Kádárné Tamáska Mária: Én voltam a férjem legjobb barátja

Kádár János hétköznapjai

Történelmi személyiségek értékét az utókor tudja tárgyilagosan megítélni. Azt azonban csak a kortársak, a környezetében lévők tanúsíthatják hitelesen, hogy milyen ember volt.

Tamáska Mária 40 évig élt Kádár János mellett, 1949-ben kötöttek házasságot, ám gyermekkoruk óta ismerték egymást.

– Egy elemi iskolába jártunk, a Cukor utcaiba. Ő a fiú-, én a lányiskolába – emlékezik Mária néni.

Töredezett visszaemlékezés ez, hiszen friss még a fájdalom, egy éve állt férje koporsója előtt. Érthető, hogy kuszaságban törnek föl az emlékek.

– Kádár János nagyon alapos ember volt – mondja özvegye. – Emlékszem, mikor Erdélyi Károly külügyminiszterhelyettes lett, tőlem is elköszönt. Előtte hét évig dolgozott a férjem közvetlen környezetében. Ő mondta, egy levelet sem tudott úgy bevinni aláírásra, hogy Kádár János el ne olvasta volna. Még akkor is átfutotta, ha már újraírt anyag volt.

Kádár János sokat olvasott. Felesége szerint a mindent olvasó emberek közé tartozott. A Háború és békét ötször is végig olvasta. Mondta is feleségének:

– Többet nem veszem a kezembe, kinek van erre ideje a XX. században?

Ha rosszkedvű volt, akkor Hasek Svejkjét vette elő.

– Akárhol nyitom fel, minden oldalon érdekes – emlegette.

Felesége mondta neki:

– Papa, te ezt úgy forgatod, mint a Bibliát.

– Kádár János jól ismerhette a Bibliát, hiszen beszédeiben gyakran hivatkozott onnan vett példákra – vetem közbe.

– Igen – erősít meg Kádár Jánosné. – Azon túl, hogy az iskolában is tanulta, ez jutott el hozzá a Gyűjtőbe is. Emlegetette például, hogy 1934-ben – a ’33-as lebukás után – éhségsztrájkot szerveztek. Senki nem látogathatta őket, de a tisztelendő úr igen. Tőle kért könyvet. Az felajánlotta az Újszövetséget, de Kádár megkérte, hogy a teljes Bibliát hozza be. Ugyanígy kedvelte az ógörög irodalmat.

– Sokat eltűnődött a görög olvasmányain is. Azt mondogatta: tulajdonképpen ha az ember elolvassa a görögöket, rájön, hogy a máról is mennyi mindent megírtak. Volt, hogy két könyvet is olvasott egyszerre. Fiatalon késő estébe nyúlóan dolgozott, s még az ágyba is könyvet vitt magával. Legalább egy-két fejezetet elolvasott, mielőtt elaludt.

– Nem volt korán kelő ember. Ahogyan a politikában, úgy a magánéletében sem szerette a nagy ugrásokat. Mindig lassan, nyugodtan reggelizett. Anélkül be sem ment a munkahelyére, hogy előtte ne olvasta volna el a Népszabadságot. Mindig otthon, azzal a jelszóval, hogy a munkaidejét már ne ezzel töltse.

– A Népszabadságot tartotta a legtöbbre. Az volt a véleménye, hogy a párt lapjának mindenről tájékoztatnia kell az embereket. Ilyen szemmel nézte a lapot. Én sokszor viccelődtem vele, hogy még az apróhirdetéseket is elolvassa. Azt felelte: nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy a Népszabadságban megjelent valami, és ő ne tudjon róla. Sokszor rákérdezett a munkatársaira, mi van ebben vagy abban az ügyben, amiről a pártlap írt? Meglepődött, ha azt tapasztalta, hogy a környezetében nem mindenki olvasta a cikket. Ezt nem szerette, és önmagának soha nem engedte meg.

– Más újságok rendszeres olvasására nemigen jutott ideje. Csak olyan írásokra, amelyekre külön felhívták a figyelmét. Az MTI különféle kiadványait mindig figyelemmel kísérte. A munka-, sőt a szabadidejéből is sokat elvettek a hivatalos iratok, előterjesztések.

Felesége is igazolja, amit a környezetében terjesztettek Kádár Jánosról: minden titkársági, politikai bizottsági, központi bizottsági, országgyűlési és más anyagot elolvasott. Minden ülésre, tárgyalásra felkészült. Az előterjesztésekre sűrűn jegyzetelt. Mária néni ugyancsak Erdélyi Károlytól hallotta, hogy minden hozzá került írásos anyagot ki is egészített. A saját gondolataival.

– Úgy tudjuk, a filmeket is szerette – kérdezem.

– Igaz. Főként a kikapcsolódást ígérő szórakoztató filmeket. Péntek délutánonként volt a filmvetítés, oda eljártunk. Az én munkaidőm korábban fejeződött be, s akkor mindig a pártközpont épülete előtt sétálgattam, vártam rá. Évekig nem jártam bent az épületben, hogy senki ne mondhassa, mit keres itt, mit intéz az Öreg felesége.

Egy derűs fényképre téved a tekintetem. Jónéhány évvel ezelőtt ábrázolja a Kádár-házaspárt. Egyetlen fénykép a lakásban.

– Ezt egy maszek fotós készítette. Akkor hozta haza a férjem, mikor nyugdíjba ment. Azzal adta át, az enyém, azt csinálok vele, amit akarok. Én bekereteztettem. Soha nem engedte meg se a hivatalokban, se a privát környezetében kitenni a képét. Élő embert ne rakjunk a falra – ez volt a véleménye. Meg azt is mondta, a vezetők magánélete nem közügy. Sokszor kesergett: egyes emberek összetévesztik magánügyeiket a közérdekkel. Nem tudják, mi az a köz szolgálata.

– Kádár János sok ilyen esettel találkozhatott. Soha nem ingatta meg a meggyőződésében?

– Soha. Ő nagyon szilárdan elkötelezett emberként élt. Mikor 1954-ben kiengedték a börtönből, rá akartam beszélni, hagyja abba a politikát. Azt felelte: nem tud úgy élni, hogy ne tegyen valamit a pártért. Jó, mondtam neki, menj el üzembe dolgozni, az is pártmunka. Hajthatatlan maradt. Tiszta hittel vetette magát bele a közügyekbe. Őszintén hitt abban, hogy tehet valamit a szocializmusért. Ha keveset, az is valami, ő a kis lépések emberének tartotta magát, ezt sokszor kijelentette.

– Szabadulása után Angyalföldön, Budapest XIII. kerületében lett titkár.

– Ott érezte magát a legjobban. Ahhoz a környékhez kötődött az ifjúsága. Ott jártas volt az üzemekben, nagyon sok munkásembert személyesen ismert, felvidult közöttük. Egész életében hajtogatta: a legszebb pártmunkát a fővárosban lehet végezni. Emberközelségben, a munkáskörnyezetben mozgott a legotthonosabban. Csodálkozott, amikor a Pest megyei pártbizottságra küldték. Mondta: ő nem ért a mezőgazdasághoz, de ha úgy ítéli meg a párt, akkor odamegy. Erre aztán majdnem ráfizetett.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy nem volt ugyan az MDP Központi Vezetőségének tagja, de mint Pest megyei titkárt meghívták az ülésre. Az SZKP XX. kongresszusa utáni hazai feladatokról tárgyaltak. Este izgatottan érkezett haza. Rendszerető ember lévén, amikor hazajött, mindig feltette a felöltőjét és a kalapját a fogasra. Akkor viszont felöltözve jött be a szobába: te, lehet hogy Rákosi megint becsukat – felszólaltam, felsoroltam a hibákat, nem tudom, hogyan reagál rá.

Azt tudakolom, máskor is elmondta-e Kádár János, miről tárgyaltak a testületi üléseken?

– Akkor sem mondta el. Csupán a félelmét. Szigorú ember volt önmagához, a pártfegyelem szentnek számított előtte. Mindketten végeztük a magunk munkáját. Nagyon figyelmes férj volt ugyan, de évek teltek el, hogy napközben rám telefonált volna. Sok mindent hallottam arról, hogy ez vagy az a vezető megfeledkezett a kötelező szerénységről. Próbáltam neki mondani, de észrevettem, hogy ezekről a dolgokról nem a feleségétől akar értesülni. Ami nem tartozott rám, azt nem is közölte velem. Én sem tudtam például, hová lett 1956. november 2-án. Nagy Imre is kérdezte: hol van Kádár? Nem tudom – válaszoltam. Valóban nem is tudtam.

Azt firtatom, Kádár János tényleg olyan zárkózott, magányos ember volt-e, mint terjesztik?

– Úgy mondanám, nehezen barátkozó, óvatos ember volt. Azt vallotta, a barátság nagyon mély érzés, az nagyon komoly dolog. Lehet jól együtt dolgozni valakivel, lehet elvtársiasan is, de nem biztos, hogy az barátság is. Azt hiszem, én voltam a legjobb barátja. Engem mindig becézett.

Itthon mindent elrakott az asztaláról, nagyon szerette a rendet, a személyes holmijait is mindig a helyére tette. Velem megtörtént, hogy kint felejtettem valamit. Akkor korholt: mit hagytál már kint megint, te gézengúz.

– Étkezésben, ruházkodásban is a puritánság jellemezte.

– Nézze, azt tartotta magáról, hogy aki paprikáskrumplin nőtt fel, az ne hánykolódjon a franciasalátával. Csak az egyszerű ételeket szerette, a trakta idegesítette. Nálunk az a szokás járta: egy leves, és egy második. A második fogás lehetőleg főzelék vagy főtt tészta volt. A pogácsát például igen szerette. Sokat emlegette, hogy krumplispogácsát senki nem tud sütni, mint amilyet fiatal korában Irén sógornője készített. Mikor étterembe jártunk vacsorázni, egy hétig ittunk ketten egy üveg bort szódával.

– Az is igaz, hogy szerényen öltözködött, de ha külföldre ment, a fehérneműn kívül mindig vitt magával egy öltönyt is, nehogy zavarba jöjjön, ha a rajtavalót netalán leöntik, vagy ő keni össze. Nem utánozta a divatozó államférfiakat. Neki mindenben megvolt a maga útja. Nem vett fel allűröket.

– Az a hír járta, hogy társaságban szeretett sakkozni, ultizni.

– Igen, amíg fiatalabb volt, eljárt vadászni is. Az utóbbi években már felé sem nézett. Korábban valóban ultizott, 20 filléres alapon. Nevettek is, meglehet, hogy senki sem játszik az országban rajtuk kívül ilyen kis pénzben. Nyert vagy vesztett 5 vagy 7 forintot egy este. Emlékszem, egyszer az én munkahelyemen, a Magyar Távirati Irodában házimulatságot szerveztek. Elkísért. Menjetek, táncoljatok – mondta, és beült az én szobámba sakkozni a kollégáimmal.

– Ő nem táncolt?

– Nem tudott. Tréfásan azzal ütötte el, hogy nem hajlik a térde. Ha komolyra fordította, akkor elmondta, hogy az ő nemzedéke nagyon rosszkor került a mozgalomba. Akkor, amikor aszkéta magatartást követeltek tőlük. Nem volt szabad táncolniuk, vendéglőbe járniuk, italozni, egy időben még dohányozni sem.

– Sokat dohányzott?

– Egy doboz cigaretta volt a napi adagja, azt betartotta. Amit abból megtakarított, azt a pluszt is elfüstölte a hétvégeken. Nézze, ő mindenben nagyon alaposan, megfontoltan cselekedett. A szabadon elmondott beszédeire készült fel például a legjobban. Előtte már napokkal erre koncentrált, így tudott aztán egy cetliből is nagy beszédet mondani. Volt egy eset. Azt mondta reggel: nem megy be, hogy ne zavarják a telefonok, itthon dolgozik egy írásos munkával. Délután, mikor hazajöttem, ő sétálgatott föl s alá. – Már készen vagy? – kérdeztem. – Hogy lennék? – válaszolta. – Eddig csak gondolkoztam rajta.

Már a búcsúzásnál tudom meg, hogy Kádár János a mai magyar filmekből keveset látott – leginkább Sándor Pál filmjeit –, de a képzőművészet iránt nagyon vonzódott. Egyszerű magyarázata van: gyerekkorában alig volt pénze, s már akkor is olcsók voltak a múzeumi belépők. Múzeumba, képtárakba később is nagyon szívesen ment, ha tehette. Mikor elérte a 60. évet, kérte a nyugdíjaztatását, magánemberként szeretett volna élni. Visszatartották.

– Megbánta. Mint mondta, állampolgári jogon őt is megillette volna a nyugdíjas kor. Az utóbbi időben meg már nagyon könnyen fáradt.

Rövid időt kapott a pihenésre. S azok is csalódásokkal teli napok voltak már.

– Összetett dolog az ő gyors halála – kesereg özvegye. Életútja sem kevésbé összetett. Csak távlatokban ítélheti meg a történelem. Azt azonban ma sem vitathatja senki, hogy történelmi személyiség volt, aki a leghétköznapibb módon élt.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/4. Tízmillió fasisztával kell felépítenünk a szocializmust

Rákosi Mátyás csak később, 1945 márciusában érkezett meg Budapestre, a párt irányítása egyelőre Gerő Ernő kezébe került. Gerő vitathatatlanul a rangban második embernek számított, sőt, Moszkvában Rákosinál is jobban bíztak benne. Közgazdásznak tanult, de már húszéves korában, 1918-ban belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, és részt vett a Tanácsköztársaság harcaiban. A bukás után emigrál, de 1922-ben visszatér. Illegális szervező munkát végez, a Horthy-rendőrség elfogja, 15 évi fegyházra ítélik, majd fogolycserével a Szovjetunióba kerül.

Gerőt később újabb és újabb titkos küldetésekbe vetik be, dolgozik Belgiumban és Franciaországban, majd a spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Brigád egyik politikai biztosa lesz „Pablo” néven. Főleg fegyelmi ügyekkel foglalkozik, az emlékezések szerint különösen szigorú ítéleteket hoz. Húsz éven át meghatározó munkát végez a Komintern irányításában.

Vas Zoltán egy beszélgetésünk során „weltfremd”-nek, életidegennek minősítette, igazi „komintern személyiség”-nek. A nemzetközi kommunista mozgalom termelte ki a hivatásos forradalmároknak ezt a típusát.

„Se társadalom nem volt körülöttük, se haza, se család, ismeretlen országokban kellett ismeretlen kimenetelű utasításokat végrehajtaniuk. Nem tudták lemérni az utasítások igazságértékét. Ezek az emberek, bár nem hajtottak végre terrorista akciókat, fegyver nélkül is rendkívül hasonlítottak a zsoldosokhoz és terroristákhoz. Meghatározta a személyiségüket a konspirációs életmód, amikor az embernek nincs semmije, ami igazán az övé volna. Se egy személyes tárgya, se egy fészke, csak a konspirációs lakás és a titkos kapcsolatok” – írja egy elemző.

Ernst Fischer a következőképpen jellemzi a típust ezen belül önmagát is: „A világot nem a saját szememmel, hanem a Kominternével láttam, anélkül, hogy erőszakot tettem volna magamon, teljes mértékben egyetértettem ezzel a világnézettel.” Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy Gerő számára a Magyarországra visszatérés nem jelentett sokkal többet, mint hogy tevékenységét egy másik területen folytatja. Rajk a maga naivitásában úgy fogalmazott, hogy „szívünk minden melegével vártuk a moszkvai elvtársakat”, akik szinte magát a Szovjetuniót jelentették a hazai kommunisták számára.

Gerő hamarosan megjelent az MKP Tisza Kálmán téri központjában, egykori munkatársnője így emlékszik a bemutatkozásra:

„…Gerő bejött, körülnézett és azt mondta: micsoda pártközpont az, ahol az asztalokon rendetlenség van és a tolltartók nincsenek a helyükön. »Belépője« azt mutatta, hogy az ő katonás stílusa ettől a kicsit bohém, dehát az életéért is pontosan így küzdő magyar pártmozgalomtól távol állt.

Gerő megjegyzése hallatán meghűlt bennünk a vér. Kinek jutott eszébe azokban az időkben a tolltartó?… És akkor mosolytalanul, mint egy komiszár, végigvonult a szobában és mindenkivel magázódott. Nem sokkal később Gerő közölte, hogy Rákosi a Vezér. Ez a szó, ott a Tisza Kálmán téren, a Conti utcában meg a Vasas-otthonokban addig Hitlerrel volt azonos. Számunkra elképzelhetetlen volt, hogy egy szocialista azt mondja az elvtársára, hogy ő a Vezér!

Az első megütközés után azonban hamar túltettük magunkat Gerő szokatlan viselkedésén. A pártközpontban összeverődött, nemrég még üldöztetésnek kitett elvtársak annyira kicsinek érezték magukat Gerő mellett, hogy azt hitték, az ő viselkedése az igazán pártszerű.”
Gerőnek, akár a többi, Moszkvából hazatért vezetőnek eredendő emlékei az emigrációban eltöltött évek alatt sémákká merevedtek, nélkülözték a valóság ismeretének, a változásoknak a kontrollját, a társadalom jelenségeit a Szovjetunióban beléjük ivódott értékelési rendszer alapján ítélték meg. Fenntartással viseltettek saját elvtársaik ellen is, akik a felszabadulás előtt Magyarországon vagy a nyugati államokban végezték illegális munkájukat.

Maga Kádár János sem kerülhette el a felelősségre vonást. Gerő likvidátori magatartással vádolta a KMP 1943-as feloszlatása miatt. Kádár, nem tudni, hogy meggyőződésből, taktikából vagy Gerő tekintélyétől befolyásoltan nem vitatkozott, beismerte, hogy politikai járatlanságból és opportunizmusból valóban hibát követett el. Az ügyet végül is egy szigorú megrovás zárta le.

Kádárt megnyugtatta, hogy Rákosi Mátyás látszólag nem tulajdonít döntő fontosságot ennek a ballépésnek – bár szokásához híven elraktározta memóriájában, hogy alkalomadtán felhasználhassa majd. Ez az elnéző gesztus visszaállította köztük azt az „apa-fiú”-kapcsolatot, mely még a szegedi „Csillag” börtönben alakult ki.

„…Viszonyukat a tiszteleten alapuló alárendelődés határozta meg – írja egy történelmi elemző –, amit jól mutatott, hogy Kádár visszautasította a felajánlott pertut, így Rákosi tegezte, ő viszont magázta a párt első emberét… Kádár hitt Rákosiban, ő bízott Kádárban.”

Kádár bekerült az MKP budapesti központi bizottságába, majd az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, de nem törekedett minél magasabb és látványosabb pozícióba. Jellegzetes, sokat emlegetett mondását gyakran idézték: „aki nem fél a fogorvostól és a hatalomtól, az nem is ember”.

1945. január 21-én Nagy Budapest rendőrfőkapitányává nevezték ki, egyetlen szóval sem tiltakozott, úgy vélte, ha a pártnak most rendőrként van szüksége rá, akkor oda megy. Napjainkból visszatekintve szinte hihetetlen szereposztás alakult ki. Kádár közvetlen főnöke az a Sólyom László tábornok lett, akit 1949-ben a Rajk-per elítéltjeként épp az ő belügyminisztersége idején akasztottak fel, a legközvetlenebb beosztottja pedig a már említett Péter Gábor, aki 1951-ben személyesen tartóztatta le Kádárt.

Valójában természetesen többről volt szó, mint hogy a köznyelvben csak „lószarrugdosásként” emlegetett utcai járőrtevékenységet irányítsa, valójában a politikai rendőrséget felügyelte. Fent Budán még alig hogy megadták magukat a német-nyilas csapatok, a rommá lőtt Budapesten fosztogató bandák kószáltak, az Ideiglenes Nemzeti Kormány továbbra is Debrecenben tartotta a székhelyét, csak igen laza kapcsolatban állt Budapesttel. A rendteremtéshez olyan emberre volt szükség, aki mindvégig a fővárosban élt, ismerte a tetteket és végrehajtóikat, Kádár Jánosnál alkalmasabb embert aligha lehetett volna találni erre a feladatra.

Egy percre leteszem a tollamat, és eltűnődöm: élt-e bosszúvágy Kádár Jánosban? Vissza akart-e fizetni a nyomorért, amelyben felnőtt, üldöztetéséért, az elszenvedett verésekért, a börtönévekért, elvtársai haláláért? Erre a kérdésre már soha nem kapunk konkrét választ, de semmilyen nyom nem vall arra, hogy megpróbálta volna megtorolni régi személyes sérelmeit. Húsz-harminc évvel később már nem viselkedett ilyen megbocsátóan – igaz, addigra sok történelem lefolyt a Dunán.

Az akkori Kádár Jánost minden döntésében a párt szolgálata vezette, ezt magasabb szempontnak tekintette a polgári erkölcs kategóriáinál. Olyan konfliktusokat is felvállalt, ahol az igazság és a jog az ellenkező oldalon állt. A legismertebbek közé tartozott az Apor Vilmos győri püspök halálával kapcsolatos botrány és a pócspetri rendőrgyilkosság. 1945. április elején Aport szovjet katonák támadták meg székhelyén, a „Püspökvár”-ban: ki akarták rabolni a borospincét és meg akarták erőszakolni az épületbe menekült apácákat. Apor a testével zárta el a kaput, mire a katonák géppisztolysorozatokkal végeztek vele. Az incidensnek országszerte híre terjedt, a katolikus hívek általános felzúdulása fenyegetett. Kádár Jánosnak kellett lemennie Győrbe, hogy megállapodásra jusson a szovjet parancsnoksággal a bűnösök megbüntetéséről, és az MKP-t is megóvja az ügy beláthatatlan politikai következményeitől. A feladatot megoldotta, itt már megmutatkozott egyik alapvonása: a kompromisszumok megteremtésének képessége.

Később, már belügyminiszterként őrá hárult az úgynevezett pócspetri ügy rendezése. Gyarmati György történész így foglalja össze a történteket:
„…Itt meghalt egy közrendőr, aki ügyetlen fegyverhasználat közben saját magának okozott halálos sérülést. Ezt azonnal »átideologizálták«, és úgy interpretálták a híradásokban, hogy a klerikális reakciót szimbolizáló pap felbujtására lincselték meg a helybéliek a szóban forgó rendőrlegényt…” Ez az ügy valószínűleg bonyolultabban zajlott le, csak évtizedek múlva, már a rendszerváltás után született meg a végleges lezáró ítélet.

A Magyar Kommunista Párt nem engedte meg magának azt a luxust, hogy Kádár Jánost sokáig ebben a fontos, de nem átfogó jelentőségű pozícióban tartsa. Hamarosan a nagy-budapesti pártbizottság titkárává választották, majd az MKP káderosztályának az élére került.
Kádár János aligha kaphatott volna ennél nehezebb és összetettebb feladatot. Az illegalitás időszakában elenyésző taglétszámú párt felé megindult a felvételüket kérők rohama, a tagság alig egy fél év alatt félmillióra növekedett. Ezt nehéz volna egy eszmei sugallat által kiváltott hirtelen megvilágosodásnak tulajdonítani, a „vörös könyvért” tolongók különféle előnyökben reménykedtek.

Az MKP félig-meddig nyíltan fogalmazva bűnbocsánatot hirdetett. „Van itt egy réteg, az úgynevezett kisnyilasok, akiket a forradalmi vágy vitt a nyilasokhoz, hazug ígéretek, hogy földet és kenyeret kapnak. Ezek iránt a megbocsátást kell alkalmaznunk” – mondta Darvas József, a későbbi miniszter. Az MKP magához vonzotta a külvárosi kerületek fiatalságát is érvényesülési lehetőségekkel kecsegtetve őket, de Kádár feladatköre messze túlterjedt ezen a rutinszerű szervezési tevékenységen.

A koalíciós kormányzási forma a tisztségek arányos elosztását írta elő a kormánypártok között. Ez az egyenlősdi néha nevetséges marakodássá fajult. Olyan esetekről lehetett hallani, hogy ha a Városházán egy kisgazda párttag kapta meg a büfé működtetési jogát, akkor az egyensúly kedvéért fel kellett venni egy szociáldemokrata fűtőt is. Ez alól csupán a belügyi szervek számítottak kivételnek, itt az MKP kizárólagos fölényre törekedett, ezt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet frakciójának támogatásával sikerült is elérni.

A pártok igyekeztek megfelelő gondossággal betölteni a vezető állások nekik jutó kvantumát. Jelentkezőkben az MKP-nél sem volt hiány. Sok közéleti személyiség kompromittálódott a Horthy-, majd az azt követő Szálasi-korszakban, valódi megítélésükben Kádár János számított a legilletékesebb döntőbírónak. „Ismét bebizonyosodott annak előnye, hogy ő itthon élte végig az elmúlt évtizedeket, szinte minden kívülről érkező pályázóval kapcsolatosan rendelkezett tapasztalatokkal, vagy legalábbis megbízható ismeretekkel. Annak a képességnek is birtokában volt, hogy – mint mondani szokás –, egy egész kosárnyi tojásban is felismerje az egyetlen megzápultat.” Kádár véleménye nem minden esetben érvényesült, Rákosiék számos kifogásolható múltú, de tekintélyes személyt befogadtak, hogy velük is erősítsék az MKP bázisát a soron következő választásokon.

A felszabadulást követő első országgyűlési képviselőválasztásokon a Kisgazda Párt abszolút többséget, 57 százalékot szerzett. Az MKP-re 17 százalék szavazott, ez az eredmény meg se közelítette Rákosiék várakozásait, akik átütő sikerre számítottak, talán még az 1919-es tanácsköztársaságbeli emlékek hatottak rájuk. Kádár reálisabban ítélte meg a helyzetet. Budapesten a baloldal tudta tartani az erőegyensúlyt, de a falvakban még a pap, a tanító, aki egy személyben korábban leventeoktató is volt, és a horthysta közigazgatás megmaradt tisztviselői számítottak a legfőbb véleményformáló tekintélynek. Jelentős részük tovább hangoztatta a Horthy-rendszer kommunistaellenes propaganda szövegeit a „csajkarendszerről”, a „nőközösségről” és így tovább. A földreform pedig az egyházat is a baloldal ellen hangolta.

Az MKP nem adta fel a harcot. A földosztás megvédésével, a stabil forint megteremtésével a kommunisták megerősítették politikai pozícióikat. Hosszú taktikai küzdelemben sikerült megbontaniuk a Kisgazdapárt egységét, a korabeli kifejezéssel élve „leszalámizták”, fokról fokra téve lehetetlenné az embereiket. Nagy Ferenc, a miniszterelnök Svájcba távozott, Kovács Bélát, a főtitkárt, aki fellépett Rákosiék önkényes intézkedései ellen, a szovjet biztonsági szervek letartóztatták, és bírósági tárgyalás nélkül húsz év kényszermunkát szabtak ki rá, Varga Béla is emigrált. Az akció sikeres keresztülvitelét nagyban segítette a jelentős szovjet támogatás és az erőszakszervezetek kommunista irányítása.

A Kisgazdapárt szétesett, megmaradt vezéregyéniségei – Barankovics István és Pfeiffer Zoltán neve rémlik fel az emlékezetemben közülük – külön pártot alapítottak, de a következő, 1947-es választásokon a jobboldal mindent összevetve sem érte el a negyven százalékot. Az MKP bizonyult az ország legerősebb pártjának, 1,1 millió szavazattal 22 százalékot szerzett. A Baloldali Blokk, melyet a kommunisták mellett a szociáldemokraták és parasztpártiak alkottak, abszolút győzelmet aratott.

A választások tisztaságát tudvalevőleg mindig csak a győztesek ismerik el, a vesztesek soha, ennek következtében a magyar történelem bővelkedik megcsontosodott, de örökké élő legendákban. Még több mint fél évszázad múlva, a 2002-es választásokon is előhozták, hogy a kommunisták annak idején csalással érték el ezt a sikerüket.

„…A választásokon valóban használták a hírhedt „kékcédulákat” – írja Gyurkó László. Ezekkel az igazolványokkal visszaélve azok, akik nem a lakóhelyükön tartózkodtak, többször is leszavazhattak”. [Teherautókra ültetett csoportok járták a falvakat, itt is, ott is leadva a voksukat – M. Gy.] „Hitelesnek tűnő számítások szerint a kommunisták talán két mandátumhoz jutottak ezáltal. A 411 fős országgyűlésben ez se nem osztott, se nem szorzott…”

Mosolyt kelt Gyurkó hozzáfűzött megjegyzése, miszerint erre az akcióra „a pártvezetés tudta és jóváhagyása nélkül került sor”. Elképzelhetetlen, hogy nem egy felülről kezdeményezett és irányított szándék valósult volna meg, mint ahogy Rákosinak és Gerőnek, úgy Kádár Jánosnak is tudnia kellett róla. Kádár az MKP irányítóinak első vonalába tartozott, ha ez nem is tükröződött a mindennapos propagandában.
A korabeli filmhíradók – televízió még nem lévén – a rádió mellett a közvélemény-befolyásolás legfőbb eszközeinek számítottak. Ez az orgánum is az MKP irányítása alá tartozott, felvett és leadott anyagaiban többnyire a párt vezetőit népszerűsítette. Leggyakrabban Rákosi Mátyás tűnt fel a filmvásznon, őt a megjelenések gyakoriságában Rajk László követte. A köztük levő, időben mérhető különbséget viszont erősen csökkentették azok a módszerek, melyekkel néhány Rajkkal rokonszenvező rendező és operatőr hatást próbált gyakorolni a nézőkre. Rajkot többnyire rokonszenvet kiváltó környezetben: fiatalok között, népünnepélyeken, kulturális eseményeken mutatták be, Rákosit viszont gyakran tompa, közömbös háttérrel, gyűlések emelvényein ülve, gyári-üzemi belsőkben, vagy falak előtt álldogálva. Ha eltértek ettől a sablontól, az eredmény gyakran lejáratás számba ment, mint például az a felvétel, melyet az aratással próbálkozó Rákosiról készítettek, a kövér, ügyetlen és paraszti munkában járatlan pártvezér a kaszával majdnem belevágott a saját lábába.

Kádár János ritkán, inkább csak egy-egy vágókép erejéig tűnt fel, említett vonakodása a nyilvánosság előtti megjelenéstől már akkor megmutatkozott, szereplést csak kényszerből, pártutasításra vállalt fel. Úgy vélem, politikai pályafutásának akkori szakaszában még nem versenyezhetett pártvezető társaival: a művelt és ugyanakkor rutinos demagóg Rákosival, a sodró lendületű, szuggesztív Rajk Lászlóval vagy az akkor még szociáldemokrata harsány agitátorral, Marosán Györggyel. Kádár szürkén fogalmazott, nehézkes artikulációval elmondott beszédein viszont mindig megérződött a témaként felvetett tények ismerete, a belőlük levont józan következtetés, a közhelyek kerülése.
„Januárban tartott egy beszédet – írja Aczél György –, amiért le is tolta Gerő, mert egyszerűen meg sem említette Lenint, és Sztálinra sem hivatkozott. De a szavaiban több volt az elgondolkodtató elem, mint bárkinek. Akkor kezdett kialakulni már az, hogy Kádár egy bizonyos belső körben egy mélyebb ember benyomását keltette, mint a társai. Kevésbé volt kifelé forduló. Ő például tartott egy beszédet 1919-ről, ahol nem azt mondta, hogy »dicsőséges Tanácsköztársaság«, hanem arról beszélt, hogy mi is történt akkor. Furcsamód ennek a tényleg tanulatlan, idegen szavakat rosszul ejtő embernek volt presztízse. Ez a bizonyos személyiség varázsa…”

A moszkovita pártvezetés önbizalmát megerősítették a sikerek, többé nem tartották szükségesnek hangsúlyozni, hogy „vér vagyunk a nép véréből, hús vagyunk a nép húsából”. 1945 nyarán magam is láttam, hogy egy a Népligetben rendezett nagygyűlésen Rákosi Mátyás leült a fűbe az emberek közé, keresztapaságot vállalt, futballmeccsekre járt. A népieskedő alapállás akkor is csak a külvilágnak szólt, Rákosi a magyar népet alapvetően jobboldali beállítottságúnak tartotta, gyakran panaszkodott pártbeli bizalmasainak:
– Tízmillió fasisztával kell felépítenünk a szocializmust!

Ahogy lehetett, felhagyott ezekkel a gesztusokkal. A párton belül is szigorú bolsevik típusú rituálékat vezetett be. Külön ebédlőben étkeztek a Politikai Bizottság tagjai, külön az osztály vezetői, megint külön az alacsonyabb beosztású pártmunkások. Kádár csak nehezen vette tudomásul ezeket az előírásokat. Aczél megemlíti, hogy egy Rákosi Mátyás által vezetett aktívagyűlésen Kádár a nézőtéren foglalt helyet, jóllehet akkor már tagja volt a Politikai Bizottságnak. „Aztán odalépett hozzá Rákosi egyik kísérője, és szólt neki, hogy menjen fel. Kérdeztem aztán, hogy mi történt. Azt mondta, hogy Rákosi felhívatta őt és kérdőre vonta: meg vagy te őrülve, hogy beülsz? Kádár azt válaszolta: vártam, hogy maga beszélni fog. Erre Rákosi: te nem érted meg, hogy egy PB-tag nem ül be, hanem bevonul a terembe!”

A fordulat évében tovább folytatódott a most már kormánytöbbséggel is rendelkező baloldal előretörése. Államosították a nemzetgazdaság fontosabb szegmenseit: a bankokat, a száz főnél több munkást foglalkoztató gyárakat, ugyanerre a sorsa jutottak az egyházi iskolák is. A vezető beosztásokba munkás és paraszt káderek kerültek – ekkor ment végbe az újabbkori magyar történelem első és máig is egyetlen valódi osztályátrétegződése. Ez a csoport tovább növelte és erősítette a kommunisták megbízható fundamentumát.

A párt tekintélye a tömegek előtt is megnőtt, a szociáldemokraták ezrével léptek át az MKP-ba. Rákosi és gárdája mindent megtett, hogy végképp felszámolja a másik baloldali párt tömegbázisát.

Egy valóban meggyőződéses kommunista mindig is gyanakodva figyelte a szociáldemokratákat, egy időben „szociálfasisztáknak” is nevezték őket. Nem felejtették el, hogy 1919-ben nem álltak ki a proletár forradalom mellett, a hatalmat, ha csak formálisan is, de a szociáldemokrata Peidl Gyula által vezetett kormány adta át Horthyéknak.

1948 júliusában végbement az egyesülés, létrejött az MDP, a Magyar Dolgozók Pártja. A két fél megosztozott a tisztségeken: az elnöki posztot Szakasits Árpád töltötte be, a főtitkárit Rákosi Mátyás, helyetteseinek Marosán Györgyöt, a kommunista Farkas Mihályt és Kádár Jánost jelölték. (Senki sem tételezte volna fel, hogy az öt tagból három rövid idő múlva a rendszer börtönébe kerül, a negyedik, ha időbeli késéssel is, de követi őket, az ötödik az országból kitaszítva hal meg.)

A többpártrendszer negyven évre szólóan megszűnt Magyarországon. Némelyik formailag létezett ugyan, például a Független Kisgazda Párt továbbra is szerepelt a budapesti távbeszélőnévsorban, de a gyakorlati politikából eltűnt, az MDP egyedül maradt a porondon.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/3. Dologra, emberek, ne tartsanak fel

A háború mindinkább közeledett, a Kommunista Internacionálé a kiéleződő helyzetben új stratégiára kényszerült. A Dimitrov által meghirdetett „Népfront” gondolat jegyében nyitni kellett a legális keretek között működő pártok, elsősorban a szociáldemokraták felé.

A Csillag börtönből kiszabadulva Kádár találkozott egykori vádlott-társával, Rudas Ervinnel, aki közölte vele, hogy be kell épülnie a Magyar Szociáldemokrata Párt VI. kerületi szervezetébe, és ott kell folytatnia a mozgalmi munkát. A pártszervezet egy viszonylag szűk lakásban működött, előfordult, hogy Kádár a fürdőszobában tartotta meg a szemináriumi előadását. Lelkiismeretes és szigorú tanár volt, egy hét múlva kikérdezte a hallgatóit, hogy mit jegyeztek meg a szavaiból. Irányította a Népszava terjesztésével kapcsolatos akciókat, kirándulásokat, tüntetéseket szervezett. 1940 elején az egyik közeli szociáldemokrata pártszervezet titkára lett. Az Izabella utca 71. szám alatti párthelyiség gyakorlatilag kommunista bázissá alakult át. Négy csoport közül három kommunista, egy pedig trockista vezetés alatt állt. Ezt az irányzatosságot mindenképpen leplezni kellett, a korlátozó körülmények között kibontakozott Kádár páratlan taktikai-lavírozó képessége. Hamarosan megkereste őt Goldmann György, a neves szobrászművész, aki a kerületi illegális mozgalmi sejtek munkáját fogta össze:

„– …Goldmann György közölte velem, hogy a párt dolgozik, és ha én egyetértek a párt politikájával és kedvem van hozzá, beléphetek a Kommunisták Magyarországi Pártjába – írja Kádár János. – Én akkor közöltem Goldmannal, hogy nekem van egy fegyelmi ügyem, amit el kell intézni. Goldmann azt mondta: nézd, mielőtt én azt mondtam neked, hogy a párt dolgozik, be kellett küldenem a nevedet a pártba. Ott már ismerik a rendőrségi viselkedésedet és azt a hibát, amit elkövettél. De ezt a munkáddal már jóvátetted, a fegyelmi ügyed már rendben van.”

Kádár ezután már kommunista pártmunkásként dolgozott, de folytatta tevékenységét a Szociáldemokrata Pártban is. Mind bonyolultabb feladatokkal kellett megbirkóznia.
Munkájuk egyre nehezebbé vált. „1941. június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót, a magyar uralkodó körök azt várták, hogy Hitler fel fogja szólítani Magyarországot az akcióba való belépésre. Hitler azonban június 23-i Horthyhoz intézett levelében csak gazdasági segítséget és a kárpátukrán határok megerősítését kérte. Horthy válaszában biztosította Hitlert Magyarország támogatásáról, sőt másnap megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval.

A moszkvai magyar nagykövet június 24-én táviratot küldött Bárdossynak [az akkori miniszterelnöknek – M. Gy.], melyben közölte, hogy a Szovjetuniónak nincsenek ellenséges szándékai Magyarországgal szemben. A miniszterelnök eltitkolta a táviratot kormányának tagjai előtt, de közölte annak tartalmát a hadba lépést sürgető német és magyar hadvezetőséggel” – írják a történelemkönyvek.

Provokációtól lehetett tartani, és ez be is következett. „Június 26-án német repülőgépek bombázták Kassát [a város a bécsi döntés értelmében akkoriban Magyarországhoz tartozott – M. Gy.], Bárdossy ezt szovjet gépek akciójának tüntette fel, javaslatára a kormányzó elnökletével összegyűlt minisztertanács elhatározta, hogy Magyarország hadat üzen a Szovjetuniónak. Ezt a döntést másnap, június 27-én – miután magyar repülőgépek szovjet városokat bombáztak – Bárdossy a Parlamentben is bejelentette… Horthy, a magyar államfő a szovjetellenes háború kirobbanása után személyesen kereste fel Hitlert a főhadiszálláson, hogy biztosítsa Magyarország aktív részvételéről…”

Egy hadtörténész egyszer azt mondta, hogy a magyar hadsereg minden új háborújában technikailag az előző háborúját vívja. Felkészültsége 1941-ben érte el azt a szintet, ahol 1914-18-ban, az első világháború idején kellett volna tartania. A magyar bakák silány felszereléssel, valóban hatékony harceszközök nélkül indultak harcba. Otthonuktól 1000 kilométerre eltávolodva kellett küzdeniük a hazáját önfeláldozó elszántsággal védő, kimeríthetetlen emberanyaggal és mozgástérrel rendelkező Vörös Hadsereg ellen.
Kihasználva a „villámháború” kezdeti sikereit, itthon is mind nagyobb hangerőre állítva szólt a háborús propaganda. A fasiszta szellemű képes magazinokban sorra jelentek meg a képek, hogy tör előre a II. magyar hadsereg a Don felé. Emlékszem azoknak a katonáknak a fotóira, akik puskájukkal állítólag szovjet repülőgépeket lőttek le, és ezért a hőstettükért öt-tíz holdas földbirtokkal jutalmazták meg őket, melyeket majd a végső győzelem után foglalhatnak el.

És az ellenállás milyen mértékben bontakozott ki Magyarországon? Ha valaha is megépül majd a II. világháborús antifasiszta ellenállás múzeuma, minden bizonnyal az lesz a világ legkisebb múzeuma. Akármilyen kevés tárlót is állítanak majd be, komoly gondokat fog okozni, hogy mivel töltsék meg a szekrények polcait. Csak alig néhány bátor és a hazája sorsáért elkötelezett személyiség relikviái kaphatnának itt helyet, mint Bajcsy-Zsilinszky Endréé, Kiss János altábornagyé.

A rendőrség minden erejét az ellenállás lehetséges legfőbb bázisának tekintett baloldali mozgalmak ellen fordította. Alig egy hónap alatt kétszáz kommunista párttagot és szimpatizánst fogtak el és ítéltek el, Schönherz Zoltánt ki is végezték.
„…1941 nyarán közölték velem, hogy bevonnak a KMP területi bizottságának tagjai közé, és ezért a szociáldemokratáknál minden legális munkát építsek le – idézi Kádár János emlékezését Sípos Levente. – De azért járjak le néhányszor, hogy ne tűnjön föl, hogy egyszerre kimaradtam… Hat hét alatt a legális munkát leépítettem. A KMP budapesti területi bizottságának tagjaként megbízást kaptam a vasas csoport és a középfokú pártszerv irányítására.”

Kádárra mind felelősebb feladatokat bíztak, előbb a Központi Bizottságnak, majd a titkárságnak a tagja lett, 31. életévében gyakorlatilag a párt élére került. A folytatódó lebukások következtében a taglétszám 10-12 fő körül járt, ezt csak szívós munkával lehetett 70-80-ra feltornázni. Kádár megpróbált nyitni a szociáldemokraták felé. Találkozott is vezetőjükkel, Szakasits Árpáddal, aki azt követelte tőle, hogy a KMP hagyjon fel minden illegális tevékenységével. Kádár ezt elutasította, egy fasiszta háborúban álló országban a kommunista párt nem mondhat le erről a harci formáról.
Más szövetségest nem talált, mint Huszár Tibor megjegyzi, a polgári pártok nem kívántak együttműködni egy olyan politikai szervezettel, mely még a nevében sem hordja a „nemzeti” jelzőt, hanem a Kommunista Internacionáléhoz tartozik.

A Komintern 1919-ben jött létre, mintegy kommunista világpártként. Működése során számos eredményt ért el, például az ő kezdeményezése nyomán jött létre a francia párt, segítette a nemzetközi szolidaritási mozgalom megszervezését az első szocialista állam, a Szovjetunió védelmében a fegyveres intervenciók ellen. A Komintern már az említett 1936-os határozattal átértékelte irányvonalát, mikor a már említett Dimitrov-javaslat nyomán a szűk pártkeretek helyett a népfrontos politikát helyezte előtérbe. A folyamat következő lépéseként 1943-ban fel is oszlatta önmagát. Gyakorlatilag képtelen volt egyetlen központból szervezetileg egységesen irányítani a legkülönbözőbb feltételek között működő tagpártjait. A párbeszédet vagy a kapcsolat más formáit lehetetlen volt fenntartani a frontvonalakkal átszabdalt Európában. A szervezet abban bízott, hogy az egyes országokban működő pártok rendelkeznek annyi képességgel és tapasztalattal, hogy önmaguk is szervezhetik a korábbi tevékenységüket.

Kádár kiutat keresett ebből a megoldhatatlannak látszó helyzetből.
„…Kiokoskodtam, hogy hozzunk egy pártfeloszlató határozatot, ténylegesen azonban nem kell feloszlatni a pártot. Új néven folytatja a működését. Akcióit néhány hétig szüneteltetjük, ez alatt gondos és fokozott előkészítés után komolyan kiszélesítjük a szervező munkát, kapcsolatokat terveztünk a falu és a parasztság felé …az erre alkalmas antifasiszta pártot és kapcsolatot keresve létrehozunk egy hazafias frontot…”
Kevéssel később egy röpiratot terjesztettek: „hogy a magyar nemzet számára létfontosságú legszélesebb összefogást megkönnyítsük, a Kommunisták Magyarországi Pártját feloszlatjuk. Eddig fennálló szervezeteit a mai nappal megszűntnek nyilvánítjuk, tagot senki sem vehet fel…”

Mintegy kettős illegalitást kialakítva a KMP „kemény” magja – hat-hét ember – azonban továbbra is együtt maradt, és folytatta a tevékenységét.

Bár ez az új párt is illegálisan működött, meg kellett változtatni a KMP-vel kapcsolatos imázsát. Ha valóban meg akarta vetni a lábát a tömegek között, a régi névben szereplő „kommunista” jelzőt sem tarthatta meg. A Horthy rendszer huszonöt éven át támaszkodott arra a propagandalehetőségre, hogy a Tanácsköztársaság kiemelkedő alakjai, sőt, a két világháború közötti illegális mozgalom vezetői is, túlnyomó részben a zsidók közül kerültek ki. (A korabeli újságok gyakran elsütötték azt a poént, miszerint Gabnai Sándor nevű paraszti származású népbiztos azért került be a Kommün kormányába, hogy legyen valaki, aki „sábeszkor”, vagyis szombaton is aláírja a kivégzési határozatokat.) A magyar köztudatban a zsidó és a kommunista fogalma összefonódott. Ugyanilyen visszatetszést szült a párt nemzetközi volta, a propaganda könnyen el tudta hitetni, hogy a tevékenységük idegen hatalmak, elsősorban a Szovjetunió érdekeit szolgálja. Kádár a KMP helyett a Munkás-Paraszt Párt nevet javasolta, de vezetőtársai a Békepárt mellett döntöttek.

A Központi Bizottság ezeket a lépéseit aligha beszélhette meg Rákosi Mátyással és a moszkvai magyar kommunista emigrációval. A velük fenntartott kapcsolat szinte kizárólag a kinti Kossuth rádió adásainak hallgatására korlátozódott. A Rákosi-csoport állítólag a hadifogságba esett magyar katonák elbeszéléseiből értesült a feloszlatás tényéről. Felháborodással fogadták és likvidátori magatartásnak minősítették, a „kommunista” szó törlését a párt nevéből pedig egyenesen merényletnek tekintették az „élcsapat” jelleg ellen. Megjegyzendő: álláspontjukat úgy alakították ki, hogy alig-alig rendelkeztek ismeretekkel a valós magyarországi helyzetről. Sokasodtak a fekete pontok Kádár János neve mögött: a bíróságon tett, társait terhelő vallomás, a Szakasitscsal való találkozás után egy újabbat jegyeztek be. Ez egyelőre nem járt következményekkel, de később, 1951-ben, sőt 1956-57-ben is annál nagyobb súllyal esett latba.

Arra eleve nem lehetett számítani, hogy a névváltoztatás megtéveszti majd a horthysta rendőrséget, de a párt munkája és összefogása a többi demokratikus szervezettel mégis hozott eredményeket. Vidéken is erősödött az ellenállás szelleme, megnyílt az út egy Magyar Front létrehozásához.

A helyzet azonban gyökeresen megváltozott 1944 márciusában, amikor a német csapatok megszállták az országot. A Gestapo letartóztatott szinte minden potenciális ellenállónak minősíthető politikust és gazdasági vezetőt.

Különösebb ellenállásba – Bajcsy-Zsilinszky Endre pisztolylövéseit leszámítva – a németek nem ütköztek. A megszállás – a korabeli anekdota szerint – csak azért tartott valamivel hosszabb ideig, mint a nyugati országokban, mert nálunk sokkal terjedelmesebb üdvözlő beszédek fogadták őket.

Kádár János ekkorra már mély illegalitásba vonult, nevet változtatott, bajuszt növesztett, és albérleti szobáit is gyakran cserélte, most azonban akcióba kellett lépnie. A pártvezetés szükségesnek találta, hogy Rákosi Mátyással személyes kapcsolatot alakítsanak ki. Úgy tervezték, hogy valaki majd a fronton át jut el Moszkvába, de egy többet ígérő lehetőség kínálkozott.

Kádár János arra számított, hogy a front közeledtével Magyarországon is partizánharcok bontakoznak ki – erről és az esetleges együttműködésről tárgyalni szeretett volna Tito marsallal, a jugoszláv ellenállók fegyveres erejének parancsnokával. A találkozás gondolata Titóban is felmerült, egy küldött – egy név nélküli nő közvetítésével magához hívatta a magyarországi kommunisták első emberét. Kádár János magára vállalta ezt a feladatot, távolabbi célok is vezették, úgy gondolta, Titóval folytatandó tárgyalása után jugoszláv segítséggel folytathatja az útját Moszkváig, ahol végre beszélhet Rákosi Mátyással. Lustyák János névre szóló hamis iratokkal elindult a déli határ felé, egy jugoszláv kommunista kíséretében.

„…Éjjel értünk a határhoz, ahol az erdőben a németek elfogtak bennünket. Nem tudtak mit kezdeni velünk, ezért átadtak a helybeli csendőröknek…” – emlékezett vissza Kádár János.
Semmiképp sem vallhatta be az útja eredeti célját, inkább azt vállalta fel, hogy katonaszökevényként készült elhagyni az országot. Szerencséjére a hadbíróság elfogadta a személyazonosságát igazoló hamis papírokat, és kétéves fegyházbüntetéssel sújtotta dezertálásért.

Kádár Jánost a Conti utcában, majd a Margit körúti börtönben őrizték, valódi kilétét továbbra is sikerült eltitkolnia. 1944 októberében Horthy, mielőtt megkísérelte volna a háborúból való kiugrást, tárgyalni szeretett volna az elsőszámú kommunista vezetőkkel, Kádár Jánossal is, de nem tudta felderíteni, hogy az egyik börtönében őrzik Lustyák János néven.

A nyilas hatalomátvétel után a rabokat felsorakoztatták az udvaron, és menetoszlopba szervezték őket. Az elképzelések szerint Komáromig gyalog, onnan pedig vagonokba rakva tették volna meg az utat. Ehhez az eseményhez fűződik Kádár kötetbe soha nem foglalt önéletrajzi írásainak legérdekesebb darabja.

„…1944 telén körülbelül 60 rabból – sok volt köztük a halálraítélt is – és 38 katonából álló menetünket útnak indították a börtönből. Visszaadták a civil ruhánkat, a katonák egyenruhában maradtak. Lassú menetben ami teljes egy napig tartott – vergődtünk át a pilisvörösvári tüzérségi táborig. Második nap este Dorogra, harmadnap este pedig Nyergesújfaluba érkeztünk. Itt a templom közelében kerestek egy olyan parasztházat, ahol egy nagy fészer volt, oda bezsúfoltak minket. Az őrök, akiknek ránk kellett vigyázniuk, velünk maradtak, a többi katona ránk lakatolta a fészert – ami félig tele volt szénával –, és a házban helyezkedett el. Innen persze nem lehetett megszökni.

Másnap reggel, amikor kiengedtek bennünket – rabok és katonák –, össze voltunk törve. Éjszaka hideg volt, és hogy ne fázzunk, beástuk magunkat a szénába. Amikor kizúdultunk az udvarra, körülnéztem. Közönséges parasztudvar volt, s mi ott álltunk, foglyok, katonák, »össze-vissza alakzatban«. A parancs az volt, hogy a kútnál és a vályúnál mosakodjunk, de ott összekeveredtek a rabok a katonákkal, és egymás hegyén-hátán kavarogtunk.

Gondoltam magamban: itt az alkalom! Most vagy soha! Ha ezt a lehetőséget elmulasztom, többé nem valószínű, hogy ilyen helyzet adódik.

A szomszédban is hasonló parasztudvar volt és a másik oldalon is. Odamentem az udvar egyik oldalához, kitéptem egy kerítésdeszkát és átdugtam a fejem a másik udvarba. Ott német katonák egy teherautót tankoltak. Mondom magamban, ez nem nekem való hely. Megnéztem az udvar másik oldalát, ott valami gyümölcsöskert volt.

Szóltam annak a három rabnak, akikkel előzőleg megbeszéltük, hogy megszökünk, egyenként átugrottunk a kerítésen, majd mások is csatlakoztak hozzánk. Körülnéztem az utcai részen, csendőrök álltak ott és tátották a szájukat, mert a helyzetből semmit sem értettek. Nem tétováztunk, nekiiramodtunk libasorban az útnak a Duna felé. Jó iramot diktálva én mentem elöl, nyolcan mögöttem.

Egyszer csak kint voltunk a Duna-parton, megtorpantunk: mit csinálunk itt? Visszakanyarodtunk a zsúfolt községbe, és még vagy 200 métert mentünk a falu széléig. Láttuk, hogy ott hegyek vannak, arrafelé vettük az irányt.

Ránk esteledett, hideg volt, kegyetlenül fáztunk. A társaság fele azt mondta, hogy rakjunk tüzet, a másik fele – köztük én is – azt, hogy ne. Az előbbiek azonban hoztak fát és tüzet raktak. Nyomban elkezdett valamilyen repülőgép zümmögni felettünk. Persze azonnal széttapostuk a tüzet. Ezen összevesztünk, és megegyeztünk, hogy reggel mindenki megy, ki merre lát.

Az elején, mikor elindultunk, megbotlottam egy deszkában. Egy méter húszas, félcolos deszka volt. Felkaptam és a vállamra vettem, mert már az illegalitásban megtanultam, hogy ez pszichológiai dolog: akinek a kezében táska, fejes vonalzó, tejesköcsög vagy bármi más használati tárgy vagy munkaeszköz van, az valamilyen ügyben jár. Ez a deszka mindig velem volt. Tényleg elcsíptek a nyilasok – nem tudom, hány helyen sodródtam igazoltatásba –, de mikor mondtam, hogy: »dologra, emberek, reggel 6-kor kell a munkába jelentkeznem, ne tartsanak fel!« – rögtön látták, hogy komoly ügyben járok. Ez hatott. Körülbelül háromnapi bolyongás után eljutottam Zsámbékig…”
(Úgy gondolom, hogy később Tabi László ebből a történetből merítette „A vödör” című nevezetes humoreszkjének az alapötletét.)

„– …A Conti utcai (ma Tolnai Lajos utcai) börtönből elindulva hat napig tartott az út vissza Budapestre. Ez idő alatt a cipőmet egyszer se vetettem le, egyetlen éjszaka sem aludtam, ennivalóm nem volt, csak itt-ott kaptam egy-két falatot, és mégsem éreztem fáradtnak magam, mentem, mint a gép…

Szerencsésen megérkeztem a címre, és otthon találtam, akiket kerestem. Ahogy beléptem a lakásba és az ajtót betettem magam mögött, összecsuklottam… Lehúztam a cipőmet és elámultam saját lábam formájától. Megfürödtem és lefeküdtem, egyhuzamban huszonnégy órát aludtam. Két napig tartott, amíg magamhoz tértem…”

Ezután Kádár János egy ideig a híres orvosprofesszor, Babics Antal lakásán talált menedéket, majd újabb és újabb búvóhelyeket kellett keresnie. Csak a csodával határos módon úszta meg a lebukást. Kétszeres körözés is érvényben volt ellene, keresték eredeti nevén, mint illegális kommunistát és álnéven, mint frissiben megszökött foglyot. Kádár ennek ellenére bekapcsolódott a Központi Bizottság munkájába, bár a dühöngő nyilas terror körülményei között nagyobb arányú akcióba nem kezdhettek. Letartóztatottakat próbáltak kimenteni, robbantásokat hajtottak végre, kiadták az illegális „Szabad Nép”-et.
Harcukhoz most is alig néhányan csatlakoztak. Elképzelhetetlennek tartom Gyurkó László becslését, miszerint 2000-2500 ember vett részt a németek és a nyilasok ellen folytatott fegyveres küzdelemben – ez a szám a felszabadulás után csak tovább növekedett. Jellemzőnek érzem azt az anekdotát, mely szerint egy katonazenekarnak a vezetője azon az alapon kérte a felvételét a Magyar Partizán Szövetségbe, hogy a harctérre induló katonavonatok búcsúztatásánál szándékoltan lassabban vezényelte a Himnuszt, így a szerelvények csak később értek ki a frontra.

A nyugodt idegzetű, önmagát mindig kézben tartó Kádár János egy gyengeségén nem tudta túltenni magát, igen nehezen viselte el a háborús katasztrófák fenyegető veszélyét. Mikor a Conti utcai börtönben ült, a bombázások idején nem engedték le az óvóhelyre. Egy amerikai légitámadás során az épület telitalálatot kapott, a robbanás valósággal kettészakította a celláját. Ez az esemény gyógyíthatatlan rettegést váltott ki belőle, később is a légiriadót jelző szirénahangra mindent félretéve sietett le a pincébe. Kádár János pártbeli ellenfelei – mert még ebben a szűkre zárt csoportban is folytak villongások – később feljelentették őt, hogy ha légiriadó fenyegetett, elbújt és nem vett részt az akciókban. Azt is a szemére vetették, hogy ódzkodott a fegyveres harctól. Nem tekintem magam szakértőnek, de úgy vélem, hogy egy pártnak a kisebb jelentőségű vállalkozásokban nem szabad kockáztatni legfontosabb vezetője életét.

Mivel nyilvánvalónak látszott, hogy a főváros pesti oldala hamarabb szabadul fel majd, mint a budai, Kádár igyekezett búvóhelyét a front közelében megválasztani. Zuglóban, egy Hungária körúti romos házban húzódott meg. Vele tartott a pártvezetés két másik tagja is: Péter Gábor és Donáth Ferenc.

Gyurkó László megjegyzi, hogy alig néhány évvel később Péter Gábor mint államvédelmi altábornagy személyesen tartóztatta le az árulással vádolt Kádár Jánost, Donáth Ferenc viszont, mint a Kádár-rendszer ellenfele, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjává vált.
„…Mindjárt az elején valamiért ebben a társaságban Kádár Jánosnak volt a legnagyobb tekintélye – írja Aczél György. – Lehet, hogy azért is, mert nem zsidó volt, nem is értelmiségi, hanem ő volt az a bizonyos munkás…”

Itt találkoztak az első szovjet katonával, aki hitetlenkedve nézett rájuk, mikor próbálták elmagyarázni neki, hogy ők a magyar kommunista mozgalom vezetői. Szerencséjüknek tarthatták, hogy a katona nem csapta be őket valamelyik hadifogolymenetbe.

Ez a három-négy ember lett az újjászerveződő Magyar Kommunista Párt vezetősége. Ők mindjárt az elején igyekeztek kiküldeni delegátusaikat Debrecenbe, az Ideiglenes Országgyűlésbe, le Szegedre, ahol már 1944 őszén megalakult a pártszervezet, melynek élén nem kisebb tekintélyek álltak, mint a szovjet emigrációból hazatért Gerő Ernő, Farkas Mihály és Nagy Imre. Az illegalitásból kilépett párt megkezdte harcát a hatalom megszerzéséért.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/2. Csak az tudott a végsőkig kitartani, aki belehalt a kínzásokba – a többiek vallottak

Ki volt és honnan jött az az ember, aki élete hosszú évtizedeiben meghatározta egy egész ország, sőt, Európa jelentős részének sorsát?

„Nem volt a magyar történelemben senki, aki olyan alacsonyról indulva olyan magasra jutott, mint Kádár János – ismeri el egy vele ellenséges életrajzírója is. A szociális származás mindenki számára életpályát meghatározó tényező. Kádár kivételes képessége abban rejlett, hogy az alacsony szociális származásából fakadó hátrányokat – miután tudatosan törekedett azok behozására – felhajtó erővé alakította.”

Kádár János 1912-ben született Fiuméban, egy cselédlány és egy baka viszonyából, a kor szóhasználata szerint „törvénytelen gyerekként”. Anyja után eredetileg Csermanek Jánosnak hívták, a „Kádár”-t később mozgalmi fedőnévként használta, hivatalosan csak a felszabadulás után vette fel.

Apja, Krézinger János somogyi parasztember nem fogadta el őt magáénak, anyja egyedül nevelte fel őt néhány évvel később született öccsével, Jenővel együtt. A tanulatlan, félig vak Csermanek Borbála gyermekeivel Budapestre költözött, viceházmesterként, mosónőként, újságkézbesítőként tartotta el a családot.

Kádár János még az iskoláskort is alig érte el, mikor már segített az anyjának. Hordta a vizet a lépcsőfelmosáshoz, összegyűjtötte a szemetet, esténként kipucolta az emeleten élő tehetősebb lakók cipőit. Alkalmi munkákat is vállalt. Pikolófiúként felszolgált a pestújhelyi Szabó-féle vendéglőben, a vendégek kedvelték a teli tálcát cipelő kisfiút, puszta kedveskedésből gyakran úgy leitatták, hogy görcsös rohamot kapott, összeesett.

Egy újsághirdetésben egy gyereket kerestek „szem”-nek egy vak öregasszony mellé. Kádár jelentkezett, de már az első nap után felmondott. A munkája abból állt, hogy a vak nőt elkísérje koldulni különböző kávéházakba, asztaltól asztalig vezetgetve őt. Erre a szerepre már nem vállalkozott és az anyja sem engedte. Azt szokták mondani, hogy a legtöbb, önmaga lehetőségeit megvalósító férfi sikere mögött egy-egy nő önfeláldozó munkája rejlik – leginkább az első útba indító édesanyáé. Csermanek Borbála is erején felüli robotot vállalt, hogy kimenthesse gyerekeit a nyomorból. Idősebb fiát, a későbbi Kádár Jánost az elit oktatási intézménynek számító Czukor utcai elemibe járatta, majd a Wesselényi utcai polgáriba.

Kádár a legszegényebb diákok közé tartozott, bár kiválóan tanult, hiányos tan- és tornafelszerelésével, kopott öltözékével gyakran vált gúnyolódások célpontjává. Előfordult, hogy megdühödött és napokra eltűnt, a Vásárcsarnokban vagy pályaudvarokon bujkált, számtalan igazolatlan órát összegyűjtve. A nyílt eszű fiú felfogta, hogy fölösleges túlságosan igyekeznie, úgysem juthat semmire. Ez a felismerés, mint maga Kádár írja: „…egy tégla volt a későbbi magány épületében”.

Bár Kádár Jánostól korban egy nemzedéknyi távolság választ el, a gyermekkorom néhány pontján alkalmam volt saját bőrömön is megtapasztalni az ő sorsát. Én is dermesztő külvárosi nyomorban nőttem fel, a szüleim elváltak, így engem is egyedül az anyám nevelt fel. Az én életemből is kimaradtak azok az apró fogások, melyeket az ember az apjától szokott ellesni, innen ered például az az apró megegyezés, hogy sem Kádár János, sem én nem tanultam meg nyakkendőt kötni, vagy elfogadhatóan táncolni.

Kádár említett konfliktusai környezetével, bennem is gyerekkori, többnyire egyenlőtlen feltételek között megvívott verekedések és üldöztetések emlékeit idézik fel. Ezeknek a nyomorunkból adódó összeütközéseknek az emlékét soha nem lehet kiirtani, sem a tudatunkból, sem az ösztöneinkből. Egy életre szóló gyanakvást ültetnek belénk a tehetősek iránt, akik erőt és felsőbbrendűségi tudatot merítenek abból, hogy magasabb kasztból származnak vagy oda csatlakoztak. A sors kárpótolt minket, cserébe megkaptuk a szegények és megalázottak iránti feltétlen kötődésünket és szolidaritásunkat, mely akár egy ólomnehezék, életünk minden válságában talpon tartott bennünket. Bár magában a megfogalmazásban is ellentmondás rejlik, mégis elmondhatjuk, hogy Kádár János utolsó tudatos pillanatáig „sikeres vesztes” maradt, az ország első embereként is mindig a legnehezebb sorsúakkal vállalt közösséget.

Csermanek Borbála továbbra is erején felüli robotot vállalva próbálta mind feljebb segíteni gyermekeit. Kisebb fiát, Jenőt később elvesztette – mikor egy zászlót akart kirakni egy ház homlokzatára, az erkély leszakadt alatta, és összezúzta magát. János, az idősebbik a polgári iskolát elvégezve kitanulhatta az úrinak számító írógépműszerész szakmát.

Az ilyen anya-fiú kapcsolatok éppen a magas érzelmi hőfok következtében gyakran járnak konfliktusokkal. Csermanek Borbála a gyerekeit a maga tulajdonának tekintette, úgy is érvényesítette az akaratát velük szemben – még felnőttkorukban is. Döme Piroska – Kádár egyik régi szerelme mesélt erről egy jellemző esetet.

Csermanek Borbála egyszer babot főzött ebédre, Kádár János akkor már a huszadik éve körül járt, gyomra tönkrement Horthy börtönében, nem bírta megenni ezt a nehéz ételt:
– Szeretném, ha megpasszírozná, mama…
– Megpasszírozni? Jó, hogy nem borjúhúst akarsz! Te szerezted magadnak a bajt a politizálásoddal!
Döme Piroska is ott tartózkodott a vicilakásban, félénken felajánlotta:
– Nekünk van otthon két passzírozónk is, elhozom az egyiket.
Csermanek Borbála a csípőjére tette a kezét:
– Mit képzel a kisasszony?! Mi vagyunk mi, koldusok?! Takarodjon innen!
Kádár nem szólt, ebéd helyett elszívott egy cigarettát.

Csermanek Borbála a továbbiakban sem érezte meg, hogy eljött az idő, mikor a gyerekét a maga útjára kell bocsátania, továbbra is beleavatkozott az életébe. Ezt Kádár János keményen megszenvedte. Úgy tudom, az anya fia későbbi – egyébként egyetlen – feleségén is talált kifogásolnivalót, elutasította, mert elvált asszony volt. Csak 1948-ban, a „Mama” halála után házasodhattak össze.

„…Egyszer megkérdeztem tőle – írja Aczél György Kádár Jánosról készített életrajzi vázlatában –, hogy miért nem nősül meg. Akkor már elmúlt 32 éves. Egy abszolút szabálytalan választ adott: «nézd, nekem van anyám, aki nagyon primitív asszony. Én egyetlen nőt sem teszek ki annak, hogy én nem tudok elszakadni az anyámtól. Más oldalról viszont egy nőnek sem engedem meg, hogy őt egzecíroztassa, mert ő az én anyám».”

Csermanek Borbála, az én anyám és más hasonló asszonyok alapvetően különböztek a kommunisták klasszikus anyamodelljétől, Gorkij „Anya” című regényének hősnőjétől, aki a végletekig segíti a forradalmi harc szolgálatába szegődött fiát, majd maga is a nyomába lép. Felesége, Kádár Jánosné jobban hasonlított erre a típusra. Egy legenda szerint egy szakszervezeti könyvtárban, ahol önkéntes segítőként dolgozott, találkozott leendő férjével mint olvasóval, és először épp az említett művet kölcsönözte ki neki. Közös sorsukról még sok szó esik majd, elöljáróban csak annyit; Kádár számára egyetlen asszony létezett; a felesége volt egy személyben a szerelme, bizalmasa, legjobb barátja. „Azonosságuk tudata minden mást megelőzött” – írták róluk valahol.

A Rákosi-korszakban megjelent történelemkönyvek úgy állították be, mintha a két világháború közötti időszakban a külvárosok és más nyomornegyedek az illegális kommunista mozgalmak bástyáinak számítottak volna. Ez a kijelentés messze járt a valóságtól. A mozgalom nem heverte ki a Tanácsköztársaság leverését, vezetőinek, aktivistáinak elvesztését, illetve emigrációba kényszerítését. Az 1930-as években a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) egy hozzávetőlegesen ötszáz fős „kemény mag”-ból állt, és egy-kétezer, vele lazább kapcsolatot fenntartó szimpatizánsra számíthatott. Emellett létezett néhány más, magát kommunistának valló szervezet, frakció, de ezek csak ritkán működtek együtt a KMP-vel.

A magyar baloldal eszmei terepét a szociáldemokrata párt uralta. Legális szervezetnek számított, jelentős frakcióval képviseltette magát a Parlamentben, hálózata átfogta az egész országot, befolyásuk a szakszervezetekben is érvényesült. Központi napilapjuk, a „Népszava” 80 ezer olvasó kezébe jutott el, nagy részük elő is fizette az újságot. Felmerülhet a kérdés: miért nem hozzájuk csatlakozott a fiatal Kádár János?

Nyers Rezső, a munkásmozgalom legtekintélyesebb élő alakjainak egyike egy beszélgetésünk során úgy vélekedett, hogy ez inkább csak a véletlenen múlott. Huszár Tibor bonyolultabb magyarázatot ad. Az életrajzíró a magyar munkásosztály belső, már-már ellentmondásos tagoltságát említi: a nyomdászok, műszerészek és más, magas presztízsű szakmunkások külön kasztot alkottak, a város szélén tisztes családi házakban laktak, gyermekeiket iskoláztatták, ünnepi alkalmakkor keménykalapot viseltek. A segédmunkásoktól megkövetelték az „úr” megszólítást, a mozdonyvezető fehér kesztyűben szállt fel a lépcsőn, a fűtőnek meg kellett törölni előtte a kapaszkodóvasat. Ők alkották a szociáldemokrata párt és a szakegyletek meghatározó felső rétegét.

A tizennyolcadik évében járó Kádár János koránál fogva még nem élhette meg, de feltehetőleg hallott a német, a francia és más országokbéli szociáldemokrata pártok első világháborús árulásáról, mikor a nemzetközi osztályszolidaritást feledve a nemzeti egységet hirdették és csatlakoztak a militarista államvezetéshez. Tudnia kellett a Bethlen–Peyer paktumról is, melyben a szociáldemokraták feladták a sztrájkjogot és a munkások más önvédelmi eszközét.

„Csermanek János az úri proletárok – korabeli szóhasználattal a munkásarisztokraták világában sem érezte otthon magát, számára a kiszolgáltatott, a szegény ember volt a proli, ösztönösen azokkal szolidarizált” – írja Huszár. Az idézet itt akár véget is érhetne, de nem volna méltányos, ha nem folytatnánk:

„…gondolatvilágában már akkor megjelenik – jóllehet ekkor még nem tudatosul – egy kettősség, mely változó alakzatokban és tartalommal végigkíséri életét. Kötődik is az elesettek, peremre szorultak világához, amelyben maga is felnőtt és eszmélt, de – visszaemlékezéseiből kitetszően – ki is akar törni e világból. Olvasó, álmodozó, töprengő gyerekként többre vágyik, zavarja igénytelenségük, nyájtudatuk, az a természetesség, amellyel megalázottságukat tudomásul veszik.”

Nincs jogom vitába szállni a kiváló történésszel, de feltételezem, hogy itt is a Kádár „hasadtlelkűségéről” felállított elmélete nyilvánul meg, amely inkább a mélylélektan kétes tárgykörébe tartozik. Tudom, hogy magam is a találgatás vétkébe esem, de úgy vélem, egyszerűbb magyarázat is kínálkozik: egy fiatal munkást, aki olyan, számára elérhetetlen dolgokról álmodozik, mint hogy saját ágya legyen, melyet nem kell megosztania az öccsével és vehessen egy olyan cipőt, amely nem ázik be, szinte elkerülhetetlenül érdekelni kezdi a politika világa. Merre indulhat? A nyilaskeresztes mozgalom durva erőszakosságával, gyilkos céljaival eleve taszítja. A szociáldemokraták sem vonzzák, úgy találja, hogy ők csak megjavítani kívánják ezt a világot, melyet sarkaiból kellene kifordítani. Így válik kommunistává egy egész hosszú életre.
Gyurkó László könyvében megkérdezte Kádár Jánost akkori döntése okairól:
„Nem elméletből, hanem érdekből választottam így, a marxista elméletet én akkoriban nem ismertem – felelt az első titkár –, de megtanultam és felismertem, hogy jogos érdekeimet csak másokkal összefogva valósíthatom meg. Én, amikor érdeket mondok, nem csak a magam egyéni érdekeire gondolok. Felelősséget éreztem munkásbarátaimért s később, bármilyen nagy szónak hangzik is, minden munkástársamért is.

– Volt bennem indulat is. Nevezhetjük dacnak vagy sértettségnek. Meggyőződésem volt – ma is az, hogy aki dolgozik, annak jogai vannak. Még inkább annak, aki jól dolgozik. Én viszont azt tapasztaltam, hogy hiába végzem lelkiismeretesen a munkámat, a bért mintha szívességből adták volna, és soha nem voltam biztos, mikor kerülök az utcára, függetlenül attól, hogy jól dolgozom vagy sem. Ez bántott, felháborított, sértette az önérzetemet. Olyan világban akartam élni, ahol a munkás megkapja azt, amit a munkájával kiérdemel.”

1931-ben, mikor a 19 éves Kádár János elkezdi keresni a maga útját, a „kommunista” szó épp olyan gyűlöletesen hangzott a magyar társadalomban s a világ polgári országaiban, mint ahogy napjainkban. Feketelista, rendőri felügyelet járt érte és az első aktív mozdulatáért börtönbe zárták.

Kádár János önéletrajzi jegyzeteiben úgy írja le a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségéhez, vagyis a KIMSZ-hez fűződő kapcsolatának kezdetét, hogy a szakmájában munka nélkül maradva sétált az utcán, mikor találkozott egy régi barátjával, akivel valaha együtt futballozott. Az illető a KIMSZ-hez tartozott, biztatta régi sporttársát, hogy csatlakozzon hozzájuk.

„…Én egy évig gondolkoztam, hogy belépjek, ne lépjek. Volt egy idős anyám, volt egy kisöcsém, gondolnom kellett arra is, hogy ha én nem vagyok, velük mi lesz. Részt vettem akciókban, de a belépésen gondolkoztam. Egyedül, egy évig. Ezt nem lehetett megkonzultálni. Aztán mentem el egy barátomhoz, akiről tudtam, hogy KIMSZ-tag, és beléptem.”

A folyamatos lebukások következményeként kényszerhelyzet állt elő, az újoncot harcba kellett vetni. Alig öt hete dolgozott a KIMSZ-ben, mikor közölték vele, hogy funkciót kap, tagságot kell vállalnia a szervezet körzeti bizottságában. Kádár vonakodott, tapasztalatlanságára hivatkozott, de végül mégsem mondhatott nemet. A megbeszélést detektívek figyelték, a hazafelé induló Kádár János nyomába eredtek és letartóztatták.
Három hónapot töltött el a toloncházban, utána a bíróság bizonyítékok hiányában kénytelen volt szabadlábra helyezni. A megbélyegzést azonban nem tudta elkerülni, rendőri felügyelet alá vonták, bekerült a „Fekete Könyvbe”, a kommunista bűnözők nyilvántartásába.

Átesve az első összecsapáson az osztályellenség bíróságával, Kádár folytatta a harcot, szabadulása után alig néhány nappal újra bekapcsolódott az illegális mozgalom tevékenységébe. A budapesti északi kerületben dolgozott tovább, egyre jelentősebb szervezési feladatokat látott el.

1932-től világszerte kibontakozó gazdasági és politikai válság rendítette meg a tőkés országokat. A rendőrség, hogy elkerülje a forradalmi megmozdulásokat, sztrájkokat, lecsapott a kommunista pártokra, ezt a taktikát mindig és mindenütt megszokottnak tekinthetjük:
„…Bármilyen mély és gyökeres különbségek vannak Hitler Németországa, Franco Spanyolországa és Albánia, Nasszer Egyiptoma és Görögország, Irán és Peru között, mindenütt elsősorban és szinte szimbolikusán a kommunisták vannak kitéve a kis és nagy zsarnokok dühének. Őket tartóztatják le elsőnek, őket lövik le a legkisebb kockázattal, és ha életben maradnak, őket bocsátják szabadon utolsónak” – írja Leroy, és a felsorolásban megemlíthette volna Horthy Miklós Magyarországát is.

Nálunk is 1932-ben indult meg a terror hengere, ebben az évben ítélték halálra Fürst Sándort, százával tartóztattak le kommunista pártmunkásokat és szimpatizánsokat. A detektívek 1933 júniusában egy magánlakáson Kádár Jánost is elfogták a KIMSZ néhány más vezetőjével együtt. Kádár ököllel próbált utat törni magának, de a túlerő legyűrte. „…Bevittek minket a rendőrségre, és már az igazoltatás alatt és után engem külön is nagyon megvertek… A detektívek rendkívül ingerültek voltak az ellenállás miatt, mivel a dulakodás során ők is megsérültek… Kérdezgettek, de a céljuk a megverés volt. Én nem szóltam semmit a kihallgatás alatt. Harmadízben éjszaka vittek kihallgatásra. Bevittek egy szobába, ahol ott volt Hain Péter [a rendőrség antikommunista elhárításának vezetője, akit később a »magyar Gestapo« vezetőjeként emlegettek – M. Gy.] – akit én már 1932-ben megismertem, és 14-15 detektív egy csoportban. Itt Hain a következőket mondta: »Lefogtuk a Vörös Segély embereket, lefogtuk az agitátor embereket, azok már mindent elmondtak… Azonkívül megtaláltuk a lakásodon levő illegális csomagot…« Hain Péter odament az asztalhoz és kiemelt öt-hat írást, láttam, hogy az egyik III. kerületi KIMSZ-anyag, a másik újpesti és így tovább…”

(Ezzel kapcsolatban Huszár megemlít egy pletykát, eszerint a szennyes ruhák alatt gondosan elrejtett iratokat Csermanek Borbála mutatta meg a nyomozóknak afölötti elkeseredésében, hogy a sok áldozattal felnevelt fia a szakmája helyett politikával foglalkozik.)

„…Ezután megkérdezte Hain Péter – folytatja Kádár –, hogy most teszek-e vallomást, vagy folytassák a verést. Láttam, hogy mindent tud, láttam, hogy itt valakinek vallania kellett már, ha a rendőrség tudja a dolgokat. Úgy láttam, hogy már konspirációról nem lehet szó, valami sötét történetet sem tudtam előadni, úgy láttam, hogy nincs értelme a tagadásnak, ezért minden újabb verés nélkül vallomást tettem.” Kádár, ha mozgalmi fedőnevükön is, de megnevezte társait és megszabott feladatkörüket.

Kádár János csak a vizsgálati szembesítések során döbbent rá, hogy csapdába csalták, a társai végig hallgattak. Erről értesülve megpróbálta jóvátenni a vétkét, és a tárgyaláson visszavonta a vallomását, de ezt a bíróság már nem vette figyelembe, az eredeti beismerését tekintette érvényesnek, és ennek alapján hozta meg az ítéletét. Kádár János és két társa, Rudas Ervin és Molnár László egyaránt két év fegyházat kapott. Beismerő vallomásának híre terjedt, árulásnak minősítették, kizárták a KIMSZ-ből, ez a döntés meg is jelent a „Kommunista” című illegális lapban.

Egy olyan embert ismertem, egy tisztes középszerhez tartozó írót, akiről az terjedt el, hogy illegális kommunistaként lebukott, a rendőrségi vallatások során megtört és feladta társait. Mivel az illető tudott fejben sakkozni, unalmas konferenciákon, ankétokon egymás mellé ültünk le és játszottunk, szájunk sarkából suttogva a lépéseket. Máskor is elbeszélgettünk irodalommal kapcsolatos témákról, gyakran tett finoman szarkasztikus megjegyzéseket.

Az írószövetségi tagok többsége, ha nem is közösítette ki, de lehetőleg elkerülte a vele való beszélgetést. Akkoriban az 1950-es évek elején, az „Áruló” mitikus figurává nőtte ki magát, a kommunista passiójáték leggyűlöletesebb szereplőjévé. Minden magára valamit adó költő politikai tárgyú verseit azzal a fogadkozással fejezte be, hogy ő milyen megtörhetetlen bátorsággal fog viselkedni az osztályellenség vallató pribékjei előtt. Ha minden jól megy, a szemük közé is köp majd. Ez a melldöngető attitűd úgy elterjedt, hogy még Révai József, a kultúra akkori diktátora is megsokallta, és mérsékletre intette a poétákat.

Sokat beszélgettem ezekről a témákról Demény Pállal is, a magyar munkásmozgalom valaha élt legtisztább alakjainak egyikével. Nála hitelesebb szakértőt aligha választhattam volna, ő a legendás francia anarchistánál, Louis Blanquinál is több időt töltött börtönben politikai fogolyként, 7 és fél évet Horthy, 11 évet és nyolc hónapot Rákosi regnálása idején. Egyszer Szász Béláról kérdeztem, aki a „Minden kényszer nélkül” című ismert könyvében azt írta, hogy ő mindvégig sikerrel ellenállt a vallatók terrorjának, és semmiféle koholt bűncselekményt nem vállalt magára. Demény elnéző mosollyal csóválta meg a fejét:

„– Kizárólag érettségi előtt álló diáklányok képzelhetik, hogy végig és mindenben ellent lehet állni egy tapasztalt elhárítással szemben. Valamilyen balhét mindenkinek el kell vinni. A végsőkig való kitartást csak azoknak hiszem el, akik belehaltak a vallatásba, mint például Rózsa Ferenc kommunista újságíróval történt.”

Mint láttuk, Kádár János sem tudta kiállni ezt a próbát. Számos mentő körülmény szól mellette, alig töltötte be a huszonegyedik évét, nem rendelkezett elégséges mozgalmi tapasztalattal, nem ismerte kellően a Horthy-rendőrség módszereit, és még lehetne folytatni a sort, de a bűn az általa felvállalt értékrendszerben továbbra is bűn maradt.
Isten nem tud különb poklot kitalálni, mint amilyent a lelkiismeret-furdalás teremt a magunk számára. Kádár János is hosszan gyötrődött, amiért a mozgalom elítélte és kivetette őt magából. Mindent megtett, hogy visszanyerhesse a társai bizalmát. Előzetes letartóztatása idején is részt vett a kommunista foglyok által szervezett éhségsztrájkban és más akciókban.

A bírósági eljárás hosszasan elhúzódott, Kádár János csak két évvel a lebukása után, 1937 februárjában vonult be a szegedi Csillag börtönbe. Ebben az időben itt raboskodott Rákosi Mátyás is, akit Kádár mozgalmi útjának kezdetétől évtizedeken át a példaképének tekintett.

Rákosi húsz évvel volt idősebb nála, és képzettségben, tapasztalatban is messze a négy polgárit végzett fiatal munkás fölött állt. Egy nyolcgyerekes falusi szatócs családjában született, az igyekvő zsidó házaspár nem sajnált semmiféle áldozatot, hogy iskoláztatni tudja. Rákosi az úgynevezett Keleti Akadémián végzett, öt-hat világnyelvet beszélt, elképesztő memóriával rendelkezett. Nyitva állt előtte a lehetőség, hogy jelentős kereskedelmi állást töltsön be: nemzetközi ügyintéző vagy vezető kormányhivatalnok legyen ehelyett a hivatásos forradalmár útját választotta.

Az első világháborúban orosz hadifogságba esett, ott érte a forradalom, belépett a kommunista pártba. 1918 végén hazajött a fogolytáborból, és belevetette magát a Tanácsköztársaság küzdelmeibe. Az itteni tevékenységét illetően többféle változat is kering. Egyesek szerint a Vörös Őrség országos parancsnoka volt, és döntő szerepet játszott például a salgótarjáni csatában. Később, mikor az emigrációs beszélgetéseken szóba került ez a teljesítménye, egyik párttársa megjegyezte:

– Lehet, Matyi, de csak délután, mert délelőtt ott ültél velünk a kávéházban.
Mások szerint a kereskedelmi népbiztoshelyettes posztját töltötte be. Bárhogy is történt, Horthy hatalomátvételekor menekülnie kellett. Bécsben ütötte fel a tanyáját, ott folytatta szervezőmunkáját, amiért az osztrák hatóságok kiutasították az országból. A Szovjetunióba emigrál, a Kommunista Internacionálé tagjává, majd titkárává választják. Hamarosan otthagyja az íróasztalát, operatív munkát végez, álnéven, hamis papírokkal agitátorként és szervezőként dolgozik több nyugat-európai országban.

1924-ben hazaküldik Magyarországra, az illegális kommunista párt irányítójaként. Egy év múlva lebukik, nyolcéves börtönbüntetésre ítélik, ezt letöltvén újra bíróság elé állítják ezúttal a Tanácsköztársaság idején viselt tetteiért. Rákosi a vádlottak padját agitációs szószékké változtatja, az ügyész halálbüntetést kért a fejére. Európa kultúrájának nagy személyiségei álltak ki a védelmére: G. B. Shaw-tól H. G. Wellsen át Romain Rolland-ig. Így nem végezték ki, de összesen 16 évet töltött börtönben.
Bár tudott az ottlétéről, a börtönbe való befogadásakor Kádár János nem ismerte fel Rákosit. Amikor lezárult mögötte a körlet ajtaja és szembekerült az összecsoportosult rabokkal, először egy magas, széles vállú, dús üstökű férfihoz lépett oda, az illető egy szemvillanással továbbküldte az alacsony, szinte nyak nélküli, kopasz Rákosihoz. Kádár sürgősen korrigálta ezt a tévedését.

„…Számára azért egy nagy élmény volt, hogy ő, egy csóró proli gyerek egy nemzetközileg, az egész világ által ismert kommunista vezérrel találkozik, aki nagyon leereszkedően kedves volt hozzá…” – írja Aczél György.

Rákosit nem csak a kommunista foglyok ismerték el feltétlen vezetőjüknek, hanem a börtönszemélyzet is bizonyos respektussal kezelte – nyilván tartottak attól, hogy minden rajta esett sérelem nemzetközi tiltakozást válthatna ki. Rákosi különféle egyedi kedvezményekben részesült, könyveket, folyóiratokat hozathatott be, állítólag azt is megengedték, hogy aranyere és bőrbaja gyógyítására meztelenül is napozhasson.

Fegyintézeteket megjárt öreg mozgalmároktól hallottam, hogy a börtönök tisztasága, az elhelyezés rendje, az ellátás minősége akkoriban magasabb fokon állt, mint a felszabadulás utáni időkben. Az elítéltek belső mozgását is kevésbé korlátozták, vagy azok konspiráltak ügyesebben, de Rákosi masszív és sokoldalú szervezetet építhetett ki a börtön falai között. Ő vizsgálta felül minden újonnan bekerült fogoly politikai hátterét, így Kádár Jánosét is.

Rákosi valósággal meggyóntatta az újoncot korábbi tevékenységéről, a rendőrségen tanúsított magatartásáról. Szavait később leellenőrizte, a Kádárral együtt lebukott és ugyancsak a szegedi börtönbe került Rudas Ervin által elmondottak alapján Rákosi úgy ítélte meg, hogy Kádár János nem követett el főbenjáró bűnt. Tudta azt is, hogy egy tapasztalatlan fiatalembert a rendőrség könnyen meg tud törni veréssel és megfelelően alkalmazott kihallgatási taktikával. (Rákosi megbocsátásra való készségében közrejátszhatott az a gyakran elhangzó legenda, amely szerint politikai pályafutása során tett bírósági vallomásával néha ő is nehéz helyzetbe hozta a társait.) Tapasztalt szemével azt is felmérte, hogy egy sokra hivatott fiatal pártmunkással áll szemben, akire a háború után komoly feladatokat bízhat majd.

Kádár valóságos „apa-imágóként” nézett fel Rákosira, részt vett az általa vezetett szemináriumokon, sokat tanult tőle, például itt kapott először hitelesnek tűnő képet a Tanácsköztársaság történetéről. Nem sejtette, hogy élete legkeményebb, sorsdöntő csatáit éppen az akkori példakép ellen kell majd megvívnia.

A börtönévek alatt súlyos és kedvezőtlen változások következtek be a nemzetközi és a hazai politikai helyzetben egyaránt. Németországban Hitler hatalomra került, és megsemmisítette a kommunista pártot, az egész baloldali mozgalom egyik fő letéteményesét, példáját néhány más, a nácikhoz közelálló európai országban is követték. 1936 januárjában a magyar rendőrség is rajtaütött a KMP vezérkarán, szervezeteit felszámolta, ezzel az illegális párt gyakorlatilag megszűnt.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/1. Mi csak barkácsoltuk a Történelmet; a nagy egyéniség ő volt

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves elvtársak!

Megkezdjük Moldova György: Kádár János című könyvének  elektronikus közlését (a két kötetet 2007-ben már másodszor adta ki az Urbis Kiadó, a szerző 2006 nyarán fejezte be a kéziratot).

Az első kötet 240, a második 224 oldal terjedelmű. A kiadó szerint az elmúlt négy évben ez a könyv már több kiadásban kelt el, kb. ötvenezer példányban. A könyv ára 3 500 forint volt akkor - most kb. háromezer forint, antikváriumokban kb. kétezer/háromezer.

***

Be kell vallanom: életem során többször is megváltozott a Kádár Jánosról alkotott véleményem. Sokáig a nevét sem ismertem. 1952-ben, mikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és újságolvasóként, filmhíradónézőként, szeminárium hallgatóként tájékozódni kezdtem a politika világában, Kádár Jánosnak még a hírét sem lehetett hallani. „Leleplezett árulóként” életfogytiglanra szóló büntetését töltötte az Államvédelmi Hatóság Conti utcai börtönében. Ugyanott raboskodott még 1953 júniusában is, mikor Sztálin halála után megindult az olvadás, és Nagy Imre miniszterelnök meghirdette nevezetes reformprogramját. Ezt az utóbbi eseményt nem véletlenül említem meg, egyetlen olyan politikai fordulatot sem tudnék előhozni életemnek most már több mint hét évtizedéből, amely olyan kiábrándítóan hatott volna rám, mint ez a Nagy Imre-beszéd.
A legnyomorultabb proli sorból elindulva elkötelezett híve voltam a szocialista rendszernek, mely lehetővé tette számomra, hogy bekerülhessek egy főiskolára, és majdan elsőnemzedékes értelmiségivé válhassak.
Minden tőlem telhetőt megtettem viszonzásul: lankadatlanul tanultam, nyaranként dolgoztam a „nagy szocialista építkezéseken”, Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Inotán, erőmön felül jegyeztem béke- és tervkölcsönt, jártam „népnevelni”, legyőzve szégyenkezésemet, amiért esti nyugalmukban zavarom meg agitációmmal a gyanútlan és ismeretlen családokat.
Úgy éreztem, hogy Nagy Imre „júniusi programja” egyetlen gesztussal feleslegesnek, sőt károsnak minősítette minden buzgóságomat. Megírtam már, de most is kikívánkozik belőlem, hogy a beszéde után tízszer-hússzor is körbejártam a Móricz Zsigmond körteret, menet közben azt ismételgettem: ez nem az én rendszerem, ez már nem az én rendszerem. A sokadik kört megtéve már el is fogadtattam magammal ezt a tényt.
Ezentúl megpróbáltam másra összpontosítani az erőmet és az időmet. Akkoriban kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, 1955-ben meg is jelentek az első novelláim. Kezdték megismerni a nevemet, barátságokat kötöttem fiatal írókkal, de nem csatlakoztam a körülöttük kibontakozó szekértáborokhoz. Az Írószövetségben és a Petőfi Körben zajló vitákat is elkerültem, de figyelemmel kísértem az egyre inkább felkavarodó politikai változásokat.
Nagy Imre és Rákosi Mátyás politikai párviadala nem érdekelt túlságosan. A cvikkeres miniszterelnök sorozatos kizárása, majd visszavétele a Magyar Dolgozók Pártjába lassan a napi viccek szintjére süllyedt. Egyszer Alfonzó, a parodista azzal kezdte produkcióját a Vidám Színpadon, hogy bejelentette: „óriási szenzáció! Nagy Imrét visszazárták a Pártba!”. A többi állami és pártkorifeus, hirtelen politikussá átvedlett író, tudós és más értelmiségi megnyilvánulásai sem keltettek bennem több bizalmat. Szózataik már sokszor kijátszott és cinkelt kártyalapok képzetét idézték fel.
Csak egy név gondolkodtatott el: Kádár Jánosé. Hallottam emlegetni, hogy három és fél éves rabság után, 1954 őszén szabadult ki a börtönből. A civil életbe visszatérve először gyári munkásként próbált elhelyezkedni, majd a budapesti XIII. kerület, Angyalföld párttitkára lett – szóltak a személyével kapcsolatos hírek. Ennél többet nem is tudtam róla, de kiábrándultságomban már csak az ismeretlenekről tételeztem fel valami jót.
Kádár János sokáig méltónak tűnt a bizalomra, mind az októberi felkelést megelőzően, mind az események alatt következetesen kiállt a szocialista eszme védelmében, bár egyre viharosabb jobboldali támadásokkal kellett szembenéznie. Leszámolt a Rákosi-klikk országlásának örökségével, feloszlatta az MDP-t és megalapította az új Magyar Szocialista Munkáspártot.
– Kis párt leszünk, de tisztességes! – mondta Kádár, és nekem életemben először jutott eszembe, hogy ez lehetne az a párt, amelybe érdemes volna belépnem. Ez ellentétben állt ugyan minden korábbi elhatározásommal, de tapasztalnom kellett, hogy az elvesztett hitnek legalább a gyökerei kitéphetetlenül benne maradnak a szívben.
Végül mégsem került rá sor, mert az események most is áthúzták az illúzióimat. 1956. november 1-jén este Kádár János eltűnt a Parlamentből, és csak november 4-én hallatott újra magáról. A szolnoki rádió hullámhosszán bejelentették, hogy Kádár vezetésével megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt kormány, „mely célul tűzte ki a nemzeti függetlenség megőrzését és a szocialista rend védelmét az ellenforradalmi erőkkel szemben”. A kormány a Szovjetunióhoz fordult azzal a kéréssel, hogy a Vörös Hadsereg támogassa törekvéseiben. Ez a deklaráció nem volt több utólagosan felrakott „fügefalevélnél”, a beszéd elhangzásakor már elindult a szovjet páncélosok rohama Budapest ellen.
Az 1848-as szabadságharc leverése óta, amelyben Miklós cár seregei is részt vettek, a „muszkavezető” jelző, mely a saját honfitársai ellen idegen segítséget kérő személyeket fedi, a legmélyebb megvetést kifejező megjelölések közé tartozik, Kádár Jánosra is rásütötték ezt a szégyenbélyeget. Akkoriban aligha volt nála gyűlöltebb ember az országban.
Az események az én sorsomra is kihatottak. A Főiskolán kibontakozó személyeskedő politikai szócsatákba nem szálltam be, de a körülmények úgy alakultak, hogy október 24-én reggel fegyvert fogtam, és csak november 6-án vagy 7-én hajítottam el egy óbudai átjáróban. Komolyabb akcióba nem keveredtem. Nem csatlakoztam egykori főiskolás társaim: Gáli József vagy Csongovai Per Olaf „szezon utáni” próbálkozásaihoz sem. Csak 2006-ban tudtam meg a televíziós híradóból, hogy egy akkor elsőéves filmrendező hallgató, bizonyos Szabó István mégis feljelentett a II/V-ös belügyi csoportfőnökségen „fegyveres ellenforradalmi tevékenységért”. Vagy engem, vagy őt nem vették komolyan a belső elhárítás emberei, de megúsztam egy hosszas kihallgatással és egy figyelmeztetéssel.
A környezetemben viszont sűrűn csapdostak a villámok. Előbb az osztályfőnökömet, Háy Gyulát tartóztatták le, aki a szovjet tankok betörésének reggelén beszélt a rádióban, a világ íróinak segítségét kérte – a felhívás eredménye ismeretes –, aztán évfolyamtársamat, Csurka Istvánt internálták.
Szüleim és testvéreim külföldre távoztak – egyszál magamra maradtam. Áprilisban már minden államvizsgát letéve a diploma megszerzése előtt álltam, de nem engedték, hogy egy, a Rajk-perről írott színdarabomat nyújtsam be, ezért otthagytam a Főiskolát, és beálltam egy pesti vállalathoz fűtésszerelő segédmunkásnak.
Mintegy másfél évet dolgoztam egy háromtagú partiban, változó munkahelyeken, lakásokban, pincékben hajladoztunk a radiátorok és kazánok mellett. Szinte minden pihenőidőnkben előkerült Kádár János személye. Munkatársaim mind gyűlölték őt, emlékszem, hogy egyikük milyen átkozódó mozdulattal emelte a kezét a mennyezet felé:
– Miért nem akad egy bátor ember ebben az országban, aki megölné ezt a szemét árulót?! Ennek nem szabad élni!
Nem mondtam ki, de akkoriban én is felvállaltam volna a merénylő szerepét, a sorsom fölött érzett minden elkeseredettségem a Kádár János elleni gyűlöletben csapódott le.
Ezek az érzelmek sokáig nem változtak bennem, legfeljebb az indulataim csillapodtak kissé az idő múltával. Undorodva olvastam az újságok lelkendező beszámolóját, hogy május elsején százezrek ünnepelték Kádár Jánost a Hősök terén rendezett nagygyűlésen. Ha nem is tudtam, de feltételeztem, hogy legtöbbjük néhány hónappal korábban még tüntetett ellene, és most csak a tömegszervezetek utasítása vagy személyes karriervágy hozta ki őket ide.
Később levetettem a szerelők lenolajtól, festéktől foltos munkaruháját, és visszatértem az értelmiségi életformába – már amennyiben rossz forgatókönyvek írása, mert ezzel foglalkoztam, megérdemli ezt az elnevezést. További évek teltek el, amíg maradék illúzióimat lehorzsolva átküzdöttem magam az irodalmi világ szűk bejárati kapuján. 1963-ban megjelent az első könyvem, nyolc évet vártam rá.
Ekkorra már befejeződött a kádári rendszer úgynevezett „kemény korszaka”, kiengedték a börtönökből az 1956-os cselekmények miatt elítélt politikai foglyokat. Az általános életszínvonal is emelkedett, mind több víkendház épült a Balaton mellett és a hegyekben, az első Trabantok és Wartburgok is elindultak nyugati portyákra.
Az én életem is megváltozott, a családom hazatért külföldről, megnősültem, gyerekeim születtek, íróként országos elismertséget szereztem, különféle díjakat is kaptam, de a Kádár-rendszer iránti fenntartásaim továbbra is megmaradtak. Nap mint nap össze kellett csapnom a kulturális élet tisztségviselőivel, a pártfunkcionáriusok önhitt és hatalmaskodó seregével, csak egy-egy jóindulatú, értem kiálló embernek, mindenekelőtt barátomnak és kiadómnak, Kardos Györgynek köszönhettem, hogy talpon tudtam maradni.
Ennek ellenére egyre őszintébb tiszteletet éreztem Kádár János személye iránt. A magam, belátom, laikus módján úgy ítéltem meg, hogy az ő eredeti szándékai a gyakorlatban eltorzulva önkényesen, sőt, a céllal szöges ellentétben álló formában valósulnak meg.
A Kádár-korszaknak és névadójának ilyetén különválasztása azonban önmagam előtt is kétesnek tűnt. Azt a régi legendát juttatta az eszembe, hogy „Ferenc József jó király volt, szerette a népet, csak azok a gonosz tanácsosok és végrehajtóik sanyargatták a népet”.
Hosszú időbe tellett, számtalan könyvet kellett elolvasnom, emberek sokaságával kellett elbeszélgetnem, míg megbizonyosodtam feltételezésem helyességében. Kádár János, bár egy pillanatra sem tagadta meg a magát szocialistának nevező állam- és pártapparátust, ettől visszatartotta kommunista fegyelme, állandó harcban állt vele. Kanyó András a Kádár Jánosról készített interjúsorozatában így tűnődik:
„…Kíváncsi volnák, hogy a Kádár-éra különböző szakaszaiban a pártapparátus mekkora hányada értette a kádári politikát. Azt hiszem, ezt már sohasem fogjuk megtudni. Vannak azonban tapasztalataim, amelyek arra utalnak, hogy az apparátus java része soha nem volt szívből-értelemből kádárista. Ahol tudott, ott tett keresztbe – gazdaságban, kultúrában, politikában – a kádárizmusnak. Részben ösztönösen, részben tudatosan. Azonban mindkét esetben ugyanattól az októl motiváltan. Érzékelte, hogy ami jó a népnek, az neki magának nem kedvező, épp a nép szolgálatára való alkalmatlansága miatt. Félni féltek Kádártól, hogy joggal-e, azt ma már megint nehéz dokumentálni. A nép mindenesetre hitt benne, joggal. Ezt azok a hajdan szájról szájra járó történetek bizonyítják, amelyek arról szóltak, hogy az Öreg megjelent X., Y., Z. elvtárs újonnan és közpénzen épült kacsalábon forgójában, kisajátíttatta és óvodát, szociális otthont, miegymást csináltatott belőle.”
Persze nem egyszerűen az apparátusról van itt szó, ha Kádár ellenségeiről beszélünk, hanem mindenféle belső dogmatizmusról, az „autentikus szocializmus” különféle válfajairól, népboldogító törekvésekről, amelyek „csoport- és személyes ambíciókat lepleztek…”.
Kádár kormányzásának szinte első pillanatától kezdve szembekerült a szektás, úgynevezett „munkás ellenzékkel”. Ennek tagjai a proletárdiktatúra elveinek feladásával vádolták őt, s szinte hetenként jártak Moszkvába feljelentgetni az éppen soron levő szovjet vezetőknél. Már 1957-ben előkerültek olyan dossziék, melyeket az ellene megfogalmazott orosz nyelvű panaszok töltöttek meg. Biszku Béla, Gáspár Sándor vagy Komócsin Zoltán feltehetően alkalmasnak érezték magukat arra, hogy Kádár János helyére lépjenek, vagy legalábbis a saját jelöltjükkel váltsák fel őt. Kádár ugyanúgy harcra kényszerült jónéhány jobboldali reformistával is. Voltak időszakok, mikor mind Kelet-, mind Nyugat-Európában népszerűbb volt, mint a saját pártjában.
Ezek a viaskodások nem törhették meg energiáit. Újra és újra szorítóba lép az a Kádár János, aki 1964-ben a szocialista világban egyedül meri méltatni a puccsal megbuktatott Hruscsov érdemeit. 1977-ben tárgyalóasztalhoz ül Ceauşescuval, huszonegy pontos egyezményt kötnek, a helsinki értekezleten kiáll a romániai magyar kisebbség érdekében. S aztán a még sohasem látott nyitás a világra: kitűnő viszonyt épít ki seregnyi polgári és szociáldemokrata politikussal. Magyarország elindul az Európába vezető úton.
Egyre közelebb kerültem a végnapjaihoz közeledő, majd a világból eltávozó Kádár Jánoshoz. Ez nem jelentett szorosabb személyi kapcsolatot, utoljára évekkel a halála előtt találkoztunk. Közben legfeljebb a megjelenő könyveimből küldtem neki egy-egy tiszteletpéldányt, melyet mindig udvarias levélben köszönt meg.
Furcsa ilyent mondani, de igazában a hiányával hatott rám, miként változott meg a világ az ő eltávozásával, kiviláglott, milyen sötét erőket tartott kordában harminckét éven át. Akkor nyerte el valódi rangját, mikor a személyiségét már módunkban állt összevetni életben maradt kortársaival és utódaival.
Egyszer már Kádár János halála után Aczél Györggyel beszélgettem Benczúr utcai irodájában, megkérdeztem tőle:
– Milyen emlék marad a világban a maguk vezetői gárdájáról?
– Semmilyen, mi csak barkácsoltuk a Történelmet. Egyetlen igazán nagy egyéniség volt köztünk: Kádár János.