A keresztény Európa csak lázálom

A kilencvenes évek elején a Magyar Hírlap szerkesztőségében interjút készítettem Tegyey Gáborral, a brüsszeli katolikus információs központ akkori vezetőjével.

HEGYI GYULA | Népszabadság| 2012. március 29.

Az évtizedek óta Nyugat-Európában élő jezsuita szerzetes ízekre szedte Antall József akkori miniszterelnök „keresztény Európáról” szóló téziseit. „A keresztény Európa csak lázálom”, hangsúlyozta, s aztán az interjú is ezzel a címmel jelent meg. Az MDF-kormány bukása után összebarátkoztam Antall egyik államtitkárával, aki elmesélte, hogy az interjú nagy megrökönyödést keltett az akkori kormánykörökben. Egy „balliberálistól” persze szimpla vallásgyalázásnak vettek volna egy ilyen kijelentést, de ha az európai intézmények mellett működő brüsszeli jezsuita központ vezetője vélekedett így, akkor vele nevetséges lett volna Budapestről vitatkozniuk Európa kereszténységéről.
Azóta közel két évtized telt el. Euró pa ma még kevésbé keresztény, mint a kilencvenes évek elején, s másfelől az iszlám fundamentalizmus kihívása komolyabb, mint valaha. Ilyen körülmények között különösen zavaró, ha valamely kelet-európai politikai erő visszatérni igyekszik egy régen meghaladott fikcióhoz. Az iszlám agresszív vadhajtásaival szemben éppenséggel a világi állam erősítése az euró pai demokráciák érdeke. Nem véletlen, hogy a franciaországi burkatilalmat a szocialisták és a kommunisták is támogatták, s másfelől a francia vagy brit konzervatívok is egyetértenek abban, hogy az állami iskolákban a keresztény jelképeknek sincs helyük. A laikus állam senkit sem korlátoz vallása gyakorlásában, de megkímél minket attól, hogy mások megzavarják mindennapi életünket saját hitük rámenős hirdetésével. Ha nagyon cinikus akarok lenni, a két vallás gyakorlásának hőfokát ismerve, ez sokkal inkább érdeke a keresztényeknek, mint a muszlimoknak.
Minderről persze a világi állam védelme okán sok szó esett ezeken a hasábokon is. Tegyey atya azonban arról győzött meg, hogy a „keresztény Európa” emlegetése kifejezetten ártalmára van a katolikus egyháznak is. E fogalom egyrészt már régóta értelmét vesztette, másrészt széles körben gyanakvást és ellenszenvet kelt a keresztényekkel szemben. Az egyház a kulturálisan és világnézetileg sokféle Európában csak a realitásokat elfogadva jelenítheti meg a kereszténység kétezer esztendős értékeit. A való élet kihívásai között hűnek lenni a hithez keresztényibb küldetés, mint lázálmokat kergetni, és régen letűnt történelmi idők restaurálását hirdetni.

HIRDETÉS

Hívő katolikusként bizton állíthatom, hogy ateisták, muszlimok, vallásos zsidók vagy éppen buddhisták között beszélni hitünkről, vállalni kereszténységünket sokkal érdekesebb kihívás, mint politikusként a keresztény Európáról szónokolni. Az előbbi a személyes hitről szól. Arról, hogy én személyemben vállalom a hitemet, ha tetszik, képviselem Krisztust olyan emberek között is, akik nem tartoznak a követői közé. Sokszor annyi is elég, hogy egy félmondatban elmondjam: akárhogy is, de én katolikus keresztény vagyok. Bármilyen gyarlón teszem, mégis a személyemmel vállalok kezességet a hitemért. Másfelől Európa kereszténnyé alakítását hirdetni – azon túl, hogy irreális lázálom – azt is jelenti, hogy nem bízom eléggé a saját személyes hitemben, külső és politikai körülményektől várom a kereszténységem megerősítését. Vállaljam a hitemet, győzzem meg igazáról azokat, akik erre nyitottak, de ne akarjam erőszakkal a keresztény tanítást olyanokra kényszeríteni, akik vallásilag közömbösek vagy más vallásúak.
A magyarországi katolikus egyház ezeréves történelme során sok hibát és bűnt elkövetett. Volt idő, amikor egy esztergomi érsek (Kolonits László) sürgette az ország németesítését, 1708-ban a püspökök Rákóczival szemben tüntetően Bécs mellé álltak, s a püspöki kar 1849 januárjában pásztorlevélben üdvözölte a szabadságharc letörésére érkező császári csapatokat. Egyáltalán: a mohácsi katasztrófa után négyszáz éven át következetesen képviselte azt az alapelvet, hogy Magyarország csak egy nagyobb nyugat-európai államszervezet, nevezetesen a Habsburg-birodalom keretén belül boldogulhat. A nemzeti függetlenségnél többre tartotta a Habsburgokhoz való hűséget és a nyugati kereszténységhez való tartozásunkat. Kuruc lélekkel lehet mindezt utálni, de tagadhatatlan tény, hogy kultúránk, művészetünk, szokásaink jelentős részét Nyugat-Európából és évszázadokon át a nyugati kereszténységnek köszönhetően vettük át. A Mohács előtti Magyarországról szép történeteink vannak, de városaink, templomaink, könyveink, törvényeink és szokásaink döntően a tizennyolcadik-tizenkilencedik században nyugati mintára születtek meg és alakultak ki.
Ezért mulatságos és bizarr, ha a magyarországi katolikus egyház egyes papjai és főpapjai ma a kuruckodók oldalára állnak, „gyarmatosításnak” nevezik az ország nyugat-európai integrációját, s valamiféle „magyar” értékrendet akarnak érvényesíteni a mai Nyugat-Európa ellenében. Márfi Gyula veszprémi érsek hírhedt levelét e hasábokon többen bírálták liberális szempontból. De arról nem esett szó, hogy a levél római katolikus szemmel is meglehetősen sajátos. Ha ugyanis az Európai Unió valójában „vadkapitalista, ultraliberális diktatúra”, s a nyugat-európai politikusok – köztük a kereszténydemokrata kormányfők – e „diktatúra” kiszolgálói, akkor mit gondoljunk azokról a nyugateurópai papokról, főpapokról, magáról XVI. Benedek pápáról, akik Márfi úrral szemben demokráciának tekintik a mai nyugat-európai rendszert? Az EU mellett állandó brüsszeli irodával működik a COMECE, az uniós államok püspökkari konferenciáinak bizottsága, amely véleményével, javaslataival, olykor kritikáival is része az európai társadalmi párbeszédnek. Vajon tudják e püspökkari konferencia tagjai, hogy a veszprémi érsek szerint egy „vadkapitalista, ultraliberális diktatúrával”, a Krisztust halálra adó Főtanács utódjával működnek együtt Brüsszelben?
A szerző közíró

Óvakodjatok a politikai kereszténységtől!

Bábel Balázs kalocsai érsek soviniszta jelenségeket érzékel Szlovákiában. Ő bizony keményen szóvá tenné, ha Magyarországon bármely népcsoportot üldöznének. Fabiny Tamás evangélikus püspök ugyanakkor a politikai kereszténység veszélyeire figyelmeztetett.

Czene Gábor| Népszabadság| 2012. március 10. 

„Jogunkban áll Krisztus-követőnek lenni!” – a Keresztény Demokrata Fórum egyesület egyházi méltóságok és kormánypárti politikusok részvételével rendezett tanácskozást. Még mielőtt valaki félreértené: a címnek nincs aktuálpolitikai üzenete, és nem tartalmaz olyan rejtett állítást, hogy idehaza valamely erő megkérdőjelezné a keresztény hívek jogát Krisztus követéséhez. Ifjabb Szalma Botond, az egyesület elnökének tájékoztatása szerint a szervezők csupán a figyelmet akarták felkelteni, aktivizálni a keresztényeket. A konferenciát megnyitó beszéd azonban némiképp áthallásosra sikeredett, mintha a keresztényeket nemtelen támadások érnék Magyarországon. „Minden, amit mondunk, és azt is, amit nem, felhasználnak ellenünk” – vélekedett ifjabb Szalma.
Az első blokk a politikusoké volt. Rétvári Bence KDNP-s államtitkár annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az ateizmus soha nem fogja legyőzni a hitet. Európának nem a világnézeti semlegességgel vagy a vallásszabadság korlátozásával, hanem a keresztény gyökerek megerősítésével kell fellépnie a muzulmán térnyeréssel szemben.
A kereszténységnek az a „harcos, radikális” megélése, amely a konferencia címében tetten érhető, konfliktusokhoz vezet, és nem a megbékéléshez – jegyezte meg Ékes Ilona fideszes parlamenti képviselő. Elmondta, hogy sokat jelent számára az „imaháttér”, amely erőt ad az élet védelme érdekében, a prostitúció ellen folytatott küzdelméhez, valamint a nők, az anya- és bababarát szülészet támogatásához, vagy például ahhoz, hogy megmutathatta: „van kiút a melegbárból”.

A szintén fideszes Gulyás Gergely szerint a politikával szembeni eleve erős ellenállásnak a többszörösét váltja ki, ha valaki még kereszténységről is beszél. Javasolta: a keresztény politikusok cselekedjenek, de a lehető legritkábban hivatkozzanak a keresztény értékekre, mert a mostani közéleti viszonyok között ezek hiteltelenek.
A politikusok után egyházi vezetők következtek. A politika nem üdvözítő tudomány – állapította meg Bogárdi Szabó István református püspök. A XX. században eleget kaptunk üdvözítő politikusoktól, akik olyan programokat fogalmaztak meg, úgy gyűrtek maguk alá országokat és népeket, hogy közben üdvösséget ígértek. Megszámlálhatatlanul sok halott lett a vége. A politika – folytatta a református püspök – a gondviselés világába tartozik, arra való, hogy Isten teremtett rendjének fenntartása érdeké ben feltartóztassa a rosszat, előrébb vigye a jót. Ahol pártok, politikusok vagy mozgalmak üdvözítést ígérnek, ott „keresztény embernek nincs keresnivalója”. (A rend kedvéért: a konferencia protestáns felszólalói természetszerűleg a „keresztyén” kifejezést használták.)
Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek egyike azoknak a katolikus vezetőknek, akik a közelmúltban kiálltak a kormány mellett, elítélték a „hazánk elleni támadásokat”. Felfogása szerint annak ellenére vállalni kell a médiaszereplést, hogy „roppant gyorsan kiforgatják az ember szavait”. Közéleti megnyilvánulásai szélsőséges reakciókat váltanak ki: „legújabban náci és fasiszta vagyok, mert azt mertem mondani, mi a rabtartóinknak a láncán úgy függünk, hogy adagolják a pénzt”.
A nemzeti tudat valamiképpen olyan, mint a só – fejtegette a katolikus érsek. Ha az ételben nincs só, akkor ízetlen. Ha egy országban nincs nemzettudat, akkor „tele vagyunk kozmopolita emberekkel, és attól rosszabb nincsen: akinek mindig ott van a hazája, ahol éppen jól megy a sora a kozmopolitizmusban”. Ha viszont nagyon sok só van az ételben, azaz borzasztóan sok a nemzettudat, akkor soviniszták leszünk. És akkor egy egyházat is képes megkörnyékezni az, ami például Szlovákiában látszik: „mindenben a szlovák gondolatot emelik ki”. Az érsek – feltehetően a felvidéki magyarság ügyére utalva – az ottani erőteljesebb egyházi fellépést hiányolta. „Ha Magyarországon bármely népcsoportot üldöznének, biztos, hogy szóvá tenném, keményen szóvá tenném” – közölte Bábel Balázs.
A rendszerváltáskor sokan őszinte szívvel keresték a kapcsolatot az egyházakkal, mások érdekből dörgölőztek – állapította meg Fabiny Tamás evangélikus püspök. A kompenzálási szándék és a túlbuzgalom, amely gyakran begyűrűzik a politikába, kontraproduktív a kereszténység számára. Ahogyan a politika számára is az. Pál apostol nem a győztesek, hanem a vesztesek, és nem az üldözők, hanem az üldözöttek oldalára állt – hangsúlyozta a „damaszkuszi útról” elmondott példázata kapcsán az evangélikus püspök. A keresztények helye nem a napos, hanem az árnyékos oldalon van. Együttérzést kell tanúsítaniuk az elesettekkel és bajbajutottakkal, nem pedig a hatalomban fürdőzniük.
Fabinyi Tamás felidézte, hogy a szocialisták kormányzása idején egy rádióinterjúban kijelentette: alig várja már, hogy egy konzervatív kormány kritikusa lehessen. Ezzel a mondatával – a politikai változások iránti igényén túl – a bírálat jogát is megfogalmazta. Hiszen ki mondjon kritikát egy keresztény-konzervatív színezetű kormánynak, ha nem az egyház embere?!
Európa újbóli evangelizálása lelki eszköz, sohasem járhat a politika és a vallás olyasfajta összekeverésével, amit a politikai kereszténység jelent. Az evangélikus püspök szerint a politikai és a közéleti kereszténység között óriási a különbség. A politikai kereszténységben – magyarázta – bizonyos mértékű intolerancia van, felsőbbrendűségi tudat és hódítási vágy, gyakori visszaélés a bibliai metaforákkal. Egészen a blaszfémiáig (istenkáromlásig) menően vissza lehet élni Isten nevével, az Istenre való hivatkozással.
„Ez a politikai kereszténység területe, amitől jobb óvakodni. De a közéleti kereszténység jogát senki nem veheti el az egyháztól sem, a politikusoktól sem” – mondta Fabinyi Tamás.