Nem akartam ehhez a vitához hozzászólni, hisz annyiszor leírtam már itt dolgokat a tisztelt orbánisták részére.
Ha már itt vagyok, ismét leírom, amit már oly sokszor.
Az 1990-es rendszerváltás nagyban különbözik az 1945-ös kommunista rendszerváltástól. Akkor sokkal könnyebb volt. Elvették a kevesek hatalmas vagyonát (földbirtokokra gondolok) és szétosztották a 80 % cselédsorban élő ember között. 4-5 hold föld jutott minden cselédnek, ahol tulajdonosnak érezhette magát és megtermelte a mindennapi betevőt.
A gyártulajdonosoktól elvették a gyárakat, így az ipari munkásság pedig a gyár tulajdonosának érezhette magát, hiszen a volt tulajdonost elzavarták és maguk közül választva vezetőt, dönthettek a gyár sorsáról.
Ennek bizony mindenki tapsolt! JOGOSAN!!! Hiszen a volt analfabéta cselédeket írni olvasni tanították a szocializmusban, gyerekeiket főiskolákra, egyetemekre járathatták (valamikor ez csak a mágnások kiváltsága volt).
A nagy baj ott van, hogy a cseléd szülő szégyellte a múltját! Elfelejtette elmondani gyermekének, hogy ha nincs szocializmus, soha nem lett volna pedagógus, jogász, közgazdász, mezőgazdász... stb. Ebből adódik most, hogy ennyi elégedetlen ember van. Pedig semmi más nem történik, minthogy az emberek jó része visszakerül oda, ahonnan a
kommunisták kihozták! A TEHÉN FARÁHOZ és AZ ÚJ TULAJDONOSOK CSELÉDJÉNEK!!!
Most ugyanis elvették a sokak tulajdonát és néhány ezer ember magántulajdonába adták. Erről szól a kapitalizmus. Ezt választotta a nép az 1989-es népszavazáskor. Felesleges tehát siránkozni.
Az elégedetlenség abból fakad, hogy a rendszerváltó pártok elfelejtették elmondani, hogy a rendszerváltás folyamatában a köztulajdont (legyen az mezőgazdasági vagy ipari jellegű) néhány ezer ember MAGÁNTULAJDONÁBA kell juttatni.
A valóság helyett tehát hiú ábrándot keltettek a társadalomban.
Elhitették az emberekkel, hogy a szocializmus tönkretette őket azzal, hogy iskolai végzettséget, munkahelyet, betegségében ingyenes orvosi ellátást és táppénzt, öregségére nyugdíjat biztosított nekik. Elhitették, hogy bűn volt az embereket saját lakáshoz juttatni, bűn
volt biztonságot és soha nem látott közbiztonságot fenntartani. (Jól emlékszem az akkori fórumokra: "nem engedik a piszkos kommunisták, hogy sztrájkoljatok a jogaitok védelme érdekében!" Vajon most engedik az új gazdagok???)
Ígéretet tettek a nagy rendszerváltók, hogy sokkal jobb soruk lesz majd az új rendszerben. Sokkal nagyobb szabadságuk. Mehetnek majd nyugatra! Csak azt nem mondták meg, hogy a széles néptömegnek erre nem lesz pénze. Nem, hogy nyugatra nem tud menni, de az ország másik felében élő gyerekét sem tudja majd meglátogatni!
A NAGY RENDSZERVÁLTÓK TEHÁT RENDESEN ÁTVERTÉK A NÉPET! SZERINTEM KÖZTÜK KELL A BŰNÖSÖKET KERESNI!!! A FIDESZ NAGY RENDSZERVÁLTÓ PÁRTNAK TARTJA MAGÁT.
Nagy Imre temetésén Viktor elmondta: " agyagba fogjuk döngölni a kommunistákat!"
Igen ez fontos volt ahhoz, hogy ő és egész családja komoly magántulajdont szerezhessen a közvagyonból. Apukának kőbánya, apósnak földek és komoly géppark, hiszen úgy is az övék lett a papa halála után. A piszkos kommunisták ezt nem engedték volna!
Mi is tehát akkor a bűn???
Kit is kellene felelősségre vonni???
Medgyessyt? Aki látta, hogy a FIDESZ törvényszegés árán is megkurtította a nyugdíjakat, a közalkalmazottakat teljesen leszegényítette? Őt kell felelősségre vonni mert 50% béremelést adott nekik? Igaz, ők a pórnép kategória és nem a mágnások világa.
Gyurcsányt? aki felújította az iskolákat, óvodák, bölcsődék építését indította el (most folynak az átadások, új Széchenyi terv címszóval! hehehe), rendbe tetette a város központokat, aki megépítette az autópályákat....stb.???
Bajnait? aki világ nagy politikusai által elismerten kezelte a válságot?
Vagy talán Viktorékat???
Akik bedöntötték a forintot, akik az adótörvényükkel milliókat károsítottak meg, akik felszámolják a demokráciát... stb???
Igaz a földeket összeszedték és megalakították a tsz-eket, hiszen bebizonyosodott, hogy 5 hold föld nem biztosít 20. századhoz méltó megélhetést, hiszen 5 hold földhöz csak mázas padló jár és viharlámpa.
A tsz-ek viszont lehetővé tették a vidék fejlődését. Az egyszerű parasztemberek 3-4 szobás lakásokat tudtak építeni (jó magam is), autót tudtak venni, esetleg nyaralót építeni.
Engem így tett tönkre a múlt rendszer!!!
A gyermekeimet a mostani pedig úgy, hogy alig tudják fizetni a lakás hitelüket (éheznem, éheznünk kell, hogy ne veszítsék el a lakásukat). Ha nem segíteném őket a kommunista rendszerben megszerzett javaimból, bizony bajban lennének!
Ki is a hibás???
Szerintem az aki a "ruszkik haza" és a "továrisi konyec" jelszavaikkal bedöntötték az orosz piacot, földönfutóvá téve a mezőgazdaságból élő vidéket! Az orosz piac elvesztésével ellehetetlenült a Magyar konzervipar, vele együtt a Magyar mezőgazdaság is.
Ki is hát a felelős???
Azok akik a Tsz-ek felszámolásával földönfutóvá tették a vidéki embereket. Akik miatt csődbe mentek a szirén hangoknak bizalmat szavazó mezőgazdasági vállalkozók. Akik miatt bedőltek a konzervgyárak, a háztáji állattartás, akik elindították a cukoripar felszámolását. És még sorolhatnám!!!
Ki is volt Antall József bizalmasa??? Kit hívatott halálos ágyához???
Viktort, Viktort, Viktort.
Kit is kellene lecsukni???
Antall Józsefet?
Őt már lecsukta a teremtő.
A kérdés az, hogy Viktor azt hajtja-e végre amit Antall mondott neki, vagy belevisz egy hatalmas egyénieskedést???
Mindenképpen bűnös!!! Cselekedetei ugyanis a Magyar nép megnyomorítását eredményezik!!!
Szívfájdalom nélkül hozatta meg az egykulcsos adótörvényt, amivel a társadalom 80 %-a rosszabbul járt. Az így okozott költségvetési hiány pótlására elvette a MNYP-akat a pórnéptől. Ezzel együtt veszélybe sodorta a széles néptömeg jövőbeni nyugdíj ellátását. Lecsökkentette a most nyugdíjba vonulók ellátását. Már csak 80%-a az elmúlt 23 év átlag keresetének. Megszüntette a Svájci indexálás lehetőségét. Már csak az infláció mértékével emelnek ami sajnos a nyugdíjasok esetében reáljövedelem csökkenést eredményez. A mindennapi megélhetéshez szükséges dolgok, élelmiszer, energia....stb 20-30%-al emelkedett, az
átlagos infláció csak 4,5%-os.
(Minket nem érint, hogy a tartós fogyasztási cikkek ára csökken. Mi már ezeket nem vásároljuk. Enni és fűteni, vizet fogyasztani, néha az autónkba tankolni viszont szeretnénk).
Ugyanakkor a baráti körének, talpnyalóinak több milliós havi jövedelmet biztosít. ( Forr a vérem, ha arra gondolok, hogy Szijjártó havi fizetése több mint az én 41 év megfeszített munka után járó egész éves nyugdíjam!!!)
A média tanács tagjai nem végkielégítést kapnak majd 9 év után, hanem 1 évi adómentes teljes fizetést!!! Micsoda galádság ez???
Akkor valóban Viktor a nemzet megmentője??? Aki 2 hét alatt rendbe tette a közbiztonságot, aki megteremtette a "jólétet"??? Aki ellopta a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat, hogy csökkentse az adósságállományt, ami nem nagyobb mint az európai átlag és sokkal kisebb mint a japán vagy az amerikai államadósság?
Persze, hogy nem ezért vette el. Mit érdekli őt az államadósság? Az csak szépen hangzik és alkalmas arra, hogy visszamutogasson az előző kormányokra. A célja az volt, hogy meghálálja környezetének a mellette való kiállást! A haverok és kegyeltek jól jártak az 1 kulcsos adóval.
300-500 ezer Ft-al/hó. Viktor talán 480 ezerrel? Nem emlékszem már pontosan. A pórnép meg haljon éhen!
Az ígéret az volt, hogy az egykulcsos adó munkahelyeket teremt és fellendíti a gazdaságot.
LÁTJA VALAKI BÁRMELYIKET IS???
Mikor is kezdték a devizahitelekre rábeszélni az embereket??? 2000-ben.
Ki is volt akkor hatalmon??? A FIDESZ.
Ki is volt akkor a miniszterelnök??? Orbán Viktor.
AKKOR MOST MIRŐL IS BESZÉLÜNK???
Szerintem arról, hogy ez a kormány, a miniszterelnökkel az élen nem is a kormányzásra készült 8 évig, hanem a bosszúállásra (2002-ben ugyanis a Millenárison felhalmozott ünnepi menüt ki kellett dobni. Ez iszonyatos érzés volt számukra! Nem akarták hinni, hogy a nép nem hitte el a hazugságaikat, nem hittek a megvalósíthatatlan ígéreteiknek.
Akkor talán megesküdtek, hogy bármi áron is, de megbosszulják a nagy vereséget?
Gyűlölték a szocikat, mert a nép nem hitte el, hogy rosszabbul él mint 4 éve. Azt sem hitték az emberek, hogy lehet 14. havi nyugdíjat osztogatni.
2010-ben viszont hittek nekik!!! Kár volt!!!
2012. január 27., péntek
2012. január 24., kedd
Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 269.
Balszemmel 269.
A béred tőled függ
Most már dőzs! - mondaná Hofi Géza. Aki nem örül 93 ezer forint minimálbérnek, vagy netán nem tud megélni belőle, az nem érdemli kormányunk szerető gondoskodását. 93 ezer forint végül is a mai árfolyamon 290 euró körül van. Igaz, pár hónappal ezelőtt ez megért volna 314 eurót is, de azért a pár euróért ne csapjunk nagy hűhót. Ezért a pénzért kormányunk kitette a lelkét. Még az Országos Érdekegyeztető Tanácsot is felszámolták, csak hogy a kormány dönthessen a sok akadékoskodó helyett. De azért van itt valami. Nem tudom, hogy tudod-e, hogy a munkabér nem a kormánytól, még csak nem is a munkaadótól függ. A munkabér Tőled függ, a munkavállalótól, a munkástól, a dolgozótól. Ha harcolsz a magasabb bérért, van esélyed, hogy megkapod. Ha nem, magadra vethetsz. A dolgozó tömegek egyelőre nem voltak képesek Európában egységes béreket, még egységes minimálbéreket sem kiharcolni. Törvényileg meghatározott minimálbért az unió 27 országából húszban alkalmaznak. Az európai minimálbérek meglehetősen nagy skálán szóródnak: míg Bulgáriában minimum 123 eurót kell fizetni a dolgozóknak, addig Luxemburgban minimum 1758 euróba kerül egy munkavállaló. Hát mit mondjak: ég és föld! Legyünk őszinték: ezért a 93 ezer forintért politikailag a magyar dolgozói társadalom alig tett valamit, mondhatnák semmit se. Dolgozni sokat kell érte. de küzdeni annál kevesebbet. Éppen ezért annyit is ér. 93 ezer forintból nem lehet tisztességesen megélni, rezsit fizetni, gyereket nevelni. Szóval, ha többet akarsz... De ezt Te is tudod!
Beleborzadok
Nem szeretnék az ellenség helyében lenni. Manapság persze nehéz eldönteni, hogy ki az ellenség és ki a barát. De mondjuk, hogy az ellenség az, aki ellen fenntartjuk remek kis hadseregünket. A magyar katonának már eddig a hire is elég volt, hogy a gaz ellenség megfutamodjon, de most már pláne nem kell tartanunk semmitől. Új korszak kezdődött 2012. január elsejétől az önkéntes tartalékos rendszer fejlesztésében, hiszen megindult a nem őrzés-védelmi feladatokra felkészítendő állomány felvétele - mondotta a nemrég megalakult MH Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsnokság (MH HKNYP) parancsnoka, Vanyur Tibor ezredes. Aztán elmondta, hogy egyelőre nehéz pontos adatot mondani a jelentkezők számáról. Ezt már végképpen nem értettem. Mitől nehéz? Olyan sokan vannak? Netán a szomszédból felvett újdonsült magyar állampolgárok is jelentkeznek, és nehéz eldönteni, hogy ki még szlovák, és ki már magyar? Nehogy már szlovákok szolgáljanak dicső hadseregünkben! Aztán láttam néhány fotót. Te, én nem értem, hogy miért kell nekünk demokrácia címén államtitkokat kifecsegni? Te, hogy ki mindenki nem jelentkezett! Szerencsétlen tornából felmentett állás nélküli értelmiségi, az ötvenes éveinek végén járó, elhízott egykori továbbszolgáló. És még sokan mások, akiket persze bizonyosan foglalkoztat a haza védelme, de jelenleg speciel nincs állásuk, egzisztenciájuk, normális életük. Ha belegondolok, hogy a kormány elgondolása szerint nekik kellene megmenteni bennünket árvíztől, hótól, földrengéstől, netán a külső ellenségtől, beleborzadok.
Busz-nagyhatalom lehetnénk
Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 268.
Önbecsülés nélkül
Nagyon nem szép dolog, hogy az Egyesült Államok beavatkozik a magyar belügyekbe. Kifejezetten udvariatlan és sértő, ha az amerikai nagykövet nyilvánosan, netán a sajtóban bírálja a fogadó ország kormányát. Dehát ez Amerika! A farkastól nem lehet számonkérni, hogy te miért vagy olyan, mint a farkas: ragadozó, falánk, kegyetlen. Ilyen, mert ö a farkas. Az igazi kérdés az, hogy mi hogyan reagálunk a farkasra, azaz az amerikai beavatkozásra? Arra, amit a Népszabadság, a 168 óra, az ATV és általában a szocialista-liberális körök az elmúlt hetekben tesznek, egy szó van csak: undorító. Nem csak egyetértenek az USA, az IMF követeléseivel, de helyt adnak olyan figuráknak, mint az egykori nagykövet Mark Palmer, vagy Charles Gati, akik nem kevesebbre szólítanak fel, mintsem, hogy döntsétek meg erőszakkal a kormányt! A magyar történelemben mindig voltak szemét emberek. Kik a Habsburgoknak árulták be Rákóczit vagy Kossuthot, kik Hitlernek adták oda az országot. S, ne tagadjuk, olyanok is voltak, akik a szovjetek nagyhatalmi érdekeit tekintették magyar érdeknek, és az internacionalizmus jegyében kiszolgálták őket. Ma a globalizmus jegyében lökik oda Magyarországot a nyugati tökének. Szemét emberek, gerinc és önbecsülés nélkül. A kormányokat le lehet váltani, sőt, le kell váltani, ha kárt okoznak. De egy vezérelv lehet csak: mit akarnak a magyar emberek?
Facsemete és forradalom
A Szabadság múlt heti számában sokan felfigyeltek a szokatlan hírre: Popa Gyuri bátyám facsemetéket ajándékozott egy egész falu iskolásainak és óvódásainak. Jó lenne, ha követnénk példáját. Lehet, hogy egy-egy párttagunk külön-külön nem képes erre, de egy-egy megyei vagy városi szervezet egészen biztosan. S egyébként sem a facsemetén van a hangsúly. Sok minden olyan dolgot lehet tenni, aminek nincs köze a napi politikához, de világossá teszik a Munkáspárt szándékait. Ha kis dolgokban segítünk, az emberek számítani fognak ránk nagy dolgokban. Sok ember kerül manapság kilátástalan helyzetbe. Sok ember érdeklődik manapság a Munkáspárt iránt. Nos, e két dolog összefügg. Jön a középkoron már túl lévő mérnök, aki nem tud elhelyezkedni. Jön a kőműves, akit nagyon konkrétan sújt az építőipar válsága. A faluban senki sem épit, ahhoz meg már öreg, hogy az EU-ba menjen. Jön a középkorú vállalkozó, aki nem tudja, mibe fogjon, mert nincs is mibe. Gyors megoldást várnak tőlünk, munkát, piacot, jövőt. Ezt biztos nem tudjuk adni. De mi meghallgatjuk az embereket egy olyan világban, amikor a hatalom, a parlamenti politika egyáltalán nem kíváncsi a nép hangjára. De tudunk adni mást is. Hitet, meggyőződést, közösségi kereteket a harchoz. A facsemete, nos, bármely furcsa is, így visz bennünket közelebb a forradalomhoz.
Gáz van!
Gáz van! Igen, gáz van, mert előbb-utóbb nem lesz gáz. Magyarországnak mielőbb új hosszú távú szerződést kellene kötnie az orosz Gazprommal az orosz gázszállitások jövőjéről. Ez nem megy egyik napról a másikra, és mivel hosszú sor áll az orosz gázért, a végén még hoppon maradhatunk. Gázt ugyanis Amerikából nem lehet venni. Egyébként máshonnan se. De sajnos, gáz van, úgy általában is a magyar-orosz viszonyban. Pedig a kormány a kezdet kezdetén remek terveket vázolt fel. Ha meg is csinálta volna, ma az orosz reláció pénzügyi és politikai könnyebbséget jelentene a válság kezelésében, és némi ellensúly lenne a durva amerikai nyomással szemben. Történtek persze jó dolgok, mondjuk, a Tolsztoj Társaság létrehozása kiváló ötlet. Néha azonban úgy tűnik, hogy a magyar külpolitika nem tudja, hogy mit akar. Rosszul reagálnak, vagy ha jól is, többnyire elkésve. Egyszerre rosszban lenni Amerikával és Oroszországgal, nem túl szerencsés.
Elgondolkoztam magamban. Oroszországnak márciusban új elnöke lesz. Felkészült-e a kormány az „új elnök fogadására"? Van-e már hivatalos kapcsolat a Fidesz és az Egységes Oroszország párt között? Mi, munkáspártiak ugyan nem szeretjük Putyin pártját, de ők vannak hatalmon. Leült-e már a miniszterelnök a budapesti orosz nagykövettel? Fogadott-e bárkit is a velünk foglalkozó orosz szakemberek közül, akik befolyásolják a Kreml gondolkodását? Köszöntötte-e bárki is a magyar vezetők közül minden oroszok patriarcháját a pravoszláv karácsony alkalmából? Képesek-e a kormányhoz közel álló lapok legalább objektív tájékoztatást adni Oroszországról? Bár ezekben a hideg időkben a meleg hangú tájékoztatás is jól jönne. Tudunk-e két barátságos szót mondani az euro-ázsiai szövetségre tett orosz javaslatról? Lobbizunk-e már az orosz politikai elitben? Vannak-e barátaink Putyin környezetében? Értjük-e, hogy az orosz vezetés egy új Oroszországot akar a világnak mutatni a 2014-es szocsi olimpiával? Tud-e a hivatalos Magyarország részt vállalni e törekvésben? Remélem, hogy mégsincs gáz, mármint politikai, és akkor lesz gáz, mármint földgáz.
2012. január 13., péntek
Tőkés válság és fasizmus
A tőkés rendszer jelenlegi válsága ismét élesen veti fel a fasizmus kérdését. A 20. század
tapasztalatai azt mutatják, hogy a tőke saját hatalmának megőrzése érdekében nem retten
vissza a legszélsőségesebb módszerek alkalmazásától sem. Az 1929-es világválság
milliókat juttatott az utcára. Milliók és milliók kerültek abba a helyzetbe, hogy –
Marx szavaival élve - láncaikon kívül már semmit sem veszíthettek. A Szovjetunió
sikeres fejlődése ugyanakkor példát mutatott Európa dolgozóinak: ha változtatni akarsz
helyzeten, indíts háborút a tőkések ellen, és vidd győzelemre a szocializmust! A tőke
megértette, hogy a szocialista forradalom fenyegetése ellen rendkívüli eszközre van
szüksége. Ez volt a fasizmus. De vajon, mi a helyzet ma?
„Tőke és Fasizmus jegyesek”
„Tőke és Fasizmus jegyesek.” József Attila írta e szavakat 1930-ban a Farsangi
lakodalom című verséhez. Ő megértette a lényeget, azt, amit manapság gyakran
igyekeznek elleplezni, különösen a szociáldemokrata, liberális körök. Ezek az erők
olyan jelenségeket neveznek fasizmusnak, amelyek ugyan kísérhetik a fasizmust, de
attól függetlenül is létezhetnek. A nacionalizmus, például, még szélsőséges formáiban
sem jelent automatikusan fasizmust. Az agresszivitás, a háborúra való uszítás létezett
jóval a fasizmus 20. századi megjelenése előtt is. Az antiszemitizmus, a zsidókkal
szembeni gyűlölet évszázadok óta létezik. Még a kommunista ellenesség sem a fasizmus
sajátja, hiszen még legdemokratikusabb polgári rendszerek is ellenségnek tekintik a
kommunistákat, és időről időre az eszközökben sem válogatnak.
Clara Zetkin, a német és a nemzetközi munkásmozgalom legendás alakja, már 1923-ban
óvta a munkásmozgalmat attól, hogy a fasizmust külső ismérvek alapján ítélje meg. „A
fasizmus jelenleg a nemzetközi burzsoázia általános támadásának klasszikus kifejezése, a
legerősebb és legkoncentráltabb formában.” – mondta a Komintern ülésén. Az ekkor már
66 éves Zetkin nagy éleslátással mutatott rá: „eddig zavar volt a fasizmus megítélésében
nem csak a proletártömegekben, de a forradalmi élcsapatban, a kommunisták között is.
Sokáig az a nézet volt uralkodó, hogy a fasizmus csupán a burzsoázia brutális terrorja,
és ezért történelmileg egy lapon emlegették Horthy magyarországi fehérterrorjával.”
Figyelemre méltó, hogy Zetkin a fehérterrort még nem azonosítja a fasizmussal.
Zetkin azt is aláhúzta, hogy a fasizmus azért jöhet létre, mert a tőkés gazdaság szétesik,
a tőkésállam megbénul, nem képes alapvető funkciót is ellátni. Megoldás lehetne a
szocialista forradalom, de ettől rettegnek a tőke erői, beleértve a szociáldemokratákat is.
Antonio Gramsci, az olasz munkásmozgalom jeles személyisége, aki életét is adta a
fasizmus elleni harcban, 1921-ben így fogalmazott: „Mi a fasizmus nemzetközi szinten?
Kísérlet arra, hogy a termelés problémáit gépfegyverrel és pisztolygolyóval oldják
meg.” Gramsci egy újságcikket is írt, némi leegyszerűsítéssel, de a lényegre rámutatott:
a kapitalizmus belső problémáiról van szó, arról, hogy a tőke nem képes a nyomort, a
bizonytalanságot, a válságot másképpen felszámolni, nem képes az „orosz veszélyt”
másként megakadályozni, csak új módszerekkel, a fasizmussal.
Később, 1935-ben a Komintern VII. Kongresszusán hangoztak el Georgi Dimitrov
szavai, amelyek az óta is a fasizmus legteljesebb marxista meghatározását adják: a
fasizmus a finánctőke „legreakciósabb, legsovinisztább és legimperialistább elemeinek
nyílt terrorista diktatúrája”.
De miért ragadnak meg a szociáldemokrata és liberális erők a külső jelenségeknél?
Nos, a válasz egyszerű. A szociáldemokrácia, a liberális erők nincsenek a kapitalizmus
ellen. A tőkés rendszert tekintik az emberiség természetes létének, legfeljebb azt akarják
javítgatni. Éppen ezért nem ismerik be, hogy a fasizmus nem véletlenszerű jelenség,
hanem a tőkés rendszer szülötte.
Ha beismernék, akkor el kellene fogadniuk a kommunistákat, vagyis azokat, akik a
kapitalizmus megdöntésére törekednek. Ezt pedig nyilván nem tehetik. Innen fakadnak a
szociáldemokrata és liberális körök fasizmus ellenességének eszmei és politikai korlátai.
Mivel nem kívánnak szembenézni a tőkés rendszer lényegével, megmaradnak a felszínen,
és kijelentik, hogy diktatúra volt a fasizmusban, diktatúra volt a szocializmusban, ezért
a fasizmus és a kommunizmus egy és ugyanaz. Ez természetesen nem igaz, de a tőke
sok emberrel képes elhitetni, és ezzel együtt meggyőzni őket arról, hogy ne akarják a
kapitalizmust megdönteni, elégedjenek meg a tőkés rendszer javítgatásával. Ebből fakad
az is, hogy a szociáldemokrata-liberális erők hangoztatják ugyan, hogy a fasizmus ellen
össze kell fogni mindenkivel, a kommunistákat azonban rendre kizárják ebből a „közös”
harcból. És mivel kizárják az antifasiszta harcból az egyetlen következetes tőke-ellenes
erőt, a kommunistákat, gyengítik, sőt esetenként maguk lehetetlenítik el a fasizmus elleni
sikeres harcot.
Van-e fasizmus Európában?
A kérdés nem az, hogy vannak-e fasiszta pártok, vagy vannak-e olyan erők, amelyek a
fasizmust tekintik megoldásnak. Ilyenek nyilván vannak. A kérdés az, hogy a mai európai
tőkés erők eljutottak-e arra a következtetésre, hogy a válság leküzdésére nincs más
megoldás, mint a pénzügyi tőke „legreakciósabb, legsovinisztább és legimperialistább
elemeinek nyílt terrorista diktatúrája”. A válasz egyértelmű. Az európai tőke ma még
nem a fasizmust tekinti egyetlen megoldásnak.
A tőkés rendszer ma kétségtelenül válságban van. Kiéleződnek az imperialista országok
ellentétei, megkezdődött a második világháború utáni európai rendszer, az Európai Unió,
az euró revíziója. A válság a rendszer lényegéből fakad, ezért nem lehet megoldani
a kapitalizmus eszközeivel. Ez objektíve azt jelenti, hogy a dolgozók problémáinak
megoldására csak egy út van: a tőkés rendszer megdöntése, a szocialista forradalom.
Az objektív szükségszerűség azonban nem azt jelenti, hogy a dolgozó tömegek akár
Európában, akár Magyarországon már holnap kezükbe veszik a hatalmat. Ehhez
forradalmi helyzetnek kell létrejönnie. Lenin szavaival: „Csak amikor az „alul lévők”
nem akarják a régit, és amikor a „felül lévők” nem tudnak élni és kormányozni a régi
módon, csak akkor győzhet a forradalom.”
Aleka Papariga, a Görög Kommunista Párt főtitkára a kommunista és munkáspártok
világtalálkozóján, tavaly decemberében világosan kijelentette: bár a görög dolgozók
minden más európai ország dolgozóinál keményebb küzdelmet folytatnak a tőke ellen,
Görögországban nincs forradalmi helyzet.
A Munkáspárt elnöke, Thürmer Gyula hasonló értékelést adott a magyar
viszonyokról: „A válság ellenére Magyarországon nincs forradalmi helyzet. A dolgozók
szervezetlenek, megosztottak. A tőkés hatalom mindent megtesz azért, hogy a dolgozó
emberek millióit megfélemlítse, megtörje a gerincüket.”
Ebből az is következik, hogy a tőke egyelőre nem fordult rendkívüli eszközökhöz.
„Számos országban egyre élesebb támadás folyik a demokratikus jogok és a szuverenitás
ellen. Erősödik az antikommunizmus. Összehangolt intézkedéseket foganatosítanak
a kommunista és munkáspártok, a szakszervezetek, a politikai és demokratikus
szabadságjogok ellen.” – fogalmazták meg Athénban közös véleményüket a kommunista
és munkáspártok. Szó sincs azonban arról, hogy a fasizmus vette volna át a hatalmat, sőt,
az elmúlt évek közös dokumentumaiban ilyen összefüggésben még e szó szerepel.
A dolgozó nem mehet a tőkésekkel
A tőke erői több féle megoldással próbálkoznak a válság rendezésére. A tőkések
fő eszköze, hogy a válság terheit a dolgozókra hárítják át. Ezt látjuk az EU minden
országában, és ezt tapasztaljuk Magyarországon is. A tőke érti, hogy ennek is megvan
a kockázata, hiszen ez objektíve növeli a szociális ellentéteket, és így közelebb hoz
bennünket a forradalmi helyzet kialakulásához.
A tőkés erői növelik a támadásokat a kommunista és munkáspártok ellen. Ezt látjuk
Magyarországon is. Az ok nyilvánvaló. Ma még a kommunista pártok nem tudják átvenni
a hatalmat, de potenciálisan, mint a tőke egyetlen következetes ellenfelei, ők lesznek
képesek a dolgozók harcát vezetni, és a kapitalizmust megdönteni. A tőke meg akarja
előzni ezt a helyzetet, és csirájában elfojtani a tőke ellen ténylegesen fellépő erőket.
A tőke kitalált még valamit. Csináljunk olyan szervezeteket, amelyek látszólag nagyon
tőke-ellenesek, a valóságban azonban nem lépnek fel a kapitalizmus ellen. Ugyanakkor
félrevezetik, elcsábítják azokat a dolgozói tömegeket, amelyek tényleg harcolni akarnak.
Az elmúlt évtizedben például a szociális fórumok mozgalmát olyan erővé tették, amely
elvonja a figyelmet a kommunista pártoktól. Fausto Bertinotti, az olasz kommunisták
egykori vezére maga is azt hirdette, hogy a szociális fórum-mozgalom „a mozgalmak
mozgalma”, s mint ilyen korunk forradalmi ereje. Ez persze nem igaz. Az olasz
kommunista mozgalom bele is bukott ebbe a téveszmébe.
De ilyen találmány a szélsőjobboldali radikalizmus is. Magyarországon a Jobbik a 2010-
es választáson látszólagos tőke-ellenes szövegeivel besöpörte a kapitalizmust ténylegesen
ellenzők szavazatait is. Ezzel a tőke megakadályozta, hogy a Munkáspárt bejusson
a parlamentbe. A Jobbik mint politikai fegyver ma is ott van a magyar tőkésosztály
fegyvertárában, de visszafogottan használják.
Ne üljünk fel a tőkés trükköknek!
Ma Magyarországon a szociáldemokrata-liberális körök teszik a legnagyobb
erőfeszítéseket arra, hogy az egyre elégedetlenebb dolgozói tömegeket maguk mellé
állítsák. Ma ők vannak ellenzékben, és szeretnék a hatalmat visszaszerezni. Nagyon
ravaszul összemosnak két folyamatot, a tőke és a dolgozók közötti osztályharcot és a
tőkés körök egymás közötti küzdelmét.
Az egyik oldalon tény, hogy folyik a tőke és a dolgozói tömegek közötti osztályharc.
Ennek része, mondjuk, az, hogy a kormány elvette a rendvédelmi dolgozók
nyugdíjkedvezményét, elfogadtatta az új munka törvénykönyvét. Ha ez a harc
következetesen folytatódna, előbb-utóbb kiderülne, hogy ki akarja valójában megdönteni
a tőkét, és ki csak a látszatot kelti. Ez felerősítené a Munkáspártot, és meghatározó
tényezővé tenné, ráadásul a szociáldemokrata-liberális erőkkel szemben.
A szociáldemokrata-liberális erőknek kapóra jött, hogy a Fidesz-kormány erőszakos
intézkedések egész sorát vezeti be. A Fidesz-kormány a kapitalizmust akarja
megmenteni, de ezt csak a hatalom koncentrálásával tartja lehetségesnek. Ezért veszi
ellenőrzése alá a sajtót, ezért igyekszik a Nemzeti Bankot a kormányzati törekvéseknek
alárendelni, megváltoztatni a választási törvényt, s tesz egy sor más lépést, amely
korlátozza a polgári demokráciát.
A Fidesz-kormány lépései két irányban is hatnak. Egyrészt, korlátozzák a tényleges
osztályellenfél, a dolgozók és az őket képviselő Munkáspárt lehetőségeit. Másrészt,
kiszorítja a hatalomból a szociáldemokrata-liberális erőket. A szociáldemokrata-liberális
erőket abszolúte nem zavarja, ha a kommunistákat korlátozzák, sőt örülnek is neki. A
saját korlátozásukat viszont úgy igyekeznek beállítani, mintha nem csak őket, hanem
a dolgozói osztályokat, az embereket általában érintené. A nép, a dolgozók már húsz
éve nem részesülnek a demokráciából, a szociáldemokrata-liberális erők azonban
megpróbálják elhitetni, hogy, mondjuk, a Klub Rádió bezárása súlyos merénylet a
magyar nép egésze ellen. A rendvédelmi dolgozók osztályharcosnak induló ügyéből
gyorsan Szolidaritás mozgalmat csináltak, és így a szervezett dolgozók egy részét
megpróbálják a tőkésosztály belső küzdelmének szolgálatába állítani.
Ugyancsak megkísérlik a parlamenten kívüli pártokat, a társadalmi szervezeteket a
maguk szolgálatába állítani. Azt a tényt például, hogy Dörner Györgyöt nevezték ki az Új
Színház igazgatójának, lehet bírálni, sőt elítélni. Nem helyes azonban úgy beállítani, mint
a fasizmus megnyilvánulását, s erre koncentrálni a figyelmet.
A tőkések trükkjei hatnak a dolgozói osztályokra, sőt a kommunista erőkre is. Már
Zetkin is felfigyelt arra, hogy sok megtévesztett dolgozó ember áll a szélsőjobboldal,
sőt a fasizmus mellé. Ez a mai Magyarországon is igaz. Hány és hány munkás és
dolgozó van, aki elhiszi a Jobbik demagógiáját, aki felül a cigányellenességnek, az
antiszemitizmusnak!
De hányan vannak olyanok, akik szerint a Munkáspártnak együtt kell haladnia a
szocialista-liberális erőkkel, mert egyébként végleg elszigetelődik? Hányan vannak
olyanok, akik gondolkodás nélkül elhiszik a szocliberális álllitást, miszerint a fasizmus
már is hatalmon van Magyarországon.
A Munkáspárt dolga az, hogy világos elvi politikát folytasson. Se ide, se oda, csak a
dolgozók érdekeit követni! A kommunista párt nem ülhet fel a tőkésosztály trükkjeinek,
nem válhat a tőkések valamelyik csoportjának fegyverévé.
Magyarországon nem fasiszta rendszer van, hanem a tőkés rendszer konzervatív-
nacionalista változata. A helyzet tovább romolhat. Az európai válság további romlása,
az euró és az EU esetleges összeomlása drasztikusan megváltoztathatja az európai
helyzetet és magyarországi helyzetet, és elindíthatja Európát, s talán Magyarországot is,
a forradalom útján. Ha a tőke érzékeli ezt a veszélyt, lehet, hogy a fasizmus eszközéhez
nyúl.
Félhetünk ettől, de a félelem azonban nem megoldás. Szilárd és bátor elvi politikával
kell válaszolnunk. A Munkáspárt feladata az, hogy meggyőzze a megtévedt, manipulált,
becsapott dolgozói tömegeket arról, hogy a dolgozók érdekeit a tőkésekkel szemben
sem a szélsőjobboldal, sem a szociáldemokrata-liberális, sem a konzervatív-nacionalista
pártok nem képesek megvédeni. Erre csak a tőkés rendszer következetes ellenfelei, a
kommunisták, a Munkáspárt képes.
tapasztalatai azt mutatják, hogy a tőke saját hatalmának megőrzése érdekében nem retten
vissza a legszélsőségesebb módszerek alkalmazásától sem. Az 1929-es világválság
milliókat juttatott az utcára. Milliók és milliók kerültek abba a helyzetbe, hogy –
Marx szavaival élve - láncaikon kívül már semmit sem veszíthettek. A Szovjetunió
sikeres fejlődése ugyanakkor példát mutatott Európa dolgozóinak: ha változtatni akarsz
helyzeten, indíts háborút a tőkések ellen, és vidd győzelemre a szocializmust! A tőke
megértette, hogy a szocialista forradalom fenyegetése ellen rendkívüli eszközre van
szüksége. Ez volt a fasizmus. De vajon, mi a helyzet ma?
„Tőke és Fasizmus jegyesek”
„Tőke és Fasizmus jegyesek.” József Attila írta e szavakat 1930-ban a Farsangi
lakodalom című verséhez. Ő megértette a lényeget, azt, amit manapság gyakran
igyekeznek elleplezni, különösen a szociáldemokrata, liberális körök. Ezek az erők
olyan jelenségeket neveznek fasizmusnak, amelyek ugyan kísérhetik a fasizmust, de
attól függetlenül is létezhetnek. A nacionalizmus, például, még szélsőséges formáiban
sem jelent automatikusan fasizmust. Az agresszivitás, a háborúra való uszítás létezett
jóval a fasizmus 20. századi megjelenése előtt is. Az antiszemitizmus, a zsidókkal
szembeni gyűlölet évszázadok óta létezik. Még a kommunista ellenesség sem a fasizmus
sajátja, hiszen még legdemokratikusabb polgári rendszerek is ellenségnek tekintik a
kommunistákat, és időről időre az eszközökben sem válogatnak.
Clara Zetkin, a német és a nemzetközi munkásmozgalom legendás alakja, már 1923-ban
óvta a munkásmozgalmat attól, hogy a fasizmust külső ismérvek alapján ítélje meg. „A
fasizmus jelenleg a nemzetközi burzsoázia általános támadásának klasszikus kifejezése, a
legerősebb és legkoncentráltabb formában.” – mondta a Komintern ülésén. Az ekkor már
66 éves Zetkin nagy éleslátással mutatott rá: „eddig zavar volt a fasizmus megítélésében
nem csak a proletártömegekben, de a forradalmi élcsapatban, a kommunisták között is.
Sokáig az a nézet volt uralkodó, hogy a fasizmus csupán a burzsoázia brutális terrorja,
és ezért történelmileg egy lapon emlegették Horthy magyarországi fehérterrorjával.”
Figyelemre méltó, hogy Zetkin a fehérterrort még nem azonosítja a fasizmussal.
Zetkin azt is aláhúzta, hogy a fasizmus azért jöhet létre, mert a tőkés gazdaság szétesik,
a tőkésállam megbénul, nem képes alapvető funkciót is ellátni. Megoldás lehetne a
szocialista forradalom, de ettől rettegnek a tőke erői, beleértve a szociáldemokratákat is.
Antonio Gramsci, az olasz munkásmozgalom jeles személyisége, aki életét is adta a
fasizmus elleni harcban, 1921-ben így fogalmazott: „Mi a fasizmus nemzetközi szinten?
Kísérlet arra, hogy a termelés problémáit gépfegyverrel és pisztolygolyóval oldják
meg.” Gramsci egy újságcikket is írt, némi leegyszerűsítéssel, de a lényegre rámutatott:
a kapitalizmus belső problémáiról van szó, arról, hogy a tőke nem képes a nyomort, a
bizonytalanságot, a válságot másképpen felszámolni, nem képes az „orosz veszélyt”
másként megakadályozni, csak új módszerekkel, a fasizmussal.
Később, 1935-ben a Komintern VII. Kongresszusán hangoztak el Georgi Dimitrov
szavai, amelyek az óta is a fasizmus legteljesebb marxista meghatározását adják: a
fasizmus a finánctőke „legreakciósabb, legsovinisztább és legimperialistább elemeinek
nyílt terrorista diktatúrája”.
De miért ragadnak meg a szociáldemokrata és liberális erők a külső jelenségeknél?
Nos, a válasz egyszerű. A szociáldemokrácia, a liberális erők nincsenek a kapitalizmus
ellen. A tőkés rendszert tekintik az emberiség természetes létének, legfeljebb azt akarják
javítgatni. Éppen ezért nem ismerik be, hogy a fasizmus nem véletlenszerű jelenség,
hanem a tőkés rendszer szülötte.
Ha beismernék, akkor el kellene fogadniuk a kommunistákat, vagyis azokat, akik a
kapitalizmus megdöntésére törekednek. Ezt pedig nyilván nem tehetik. Innen fakadnak a
szociáldemokrata és liberális körök fasizmus ellenességének eszmei és politikai korlátai.
Mivel nem kívánnak szembenézni a tőkés rendszer lényegével, megmaradnak a felszínen,
és kijelentik, hogy diktatúra volt a fasizmusban, diktatúra volt a szocializmusban, ezért
a fasizmus és a kommunizmus egy és ugyanaz. Ez természetesen nem igaz, de a tőke
sok emberrel képes elhitetni, és ezzel együtt meggyőzni őket arról, hogy ne akarják a
kapitalizmust megdönteni, elégedjenek meg a tőkés rendszer javítgatásával. Ebből fakad
az is, hogy a szociáldemokrata-liberális erők hangoztatják ugyan, hogy a fasizmus ellen
össze kell fogni mindenkivel, a kommunistákat azonban rendre kizárják ebből a „közös”
harcból. És mivel kizárják az antifasiszta harcból az egyetlen következetes tőke-ellenes
erőt, a kommunistákat, gyengítik, sőt esetenként maguk lehetetlenítik el a fasizmus elleni
sikeres harcot.
Van-e fasizmus Európában?
A kérdés nem az, hogy vannak-e fasiszta pártok, vagy vannak-e olyan erők, amelyek a
fasizmust tekintik megoldásnak. Ilyenek nyilván vannak. A kérdés az, hogy a mai európai
tőkés erők eljutottak-e arra a következtetésre, hogy a válság leküzdésére nincs más
megoldás, mint a pénzügyi tőke „legreakciósabb, legsovinisztább és legimperialistább
elemeinek nyílt terrorista diktatúrája”. A válasz egyértelmű. Az európai tőke ma még
nem a fasizmust tekinti egyetlen megoldásnak.
A tőkés rendszer ma kétségtelenül válságban van. Kiéleződnek az imperialista országok
ellentétei, megkezdődött a második világháború utáni európai rendszer, az Európai Unió,
az euró revíziója. A válság a rendszer lényegéből fakad, ezért nem lehet megoldani
a kapitalizmus eszközeivel. Ez objektíve azt jelenti, hogy a dolgozók problémáinak
megoldására csak egy út van: a tőkés rendszer megdöntése, a szocialista forradalom.
Az objektív szükségszerűség azonban nem azt jelenti, hogy a dolgozó tömegek akár
Európában, akár Magyarországon már holnap kezükbe veszik a hatalmat. Ehhez
forradalmi helyzetnek kell létrejönnie. Lenin szavaival: „Csak amikor az „alul lévők”
nem akarják a régit, és amikor a „felül lévők” nem tudnak élni és kormányozni a régi
módon, csak akkor győzhet a forradalom.”
Aleka Papariga, a Görög Kommunista Párt főtitkára a kommunista és munkáspártok
világtalálkozóján, tavaly decemberében világosan kijelentette: bár a görög dolgozók
minden más európai ország dolgozóinál keményebb küzdelmet folytatnak a tőke ellen,
Görögországban nincs forradalmi helyzet.
A Munkáspárt elnöke, Thürmer Gyula hasonló értékelést adott a magyar
viszonyokról: „A válság ellenére Magyarországon nincs forradalmi helyzet. A dolgozók
szervezetlenek, megosztottak. A tőkés hatalom mindent megtesz azért, hogy a dolgozó
emberek millióit megfélemlítse, megtörje a gerincüket.”
Ebből az is következik, hogy a tőke egyelőre nem fordult rendkívüli eszközökhöz.
„Számos országban egyre élesebb támadás folyik a demokratikus jogok és a szuverenitás
ellen. Erősödik az antikommunizmus. Összehangolt intézkedéseket foganatosítanak
a kommunista és munkáspártok, a szakszervezetek, a politikai és demokratikus
szabadságjogok ellen.” – fogalmazták meg Athénban közös véleményüket a kommunista
és munkáspártok. Szó sincs azonban arról, hogy a fasizmus vette volna át a hatalmat, sőt,
az elmúlt évek közös dokumentumaiban ilyen összefüggésben még e szó szerepel.
A dolgozó nem mehet a tőkésekkel
A tőke erői több féle megoldással próbálkoznak a válság rendezésére. A tőkések
fő eszköze, hogy a válság terheit a dolgozókra hárítják át. Ezt látjuk az EU minden
országában, és ezt tapasztaljuk Magyarországon is. A tőke érti, hogy ennek is megvan
a kockázata, hiszen ez objektíve növeli a szociális ellentéteket, és így közelebb hoz
bennünket a forradalmi helyzet kialakulásához.
A tőkés erői növelik a támadásokat a kommunista és munkáspártok ellen. Ezt látjuk
Magyarországon is. Az ok nyilvánvaló. Ma még a kommunista pártok nem tudják átvenni
a hatalmat, de potenciálisan, mint a tőke egyetlen következetes ellenfelei, ők lesznek
képesek a dolgozók harcát vezetni, és a kapitalizmust megdönteni. A tőke meg akarja
előzni ezt a helyzetet, és csirájában elfojtani a tőke ellen ténylegesen fellépő erőket.
A tőke kitalált még valamit. Csináljunk olyan szervezeteket, amelyek látszólag nagyon
tőke-ellenesek, a valóságban azonban nem lépnek fel a kapitalizmus ellen. Ugyanakkor
félrevezetik, elcsábítják azokat a dolgozói tömegeket, amelyek tényleg harcolni akarnak.
Az elmúlt évtizedben például a szociális fórumok mozgalmát olyan erővé tették, amely
elvonja a figyelmet a kommunista pártoktól. Fausto Bertinotti, az olasz kommunisták
egykori vezére maga is azt hirdette, hogy a szociális fórum-mozgalom „a mozgalmak
mozgalma”, s mint ilyen korunk forradalmi ereje. Ez persze nem igaz. Az olasz
kommunista mozgalom bele is bukott ebbe a téveszmébe.
De ilyen találmány a szélsőjobboldali radikalizmus is. Magyarországon a Jobbik a 2010-
es választáson látszólagos tőke-ellenes szövegeivel besöpörte a kapitalizmust ténylegesen
ellenzők szavazatait is. Ezzel a tőke megakadályozta, hogy a Munkáspárt bejusson
a parlamentbe. A Jobbik mint politikai fegyver ma is ott van a magyar tőkésosztály
fegyvertárában, de visszafogottan használják.
Ne üljünk fel a tőkés trükköknek!
Ma Magyarországon a szociáldemokrata-liberális körök teszik a legnagyobb
erőfeszítéseket arra, hogy az egyre elégedetlenebb dolgozói tömegeket maguk mellé
állítsák. Ma ők vannak ellenzékben, és szeretnék a hatalmat visszaszerezni. Nagyon
ravaszul összemosnak két folyamatot, a tőke és a dolgozók közötti osztályharcot és a
tőkés körök egymás közötti küzdelmét.
Az egyik oldalon tény, hogy folyik a tőke és a dolgozói tömegek közötti osztályharc.
Ennek része, mondjuk, az, hogy a kormány elvette a rendvédelmi dolgozók
nyugdíjkedvezményét, elfogadtatta az új munka törvénykönyvét. Ha ez a harc
következetesen folytatódna, előbb-utóbb kiderülne, hogy ki akarja valójában megdönteni
a tőkét, és ki csak a látszatot kelti. Ez felerősítené a Munkáspártot, és meghatározó
tényezővé tenné, ráadásul a szociáldemokrata-liberális erőkkel szemben.
A szociáldemokrata-liberális erőknek kapóra jött, hogy a Fidesz-kormány erőszakos
intézkedések egész sorát vezeti be. A Fidesz-kormány a kapitalizmust akarja
megmenteni, de ezt csak a hatalom koncentrálásával tartja lehetségesnek. Ezért veszi
ellenőrzése alá a sajtót, ezért igyekszik a Nemzeti Bankot a kormányzati törekvéseknek
alárendelni, megváltoztatni a választási törvényt, s tesz egy sor más lépést, amely
korlátozza a polgári demokráciát.
A Fidesz-kormány lépései két irányban is hatnak. Egyrészt, korlátozzák a tényleges
osztályellenfél, a dolgozók és az őket képviselő Munkáspárt lehetőségeit. Másrészt,
kiszorítja a hatalomból a szociáldemokrata-liberális erőket. A szociáldemokrata-liberális
erőket abszolúte nem zavarja, ha a kommunistákat korlátozzák, sőt örülnek is neki. A
saját korlátozásukat viszont úgy igyekeznek beállítani, mintha nem csak őket, hanem
a dolgozói osztályokat, az embereket általában érintené. A nép, a dolgozók már húsz
éve nem részesülnek a demokráciából, a szociáldemokrata-liberális erők azonban
megpróbálják elhitetni, hogy, mondjuk, a Klub Rádió bezárása súlyos merénylet a
magyar nép egésze ellen. A rendvédelmi dolgozók osztályharcosnak induló ügyéből
gyorsan Szolidaritás mozgalmat csináltak, és így a szervezett dolgozók egy részét
megpróbálják a tőkésosztály belső küzdelmének szolgálatába állítani.
Ugyancsak megkísérlik a parlamenten kívüli pártokat, a társadalmi szervezeteket a
maguk szolgálatába állítani. Azt a tényt például, hogy Dörner Györgyöt nevezték ki az Új
Színház igazgatójának, lehet bírálni, sőt elítélni. Nem helyes azonban úgy beállítani, mint
a fasizmus megnyilvánulását, s erre koncentrálni a figyelmet.
A tőkések trükkjei hatnak a dolgozói osztályokra, sőt a kommunista erőkre is. Már
Zetkin is felfigyelt arra, hogy sok megtévesztett dolgozó ember áll a szélsőjobboldal,
sőt a fasizmus mellé. Ez a mai Magyarországon is igaz. Hány és hány munkás és
dolgozó van, aki elhiszi a Jobbik demagógiáját, aki felül a cigányellenességnek, az
antiszemitizmusnak!
De hányan vannak olyanok, akik szerint a Munkáspártnak együtt kell haladnia a
szocialista-liberális erőkkel, mert egyébként végleg elszigetelődik? Hányan vannak
olyanok, akik gondolkodás nélkül elhiszik a szocliberális álllitást, miszerint a fasizmus
már is hatalmon van Magyarországon.
A Munkáspárt dolga az, hogy világos elvi politikát folytasson. Se ide, se oda, csak a
dolgozók érdekeit követni! A kommunista párt nem ülhet fel a tőkésosztály trükkjeinek,
nem válhat a tőkések valamelyik csoportjának fegyverévé.
Magyarországon nem fasiszta rendszer van, hanem a tőkés rendszer konzervatív-
nacionalista változata. A helyzet tovább romolhat. Az európai válság további romlása,
az euró és az EU esetleges összeomlása drasztikusan megváltoztathatja az európai
helyzetet és magyarországi helyzetet, és elindíthatja Európát, s talán Magyarországot is,
a forradalom útján. Ha a tőke érzékeli ezt a veszélyt, lehet, hogy a fasizmus eszközéhez
nyúl.
Félhetünk ettől, de a félelem azonban nem megoldás. Szilárd és bátor elvi politikával
kell válaszolnunk. A Munkáspárt feladata az, hogy meggyőzze a megtévedt, manipulált,
becsapott dolgozói tömegeket arról, hogy a dolgozók érdekeit a tőkésekkel szemben
sem a szélsőjobboldal, sem a szociáldemokrata-liberális, sem a konzervatív-nacionalista
pártok nem képesek megvédeni. Erre csak a tőkés rendszer következetes ellenfelei, a
kommunisták, a Munkáspárt képes.
2012. január 8., vasárnap
„A szavak ereje”
Az egyik nyári hajnalon, a Kossuth Rádió adását szokás szerint bekapcsolva a hírek meghallgatása céljából a „Kedves hallgatóink, megkezdjük adásunkat” stb. szöveg után a következő meglepő bejelentést hallom: „Kossuth Rádió” – kis szünet – „A szavak ereje”. Nocsak, gondoltam magamban, ez meg mi? Mi ez „a szavak ereje”? Ezután a következő híradásban is elhangzik ugyanez, azóta pedig minden alkalommal. Vagyis rá kellet jönnöm, hogy ez egy jelszóféle akar lenni, amit automatikusan bemondanak, vagyis lejátszanak, talán az új műsorpolitika jegyében, amit közöltek is, hogy ettől kezdve ez lesz. Magyarul, jól felforgatták a műsorszerkezetet, például a hajnali 4 órás hírek után az 5 órás hírekig népzenét játszanak „korán kelőknek”, a „Vendég a háznál” c. műsor helyett, amit viszont a déli ebéd előtti időpontra tettek. Ez csak egy példa, de tanulságos: a XXI. században a korán kelő magyar dolgozóknak népzene kell, hogy ettől felfrissülve, netalán csárdást járva menjenek munkába, nótákat dalolva üljenek be a kamionokba, vagy árvalányhajat tűzzenek légkondicionált traktoraik fülkéi mellé. Ugyanakkor a nagymamák és kismamák, édesapák és édesanyák, bevásárlás vagy munka közben kapcsolják be a rádiót és hallgassák meg, hogyan kell bánni a megszületendő csecsemővel, a lázas kisgyerekükkel, az óvodás-, vagy iskoláskorú nagyobb gyermekeikkel, hogyan kell kezelni a serdülőkori problémákat stb.
Mivel népzenét legfeljebb egy boros pincében hallgatnék, ha még lennének cigányzenekarok; a „vendégek a háznál” pedig nálunk már rég felnőttek, tehát már nekik kell többet foglalkozni velem, mint nekem velük, ezzel a bosszantó cserével nem foglalkozom sokat, bár szívesebben hallgatnék mást ezekben az időpontokban.
Azon viszont elgondolkodtam, hogy mit is akar jelenteni ez „a szavak ereje” jelszó, vagy reklámszöveg, vagy micsoda. Mit is akarnak nekünk ezzel mondani a hírek előtt? Azt hiszem, hogy a szavaknak önmagukban semmi ereje nincs. Például milyen ereje van annak a szónak, hogy asztal? Ez egy szó, amit a magyar nyelv egyezményes hangkiejtéssel egy bizonyos tárgy megjelölésére használ. Más nyelvekben más hangkiejtésű szó ugyancsak erre a tárgyra vonatkozik. Minek kellene, hogy ennek a szónak önmagában ereje legyen, hiszen ha ugyanazt a hangkiejtést, vagy betűkkel való leírását egyszer erre, máskor másra használnánk, akkor nem értenénk egymást. Persze az asztalhoz asszociációk is tartozhatnak, ekkor azonban szóösszetétel jön létre, például „terített asztal”, vagy összetett szó, mint „íróasztal”, vagy jelzős szerkezet „kecskelábú asztal”; de mi ezeknek az „ereje”. Ezután következnek a mondatok, pl. a rádió bejelenti, hogy „esik az eső”. Ennek lehet, hogy van valami hatása, mivel egyes emberek ennek megfelelően fognak öltözni, mások esetleg nem, mert szeretnek az esőben hajadonfőtt sétálni. Tehát a mondatoknak sincs ereje, hacsak nem az a céljuk, hogy mozgósítsanak valamire, vagyis, hogy a szavakat, mondatokat tettekre váltsuk. Igen, én úgy gondolom, hogy a tetteknek van ereje, és persze ezeket szavak előzik meg, olyan szavak, melyeknek van hitele. A gondolatok is szavakban fogalmazódnak meg, de ez önmagában még nem elég ahhoz, hogy a különálló szavaknak ereje is legyen. A nagy gondolkodók, írók összefüggésekben gondolkodtak, és szavaiknak volt is ereje, mivel hitelesek voltak; feltárták és megértették a társadalom valós problémáit és könyveikben magas színvonalú stílusban közzé is tették következtetéseiket, ami valóban elgondolkodtatta, sőt, ha úgy tetszik mozgósította, de legalábbis állásfoglalásra késztette az embereket. A rádió hírműsorának persze nem ez a feladata, de akkor minek ez a hamis jelszó?
Miután idáig jutottam „gondolataimban”, feltettem a kérdést, mit is akar a Kossuth Rádió ezzel a „jelszóval” a rádióhallgató közönségnek mondani?
Első megközelítés: a „Kossuth Rádió” – kis szünet – „A szavak ereje” összetétellel netalán azt kívánja sugallni, hogy ennél a rádiónál van a szavaknak ereje, míg más adóknál nincs, hallgassatok bennünket minél többen, mi a szavak erejével közvetítjük az igazságot (erről jut eszembe a korábbi szintén felesleges szlogen: „Magyarország leghallgatottabb rádióműsora” – mivel közszolgálati rádióról van szó a nagy hallgatottsági szám nem csoda). Vagyis a Kossuth Rádió netalán „a szavak erejével” manipulálni akarja a hallgatókat? Mégpedig a hírekkel, melyeknek objektíveknek kellene lenni, főleg a közszolgálati rádióban. A hallgató elbizonytalanodik, hihet-e egyáltalán annak, amit hall, elvégre gyanús az egész, ha már eleve meg akarják győzni valamiről.
Második megközelítés: „A szavak erejével” a Kossuth Rádió valóban mozgósítani akarja valamire a rádióhallgatókat. Persze kérdés, hogy mire és miért éppen a hírműsor előtt? Milyen következtetéseket kell a hallgatóknak levonni a hírekből? Netalán az a hír, hogy „a Kormány bevezeti a vizitdíjat” majd arra indítja a tömegeket, hogy a munkába menetel helyett tüntessenek az utcán? Vagy az, hogy „Irakban több mint háromezer amerikai katona vesztette életét” azt jelentse-e, hogy indítsunk segélycsomag kampányt a hozzátartozóknak, mint ahogy ők küldtek nekünk 1956-ban? Ezek blőd kis gondolatok lennének, melyekből remélhetően soha nem lenne tett (szerencsére). Tehát, ha a szavak nem válthatók értelmes tettekre, akkor elvesztik a hitelüket is, ami egyre inkább kezd így lenni Magyarországon. A rendszerváltás óta különösen. A pártok és vezetőik már annyi mindent ígértek, és annyit tettek keresztbe egymásnak az elmúlt 23 év alatt, hogy jelentős tömegeknél hitelüket vesztették, s ezen a tényen a „szavak ereje” jelszóval még a Kossuth Rádió sem segíthet. Persze egész más lenne a helyzet, ha ezzel a címmel, hogy „A szavak ereje” vagy inkább a „A szavak hitele” egy külön műsort indítana, s nem csak egy egymondatos jelszóvá degradálná azt, aminek sokkal mélyebb értelme van.
Harmadik megközelítés: a Kossuth Rádió szerkesztői egyszerűen elvesztették kritikai érzéküket és bedőltek egy értelmetlen PR szövegnek, amit HR menedzser stílusban kitalált egy erre alakított „team”, azaz csapat, mely jól végezte munkáját, mivel ezt a jelszót nem érti senki, egy idő után nem is figyel oda senki, nem gondolkodik rajta senki, tehát lehet sugározni éjjel, nappal egy számítógépről minden híradásnál, ezzel is jelentős másodperc költségeket megtakarítva a Kossuth Rádiónak (adjuk össze az egész évi mennyiséget és számítsuk át Forintra). Micsoda megtakarítás! Vagy nyereség a rádiónak, mivel fenntartását az adófizetők fizetik így is, úgy is.
A műsorszerkesztésben más „újítások” is bevezetésre kerültek, hasonló eredménnyel. Az „Új vidék, határok nélkül” is egy zavaros értelmű kifejezés, mivel nem igen tudni, hogy hol van az „Új vidék”, mi van „Határok nélkül”; az adott riport éppen határokon belül, vagy kívül készült-e; és egyáltalán miről szól, hazai problémákról, vagy a határokon kívüli magyarság problémáiról. Mi az oka két műsornak egy kevert műsorba való összeolvasztásának? Mi a célja az egyre gyakoribb ismétléseknek, például a „Vasárnapi újság” rövidített megismétlésének ugyanazon a napon az esti órákban, mikor az egész elérhető az interneten is? Az ismétléseknek is csak gazdasági okai vannak, vagy nagyon fontos egyes riportok újraközlése, másoké meg nem fontos? És egyáltalán milyen szempontok alapján válogat a szerkesztő? Miért nem bízza ezt a hallgatókra?
Mindemellett egyes bemondók gyakran bakiznak, dadognak, sejtelmesen suttognak, édelegnek vagy éppen lihegnek, ami a korábbi hagyományos nyugodt, szépen hangsúlyozott szövegmondással szemben feltűnő és zavaró változás. Persze „változnak az idők…” és változzunk velük mi is, de azért néhány hagyományt, szokást, vagy akár műsorrendet is érdemes megtartani. És főleg a rádiózás értelmét, ami többek között az objektív tájékoztatás, a kultúrára való nevelés, az igényes szórakoztatás, a tudományos ismeretterjesztés és akár a vitáknak is helyet adó mélyebb politikai, gazdasági elemzések közvetítése a hallgatók felé. Szerencsére a Kossuth Rádió még sok igen színvonalas műsort szerkeszt és sugároz, s reméljük, hogy ez a jövőben is így lesz és nem süllyed le egy kereskedelmi rádió színvonalára. És nem önreklámozó jelszavakra lesz szüksége.
Dr. Erdész Károly
2012. január 5., csütörtök
Ellenzéki demokratikus tüntetés: nem a mi háborúnk
Nem a mi háborúnk
„A Köztársaságot elnyomó, a magyar társadalmat megnyomorító Orbán-rezsim hatalma ellen a legszélesebb demokratikus összefogásra van szükség.” – jelentette be még az újesztendő beköszönte előtt az MSZP. Január második napján mindjárt össze is rántották a „demokratikus összefogás” erőit. Meglepetés nem volt, és nem is lehetett várni. Ott volt mindenki, akit a szocliberális körök demokratának tartanak, vagyis az MSZP, az LMP, és a közelmúltban összetákolt Szolidaritás. Na, és persze ne feledkezzünk meg Gyurcsány új pártjáról, a Demokratikus Koalícióról sem!
Nem volt ott a Munkáspárt. Senki sem hívott bennünket. De, ha hívtak is volna, akkor sem mentünk volna. Ez nem a mi háborúnk. Mi nem a tőkésosztály egyik vagy másik csoportjának érdekeiért küzdünk, hanem a dolgozó emberekért, a tőkés rendszerváltás veszteseiért, a jogaiktól megfosztott munkásokért, a falu kisemmizett dolgozóiért.
Ki küzd ki ellen?
A parlamenti pártok fordulópontnak tekintik a 2010-es választásokat. A Fidesz forradalomnak, új rendszerváltásnak látja. Az MSZP, az LMP szerint viszont ekkor kezdődött a Fideszes „önkényuralom”, a magyar társadalom elnyomorítása. Nos, egyik sem igaz!
A meghatározó történelmi fordulat nem 2010-ben volt, hanem 1989-90-ben. Akkor valóban gyökeres változás volt. Megdöntötték a szocializmust, bevezették a tőkés rendszert. A szocializmusban a gyár, a bank, a gazdaság társadalmi tulajdonban volt, a tőkés rendszerben minden a magántőkéseké. A szocializmusban a dolgozó emberek ültek a parlamentben, ma tőkésosztály hivatásos képviselői. A szocializmusban az ember számított, a kapitalizmusban a pénz. Ez valóban gyökeres változás.
A magyar társadalom megnyomorítása is akkor vette kezdetét. Falun a termelőszövetkezeteket verték szét, a városban a nagyüzemeket. Az „eredmény” másfélmillió munkahely felszámolása.
A demokrácia korlátozása is akkor kezdődött. A rendszerváltók a demokráciából kiszorították a dolgozókat és képviselőiket. A sajtóba azóta sem engedik be a Munkáspártot, vagy bárki mást, akinek nem tetszik a kapitalizmus. A demokrácia számukra nem népuralmat jelent, hanem úri klubbot, ahol kiélhetik magukat a tőkés rend hívei, és védhetik a pénz uralmát.
A Fidesz és a szocliberális erők küzdelme, bármilyen jelszavakba is öltöztessék, nem más, mint a rendszerváltás nyomán hatalomra jutott tőkésosztály két csoportjának kíméletlen háborúja.
A háború nem ma kezdődött, és nem is 2010-ben. A rendszerváltás előtt az akkori ellenzéknek két csoportja volt. A demokratikus ellenzék, azaz döntően az SZDSZ és a „népies”, konzervatív ellenzék, lényegében az MDF. A megosztottságnak mély történelmi gyökerei voltak. Elég, ha az urbánusok és a népiesek ősrégi szembenállására utalunk. Voltak azonban közös érdekek: legyőzni a közös ellenséget, a Kádár-rendszert, és megtartani az így megszerzett hatalmat. Az MDF és az SZDSZ 1990-ben ezért kiegyezett egymással a hatalom megosztásáról.
Volt azonban még egy szereplő, az MSZP. A nyugat ugyanis békés rendszerváltást akart. Nem azért, hogy magyar emberek életét kíméljék meg, hanem azért, hogy az emberek ne vegyék észre a tőkés fordulatot, s a változás könnyebben menjen. Ma már tudjuk: nem is vették észre. A békéhez az is kellett, hogy az egykori MSZMP vezetőinek egy része átadja a hatalmat. Cserébe beengedték őket a kapitalista rendszerbe. A szocik ügyesek voltak, igazi tőkéssé váltak, elfogadták a kapitalizmust, a NATO-t, az EU-t, mindent.
A szocik egyedül erre nem lettek volna képesek, mert nyugaton sokan a régi rendszer képviselőit látták bennük. Kellett valaki, aki szalonképessé teszi az MSZP-t. Nos, ez volt az SZDSZ. A liberálisok gyorsan rájöttek valamire. A magyar társadalom olyan, hogy ők mindig ott lesznek a politikában, de soha sem fognak egyedül kormányra kerülni. Ha tisztára mossák a szocikat, cserébe bekerülnek a hatalomba, és akkor gyerünk! Így alakult ki a magyar tőkés rend politikai struktúrája, amely egyensúlyokra épült. A pártok váltogatják egymást a kormányban, de egyik sem számolja fel a másikat. Az egyetértés része volt az is, hogy a kapitalizmus ellenfeleit, azaz a Munkáspártot semmilyen körülmények között sem engedik be a hatalomba.
2010-ben azonban megváltoztak az erőviszonyok. Az MSZP-SZDSZ páros oly mértékben lejáratódott, hogy már-már a kapitalizmus létét veszélyeztették. A tőkés világ ezért hatalomra segítette a Fideszt, amely népszerű, részben a Munkáspárttól átvett ígéreteivel kétharmados többségre tett szert. A Fidesz úgy érezte, hogy most mindent lehet. Egyrészt, felül lehet vizsgálni a rendszerváltás idején született megállapodást, és az MSZP-t végleg el lehet távolítani a hatalomból. Másrészt, itt a lehetőség arra, hogy a nemzeti-konzervatív erők leszámoljanak a liberális erőkkel.
Nem a mi háborúnk
Amit az MSZP, az LMP és barátaik féltenek, az nem a demokrácia, nem a nép hatalma. Amiért aggódnak, az az ő hatalmuk. 2010-ben az szocliberális erők elveszítették a parlamenti, önkormányzati, kormányzati tisztségeiket. S velük együtt nem csak a pénzt, hanem a befolyást is, amit kormányzásuk idején nagyon ügyesen váltották át pénzre.
A szocliberális erők értik, hogy a népet nem hatná meg, ha a saját hatalmuk visszaszerzéséről beszélnének. A hatalmi vágyakat ezért jól csengő jelszavakba kell öltöztetni. Például, védjük a demokráciát, óvjuk a kisebbségeket, le az antiszemitizmussal, védjük meg a Klub Rádiót, pusztuljanak a szélsőségesek! Ezek nagyon jó jelszavak, nem lehet beléjük kötni, hiszen, mondjuk, ki ne akarna a fasizmus és antiszemitizmus ellen fellépni.
Ráadásul ezekre a jelszavakra vevő az amerikai és a nyugat-európai közvélemény is. Az EU-országok népei örültek a magyaroknak, amíg megszerezték a piacainkat. Mostanság azonban egy csóró, zavaros társaság vagyunk a szemükben, amely csak terhet jelent az egyébként is veszélybe került nyugat-európai jólétre nézve.
A szocliberális erők nem a kapitalizmus ellen küzdenek, hanem a Fidesz-kormány ellen. Az embereket pedig azzal hülyítik, hogy minden jobb lesz, ha leváltják Orbánt és kormányát. Ez az, ami nem igaz.
Mert mi is a dolgozó emberek problémája? Nincs munka, alacsonyak a fizetések, magasak az árak. Ehhez még hozzá jön az, hogy az emberek felélték tartalékaikat, sőt milliók verték magukat adósságokba.
Megváltozik-e a helyzetük, ha jön egy új szocliberális kormány? Nem, nem, és nem! Az MSZP is, a Fidesz is, az LMP is, a Jobbik is, a Demokratikus Koalíció is azt ígéri, hogy megoldja az emberek gondjait. Amikor hatalomra kerülnek, akkor a tőkésosztály érdekeit valósítják meg. Vagyis marad a munkanélküliség, az alacsony fizetés, a kiszolgáltatottság.
Lehetne változás? Lehetne! Ehhez azonban a dolgozóknak, maguknak kellene beleszólniuk abba, hogy mire költik az ország pénzét, kitől veszik el a pénzt, és kinek adják oda. Ez azonban nem következett be mindezidáig. A tőkés pártok kiszorítják a politikából, a médiából Munkáspártot, a dolgozó tömegek pedig nem hiszik el, hogy a Munkáspárt tényleg meg tudná változtatni az életüket, s ezért inkább valamelyik tőkés pártra szavaznak. Legalább is ma még.
A Munkáspárt nem állhat az MSZP, az LMP és barátaik mellé, mert akkor mi is félrevezetnénk a dolgozó embereket. Mi is azt sugallnánk, hogy egy másik tőkés kormány jobb, mint a mostani tőkés kormány. Ez pedig nem igaz. Ez a jelszó csak arra jó, hogy leszereljék az elégedetlenségét, a dolgozókat, a szakszervezeteket, a társadalmi szerveződéseket eltántorítsák a valóságos küzdelemtől, a tőke elleni osztályharctól. A Munkáspárt nem állhat a Fidesz mellé sem, bármennyire is egyetértünk azzal, hogy a magyar gazdaság függetlenségét vissza kell szerezni, és nincs más út, mint saját erőforrásaink kihasználása. Nem csak azért nem állhatunk melléjük, mert a jó elképzelések végrehajtása ellentmondásos, zavaros. Az ok az, hogy a kapitalizmust, a dolgozó emberek bajainak fő okát a Fidesz sem változtatja meg, sőt a válság terheit a dolgozókra hárítja.
Mi a teendő?
Mi a teendő? Türelmesen magyaráznunk kell a dolgozó embereknek, hogy a munkanélküliség, a szegénység, a bizonytalanság oka maga a tőkés rendszer. A tőkés rendszer pártjaitól nem várhatnak ajándékot, hiszen ők nem akarják megváltoztatni a kapitalizmust. Az a miénk, amiért megküzdünk.
Meg kell értetnünk az emberekkel, hogy nem szabad felülni a hamis prófétáknak, a tőkés kormányokkal békét kötő szakszervezeti arisztokráciának, a Szolidaritás típusú mozgalmaknak és a szociális partnerséget hirdető más álbaloldali szervezeteknek. Ott kell lennünk mindenütt, ahol dolgozó emberek vannak. Segítenünk kell nekik kis és nagy dolgokban. Megértetni velük, hogy számíthatnak ránk. A Munkáspártnak nincsenek a dolgozók érdekeitől eltérő érdekeik. Nekik akarunk jobb életet, és ennek csak egy útja van: a tőkésrendszer legyőzése, olyan rendszer teremtése, ahol az ember a fontos, és nem a pénz.
„A Köztársaságot elnyomó, a magyar társadalmat megnyomorító Orbán-rezsim hatalma ellen a legszélesebb demokratikus összefogásra van szükség.” – jelentette be még az újesztendő beköszönte előtt az MSZP. Január második napján mindjárt össze is rántották a „demokratikus összefogás” erőit. Meglepetés nem volt, és nem is lehetett várni. Ott volt mindenki, akit a szocliberális körök demokratának tartanak, vagyis az MSZP, az LMP, és a közelmúltban összetákolt Szolidaritás. Na, és persze ne feledkezzünk meg Gyurcsány új pártjáról, a Demokratikus Koalícióról sem!
Nem volt ott a Munkáspárt. Senki sem hívott bennünket. De, ha hívtak is volna, akkor sem mentünk volna. Ez nem a mi háborúnk. Mi nem a tőkésosztály egyik vagy másik csoportjának érdekeiért küzdünk, hanem a dolgozó emberekért, a tőkés rendszerváltás veszteseiért, a jogaiktól megfosztott munkásokért, a falu kisemmizett dolgozóiért.
Ki küzd ki ellen?
A parlamenti pártok fordulópontnak tekintik a 2010-es választásokat. A Fidesz forradalomnak, új rendszerváltásnak látja. Az MSZP, az LMP szerint viszont ekkor kezdődött a Fideszes „önkényuralom”, a magyar társadalom elnyomorítása. Nos, egyik sem igaz!
A meghatározó történelmi fordulat nem 2010-ben volt, hanem 1989-90-ben. Akkor valóban gyökeres változás volt. Megdöntötték a szocializmust, bevezették a tőkés rendszert. A szocializmusban a gyár, a bank, a gazdaság társadalmi tulajdonban volt, a tőkés rendszerben minden a magántőkéseké. A szocializmusban a dolgozó emberek ültek a parlamentben, ma tőkésosztály hivatásos képviselői. A szocializmusban az ember számított, a kapitalizmusban a pénz. Ez valóban gyökeres változás.
A magyar társadalom megnyomorítása is akkor vette kezdetét. Falun a termelőszövetkezeteket verték szét, a városban a nagyüzemeket. Az „eredmény” másfélmillió munkahely felszámolása.
A demokrácia korlátozása is akkor kezdődött. A rendszerváltók a demokráciából kiszorították a dolgozókat és képviselőiket. A sajtóba azóta sem engedik be a Munkáspártot, vagy bárki mást, akinek nem tetszik a kapitalizmus. A demokrácia számukra nem népuralmat jelent, hanem úri klubbot, ahol kiélhetik magukat a tőkés rend hívei, és védhetik a pénz uralmát.
A Fidesz és a szocliberális erők küzdelme, bármilyen jelszavakba is öltöztessék, nem más, mint a rendszerváltás nyomán hatalomra jutott tőkésosztály két csoportjának kíméletlen háborúja.
A háború nem ma kezdődött, és nem is 2010-ben. A rendszerváltás előtt az akkori ellenzéknek két csoportja volt. A demokratikus ellenzék, azaz döntően az SZDSZ és a „népies”, konzervatív ellenzék, lényegében az MDF. A megosztottságnak mély történelmi gyökerei voltak. Elég, ha az urbánusok és a népiesek ősrégi szembenállására utalunk. Voltak azonban közös érdekek: legyőzni a közös ellenséget, a Kádár-rendszert, és megtartani az így megszerzett hatalmat. Az MDF és az SZDSZ 1990-ben ezért kiegyezett egymással a hatalom megosztásáról.
Volt azonban még egy szereplő, az MSZP. A nyugat ugyanis békés rendszerváltást akart. Nem azért, hogy magyar emberek életét kíméljék meg, hanem azért, hogy az emberek ne vegyék észre a tőkés fordulatot, s a változás könnyebben menjen. Ma már tudjuk: nem is vették észre. A békéhez az is kellett, hogy az egykori MSZMP vezetőinek egy része átadja a hatalmat. Cserébe beengedték őket a kapitalista rendszerbe. A szocik ügyesek voltak, igazi tőkéssé váltak, elfogadták a kapitalizmust, a NATO-t, az EU-t, mindent.
A szocik egyedül erre nem lettek volna képesek, mert nyugaton sokan a régi rendszer képviselőit látták bennük. Kellett valaki, aki szalonképessé teszi az MSZP-t. Nos, ez volt az SZDSZ. A liberálisok gyorsan rájöttek valamire. A magyar társadalom olyan, hogy ők mindig ott lesznek a politikában, de soha sem fognak egyedül kormányra kerülni. Ha tisztára mossák a szocikat, cserébe bekerülnek a hatalomba, és akkor gyerünk! Így alakult ki a magyar tőkés rend politikai struktúrája, amely egyensúlyokra épült. A pártok váltogatják egymást a kormányban, de egyik sem számolja fel a másikat. Az egyetértés része volt az is, hogy a kapitalizmus ellenfeleit, azaz a Munkáspártot semmilyen körülmények között sem engedik be a hatalomba.
2010-ben azonban megváltoztak az erőviszonyok. Az MSZP-SZDSZ páros oly mértékben lejáratódott, hogy már-már a kapitalizmus létét veszélyeztették. A tőkés világ ezért hatalomra segítette a Fideszt, amely népszerű, részben a Munkáspárttól átvett ígéreteivel kétharmados többségre tett szert. A Fidesz úgy érezte, hogy most mindent lehet. Egyrészt, felül lehet vizsgálni a rendszerváltás idején született megállapodást, és az MSZP-t végleg el lehet távolítani a hatalomból. Másrészt, itt a lehetőség arra, hogy a nemzeti-konzervatív erők leszámoljanak a liberális erőkkel.
Nem a mi háborúnk
Amit az MSZP, az LMP és barátaik féltenek, az nem a demokrácia, nem a nép hatalma. Amiért aggódnak, az az ő hatalmuk. 2010-ben az szocliberális erők elveszítették a parlamenti, önkormányzati, kormányzati tisztségeiket. S velük együtt nem csak a pénzt, hanem a befolyást is, amit kormányzásuk idején nagyon ügyesen váltották át pénzre.
A szocliberális erők értik, hogy a népet nem hatná meg, ha a saját hatalmuk visszaszerzéséről beszélnének. A hatalmi vágyakat ezért jól csengő jelszavakba kell öltöztetni. Például, védjük a demokráciát, óvjuk a kisebbségeket, le az antiszemitizmussal, védjük meg a Klub Rádiót, pusztuljanak a szélsőségesek! Ezek nagyon jó jelszavak, nem lehet beléjük kötni, hiszen, mondjuk, ki ne akarna a fasizmus és antiszemitizmus ellen fellépni.
Ráadásul ezekre a jelszavakra vevő az amerikai és a nyugat-európai közvélemény is. Az EU-országok népei örültek a magyaroknak, amíg megszerezték a piacainkat. Mostanság azonban egy csóró, zavaros társaság vagyunk a szemükben, amely csak terhet jelent az egyébként is veszélybe került nyugat-európai jólétre nézve.
A szocliberális erők nem a kapitalizmus ellen küzdenek, hanem a Fidesz-kormány ellen. Az embereket pedig azzal hülyítik, hogy minden jobb lesz, ha leváltják Orbánt és kormányát. Ez az, ami nem igaz.
Mert mi is a dolgozó emberek problémája? Nincs munka, alacsonyak a fizetések, magasak az árak. Ehhez még hozzá jön az, hogy az emberek felélték tartalékaikat, sőt milliók verték magukat adósságokba.
Megváltozik-e a helyzetük, ha jön egy új szocliberális kormány? Nem, nem, és nem! Az MSZP is, a Fidesz is, az LMP is, a Jobbik is, a Demokratikus Koalíció is azt ígéri, hogy megoldja az emberek gondjait. Amikor hatalomra kerülnek, akkor a tőkésosztály érdekeit valósítják meg. Vagyis marad a munkanélküliség, az alacsony fizetés, a kiszolgáltatottság.
Lehetne változás? Lehetne! Ehhez azonban a dolgozóknak, maguknak kellene beleszólniuk abba, hogy mire költik az ország pénzét, kitől veszik el a pénzt, és kinek adják oda. Ez azonban nem következett be mindezidáig. A tőkés pártok kiszorítják a politikából, a médiából Munkáspártot, a dolgozó tömegek pedig nem hiszik el, hogy a Munkáspárt tényleg meg tudná változtatni az életüket, s ezért inkább valamelyik tőkés pártra szavaznak. Legalább is ma még.
A Munkáspárt nem állhat az MSZP, az LMP és barátaik mellé, mert akkor mi is félrevezetnénk a dolgozó embereket. Mi is azt sugallnánk, hogy egy másik tőkés kormány jobb, mint a mostani tőkés kormány. Ez pedig nem igaz. Ez a jelszó csak arra jó, hogy leszereljék az elégedetlenségét, a dolgozókat, a szakszervezeteket, a társadalmi szerveződéseket eltántorítsák a valóságos küzdelemtől, a tőke elleni osztályharctól. A Munkáspárt nem állhat a Fidesz mellé sem, bármennyire is egyetértünk azzal, hogy a magyar gazdaság függetlenségét vissza kell szerezni, és nincs más út, mint saját erőforrásaink kihasználása. Nem csak azért nem állhatunk melléjük, mert a jó elképzelések végrehajtása ellentmondásos, zavaros. Az ok az, hogy a kapitalizmust, a dolgozó emberek bajainak fő okát a Fidesz sem változtatja meg, sőt a válság terheit a dolgozókra hárítja.
Mi a teendő?
Mi a teendő? Türelmesen magyaráznunk kell a dolgozó embereknek, hogy a munkanélküliség, a szegénység, a bizonytalanság oka maga a tőkés rendszer. A tőkés rendszer pártjaitól nem várhatnak ajándékot, hiszen ők nem akarják megváltoztatni a kapitalizmust. Az a miénk, amiért megküzdünk.
Meg kell értetnünk az emberekkel, hogy nem szabad felülni a hamis prófétáknak, a tőkés kormányokkal békét kötő szakszervezeti arisztokráciának, a Szolidaritás típusú mozgalmaknak és a szociális partnerséget hirdető más álbaloldali szervezeteknek. Ott kell lennünk mindenütt, ahol dolgozó emberek vannak. Segítenünk kell nekik kis és nagy dolgokban. Megértetni velük, hogy számíthatnak ránk. A Munkáspártnak nincsenek a dolgozók érdekeitől eltérő érdekeik. Nekik akarunk jobb életet, és ennek csak egy útja van: a tőkésrendszer legyőzése, olyan rendszer teremtése, ahol az ember a fontos, és nem a pénz.
2012. január 3., kedd
Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 267.
A mai ínséges világban sokan töltöttük az év utolsó napját a televízió előtt. Sok
mindent lehetett csinálni. Rágcsálni a tv előtt a karácsonyi bejgli maradványait,
belekóstolni a szomszédasszony kocsonyájába, jókat bosszankodni, szidni a
színészeket, a politikusokat, meg egymást. Egy dolgot speciel nem lehetett tenni:
nevetni. Az MTV1, azaz a fő állami televízió műsora inkább hasonlított egy húsvéti
misére, mintsem egy szilveszteri kabaréra. Volt itt minden, magyar himnusz, székely
himnusz, szózat, csak humor nem. A szocliberális tábor az ATV Sas-kabaréjában élte
ki magát. Humornak álcázták ízetlen tréfáikat, a kormánypolitika útszéli bírálatát. A
politikailag köztes csatornákon pedig valamilyen zavaros keverék volt Hofiból meg
egyéb retróműsorokból és a nagyon is mai igénytelenségből, tehetségtelenségből,
provincializmusból. Szóval, nem nevettünk.
Egykor valóban lehetett nevetni szilveszterkor. Az emberi gyarlóságokon, a politikai
élet csacskaságain, önmagunkon. A televízió, a rádió, a színészek igyekeztek
mosolyt csalni az arcunkra. Tehetségesek voltak, tudtak nevettetni. De könnyedén
nevettünk azért is, mert ha voltak is gondjaink, biztosak voltunk benne, hogy az
újévben így vagy úgy, de megoldódnak. Mostanság nem nevetünk szilveszterkor.
Biztosan tudjuk, hogy az életünk január elsején sem lesz jobb, s bármit is ígérjenek a
parlamenti pártok, a kormányok, senki sem fog segíteni.
Szocliberális feljelentés
Te, ezek nem változnak, régen Moszkvában jelentették fel ellenfeleiket, most meg
Washingtonban és Brüsszelben! Régi ismerősöm mondta ezt nekem a szocliberális
értelmiség egyik felkapott személyiségéről. Ismerősöm pár éve még a budapesti
Orosz Kulturális Intézet igazgatója volt, de a szovjet időkben ott dolgozott, ahova az
ilyen feljelentések befutottak. Megvolt a véleménye a magyar értelmiségről.
Miről jutott ez eszembe? Nos, karácsony előtt a Népszabadság közölte le az amerikai
külügyminiszter levelét, amelyben nem kevesebbet kér a magyar miniszterelnöktől,
minthogy változtassa meg a magyar törvényeket az amerikaiak szája-íze szerint. A
Népszabadság szinte élvezkedett, a mögötte álló szocliberális köröket egyáltalán
nem zavarja, hogy az amerikaiak otromba módon beavatkoznak belügyeinkbe. Sőt,
büszkék arra, hogy amerikai barátaik őket támogatják.
Amerika erős, befolyásos ország. Sokféle amerikai szervezet működik kis hazánkban
a nagykövetségtől kezdve a CIA, az FBI, a Pentagon képviseleten át az üzleti világig.
A fő erejük azonban nem ebben van. A tőlük jövő külső impulzusok mérgezőek, de
még nem halálosak. Csakhogy a mérget az amerikaiak szocliberális barátai egyenesen
a magyar társadalom vérkeringésébe juttatják.
Tévedés azt hinni, hogy Magyarországnak tesz jót az, aki egy külföldi hatalomhoz
rohan honfitársait feljelentgetni. A csatákat itthon kell megvívni, a saját népünket kell
meggyőzni nem más országok közvéleményét. Árulás ez is. Saját értékeinket áruljuk
el, önbecsülésünket adjuk fel, magunk állítjuk ki a szegénységi bizonyítványunkat.
Szeretném leszögezni, hogy az Orbán-kormány tőkés kormány, s mint ilyet, nem
védem. De becsületükre legyen mondva, a nemzeti érdek képviselete számukra nem
merül ki abban, hogy újévkor eléneklik a Himnuszt, és előtte elszavalják a Szózatot.
Jól vagy rosszul, ügyesen vagy ügyetlenül, de megkísérelnek ellensúlyokat találni az
egyoldalú amerikai függősséggel szemben. A szocliberális tábor meghajol az Egyesült
Államok, az IMF előtt. A Tom Lantosok világa ez, ahol nincs magyar érdek, csak
valamilyen globalista, világpolgári érdek.
Nemzeti provincializmus
Provinciálisak vagyunk, műveletlenek, de nagyképűek. Az észak-koreai vezető, Kim
Jong Il halálakor felhívott az egyik internetes újság munkatársa. Maga találkozott
vele, mesélje el, mi ott a helyzet? – mondta. Nézze, válaszoltam, sajnos, nem
találkoztunk. Biztos? Biztos, erre azért emlékeznék. De a KNDK számos felső
vezetőjét személyesen ismerem, többször voltam ott, mint bárki a magyar politikusok
közül, szívesen elmondom, hogy mi is a valóság. Az nem kell! – mondta a tudatlan
emberek magabiztosságával, és letette a telefont. Én nem szólhattam, viszont olyanok
adtak hosszú nyilatkozatokat, cáfolhatatlan értékeléseket, akik soha sem jártak Észak
Koreában, s tudatlanságuknál csak kommunista-utálatuk a nagyobb.
A magyar diplomácia is kitett magáért. A külügyminisztérium a bécsi magyar
nagykövetség alacsonyrangú munkatársat küldte el. Összehasonlításképpen mondom
el, hogy az osztrák köztársasági elnök elküldte az elnöki iroda képviselőjét, az osztrák
külügy pedig a területileg illetékes főosztály vezetőjét. Nem sok, de sokkal több, mint,
amit Magyarország tett. Ők sem kedvelik a koreai rendszert, de tudják, hogy az utcán
nem illik köpködni. A diplomáciában pláne nem.
mindent lehetett csinálni. Rágcsálni a tv előtt a karácsonyi bejgli maradványait,
belekóstolni a szomszédasszony kocsonyájába, jókat bosszankodni, szidni a
színészeket, a politikusokat, meg egymást. Egy dolgot speciel nem lehetett tenni:
nevetni. Az MTV1, azaz a fő állami televízió műsora inkább hasonlított egy húsvéti
misére, mintsem egy szilveszteri kabaréra. Volt itt minden, magyar himnusz, székely
himnusz, szózat, csak humor nem. A szocliberális tábor az ATV Sas-kabaréjában élte
ki magát. Humornak álcázták ízetlen tréfáikat, a kormánypolitika útszéli bírálatát. A
politikailag köztes csatornákon pedig valamilyen zavaros keverék volt Hofiból meg
egyéb retróműsorokból és a nagyon is mai igénytelenségből, tehetségtelenségből,
provincializmusból. Szóval, nem nevettünk.
Egykor valóban lehetett nevetni szilveszterkor. Az emberi gyarlóságokon, a politikai
élet csacskaságain, önmagunkon. A televízió, a rádió, a színészek igyekeztek
mosolyt csalni az arcunkra. Tehetségesek voltak, tudtak nevettetni. De könnyedén
nevettünk azért is, mert ha voltak is gondjaink, biztosak voltunk benne, hogy az
újévben így vagy úgy, de megoldódnak. Mostanság nem nevetünk szilveszterkor.
Biztosan tudjuk, hogy az életünk január elsején sem lesz jobb, s bármit is ígérjenek a
parlamenti pártok, a kormányok, senki sem fog segíteni.
Szocliberális feljelentés
Te, ezek nem változnak, régen Moszkvában jelentették fel ellenfeleiket, most meg
Washingtonban és Brüsszelben! Régi ismerősöm mondta ezt nekem a szocliberális
értelmiség egyik felkapott személyiségéről. Ismerősöm pár éve még a budapesti
Orosz Kulturális Intézet igazgatója volt, de a szovjet időkben ott dolgozott, ahova az
ilyen feljelentések befutottak. Megvolt a véleménye a magyar értelmiségről.
Miről jutott ez eszembe? Nos, karácsony előtt a Népszabadság közölte le az amerikai
külügyminiszter levelét, amelyben nem kevesebbet kér a magyar miniszterelnöktől,
minthogy változtassa meg a magyar törvényeket az amerikaiak szája-íze szerint. A
Népszabadság szinte élvezkedett, a mögötte álló szocliberális köröket egyáltalán
nem zavarja, hogy az amerikaiak otromba módon beavatkoznak belügyeinkbe. Sőt,
büszkék arra, hogy amerikai barátaik őket támogatják.
Amerika erős, befolyásos ország. Sokféle amerikai szervezet működik kis hazánkban
a nagykövetségtől kezdve a CIA, az FBI, a Pentagon képviseleten át az üzleti világig.
A fő erejük azonban nem ebben van. A tőlük jövő külső impulzusok mérgezőek, de
még nem halálosak. Csakhogy a mérget az amerikaiak szocliberális barátai egyenesen
a magyar társadalom vérkeringésébe juttatják.
Tévedés azt hinni, hogy Magyarországnak tesz jót az, aki egy külföldi hatalomhoz
rohan honfitársait feljelentgetni. A csatákat itthon kell megvívni, a saját népünket kell
meggyőzni nem más országok közvéleményét. Árulás ez is. Saját értékeinket áruljuk
el, önbecsülésünket adjuk fel, magunk állítjuk ki a szegénységi bizonyítványunkat.
Szeretném leszögezni, hogy az Orbán-kormány tőkés kormány, s mint ilyet, nem
védem. De becsületükre legyen mondva, a nemzeti érdek képviselete számukra nem
merül ki abban, hogy újévkor eléneklik a Himnuszt, és előtte elszavalják a Szózatot.
Jól vagy rosszul, ügyesen vagy ügyetlenül, de megkísérelnek ellensúlyokat találni az
egyoldalú amerikai függősséggel szemben. A szocliberális tábor meghajol az Egyesült
Államok, az IMF előtt. A Tom Lantosok világa ez, ahol nincs magyar érdek, csak
valamilyen globalista, világpolgári érdek.
Nemzeti provincializmus
Provinciálisak vagyunk, műveletlenek, de nagyképűek. Az észak-koreai vezető, Kim
Jong Il halálakor felhívott az egyik internetes újság munkatársa. Maga találkozott
vele, mesélje el, mi ott a helyzet? – mondta. Nézze, válaszoltam, sajnos, nem
találkoztunk. Biztos? Biztos, erre azért emlékeznék. De a KNDK számos felső
vezetőjét személyesen ismerem, többször voltam ott, mint bárki a magyar politikusok
közül, szívesen elmondom, hogy mi is a valóság. Az nem kell! – mondta a tudatlan
emberek magabiztosságával, és letette a telefont. Én nem szólhattam, viszont olyanok
adtak hosszú nyilatkozatokat, cáfolhatatlan értékeléseket, akik soha sem jártak Észak
Koreában, s tudatlanságuknál csak kommunista-utálatuk a nagyobb.
A magyar diplomácia is kitett magáért. A külügyminisztérium a bécsi magyar
nagykövetség alacsonyrangú munkatársat küldte el. Összehasonlításképpen mondom
el, hogy az osztrák köztársasági elnök elküldte az elnöki iroda képviselőjét, az osztrák
külügy pedig a területileg illetékes főosztály vezetőjét. Nem sok, de sokkal több, mint,
amit Magyarország tett. Ők sem kedvelik a koreai rendszert, de tudják, hogy az utcán
nem illik köpködni. A diplomáciában pláne nem.
Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 266.
Síró bankok
Nem kérünk Lafontaine tanácsaiból!
Egészen megsajnáltam az Erste Bankot, és vele együtt a többit is, amikor a főnökük elsírta magát az InfoRádióban, hogy milyen komoly veszteségeik vannak a bankoknak. Mert ugye, itt van a banki különadó, a dcvizahitelesek végtörlesztése, amit ez a csúnya kormány kitalált, és úgymond, a bankoknak kell lenyelni. A bankok ezért kevesebb hitelt fognak adni, bezárnak egyes fiókokat, embereket bocsátanak el, akikkel természetesen végtelenül együtt éreznek, de mossák kezeiket. Szóval, én szétzavarnám ezt az élősködő bandát úgy, ahogy vannak. Az elmúlt húsz évben a bankok megszállták a magyar élet minden területét. Tegyük hozzá, hogy a mindenkori kormányok segédletével. A kormányok tették kötelezővé, hogy a fizetéseket bankszámlára utalják, ha tetszik, ha nem. Korlátozták a készpénzfizetési lehetőségeket, vagyis megint csak arra kényszeritettek, hogy vegyem meg a bank, mint egy pénzügyi üzem termékét. Ránk erőltették a hitelkártyákat, amelyek kényelmesek, de mértéktelen fogyasztásra ösztönöznek. A kormányok megadták a lehetőséget a bankoknak, hogy devizában adjanak az embereknek lakáshitelt. Ez másutt az EU-ban főben járó bün, itt, a gyarmaton a bankok ezt a lehetőséget is megkapták. A bankok jogot kaptak arra, hogy egyoldalúan felbontsák az emberekkel kötött szerződéseket, ha nekik ez így jó. Az egész magyar önkormányzati rendszer is a bankok, ráadásul külföldi bankok ellenőrzése alá került. A bankok százmilliárdokat tettek zsebre abból, amit mi fizettünk.
Ha nem tudnád, elmondom neked, hogy mindent mi fizetünk meg. Kilószámra küldik a leveleiket, mi fizetjük. Luxus helységeket tartanak fel, dolgozóik többszörösét keresik a magyar átlagjövedelmeknek, ne feledd, a mi pénzünkből. Ha a saját pénzed akarod kivenni, felvételei dijat fizetsz. Mit kapsz cserébe? Elsősorban kiszolgáltatottságot, függőséget. Lassú, udvariatlan, személytelen kiszolgálást. Azért, amit egyes bankok dolgozói megengednek maguknak velünk szemben, Berlinben vagy Bécsben már kivágták volna őket. Nálunk lehet, a gyarmatokon vagyunk, a csóró magyar úgyse nagyon válogathat. Magyarország pénzügyi rendszerét bün volt a külföldi bankokra alapozni. Állami bank kell, a pénzt pedig nem külföldről kell behozni, hanem idehaza kell az iparban, a mezőgazdaságban, általában a termelő szférában megtermelni.
Nem kérünk Lafontaine tanácsaiból!
A múlt héten megszólalt Oskar Lafontaine, sőt, egyenesen üzent az európai munkásoknak. Ki másnak is üzenhetne a német polgárság e neves személyisége, aki politikai életében volt már a német szociáldemokraták vezére, sőt a pénzügyminiszter is? Gondolom, egyetértesz, hogy a tőkés világ egyik vezető hatalmában nem lehet akárki a pénzügyek gazdája. Lafontaine nem is akárki. A szocdemckkel összeveszett, döntően azért, mert két dudás nem fér meg egy csárdában. Ha meg többen is vannak, valakinek mennie kell. Éppen akkor ment, amikor a német Die Linke, azaz Baloldali
Párt próbálta magát szalonképessé tenni a német töke előtt. Gyanúsak voltak, hiszen az egykori NDK területén van a bázisuk, és akad egy-két régi káder is közöttük. A Baloldali Párt azonban kellett a német burzsoáziának, mert a klasszikus szociáldemokraták nem tudták az egykori kelet-német területek egyre elégedetlenebb lakosságát lecsillapítani. Mi is lett volna, ha ezek a választók, mondjuk a kommunistákhoz pártolnak át? Isten őrizz, még belegondolni is szörnyű! Lafontaine úr nevét adta a Baloldali Pártnak, ezzel megváltotta nekik a jegyet a polgári klubba. Cserébe a párt lemondott az egykori kommunistaságának utolsó elemeiről is. Nem rossz üzlet, mi?
Nos, Lafontaine úr most amiatt aggódik, hogy Merkel és Sarkozy egymásnak ugrasztja a német és a francia munkásokat, és háború lesz. Mi a megoldás? „Eljött az idő, hogy átvegyük az ellenőrzést, hogy az emberek nagy többségének szükségletei és akarata érdekében cselekedjünk, és ezáltal az európai munkások érdekeit is képviseljük: a vagyon megosztása, a tisztességes nyugdíj jogának a védelme és növelése, a közszolgáltatás visszaszerzése, a bizonytalanság felszámolása, a szegénység és egyenlőtlenség elleni könyörtelen harc és az ökológiai átmenet." Ez Lafontaine úr receptje. Szó sincs arról, hogy valójában itt a német és a francia töke, hangsúlyozom, a tőke háborúskodása folyik. A németek abszolút uralomra törnek, a franciák pedig belemennek, mert ezt tartják a kisebbik rossznak. Lafontaine nem alternatívát, nem megoldást kínál Európa munkásainak, hanem a tőkés rabság más változatát. És minő kicsi a világ! A tőkés rabság szocdcmcs változatát ki más hirdeti honlapján, mint a Munkáspárt 2006, élén Vajnai úrral.
Megoldás másutt van! A megoldás nem a népszavazás, mivel a töke soha sem fogja engedni, hogy a kapitalizmus lényegét népszavazáson változtassák meg. A megoldás nem az egyezkedés, nem a lobbizás. A megoldás a töke elleni következetes harc. A megoldás az új közösségi társadalom megteremtése.
Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 265.
Ülök a fán
Szolidaritás
Fiatalok
Mit csinálsz mostanság? - kérdeztem olasz barátomat, akivel a kommunista és munkáspártok athéni találkozóján futottam össze. A közelmúltban került az olasz kommunisták vezetésébe. Ülök a fán! Tessék? - mondtam egy pillanatra elbizonytalanodva. Aztán eszembe jutott a régi vicc, amit - hasonló korúak lévén - mindketten ismerünk.
Egy ember megy az úton, és észreveszi a barátját, aki egy fa tetején ül. Te mit csinálsz a fán? - kérdezi. Ez az új munkám. Nézem, hogy mikor győz a szocializmus! - hangzik a válasz. És mit fizetnek érte? Száz rubelt. Hát az nem sok! Tényleg nem sok, de örökös állás.
Nos, barátom is ül a fán, és nézi, közeledik-e már a szocializmus. Tudod, az a vicc, hogy ez ma már nem is olyan vicc. A tőkés rendszer, mint a társadalom szervezésének egy modellje, kimeríti lehetőségeit. Az eddigi korok megbirkóztak az emberiség egyik legalapvetőbb igényével, munkát adtak az embereknek. A feudális rendszer több ember hatékonyabb foglalkoztatását oldotta meg, mint a rabszolgaság. A kapitalizmus kezdetben több embernek adott munkát, mint a feudalizmus, és ráadásul hatékonyabban foglalkoztatta őket. A mai kapitalizmus nem tudja ellátni munkával az embereket. Kísérlet, persze, sok van, nem egyszer értelmetlen munkával helyettesítik az értelmes emberi tevékenységét, de milliók és milliók érzik úgy, hogy hiába születtek erre a földre, nem kellenek, fölöslegesek. És amikor a dolgozók tömegei rádöbbennek erre az igazságra, akkor elkezdik keresni a társadalmi együttélés új modelljeit. Úgy, hogy a fáról már látni, hogy közeledik a szocializmus. Lassan, de közeledik.
Szolidaritás
Az athéni acélüzem sztrájkoló munkásai egy életre szóló élményt jelentettek nekem. Több mint két hónapja mondtak nemet munkaadóiknak, magyarul a tőkéseknek. És tartják magukat. Pedig a sztrájk nem egyszerű dolog. A szakszervezetnek meg kellett győznie a munkásokat, hogy a céljaikat csak akkor érik el, ha ehhez a fegyverhez nyúlnak. Az athéni acélmunkások nem gazdagok. Meddig tudnak fizetés nélkül élni? A rezsit, a számlákat fizetni kell ilyenkor is, és a gyerek is jár az iskolába. A szakszervezeti tag számíthat a sztrájkalapra, ami nem sok, de van. De aztán? És ekkor jön az, amiből Görögországban sok van, Magyarországon viszont fájdalmasan kevés: a SZOLIDARITÁS. A munkások kisegítik azokat, akiknek kevesebb tartalékuk van. A többi szakszervezet juttat valamit a saját sztrájkalapjából. Szolidaritásból és érdekből is, hiszen tudják: ha győznek az acélmunkások, könnyebb lesz a vasutasoknak is, a bányászoknak is, mindenkinek. A nőszervezetek ruhát, élelmiszert gyűjtenek a sztrájkolóknak és családjaiknak.
Szolidaritásból és érdekből is. Ők felismerték azt, amit mi Magyarországon nem akarunk felismerni. A tőke ellen nem lehet sikeresen harcolni külön-külön, csak együtt. Az acélmunkások között nincs sok kommunista. De amikor a kommunisták szervezeteikkel odamentek, röplapot osztogattak, agitáltak, nem zavarták el őket, nem hívtak rendőrt, hanem megbeszélték, mit tudnak tenni együtt. Szolidaritásból és érdekből is. Az acélgyári munkás hangja ugyanis nem hallatszik el a görög parlamentig, de a kommunista képviselők úgy felerősítik ezt a hangot, hogy csak úgy zeng bele a parlament. Egy gyári szakszervezet nem tud átütő akciót szervezni, de a kommunisták befolyása alatt álló konföderáció, a PAME már igen. A gyár falára nagybetűvel írták ki: szolidaritás. Ez valódi munkásszolidaritás. Nem pedig politikai karrierre vágyó és a saját társaikat manipulálni kész aktivisták szólama, mint ahogyan ez nálunk történik. Nekünk is vissza kell adni a szolidaritás igazi, munkás - és dolgozói tartalmát. A szolidaritás nem azt jelenti, hogy partneri viszonyt keresünk a tőkés kormánnyal és a tőkés munkaadókkal, hanem azt, hogy küzdünk a tőke ellen. Nem egyéni menekülési utakat keresünk, hanem a közös harcot, mert ez és csak ez kecsegtet sikerrel.
Fiatalok
Fiatalokkal is találkoztam Athénban. Kommunista fiatalokkal. Az életük, gondjaik és örömeik nagyjából olyanok, mint magyar kortársaiké. Őket is fenyegeti a munkanélküliség, a pénztelenség, a családalapítás bizonytalanságai. De hisznek abban, hogy a tőkés társadalom gondjait meg lehet oldani, de csak egy módon: ha legyőzzük a tőkéseket. A görög iíjúkommunisták a párt iskoláin tanulják meg, hogy mi is az az osztályharc, és a helyi szervezetekben gyakorolják. Plakátot készítenek, az erősebbje részt vesz a rendfenntartó brigádokban, szervezik társaikat a tüntetésekre. Énekelnek, ismerik a munkásmozgalom dalait, és hozzáteszik a maiakat. Mozgósító jelszavakat találnak ki, és azokat jó hangosan skandálják. Fegyelmezettek, mert tudják, hogy az, amit vállaltak, csak fegyelmezett munkával érhető el. Tudják, hogy az ifjúsági szervezet nem játék, nem szórakozás, hanem harc. Harc az ő jövőjükért. Sok ezren vannak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)