A rendszerváltás óta eltelt huszonkét év talán legsötétebb időszakát éli meg a magyar nemzet. A vihar már tombol és sajnos nyoma sincs időváltozásnak. A devizaalapú hiteleket felvevő, törleszteni nem tudó és a kilakoltatástól rettegő tízezrek, a munkahelyek tömeges
megszűnése miatt utcára kerülő tízezrek, a kilátástalan helyzetük miatt az öngyilkosságba menekülő százak, ők mindannyian a kizsákmányoló, kapitalista rendszer áldozatai, amely rendszernek a hűséges katonái mind a parlament padsorait koptatják, pártállástól, világnézettől függetlenül. A parlamenti pártok nem a magyar munkásosztályt, a magyar munkást képviselik, hanem a hazai és a nemzetközi nagytőke akaratát és érdekeit védik és érvényesítik a munkásokkal szemben (lásd: a munka törvénykönyvének gyalázatos módosításai). Számukra a dolgozó nem egyéb, mint eszköz; például a négy évenkénti gyalázatos színjátékukhoz, ahol arról szavaznak a választók, hogy a következő négy évben ki lopja ki a szemüket.
Pedig volt olyan időszak a magyar történelemben (nem is olyan régen) amikor a dolgozó nép érdeke és akarata volt a fontos. Ezt az időszakot nevezik a parlamenti pártok (pártállástól, világnézettől függetlenül) átkos, gyilkos, kommunista rendszernek. Volt annak a rendszernek egy (általuk csak véreskezűként emlegetett) nagy alakja, úgy hívták Kádár János. (A középkorúak-idősebbek még biztos emlékeznek rá.) Neki volt egy emlékezetes beszéde 1957 augusztus 20-án Kisújszálláson, amiben többek között azt is mondta, hogy "inkább olyan rendszert védünk, tartunk és erősítünk, ami ötmillió felnőtt dolgozónak tetszik, mint olyat ami háromszázezer kizsákmányolónak és cselédjének tetszik."
Harminckét évig állt az ország élén és mindent megtett azért, hogy a fenti beszédének ezen részlete (és a beszéd többi része is) megvalósuljon. Ezek a nyikhajok pontosan ezért gyalázzák Kádárt és a rendszerét, mert mégis milyen dolog az ha a munkásnak van hol laknia, dolgoznia, van mit ennie neki is a családjának is, és nem kell rettegnie a postás által kézbesített csekkektől, mert a megélhetése biztosítva van. Nekik természetesen ez nem tetszik, hiszen ők is egytől-egyig beletartoznak abba a háromszázezer kizsákmányolóba, akikről Kádár János ötvenöt éve beszélt és akiktől egész rendszere alatt óva intett!
Idén május 26-án lesz születésének 100. évfordulója. Ez ismét alkalom lesz a "kizsákmányolóknak és cselédjeiknek" arra, hogy gyalázzák és mocskolják személyét és emlékét. Ne hagyjuk! Védjük meg Kádár elvtársat!
2012. április 14., szombat
2012. április 9., hétfő
A megalázott ország
A magyar nép öntudatosabb, erkölcsösebb és intelligensebb része nagy megkönnyebbülésére és megelégedésére 2012. április 2-án lemondott Schmitt Pál a köztársasági elnöki posztról, amit 2010. június 29-től töltött be Orbán Viktor jelölésével a Fidesz - KDNP többségű parlament szavazati többségével.
Az, hogy elnökségi ideje alatt Schmitt miként töltötte be ezt a legfőbb közjogi méltóságot minden közügyek iránt érdeklődő állampolgár előtt ismeretes, felesleges részletezni, ezt majd egyes történészek megteszik a jövőben, akik tanulmányaikban a tényekre alapozva elemezni fogják a rendszerváltás utáni korszak összképét. Ami lényeges azonban, hogy Köztársasági Elnökként szolgaian aláírt mindent, amit a parlamenti többség, a Kormány, vagy a miniszterelnök eléje tett, néha hibás helyesírással, de a dr. előtagot véletlenül sem elhagyva egészen addig, míg a leleplezés miatt doktori címét az egyetem vissza nem vonta tőle. Schmittre ez a szolgai magatartás végig jellemző maradt, még a lemondását is csak az őt jelölő miniszterelnökkel való tanácskozás után tette meg. A plágiumbotrányban végig hazudott, kezdve azzal, hogy tagadta az idézet nélküli szövegátvételek tényét, majd miután ez bizonyítást nyert, azzal védekezve, hogy a témavezetők nem figyelmeztették. Ezzel a gyáva magatartásával neki a címet megadó egyetemet rossz hírbe hozta és az egész magyar tudományos közéletnek felmérhetetlen károkat okozott. Nem volt hajlandó észrevenni, hogy
saját képzelt tekintélyét védve - ami már a közvéleményben korábban is a mélypontra süllyedt - Magyarországot nemzetközi téren lejáratja, az ország hitelét, ennélfogva gazdasági esélyeit, erkölcsi megítélését is rontja. Rövid hivatali ideje alatt Magyarországon a Köztársasági Elnöki intézménynek is súlyos károkat okozott azzal, amit lemondóbeszédében végül elismert: "Magyarország alaptörvénye szerint, amelyet magam láttam el kézjegyemmel, az államfő kifejezi a nemzet egységét. Ezen rendelkezés számomra azt jelenti, hogy ebben a helyzetben, amikor személyes ügyem nemzetemet inkább megosztja, mint egységesíti,
kötelességemnek érzem, hogy szolgálatomat befejezzem, elnöki mandátumomról lemondjak". Emellett súlyos károkat okozott a sportolók megítélésének, akikről a közvélemény azt tartja, hogy kivételezett személyek, akik a diplomájukat, tudományos fokozatukat (ha van) tényleges, komoly munka nélkül kapják meg, a sportpályán elért
eredményeik alapján, formális eljárások keretében sportpályafutásuk után további karrierjük elősegítése érdekében.
Az egész ügyben nem Schmitt személye az érdekes, - elvégre ő csak egy bábfigura volt, akit különösen az utóbbi időben sem idehaza, sem külföldön senki nem tartott sokra - hanem az, hogy végkifejlete a Fidesz-KDNP koalíció első súlyos és látványos veresége. És vereség ez
mindazok számára, akik a rendszerváltást tudatosan akarták, támogatták és végrehajtották, magában foglalva az MSZP, MDF, MIÉP, Kisgazda, szociáldemokrata párttagokat, valamennyi akkor alakult kisebb-nagyobb pénzleső pártformációt, s a mindezekkel hallgatólagosan egyetértő tömegeket, akik szavazataikkal a rendszerváltáshoz hozzájárultak. Csak kevesen maradtak, akik határozottan ellenálltak, kommunista elveikhez hűen a Munkáspártot választották, s azóta is a tőke hatalmának korlátozásáért küzdve töretlenül kitartanak, mindennapjaikban pedig harcolnak a közösségi társadalom megteremtéséért.
Mert mi is volt a rendszerváltás célja, s mára mi lett az eredménye? Nem más, mint a kapitalizmus restaurációja a Szovjetunió tagállamaiban, Magyarországon és a szocialista államokban, amit az USA, Európa, és a világ tőkés körei készítettek elő, finanszíroztak és
aminek hasznát azóta is a saját céljaik érdekében kamatoztatják. Az alapvető cél a kapitalista országok globális téren beszűkült piacainak új piacokkal való bővítése volt. Ehhez indokként szolgált a kapitalista Nyugat és a szocialista Kelet közötti antagonisztikus, kibékíthetetlen ideológiai ellentét, amit az ún. "szabad világ" a kommunizmus elleni propaganda eszközeivel a médiákon keresztül állandóan sulykolt az emberek fejébe. Ezt az ideológiai harcot a
gyakorlatban gazdasági téren a szocialista országoknak nyújtott hitelekkel való tudatos eladósításával, technológiai téren a fegyverkezési verseny állandó fokozásával folytatta addig, míg ezek az országok a hiteleket már nem tudták törleszteni, a Szovjetunióban pedig a hadsereg technikai fejlesztésére fordított költségek a dolgozó nép életszínvonalának emelését már nem tették lehetővé. Mindez a szocialista országokban meglévő belső ellentéteket is egyre fokozta. A XX. század végén, a 90-es évekre ezek a belső ellentétek lehetővé tették a cél elérését a Nyugat számára, amit nagy erejű jobboldali ideológiai támadásban használtak ki, amit úgy alakítottak, hogy a rendszerváltás a nép akaratának tűnjön a világ szemében is. A háttérben pedig támogatták az ellenzéki, másképp gondolkodó, sőt bomlasztó tevékenységet folytató személyeket és csoportokat a kommunista pártokon belül, majd finanszírozták a szerveződő jobboldali pártokat az állam keretei között.
A rendszerváltás eredményei mára még a Nyugat számára is lesújtóak. A fő célt ugyan sikerült elérni, a piacokat jelentős mértékben bővítették Keleten. A Szovjetunió helyett egy nacionalista Oroszországot sikerült létrehozni, körülötte olyan "független" nemzetállamokkal, melyek saját nacionalizmusuk talaján állandóan szemben állnak elsősorban Oroszországgal, de esetenként egymással is.. A volt szocialista országok egy részét sikerült bevonni az Európai Unió és a NATO szervezeteibe, amelyekben politikailag és katonailag ellenőrizhetők, irányíthatók és kordában tarthatók. A tőke beáramlott ezeknek az országoknak a gazdaságába, ugyanakkor a profitot a tőkés körök használják fel, a legkevésbé közösségi, össztársadalmi, hanem főképp saját gazdagodási céljaikra. Katonailag ezeket az országokat
csatlósként használják saját célú háborúikban Irak, Afganisztán és a volt Jugoszlávia területein. Ugyanakkor mára látható, hogy az EU pénzügyi válságba süllyedt, az USA gazdasági-politikai ereje megroppant, az új EU tagországok pedig egyre inkább szembe kerülnek az őket beléptető tőkés országok Európai Uniójával. A beléptetett országok egyre nagyobb külső és belső adósságállományokat "termelnek", aminek következtében belső feszültségeik egyre nőnek, a közhangulat egyre inkább EU ellenes, amit a Kormányok etnikai ellentétek irányába igyekeznek terelni, a szélsőjobboldali pártok pedig nyíltan kihasználnak..
Magyarország a rendszerváltás eredményeképp az eltelt több, mit húsz év alatt gazdaságilag folyamatosan degradálódott, szellemileg degenerálódott, erkölcsileg demoralizálódott, s ez a folyamat ma is töretlenül tart.
A gazdasági degradálódás a szocializmus évtizedeihez képest abban nyilvánul meg, hogy megszűnt a magyar mezőgazdaság és ipar versenyképessége, a hatékony termelőszövetkezeti rendszer szétverése és az állami gazdaságok megszüntetése nyomán a mezőgazdasági termelés visszaesett, a magyar áruk sem minőségben, sem árakban nem
versenyképesek a nagy áruházláncok által kínált külföldi termékekkel, sem a belföldi, sem a nemzetközi piacokon. A jelentős eredményeket elért, nemzetközi ipari termelő vállalatok az ellenőrizetlen privatizáció során megszüntetésre kerültek, tőkeerős külföldi nagyvállalatokkal vegyes-, vagy hazai magántulajdonú vállalati formában rt.-kké, kft.-kké estek szét, ezek közül a kisebbek hamarosan tömegével mentek csődbe. A privatizáció a nemzetközi és hazai tőkések
szabad rablásának nyújtott terepet. Ennek eredményeképp eltűntek olyan nagy létszámú munkaerőt foglalkoztató vállalatok, mint a csepeli, diósgyőri és dunaújvárosi kohászati- és vasművek, az autóbuszgyártó IKARUSZ, a vasúti járműveket gyártó GANZ-MÁVAG, és győri Vasúti Járműgyártó Vállalat, az erőművi berendezéseket gyártó Láng Gépgyár, a híradástechnikai eszközöket gyártó VIDEOTON, a világítástechnikai termékeket gyártó Egyesült Izzó, és még számos, a világpiacon termékeivel tekintélyt élvező textilipari, vegyipari nagyvállalat, bezártak a szén-, bauxit- és ércbányák, a sor hosszú. Ezzel együtt
mind a mezőgazdasági, mind az ipari nagyvállalatok megszűnése a háború előtti, Horthy-korszakra emlékeztető, vagy azt meghaladó szintű munkanélküliséget eredményezett. Természetesen ezt meglovagolva, az olcsóvá vált, ugyanakkor szakképzett munkaerőnek és az állami támogatások, adókedvezmények rendszerének köszönhetően a multinacionális nagyvállalatok szívesen telepedtek meg Magyarországon, de csak addig maradva, míg az adókedvezmények le nem jártak, vagy további támogatást kapacitásbővítés hiányában nem kaphattak, vagy a nemzetközi piaci versenyben elfoglalt helyzetük nem romlott, ezek a
cégek a számukra kedvező pillanatban az államnak semmilyen kárpótlást nem nyújtva távoztak. Erre azonban Magyarország semmilyen kikötést nem is tett a velük kötött szerződésekben. A dolgozók, alkalmazottak pedig jobb esetben minimális végkielégítéssel, vagy akár anélkül utcára kerültek.
Szellemi téren a degenerálódás azt jelenti, hogy a kultúrának piaci alapokra való terelése következtében az emberek műveltségi szintje nagymértékben esett, gondolkodásmódja szűklátókörűvé satnyult, viselkedésmódja agresszívvé, vagy kétségbeesetté vált. Az
agresszivitás a súlyos, emberellenes bűncselekmények számának nagymérvű emelkedésében, a kétségbeesés a depressziós betegségek, öngyilkosságok számának növekedésében jelentkezik. A magyar nép kulturális visszaesésének okai, hogy a kulturális termékek árai magas szintre emelkedtek, nagy tömegeknek elérhetetlenné váltak. Egyúttal a kulturális ágazatokban számos, magasabb szellemi értékeket közvetítő szolgáltatás visszaesett, átalakult vagy megszűnt. A TV csatornák kereskedelmi jellegüknél fogva silány kulturális színvonalú,
elsősorban külföldi tucat termékeket ömlesztenek az emberek számára a képernyőkön, többek között azért, hogy a nézők lehetőleg minél kevesebbet gondoljanak a helyzetükön, mindennapi, megoldhatatlan problémáikon, másrészt, hogy minél nagyobb bevételekre, profitra tegyenek szert. Szórakoztatásként primitív sorozatokat és a "sztárrá" válás ígéretével kecsegtető versenyeket szerveznek, aminek lényege, hogy látszólag a nézők véleményét is bevonva az értékelésbe, a sztárcsinálás részesének érezhessék magukat, ugyanakkor a győzteseket a zsűrik elfogultan választják ki, nemegyszer elég átlátszó módon.
Ennél súlyosabb jelenség, hogy a mezőgazdaságban és az iparban a nagy hagyományokkal rendelkező magyar termelő egységek megszüntetésével az ezekben felhalmozott szakértelemmel rendelkező szakmunkás réteg, az innovációs tevékenységet folytató mérnök gárda jelentős része munkanélkülivé vált, majd kénytelen lett más szakágakban alacsony
színvonalú munkakörökben elhelyezkedni. Végeredményben ez a felelőtlen piacorientált foglalkoztatáspolitika Magyarország versenyképességét tovább rontotta, ezzel az ország gazdasági visszaesését fokozta. Jellemző, hogy a mai Fidesz-KDNP kormány tagjai jogászvégzettségű egyének, akik a saját szakmájukban sem dolgoztak korábban, vagy csak
formálisan, és olyan kis ideig, ami nem elégséges ahhoz, hogy komoly szellemi teljesítményt mutassanak fel. Szerepük elsősorban politikai, nem pedig szakmai. Természetesen sem mezőgazdasági, sem ipari-technológiai tapasztalattal, hozzáértéssel nem rendelkeznek még
e területek jogi vonatkozásaiban sem, így azután egymásután hozzák a belső ellentmondásokkal terhes, menetközben módosításokra szoruló törvényeket. Az Alkotmány helyett önkényesen Alaptörvénynek elkeresztelt szöveghalmaz számos helyen nem állja meg a helyét jogilag, s folyamatosan kritikának van kitéve úgy a hazai jogász szakma, mint az EU részéről. Ugyancsak hiányzik a szakmai hozzáértés gazdaságpolitikai, igazságügyi, oktatás- és egészségügypolitikai területeken is. A családpolitikai intézkedések gazdaságilag nincsenek
megalapozva, előrevivő, a fiataloknak perspektívákat nyújtó ifjúságpolitika pedig egyáltalán nem létezik. Ennek megfelelően az egyetlen perspektíva számukra az elvándorlás, külföldön való letelepedés. A Kormány részéről minden téren felelőtlen kapkodás tapasztalható.
A demoralizálódás okai az embereknél a politikusok, közéleti szereplők, vállalkozástulajdonosok szavahihetőségének, erkölcsi hitelének elvesztése; a létbizonytalanság, és a mindezek miatti általános pesszimizmus. A Kossuth Rádióban minden nap a "Hírek" előtt ez a jelszó, vagy reklám jellegű mondat hangzik el "Kossuth Rádió, a
szavak ereje!". A rádió menedzserei, szerkesztői nem veszik észre, hogy a szavaknak önmagukban semmilyen ereje nincs, mert a szavaknak elsősorban hitelének kell lennie, ahhoz, hogy valamilyen cselekvésre, vagy magatartásra ösztönző erejük is legyen. A hírekben szereplő politikusok szavainak az eltelt több mint húsz évben elveszett minden
hitele, annyiszor szegték meg ígéreteiket, annyiszor mondták, hogy "jövőre már felfelé ívelő pályára kerül az ország", ami ez idáig nem történt meg; "nem lesznek megszorítások", ezzel szemben mindig bekövetkeztek; "a nyugdíjak reálértéke nőni fog", ezzel szemben folyamatosan csökken stb.; a miniszterelnök pedig nemrég egyenesen kijelentette, hogy "ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem azt nézzék, hogy mit teszek". Tevékenységének az eredménye pedig egyértelműen negatív, flegmaságával, harcias kijelentéseivel nemzetközileg is elvesztegette a szavahihetőségét, akik őt figyelik, egyértelműen tapasztalták, és megírták, hogy mást mond külföldön, a tárgyaló partnereinek, és ennek pontosan az ellenkezőjét, idehaza a magyar állampolgároknak. Magyarországot mérvadó nemzetközi hitelminősítők "bóvli" kategóriába sorolták, azaz figyelmeztették a potenciális befektetőket, hogy a Magyarországban való befektetéseik kockázatos; az EU Magyarország ellen kötelességszegési eljárást kezdeményezett, ezenkívül számos jogi vonatkozású kérdésben kifogással élt és ma már vizsgálatot folytat, aminek következtében az IMF-el még folyó tárgyalások el sem kezdődhetnek, nemhogy megállapodás jöhetne létre. A miniszterelnök a választási győzelmet "fülkeforradalomnak" titulálta, majd valmiféle "szabadságharcba" kezdett, aminek eredményeképp mára elvesztette a pártjára szavazók felét, nemzetközi téren pedig az ország összes lehetséges partnerét. Tette ezt olyan hangnemben és stílusban, ami sértő az EU Bizottság, az IMF vezetői, továbbá az USA kormányának tagjai számára, annak ellenére, hogy
többször szóban és írásban figyelmeztették, hogy jobb tenné, ha figyelembe venné kifogásaikat a demokrácia elveinek be nem tartása vonatkozásában. A miniszterelnök válaszul kijelentette, hogy "Brüsszel nem Moszkva, hogy beleszólhasson az ügyeinkbe", továbbá "nem leszünk gyarmat" és meghirdetett egy "függetlenségi háborút". A FIDESZ vezetői hasonló cinikus, lekezelő és az állampolgárokat megalázó kijelentéseket zúdítottak az emberekre. Meg is lett a szavak ereje; a múlt évben a különböző szakmai ágazatokba tartozó emberek számos
tömegtüntetésen az egymással való szolidaritás érzésével vettek részt, fejezték ki elégedetlenségüket, adtak hangot felháborodásuknak, követeltek egy újabb Köztársaságot, miután a jelenlegit illegitimnek nyilvánították. Persze ezek csak szavak voltak, a baloldalinak
nevezett ellenzéknek esze ágában sem volt ezeknek a demonstrációknak az élére állni, az ellenzéki harcban összefogni, nekik elfogadható a kapitalizmus, csak ők legyenek benne hatalmon. Ezeknek a tüntetéseknek az ellensúlyozására a FIDESZ és más jobboldali pártok ú.n. béketüntetésekkel álltak elő, melynek résztvevői részben a máig be nem tartott ígéretekben naivan bízók, továbbá elvakult szocializmus ellenes állampolgárok, másrészt külföldről verbuvált soviniszta nézeteket valló csoportosulások tagjai voltak. Mindezeken kívül a politikusok körében több mint húsz év alatt olyan mértékben elburjánzott a korrupció, hogy az igazságszolgáltatási szervek, a köztörvényes bűnözés szintjének emelkedése mellett nem bírják kapacitással, a különböző típusú perek hosszú évekig tartó elhúzódása tovább gyengíti az állam ereje iránti bizalmat, sérti az állampolgárok igazságérzetét, rombolja morális érzékét.
Az erkölcsöket az egyházaknak kellene elsősorban óvniuk, ápolniuk, s ebben a hívőknek példát mutatniuk. A rendszerváltást követően azonban a keresztény egyházaknak a legfőbb gondjuk anyagi és politikai erejük növelése volt, amit állami támogatások megszerzésében a szocializmus évtizedeiben állami kezelésben lévő vagyontárgyak visszaszerzésével oldottak meg, mára pedig az államéletbe való nyílt beavatkozásban látnak. Ennek érdekében az ige hirdetésére hivatott papjaik nem átallottak a szószékről is politikai beszédeket tartani. Emellett számos, elsősorban külföldről beáramlott, a vallásos hitet saját anyagi haszonra váltó gyülekezet és szektajellegű szervezet is megjelent, melyeket az elszegényedő, a politikából, és a keresztény egyházakból kiábrándult, megkeseredett emberek tömegei támogatnak. A keresztényi szeretet és megbocsátás elvével ellentétben mindezek együttesen más meggyőződésű embertársaikat nyíltan támadják, híveiket ellenük való gyűlöletre uszítják, ugyanakkor egyházi adókat hajtanak be tőlük. Nem zavarja őket, hogy mindez szöges ellentétben áll a krisztusi tanítással, aminek lényege a felebaráti szeretet és
megbocsátás, s amit egyházi iskolákban gyerekeknek tanítanak, s aminek tanítását a hittan keretében kötelezően, állami iskolákban is be akarnak vezetni.
Fentiekben csak vázlatosan elemzett, Magyarországon a rendszerváltás eredményeképpen bekövetkezett, s napjainkban is folyamatban lévő gazdasági degradálódás, szellemi degenerálódás és erkölcsi demoralizálódás főbb jelenségeit és okait áttekintve, összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy Magyarország a külföld szemében egy megalázott országgá vált. A megaláztatás a Fidesz-KDNP és más jobboldali pártok állításával szemben nem a Nyugat részéről történt, hanem elsősorban a magyar jobboldali liberális politikusok
tették meg és folytatják a magyar dolgozó néppel szemben, akik ezt nap mint nap tűrik, elszenvedik és ami miatt helyettük más államok polgárai előtt szégyenkezni kényszerülnek. Felmerül a kérdés, hogy a ma mélységesen megosztott, kizsákmányolt, megalázott magyar nép elnyomott munkásosztálya, megnyomorított parasztsága, öntudatos értelmiségi rétegei, mikor ébrednek rá, hogy egy valóban baloldali frontban egyesülve kell harcolniuk kell a jogaikért, mert a kapitalizmus polgári demokráciájától már nem várhatnak semmit. A tét nagy, mivel ha nem történik meg egy haladó irányultságú rendszerváltás, akkor maga Magyarország sorsa pecsételődik meg, elbukik, szétesik, és eltűnik a történelem színpadáról.
Ma Magyarországon egyetlen valódi baloldali párt létezik, működik és küzd az elnyomottak jogaiért, s ez a Magyar Kommunista Munkáspárt. Ez a párt tud egy baloldali mozgalom élére állni és képes a kapitalista rendszert leváltani egy valódi néphatalmi rendszerrel. Egyedül az MKMP rendelkezik történelmi ideológiai alapokkal, ami nem csak azt fogalmazza meg, hogy "mit tagad", hanem azt is, hogy "mit igenel", vagyis történelmi perspektívát nyújt a változtatásért küzdő tömegeknek, hogy győzelmük után milyen államrend keretében, milyen
gazdasági, szellemi, erkölcsi biztosítékokkal dolgozhat, élhet majd tovább a békés körülmények között. Ez a párt rendelkezik olyan történelmi mélységű tapasztalatokkal, benne az eltelt több mint húsz év tapasztalataival, melyek alkalmassá teszik egy baloldali mozgalom
sikeres vezetésére. Ma az MKMP-t ellenfelei igyekeznek elszigetelni; legszívesebben kihalásra ítélnék, vezetőit bíróság előtt látnák, tagjait más pártokba csábítanák. Ez az igyekvésük azonban húsz éve sikertelen, a párt ma is él, míg az olyan pártok, melyek legfeljebb
sekélyes, pillanatnyi "ideológiával" rendelkeztek, melynek alapján csak azt tudták harsogni, hogy "mit nem", de jövőképnek csak a kapitalista, polgári demokrácia különféle ábrándképeit voltak képesek követőik elé a láthatárra festeni, mára szétforgácsolódtak, a magyar közvélemény előtt leszerepeltek és rövid idő alatt megszűntek létezni.
Ma az MKMP-től a jobboldal kifejezetten fél, és félelme nem alaptalan. A napjainkban öntudatosodó fiatalok egyre többen fordulnak a párt felé és lépnek be soraiba. Lesznek, akik folytatják a harcot majd akkor is, ha ma az idősödő korosztály már átadja a helyét az új nemzedéknek.
2014. április 7.
Dr. Erdész Károly
Az, hogy elnökségi ideje alatt Schmitt miként töltötte be ezt a legfőbb közjogi méltóságot minden közügyek iránt érdeklődő állampolgár előtt ismeretes, felesleges részletezni, ezt majd egyes történészek megteszik a jövőben, akik tanulmányaikban a tényekre alapozva elemezni fogják a rendszerváltás utáni korszak összképét. Ami lényeges azonban, hogy Köztársasági Elnökként szolgaian aláírt mindent, amit a parlamenti többség, a Kormány, vagy a miniszterelnök eléje tett, néha hibás helyesírással, de a dr. előtagot véletlenül sem elhagyva egészen addig, míg a leleplezés miatt doktori címét az egyetem vissza nem vonta tőle. Schmittre ez a szolgai magatartás végig jellemző maradt, még a lemondását is csak az őt jelölő miniszterelnökkel való tanácskozás után tette meg. A plágiumbotrányban végig hazudott, kezdve azzal, hogy tagadta az idézet nélküli szövegátvételek tényét, majd miután ez bizonyítást nyert, azzal védekezve, hogy a témavezetők nem figyelmeztették. Ezzel a gyáva magatartásával neki a címet megadó egyetemet rossz hírbe hozta és az egész magyar tudományos közéletnek felmérhetetlen károkat okozott. Nem volt hajlandó észrevenni, hogy
saját képzelt tekintélyét védve - ami már a közvéleményben korábban is a mélypontra süllyedt - Magyarországot nemzetközi téren lejáratja, az ország hitelét, ennélfogva gazdasági esélyeit, erkölcsi megítélését is rontja. Rövid hivatali ideje alatt Magyarországon a Köztársasági Elnöki intézménynek is súlyos károkat okozott azzal, amit lemondóbeszédében végül elismert: "Magyarország alaptörvénye szerint, amelyet magam láttam el kézjegyemmel, az államfő kifejezi a nemzet egységét. Ezen rendelkezés számomra azt jelenti, hogy ebben a helyzetben, amikor személyes ügyem nemzetemet inkább megosztja, mint egységesíti,
kötelességemnek érzem, hogy szolgálatomat befejezzem, elnöki mandátumomról lemondjak". Emellett súlyos károkat okozott a sportolók megítélésének, akikről a közvélemény azt tartja, hogy kivételezett személyek, akik a diplomájukat, tudományos fokozatukat (ha van) tényleges, komoly munka nélkül kapják meg, a sportpályán elért
eredményeik alapján, formális eljárások keretében sportpályafutásuk után további karrierjük elősegítése érdekében.
Az egész ügyben nem Schmitt személye az érdekes, - elvégre ő csak egy bábfigura volt, akit különösen az utóbbi időben sem idehaza, sem külföldön senki nem tartott sokra - hanem az, hogy végkifejlete a Fidesz-KDNP koalíció első súlyos és látványos veresége. És vereség ez
mindazok számára, akik a rendszerváltást tudatosan akarták, támogatták és végrehajtották, magában foglalva az MSZP, MDF, MIÉP, Kisgazda, szociáldemokrata párttagokat, valamennyi akkor alakult kisebb-nagyobb pénzleső pártformációt, s a mindezekkel hallgatólagosan egyetértő tömegeket, akik szavazataikkal a rendszerváltáshoz hozzájárultak. Csak kevesen maradtak, akik határozottan ellenálltak, kommunista elveikhez hűen a Munkáspártot választották, s azóta is a tőke hatalmának korlátozásáért küzdve töretlenül kitartanak, mindennapjaikban pedig harcolnak a közösségi társadalom megteremtéséért.
Mert mi is volt a rendszerváltás célja, s mára mi lett az eredménye? Nem más, mint a kapitalizmus restaurációja a Szovjetunió tagállamaiban, Magyarországon és a szocialista államokban, amit az USA, Európa, és a világ tőkés körei készítettek elő, finanszíroztak és
aminek hasznát azóta is a saját céljaik érdekében kamatoztatják. Az alapvető cél a kapitalista országok globális téren beszűkült piacainak új piacokkal való bővítése volt. Ehhez indokként szolgált a kapitalista Nyugat és a szocialista Kelet közötti antagonisztikus, kibékíthetetlen ideológiai ellentét, amit az ún. "szabad világ" a kommunizmus elleni propaganda eszközeivel a médiákon keresztül állandóan sulykolt az emberek fejébe. Ezt az ideológiai harcot a
gyakorlatban gazdasági téren a szocialista országoknak nyújtott hitelekkel való tudatos eladósításával, technológiai téren a fegyverkezési verseny állandó fokozásával folytatta addig, míg ezek az országok a hiteleket már nem tudták törleszteni, a Szovjetunióban pedig a hadsereg technikai fejlesztésére fordított költségek a dolgozó nép életszínvonalának emelését már nem tették lehetővé. Mindez a szocialista országokban meglévő belső ellentéteket is egyre fokozta. A XX. század végén, a 90-es évekre ezek a belső ellentétek lehetővé tették a cél elérését a Nyugat számára, amit nagy erejű jobboldali ideológiai támadásban használtak ki, amit úgy alakítottak, hogy a rendszerváltás a nép akaratának tűnjön a világ szemében is. A háttérben pedig támogatták az ellenzéki, másképp gondolkodó, sőt bomlasztó tevékenységet folytató személyeket és csoportokat a kommunista pártokon belül, majd finanszírozták a szerveződő jobboldali pártokat az állam keretei között.
A rendszerváltás eredményei mára még a Nyugat számára is lesújtóak. A fő célt ugyan sikerült elérni, a piacokat jelentős mértékben bővítették Keleten. A Szovjetunió helyett egy nacionalista Oroszországot sikerült létrehozni, körülötte olyan "független" nemzetállamokkal, melyek saját nacionalizmusuk talaján állandóan szemben állnak elsősorban Oroszországgal, de esetenként egymással is.. A volt szocialista országok egy részét sikerült bevonni az Európai Unió és a NATO szervezeteibe, amelyekben politikailag és katonailag ellenőrizhetők, irányíthatók és kordában tarthatók. A tőke beáramlott ezeknek az országoknak a gazdaságába, ugyanakkor a profitot a tőkés körök használják fel, a legkevésbé közösségi, össztársadalmi, hanem főképp saját gazdagodási céljaikra. Katonailag ezeket az országokat
csatlósként használják saját célú háborúikban Irak, Afganisztán és a volt Jugoszlávia területein. Ugyanakkor mára látható, hogy az EU pénzügyi válságba süllyedt, az USA gazdasági-politikai ereje megroppant, az új EU tagországok pedig egyre inkább szembe kerülnek az őket beléptető tőkés országok Európai Uniójával. A beléptetett országok egyre nagyobb külső és belső adósságállományokat "termelnek", aminek következtében belső feszültségeik egyre nőnek, a közhangulat egyre inkább EU ellenes, amit a Kormányok etnikai ellentétek irányába igyekeznek terelni, a szélsőjobboldali pártok pedig nyíltan kihasználnak..
Magyarország a rendszerváltás eredményeképp az eltelt több, mit húsz év alatt gazdaságilag folyamatosan degradálódott, szellemileg degenerálódott, erkölcsileg demoralizálódott, s ez a folyamat ma is töretlenül tart.
A gazdasági degradálódás a szocializmus évtizedeihez képest abban nyilvánul meg, hogy megszűnt a magyar mezőgazdaság és ipar versenyképessége, a hatékony termelőszövetkezeti rendszer szétverése és az állami gazdaságok megszüntetése nyomán a mezőgazdasági termelés visszaesett, a magyar áruk sem minőségben, sem árakban nem
versenyképesek a nagy áruházláncok által kínált külföldi termékekkel, sem a belföldi, sem a nemzetközi piacokon. A jelentős eredményeket elért, nemzetközi ipari termelő vállalatok az ellenőrizetlen privatizáció során megszüntetésre kerültek, tőkeerős külföldi nagyvállalatokkal vegyes-, vagy hazai magántulajdonú vállalati formában rt.-kké, kft.-kké estek szét, ezek közül a kisebbek hamarosan tömegével mentek csődbe. A privatizáció a nemzetközi és hazai tőkések
szabad rablásának nyújtott terepet. Ennek eredményeképp eltűntek olyan nagy létszámú munkaerőt foglalkoztató vállalatok, mint a csepeli, diósgyőri és dunaújvárosi kohászati- és vasművek, az autóbuszgyártó IKARUSZ, a vasúti járműveket gyártó GANZ-MÁVAG, és győri Vasúti Járműgyártó Vállalat, az erőművi berendezéseket gyártó Láng Gépgyár, a híradástechnikai eszközöket gyártó VIDEOTON, a világítástechnikai termékeket gyártó Egyesült Izzó, és még számos, a világpiacon termékeivel tekintélyt élvező textilipari, vegyipari nagyvállalat, bezártak a szén-, bauxit- és ércbányák, a sor hosszú. Ezzel együtt
mind a mezőgazdasági, mind az ipari nagyvállalatok megszűnése a háború előtti, Horthy-korszakra emlékeztető, vagy azt meghaladó szintű munkanélküliséget eredményezett. Természetesen ezt meglovagolva, az olcsóvá vált, ugyanakkor szakképzett munkaerőnek és az állami támogatások, adókedvezmények rendszerének köszönhetően a multinacionális nagyvállalatok szívesen telepedtek meg Magyarországon, de csak addig maradva, míg az adókedvezmények le nem jártak, vagy további támogatást kapacitásbővítés hiányában nem kaphattak, vagy a nemzetközi piaci versenyben elfoglalt helyzetük nem romlott, ezek a
cégek a számukra kedvező pillanatban az államnak semmilyen kárpótlást nem nyújtva távoztak. Erre azonban Magyarország semmilyen kikötést nem is tett a velük kötött szerződésekben. A dolgozók, alkalmazottak pedig jobb esetben minimális végkielégítéssel, vagy akár anélkül utcára kerültek.
Szellemi téren a degenerálódás azt jelenti, hogy a kultúrának piaci alapokra való terelése következtében az emberek műveltségi szintje nagymértékben esett, gondolkodásmódja szűklátókörűvé satnyult, viselkedésmódja agresszívvé, vagy kétségbeesetté vált. Az
agresszivitás a súlyos, emberellenes bűncselekmények számának nagymérvű emelkedésében, a kétségbeesés a depressziós betegségek, öngyilkosságok számának növekedésében jelentkezik. A magyar nép kulturális visszaesésének okai, hogy a kulturális termékek árai magas szintre emelkedtek, nagy tömegeknek elérhetetlenné váltak. Egyúttal a kulturális ágazatokban számos, magasabb szellemi értékeket közvetítő szolgáltatás visszaesett, átalakult vagy megszűnt. A TV csatornák kereskedelmi jellegüknél fogva silány kulturális színvonalú,
elsősorban külföldi tucat termékeket ömlesztenek az emberek számára a képernyőkön, többek között azért, hogy a nézők lehetőleg minél kevesebbet gondoljanak a helyzetükön, mindennapi, megoldhatatlan problémáikon, másrészt, hogy minél nagyobb bevételekre, profitra tegyenek szert. Szórakoztatásként primitív sorozatokat és a "sztárrá" válás ígéretével kecsegtető versenyeket szerveznek, aminek lényege, hogy látszólag a nézők véleményét is bevonva az értékelésbe, a sztárcsinálás részesének érezhessék magukat, ugyanakkor a győzteseket a zsűrik elfogultan választják ki, nemegyszer elég átlátszó módon.
Ennél súlyosabb jelenség, hogy a mezőgazdaságban és az iparban a nagy hagyományokkal rendelkező magyar termelő egységek megszüntetésével az ezekben felhalmozott szakértelemmel rendelkező szakmunkás réteg, az innovációs tevékenységet folytató mérnök gárda jelentős része munkanélkülivé vált, majd kénytelen lett más szakágakban alacsony
színvonalú munkakörökben elhelyezkedni. Végeredményben ez a felelőtlen piacorientált foglalkoztatáspolitika Magyarország versenyképességét tovább rontotta, ezzel az ország gazdasági visszaesését fokozta. Jellemző, hogy a mai Fidesz-KDNP kormány tagjai jogászvégzettségű egyének, akik a saját szakmájukban sem dolgoztak korábban, vagy csak
formálisan, és olyan kis ideig, ami nem elégséges ahhoz, hogy komoly szellemi teljesítményt mutassanak fel. Szerepük elsősorban politikai, nem pedig szakmai. Természetesen sem mezőgazdasági, sem ipari-technológiai tapasztalattal, hozzáértéssel nem rendelkeznek még
e területek jogi vonatkozásaiban sem, így azután egymásután hozzák a belső ellentmondásokkal terhes, menetközben módosításokra szoruló törvényeket. Az Alkotmány helyett önkényesen Alaptörvénynek elkeresztelt szöveghalmaz számos helyen nem állja meg a helyét jogilag, s folyamatosan kritikának van kitéve úgy a hazai jogász szakma, mint az EU részéről. Ugyancsak hiányzik a szakmai hozzáértés gazdaságpolitikai, igazságügyi, oktatás- és egészségügypolitikai területeken is. A családpolitikai intézkedések gazdaságilag nincsenek
megalapozva, előrevivő, a fiataloknak perspektívákat nyújtó ifjúságpolitika pedig egyáltalán nem létezik. Ennek megfelelően az egyetlen perspektíva számukra az elvándorlás, külföldön való letelepedés. A Kormány részéről minden téren felelőtlen kapkodás tapasztalható.
A demoralizálódás okai az embereknél a politikusok, közéleti szereplők, vállalkozástulajdonosok szavahihetőségének, erkölcsi hitelének elvesztése; a létbizonytalanság, és a mindezek miatti általános pesszimizmus. A Kossuth Rádióban minden nap a "Hírek" előtt ez a jelszó, vagy reklám jellegű mondat hangzik el "Kossuth Rádió, a
szavak ereje!". A rádió menedzserei, szerkesztői nem veszik észre, hogy a szavaknak önmagukban semmilyen ereje nincs, mert a szavaknak elsősorban hitelének kell lennie, ahhoz, hogy valamilyen cselekvésre, vagy magatartásra ösztönző erejük is legyen. A hírekben szereplő politikusok szavainak az eltelt több mint húsz évben elveszett minden
hitele, annyiszor szegték meg ígéreteiket, annyiszor mondták, hogy "jövőre már felfelé ívelő pályára kerül az ország", ami ez idáig nem történt meg; "nem lesznek megszorítások", ezzel szemben mindig bekövetkeztek; "a nyugdíjak reálértéke nőni fog", ezzel szemben folyamatosan csökken stb.; a miniszterelnök pedig nemrég egyenesen kijelentette, hogy "ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem azt nézzék, hogy mit teszek". Tevékenységének az eredménye pedig egyértelműen negatív, flegmaságával, harcias kijelentéseivel nemzetközileg is elvesztegette a szavahihetőségét, akik őt figyelik, egyértelműen tapasztalták, és megírták, hogy mást mond külföldön, a tárgyaló partnereinek, és ennek pontosan az ellenkezőjét, idehaza a magyar állampolgároknak. Magyarországot mérvadó nemzetközi hitelminősítők "bóvli" kategóriába sorolták, azaz figyelmeztették a potenciális befektetőket, hogy a Magyarországban való befektetéseik kockázatos; az EU Magyarország ellen kötelességszegési eljárást kezdeményezett, ezenkívül számos jogi vonatkozású kérdésben kifogással élt és ma már vizsgálatot folytat, aminek következtében az IMF-el még folyó tárgyalások el sem kezdődhetnek, nemhogy megállapodás jöhetne létre. A miniszterelnök a választási győzelmet "fülkeforradalomnak" titulálta, majd valmiféle "szabadságharcba" kezdett, aminek eredményeképp mára elvesztette a pártjára szavazók felét, nemzetközi téren pedig az ország összes lehetséges partnerét. Tette ezt olyan hangnemben és stílusban, ami sértő az EU Bizottság, az IMF vezetői, továbbá az USA kormányának tagjai számára, annak ellenére, hogy
többször szóban és írásban figyelmeztették, hogy jobb tenné, ha figyelembe venné kifogásaikat a demokrácia elveinek be nem tartása vonatkozásában. A miniszterelnök válaszul kijelentette, hogy "Brüsszel nem Moszkva, hogy beleszólhasson az ügyeinkbe", továbbá "nem leszünk gyarmat" és meghirdetett egy "függetlenségi háborút". A FIDESZ vezetői hasonló cinikus, lekezelő és az állampolgárokat megalázó kijelentéseket zúdítottak az emberekre. Meg is lett a szavak ereje; a múlt évben a különböző szakmai ágazatokba tartozó emberek számos
tömegtüntetésen az egymással való szolidaritás érzésével vettek részt, fejezték ki elégedetlenségüket, adtak hangot felháborodásuknak, követeltek egy újabb Köztársaságot, miután a jelenlegit illegitimnek nyilvánították. Persze ezek csak szavak voltak, a baloldalinak
nevezett ellenzéknek esze ágában sem volt ezeknek a demonstrációknak az élére állni, az ellenzéki harcban összefogni, nekik elfogadható a kapitalizmus, csak ők legyenek benne hatalmon. Ezeknek a tüntetéseknek az ellensúlyozására a FIDESZ és más jobboldali pártok ú.n. béketüntetésekkel álltak elő, melynek résztvevői részben a máig be nem tartott ígéretekben naivan bízók, továbbá elvakult szocializmus ellenes állampolgárok, másrészt külföldről verbuvált soviniszta nézeteket valló csoportosulások tagjai voltak. Mindezeken kívül a politikusok körében több mint húsz év alatt olyan mértékben elburjánzott a korrupció, hogy az igazságszolgáltatási szervek, a köztörvényes bűnözés szintjének emelkedése mellett nem bírják kapacitással, a különböző típusú perek hosszú évekig tartó elhúzódása tovább gyengíti az állam ereje iránti bizalmat, sérti az állampolgárok igazságérzetét, rombolja morális érzékét.
Az erkölcsöket az egyházaknak kellene elsősorban óvniuk, ápolniuk, s ebben a hívőknek példát mutatniuk. A rendszerváltást követően azonban a keresztény egyházaknak a legfőbb gondjuk anyagi és politikai erejük növelése volt, amit állami támogatások megszerzésében a szocializmus évtizedeiben állami kezelésben lévő vagyontárgyak visszaszerzésével oldottak meg, mára pedig az államéletbe való nyílt beavatkozásban látnak. Ennek érdekében az ige hirdetésére hivatott papjaik nem átallottak a szószékről is politikai beszédeket tartani. Emellett számos, elsősorban külföldről beáramlott, a vallásos hitet saját anyagi haszonra váltó gyülekezet és szektajellegű szervezet is megjelent, melyeket az elszegényedő, a politikából, és a keresztény egyházakból kiábrándult, megkeseredett emberek tömegei támogatnak. A keresztényi szeretet és megbocsátás elvével ellentétben mindezek együttesen más meggyőződésű embertársaikat nyíltan támadják, híveiket ellenük való gyűlöletre uszítják, ugyanakkor egyházi adókat hajtanak be tőlük. Nem zavarja őket, hogy mindez szöges ellentétben áll a krisztusi tanítással, aminek lényege a felebaráti szeretet és
megbocsátás, s amit egyházi iskolákban gyerekeknek tanítanak, s aminek tanítását a hittan keretében kötelezően, állami iskolákban is be akarnak vezetni.
Fentiekben csak vázlatosan elemzett, Magyarországon a rendszerváltás eredményeképpen bekövetkezett, s napjainkban is folyamatban lévő gazdasági degradálódás, szellemi degenerálódás és erkölcsi demoralizálódás főbb jelenségeit és okait áttekintve, összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy Magyarország a külföld szemében egy megalázott országgá vált. A megaláztatás a Fidesz-KDNP és más jobboldali pártok állításával szemben nem a Nyugat részéről történt, hanem elsősorban a magyar jobboldali liberális politikusok
tették meg és folytatják a magyar dolgozó néppel szemben, akik ezt nap mint nap tűrik, elszenvedik és ami miatt helyettük más államok polgárai előtt szégyenkezni kényszerülnek. Felmerül a kérdés, hogy a ma mélységesen megosztott, kizsákmányolt, megalázott magyar nép elnyomott munkásosztálya, megnyomorított parasztsága, öntudatos értelmiségi rétegei, mikor ébrednek rá, hogy egy valóban baloldali frontban egyesülve kell harcolniuk kell a jogaikért, mert a kapitalizmus polgári demokráciájától már nem várhatnak semmit. A tét nagy, mivel ha nem történik meg egy haladó irányultságú rendszerváltás, akkor maga Magyarország sorsa pecsételődik meg, elbukik, szétesik, és eltűnik a történelem színpadáról.
Ma Magyarországon egyetlen valódi baloldali párt létezik, működik és küzd az elnyomottak jogaiért, s ez a Magyar Kommunista Munkáspárt. Ez a párt tud egy baloldali mozgalom élére állni és képes a kapitalista rendszert leváltani egy valódi néphatalmi rendszerrel. Egyedül az MKMP rendelkezik történelmi ideológiai alapokkal, ami nem csak azt fogalmazza meg, hogy "mit tagad", hanem azt is, hogy "mit igenel", vagyis történelmi perspektívát nyújt a változtatásért küzdő tömegeknek, hogy győzelmük után milyen államrend keretében, milyen
gazdasági, szellemi, erkölcsi biztosítékokkal dolgozhat, élhet majd tovább a békés körülmények között. Ez a párt rendelkezik olyan történelmi mélységű tapasztalatokkal, benne az eltelt több mint húsz év tapasztalataival, melyek alkalmassá teszik egy baloldali mozgalom
sikeres vezetésére. Ma az MKMP-t ellenfelei igyekeznek elszigetelni; legszívesebben kihalásra ítélnék, vezetőit bíróság előtt látnák, tagjait más pártokba csábítanák. Ez az igyekvésük azonban húsz éve sikertelen, a párt ma is él, míg az olyan pártok, melyek legfeljebb
sekélyes, pillanatnyi "ideológiával" rendelkeztek, melynek alapján csak azt tudták harsogni, hogy "mit nem", de jövőképnek csak a kapitalista, polgári demokrácia különféle ábrándképeit voltak képesek követőik elé a láthatárra festeni, mára szétforgácsolódtak, a magyar közvélemény előtt leszerepeltek és rövid idő alatt megszűntek létezni.
Ma az MKMP-től a jobboldal kifejezetten fél, és félelme nem alaptalan. A napjainkban öntudatosodó fiatalok egyre többen fordulnak a párt felé és lépnek be soraiba. Lesznek, akik folytatják a harcot majd akkor is, ha ma az idősödő korosztály már átadja a helyét az új nemzedéknek.
2014. április 7.
Dr. Erdész Károly
2012. április 3., kedd
A keresztény Európa csak lázálom
A kilencvenes évek elején a Magyar Hírlap szerkesztőségében interjút készítettem Tegyey Gáborral, a brüsszeli katolikus információs központ akkori vezetőjével.
HEGYI GYULA | Népszabadság| 2012. március 29.
Az évtizedek óta Nyugat-Európában élő jezsuita szerzetes ízekre szedte Antall József akkori miniszterelnök „keresztény Európáról” szóló téziseit. „A keresztény Európa csak lázálom”, hangsúlyozta, s aztán az interjú is ezzel a címmel jelent meg. Az MDF-kormány bukása után összebarátkoztam Antall egyik államtitkárával, aki elmesélte, hogy az interjú nagy megrökönyödést keltett az akkori kormánykörökben. Egy „balliberálistól” persze szimpla vallásgyalázásnak vettek volna egy ilyen kijelentést, de ha az európai intézmények mellett működő brüsszeli jezsuita központ vezetője vélekedett így, akkor vele nevetséges lett volna Budapestről vitatkozniuk Európa kereszténységéről.
Azóta közel két évtized telt el. Euró pa ma még kevésbé keresztény, mint a kilencvenes évek elején, s másfelől az iszlám fundamentalizmus kihívása komolyabb, mint valaha. Ilyen körülmények között különösen zavaró, ha valamely kelet-európai politikai erő visszatérni igyekszik egy régen meghaladott fikcióhoz. Az iszlám agresszív vadhajtásaival szemben éppenséggel a világi állam erősítése az euró pai demokráciák érdeke. Nem véletlen, hogy a franciaországi burkatilalmat a szocialisták és a kommunisták is támogatták, s másfelől a francia vagy brit konzervatívok is egyetértenek abban, hogy az állami iskolákban a keresztény jelképeknek sincs helyük. A laikus állam senkit sem korlátoz vallása gyakorlásában, de megkímél minket attól, hogy mások megzavarják mindennapi életünket saját hitük rámenős hirdetésével. Ha nagyon cinikus akarok lenni, a két vallás gyakorlásának hőfokát ismerve, ez sokkal inkább érdeke a keresztényeknek, mint a muszlimoknak.
Minderről persze a világi állam védelme okán sok szó esett ezeken a hasábokon is. Tegyey atya azonban arról győzött meg, hogy a „keresztény Európa” emlegetése kifejezetten ártalmára van a katolikus egyháznak is. E fogalom egyrészt már régóta értelmét vesztette, másrészt széles körben gyanakvást és ellenszenvet kelt a keresztényekkel szemben. Az egyház a kulturálisan és világnézetileg sokféle Európában csak a realitásokat elfogadva jelenítheti meg a kereszténység kétezer esztendős értékeit. A való élet kihívásai között hűnek lenni a hithez keresztényibb küldetés, mint lázálmokat kergetni, és régen letűnt történelmi idők restaurálását hirdetni.
HIRDETÉS
Hívő katolikusként bizton állíthatom, hogy ateisták, muszlimok, vallásos zsidók vagy éppen buddhisták között beszélni hitünkről, vállalni kereszténységünket sokkal érdekesebb kihívás, mint politikusként a keresztény Európáról szónokolni. Az előbbi a személyes hitről szól. Arról, hogy én személyemben vállalom a hitemet, ha tetszik, képviselem Krisztust olyan emberek között is, akik nem tartoznak a követői közé. Sokszor annyi is elég, hogy egy félmondatban elmondjam: akárhogy is, de én katolikus keresztény vagyok. Bármilyen gyarlón teszem, mégis a személyemmel vállalok kezességet a hitemért. Másfelől Európa kereszténnyé alakítását hirdetni – azon túl, hogy irreális lázálom – azt is jelenti, hogy nem bízom eléggé a saját személyes hitemben, külső és politikai körülményektől várom a kereszténységem megerősítését. Vállaljam a hitemet, győzzem meg igazáról azokat, akik erre nyitottak, de ne akarjam erőszakkal a keresztény tanítást olyanokra kényszeríteni, akik vallásilag közömbösek vagy más vallásúak.A magyarországi katolikus egyház ezeréves történelme során sok hibát és bűnt elkövetett. Volt idő, amikor egy esztergomi érsek (Kolonits László) sürgette az ország németesítését, 1708-ban a püspökök Rákóczival szemben tüntetően Bécs mellé álltak, s a püspöki kar 1849 januárjában pásztorlevélben üdvözölte a szabadságharc letörésére érkező császári csapatokat. Egyáltalán: a mohácsi katasztrófa után négyszáz éven át következetesen képviselte azt az alapelvet, hogy Magyarország csak egy nagyobb nyugat-európai államszervezet, nevezetesen a Habsburg-birodalom keretén belül boldogulhat. A nemzeti függetlenségnél többre tartotta a Habsburgokhoz való hűséget és a nyugati kereszténységhez való tartozásunkat. Kuruc lélekkel lehet mindezt utálni, de tagadhatatlan tény, hogy kultúránk, művészetünk, szokásaink jelentős részét Nyugat-Európából és évszázadokon át a nyugati kereszténységnek köszönhetően vettük át. A Mohács előtti Magyarországról szép történeteink vannak, de városaink, templomaink, könyveink, törvényeink és szokásaink döntően a tizennyolcadik-tizenkilencedik században nyugati mintára születtek meg és alakultak ki.
Ezért mulatságos és bizarr, ha a magyarországi katolikus egyház egyes papjai és főpapjai ma a kuruckodók oldalára állnak, „gyarmatosításnak” nevezik az ország nyugat-európai integrációját, s valamiféle „magyar” értékrendet akarnak érvényesíteni a mai Nyugat-Európa ellenében. Márfi Gyula veszprémi érsek hírhedt levelét e hasábokon többen bírálták liberális szempontból. De arról nem esett szó, hogy a levél római katolikus szemmel is meglehetősen sajátos. Ha ugyanis az Európai Unió valójában „vadkapitalista, ultraliberális diktatúra”, s a nyugat-európai politikusok – köztük a kereszténydemokrata kormányfők – e „diktatúra” kiszolgálói, akkor mit gondoljunk azokról a nyugateurópai papokról, főpapokról, magáról XVI. Benedek pápáról, akik Márfi úrral szemben demokráciának tekintik a mai nyugat-európai rendszert? Az EU mellett állandó brüsszeli irodával működik a COMECE, az uniós államok püspökkari konferenciáinak bizottsága, amely véleményével, javaslataival, olykor kritikáival is része az európai társadalmi párbeszédnek. Vajon tudják e püspökkari konferencia tagjai, hogy a veszprémi érsek szerint egy „vadkapitalista, ultraliberális diktatúrával”, a Krisztust halálra adó Főtanács utódjával működnek együtt Brüsszelben?
A szerző közíró
2012. április 2., hétfő
Nincsen kisebb rossz: minden kapitalista párt, beleértve a szocialistákat, egyformán rossz a munkásnak
Az alábbi interjút egy fiatal nemzeti kommunista adta internetes hálószemünknek, aki az interneten Ardarik néven fut, és a Magyar Kommunista Munkáspárt törekvéseit fogadja el a magyar kommunista ideológiájú pártok közül. Teljes nevét elsősorban biztonsági okokból nem kívánta megmondani. A megnyilvánulásra szerinte azért volt szükség, hogy népszerűsítse a mozgalmat, illetve hogy bemutassa saját elképzeléseit a baloldal és a jobboldal fogalompár elavultságáról.
• Próbáljuk meg felvázolni, mit tudtál meg korábban a bal-jobb ellentétpárból.
• Azt vettem észre, hogy a parlamenti bal és jobb oldal, a bent ülő képviselőcsoportok tagjai ugyanazt csinálják: érdemben mindegyik a saját zsebét tömi. Ami nagyon fontos, és itt teljesen mindegy, kiről van szó: a munkás ellen összefognak, ha bajban vannak, és a tőke érdeke úgy diktálja. Ebben a kérdésben nincs különbség közöttük.
• És parlamenten kívül?
• Érdekes, hogy a parlamenten kívül éppen az ellenkezője tapasztalható, bár nyilván a polgári pártok azért érdeklődnek a munkás iránt, mert szeretnének az ő szavazataival bejutni az Országházba. Még valamit: az látható sokszor, hogy a "szélsőjobb" több képviselője ugyanazt vallja, amit mi, kommunisták. Vagyis ugyanazt nevezi meg ellenségnek, mint mi – csak más néven. Ők zsidónak hívják azt, amit mi burzsujnak. Továbbmegyek: akár még szövetségre is hajlanának velünk ebben a kérdésben.
• Milyen alapon?
• A közös ellenség alapján, mivel ők is munkások: nincs közöttük burzsuj. Természetesen ez nem mindegyikőjükre érvényes, mert vannak mélymagyarok, akiket mi nem szeretünk, és ők sem. Ez olyan, mint amikor Kínában a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt összefogott a japánokkal ellen.
• Eddig a baloldaliságot polgári értelemben kezeltük, tehát az ő címkéikkel?
Igen, de tegyük hozzá: konkrétan, az ő címkéikkel nem lehet megmondani, mi a bal és jobb oldal. Ugyanis azt látjuk, hogy parlamenten belül békében együtt vannak. Ennek az az oka, hogy ugyanazt képviselik. Viszont a polgári pártok a parlamenten kívül is ugyanazt akarják. Egy eltérés van: a parlamenti baloldal és mi, kommunisták az Országházon kívül közel sem akarjuk ugyanazt.
• De amikor összekapnak egymással a plenáris üléseken, az csak színjáték?
• Az. Ezzel akarják elterelni az emberek figyelmét a valódi helyzetről.
• És az elfogadható, amikor a szocik marxi értelemben is baloldalinak kiáltják ki magukat?
• Nem, mivel tisztes távolságban állnak Marxtól. Marx sosem használt ilyen fogalmakat, hogy bal és jobb, csak azt, hogy tőkés és munkás. Gondolom, nem kell bizonygatni, hogy a szocialista párt és a többi, magát baloldalinak nevező polgári párt a tőkések oldalán áll, akkor is, ha éppen baloldali jelszavakat hangoztatnak. Itt az a lényeg, hogy tőkések, de legalábbis nem munkáspártiak. Marx a munkásosztály pártján volt, az előbb említett pártok legfeljebb nyomokban: pártprogramokban, választások előtt. Amint megerősödnek, azonnal átállnak a tőkések oldalára, és a munkások ellen lépnek fel.
• A munkások is így tudják ezt a tételt a szocikkal kapcsolatban?
• Sajnos nem. Éppen ezért kell őket felvilágosítanunk, és ezt nekünk, kommunistáknak kell megtennünk.
• Mi játszódhat le egy munkásban, amikor azt hallja, hogy a szocik baloldaliak, és hogy színleg velük vannak a gonosz jobboldallal szemben?
• Az, hogy a szocialista párt vele, munkással van, mert magát baloldaliként definiálja. Pedig jó eséllyel nem tudja, mitől válik valaki baloldalivá.
• Mi lehet az, ami elhiteti vele, hogy a szocik balra húznak?
• Olyanokat mondanak, amit egy munkás általában hallani akar: ezek közé tartozik, hogy jobb fizetést adnak neki, vagy hogy korlátozzák a burzsujokat. De az igazság az, hogy mindegyik parlamenti képviselőcsoport ezt mondja – függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldalinak nevezi magát.
• Elfogadható-e az az érvelés, hogy azért érdemes a szocikra szavazni, mert a munkásokkal vannak, és mert meg tudják őket védeni a politikai ellenfelek olyan kormányzati húzásaitól, amelyek rosszabb életkörülményeket hoznak nekik (adó- és áremelések, bércsökkentések stb.)?
• Nem, mivel a szocialista párt tőkésérdekű párt, és egyszerűen szó sincs arról, hogy a munkások érdekeit fogják képviselni. Ha a munkásérdeket nézték volna 1989 októberében, akkor nem változtatták volna meg a kongresszuson az MSZMP nevét, amelyből éppen a munkás szót hagyták ki. Amennyiben nem ezt tették volna, nincs politikai és gazdasági rendszerváltozás, márpedig az akkori küldöttek 90 százaléka éppen erre szavazott, amikor egy teljesen új ideológiájú pártot hozott létre.
• És mi a helyzet egy olyan szöveggel, hogy azért kell rájuk szavazni, hogy ne a politikai ellenfelek kerüljenek hatalomra?
• Ez elviekben az lenne, hogy a két rossz közül a munkás a kisebbik rosszat válassza, amikor szavaz. De értsünk szót: nincs kisebb rossz.
• Na de hogy inkább Kúrcsány Fegyenc/Házmesterházy Attila, mint Orkán Viktátor…
• Nem. Ismétlem: nincs kisebb rossz. Valamennyi kapitalista rossz. És mindent meg kell tenni, hogy megszűnjenek. Kúrcsány is népnyúzó, Viktor őszentkegyelmessége is. Itt bukik meg a klasszikus, polgári értelemben használt bal- és jobb oldal elmélete.
• Amennyiben lenne olyan polgári párt, amely valóban képes lenne jóval a jelenlegi szinten túl korlátozni a tőkéseket, akkor elfogadható lenne a klasszikus baloldal-jobboldal szembeállítás?
• Nem mivel a polgári párt eleve tőkés, és munkásellenes. Az lehetséges, hogy a rendszer olyan, mint mondjuk a svédeknél a jóléti kapitalizmus, de Svédországban senki nem veszi úgy, hogy a szociális piacgazdaság szocializmus. Nem. Ez ugyanolyan kapitalizmus, legfeljebb elviselhető szinten. És hát ugye tegyük hozzá: még ha valamilyen érvelésnek sikerül beskatulyázni a skandináv országok magas életszínvonalát valamiféle szocializmusba, a tőkések elsősorban a saját érdekeiket fogják nézni. És ennek egy oka van: mindent egybevetve mégiscsak kapitalisták. Akkor is, ha az ottani munkások viszonylag elfogadható szinten élnek.
• És mi lenne akkor, ha lenne egy olyan polgári baloldali párt, amely képes megegyezni a tőkésekkel annak érdekében, hogy hatalmon maradjon? És ennek érdekében a tőkés lenyelné a béremelést időlegesen…
• Előbb utóbb a tőkés kitúrná a hatalomból.
• De ha ez megtörténne, úgy tűnne a dolog, hogy íme, mégiscsak van baloldali párt, elvégre a tőkéseket rábírták némi engedményekre saját munkásaikkal szemben…
• Valóban annak tűnik. De a háttérben tudnak olyan törvényt hozni, amely a munkásnak mégsem lesz jó. Tehát az rendben van, hogy például a tőkés többet fizet a munkásainak, miközben a baloldali hatalom, a kormányzat megemeli az árakat, és a tőkés így jól járhat – mert visszakapja nyereségként azt, amit kifizetett a munkásnak.
• No de hogyan emel a kormány fogyasztói árat? Már nincsenek hatósági árak.
• Mondjuk úgy, hogy emeli az általános forgalmi adót, amiből közvetetten kaphat a tőkés is. Vagy módosítja a munka törvénykönyvét, és nem engedi a szakszervezeteket a multinacionális cégeknél – ha pedig még ezt sem teszi, akkor elnézi, hogy ezeknél a cégeknél tilos szakszervezeteket alapítani.
• Volt arra példa, hogy magát baloldalinak kikiáltó hatalom a tőkésekkel kötött egyezség után árakat emelt?
• A rendszerváltozás után egyből mindennek az egekbe szökött az ára. A tőkés mint csoport megjelenhetett, és megkezdődött a szabadrablás.
• Igaz, de az jobbközép kormányzat volt.
• Akár az MSZP-t is tudnám hozni. Kúrcsányék nagyon nyúzták a munkásokat, és ők akartak kórházat privatizálni, ami szintén nem érdeke a munkásnak. Vagy éppen az 1999-es NATO-csatlakozás se volt munkásérdek, mivel a NATO ostobaságaira, hódító háborúira a mi zsebünkből megy el a pénz, arról nem is beszélve, hogy ezekhez semmi közünk – de legalábbis nem kellene, hogy közünk legyen. Vagyis olyan dolgokra jut pénz, amit a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk sem nemzeti, sem osztályérdeknek.
• Elfogadható-e az az az érvelés, hogy a munkásnak nem az számít, hogy ki van hatalmon, hanem az, hogy a tőkés rendszeren belül ki képes az ő érdekeit védeni, illetve hogy ki tudja megóvni az életszínvonalromlástól - függetlenül attól, hogy klasszikus értelemben jobb-vagy baloldali?
• A munkásnak valóban nem számít, hogy ki van hatalmon – de a tőkés rendszeren belül nem az ő érdekét fogják nézni. A munkásnak csak az az övé, amit kiharcol saját magának.
• Akkor sem az ő érdekét védik, ha éppen adót csökkentenek?
• Akkor látszólag vele vannak. De egészen biztos, hogy valami más módon visszaveszik tőle az elveszett bevételt. Például adócsökkentés esetén csökkentik az állami munkások fizetését vagy számát. Vagy fizetőssé teszik az oktatást.
• Akkor tehát a klasszikus bal-jobboldal polgári értelemben azon múlik, hogy relatíve ki tud többet ígérni vagy adni a munkásnak egy adott pillanatban (választási kampányok stb.)? A baloldal szívesen költekezik, csak hogy hatalmon maradhasson, míg a jobboldal a középosztálynak igyekszik kedvezni?
• Igen – csak állítólag a bal szociális, a jobb nemzeti. De a szociálisság csak a saját zsebükig terjed. A jobb a nemzeti érzésekkel akarja megfogni az embereket, de mint látható, a nemzeti érdekeket ott keresik ahol nincs. Vagy éppenséggel behódolnak az EU-nak.
• Hol nincs nemzeti érdek?
• Afganisztánban. De Koszovóban se keresném. A nemzeti érdek a határokon belül van.
• Hol helyezhető el ebben a bal-jobb mezőben a szociáldemokrácia (még mindig polgári alapon)?
• Klasszikus értelemben balra teszik (bár a polgári értékelés nem erősségem, mivel nem ezt használom). Azt tudjuk, hogy a munkásérdekeket képviselik szavakban, de tetteik egészen máshogy hatnak: gyorsan megalkudnak a tőkésekkel. Ez történt 1989 októberében: az MSZMP kongresszusán a párt szocdemeiből lett a munkástalanított Magyar Szocialista Párt.
• Mit lehet szólni az alábbi szövegre: hagyjuk a kommunizmust, alkudjunk meg a tőkésekkel, a polgári pártokkal, biztos lesz köztük olyan, aki valóban baloldali (értsd: munkásbarát) politikával igyekszik a kedvünkben járni? Kommunizmus még soha nem volt, minek kockáztassunk azzal, hogy kommunistákra szavazunk - eddig is megéltünk valahogy, ezután is meg fogunk – a tőkés rendszerben is. Előbb bizonyítsák be a kommunisták, hogy ha rájuk szavazunk, sokkal jobban fogunk élni, mint eddig. Különben is, havi nyolcvanezer forintból úgy-ahogy meg lehet élni, és hát Kádár alatt sem voltunk milliárdosok. Akkor meg minek szavazzunk kádáristákra?
• Mert Kádár alatt volt létbiztonság. Akinek volt munkája és persze fizetése, egyiket sem vesztette el. Ma nincs garancia semmire. Egy kommunista be tudja bizonyítani hogy jobb rendszer volt az övé, mint a mostani. Elvégre Kádáréknak sikerült, de vietnami és kubai barátainknak is – feltéve, ha hagyják őket. A tőkés rendszer folyamatosan válságban van, amit nem a munkás okoz, mégis vele fizettetik meg azt. Viszont a válságok ellenére a vezetés milliókat kaszál a semmiért. Fel kell mutatni az embereknek a szocializmus érdemeit, akár külföldi szinten is: azt, hogy más országok mit értek el vagy érnek el napjainkban. És ha a magyar munkás látja, hogy jelenleg mi történik az országban, onnantól rájön, hogy mi a harci helyzet.
• Igen, de mi a garancia arra, hogy jóval magasabb lesz az életszínvonal a kapitalizmus után? Mert azért a kádári világ 1985-től az ország nagy részének akkor sem tetszett, ha volt munkája.
• A tőkésosztály megszűnésével nem lesz képes senki arra, hogy a nép vagyonát megcsapolja. Megfelelő gazdaságirányítás és hadsereg mellett nincs, nem lehet probléma.
• De emlékezzünk arra, hogy amikor a világútlevéllel bárki kimehetett Bécsbe a Mariahilferstrasséra Gorenjéért, abban a pillanatban azt észlelte, hogy lehet, hogy nyugaton van kizsákmányolás, de van valódi jólét, míg itthon lehet, hogy nincs kizsákmányolás, és mindenkinek van munkája, csak a relatív szegénység van szétterítve úgy, hogy mindenki olcsón dolgozik.
• Mivel a kapitalista országokban csak a jót mutatták. A szegénynegyedeket nem.
• Tehát mi a megoldás? A szociális piacgazdaság? Ahol van szociális háló, és akinek lehetősége van rá, az jóval többet tud keresni, és fogyaszthat kedvére, akinek meg nincs munkája, ahhoz nekem, aki megszedte magát, mi közöm, tegyen meg ő is mindent annak érdekében, hogy ő is jobban élhessen? Ha meg mégse, hát kap segélyt?
• Mindenkinek jogot kell adni az életben maradáshoz, és ezt munkával lehet elérni. Természetesen lennének bizonyos különbségek, mert különböző munkák vannak. Az egyiket jobban fizetik meg, a másikat kevésbé. De mindenkit rendesen meg kell fizetni. Ha valaki jól él, nem érdekli az, hogy a szomszédja még nála is jobban.
• De a kádárizmusban már akkor se éltek jól az emberek, ha volt munkájuk, hiszen 1980-tól arra kényszerült, aki tehette, hogy gmk-zzon, hogy több pénze legyen.
• Ez a kapitalista mellékhatásoknak köszönhető: kőolajválságot csináltak, ez kihatott mindenre. Csak hát nálunk erre nem volt megoldás – de válság a kapitalistáknál is volt.
• Térjünk vissza az eredeti témára. Marxi értelemben mit kell tudni a bal- és jobboldalról?
• Marx nem használta ezt a kifejezést. Nála és minden valamirevaló kommunistánál tőkés és munkás fogalompár van. Ez sokkal egyértelműbb meghatározás, mivel pontosan el lehet dönteni valakiről hogy barát vagy ellenség.
• Ellenség-e az, aki a jobb élet reményét a kapitalizmus keretein belül villantja fel?
• Lehet ellenség is, de lehet megtévesztett munkás is. Ezt főleg a szocdemeknek köszönhetjük, mivel ők hisznek abban hogy a kapitalizmus javítható, ami persze valójában nem igaz.
• De ha a munkás azt tapasztalja, hogy kapitalizmusban is meg tud élni, legfeljebb néha munkanélküli lesz, akkor elvárható-e tőle, hogy a közösségi társadalomban higgyen? Ha a szoci-szocdem címkéjű pártok egyszer-kétszer engednek a szorításon, és azt ő képes élete javulásának hinni, hogyan várható el tőle, hogy feladja a jelenlegi rendszert, és kommunizmusban gondolkodjon?
• Úgy, hogy a kapitalizmus nem tartható fenn a végtelenségig, mert bejön egy válság, és amikor hősünk munkanélküli lesz, fogékonnyá válik az új dolgokra, például a közösségi társadalomra. Vagy ha látja azt, hogy a kommunisták segítik a munkásembert – mint ahogy a redhelp.net nevű internetes oldal is teszi – akkor támogatni fogják a kommunista ideológiájú pártokat, mert tudni fogják, hogy azok értük és velük vannak.
• De ez csak az elmélet, a gyakorlat az, hogy a munkáspártnak nincsenek megyei listái, és időközi önkormányzatin sincsen, pedig ott aztán elég lenne három tucat ajánlás – már az egyéni választókörzetben.
• Ennek az az oka, hogy könnyen butíthatóak. Látnak mondjuk egy kommunistát, elnyeri rokonszenvüket, és azt mondják: ezek jó gyerekek. De amikor hazamennek, és bekapcsolják a televíziót ahol kiátkoznak bennünket, máris elbizonytalanodnak, és nem tudnak dönteni – felmerül bennük a kétség: mégis csak maradjunk a szociális piacgazdaságnál?
• De tudnak dönteni, és inkább a rendszer foltozgatását várják, mert abban megvan az a remény, hogy kitörhetnek a szürkeségből. Ezért nem akarnak egy teljesen új rendszert, aminek kádári változatát már korábban elvetették.
• A rendszer foltozgatását felesleges várni, mert összedőlőben van az egész. Éppen erről kell meggyőznünk a munkást. Ilyenkor fontos, hogy úgy fogalmazzunk, hogy megértsék, amit közölni akarunk velük. Elődeink bölcseleteit egy ma is érthető nyelven kell bemutatnunk. A másik gond meg annak köszönhető, hogy sajnos pártunk is használja a bal- és jobboldal fogalompárt. Szerintem egy kommunistának nem szabad a kapitalista értékrend alapján politizálni. A bal- és jobboldal helyett használjuk a burzsuj, a tőkés vagy a ma divatos munkavállaló és a munkáltató szavakat.
• Elfogadható-e Thürmer Gyula azon érvelése, hogy megtartható a bal-jobb ellentétpár, de úgy, hogy baloldali az, aki a jelenlegi rendszert le akarja cserélni, és szocializmusban (értsd: emberközpontú és pénzközpontú társadalomban gondolkodik), míg jobboldali az, aki ezzel éppen ellenkezőleg, a kapitalizmust akarja, akár szocdem módon?
• Nem tartom hasznosnak, mert könnyen félreérthető. Sokan azt gondolhatják ugyanis, hogy balos a párt, miközben a szocialisták segédcsapataivá akarnak válni – pedig tisztes távolságban vagyunk egymástól.
• Elfogadható-e az a felosztás, hogy baloldali az, aki a kapitalizmuson belül inkább a munkásoknak, jobboldali pedig az, aki inkább a munkaadóknak kedvez?
• Nem, mivel a szocialista párt is a munkaadók mellett van. Ugyanakkor a "szélsőjobboldali"-nak nevezett barátaim meg a munkások oldalán vannak…
• Mit lehet felépíteni a tőkés-munkás ellentétpárra?
• Az egész jelenlegi társadalmat, mivel mindenkit be lehet sorolni valahova: az értelmiségit a munkások közé, hiszen szellemi munkás.
• És eszmeileg?
• A kommunista és az értelmes nacionalista munkás. A jelenlegi összes párt tőkés.
• És ebből mi következik?
• Az hogy csak a dolgozókra számíthatunk, ha meg akarjuk szüntetni ezt a mocskos rendszert, amiben élünk – illetve a nacionalista-kommunista szövetségre. A vietkongok is ezt tették.
• És ha a dolgozó úgy akar rendszert váltani, hogy ő lépjen a jelenlegi tőkések helyére? Bírálható-e emiatt, és milyen nézeteket fogad el ezzel az állásponttal?
• Ha a tőkés helyére lép, és proletárdiktatúrát hoz létre, az jó. De ha átmegy kapitalistába, akkor le kell váltani. Nem kezdődhet az egész elölről. Éppen ezért csak a legöntudatosabbak lehetnek vezetők az új rendszerben – éppen azért, hogy ne térhessen vissza a kapitalizmus.
• Mivel lehet meggyőzni a munkást arról, hogy az új rendszer legalább olyan életszínvonalat biztosít neki minden körülmények között, mint a mostani (de inkább jobbat)? Mert azért az nem elég, hogy idővel nem lesznek tőkések…
• Egyrészt azzal, hogy megszűnik a tőkésosztály, és annak a vagyonából (ami nem csekély) lehet új munkalehetőségeket teremteni. Erős gazdaság mellett többet kaphatnak ők is. De az is jó, ha a fizetésük szinten marad, miközben az árak csökkennek.
• De akkor a munkás vagyonából (ami persze jóval szerényebb, mint a tőkésé) is adni kell ehhez?
• Nem lesz rá szükség, mivel a tőkéseknek van annyi felhalmozott vagyonuk, hogy abból fedezhessék a költségeket. Sőt abból még az államadósság egy részét is ki lehetne fizetni.
• Akkor a munkás vagyontárgyai (lakás, földingatlan), a pénzeszközei megmaradnak neki? Azt nem kell beadni?
• Így van – nem kell.
• Hogyan illesszük be tehát a polgári baljobbozást a munkás világába?
• Legjobb, ha az egészet elfelejtjük egy életre. A munkásnak nem a bal- és a jobb oldal a lényeg.
• És helyette mit kínáljunk?
• A tőkést és a munkást. Ezt jobban érti, mert a bal- és jobboldalra nincs hivatalos meghatározás – maximum nagyon elvont.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)