A svájciak máris szavazhatnak a 2000 eurós (600 ezer forintos) alapjövedelemről

Havi 2500 frank járna állampolgári jogon

Svájc: Rekordidő alatt gyűltek össze az aláírások a garantált alapjövedelemről tartandó népszavazáshoz

Inotai Edit| NOL| 2013. október 7.

Forradalmi (gondolat)kísérletet indítottak a svájciak: járjon mindenkinek alapjövedelem, függetlenül attól, hogy dolgozik-e az illető, vagy sem. Az úgynevezett feltétel nélküli alapjövedelem összegét 2500 svájci frankban (2000 euróban) határoznák meg, ami elegendő lenne a szerény megélhetéshez, ráadásul gyerekenként még további 600 frank járna.

A kezdeményezők, élükön Enno Schmidt német születésű képzőművésszel és filmessel, rekordidő alatt gyűjtöttek össze 126 ezer aláírást. Ezeket látványos performance keretében pénteken nyújtották be a svájci parlamentnek, majd az épület előtti téren hatalmas mennyiségű aprópénzt szórtak szét. E szimbolikus gesztussal jelezték: Svájc valójában nagyon gazdag ország, de ezt a pénzt más módon is el lehetne osztani.

A munka nélkül éldegélő svájciak aranykora azonban még odébb van. Először a berni törvényhozásnak és a kormánynak meg kell vizsgálnia a kezdeményezést, esetleg ellenjavaslattal élnie, de ha formailag mindent rendben talál, akkor legkésőbb az aláírások beadásától számított öt és fél éven belül népszavazást kell rendezni. A referendum eredménye pedig szent a svájci alkotmány szerint.
A kezdeményezők máris igen optimisták, szerintük ilyen gyorsan még soha nem sikerült ennyi aláírást összegyűjteni. Ráadásul a közhangulat is az ő malmukra hajtja a vizet. Igaz ugyan, hogy Svájc még mindig a föld tíz leggazdagabb országa közé tartozik, a világ minden tizedik milliárdosa él a mindössze nyolcmilliós alpesi országban. Az elmúlt két évtizedben a háromszáz leggazdagabb svájci állampolgár vagyona megötszöröződött, ám ez alatt az idő alatt az átlagjövedelem emelkedése még az inflációt sem követte – emlékeztet a baloldali német Tageszeitung.

Vagyis az egyenlőtlenség itt is nőtt, és a lakosság erre egyre érzékenyebb. Sokat rontott a szociális egyensúlyon a pénzügyi válság. Meglehetősen fonák helyzet, hogy az anyagi nehézségekkel küzdő cégek és rosszul gazdálkodó pénzintézetek topmenedzserei busás prémiumokkal és végkielégítésekkel távoztak, miközben a munkavállalókkal fizettették meg a rossz döntéseket. Nem véletlenül járt sikerrel például – Európában egyedülálló módon – az a márciusi népszavazás, amelyen a svájciak a topmenedzserek fizetésének korlátok közé szorítása mellett voksoltak.
Legalábbis abban az értelemben, hogy a felügyelőbizottság és a részvényesek is beleszólhassanak egy-egy fizetésemelésbe vagy prémium megítélésébe. Hiába keseregtek a jobboldali pártok és a nagyvállalatok vezetői, hogy ezzel Svájc és a svájci munkahelyek versenyképessége romlik, az állampolgárokat cseppet sem hatotta meg ez az érvelés. A feltétel nélküli alapjövedelem ennél jóval radikálisabb kezdeményezés, de nem új ötlet, Európa-szerte vannak támogatói. Németországban például a DM – Drogerie Markt lánc alapítója, a sikeres vállalkozó Götz Werner, aki a svájci kampányt is segítette.
Az ötlet támogatói szerint az emberek sokkal kreatívabban fel tudnák használni az idejüket és az energiájukat, ha nem az lebegne folyton a szemük előtt, hogy miből fizetik majd a számláikat. Ha a napi gondokat levennék a vállukról, akkor ki tudnának teljesedni, vagy épp olyan munkákat is szívesebben ellátnának, amelyek most az államra hárulnak, vagy olyanokat, amelyekre manapság egyáltalán nincs idejük, mint például az idősebb rokonok ellátása, a gyerekek nevelése vagy épp radikálisan új dolgok kitalálása. Lássuk be, az emberek egy része által végzett munkát már robotok is könnyedén ellátnák – érvelnek.
A kritikusok viszont azt feszegetik, vajon a társadalom hány százaléka elégedne meg a szerény életkörülményekkel és a semmittevéssel, és ha nem lenne anyagi motiváció, akkor egyáltalán felkelne-e az ágyból. Azt pedig végképp képtelenségnek tartják, hogy a gazdagok is kapjanak „alapjövedelmet”, amikor semmi szükségük nincs rá. A másik gyakori kérdés, hogy miből finanszíroznák mindezt. Götz Werner radikális javaslatával minden adót eltörölne az áfa kivételével, ez utóbbit viszont 50 százalékosra emelné.
Csakhogy ezzel az összes üzlet lehúzhatná a rolót, mindenki a szomszédos országokba járna vásárolni. A svájci államkasszának 200 milliárd frankba kerülne az ötlet megvalósítása, ez a svájci GDP egyharmada – írja a Süddeutsche Zeitung. A svájci világlap, a Neue Zürcher Zeitung vezércikkeiben máris erőteljes kritikát fogalmazott meg, és nem lelkesednek a szakszervezetek sem. Szerintük épp elég lenne, ha a 4000 frankos (3200 eurós) minimálbérről egyezségre jutnának. A forradalomra ráérnek később.

 

 

Hová lettél, Szolidaritás?

Két éve a Magyar Szolidaritás Mozgalom az Orbán-rendszerrel szembeni társadalmi szerveződések egyik legjelentősebbjeként és leghitelesebbjeként indult, mára azonban eltűnt – vélik az Idea elemzői.

NOL| 2013. szeptember 26.

Sokat veszített jelentőségéből, jelenlétéből és utcai mobilizációs erejéből a Magyar Szolidaritás Mozgalom, miközben az Orbán-rendszerrel szembeni társadalmi szerveződések egyik legjelentősebbjeként és leghitelesebbjeként tűnt fel – vélik az Intézet a Demokratikus Alternatíváért elemzői. Az intézet blogján megjelent, Böcskei Balázs – az Idea vezetője – és Rácz Gábor által jegyzett írás szerint a hitelességgel nincs baj, de szó sincs már arról, hogy a Szolidaritás jelentős politikai szereplő lenne.
A Szolidaritás a megalakulásakor úgy viselkedett, ahogyan az egy szakszervezeti mozgalomhoz illik, tehát túllátott saját – ágazati – érdekképviseleti területén – fogalmaznak a szerzők. Szerintük tudta azt, amit a szakszervezetek huszonhárom éve nem tudnak: az érdekérvényesítés társadalmi legitimációjához szükség van arra, hogy a szakszervezetek általános társadalmi konfliktusokban is állást foglaljanak.

Így vettek részt többek között a Börtön helyett lakhatás mozgalom akcióiban, ahogyan az alaptörvény és a köznevelési törvény kapcsán is kifejtették álláspontjukat. Aktivistái virrasztottak az MTVA Kunigunda utcai épülete előtt, a Gyermekétkeztetési Alapítvánnyal közösen pedig a legszegényebb gyermekeknek osztottak ételt.

Új nemzedék

A Szolidaritás alapítói az elemzők szerint a szakszervezeti mozgalom fiatal és agilis új nemzedékének tagjai voltak, akik bár fontos posztokat töltöttek be, de a „belső ellenzékhez” tartoztak, elégedetlenek voltak a teljesítménnyel, a módszerekkel, ezért is próbáltak új utakat keresni. Az útkeresés azonban nem volt feltétlenül népszerű a szakszervezeti mozgalom berkein belül, a Szolidaritás szervezőinek sokszor meglepő és hirtelen lépései gyakran okoztak megütközést a szakszervezetek és a baloldali pártok vezetői körében is.
Példa erre a szervezet alakulásának bejelentése, amelyre a szakszervezetek 2011. október 1-jei tüntetésén került sor, ezt ugyanis előre nem egyeztettek a tüntetést szervező szakszervezeti konföderációk vezetőivel – emlékeztetnek a szerzők. Sokan azt is bírálták, hogy a szakszervezeti infrastruktúrát és hálózatokat „kvázi pártpolitikai” célokra használják. Szintén elmaradt az egyeztetés az ellenzéki kerekasztal összehívásának meghirdetéséről az LMP 2011. december 23-i tüntetése előtt, ami az ökopárton belül keltett értetlenséget.
A konfliktusok vállalása máig hatóan befolyásolja a mozgalom alapítóinak helyzetét – vélik az elemzők. Székely Tamás időközben az Autonóm Szakszervezeti Szövetség elnöke és fontos szereplője lett a jelenleg zajló szakszervezeti konföderációs egyesülési folyamatnak. Komoly jövő várhat rá a szakszervezetek világában, de a Szolidaritáshoz – és ezáltal közvetve az Együtt 2014–PM-hez – fűződő kapcsolatai jelentősen befolyásolják személyének megítélését a régi és inkább az MSZP-hez kötődő szakszervezeti vezetők szemében. A szerzők állítják: ez most is befolyásolja a konföderációk egyesülési folyamatát.

Több mint szakszervezet, kevesebb, mint párt 

A Szolidaritás kezdetben több volt, mint alternatív szakszervezeti tömörülés, de kevesebb, mint párt. Az elemzők azok közé tartoznak, akik úgy gondolták, önálló párttá alakulásával a Szolidaritás marginális szereplő lenne – se tudásbázisa, se szakértelme, se apparátusa nem volt ehhez, belső konfliktusai pedig valószínűleg felemésztették volna integratív erejét. A Szolidaritás indulásakor tehát a második Orbán-kormánnyal szembeni ellenállás „gyűjtőszervezete” lett. Általános, a „vesztesek” ügyeit felkaroló mozgalomként nem igényelt legitimációt, az Orbán-rendszer „áldozatainak” gyűjtőhelye volt.
A mozgalom újabb politikai szakasza viszont már fragmentálódással járt. Online fórumok és a közösségi média sokasága pletykálta, hogy egyes vezetők melyik párt érdekeit képviselik és jelenítik meg a mindennapi működés során, és az elemzők szerint a híreszteléseknek volt is alapja.
Egy, a Szolidaritásról készült korábbi tanulmány nyolcezer csatlakozó tagról beszélt, de hol van ma ez a tömeg? – kérdezik az elemzők. A szervezet hálózata szerintük ma már nyilvánvalóan a Bajnai-féle választási szövetséget erősíti – de egyelőre nem látható módon. Ennek az lehet az oka, hogy 2012 októberében, amikor Bajnai felállt a Milla színpadára, kölcsönösen szükségük volt egymásra. Bajnainak arra, hogy egy új, hiteles, „korszakváltó” vagy legalábbis annak tetsző szereplő legitimálja, miközben ezzel egy „leszálló ágban lévő” mozgalmat emelt fel – fogalmaznak a szerzők.

Kényszerpályán

A Szolidaritás 2012 őszére ugyanis nem tudta elérni az áttörést, belső konfliktusai után lendületét vesztette, s tavaly őszre kiderült: párttá alakulásának nem volt értelme, a mozgalom növekedésére pedig esélye.
A Szolidaritás Mozgalom azért jött létre, hogy egyfajta „népfrontként” vagy ernyőszervezetként fogja össze az Orbán-rendszert leváltani akaró erőket. Az ernyőszervezet azonban a fenti okok miatt nem jöhetett létre – olvasható a blogbejegyzésben –, amelyhez jelentős mértékben hozzájárultak a demokratikus ellenzéki pártok közötti konfliktusok is.
Ezért kellett végül a Szolidaritásnak is részt vennie egy új párt alapításában, ami viszont – legalábbis rövid távon – beszűkítette a mozgalom politikai mozgásterét, és a szervezet sorsát hozzákötötte egy olyan új politikai erőhöz, amelynek hosszú távú politikai szerepe még bizonytalan.
A Szolidaritás így mára kényszerpályán haladó szervezetté vált – állítják az elemzők. Szerintük az, hogy e kényszerpályáról le lehet-e térni, a jövő évi választások eredményétől is függ.