2012. június 26., kedd

Csak a szokásos: az éhségmenetesek elprostitualizálódása, címszerepben az álszent szocialistákkal


Nem először intézett kirohanást Tóth Imre, az „éhségmenetként” elhíresült borsodi tüntetőcsoport mára médiahírességgé lett alapítója a saját társai ellen. Az olvasztár a legismertebb közösségi portálon legutóbb többek között azt írta: szerinte az éhségmenet egyre távolabb kerül attól az eszmétől, amely annak idején életre hívta. Sőt, azt is kifogásolta, hogy a borsodi demonstrálókhoz és a nemrég bejelentett, új szakszervezetükhöz „túl közel kerültek” a szocialisták. Az olvasztár egykori menetelőtársa szerint viszont Tóth csak nehezen dolgozza fel az ismertséget és a jövőben is számítanak rá. Nos, akkor megint adódik a kérdés:
Ezt így hogy?
Idén februárban több mint kétszáz kilométert gyalogoltak a borsodi munkások – meglehetően zord körülmények között - Miskolcról az Országgyűlés budapesti épületéig, hogy így tiltakozzanak a Kelet-Magyarországiak tarthatatlan helyzete miatt. A menetet Tóth Imre munkanélküli olvasztár vezette, akit – saját elmondása szerint – elsősorban az sarkalta a radikális akcióra, hogy egyik barátja nemrég öngyilkosságot követett el kilátástalan élethelyzete miatt.
Az „éhségmenetelők” idővel komoly médiaszereplőkké váltak, a demonstrációba több szocialista politikus is bekapcsolódott, de egy rövid szakaszon az LMP két képviselője is részt vett a menetelésben. A borsodiak később Brüsszelt is megjárták – szintén a szocialisták segítségével -, ahol petíciót adtak át az Európai Parlament elnökének és a baloldali frakció vezetőjének is. A menetelésből tisztességes béreket követelő egyesület lett (Munkát-Kenyeret-Mozgalom), majd a napokban bejelentették, hogy megalakítják a közmunkások szakszervezetét is.
Az eredeti ötletadó Tóth Imre viszont mintha már nem érezné sajátjának egykori mozgalmát. Nem először fakad ki a Facebook-on, legutóbbi bejegyzésében is arról írt, hogy egyre sűrűbben „mellőzöttnek” érzi magát. Úgy véli, hogy az az eszme, amely elindította az éhségmenetet, egyre távolabb kerül a valóságtól. „Én a szolidaritásra, mint eszmére gondoltam, az emberek közé való kimenetelre és a meggyőzésre (…) Rá kellett jönnöm, hogy én csak egy kis naiv emberke voltam, aki nem volt hajlandó egyik pártnak és szervezetnek sem a tagja lenni. El fog jönni az idő, amikor már az ötletgazda neve egyszerűen ki fog kerülni ebből a történetből. Mert mi az, hogy egy kis senki ugrál” - írta a közösségi oldalon. Tóth megosztotta véleményét a Közmunkások Szakszervezetéről is, amellyel kapcsolatban szerinte sok érintett „fejében az játszódik le”, hogy itt valakik „megint a zsebükben fognak kotorászni”.
Az olvasztár megkeresésemre mindehhez hozzátette: azt szerette volna, ha az éhségmenetből kinőtt egyesület egyfajta olvasztótégely lenne, amely pártkötődéstől függetlenül összefogja az érintetteket. „Azt vettem észre, hogy javarészt a szocik érdekkörébe tartozó emberkék vannak. Rajtam kívül nem nagyon vannak civilek. Megmondtam, hogy így, ebben nem tudok részt venni társelnökként. Túlzottan kényes a gyomrom. Az, hogy Magyarország itt tart és Orbán mindazt megcsinálhatja, amit megcsinál, vastagon a szocialisták elmúlt nyolc évének is köszönhető” - fogalmazott Tóth Imre. Az olvasztár hozzátette: az egyesületnek továbbra is tagja maradt és nem is kíván eltávolodni sem tőle, hiszen „részben a saját gyereke”. A borsodi munkás – aki jelenleg egy hátrányos helyzetű gyermekek üdültetésével foglalkozó tábor éjjeli őreként dolgozik – attól tart, hogy az említett szakszervezet csak arra lesz jó, hogy néhány megszedjék belőle magukat.
„Taggyűlésen, érdemi vita után döntöttünk a szakszervezet megalakításáról, amelyben a tagdíj mindössze 'egyetlen fémpénz' lesz” - ezt már Komjáthi Imre, a Munkát, Kenyeret, Tisztességes Béreket! Egyesület elnöke mondta megkeresésemre. Az edelényi családapa aki nemsokára a Közmunkások Szakszervezetének vezetője lesz – kérdésemre hozzátette: önmagában a menetelés és a figyelemfelhívás kevés. „Meg kell szervezni önmagunkat, a közmunkásokat. Mi a párbeszédben látjuk a jövőt és a kormánnyal csak szervezetként lehet párbeszédet folytatni. Egyelőre nincs olyan eszköz a kezünkben, amellyel azonnali, forradalmi eredményt lehet elérni. De nem is szeretnénk, mi a nyugodt, demokratikus eszközökben hiszünk. Ezért kezdtük meg a szervezést. Ez egy lassú folyamat, amely lassan hoz eredményt. Addig pedig sokunknak vannak és lesznek kétségei, mint Imrének. Őt felkapta a nyilvánosság és ezt a hírnevet némileg nehezen dolgozza fel. Senkiből nem lesz népvezér. Senkit nem fognak önmagáért követni, a mozgalmat szervezni kell! De, továbbra is fontos, hogy velünk legyen, számítunk rá” - fogalmazott Komjáthi. A szocialisták „közelségére” vonatkozó kérdésemre azt mondta: az Orbán-kormány minden eszközt kivett a szakszervezetek kezéből, ezért rá vannak szorulva arra, hogy a többi parlamenti erőn keresztül próbáljanak meg nyomást gyakorolni a kabinetre. „Ma egyetlen olyan párt van, amely felvállalja a szakszervezeti mozgalmat és a munkások érdekeit, ez pedig az MSZP. Örülnénk, ha az LMP is támogatna minket, de egyelőre nem nagyon mutatkoztak együttműködőnek” - fogalmazott a Munkát, Kenyeret egyesület vezetője.
Hát így...
Szalay Tamás Lajos

Talán még sosem volt ilyen nehéz jogvédőnek lenni

A bírósági ügyek túlnyomó többségét megnyeri az 1994 óta működő patinás jogvédő szervezet, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI). Muhi Erika igazgató ezzel együtt állítja: az alkotmányos garanciák megszűnőben vannak, a jogvédelem talán még sosem volt ilyen nehéz helyzetben.


– Mivel magyarázza, hogy a „jogvédő” kifejezés meglehetős széles körben szitokszóvá vált?– Először is a válsággal, ami független a magyarországi politikai és gazdasági helyzettől. Ilyenkor mindig beindul a bűnbakképzés. Ennek hatására erősödött meg a szélsőjobboldal is.
– A nemzetközi adatokat elemezve a Political Capital kimutatta, hogy a folyamat nem törvényszerű: nem minden válságtól sújtott országban tört előre a szélsőjobb.– Így van, de fenntartom, hogy nálunk a kettő szorosan összefügg. 2010 ősze óta vagyok a NEKI igazgatója, előtte másfél évig gyesen voltam. Amikor visszajöttem dolgozni, megdöbbentem, hogy milyen nagy teret nyert a gyűlöletbeszéd, milyen sok panasz érkezik hozzánk ilyen ügyekben. Az indulatokat a Jobbik korbácsolta fel, az a párt, amelynek alapeleme a gyűlöletkeltés, a romák elleni uszítás. Ha nincs válság, akkor biztosra veszem, hogy nem tudott volna ennyire sikeres lenni.
– Paradox módon a szélsőjobb, miközben előszeretettel gyalázza a valódi jogvédő szervezeteket, igyekszik részben kisajátítani, részben a fonákjára fordítani az emberi jogi nyelvezetet. Az egyik jobbikos képviselő bejelentette, hogy „Tégy a magyargyűlölet ellen!” néven mozgalmat hirdet. Mit szól ehhez?– Próbálja meglovagolni a közhangulatot, de nem hiszem, hogy nekünk dolgunk lenne ezzel. Hirdesse, csinálja! Joga van hozzá. Méltóságon aluli lenne foglalkozni vele. Egyébként is, ez a lépés politikai akciónak tűnik. Mi pedig jogvédő iroda vagyunk. Bárki volt is kormányon, ha kellett, felléptünk a hatalom számára kellemetlen ügyekben. A direkt politizálástól azonban mindig távol tartottuk magunkat, és kínosan ügyeltünk rá, nehogy besorolhassanak minket valamilyen párt vagy politikai irányzat mögé.
– Ha már itt tartunk: a jogvédőknek nem csupán a szélsőjobbal gyűlt meg a baja.
– Kétségtelen, hogy a mostani kormányzat részéről is tapasztalunk furcsa megnyilvánulásokat. A romastratégiáról tartott egyik parlamenti bizottsági meghallgatáson Balog Zoltán közölte, hogy jogot védeni könnyebb, mint házat építeni. Balog Zoltán akkor államtitkár volt, ma miniszter: hozzá tartoznak a romaügyek. Mondok másik példát. Horváth László Heves megyei kormánymegbízott egy köztörvényes bűncselekmény-sorozatról rendezett sajtótájékoztatón úgy érezte, ki kell mondania, hogy az elkövetők cigányok voltak. Olyan esetről beszélünk, amikor a származás teljes mértékben irreleváns, az etnikai hovatartozásnak semmi jelentősége. Navracsics Tibor közigazgatási minisztertől nyílt levélben azt kértük, hogy határolódjon el a történtektől, és mentse fel tisztségéből a kormánymegbízottat. A választ meg lehet nézni a honlapunkon. A miniszter kabinetfőnöke szerint a tárca elégedett az illetővel, semmi nem indokolja a leváltását. Minden rendben…
– A Fidesz nyilván felelős azért, hogy fejünkre nőtt a rasszista szélsőjobb. De az MSZP-nek, más pártoknak és a társadalom többi szereplőjének, akár az újságíróknak is megvan a felelősségük. Nem gondolja, hogy valamilyen mértékben a jogvédő szervezeteknek, önöknek is?
– Nem, én ezt egyáltalán nem gondolom. Szerintem nekünk ebben nincs felelősségünk.
– Biztos? Sokáig – amíg az időközben elhunyt alapító-igazgató, Furmann Imre vezette a NEKI-t – a sajtó tele volt az önök által képviselt ügyekkel. Aztán évekre eltűntek a nyilvánosságból. Éppen abban az időszakban, amikor kezdett feljönni a szélsőjobb.
– A háttérben változatlanul komoly munka folyt, de az igaz, hogy a médiában alig szerepeltünk. Nekem más a stratégiám. Újra nyitottunk a sajtó felé, hisz a közvéleményt a médián keresztül tudjuk a leginkább elérni és formálni. Hatalmas szükségünk van a nyilvánosságra.
– Nehezebb lett a jogvédelem helyzete?
– Nem kérdés, sokkal nehezebb. Ilyen nehéz talán még sosem volt… Az alkotmányos garanciák megszűnőben vannak. Azok az eszközeink, amelyek korábban a rendelkezésünkre álltak, az új alaptörvény elfogadása után teljesen eltűntek – nem fordulhatunk például Alkotmánybírósághoz –, vagy megmaradtak ugyan, de nem képesek betölteni funkciójukat. Hiába váltott ki felháborodást Pesty László dokumentumfilmje a „cigány–magyar együttélésről”, a Civil Médiával közösen írt beadványunk után a Médiatanács nem látott okot rá, hogy elmarasztalja a filmkészítőket. Szóval, sokszor tehetetlennek vagyunk.
– Mi várható?
– Nem adjuk fel, próbáljuk maximálisan kihasználni a szűkre szabott lehetőségeinket. Jogvédő szervezetként mégiscsak a bíróság az egyik legfontosabb terepünk. Márpedig az ügyeink 80-85 százalékát megnyerjük.
– A jó statisztikának véletlenül nem az a záloga, hogy csak a sikerrel kecsegtető eseteket vállalják el?
– Egyáltalán nem, a rutinpereken rég túl vagyunk. Az elmúlt több mint másfél évtizedben, azt hiszem, jelentősen alakítottuk a bíróságok gyakorlatát. Ma már nem kelt feltűnést, amikor a munkaügyi bíróság félmillió forintos kártérítést ítél meg ügyfelünknek, mert egy vállalkozó azzal utasította el: nem alkalmaz romákat. A jövőben olyan precedensértékű ügyekre – gyűlölet-bűncselekményekre vagy például közmunkával kapcsolatos jogsértésekre – fókuszálunk, amelyektől azt reméljük, hogy a bírósági döntéseknek jogfejlesztő hatásuk lesz. Pár év múlva kiderül, milyen eredménnyel jártunk.

Névjegy

MUHI ERIKA 1972-ben született Szolnokon. Jogi referensként 1998 szeptemberében kezdett el dolgozni a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodában (NEKI), később ügyvédjelöltként már az iroda ügyeiben jogi képviselőként is eljárhatott. 1999-ben végzett a szegedi József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. 2003 óta ügyvéd. A NEKI állandó megbízott ügyvédje lett: a jogi munka mellett később trénerként is dolgozott a NEKI által szervezett antidiszkriminációs képzéseken. 2010 szeptembere óta a NEKI igazgatója. Van egy hároméves kisfia.

Érzelem, indulat, tények – Gyurcsányék Kádár Jánosról szóló cikkével kapcsolatban

Amikor történelmünkről beszélünk, Mohácsnál még szelíd a vita. A kiegyezés már hullámokat ver, a huszadik század felkorbácsolja az indulatokat. Tények? Ritka az olyan, aki ismeri. Amikor Trianon, a második nagy háború, a holokauszt, 1956, az utána következő harminchárom év, vagy a rendszerváltás kerül szóba, elszabadul a pokol. Sistergő indulatban csapnak össze szemben álló vélemények. Hit csatázik a tényekkel.
Az új hatalom is sokat ártott. A római egyház egy mérsékelten tájékozott hívője kitalálta: "Isten a történelem ura." Nem ám a magyar történelemé, az egész világé. Balsors újratöltve. Idézek egy amerikai írást: "Ha a hit vezet, vakon megyünk." Egykori "kommunisták" kommunistáznak és van Trianon emléknap is. A nép civilizált fele meg ámul és szégyenkezik, ha olyan szavak, mondatok hangzanak el az országgyűlésben, amelyek a műveltség és a viselkedéskultúra sajnálatos fogyatékosságát jelezik. Ám nincs mit tenni, a nép választotta őket.
Barátom rosszallóan kérdezte:
- Miért kell neked Kádárt védelmezni?
- Mert a törénelemhamisítás szinte fizikai fájdalmat okoz. A történelem tényeit védelmezem, a tények pedig Kádár Jánost. Ilyen egyszerű. - válaszoltam.
Mindez Niedermüller Péter írását ("DK közlemény. Száz éve született Kádár János.") olvasva merült fel bennem. Cikkét felhívás zárja: "A jelenlegi kormány primitív ... vádaskodásaival szemben mi azt hangoztatjuk, hogy a múlttal való kritikus szembenézés, a múltról vallott eltérő felfogások szembesítése, a múltról folytatott, előítéletektől és ideológiáktól mentes, egymás véleményét és méltóságát tiszteletben tartó társadalmi vita elengedhetetlen ahhoz, hogy képesek legyünk megújítani és helyreállítani a magyar társadalom politikai erkölcsét; hogy visszanyerjük a különböző módon megélt, de mégiscsak közösen birtokolt történelmünket."
E gondolatok jegyében a történelmi tényeket tisztelő "eltérő felfogást" adok közre.
Niedermüller kemény mondatokkal nyit: "Kádár hatalma ... a forradalom romjaira, ... könyörtelen megtorlásra épült. ... uralkodása elválaszthatatlan a forradalom vezetőinek aljas meggyilkolásától." E mondatot egy félművelt képviselő a parlamentben elmondhatja, ám egy "középbal" párt alelnöke ezt nem teheti meg. Mert nagyon finoman fogalmazva téves vélemény. Érzelmek. Semmi közük a tényekhez. Hogy lesz ebből "közösen birtokolt történelem"?
Kádár János hatalma nem "a forradalom romjaira", nem "megtorlásra", nem "meggyilkolásra" épült. Hruscsov szovjet pártfőtitkár döntött így és a szovjet hadsereg garantálta, hogy a döntést végrehajtják. Nem Kádár János hívta be az oroszokat - akik 1945 óta "bent voltak" - az oroszok jelölték ki őt. Amikor szovjet tankok védelmében megjelent, érzelmeink elutasították. Ám a józan eszünk azt súgta: az adott helyzetben ez a legjobb megoldás. Az is hamar kiderült: ez az ember értünk dolgozik. 1957 május elsején már százezres tömeg hallgatta a Hősök-terén. Fénykép a tanúm.
A történet 1941-ben, Moszkvában kezdődött. Ahol egy Molotov nevű szovjet külügyi népbiztos azt tanácsolta nekünk, maradjunk ki a háborúból. A semlegességért cserébe megígérte, hogy a háború után megtarthatjuk Észak-Erdélyt. A magyari urak az előnyös ajánlat ellenére, "vak veréb" módjára megtámadták a Szovjetuniót. A szovjet hadsereg a támadókat kiverte, majd megszállta Magyarországot. Jalta és Potsdam volt a folytatás. Amikor a szövetségesek megállapodtak, hogy melyek azok az országok, amelyek "nyugati", és melyek azok, amelyek szovjet megszállás alá kerülnek. E döntéssel ismerték el a Szovjetunió több mint húszmillió áldozatát, fél országuk lerombolását.
Magyarország egy elbukott háború után, 1945 óta nem volt független állam. Korábban sem, de ezt most hagyjuk. Az írás szerzője e tényt nem ismeri, "az ország politikai és gazdasági függetlenségének feladását" kéri számon Kádár Jánostól. Nem értem. Remélem a szerző nem azt akarja mondani nekünk, hogy 1956. október 23-a és november 4-e között egyszer csak "politikailag és gazdaságilag" függetlenek lettünk. Egy ilyen kis ország függetlenségét, egy megszállt országban a nem létező "politikai és gazdasági függetlenség feladását" emlegetni a tájékozottság nagy fehér foltjairól árulkodik.
Zsukov marsall londoni rádiónak adott nyilatkozatából idézek, jól jellemzi a szovjet felfogást: "A Szovjetunió nem küld újabb csapatokat Magyarországra, mert az ott állomásozó haderő elegendő ahhoz, hogy megfékezze a magyarországi zendülést. A szovjet csapatokat viszont csak akkor vonják ki az országból, ha ezt a varsói szerződést aláíró többi állam kormányai is kérik." (Igazság, 1956. október 30.)
Az október 30-i szovjet nyilatkozat szóról-szóra ezt fogalmazta meg. Az ő szemükben ilyen egyszerű volt a történet. Budapesten e világos mondatot értették úgy, hogy kivonják a szovjet csapatokat. Meg kellett volna értenünk, hogy Horthyék esztelen támadása évtizedes következményekkel jár. Az idősebb Bush és Gorbacsov máltai találkozójáig a szovjet hatalom volt a történelem e tájon.
1956 októbere külföldről is gerjesztett meggondolatlan felkelés volt, esélye sem volt a szovjet haderő ellen. Azok után, ami a Rádiónál és a Köztársaság-téren történt, nem volt lehetőség a békés kibontakozásra. Ha egy kormány képtelen biztosítani a rendet, bukása csak idő kérdése. Nagy Imre - miközben a Szabad Európa Rádió folyamatosan "moszkovita gyilkosként" emlegette - sodródott. Nem tudta elszánni magát, hogy szovjet fegyveres erővel tegyen rendet. Kádár és Münnich ezt felismerve kivált a kormányból. Más utat kerestek. Végül Hruscsov - Tito tanácsára - Rákosi és Münnich helyett Kádár Jánost állította Magyarország élére. Jó választás volt.
A magyar sztálinisták abban reménykedtek, hogy Rákosi előbb-utóbb visszatér. Ennek a szovjet vezetésben is voltak hívei. Kádár János az első években egy bosszúért lihegő, sztálinista politikai bizottsággal kezdett kormányozni. Később kritikusai szemére vetette, hogy az indulásnál csak a sztálinisták álltak melléje - kényszerből. "Akkor nem támogattatok, most ne bíráljatok engem, hogy ilyen lett a politika" - fakadt ki. Ez a politikai bizottság - szovjet tanácsadókkal" a háttérben - szavazott "a legsúlyosabb büntetéssel sújtandók" névsoráról. Donáth Ferenc és Kopácsi Sándor - valószínűleg Kádár közbelépésére - lekerültek a listáról és életben maradtak.
"Könyörtelen megtorlásról", "koncepciós perekről", "a forradalom vezetőinek aljas meggyilkolásáról", a forradalom ártatlan áldozatainak véréről" írni, beszélni azok után, ami 1956 október utolsó hetében Magyarországon történt, legenyhébben szólva is egyoldalú. Soroljam az eseményeket? A "hős forradalmárok" ártatlan áldozatait? A gyilkosságok sorozata október 23-án este a Rádiót védő katonák lemészárlásával kezdődött. Majd jött a miskolci és a köztársaság-téri lincselés. Nem értem, Niedermüller Péter miért csak a megtorlás áldozatait veszi észre, siratja? A kötelességüket teljesítő katonák, vagy Mező Imre előtt miért nem hajtja meg fejét a Demokratikus Koalíció? Ha minden áron fejet akar hajtani.
Mi, kortársak is nehezen értettük meg, sokan máig nem képesek elfogadni a történelem évszázados tanulságát: a forradalom, felkelés áldozatokkal, ártatlan áldozatokkal is jár. A felkelő, a forradalmár, ha mozgalmát a hatalom leveri, az életével fizet. A bűnökért megérdemeltem, túláradó lelkesedés miatt ártatlanul is.
Azt gondolja a szerző, hogy a szovjet parancsnokság szó nélkül eltűrhette több száz meggyilkolt katonáját? Az új magyar párt elfelejthette fehér zászlóval legyilkolt elvtársát, Mező Imrét? A Rádió és a pártház lemészárolt védőit? Akik a Köztársaság-téren és a Rádiónál gyilkoltak, ők voltak "tiszta, szép forradalmunk" hősei? Én láttam egy csapatukat és nem kértem belőlük. Apám a Ludovika Akadémián végzett, a Don-kanyarból visszajött magyar királyi törzstiszt volt, és tőlem kérdezte: "Fiam! Meg vagytok őrülve? Mit gondoltok meddig tűri ez a három orosz hadosztály ezt a bohóckodást?" Ő október 25-én megmondta a végét. És egy vidéki városban bohóckodásnak nevezte mindazt, ami Budapesten forradalomnak tűnt. Ezzel csak azt akarom jelezni, nem kellett kommunistának lenni ahhoz, hogy valaki tovább lásson az orránál.
Niedermüller írja: A Kádár-rendszer ma is megosztja a magyar társadalmat: vannak akik diktatúrának tartják, míg mások nosztalgiával tekintenek vissza a számukra biztonságot, kiszámíthatóságot és kiegyensúlyozott növekedést biztosító évtizedekre." Furcsa mondat. Nem nagy felfedezés megállapítani, a Kádár-rendszer diktatúra volt. Mi más lehetett volna? Az esztelen háborúból és a megszállásból következő diktatúra, amihez Kádárnak nem volt semmi köze. Nem kell vele azonosítani. A lehetőségek szabta keretek között fokozatosan enyhülő, a szocialista országok körében a legenyhébb diktatúra volt.
A lehetőségek kitapogatása, az óvatos, fokozatos nyitás Kádár János érdeme. Nem a diktatúrát, az enyhülést kell Kádár nevével összekapcsolni. Az írás szerzője téved. Nem nosztalgia, egyszerű összehasonlítás, a mai rendszer kritikája, ha mondják: a Kádár-korban emberszámba vették őket, volt munkájuk, nem éheztek. A vállalat üdülőjében pihenhettek, gyereküket egyetemre járatták. Ma a fél ország nyomorog.
A Kádár-rendszer nem állította szembe a biztonságot a szabadsággal, ez tévedés. A vesztett háború után, megszállt országban nem volt mit mivel szembeállítani, mert szabadságról szó sem lehetett. A szabadság korlátait a megszállás állította. Kádár a szabadon hagyott térben jól politizált. Igyekezett megbékíteni az országot. "Aki nincs ellenünk, az velünk van." - sokan emlékszünk erre a bölcs mondatra. Kádár János kora egy szerény, ám érzékelhető fejlődéshez segítette az országot. Tisztességes, okos embernek sem "hazudozás", sem "alakoskodás" nem kellett ahhoz, hogy elismerje a rendszert, amely a történelemben először munkát, emberhez méltó körülményeket adott neki és családjának. A szegény ember másként él, lát, mint a tehetős réteg. Tudomásul kellett vennünk, hogy a nagyhatalmak a háború után kettéosztották a világot. Egy kemény lecke után mit kellett volna tennünk az alkalmazkodás helyett? Niedermüller elmarasztal az alkalmazkodás miatt, ám utólag sincs sem javaslata, sem jobb ötlete.
A Kádár-kor eredményei ellen gyakran használt fordulat - Niedermüller is használja -, hogy a siker nem Kádárnak, hanem az '56-os forradalomnak köszönhető. Gyenge "érv", amivel fel akarják értékelni a "forradalom"-nak nevezett zűrzavart, és lesajnálni Kádár és rendszere kétségtelen, a világ által is elismert eredményeit. Szerintük az oroszok "megijedtek" tőlünk, és hogy elkerüljenek egy újabb magyar forradalmat, lazítottak a gyeplőn. Ezzel a gyermeteg elmélettel két baj van. Az egyik Csehszlovákia 1968-as példája: a Varsói Szerződés csapatai órák alatt megszállták az országot. Volt elszántság, hadsereg, szervezettség. Pedig Prágában csak bután beszéltek, nem lincselték a kommunistákat. Az egy civilizált ország. 1968-ban Csehszlovákiáért sem jöttek az amerikai felszabadítók. Mert ott egy őrmester is tudta, hogy a keleti az egy másik zóna. Másrészt ne feledjük: a Kádár-korban folytatódott Nagy Imre 1953-as reform-programja. Amihez nem kellett forradalom. Kádár János érdeme, hogy ott folytatta, ahol Nagy Imre kénytelen volt abbahagyni.
Huszonkét év szégyellni való politikája után ne Kádár diktatúráját emlegessék. Ne "nosztalgiázzák" az ötmilliót, akiket e "szabad", új világ nyomorba lökött. Az éhezők joggal mondják: szabadsággal nem lehet jóllakni. A szegény húsz éve nem számít embernek. Ám tudja, mert megtapasztalta: a szabadság a gazdagok, a pénz szabadsága. Ezek tények, vitassa, aki tudja. Aki nem szégyelli. Miről vitatkozunk, ha elfogy a türelem?
A stílus, ahogy a Demokratikus Koalíció alelnöke 1956-ról, Kádár Jánosról és koráról ír, nem "szembenézés", nem a "közös történelem" birtokbavétele. Kézfogás a kommunistázó "keresztény konzervatívokkal". Sajnálom.


Csernok Attila / Népszava