Vass Éva: Én, a FIDESZ-adminisztráció egykor volt titkára,
úgy hiszem, valamennyire ismerem őket. Ebbe beleértve Orbán Viktor pártelnököt
is, az ifjúdemokraták teljhatalmú urát. Mi, akik ugyanolyan fiatalok voltunk,
de nem tartoztunk a 88-as Bibó-kollégisták soraiba, a legteljesebb
bizonytalanságban éltünk, dolgoztunk az Országgyűlési Képviselők Irodaházában.
Nálunk alig fiatalabbak, nem egy vonatkozásban jóval tapasztalatlanabb fiúk és
lányok döntöttek sorsunkról, egzisztenciánkról. Ők jómódban éltek, ám bennünket,
kiszolgáltatottakat szinte fillérekért dolgoztattak, ugráltattak gyakorlatilag
nem is vettek emberszámba. Egyedül nevelem gyermekemet egy újpesti albérletben.
Mikor kisfiamat a műtétje után kihozhattam a kórházból, az orvosok azt
javasolták, hogy néhány hétig én, az édesanyja, ápoljam, minél többet legyek
mellette. Három hétig táppénzért, fél keresetért is vállaltam ezt az időszakot,
hiszen nem nekem, hanem gyermekemnek volt rá szüksége. A kényszerszabadság után
Orbán behívott a Fehér Ház-beli szobájába.
Hanyagul, hátradőlve fogadott, mindkét lábát amint azt a filmekben is láthatjuk
az asztalra téve. Úgy, ott, rám sem nézve közölte: ők az ország szempontjából
kiemelkedően fontos munkát végeznek, így nem engedheti meg egyetlen
munkatársának sem azt, hogy mindenféle gyermekápolási ügyek miatt hiányozzak.
Annyi időt sem hagyott, hogy megszólaljak s már közölte is: a továbbiakban nem
tart igényt a munkámra.
Mire felocsúdtam a kábultságból, már a folyosó végéről kiabálta, hogy ne
siránkozzak, ne panaszkodjak, az e havi béremet azért még kifizeti. Így lettem
egyik napról a másikra, csak mert anya maradtam, munkanélküli, felesleges
ember. Miközben dél körül lefelé ballagtam a lépcsőn, azt se tudva, hogy
hová-merre menjek eszembe jutottak azok a levelek, melyeket a választópolgárok,
az ország lakosai küldtek a FIDESZ vezetőinek, többnyire Orbán Viktor elnöknek
címezve. Eleinte még akadt egy-egy dicsérő levél, de később csak pocskondiázó
sorok érkeztek.
Sokszor remegve vittem be hozzá a napi postát, hiszen tudtam azt, hogy milyen
hiú ember az Elnök magára és a pártjára. Fizetésem maradéka néhány nap alatt
elfogyott, szó sem lehetett arról, hogy jogi úton támadjam meg azt az
embertelen eljárást, melyet Orbán Viktor gyakorolt velem szemben.
Katasztrofális helyzetemben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálathoz fordultam,
mert enni azért kellett a kisfiamnak. Annyit még el kell mondanom a
történetről, hogy a Vezér munkatársai Kövér László, Deutsch Tamás és még néhány
ott lebzselő szótlanul nézték végig megaláztatásomat. Egyetlen fiatalember
szólt csak vigasztalóan utánam, Fodor Gábor, mondván: Úgy látszik, a Viktor ma
bal lábbal kelt fel.
