években is. 1957: a szétzilált hatalom megszilárdul. 1960: átalakul a falu, milliók életét kavarva fel. 1961: a következetes szövetségi politika kibontakozása; ismét százezrek élete változik. 1968: a gazdasági reform, megmozdul az ország. A hetvenes évek eleje: a megtorpanás, az elbizonytalanodás. A hetvenes évek vége: az újabb nekilendülés.

Nem jól értékelik Kádár szerepét, akik csak a konszolidációt, az egyensúly megtartását tartják számon. Ez a politika radikális volt 1956-ban, a parasztkérdésben, a népi egység megteremtésében, a gazdasági struktúra átalakításában. Utóbbiban arra is képes volt, hogy második nekifutásra ne csak saját hibáit javítsa ki; a gazdasági reform igényeiben és céljaiban az egész társadalmi struktúra átformálásává, nemzeti programmá erősödött. S ezekben az években lett Magyarország, épp belső fejlődése miatt, tényező a világpolitikában.

– Valamikor a felszabadulás után – mondja Kádár – panaszkodott nekem egy elvtársnő, szégyelli, hogy az apja gyáros. Nagyon rendes, bátor asszony volt, együtt harcoltunk az illegalitásban. Mit panaszkodsz, mondtam neki, te nagyobb utat tettél meg, a jólétet hagytad ott a mozgalomért. Nekem egyszerűbb volt: én azért lettem kommunista, mert nap mint nap éreztem, hogy nyúzzák a bőröm.

Döntse el az olvasó, valóban egyszerű volt-e Kádár János életútja.

Gyurkó-könyv Kádárról, IX. rész: A vas és acél országától az új gazdasági mechanizmusig

Elterjedt vélemény: a szocialista országok minden nyűge, hibája, nehézsége arra vezethető vissza, hogy a szocializmus nem a gazdaságilag és társadalmilag fejlett országokban jött létre, ahogy Marx elképzelte, hanem a fejletlenekben. Magyarország a negyvenes évek végétől egy hidegháborús világban, a fenyegetettség pszichózisában élt. Ez is magyarázata annak, hogy igyekeztünk „a vas és acél országa” lenni. Nem volt könnyű feladat egy nyersanyagszegény, elsősorban agrárországban. A Monarchiának Magyarország volt az éléstára, míg az ipar elsősorban Ausztriában és Csehországban fejlődött ki. A harmincas években ugyanez ismétlődött meg a német–olasz–magyar szövetségben.
Ennek ellenére Magyarország tizenöt év alatt ipari-agrár ország lett. De milyen áron! A negyvenes évek végétől erőltetett ütemben készültek a nagyberuházások, elsősorban a nehéziparban. Az eredmény: 1950-től 1952-ig az ipari termelés 50 százalékkal nőtt, a lakosság életszínvonala 20 százalékkal csökkent.

Nem volt szerencsés a teljesen centralizált gazdasági irányítás sem. Minden termelési mutatót központilag határoztak meg; úgy gondolták, a fővárosban egy íróasztalnál pontosan meg lehet és meg kell szabni, hogy az ország valamennyi termelőegységében miből, mennyit gyártsanak. Ez a struktúra egyébként szervesen összefüggött a hatalmi struktúrával, melyben minden lényeges döntés néhány ember kezében összpontosult.

Az sem bizonyult célravezetőnek, hogy az eredeti elképzelésekkel szemben az ország szinte minden termelőegységét államosították; nemcsak a gyárakat, üzemeket, bankokat, hanem a cukrászdákat és vendéglőket, a cipész- és lakatosműhelyeket, borbélyokat és fűszerüzleteket is. Némi túlzással azt mondhatnám, az az ideálkép lebegett az akkori vezetők előtt, hogy az egész országban egyetlen vasgyár, egyetlen pékség, egyetlen élelmiszer-kereskedelmi vállalat, egyetlen termelőszövetkezet legyen, amit aztán gombnyomásra, központilag lehet irányítani.

Az is a kor sajátosságához tartozott, hogy a termelésben egyetlen szempont számított: a mennyiség. Ennek is volt reális alapja; nem tudtak annyi szenet bányászni, acélt önteni, ruhát készíteni, kenyeret sütni, ami kielégítette volna az ugrásszerűen megnőtt igényeket. A minőség azoknál az áruknál sem számított, melyek a külkereskedelembe kerültek, mert a többi szocialista ország ugyanolyan hiányproblémákkal küszködött, s mindenre volt vevő, minden mennyiségben, a minőségtől függetlenül. Magyarország pedig, minden ideológia ellenére, hiába igyekezett önellátó lenni, a nélkülözhetetlen nyersanyagokat be kellett szereznie, s ezekért árut kellett adnia.

Ez a központilag irányított óriásgépezet működött ugyan, de recsegve-ropogva, s nemcsak a fogaskerekek törtek, nemcsak emberek kerültek a kerekek közé, az egész struktúra összeroskadással fenyegetett. Nem fokozta az emberek munkakedvét, hogy az érdekeltséget lényegében kiiktatták a gazdasági életből. Egyrészt fantasztikus, ezerszázalékos normateljesítéseket produkáltak, melyekről azok tudták a legjobban, hogy hazugság, akik a szakmában dolgoztak, másrészt, amint megemelkedett a teljesítmény, felemelték a normát, s a túlteljesítés kötelező lett. Így alakult ki az a helyzet, hogy az üzemek, termelőegységek, brigádok, munkások lehetőleg a 103 százalékos teljesítményre törekedtek, ami elég volt, hogy túlteljesítvén a tervet, dicséretet kapjanak, de nem volt túl sok, hogy módosítsák a terveket, a normákat. „A munka nálunk becsület és dicsőség dolga” – hirdette a korabeli jelszó, ami éppen az alapvető marxi kategóriát, az érdeket iktatta ki a gazdasági életből.

Mindehhez szükségszerűen hozzájárult az adminisztráció hihetetlen növekedése. Volt ennek Magyarországon hagyománya: a két háború között a legjelentéktelenebb tisztviselő is jóval magasabb helyet foglalt el a társadalmi hierarchiában, mint a legképzettebb szakmunkás. Az egyik úr volt, a másik proli. Munkások, parasztok tízezrei mért ne igyekeztek volna, hogy végre ők is, a gyerekeik is „urak” legyenek? Sokan parancsszóra kerültek az íróasztalhoz, pedig szívesebben maradtak volna a munkapadnál, a földeken. Nem egyet ismertem közülük; életük gyakran tragédiába torkollott.

Kímélet nem volt, a központosított irányítás megkövetelte a kimutatások, jelentések, statisztikák millióit, s ezeket valakiknek gyártani, feldolgozni, iktatni, lerakni kellett. Magam is évekig készítettem, ellenőriztem, továbbadtam kimutatásokat; tudom, hogy a magyar gazdaságot papírhegyekből kiszűrt számok alapján irányították, melyek vajmi kevéssé tükrözték a valóságot. Az érdek abban a torz formában jelentkezett a gazdasági életben, hogy mindenki a saját érdekeinek megfelelően kozmetikázta a jelentéseit. Ha létezett volna egy csalhatatlan, mindent eldönteni képes Központi Agy, az is rosszul döntött volna, mert hamis adatokat kapott.

A hatvanas években ugyan csökkentek a gazdasági élet legkirívóbb hibái, de a struktúra lényegében nem változott, s újabb problémák is jelentkeztek. Mindenekelőtt a munkaerőhiány. A rohamléptekkel fejlődő iparnak két nagy tartaléka volt, a falu és a nők. Az iparban foglalkoztatottak száma 1950 és 1965 között megkétszereződött, míg a mezőgazdaságban dolgozóké csaknem a felére csökkent. Ebben a tizenöt évben közel 1 millióval nőtt a női dolgozók száma, s ezeknek nagy része is az iparba került. Ekkorra azonban lényegében kimerültek a tartalékok, az ipar fejlődését nem lehetett többé mennyiségi tényezőkkel fokozni.
Nem kisebb problémát jelentett, hogy az ország lakosságának akkor már nem voltak kenyér- és ruhagondjai, s nem volt hajlandó bármilyen árut megvásárolni. A vállalatok sem, a külföld még kevésbé. A gyárak viszont ontották az árut, mert elsősorban a mennyiségi termelésben voltak érdekeltek, s mindegy volt, van-e vevő a legyártott termékekre. A raktárak egyre zsúfoltabbak lettek, egyre több eladhatatlan áru halmozódott föl.

Amikor az ember mindennap jóllakik, s van már ruhája, cipője – jobb, ha nem felejtjük el: 1945 előtt ez az ország lakosságának legalább egynegyedére nem volt érvényes –, akkor vásárolni kezd: hűtőszekrényt, mosógépet, televíziót, gépkocsit. S noha az ötvenes évek közepétől nagyjából helyreállt a nehéz- és könnyűipar mesterségesen felborított egyensúlya, s a lakosság áruellátása egyre jobb lett, jelentkezett egy újabb probléma: a szolgáltatások hiánya. Aki fürdőszobás lakásba költözik, azt akarja, hogy megjavítsák a kád csapját, ha csöpög; a gépkocsit folyamatosan karban kell tartani; meg kell javítani a mosógépet, a televíziót, a rádiót. Erre a feladatra a mennyiségi termelésre beállt nagy- és középüzemek nem voltak alkalmasak. Most érződött igazán a megszűnt lakatos-, vízvezetékszerelő-, asztalos- és egyéb műhelyek hiánya.

Ebből a hiányból született az úgynevezett második gazdaság, vagyis az, hogy a szerelő, az ács, a mázoló, miután ledolgozta a munkaidejét, vagy nemegyszer munkaidő alatt, másutt is vállalt munkát. Olykor borsos áron, de a megrendelők ki voltak szolgáltatva, mert az állami vállalatok, szövetkezetek határidőit nem lehetett kivárni. Az állam viszont megfosztotta magát attól, hogy ezeket a munkákat megadóztathassa.

Nem kisebb problémát jelentett, hogy a központilag megállapított árak nem feleltek meg sem a ráfordított költségeknek, sem a világpiaci áraknak. A termékek nagy részét a legkülönbözőbb okokból államilag dotálták, úgyhogy nemcsak azt nem lehetett megállapítani, melyik áru gyártása mennyire kifizetődő, de azt sem, melyik vállalat dolgozik nyereségesen és melyik veszteségesen.

A gazdasági mechanizmus felülvizsgálatának története sok mindent elmond a magyar politikai, szellemi, tudományos életről. A reform szükségessége már 1957-ben felmerült, de akkor heves vita után elvetették. A hatvanas évek elején ismét napirendre került, a Központi Bizottság 1964. decemberi ülésén már hangsúlyosan, s Kádár 1965 elején bejelentette az országgyűlésen, hogy egy év múlva napirendre tűzik a gazdaságirányítás gyökeres megreformálását. Közgazdászok, politikusok, szakértők százai vettek részt a vitákban, a tervezésben, az előkészítésben, s Kádár az 1966-os pártkongresszuson közölte, hogy 1968. január 1-vel bevezetik az új gazdasági mechanizmust. Az 1970-es kongresszuson jelentette, hogy a reform beindult s jól működik. A hetvenes évek elején a reformfolyamat mintha megtorpant volna, de néhány év múlva fokozott hatékonysággal és erővel folytatódott.

A reform lényegét Kádár 1965-ös országgyűlési beszédében így fogalmazta meg:

„Mi az utóbbi években az iparvállalatok összevonásán kívül nem változtattunk gyökeresen gazdasági szervezetünkön, gazdasági irányító apparátuson részben azért, mert kielégítően működött, részben, mert – helyesen – stabilitásra törekedtünk. Most azonban már mind több jel mutat arra, hogy alapos vizsgálatnak kell alávetnünk gazdaságirányítási rendszerünket, és ki kell dolgoznunk az ésszerű továbbfejlesztéshez szükséges elgondolásokat. Az erősen központosított gazdaságirányítás lassú, nehézkes. Részben ebből következik, hogy jelenleg a drága nyersanyagból jelentős munkával megtermelt áru egy része nem felel meg eléggé a hazai és nemzetközi piac követelményeinek, és raktáron marad. Áruink korszerűsége különösen fontossá válik most, amikor a békés egymás mellett élés körülményei közepette mindinkább kibontakozik a két társadalmi rendszer közötti verseny, amely egyben kereskedelmi verseny is. A nemzetközi piacokra korszerű, a versenyt árban és minőségben álló árukat kell vinnünk, mert különben alulmaradunk. Ez a nyugati piacra szól. De hozzátehetem, vége annak az időnek, hogy a szocialista világon belül bárki silány vagy használhatatlan árut vesz át tőlünk, mint ahogyan mi sem veszünk át ilyeneket másoktól. Sajnos, anyagi ösztönzőink is inkább a mennyiségi tervek túlteljesítését segítik, mint a gazdaságos termelést és a termékek minőségének javítását. Sőt az a helyzet, hogy gyakran a prémium- és a jutalmazási rendszer éppen a minőségi követelmények ellen hat.”

De megfogalmazódott beszédeiben, írásaiban a reform jó néhány más alapkérdése is. Kádár a legritkább esetben használ szakkifejezéseket, még a legegyszerűbbeket sem. S ez nemcsak alkat kérdése.

– A politika feladata – mondja –, hogy az átlagember fejével gondolkodjék. Az emberek pedig nem közgazdasági, filozófiai kategóriákat tapasztalnak, hanem a valóságos helyzeteket, állapotokat.

Egyik beszédében egy Kanadában élő magyart idéz, aki azt mondta, Magyarországon szeretne dolgozni, és Kanadában kapni a fizetését. Mivel az anyagi ösztönzés alig működött, az emberek nemigen hajtották magukat a munkahelyükön. Ez aztán megmutatkozott a nemzeti jövedelemben s az ennek alapján kifizethető bérekben.

Egy másik alkalommal azt mondta Kádár: ha egy parasztember 16 forintot kap egy munkaegységért, annak megfelelően értékeli a szocializmust. Ha 42 forintot, annak megfelelően.

A munkáról: „Hajdanában a kocsiba fogott lovak között volt egy lógós, amelyiknek csak annyit kellett tennie, hogy szépen tartsa magát, mert a másik négy húzta a kocsit. Egy ország, egy nép nem élhet úgy, hogy négy húz, egy meg szépen lobogtatja a sörényét.”

A dotációról: „Hat évvel ezelőtt ha egy ember bement a söntésbe és kért két deci bort, 80 fillér állami prémiumot kapott azért, hogy megitta. A borivó ugyanis kevesebbet fizetett érte, mint amibe a bor az államnak került.”

A szolgáltatásokról: „Engedjék meg, hogy egy levelet idézzek, amelyet a fővárosból írt egy asszony vidéken dolgozó férjének: »A lyuk a szobád falán még megvan. Hétfőn kellett volna jönniük a munkásoknak. Nem jöttek, mert lakodalomban voltak. Kedden ünnepnap volt, szerdán jöttek, de akkor esett az eső, s azt mondták, ők esőben nem tudnak dolgozni, várni kell, amíg eláll. Most várjuk, hogy elálljon az eső. De én bízom, hogy mire hazajössz, mégis eltűnik a lyuk.« Ezt a levelet a múlt század nyolcvanas éveinek eseményeivel foglalkozó könyvben olvastam; írója Párizsban élt, s a világhírű impresszionista festő, Renoir felesége volt. De ezeket a sorokat ma is, Budapesten is sokan papírra vethették volna.”

Jól emlékszem, milyen türelmetlenül várta a hatvanas évek közepén az ország egy része a reform bevezetését. S milyen aggódva egy másik része.

– Nem azért kellett három évig dolgozni a reform koncepcióján – mondja Kádár –, mert a közgazdászoknak nem voltak elképzeléseik. Voltak gazdasági tervek, de a társadalmi, politikai hatással is számolni kellett a reform megítélésében. Kezdetben nem volt egységes a Központi Bizottság, és nem volt egységes az ország sem. Márpedig akkor a stabilitás megőrzése mindennél fontosabb volt: túl közel volt még az ötvenhatos megrázkódtatás. Inkább vitatkoztunk, ameddig csak lehetett, hogy megteremtsük az egységet.

Jellegzetes kádári magatartásforma és gondolkodásmód. „Én már olyasfajta harcos vagyok – mondta egyik felszólalásában –, hogy ha elkiáltom magam: előre, akkor mindig szeretem tudni, hányan jönnek utánam. Enélkül nem lehet harcolni. Ha öten jönnek, akkor olyan sánc felé megyek, amelyet öt emberrel meg tudok ostromolni; ha 150-en, akkor más feladatot is vállalhatok.”

Ugyanígy vitatkozott 1956-ban, amikor ugyancsak tárgyalt és tárgyalt, noha azt hiszem, kezdettől tudta, hogy tárgyalófeleinek egy részét nem fogja meggyőzni. Így volt ez a falu átalakításakor, a nemzeti egység meghirdetésekor is. Ne képzeljük, hogy minden új javaslat, gondolat Kádártól származik; tanult ő is, nem keveset, a valóságból is, másoktól is. És amikor már kialakult az elképzelése, akkor is tudta, hiába van igaza, ha jelentős rétegek nem fogadják el azt. Megpróbálta hát meggyőzni a más véleményen lévőket, anélkül hogy feladta volna, amit akart.

Jellemző, hogy az új gazdasági mechanizmus egyik sarkalatos követelményét, melyet még most, a reform második felvirágzásakor sem sikerült igazán elfogadtatni a közvéleménnyel, Kádár már 1962-ben megfogalmazta: „A nem gazdaságos, elavult termékek gyártását be kell szüntetni, a felszabaduló termelési kapacitást ésszerűen kell hasznosítani. Ez a munkaerő bizonyos tervszerű átcsoportosítását is igényli.”

Tizenhét évvel azután, hogy ezek a mondatok a VIII. Pártkongresszuson elhangzottak, az ország egyik legnagyobb gyára háromszáz embert, akit nem tudott ésszerűen foglalkoztatni, elbocsátott. Az országos felháborodás olyan nagy volt, hogy a sajtó, a televízió hetekig foglalkozott ezzel az esettel: háromszáz ember az utcára került! Természetesen senki sem került az utcára, de az embereknek munkahelyet kellett változtatniuk. Ilyesmi azonban ebben az országban húsz éve nem fordult elő.

Sok minden rosszul alakult Magyarországon az elmúlt három évtizedben. Az azonban bizonyos: az állampolgárok a hatvanas évektől kezdve megszokták, a létbizonytalanságnak még az árnyéka sem fenyegeti őket. Hogy valakit elbocsássanak a munkahelyéről, ahhoz legalábbis lopnia kellett. Akár jól dolgozott, akár rosszul, akár szükség volt a munkájára, akár nem, maradt a helyén. Védték öt a törvények, védte a munkaerőhiány, védték a rossz szabályozók, védte a rosszul értelmezett humanizmus. Munkaadó és munkavállaló közül ebből a szempontból kétségtelenül az utóbbi volt előnyben, aki viszont bármikor munkahelyet változtathatott, ha összekülönbözött főnökeivel, ha rosszul érezte magát a környezetében, ha másutt ráígértek a bérére. Ez vonatkozott a dolgozók többségére, a segédmunkásokra, a szakmunkásokra. Számukra mindig akadt új munkahely.

Érthető, hogy egy országban, ahol a munkanélküliség százezreket érintett és fenyegetett, hatalmas eredmény volt a teljes létbiztonság, s érthető, az ország görcsösen ragaszkodott és ragaszkodik még ma is ehhez: nem látja, vagy nem akarja látni azokat a hátrányokat, melyek ebből adódnak. Ez az egyik magyarázata, miért lehetett olyan nehezen bevezetni a reformot, miért akadozott, miért torpant meg, miért küszködik ma is nehézségekkel.

– Elmondtam sokszor – mondja Kádár –, amit voltaképp nem is kellene elmondani, hiszen mindenki tudja: nem igaz, hogy Magyarországon munkaerőhiány van. Az igazság az, hogy a munkaerő nem ott van, ahol leginkább szükség lenne rá. Természetesen mindig mindenki egyetért velem. Aztán hazamennek, és várják, hogy a többiek tegyenek rendet a portájukon.

Tanúi lehettünk és lehetünk egy érdekes jelenségnek: minden gondolkodó ember dühöng és káromkodik, azt látva, hogy az egyik munkahelyen akadozik a munka, mert nincs elég ember, a másikon meg lógatják a lábukat a dolgozók, mert nincs elég munka; az egyik üzemben ráfizetésesen termelnek, a másikban nem tudják kihasználni a drága gépparkot. És ugyanezek az emberek felháborodottan tiltakoznak, a szocializmus, a humanizmus elvének megsértését emlegetik, ha ezen a helyzeten netán úgy akarnak változtatni, hogy a változás őket is érinti.

A hiba természetesen elsősorban nem az emberekben van, hanem a struktúrában. A reform kezdeti időszakának legnagyobb problémája alighanem az volt, hogy senki sem tudta pontosan, milyen ütemben és milyen mértékben lehet és kell átalakítani a gazdasági rendszert anélkül, hogy veszély fenyegetné a népgazdasági és társadalmi egyensúlyt. Voltak, akik siettették a folyamatot, voltak, akik lassították. Mindenesetre a gazdasági reform 1968-ban beindult. Hogy Kádár milyen jelentőséget tulajdonított ennek, azt jól tükrözi következő gondolatmenete:

„Véleményem szerint a gazdasági vezetés reformját mint feladatot egy sorba helyezhetjük azzal, amit 1956-ban a munkáshatalom védelme, a 60-as évek fordulóján a mezőgazdaság átszervezése érdekében tettünk. Miért? Mert ha mi lenini szellemben gondolkodunk, kommunistaként élünk és dolgozunk, akkor mindig fel kell tennünk a forradalmár számára lényeges kérdést: melyik most az a láncszem, amely szocialista forradalmunk ügye szempontjából a legfontosabb. Nem azt mondom – remélem, senki sem ért félre –, hogy a hatalom vagy a mezőgazdaság átszervezése nem fontos, csak a gazdasági reform. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy most és a legközelebbi években az ország belső fejlődését tekintve a reform az a láncszem, amelyen a szocialista forradalom megfelelő előrehaladása és munkáshatalmunk erejének további növekedése múlik. Kérem, hogy ilyen fontos kérdésként tartsák ezt számon, s így is foglalkozzanak vele. Ez nem szorul bővebb magyarázatra. Az emberek azt már tudomásul vették, rendben levőnek találták, hogy a népi demokratikus rendszer él, és a mezőgazdaság szocialista átszervezése megfelelő körülmények között és megfelelő módon megtörtént. S most felteszik a kérdést, hogyan tovább? A tovább a mi számunkra a gazdasági vezetés reformja. Látszatra közgazdasági, népgazdasági kérdés, amely azonban visszahat hatalmunk és rendszerünk szilárdságára, munkásosztályunk politikai hangulatára, arra, hogy milyen bizalommal tekintenek a pártra, s követik a pártot és a kommunistákat. Ilyen horderejű kérdés ez.”

A gazdasági reform végrehajtása a hetvenes évek elején mégis megtorpant. 1974-ben felmentettek tisztségéből több vezetőt, akiket a közvélemény a reform szorgalmazóiként ismert. Hírek és rémhírek szaladtak végig az országon; a „kemény kéz” politikájának visszatéréséről, a reform kudarcáról, a politika megmerevedéséről, sőt Kádár háttérbe szorításáról beszéltek. Néhány nappal a Központi Bizottság ülése után futólag találkoztam Kádárral egy parlamenti fogadáson. Fáradt volt, gondterhelt.

– Mi újság? – kérdezte. – Van pánik?

Pánik nincs, mondtam. De nagy a bizonytalanság. Sokan attól félnek, visszafordulunk az úton.

Mint a legtöbb emberen, Kádáron is észrevenni, amikor nagyon határozott. Akkor az volt.

– Sok mindentől kell tartanunk – mondta. – De visszafelé nekünk nincs utunk. Ezt megmondhatja akárkinek.

Tény, hogy abban az időben feszültség keletkezett a munkásság és a parasztság között. A hatvanas évek közepétől a parasztság életszínvonala olyan rohamosan növekedett, amilyenre a városokban nem volt példa. A falvakban gombamód nőttek ki a földből a régi vályogviskók helyett az összkomfortos családi házak, a hetvenes években magam is jártam nem egy olyan portán, ahol a különböző mezőgazdasági gépeken kívül a családnak két, nyugati gyártmányú személygépkocsija volt. Ez Magyarországon a legkiemelkedőbb jövedelmű értelmiségiek körében is ritkaság.

Akik úgy vélték, hogy a gazdasági reform többet nyújt a parasztnak, mint a munkásnak, arról feledkeztek meg, hogy a parasztság anyagilag sokkal mélyebbről indult. S a háztáji gazdaságokban megtermelt többletjövedelmet nem napi nyolcórai munkával szerezték meg. Egyre szaporodtak a vegyes családok is, melyeknek egyaránt voltak munkás- és paraszttagjai, tehát alapvetően nem lehetett már teljesen szétválasztani a két osztály érdekeit. A parasztság termelőkedvét pedig a biztonságérzeten kívül csak anyagi ösztönzéssel lehetett fokozni, s ezen múlott a munkásság és a városi lakosság egyre javuló élelmiszerellátása, a népgazdasági mérleg egyensúlya, de az egész ország közhangulata is. Súlyos hiba volt azt gondolni: a valós feszültségeket úgy kell feloldani, hogy a parasztság reálisabb anyagi ösztönzését visszafogják, ahelyett hogy kidolgoznák a munkásság reálisabb ösztönzését. Azok, akik a munkásság életszínvonalát a paraszti jövedelmek megnyirbálásával akarták emelni, az ellenkezőjét érték volna el, amire volt is jel a reform megtorpanásának idején. A parasztság, ha úgy érzi, nem kifizetődő számára a többletmunkából adódó többlettermelés, abbahagyja azt.

Kétségtelen az is, hogy az új gazdasági mechanizmus bevezetése után szaporodó magánkisiparosok és -kiskereskedők jó részének jövedelme is messze meghaladta a munkásokét. De ezt a problémát sem lehetett úgy megoldani, hogy ismét visszafogják a magánszektort, arra hivatkozva, hogy magas jövedelme ingerli a többi dolgozót. Egyszer már bebizonyosodott, hogy a szolgáltatásokat a nehézkes állami vállalatok nem tudják megoldani, s ezek megoldatlansága legalább annyira ingerelte az országot. Az egyre erősödő, nemcsak gazdasági, hanem társadalmi, erkölcsi következményekkel is járó második gazdaság elterjedése jól jelezte ennek a kérdésnek a megoldatlanságát.

Nem tudom egyértelműen elítélni, hogy Magyarországon, alig harminc évvel azután, hogy kilépett egy félfeudális társadalmi-gazdasági rendszerből, ahol a különféle előjogoknak döntő szerepük volt, eluralkodott az egyenlőség szelleme, s nem kevesen a szocializmus megcsúfolásának vélték, hogy némelyeknek telik luxusvillára, nyaralóra, gépkocsira, tengerentúli utazásra, amíg másoknak mindennapos gondjaik vannak. Ez az egalitarianizmus azonban megfeledkezett arról, hogy a kiemelkedően magas jövedelmek, a kivételektől eltekintve, kiemelkedő tehetségből vagy többletmunkából adódtak, illetve ott keletkeztek, ahol az államnak nem sikerült megoldania a megfelelő termelési és elosztási mechanizmust. Az indokolatlan és erkölcstelen mellékjövedelmek, a borravalók és csúszópénzek egészségtelen elszaporodása a legtöbb esetben ilyen okokra vezethető vissza, nem pedig arra, hogy az új gazdasági mechanizmus kieresztette a palackból a kispolgáriság szellemét, mint ezt nem kevesen hitték vagy vallották.

Már jóval az új gazdasági mechanizmus bevezetése előtt kirobbant az úgynevezett „fridzsiderszocializmus” vita, s megkavarta az ország közvéleményét. Sokan úgy vélték, a jólét veszedelmes, s ha Magyarországon is elhatalmasodik a fogyasztói szemlélet, ha az emberek arra törekszenek, hogy legyen autójuk, hűtőgépük, nyaralójuk, ha a magánjavak gyarapszanak, a társadalomban újjátermelődik a kispolgárság. Ebben van igazság, az elmúlt időszak is bizonyítja, de elképzelhetetlennek vélek olyan szocialista társadalmat, amely nem törekszik a jólét növelésére. Aszkézisre sarkallni lehet egy népet, kiélezett helyzetekben szükséges is. Távlatban, folyamatban ez elképzelhetetlen. A szocializmusnak más eszközökkel kell elérnie, hogy az ember célja ne kizárólag a gazdagodás legyen, nem a jövedelmek visszafogásával. Ezt kimunkálni és megvalósítani ennek a társadalmi rendnek legfontosabb feladatai közé tartozik.
A marxista elmélet szerint a szocialista társadalomban mindenki a végzett munkája szerint, a kommunizmusban mindenki a szükségletei szerint részesül a nemzeti jövedelemből. Évtizedek óta valljuk ezt az elvet, s évtizedek óta nem tartjuk be. Ebben is az egalitarianizmus jelentkezik; bizonyos értelemben helyesen. Van, aki százszoros hasznot hoz az országnak, mint az átlagemberek. Nem hiszem, hogy okos lenne ezért százszoros jövedelemben részesíteni. Már csak azért sem, mert ebben a társadalmi rendszerben egyszerűen nem tudna mit kezdeni ezzel az összeggel. Ugyanakkor hibás az a gyakorlat, amelyik nem vagy alig tesz különbséget jól és rosszul, tisztességesen és lelkiismeretlenül, tehetségesen és tehetségtelenül dolgozó emberek között. Keserű törvény, de törvény Engelsnek az a megfogalmazása, hogy a szocializmusban nem jöhet létre az általános igazságosság: az egyik ember erősnek vagy tehetségesnek, a másik gyengének vagy tehetségtelennek születik, s ezeket az adottságokat a társadalom nem tudja kiegyenlíteni.

A végzett munka szerinti bérezés elvével általában mindenki egyetért, de az elvet végrehajtani nem olyan egyszerű. S ennek nem csupán az erős és sokban érthető egalitariánus szellem az oka, hanem részben a szegénység, részben a hibás gazdasági szerkezet. Itt üt vissza, hogy a szocializmus általában gazdaságilag fejletlen országokban jött létre; a társadalmi igazságosság megköveteli, hogy bizonyos összegű bért minden dolgozó megkapjon. Ez pedig azt eredményezi, hogy bizonyos fizetésnél többet senki sem kaphat. Magyarország mindeddig azért nem került gazdasági válságba, mert betartotta az alapelvet, hogy nem lehet többet szétosztani a lakosságnak, mint amennyit a társadalom megtermel.

A gazdasági mechanizmus körüli viták, a reform megtorpanása vagy elbizonytalanodása egyaránt visszavezethetők mind általános politikai, ideológiai, szemléleti, mind gazdasági okokra. Kissé leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnék: az egalitarianizmus harcolt az érdekeltséggel, a központi irányítás az önállósággal, az elvont közérdek a konkrét egyéni és csoportérdekkel, a mennyiség a minőséggel, az ártámogatás a világpiaci árral, a megszokottság a kockázatvállalással.

A felsorolt nehézségek nem azt jelentik, hogy a magyar gazdaság csődbe jutott. Ellenkezőleg: a növekedés állandó volt az élet szinte minden területén, olyannyira, hogy a lakosság megszokta, s manapság már nem kis problémát jelent ezen változtatni.

1950-hez viszonyítva 1980-ban a nemzeti jövedelem csaknem ötszörös, a bruttó ipari termelés több mint nyolcszoros, az építőipari termelés hat és félszeres, a mezőgazdasági termelés kétszeres, a behozatal és a kivitel egyaránt több mint húszszoros, a reáljövedelem több mint háromszoros, a lakásépítés két és félszeres, a bölcsődei férőhelyek száma több mint tízszeres, az óvodai férőhelyeké négyszeres, a középiskolákban és felsőfokú oktatási intézményekben tanulók száma háromszoros. Amíg 1950-ben 37 ezer külföldi érkezett Magyarországra, 1980-ban 14 millió; több, mint az ország lakossága. A külföldre utazó magyarok száma 1950-ben 19 ezer volt, 1980-ban több mint 5 millió. 1950-ben a lakosság 47 százaléka részesült ingyenes orvosi ellátásban, 1980-ban minden magyar állampolgár. 1960-ban 600 ezer rádió és 16 ezer televízió volt az országban, 1980-ban mindkettőből két és fél millió.

Én még emlékszem a gyerekkoromra, amikor szomszédos családok gyűltek össze egy-egy recsegő-ropogó rádiókészülék mellett, hogy meghallgassák a budapesti adót, mert mást nem lehetett fogni, s már felnőttként emlékszem, amikor egy-egy televíziós készülék előtt lépcsőházak lakói kuporogtak. A felszabadulás előtt a legmagasabb rangú ember, akit ismertem, egy ezredes és a Magyar Rádió egyik igazgatója volt; autója nem volt egyiküknek sem. 1980-ban Magyarországon a lakosságnak 1 millió gépkocsija van.

A hetvenes évek közepén bekövetkezett világgazdasági árrobbanás Magyarországot nagyon kedvezőtlen helyzetbe hozta. Ma 20 százalékkal többet kell exportálnunk ugyanannyi importcikkért, mint öt évvel ezelőtt, 35 százalékkal többet, mint 1950-ben, 60 százalékkal többet, mint a második világháború előtt. 1957 óta 1980-ban fordult elő először, hogy az előző évhez viszonyítva a nemzeti jövedelem, a bruttó ipari termelés, a behozatal és a kivitel, a lakosság reáljövedelme egyaránt valamelyest csökkent.

A világgazdasági válság, ha kissé késedelmesen is, eldöntötte a magyar gazdasági reform sorsát. S az út előrevezet. Kádár ezt 1976-ban így fogalmazta meg: „A világpiaci árváltozások fölötti kesergés és filozofálás helyett azt kell vizsgálni, hogy itthon mit tudunk tenni az ország fizetési mérlegének egyensúlyba hozása érdekében. Hozzáteszem, hogy most egy kényszerhelyzet alapján kellett elővennünk egy sor dolgot, de őszintén szólva: ha ez nem állott volna elő, akkor is – előbb vagy utóbb – saját hazai szocialista építőmunkánk kapcsán napirendre kellett volna tűznünk ugyanezeket a kérdéseket.” Négy év múlva a pártkongresszuson így összegezte véleményét: „A külső gazdasági feltételek kedvezőtlen megváltozása élesebben megmutatja gazdaságunk gyenge pontjait, munkánk hibáit. Felismertük ugyan, hogy a feltételek kedvezőtlen alakulásával szemben a termékszerkezet változtatásával, a szelektív iparfejlesztéssel kell és tudunk hatásosan fellépni, a gazdasági irányítás gyakorlata azonban nem tudott megfelelő mértékben, elég gyorsan és rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Az intenzív gazdálkodásra való áttérés, a termelés hatékonyságának javulása, a termelési és a termékszerkezet korszerűsítése elmarad attól az ütemtől, amit a helyzet megkövetel, s amit népgazdaságunk jelenlegi műszaki, technikai színvonala már lehetővé tesz.”

Ha ma, lényegesen rosszabb világgazdasági körülmények között derűlátóbbak lehetünk, mint a hetvenes évek közepén, annak elsősorban az az oka, hogy az ország és a vezetés felismerték: a gazdasági struktúra és mechanizmus jelentős átalakítása elengedhetetlen szükségszerűség, még ha okoz is újabb társadalmi feszültségeket. Sok mindennek nem tudjuk még a módját, túlságosan sok a huzavona, újra meg újra beleütközünk a maradiságba, konzervativizmusba, kényelmességbe, beleütközünk emberek, csoportok, rétegek érdekeibe, nem kedvező a világpolitikai helyzet sem, de a változtatás szükségességének felismerése és elismerése kétségtelen. Ezért van remény, hogy Magyarország ne csak helyreállítsa gazdasági egyensúlyát, hanem kidolgozzon egy olyan gazdasági struktúrát, amely alkalmas a fejlett szocialista társadalom létrehozására.

Gyurkó-könyv Kádárról, VIII. rész: Velünk vagy ellenünk

Hogy milyen vihart kavart annak idején Kádárnak ez a mondata, annak érzékeltetésére idemásolom egy írásomat, mely néhány héttel Kádár beszéde után jelent meg egy budapesti hetilapban.

Velünk vagy ellenünk? (Egy beszéd margójára)

Egy időben megkívánták a villamoskalauztól, aki legszívesebben eperpalántáit gyomlálta volna kertjében, hogy emelje magasra a vörös lobogót, holott csak a zászlót s nem a jelképet vitte. Egy időben elvárták a könyvelőtől, aki moziba szeretett volna menni három gyerekével, hogy olvassa A tőké-t, holott nem értette, s csak megijedt a meg nem emésztett szövegtől. Egy időben megkívánták a szobafestőtől, akit barátja hívott, fesse ki vasárnap a lakását, mázoljon feliratokat a gyár falára, holott csak szavakat írt, s nem a hitét festette a szürke épületre. Belénk sulykolták a tételt. Súlyos érvekkel: aki nincs velünk, ellenünk van. Aki nem mond igent, az nemet mond. S mivel az ember esendő, kórusban kiáltották az igent olyanok is, akik nem úgy éreztek. Márpedig a hitet nem lehet hazudni; a kierőszakolt lelkesedés még az igazság hitelét is megrontotta, a kényszeredetten igenlők seregében hamisan csengett a nagyszámú hívő szava is. A töprengők és kételkedők, tépelődők és húzódzkodók gerince pedig meghajlott.

Most pedig azt mondják: napi nyolc óra munka, ennyi az állampolgári kötelességed. Tervezz gépeket, építs hidakat, vezess villamost, gyógyítsd a betegeket, szántsd a földet, lehetőleg minél többet és minél jobban, hogy jobban élj, és jobban éljünk, aztán gyomláld eperpalántáidat, menj moziba, fesd ki barátod lakását, ha ehhez van kedved. Hitet ne hazudj: ha polgár vagy, ne valld magad a Kiáltvány hívének, bántalom ezért senkitől sem érhet.

Mi történt vajon? Kispolgárokat tenyésztenek ebben az országban, eperpalánta-gyomlálókat, moziba járókat, hűtőszekrény-vásárlókat, nyaralóépítőket? Mozgalmi dalok helyett rock and rollra tanítják az embereket? Ahelyett hogy a tüzet, a lelkesedést plántálnák beléjük, hagyják tespedni, tunyulni őket?

Azt hiszem, egyszerűen az történt, hogy végre azok vezetik a nép felhatalmazásából az országot, akik hisznek a népben. Hisz nincs szomorúbb és megalázóbb, mint mikor a felnőtt népet rövidnadrágos gyerekként kezelik. De akik hisznek az emberekben, tudják, hogy a korlátok számát a lehető legkevesebbre kell csökkenteni; csak azok a tilalmak gátolhatják a rendet szülő szabadságot, melyek az együttéléshez elengedhetetlenül szükségesek. Akik hisznek az emberben, tudják, hogy hajlott gerincű szolgákkal legfeljebb piramisokat lehet építeni, de nem a jövendőt. Akik hisznek az emberekben, azoknak van türelmük megvárni, amíg ki-ki a maga emberségéből, a maga tapasztalatai alapján talál a helyes útra: szabad akaratából, csupán a tényektől kényszerítve. És akik hisznek az emberekben, abban is hisznek, hogy lesz ehhez eszük és erejük.

Persze, ehhez a türelemhez az is kellett, hogy akik e nép felhatalmazásából az országot vezetik, erősnek tudják a rendet, melynek irányítását reájuk bízták. És legfőképp tudják, hogy célban és eszközökben vezetők és vezetettek nagyjából egyetértenek, mert igaz a cél és igazak az eszközök.

Azt hiszem, valahogy így történhetett. Valahogy így történt, hogy annyi megpróbáltatás, annyi nehéz harc után elérkezett a bölcsesség ideje, amikor átformálhatták az oktalan és káros törvényt, s elhangozhatott és meghallhattuk: aki nincs ellenünk, az velünk van. Elérkezett az idő, amikor a hallgatásnál nagyobb bűn a hazug helyeslés, amikor nem a vitatkozás a vétek, hanem a képmutató egyetértés, amikor az ember legszentebb kötelessége és joga nem a fejbólintás, hanem az, amiért kiemelkedett az állatok közül: az alkotó gondolkodás, melynek segítségével egyre értelmesebbé alakíthatja hosszabbodó, de mégiscsak nagyon rövid életét.

S ez csak az első lépés. Csak az első lépés lehet, hogy senki sem kényszerül lobogtatni a zászlót, akinek a keze nem forrott össze a zászló rúdjával. Hogy senki sem köteles igent mondani, aki nincs meggyőződve annak igazáról. Ha az igenlők soraiból kihullanak a kényszerből alakoskodók és a semmiemberek, erejük ettől csak növekszik. Mert vannak és lesznek, akik hírrel hirdethetik: ami ebben az országban történik, a mi akaratunkból történik. S az új törvény épp azt biztosítja, hogy seregük nőni fog. Az erő és igazság magában is vonz, mint a mágnes, s azoknak a hite, akik tudják és vallják, hogy ebben az országban szocialistának lenni ma nem érdem, hanem szolgálat és kötelesség, átsugárzik majd a töprengőkre és kételkedőkre, tépelődőkre és huzakodókra; mindazokra, akik nincsenek ellenünk, tehát velünk vannak.

***

Megfigyelhető, a cikkben nincs szó arról, hogy kinek melyik beszédéről szól. Nem volt rá szükség; egy ország erről a mondatról beszélt. A korkép akkor mond valamit, ha hozzáteszem, ezen a cikkecskén a magyar sajtó nem kis része felhördült; az a legenyhébbek közé tartozott, hogy egyik bírálóm azt a címet adta írásának: Aki elvetette a sulykot. Megkaptam érte a magamét egy írószövetségi gyűlésen is, ahol többek között a párt egyik vezetője bizonyította be ezen a kis íráson, mint egy anatómiai ábrán, hányféle kór fertőzi még a magyar szellemi életet: anarchizmus, jobboldaliság, az osztályharc tagadása, revizionizmus, az ideológia szerepének lebecsülése, kispolgáriság – a többire már nem emlékszem.

Ez az írás s a körülötte kirobbant vihar csak abból a szempontból érdekes, hogy érzékelteti, mennyire felkavarta a közvéleményt, a politikai életet Kádárnak ez a mondata. Nem akarom védeni ennek a jegyzetnek semmilyen hibáját, de ma, csaknem húsz év távlatából, összehasonlítva Kádár akkori és később gondolataival és politikájával, változatlanul úgy hiszem, a cikkecske nem magyarázta félre Kádár gondolatmenetének a lényegét. Akik tehát ezzel az írással nem értettek egyet, nem érthettek egyet Kádárral sem, illetve nem értették meg a politikáját. Nem kevesen voltak.

Ezt egyébként az is bizonyítja, hogy Kádár még egy évvel a mondat elhangzása után, a párt VIII. kongresszusán is szükségesnek érezte visszatérni rá.

„Szeretnék néhány szót szólni egy elég nagy zajt okozott jelszóról. Arról a jelszóról van szó, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Az első és legfontosabb, amit itt a kongresszuson is le kell szögezni, hogy ez a megállapítás természetesen nem tudományos tézis, hanem egyszerűen politikai megállapítás, amely az emberek viszonyára vonatkozik.”

Kádár pontos fogalmazása magyarázatát adja, miért nem értették kezdetben meg annyian. Nem mintha nem értettek volna egyet a politikájával – természetesen ilyenek is voltak –, hanem mert a jelszóban történetfilozófiai értelmet kerestek, nem pedig a valóság tükröződését a politikában.

Az érv, amivel Kádár folytatja, cáfolhatatlan. Természetesen ma; akkoriban ez egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. Amikor történelemben gondolkozunk, különösen rendkívül gyorsan változó korokban, gyakorta meghökkentő értetlenséggel tudjuk nézni húsz-harminc évvel ezelőtti önmagunkat. Meglepő, milyen gyorsan felejtünk. Akik pedig nem élték meg ezt a kort, nem is érthetik a történteket, ha nem ismerik egy ország, egy osztály, egy vezető réteg politikai tudatát, amely éppúgy meghatározója a történelmi pillanatnak, mint a gazdasági vagy a társadalmi helyzet.

Kádár így érvelt a pártkongresszuson:

„Vegyük a legegyszerűbb példát. A Magyar Népköztársaságban azok az emberek, akik munkával keresik meg a kenyerüket – és nem összeesküvéssel, bombakészítéssel töltik az éjjeleket és nappalokat –, reggel bemennek a munkahelyükre, és dolgoznak, a valóságban velünk vannak; még akkor is, ha esetleg ez részükről nem tudatos. Mert ha az országban az általános politika jó, akkor az iparban, a mezőgazdaságban, a szellemi munka területein a szocialista társadalom épül, s aki dolgozik, az a szocialista társadalmat építi.”

Ez volt az objektív, cáfolhatatlan valóság, melyet Kádár felismert, s ettől kezdve ez a felismerés szabta meg sokban az ország sorsát. A meg nem értést, megrökönyödést az is okozhatta, hogy az elmúlt időkben túlságosan sokat foglalkoztak azzal, mit gondolnak, mit beszélnek az emberek, s a kelleténél kevesebbet azzal, mit cselekszenek. A Rákosi-korszakban a magát marxistának valló politika sokszor eltért a marxizmus legalapvetőbb elveitől is.

Amivel Kádár folytatta, az szubjektív, hiszen minden valóságból többféle politika eredeztethető:

„A nagyvonalúság ez esetben azért jó és hasznos, mert a kommunistáknak – de voltaképp minden valamennyire normális politikai irányzatnak – arra kell törekedniük, hogy ne gyarapítsák ellenségeik számát, ne taszítsanak ellenségeik közé embereket, akik helyzetüknél vagy szemléletüknél fogva saját táborukba hozhatók.”

Ez már a kádári politika alapelve. Abból a felismerésből, hogy az emberek, akár egyetértenek a lelkük mélyén az uralkodó renddel, akár nem, akár ilyen, akár olyan világnézet hívei vagy közömbösei, munkájukkal a szocializmust építik, levonhatta volna azt a következtetést is, hogy épp ezért a közvélemény semmibe vehető. Sajnos, láttunk már értelmetlenül diktatúrává fajult szocialista rendet.

Itt azonban meg kell állnunk. Aligha van politikai fogalom, melyet többször értettek és magyaráztak félre, mint a proletárdiktatúra. Különösen a huszadik század közepétől, mióta a köznyelv a diktatúra elnevezést lényegében a fasizmus szinonimájaként használja: a diktatúra mint hatalmi rendszer, önkényuralom. S kétségtelen, a szocialista országok történelmének bizonyos időszakaiban is voltak önkényuralmi vonások.

A proletárdiktatúra azonban, Marx meghatározása szerint, nem hatalmi rendszer, hanem társadalmi kategória. Marx minden osztálytársadalmat diktatúrának nevez, s minden államot elnyomó hatalomnak, mert a szabadság alapfeltételét abban látja, ha megszűnnek az osztályok és megszűnik az állam. A proletárdiktatúra tehát nem más, mint olyan társadalmi rend, melyben a munkásosztályé a hatalom, mint ahogy a burzsoázia diktatúrája a marxista terminus technicus szerint polgári társadalmat jelent. Tegyük hozzá: a marxi elmélet szerint a proletariátus a kizsákmányolás megszüntetése által megteremti a lehetőséget saját osztályuralma megszüntetéséhez, az osztály nélküli társadalom létrejöttéhez, az államnak mint az uralkodó osztály elnyomó szervének felszámolásához.

Ezzel a vázlatos ismertetéssel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a marxi történelemfilozófia kategóriái, a marxisták ezzel kapcsolatban használt terminológiája sokszor nem egyeznek a szavak köznapi jelentésével, s nemcsak a proletárdiktatúra esetében. Az államnak például minden társadalmi rendben nemcsak a szó szoros értelmében vett elnyomó funkciói vannak, hanem közigazgatási, törvényhozó, egyéb tevékenysége is, noha végső soron ezek is az uralkodó osztály érdekeit szolgálják. Ezért nevezi ezeket Marx összefoglalóan elnyomásnak, ami nem jelent minden esetben erőszakot, megint csak a szó köznapi és nem filozófiai értelmében.

Amíg osztálytársadalom van, az uralkodó osztály minden államban előnyöket élvez, melyekkel biztosítja uralmát. A feudalizmusban ezek elsősorban előjogok voltak, a polgári társadalomban anyagi előnyök. Ez a szocializmusban, még annak jelenlegi, nem kikristályosodott formájában is, bonyolultabb, ami nem kis nehézségeket okozott és okoz ma is. A szocializmusban, lényegéből fakadóan, még legeltorzultabb formájában is, a legmódosabb és a legszegényebb közti anyagi különbség meg sem közelíti azt, ami a legfejlettebb polgári társadalomban is, ugyancsak lényegéből adódóan, törvényszerű és természetes. Az uralkodó osztálynak személyileg nincs anyagi hatalma uralma megőrzéséhez, megszilárdításához. Feltételezem, ez az eddig nemigen vizsgált ellentmondás is hozzájárul, hogy a fiatal, még gyenge szocialista társadalmi rendben szerepe volt és lehet az erőszaknak, az elnyomásnak, az önkénynek.

Magyarországon a negyvenes-ötvenes években az uralkodó osztály közvetlen előnye elsősorban abban nyilvánult meg, hogy igen sok munkásból, szegényparasztból lett politikai, állami, gazdasági vezető, ők kerültek hatalmi pozícióba, s ezzel személyesen is biztosították az osztály uralmát. Ehhez hasonlóan a munkás- és parasztszármazás előnyt jelentett a középiskolai és egyetemi felvételnél, a munkahelyi előmenetelben, a kinevezéseknél, a bérezésben. Így a többi állampolgár osztályhelyzete miatt hátrányba került.

Ezt az állapotot változtatta meg a kádári jelszó. Kádár felismerte: a munkásosztálynak, a proletárhatalomnak nem saját osztálykiváltságainak fenntartása, hanem azok felszámolása az érdeke. Így fogalmazott: „Ezt a politikát csak az egész nép valósíthatja meg a gyakorlatban, a szocializmust csak az egész nép építheti fel.”

Már a termelőszövetkezetek szervezésénél fordulat következett be az osztályviszonyok értelmezésében. A parasztsággal kapcsolatban addig unos-untalan a lenini elméletet hirdették, miszerint a munkáshatalom támaszkodjék a szegényparasztokra, kössön szövetséget a középparasztokkal, s harcoljon a gazdag parasztok ellen. Kádár valóságismeretére és dialektikus világszemléletére jellemző, ahogy ennek az elvnek történelmi átfogalmazását indokolta: „Lenin sehol sem mondotta, hogy támaszkodj a volt szegényparasztra, lépj szövetségre a volt középparaszttal, és harcolj a volt kulák ellen.” A termelőszövetkezetek megalakulása után néhány évig még fel-felparázslott a különböző paraszti rétegek közti ellentmondás – nem is lehetett másképp, hiszen ez az emberek életfelfogásában, jellemében is tükröződött –, de gyakorlatilag megszűnt a gazdag parasztok addigi hátrányos s a szegényparasztok sokszor csak elméletben kiváltságos helyzete.

Ezután következett valamennyi származásbeli hátrány eltörlése, mindenekelőtt a gyerekek, a fiatalok esetében. „Igazságtalan lenne – mondta Kádár; ha a felszabadulás után született gyermeket bármilyen tekintetben is jogilag hátránnyal sújtanánk olyasmiért, ami az ő világrajövetele előtt, egy másik világban, egy másik társadalomban, hat-nyolc évvel korábban állt fenn.” Az egyetemi felvételnél, a munkahelyi előmenetelnél az osztályszempontok megszűntek tényezővé lenni, még ha ez nem is ment egyik napról a másikra, s nemegyszer erős ellenállásba ütközött.

– Azon is elgondolkoztam – mondja Kádár –, hogy az egykori tőkések, földbirtokosok, polgárok java része beletörődött már, hogy elvettük a gyárát, a földjét, a nagykereskedését. De abba nem törődhet bele, hogy a gyerekei előtt is bezárulnak az érvényesülés kapui, és ezt meg is értem. Azt gondoltam: jó az a munkásoknak, ha mesterségesen szítunk ilyen feszültségeket? És jó, ha tehetséges fiatalok nem kamatoztathatják az ország javára a tehetségüket csak azért, mert az apjuk valamikor kizsákmányoló volt?

A „fordulat éve” után – így nevezte el a politikai zsargon 1947–48-at, amely valóban döntő fordulat volt a magyar történelemben, akkor is, ha utána sok minden rosszra fordult – a hívők, a vallásos emberek is hátrányban érezhették magukat, akár grófnak születtek, akár esztergályosnak. Ennek egyaránt voltak ideológiai és politikai okai. A klasszikus marxista megfogalmazás szerint a vallás a lélek ópiuma, s azokban az időkben úgy gondolták, az embereket erőszakkal is le lehet, le kell szoktatni erről a kábítószerfogyasztásról. Az is tény, hogy az egyházak vezetőinek többsége nem fogadta el az új társadalmi rendet, s a papság egy része hol nyíltan, hol burkoltan támadta a rendszert. A templomokat ugyan nem csukták be, s nem alakították át pártházzá, amivel némelyek a hívőket ijesztgették, a templomba járást sem tiltották meg, de a rendszer azzal válaszolt, hogy a vallásosságukat vállaló emberek nem számíthattak érvényesülésre. Ez is megváltozott.

„Van is különbség közöttünk, meg nincs is – mondta Kádár. – A különbség közöttünk az, hogy az isten nevét egyikünk kisbetűvel, a másikunk nagybetűvel írja. A közös az, hogy az ember nevét mindketten nagybetűvel írjuk.” De fogalmazott ennél a szép elvnél gyakorlatiasabban is: „Úgy véljük, hogy a szocializmus nem épül külön a materialistáknak, majd később külön a hívőknek, hanem a dolgozó emberek társadalma, és mindenkinek épül. Ha pedig ez így van, akkor mindenki vegyen részt építésében. A hívő emberrel nekünk először a szocializmus építésében kell egyetértésre jutnunk. Hiszen mindenki tudja, hogy mondjuk a kétszoba-összkomfortos lakás nagyobb, mint az egyszoba-összkomfortos, akár hívő lakik benne, akár ateista, és jobb kétszoba-összkomfortos lakásban lakni, mint egyszobásban komfort nélkül. Ez világos. De ha mi előbb abban próbálnánk a hívő emberrel megegyezni, hogy van-e isten vagy nincs, ez nagyon hosszan tartó vitát eredményezne, és nagy hiba volna, ha addig a szocializmus építése szünetelne.”

A kommunisták és a hívők közötti feszültségek oldódását jelképezte, hogy az országgyűlés 1961-ben egy katolikus papot választott alelnökévé. Az állam és katolikus egyház viszonyának végső, minden részletre kiterjedő rendezését az gátolta, hogy Mindszenty József, sokáig a pápával is dacolva, nem volt hajlandó lemondani egyházfői méltóságáról. Amikor 1971-ben elhagyta az amerikai nagykövetséget és az országot, az állam és az egyház kapcsolata végképp rendeződött.

Kiszabadultak, jórészt amnesztiával, a politikai foglyok. 1962-ben az ellenforradalmi cselekmények miatt elítéltek 95 százaléka már szabadlábon volt, s 1963-ban az ENSZ főtitkárának magyarországi látogatásakor Kádár így számolt be erről a kérdésről: „Kemények voltunk, amikor ez szükséges volt, de végül eljutottunk oda, hogy amnesztiát hirdethettünk. Az, hogy közkegyelmet gyakorolhattunk, a rendszer erejéből következik. Ma Magyarországon politikai bűncselekmény miatt ténylegesen senki sincs börtönben. Amikor büntettünk, a humanizmus is vezetett bennünket. Mert amikor kemény intézkedésekre kényszerültünk, azt mondtuk: inkább egyes embereket tartsunk most kordában, semhogy később még több egyszerű, elbolondított ember legyen az áldozata – akár saját ostobasága, akár megtévesztés miatt – olyasminek, amit nem is ő kezdeményezett.”

Képtelenségnek, sőt képmutatásnak tűnik humanizmusról beszélni a büntetés kapcsán. De tény, hogy a kormányzat szabadon engedett minden politikai elítéltet, amint a rend annyira megszilárdult, hogy a szabadon bocsátottak akkor sem jelentettek volna politikai veszélyt, ha ismét a rendszer ellen fordulnak, amire egy-két kivételtől eltekintve nem is került sor. Kádár nem esett Rákosi hibájába, nem felejtette el, milyen keserű a börtönkenyér.

Amnesztiában részesültek azok is, akik 1956 októbere után elhagyták az országot. „Visszavárunk minden, Magyarországon élni és dolgozni akaró becsületes embert – mondta Kádár. – Azoknak a Magyarországról elszármazott embereknek, akik már külföldön vertek gyökeret, azt üzenjük, hogy maradjanak a régi hazának jó barátai, szerezzenek becsületet a magyar névnek.” Azóta, azt hiszem, kevesen vannak, akik nem látogattak haza, sokan évről évre Magyarországon töltik a szabadságukat, szaporodik azoknak a száma, akik nyugdíjas korban hazatelepülnek, s akiknek szomorú utolsó kívánságuk, hogy hamvaik hazai földben nyugodjanak.

Ma, amikor évente milliónyi nyugati állampolgár érkezik hazánkba s magyar állampolgár utazik külföldre, megmosolyogtató, hogy Kádár a VIII. pártkongresszuson eredményként említette az idegenforgalom növekedését: 1958-ban 26 ezer, 1961-ben már 43 ezer magyar állampolgár utazott nyugatra. De ha arra gondolunk, hogy 1949-től 1957-ig gyakorlatilag egyetlen turista sem lépte át Magyarország nyugati határát, sem onnan ide, sem innen oda, akkor nem olyan megmosolyogtatóak ezek a számok.

A „bűvös mondat” érvényesítésében nem kis szerepe volt, hogy megváltozott a párt, a párttagok feladatainak értelmezése. A párt volt az ország vezető ereje 1956 előtt és után is. A lenini megfogalmazás szerint a kommunista párt azoknak az embereknek önkéntes szövetsége, akik tudatában vannak a munkásosztály szerepének és céljainak, érdekeit, hatalmát képviselik. A pártnak ez a szerepe 1949 után mérhetetlenül eltorzult. Részben azért, mert néhány ember teljhatalmú ura lett a pártnak, s a rossz példa ragadós, különösen, ha rendszert csinálnak belőle: az ország és az élet minden területén elhatalmasodtak a kiskirályok, s a parancsolgatás lett az uralkodó módszer. Részben pedig, mert a pártnak egymillió tagja volt, ami korántsem jelentett egymillió kommunistát. Sokan léptek be a pártba jogos vagy jogosulatlan félelemből, s nemcsak olyanok, akik a pozíciójukat féltették. 1956-ig párttag volt óvónő anyám, akit – noha a legszegényebb munkáscsaládból származott – az akkori szóhasználat szerint maradi kispolgárnak lehetett volna nevezni. Párttag volt kistisztviselő bátyám, akit a világon a politika érdekelt a legkevésbé. És nem ők s a hozzájuk hasonlók voltak a legrosszabbak. Hanem a karrieristák, a basáskodók, a mindenkit túllihegők, a feljelentgetők, a mindenből hasznot húzók, a talpnyalók. A felhígult pártnak sem igazi önbecsülése, sem igazi tekintélye nem lehetett. Ugyanakkor meghirdették, hogy a párttagok valamiféle különleges, mindenkinél különb emberek. Ebből is következett a Magyar Dolgozók Pártjának az a rákfenéje, hogy úgy vélte: uralkodnia kell az ország felett.

A Magyar Szocialista Munkáspártnak 1956 végén 100 ezer tagja volt, 1962-ben 500 ezer. Nem állítom, hogy ezek között nem volt elvtelen, karrierista, opportunista. De úgy vélem, a párttagság zöme kommunista volt, többségük tudatában annak, hogy nem csalhatatlan, felsőbbrendű ember.

– Azt hangoztattam mindig – mondja Kádár –, akkor jó nekünk, ha minél több olyan pártonkívüli van, akit szívesen vennénk fel a pártba, és minél kevesebb olyan párttag, akit szívesen látnánk a párton kívül.

Ahhoz, hogy az emberek a párttagságot ne tekintsék ugródeszkának karrierjükhöz, az kellett, hogy a pártonkívüliek számára is lehetővé tegyék az érvényesülést.

– Sokakkal, köztük rendes, becsületes kommunistákkal sem volt olyan könnyű ezt elfogadtatni – mondja Kádár. – Nem értették: a párt vezető szerepét valljuk, de pártonkívüliek irányítanak párttagokat, töltenek be fontos állami, gazdasági vezető posztokat.

A régi beidegződések, a személyi érdekek mellett a rosszul megemésztett ideológiának is jelentős szerepe van nemcsak az emberek tudatában, a politikai életben is. Különösen, ha egy állam nyíltan vallja és vállalja az ideológia jelentőségét.

Azt már korábban megtiltották, hogy a pártszervek utasításokat adjanak az állami és társadalmi szerveknek. Ennél is fontosabb, hogy a párt nyomatékosan deklarálta: feladata nem uralkodni, hanem a népet szolgálni. Ezt szofisztikának is nevezhetnénk, hiszen a hatalom tényleges irányítója változatlanul a párt maradt. Mégsem nevezném annak, ismerve az egykori és jelenlegi gyakorlatot. Nem mindegy, hogy az uralmon lévők milyen tudattal gyakorolják a hatalmat.

A döntő természetesen az, hogyan intézményesítik a vezetés mechanizmusát. Ebben is történt változás. A pártot többé nem három-négy ember önkényes akarata irányította. Kádár kezdettől fogva primus inter pares vezetőtársai között, de az is tény, hogy a vezető testületek, a Politikai Bizottság, a Központi Bizottság újra valóságos irányító szervek lettek, s a helyi pártszervek hatásköre lényegesen megnőtt.

A pártot még egy súlyos örökség terhelte. Meg kellett akadályoznia, s az országot meg kellett erről győznie, hogy nem ismétlődhetnek meg az 1956 előtti súlyos hibák és bűnök, melyek a törvénysértő perekben csúcsosodtak ki. Jónéhány embert, akiknek ebben részük volt, köztük Farkas Mihályt és Péter Gábort, bíróság elé állítottak és elítéltek. 1962-ben amnesztiával szabadultak ők is. Rákosit, Gerőt s húsz-egynéhány társukat, akik elsősorban felelősek voltak a történtekért, kizárták a pártból. Eltávolították mindazokat a belügyi, ügyészi, bírósági, pártfegyelmi munka területéről, akiknek bármiféle közük volt a törvénytelen eljárásokhoz. Ugyanakkor megadták a méltó tiszteletet az önkény áldozatainak, gondoskodtak hozzátartozóikról, rehabilitálták nemcsak azokat, akik börtönbe kerültek, hanem azokat is, akiket méltatlanul mellőztek, köztük a Tanácsköztársaság, a spanyol polgárháború számos harcosát.

Felmerülhet a kérdés – fel is merült akkoriban –, nem kellett volna-e a legfőbb bűnöst, Rákosi Mátyást is bíróság elé állítani? Úgy gondolom, hogy nem, annak ellenére, hogy jogilag indokolt lett volna. Az országnak, a kommunista mozgalomnak létérdeke volt megszüntetni azt a szörnyű gyakorlatot, hogy a bukott politikusok szinte automatikusan börtönbe kerültek. Még azon az áron is véget kellett vetni ennek, hogy bűnösök jogilag büntetlenül maradtak. Rákosi soha többé nem térhetett vissza Magyarországra. 1971-ben halt meg.

Arra a kérdésre, mi a biztosíték, hogy a múlt bűnei nem ismétlődhetnek meg, azt kell felelnem, nincs tökéletes garancia. Nincs az az alkotmány, jogrendszer, társadalmi és politikai struktúra, amely teljesen kizárja, hogy egy országban – nemcsak Magyarországon – felüsse a fejét az önkény. Természetes, hogy minél kidolgozottabb, demokratikusabb a hatalmi mechanizmus, annál inkább gátja lehet az önkényuralomnak. De legalább ilyen fontos biztosíték, hogy átalakuljon az ország politikai normarendszere, a nép megtanulja, beidegződjék az emberek sejtjeibe, hogy ne tűrjék az önkényt. S beidegződjék a politikusokba is, hogy ne véljék csodaszernek az egyeduralmat, ne kívánják és áhítsák. Mennyi idő kell ehhez egy ország életében, nem tudom. De Magyarország az elmúlt két évtizedben nem kis lépést tett meg, hogy ez a védekező reflex kialakuljon állampolgáraiban.

Kádárnak kemény harcot kellett megvívnia, amíg el tudta fogadtatni: a „bűvös mondaton” alapuló politika nem valamiféle liberalizálódás, taktika, nem kényszerű átmenet, nem kompromisszum, hanem a szocialista fejlődés szerves része. Megint csak ne essünk abba a hibába, hogy amit ma természetesnek vélünk, az húsz évvel ezelőtt is természetes volt. Sokak számára nem volt az, mert mást tanultak, mást szoktak meg. Aki Magyarországról azt képzeli, hogy itt mindent egy központi akarat dönt el, nincsenek politikai nézetkülönbségek és harcok, alaposan téved. Sokan kaptak és adtak kisebb-nagyobb sebeket a csatározásokban is, amíg a kádári politika megszilárdult.

Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikájának lényege a bizalom. Rákosiék a kezdeti lelkesedés után, amikor újabb és újabb nehézségekbe ütköztek, úgy vélték, ha az ország nem azt akarja, amit ők, vagy nem úgy, ahogy ők, akkor a nép ellenség vagy ostoba. Ez volt a torz koncepció, amire politikájukat alapozták: a hírhedt megfogalmazás szerint kilencmillió fasisztával kellett felépíteniük a szocializmust. Ez a szemlélet határozta meg cselekedeteiket, eszközeiket. Rákosinak kedvelt mondása volt, hogy kutyából nem lesz szalonna: nem bízott abban, hogy az emberek változnak és változtathatók.

– Minden rossz a gyanakvással kezdődött – mondja Kádár. – Pedig egy nép nem lehet gyanús. Ez a nép a mi népünk, mi, kommunisták ezért a népért vagyunk. És aki felelős posztra került, azért került oda, hogy a nép javát szolgálja. A nép javáért nem lehet a nép ellenére dolgozni.

Két évtized telt el Magyarország felszabadulása óta: viharos évek, alaposan próbára tették a nemzetet. Egy ember is nehezen viseli el, ha három-négy évenként gyökeresen megváltozik az élete, hát még egy ország. De 1964-ben Kádár már joggal mondhatta: „Ami régen vágyálom volt, ma valósággá válik. Megvannak egy igazi nemzeti egység alapjai.”

A szokott higgadt kádári megfogalmazás. Nem megvalósult nemzeti egységről beszél, hanem arról, hogy megvannak az alapjai. Ez is hatalmas eredmény volt, nyolc évvel 1956, három esztendővel a falu átalakítása után. A kádári jelszó eredményeként az alapvető kérdésekben valóban egységes volt az ország túlnyomó többsége. Joggal reméltük akkoriban, hogy a sok megpróbáltatás után nyugodt, kiegyensúlyozott korszak következik. Nem szégyenkezve mondom, hogy kissé optimisták voltunk.

„Ha azt nézzük, hogyan nézett ki minden 1956. november 4-én reggel – mondta Kádár 1963 nyarán –, akkor megint azt mondom, boldogok vagyunk azért, amit keserves harccal elértünk. De ha azt nézzük, hogy mit szeretnénk mi még elérni az iparban, a mezőgazdaságban, a közoktatásban, a kultúrában, az életszínvonalban, akkor nagyon elégedetlennek kell lennünk.”

Valóban: a hatvanas évek közepén már dörömbölt az ajtón az újabb nagy probléma, a gazdasági élet átalakításának szükségessége.