Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 267.

A mai ínséges világban sokan töltöttük az év utolsó napját a televízió előtt. Sok
mindent lehetett csinálni. Rágcsálni a tv előtt a karácsonyi bejgli maradványait,
belekóstolni a szomszédasszony kocsonyájába, jókat bosszankodni, szidni a
színészeket, a politikusokat, meg egymást. Egy dolgot speciel nem lehetett tenni:
nevetni. Az MTV1, azaz a fő állami televízió műsora inkább hasonlított egy húsvéti
misére, mintsem egy szilveszteri kabaréra. Volt itt minden, magyar himnusz, székely
himnusz, szózat, csak humor nem. A szocliberális tábor az ATV Sas-kabaréjában élte
ki magát. Humornak álcázták ízetlen tréfáikat, a kormánypolitika útszéli bírálatát. A
politikailag köztes csatornákon pedig valamilyen zavaros keverék volt Hofiból meg
egyéb retróműsorokból és a nagyon is mai igénytelenségből, tehetségtelenségből,
provincializmusból. Szóval, nem nevettünk.
Egykor valóban lehetett nevetni szilveszterkor. Az emberi gyarlóságokon, a politikai
élet csacskaságain, önmagunkon. A televízió, a rádió, a színészek igyekeztek
mosolyt csalni az arcunkra. Tehetségesek voltak, tudtak nevettetni. De könnyedén
nevettünk azért is, mert ha voltak is gondjaink, biztosak voltunk benne, hogy az
újévben így vagy úgy, de megoldódnak. Mostanság nem nevetünk szilveszterkor.
Biztosan tudjuk, hogy az életünk január elsején sem lesz jobb, s bármit is ígérjenek a
parlamenti pártok, a kormányok, senki sem fog segíteni.
Szocliberális feljelentés
Te, ezek nem változnak, régen Moszkvában jelentették fel ellenfeleiket, most meg
Washingtonban és Brüsszelben! Régi ismerősöm mondta ezt nekem a szocliberális
értelmiség egyik felkapott személyiségéről. Ismerősöm pár éve még a budapesti
Orosz Kulturális Intézet igazgatója volt, de a szovjet időkben ott dolgozott, ahova az
ilyen feljelentések befutottak. Megvolt a véleménye a magyar értelmiségről.
Miről jutott ez eszembe? Nos, karácsony előtt a Népszabadság közölte le az amerikai
külügyminiszter levelét, amelyben nem kevesebbet kér a magyar miniszterelnöktől,
minthogy változtassa meg a magyar törvényeket az amerikaiak szája-íze szerint. A
Népszabadság szinte élvezkedett, a mögötte álló szocliberális köröket egyáltalán
nem zavarja, hogy az amerikaiak otromba módon beavatkoznak belügyeinkbe. Sőt,
büszkék arra, hogy amerikai barátaik őket támogatják.
Amerika erős, befolyásos ország. Sokféle amerikai szervezet működik kis hazánkban
a nagykövetségtől kezdve a CIA, az FBI, a Pentagon képviseleten át az üzleti világig.
A fő erejük azonban nem ebben van. A tőlük jövő külső impulzusok mérgezőek, de
még nem halálosak. Csakhogy a mérget az amerikaiak szocliberális barátai egyenesen
a magyar társadalom vérkeringésébe juttatják.
Tévedés azt hinni, hogy Magyarországnak tesz jót az, aki egy külföldi hatalomhoz
rohan honfitársait feljelentgetni. A csatákat itthon kell megvívni, a saját népünket kell
meggyőzni nem más országok közvéleményét. Árulás ez is. Saját értékeinket áruljuk
el, önbecsülésünket adjuk fel, magunk állítjuk ki a szegénységi bizonyítványunkat.
Szeretném leszögezni, hogy az Orbán-kormány tőkés kormány, s mint ilyet, nem
védem. De becsületükre legyen mondva, a nemzeti érdek képviselete számukra nem
merül ki abban, hogy újévkor eléneklik a Himnuszt, és előtte elszavalják a Szózatot.
Jól vagy rosszul, ügyesen vagy ügyetlenül, de megkísérelnek ellensúlyokat találni az
egyoldalú amerikai függősséggel szemben. A szocliberális tábor meghajol az Egyesült
Államok, az IMF előtt. A Tom Lantosok világa ez, ahol nincs magyar érdek, csak
valamilyen globalista, világpolgári érdek.
Nemzeti provincializmus
Provinciálisak vagyunk, műveletlenek, de nagyképűek. Az észak-koreai vezető, Kim
Jong Il halálakor felhívott az egyik internetes újság munkatársa. Maga találkozott
vele, mesélje el, mi ott a helyzet? – mondta. Nézze, válaszoltam, sajnos, nem
találkoztunk. Biztos? Biztos, erre azért emlékeznék. De a KNDK számos felső
vezetőjét személyesen ismerem, többször voltam ott, mint bárki a magyar politikusok
közül, szívesen elmondom, hogy mi is a valóság. Az nem kell! – mondta a tudatlan
emberek magabiztosságával, és letette a telefont. Én nem szólhattam, viszont olyanok
adtak hosszú nyilatkozatokat, cáfolhatatlan értékeléseket, akik soha sem jártak Észak
Koreában, s tudatlanságuknál csak kommunista-utálatuk a nagyobb.
A magyar diplomácia is kitett magáért. A külügyminisztérium a bécsi magyar
nagykövetség alacsonyrangú munkatársat küldte el. Összehasonlításképpen mondom
el, hogy az osztrák köztársasági elnök elküldte az elnöki iroda képviselőjét, az osztrák
külügy pedig a területileg illetékes főosztály vezetőjét. Nem sok, de sokkal több, mint,
amit Magyarország tett. Ők sem kedvelik a koreai rendszert, de tudják, hogy az utcán
nem illik köpködni. A diplomáciában pláne nem.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 266.

Síró bankok

Egészen megsajnáltam az Erste Bankot, és vele együtt a többit is, amikor a főnökük elsírta magát az InfoRádióban, hogy milyen komoly veszteségeik vannak a bankoknak. Mert ugye, itt van a banki különadó, a dcvizahitelesek végtörlesztése, amit ez a csúnya kormány kitalált, és úgymond, a bankoknak kell lenyelni. A bankok ezért kevesebb hitelt fognak adni, bezárnak egyes fiókokat, embereket bocsátanak el, akikkel természetesen végtelenül együtt éreznek, de mossák kezeiket. Szóval, én szétzavarnám ezt az élősködő bandát úgy, ahogy vannak. Az elmúlt húsz évben a bankok megszállták a magyar élet minden területét. Tegyük hozzá, hogy a mindenkori kormányok segédletével. A kormányok tették kötelezővé, hogy a fizetéseket bankszámlára utalják, ha tetszik, ha nem. Korlátozták a készpénzfizetési lehetőségeket, vagyis megint csak arra kényszeritettek, hogy vegyem meg a bank, mint egy pénzügyi üzem termékét. Ránk erőltették a hitelkártyákat, amelyek kényelmesek, de mértéktelen fogyasztásra ösztönöznek. A kormányok megadták a lehetőséget a bankoknak, hogy devizában adjanak az embereknek lakáshitelt. Ez másutt az EU-ban főben járó bün, itt, a gyarmaton a bankok ezt a lehetőséget is megkapták. A bankok jogot kaptak arra, hogy egyoldalúan felbontsák az emberekkel kötött szerződéseket, ha nekik ez így jó. Az egész magyar önkormányzati rendszer is a bankok, ráadásul külföldi bankok ellenőrzése alá került. A bankok százmilliárdokat tettek zsebre abból, amit mi fizettünk.

Ha nem tudnád, elmondom neked, hogy mindent mi fizetünk meg. Kilószámra küldik a leveleiket, mi fizetjük. Luxus helységeket tartanak fel, dolgozóik többszörösét keresik a magyar átlagjövedelmeknek, ne feledd, a mi pénzünkből. Ha a saját pénzed akarod kivenni, felvételei dijat fizetsz. Mit kapsz cserébe? Elsősorban kiszolgáltatottságot, függőséget. Lassú, udvariatlan, személytelen kiszolgálást. Azért, amit egyes bankok dolgozói megengednek maguknak velünk szemben, Berlinben vagy Bécsben már kivágták volna őket. Nálunk lehet, a gyarmatokon vagyunk, a csóró magyar úgyse nagyon válogathat. Magyarország pénzügyi rendszerét bün volt a külföldi bankokra alapozni. Állami bank kell, a pénzt pedig nem külföldről kell behozni, hanem idehaza kell az iparban, a mezőgazdaságban, általában a termelő szférában megtermelni.

Nem kérünk Lafontaine tanácsaiból!

A múlt héten megszólalt Oskar Lafontaine, sőt, egyenesen üzent az európai munkásoknak. Ki másnak is üzenhetne a német polgárság e neves személyisége, aki politikai életében volt már a német szociáldemokraták vezére, sőt a pénzügyminiszter is? Gondolom, egyetértesz, hogy a tőkés világ egyik vezető hatalmában nem lehet akárki a pénzügyek gazdája. Lafontaine nem is akárki. A szocdemckkel összeveszett, döntően azért, mert két dudás nem fér meg egy csárdában. Ha meg többen is vannak, valakinek mennie kell. Éppen akkor ment, amikor a német Die Linke, azaz Baloldali

Párt próbálta magát szalonképessé tenni a német töke előtt. Gyanúsak voltak, hiszen az egykori NDK területén van a bázisuk, és akad egy-két régi káder is közöttük. A Baloldali Párt azonban kellett a német burzsoáziának, mert a klasszikus szociáldemokraták nem tudták az egykori kelet-német területek egyre elégedetlenebb lakosságát lecsillapítani. Mi is lett volna, ha ezek a választók, mondjuk a kommunistákhoz pártolnak át? Isten őrizz, még belegondolni is szörnyű! Lafontaine úr nevét adta a Baloldali Pártnak, ezzel megváltotta nekik a jegyet a polgári klubba. Cserébe a párt lemondott az egykori kommunistaságának utolsó elemeiről is. Nem rossz üzlet, mi?

Nos, Lafontaine úr most amiatt aggódik, hogy Merkel és Sarkozy egymásnak ugrasztja a német és a francia munkásokat, és háború lesz. Mi a megoldás? „Eljött az idő, hogy átvegyük az ellenőrzést, hogy az emberek nagy többségének szükségletei és akarata érdekében cselekedjünk, és ezáltal az európai munkások érdekeit is képviseljük: a vagyon megosztása, a tisztességes nyugdíj jogának a védelme és növelése, a közszolgáltatás visszaszerzése, a bizonytalanság felszámolása, a szegénység és egyenlőtlenség elleni könyörtelen harc és az ökológiai átmenet." Ez Lafontaine úr receptje. Szó sincs arról, hogy valójában itt a német és a francia töke, hangsúlyozom, a tőke háborúskodása folyik. A németek abszolút uralomra törnek, a franciák pedig belemennek, mert ezt tartják a kisebbik rossznak. Lafontaine nem alternatívát, nem megoldást kínál Európa munkásainak, hanem a tőkés rabság más változatát. És minő kicsi a világ! A tőkés rabság szocdcmcs változatát ki más hirdeti honlapján, mint a Munkáspárt 2006, élén Vajnai úrral.

Megoldás másutt van! A megoldás nem a népszavazás, mivel a töke soha sem fogja engedni, hogy a kapitalizmus lényegét népszavazáson változtassák meg. A megoldás nem az egyezkedés, nem a lobbizás. A megoldás a töke elleni következetes harc. A megoldás az új közösségi társadalom megteremtése.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 265.

Ülök a fán

Mit csinálsz mostanság? - kérdeztem olasz barátomat, akivel a kommunista és munkáspártok athéni találkozóján futottam össze. A közelmúltban került az olasz kommunisták vezetésébe. Ülök a fán! Tessék? - mondtam egy pillanatra elbizonytalanodva. Aztán eszembe jutott a régi vicc, amit - hasonló korúak lévén - mindketten ismerünk. 

Egy ember megy az úton, és észreveszi a barátját, aki egy fa tetején ül. Te mit csinálsz a fán? - kérdezi. Ez az új munkám. Nézem, hogy mikor győz a szocializmus! - hangzik a válasz. És mit fizetnek érte? Száz rubelt. Hát az nem sok! Tényleg nem sok, de örökös állás. 

Nos, barátom is ül a fán, és nézi, közeledik-e már a szocializmus. Tudod, az a vicc, hogy ez ma már nem is olyan vicc. A tőkés rendszer, mint a társadalom szervezésének egy modellje, kimeríti lehetőségeit. Az eddigi korok megbirkóztak az emberiség egyik legalapvetőbb igényével, munkát adtak az embereknek. A feudális rendszer több ember hatékonyabb foglalkoztatását oldotta meg, mint a rabszolgaság. A kapitalizmus kezdetben több embernek adott munkát, mint a feudalizmus, és ráadásul hatékonyabban foglalkoztatta őket. A mai kapitalizmus nem tudja ellátni munkával az embereket. Kísérlet, persze, sok van, nem egyszer értelmetlen munkával helyettesítik az értelmes emberi tevékenységét, de milliók és milliók érzik úgy, hogy hiába születtek erre a földre, nem kellenek, fölöslegesek. És amikor a dolgozók tömegei rádöbbennek erre az igazságra, akkor elkezdik keresni a társadalmi együttélés új modelljeit. Úgy, hogy a fáról már látni, hogy közeledik a szocializmus. Lassan, de közeledik. 

Szolidaritás

Az athéni acélüzem sztrájkoló munkásai egy életre szóló élményt jelentettek nekem. Több mint két hónapja mondtak nemet munkaadóiknak, magyarul a tőkéseknek. És tartják magukat. Pedig a sztrájk nem egyszerű dolog. A szakszervezetnek meg kellett győznie a munkásokat, hogy a céljaikat csak akkor érik el, ha ehhez a fegyverhez nyúlnak. Az athéni acélmunkások nem gazdagok. Meddig tudnak fizetés nélkül élni? A rezsit, a számlákat fizetni kell ilyenkor is, és a gyerek is jár az iskolába. A szakszervezeti tag számíthat a sztrájkalapra, ami nem sok, de van. De aztán? És ekkor jön az, amiből Görögországban sok van, Magyarországon viszont fájdalmasan kevés: a SZOLIDARITÁS. A munkások kisegítik azokat, akiknek kevesebb tartalékuk van. A többi szakszervezet juttat valamit a saját sztrájkalapjából. Szolidaritásból és érdekből is, hiszen tudják: ha győznek az acélmunkások, könnyebb lesz a vasutasoknak is, a bányászoknak is, mindenkinek. A nőszervezetek ruhát, élelmiszert gyűjtenek a sztrájkolóknak és családjaiknak. 

Szolidaritásból és érdekből is. Ők felismerték azt, amit mi Magyarországon nem akarunk felismerni. A tőke ellen nem lehet sikeresen harcolni külön-külön, csak együtt. Az acélmunkások között nincs sok kommunista. De amikor a kommunisták szervezeteikkel odamentek, röplapot osztogattak, agitáltak, nem zavarták el őket, nem hívtak rendőrt, hanem megbeszélték, mit tudnak tenni együtt. Szolidaritásból és érdekből is. Az acélgyári munkás hangja ugyanis nem hallatszik el a görög parlamentig, de a kommunista képviselők úgy felerősítik ezt a hangot, hogy csak úgy zeng bele a parlament. Egy gyári szakszervezet nem tud átütő akciót szervezni, de a kommunisták befolyása alatt álló konföderáció, a PAME már igen. A gyár falára nagybetűvel írták ki: szolidaritás. Ez valódi munkásszolidaritás. Nem pedig politikai karrierre vágyó és a saját társaikat manipulálni kész aktivisták szólama, mint ahogyan ez nálunk történik. Nekünk is vissza kell adni a szolidaritás igazi, munkás - és dolgozói tartalmát. A szolidaritás nem azt jelenti, hogy partneri viszonyt keresünk a tőkés kormánnyal és a tőkés munkaadókkal, hanem azt, hogy küzdünk a tőke ellen. Nem egyéni menekülési utakat keresünk, hanem a közös harcot, mert ez és csak ez kecsegtet sikerrel. 

Fiatalok

Fiatalokkal is találkoztam Athénban. Kommunista fiatalokkal. Az életük, gondjaik és örömeik nagyjából olyanok, mint magyar kortársaiké. Őket is fenyegeti a munkanélküliség, a pénztelenség, a családalapítás bizonytalanságai. De hisznek abban, hogy a tőkés társadalom gondjait meg lehet oldani, de csak egy módon: ha legyőzzük a tőkéseket. A görög iíjúkommunisták a párt iskoláin tanulják meg, hogy mi is az az osztályharc, és a helyi szervezetekben gyakorolják. Plakátot készítenek, az erősebbje részt vesz a rendfenntartó brigádokban, szervezik társaikat a tüntetésekre. Énekelnek, ismerik a munkásmozgalom dalait, és hozzáteszik a maiakat. Mozgósító jelszavakat találnak ki, és azokat jó hangosan skandálják. Fegyelmezettek, mert tudják, hogy az, amit vállaltak, csak fegyelmezett munkával érhető el. Tudják, hogy az ifjúsági szervezet nem játék, nem szórakozás, hanem harc. Harc az ő jövőjükért. Sok ezren vannak.