Miniszterelnökünk elcsodálkozott volna, ha látta volna a múlt szombati jelenetet. A Munkáspárt vezérkara a parlament oldalán köszönti a tüntető rendvédelmi dolgozókat, ők pedig visszaköszönnek. Pedig tudják, hogy a demokrácia jegyében minden tüntetésről rendőrségi videófelvétel készül. Ha nem tüntet¬nének, talán éppen ők csinálnák a felvételt. De ez most nem fontos! Nos, azon a napon mi, munkáspártiak is tüntettünk. Mi a kilakoltatások ellen, a rendvédelmi dolgozók a nyugdíjkedvezmény megvonása és egyéb disznóságok ellen. Egy pillanat alatt megértettük, hogy - bár más-más dologért tüntetünk - lényegében ugyanarról van szó. Egy olyan rendszerről, amelyben nem számít az ember. Ahol nem érdekes, hogy mi történik azzal a családdal, amely nem tudja fizetni a kényszerből felvett lakáskölcsönt, vagy a megemelt villanyszámlát. Egy olyan rendszerről, amelyet nem érdekel az egyes rendőr, tűzoltó vagy vámos problémája, és csak egyet lát: csökkenteni a költségvetés hiányát. Lehetne persze csökkenteni a költségvetés hiányát másként is. Mondjuk a gazdagok megadóztatásával, a becstelenül szerzett vagyonok elkobzásával. A külföldi cégek is fizethetnének legalább akkora adót, mint amennyit saját országukban fizetnek. Csakhogy akkor a kormánynak a rendszer gazdáival, a tőkésekkel gyűlne meg a baja, attól meg félnek, mint ördög a tömjénfüsttől. Nos, a tüntetésen köszöntünk egymásnak, mi, a párt, és a tüntető rendvédelmi dolgozók. Most külön tüntetünk, de veletek vagyunk - mondtuk mi hangosan. Ők meg visszaintettek, barátságosan. Most még külön tüntetünk...
Szimulánsbanda
„Das ganze tschechische Volk ist eine Simultanbande." Azaz, az egész cseh nép egy szimulánsbanda - mondja a Svejkben Bautze katonai főorvos, akit a hatalom azzal bízott meg, hogy mindenkit a frontra küldjön. Főorvos úr „tízheti működése alatt 11 ezer civil közül 10 999 szimulánst emelt ki, és elbánt volna a tizenegyezredikkel is, ha ezt a szerencsés embert... meg nem üti a guta." E szerény irodalmi hasonlat pontosan illik kormányunk legutóbbi intézkedésére, amellyel drasztikusan csökkenti a munkanélküli segély idejét. Az egész magyar munkavállalói társadalom egy szimulánsbanda, üzenik a magyar gazdaság vezetésével megbízott modernkori Bautze főorvosok éppenséggel 487 ezer államilag nyilvántartott munkanélküli honfitársunknak, nem beszélve a többi egymillióról, akiket már kitettek a rendszerből. Van itt munkahely, csak az nem dolgozik, aki nem akar! - hirdetik a mai miniszterek, hasonlóan a svejki katonaorvoshoz, aki „mindenben aljas fondorlatot látott, amellyel az emberek ki akarnak bújni a katonaság alól". Na, jó, fogadjuk el, hogy vannak olyanok, aki tényleg nem akarnak dolgozni. Tekintsük helyesnek azt a szándékot is, hogy mindenki dolgozzon, senki se éljen segélyből! Rendben! A miniszterelnök, a kormány azonban mégsem viselkedhet a monarchia katonaorvosának módjára. A tömeg mögött meg kellene látni az egyén problémáját, mert ami a kormánynak csupán kartotékadat, az az egyénnek nagyon is valóságos, nagyon is egyéni sorskérdés. A Széli Kálmán-terv idillikus magasságából nézve a munkanélküliség egyszerű ügynek tűnhet, de az egyén számára nem az. Például 54 éves titkárnő ismerősömnek egyik napról a másikra felmondtak. Másfél éve keres munkát, sehol sem kell. Huszonéves ismerősömnek úgy hozta a sorsa, hogy csak 8 általánosra tellett. Képezte magát magánúton, kiválóan ért a számítógéphez, mégsem talál állást. Fiatal barátom erdőmérnöknek tanult, az illetékes egyetem, és nyilván az illetékes minisztérium tudtával. Nem mondták neki, hogy öt év múlva sehol sem kell erdőmérnök. Igaz, nem munkanélküli, nagy nehezen elhelyezkedett segédmunkásnak. Nem mondta meg, hogy mérnök, így felvették. Középkorú ismerősöm eddig rokkantnyugdíjas volt. Új szabály, új orvos. Tauglich, azaz munkára alkalmas, mondták neki is, mint svejki hősünk. De kinek kell ő? Csak azt akarom mondani, hogy a munkanélküliséget nem a munkanélküli segély idejének csökkentésével és a rokkanttá nyilvánítás megszigorításával lehet megoldani, hanem láss csodát, valóságos, kézzel fogható munkahelyek teremtésével. Ha a Munkáspárt lenne hatalmon, a mi tervünk ez lenne. Tudod, a kapitalizmus sok mindent adott húsz év alatt. Van mobiltelefonod, utazhatsz külföldre, szidhatod a kormányt, de valamit elvettek Tőled: a munkát, a biztos holnapot. Mi éppen ezt akarjuk visszaadni. A mi gondunk nem az, hogy a tőkés zsebében több pénz legyen, hanem az, hogy az emberek, azaz mi jobban éljünk. Ez a nagy különbség.
