Pár éve úgy tűnt, hogy ezt a kedves magyar asszonyt, aki a Gellért-hegyen a pálmaágat magasba emeli, végre békén hagyják. Az évek során eltakarítottak mellőle mindent, ami a mai kor politikusait zavarta. Már nincs ott a szovjet katona szobra, az emlékező felirat is tökéletesen semleges, bármelyik kor bármikor elmondhatja. Maradt Kisfaludi Stróbl Zsigmond kecses női alakja, ami lehet a szépség, vagy adott esetben a szabadság kortalan jelképe. Sőt, Budapest jelképe. Tudod, a külföldi kevés dolgot jegyez meg kis hazánkról, de a Gellért-hegy a kék Dunával és a Szabadság-szoborral megmarad benne. Mostanság mégis akadnak politikusok, akik végleg száműzni akarják a Gellért-hegyi asszonyt. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, amelynek neve az idők folyamán az Összefogás a Demokráciáért toldalékkal bővült, április 3-án tiltakozó gyűlést szervezett. Nagyon helyes! Mindenkinek támogatnia kell, és támogathatja is, függetlenül attól, hogy a világ és az ország más dolgairól mit gondol. A szobrot meg lehet védeni, de ehhez a hatalmat rá kell kényszeríteni akarata megváltoztatására. Másként nem megy. Ehhez meg erő kell. A Gellért-hegyen sokan voltunk, de mégis kevesen. Mi, munkáspártiak elmentünk, és örülünk, hogy a kevésből mi adtuk a többséget. Nem dicsekszünk vele, de azt szeretnénk, hogy mindenki hozza azokat, akikkel jóban van, akiket ismer. Nem láttuk azokat az arcokat, akik rendszeresen feltűnnek a holocaust-megemlékezéseken. Hol voltak? Miért nem hozták oda őket azok, akik ismerik őket? Jó lenne itt tudni azokat, akiket tisztességes, szabadságszerető embernek ismertünk meg a szegénység, a kilakoltatások elleni tüntetéseken.
A MEASZ neve ma is tiszteletet ébreszt, sokak számára elfogadható keretet jelenthet. A sikernek azonban van még egy feltétele. Ha meg akarjuk védeni a Szabadság-szobrot, akkor erről beszélnünk kell! Erről, és csak erről, mert ebben egyetértünk, és mert ma ez a fontos. Ha arról beszélünk, amiben nem értünk egyet, s ami talán ma nem is fontos, ha unos-untalan a múlttól határolódunk el, akkor a Szabadság-szobor sorsa meg van pecsételve. El kell dönteni, mit teszünk a mondat végére, felkiáltójelet vagy kérdőjelet. Védjük meg a Szabadság-szobrot? Mi azt mondjuk: védjük meg!
Szabadok vagyunk?
„1945-ben szabadok lettünk, de csak két és fél évre. Én 1989-ben születtem. Büszke vagyok rá, hogy én már egy szabad ország polgára vagyok. Szabadon beszélhetek, szabadon utazhatok, szabadon cselekedhetek." Valami ilyesmit mondott egy fiatalember minap. Nem otthon a szüleinek és barátainak, hanem nyilvánosan. Nem mondom meg, hogy hol, mert nem az a lényeg. Jó neki, hogy így érezhet! De vajon szabadnak érzi-e magát fiatal barátom, aki most végezte el az egyetemet, ahova a szabadság jegyében jelentkezett, és ahova a szabadság jegyében fel is vették. Erdőmérnök lett, de senkinek sem kell, így „szabadon" elmehetett gépkezelőnek - három műszakban. Egy fiatalasszony családjával megörült annak, hogy szabadon vehet fel a banktól hitelt svájci frankban. Igen, ilyen régen, az „átkosban" nem volt! Ez a szabadság! Aztán kiderült, hogy az árfolyamok gyors változása miatt többszörösét kell visszafizetnie annak, amit felvett. Fizetne ő, de közben felszámolták a munkahelyét. Most ő is „szabad ember", szabad munkanélküli és szabad hajléktalan... A szabadsághoz ma pénz kell. A tőkés rendszerben a szabadság a pénz szabadsága. Ha van pénzed, tiéd a világ! De ha nincs pénzed, rab vagy. A bankok, a bevásárlóközpontok, a mobilszolgáltatók rabja. Jogi, pénzügyi rabságban élsz, s ami rosszabb, szellemi rabságban is. Elhitetik veled, hogy a rabságod voltaképpen szabadság. Rúgj bele a múltba, tagadd meg szüléidét, és hidd el, hogy a világ rólad szól! Meg fogod érteni, hogy ez a világ a pénzről szól, a gazdagok szabadságáról. Amit mi akarunk, az az emberek szabadsága, a Te szabadságod!
Jó úton járunk
Néha úgy vagyunk vele, hogy legszívesebben feladnánk. Vannak, akik fel is adják. Hát igen! Jó húsz éve harcolunk, küzdünk, dolgozunk, kínlódunk, és nem sok látszata van. Nem vagyunk a parlamentben, még az önkormányzatokban sem. Az újságok nem írnak rólunk. Fogyatkozunk is, sajnos, elég gyorsan. Szóval, néha úgy vagyunk vele, hogy feladnánk. De akkor jön valami jó! Az Internetről szinte naponta írja meg valaki a véleményét. És tudod, mi az érdekes? Már nem bántanak bennünket, mint pár éve. Értik, sőt megértik, amit mondunk. Két fiatal minap azzal a határozott szándékkal jött a Baross utcába, hogy belépjenek a pártba. A civilszervezeti rendezvényeken azt látom, hogy egyre inkább egy nyelven beszélünk. Még nem cselekszünk egy módon, ezt még meg kell tanulni. De ma már sokan tudjuk, hogy cselekedni is egy módon kellene. És akkor úgy érzi az ember: nem szabad feladni, tovább kell menni.
Jó úton járunk, és győzni fogunk!
