Meg kell szüntetni a devizahiteleket; amely banknak nem tetszik, annak el is lehet menni

Devizahitel: Európai összefogás a bankok ellen

A devizaalapon hitelező bankok Európa-szerte carry trade néven ismert spekulációt folytattak, s annak kockázatait ügyfeleikre hárították – mondta Lóránt Károly közgazdász a közrádió reggeli műsorában.

A szakember csak úgy tudja elképzelni a devizahitelek forintosítását, ha a bankoknál a devizaalapot valahogy kiváltják forintalapra, az ehhez szükséges devizát kiveszik a jegybank tartalékából. A lakosságnak mintegy 10 milliárd eurónyi devizahitele van, beleértve a lakáscélú és a szabad felhasználású kölcsönöket is, de a kabinet nem minden devizahitelt akar kiváltani, így a szükséges összeg kevesebb lenne, mint 10 milliárd euró.
Az MNB feltehetően elbírná tartaléka csökkentését, de pénzpiaci turbulencia esetén – amikor nehezebbé válhat az ország adósságának piaci refinanszírozása – fontos lehet a jegybanki devizatartalék mérete. „Nagyon kell ezzel vigyázni, sokszorosan végig kell számolni, milyen biztonsági helyzetbe kerülünk akkor, ha ezt megtesszük” – mondta Lóránt Károly a devizatartalék esetleges felhasználásáról.
Weinhardt Attila, a Portfolio.hu elemzője azt mondta: ha a kölcsönöket piaci kamatozás mellett váltanák át forinthitelre, akkor nőne a havi részlet, és ugyanezzel járna a hitelek futamidejének csökkentése. Valószínűleg a kormánynak egyik sem járható út, ezért a kettő kombinációjában gondolkodhat a kabinet, hogy a hitelek törlesztése forintalapon gond nélkül megoldódhasson. A kormány egyrészt a hitelek cseréjéhez a piacinál olcsóbb forrást nyújtana forintalapon, másrészt igyekezne leszorítani a futamidőt és csökkenteni a havi részleteket – mondta Weinhardt Attila.
Lóránt Károly szerint semmi nem indokolja, hogy a jelenlegi alacsony inflációnál 10 százalékos kamatot alkalmazzanak a hitelek forintosítását követően. Mint mondta: a devizaalapú hitelezés a bankok oldaláról egy carry trade néven ismert spekuláció volt, amit kamatkereskedelemnek lehetne fordítani. Az alacsony kamatozású devizában felvett hitelt a bank ilyenkkor magas kamatozású devizában továbbkölcsönzi. A főleg osztrák tulajdonú bankoknak, szerte Kelet-Európában, ebben az volt a nagy üzlet, hogy a kockázatokat a hitelfelvevőkre hárították - tette hozzá Lóránt Károly.
Szerinte európai szinten kellene fellépni az ilyen spekuláció ellen. Meg kellene győződni róla, mekkora volt a bank haszna, amely kölcsönvette a svájci frankot és kikölcsönözte magasabb kamatra, miközben gyengült a forint. Nem lenne szabad hagyni azt sem, hogy a profit 1 százaléknál több legyen - tette hozzá. A közgazdász szerint a nemzetközi fellépésre esélyt adhat, hogy Európa-szerte rendkívül erős a bankellenes hangulat.
„El tudom képzelni, hogy ha a devizaadósok Európában összefognak, és elviszik ezt a kérdést az európai bíróságig, akkor igenis van rá esély, hogy nyerjenek. Ez nem csak magyar ügy" – mondta a 180 percben Lóránt Károly közgazdász.
A devizahitel rossz konstrukció
A devizahitelek esetében a nemzetgazdaság akaratának kell érvényesülnie, nem pedig a bankokénak – mondta a Magyar Adófizetők Országos Szövetségének alelnöke a Lánchíd Rádió Reggeli hírjárat című műsorában. Varga István szerint ugyanis a politikusokat az emberek választották, nem a pénzintézetek. A devizahitel rossz konstrukció, amelynek a helyébe jobbat kell állítani. Amelyik banknak nem tetszik ezen konstrukciók megszüntetése, az menjen el az országból. Az ügyfeleiket majd átveszi másik pénzintézet - tette hozzá.

Tovaris Valutaalap és EU: konyec! Oszt jónapot?

Ugye emlékszünk még arra a "bizonyos" plakátra, amellyel annak idején az önmagunkkal eltelten kipateroltuk Magyarországról az oroszokat? A vaskos bikanyakra, a tányérsapkára, amivel "hazaküldtük" a katonákat, megszakítottunk szinte minden üzleti kapcsolatot az orosz medvével, amelyik éppen gazdasági és pénzügyi válságban volt. Úgy gondoltuk, nem hitelezünk tovább egy bizonytalan üzleti partnernek. Vagy fizetnek készpénzzel, vagy ne akarjanak tőlünk magyar gyógyszert, bort, ezerszám Ikaruszt, naposcsibét, szabolcsi almát. Ettől nekik nem lett dollárjuk, nekünk meg nem lett - pontosabban: elveszett - a piacunk. Persze az oroszoknak azonnal lett Mercedes buszuk, francia boruk, Bayern aszpirinjük, és sok minden más, ami korábban nem volt, mert akadtak országok, amelyek bíztak a talpra állásukban. Az olajukban, a gázukban. Amit ők most olcsóbban, mi meg drágábban kapunk.
Konyec! - üzentük most az IMF-nek, mert megint önteltek vagyunk. A magyar adófizetőkkel kiizzasztatta a "nemzeti együttműködés kormánya" a néhány hónappal korábbi törlesztés fedezetét. Most éppen a "lám függetlenek lettünk" hazugságát próbáljuk elhitetni, s ennek szellemében meg is írta a Nemzeti Bank unortodox nézeteiről elhíresült elnöke Christine Lagarde vezérigazgatónak, hogy néhány napon belül visszafizetjük a pénzüket, "oszt' jó napot"! Még talán azt sem tette hozzá a levélben, hogy köszönjük az eddigi segítséget, meg, hogy hajlandóak voltak asszisztálni a magyaros kalapbillegetőshöz, segítettek lenyeletni a piaci szereplőkkel a valójában csak placebo nyugtató pirulát.
Konyec! - mondtuk jó húsz éve az oroszoknak, s most Orbán Viktor a "keleti nyitás" kapcsán Putyin elnöknek hízeleg. Hátha megvennék megint az almánkat, a naposcsibéket, a borunkat, a Kalmopyrinünket. Az Ikaruszokat nem, mert piac híján Széles Gábor azt már tönkretette. Talán adhatnák kicsit olcsóbban, barátibb áron a gázukat, meg az olajukat... Ám az oroszok legfeljebb ígérgetnek, mert azt mégsem illik mondani:tovarissi, nem felejtünk!
A nemzetközi pénzpiaci elemzők szerint az amerikai nemzeti bank visszafogni készül a világban pénzbőséget termelő bankóprést. Akkor, akiknek még marad néhány felesleges dollár a zsebében, ott fogja befektetni, ahol biztonságban tudhatja a pénzét. Ez aligha Magyarország lesz. Ki fog akkor hajadonfőtt, kalapot billegetve-gyűrögetve bekopogtatni Lagarde asszonyhoz?
Konyec... Egyre gyakrabban hallani, hogy a miniszterelnök Brüsszel ellen indított hadjáratának még ki nem mondott célja talán a szakítás előkészítése. "Van élet az unión kívül is", mondta már egyszer. Lehet, hogy már megint készül kimondani azt a bizonyos szót? Ha megteszi, akkor tényleg konyec!
Magyarországnak. Mindannyiunk jövőjének.

Somfai Péter somfaip@nepszava.hu /

Az álbaloldal is tudja, hogy ugyanolyan hiteltelen, mint a kormányzat

Akartátok volna hallani, amit mondani szándékoztam? Nem hiszem. 1985-ben egy másik katonai sátor alatt, Monoron, az ellenzék csúcstalálkozóján még reménykedtem. Egy hanyatló és érelmeszesedéssel küzdő országnak volt egy emelkedő és élettel teli ellenzéke. Igaz, csak negyven - öten egy tízmilliós országban. Igaz, rendőrökkel körülvéve. Igaz, a társadalom némasága közben. De volt miben hinni, volt cél: egy szabad, európai Magyarország. 1987-ben egy megint másik katonai sátorban már azt kellett kérdeznem: hol az ellenzék másik fele? Hol vannak azok, akikkel együtt terveztünk egy új Magyarországot? De még megtapsoltak, de még beválasztottak a lakiteleki alapító nyilatkozat szerkesztői közé. És a kilencvenes években, ebben a változatlan kertben tíz éven át úgy gyűltünk össze, hogy már egy szabad és emelkedő ország vitázó, örök elégedetlen, civil értelmiségijei voltunk. Mindenki magáért felelt. Nem pártok, nem politikusok, nem kormányok osztották ránk, hogy kik vagyunk. Kosáry Domokos és Fejtő Ferenc, Göncz Árpád és Méray Tibor, de Novák Ferenc és Korniss Péter, Kállai Ferenc és Halász Judit, Gombár Csaba és Hankiss Elemér és a nagyjából száz-százötven jóarcú, tisztességes cselekvésű és párbeszédben gondolkodó értelmiségi mind-mind saját teljesítménye jogán sétált, beszélgetett, tréfált, szavalt a szárszói kertben. Politikus és bankár, államtitkár és főszerkesztő nemigen kapott szót. Meg voltak tisztelve, hogy itt lehettek. Tudták, hogy ennek a kertnek se hatalommal, se pénzzel nem parancsolhatnak. Igaz, kisiklás volt már, amikor 1994-ben az egyik meggyfa alatt kis miniszterek, a másik alatt kicsiny államtitkárok születtek tisztátalan koalíciós aktusokból. De még gúnyolódtunk ezen.
Akartátok volna hallani? Nem. Mert 2002-ben már látszottak a bajok, amikor a kert egy olyan miniszterelnököt kezdett ünnepelni, aki éppen belekezdett, hogy gazdaságpolitikájával tartósan a víz alá rántsa az országot. Alig néhányan szóltunk az elkövetkező hónapokban, években is, hogy végzetes úton járunk. Bizony, itt ülnek most is azok, akik hiúságból, hatalomszeretetből, anyagi vágyaktól irányítva nem néztek költségvetési hiányra, adósságra, nem követték szakmai és emberi múltjuk parancsait, hanem egy országot zsákutcába vezettek. Mondjátok, Orbán Viktor kezdte. Igaz. De ti folytattátok. Itt ülnek azok is, akik 2004-ben októberi forradalomnak mondták Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké válását. S akiknek ugyan világosan tudtára adta, hogy tizennyolc hónapig nemhogy reformokat, de semmit se fog tenni, csak a választásokra összpontosít, és akinek egész stábja tudta, hogy üres dossziékat lóbál a kamerák előtt, és aki mindannyiunk, az egész ország, Európa és a világ arcába hazudta, hogy 4,5% a költségvetés hiánya, miközben 10,5% volt, és nem szóltatok, nem szóltunk. Igen, bűnös vagyok én is, aki jobban féltem Orbán győzelmétől, mint Gyurcsányétól, s ezért nem, vagy keveset szóltam.
Akartátok volna hallani? Nem. Vajon nem a sátor alatt ülők vallották-e nyilvánosan, hogy „a legrosszabb Gyurcsány is jobb, mint a legjobb Orbán”? Tudom, tudom, most nézzem meg Orbánt és rendszerét! De vajon nem a hazugságok, a mellébeszélések és főként a hiteltelen országvesztő politika hozta-e nyakunkra a kétharmadot? Nem Orbán volt zseni, Gyurcsány és csapata volt ennyire tehetséges! Csodálhatjuk-e, hogy egy nép, amelynek magabiztosan állítják, hogy minden rendben van, és szebb jövője következik, csalódik, ha végrehajtanak rajta egy 1200 milliárdos brutális megszorítást? Nem volt-e mindegy a becsapott népnek, hogy a miniszterelnök hazudozott a pártért, vagy a párt a miniszterelnökért, netán együtt hazudoztak önmagukért, a hatalomért? S vajon nem azzal követte-e el a szellemi és a médiaelit a legnagyobb hibát, amikor e hazug politikát próbálta erkölcsösnek és tisztességesnek beállítani? Nem az itt ülők hitették el magukkal, hogy a balhazugság különb, mint a jobbhazugság, a ballopás becsületesebb, mint a jobblopás, a balpopulizmus jobb ügyet szolgál, mint a jobbpopulizmus, balcenzornak lenni szent feladat, a jobbcenzorság a sajtószabadság sérelme? Ha mi csapjuk be a világot és egymást az Ügyért – a baloldalért, a reformokért, a demokráciáért, a köztársaságért –, azzal dicsekedhetünk, ha ők csapják be a világot és egymást az Ügyért – a jobboldalért, a nemzetért, Magyarországért, a centrális erőtérért –, az szégyen és gyalázat. Ha mi zárjuk ki őket a demokráciából, az helyes és szükséges, ha ők zárnak ki a nemzetből, az helytelen és égre kiált. Ha mi kiáltozzuk, hogy Feri, Feri, az megható és természetes, ha ők ordítják, hogy Viktor, Viktor, az tragikomikus és természetellenes.
Akartátok volna hallani? Nem. Vajon nem ülnek-e itt azok is, akik a nagyobb párt nevében követelték maguknak a köztársasági elnökséget, mert az nekik jár? Akik dróton rángattak alkotmánybírákat, s akik azon igyekeztek, hogy a jó kormány nevében korlátozzák az alkotmányos intézményeket? Vajon nem az itt sétálgatók közül lépték-e át a jogállam határait egyetlen perc alatt, ha pártjuk és kormányuk, érdekcsoportjuk, nagycsaládjuk érdekei megkívánták? Vajon nincsenek-e közöttünk, akik elnézték a legdurvább korrupciós ügyeket, sőt részt vettek azokban? Vajon nem tréfálkoznak-e itt azok, akik kitiltották rádió- vagy televízióműsoraikból, lapjukból azokat, akik megpróbáltak ellentmondani, akik fölemelték szavukat egy tisztességes baloldal, liberalizmus vagy konzervativizmus nevében? És miféle baloldali és szabadelvű értékeket képviseltetek, amikor elfeledtétek a legfontosabbakat a szabadság és az egyenlőség értékeit?
Akartátok volna hallani? Nem. Tudtam előre, hogy nem lesz senki, aki kimenne a pódiumra, és elmondaná ezt a három- négy szót: „én juttattam ide az országot, sajnálom”, „én vagyok a felelős, ne haragudjatok”, „hibáztam, bocsánat”. Mauriac írja valahol, hogy amikor Péter három kakasszóra elárulja Mesterét és önmagát, az első áruláskor a düh és bosszúvágy van az arcán. A második árulás a rémület és a gonoszság sápadtsága. És a harmadiknál nincs, nem látszik az arca, mert elvesztette magát. Ebben a szörnyű évtizedben, a lefelé száguldó országban megszólalt nekünk háromszor a kakas. Kinek dühös, kinek rémülten gonosz, kinek nincs arca. Csoda-e, hogy ott tartunk, hogy utódaink csak az én, én, én szót ismerik, nincsenek hibáik, amelyeket szóvá tehetnénk? De kik vagyunk mi, akik szóvá tesszük őket?
Akartátok volna hallani? Nem. Felelősek vagyunk azért, ami történt. Mi is elrontottuk. Nemcsak ők nem demokraták, mi sem vagyunk azok. Nemcsak ők zárkóztak be egy provinciára, mi is bezárkóztunk. Nemcsak ők háborúznak mindenki ellen, hanem mi is. Együtt váltunk hiteltelenné. Együtt szültük ezt az elviselhetetlen, gúzsba kötő rendszert. És mi vagyunk, akik három év alatt nem tudtunk létrehozni egy tisztességes és kormányképes ellenzéket. Akik nem tudták megszólítani a társadalmat. Akik Orbán és emberei óriás hibái és bűnei közepette egymással versengünk és harcolunk. Nézzünk magunkba. Minden okosságunkkal, minden tudásunkkal rossz helyre jutottunk, rossz időben. Ha minden így megy tovább, rosszabb országot hagyunk magunk után, mint amiben felnőttünk. Amikor Assisi Ferenc visszatért a városába, és fölmehetett a szószékre, ahová addig soha, végignézett a polgárokon. Mindenkit ismert. Végignézett rajtuk, és így szólt: „Nincs mit mondanom nektek”. Azután keresztet vetett, és leszállt a szószékről. Nem vagyok Ferenc. Assisi polgárait nem lehet kicserélni. Mi vagyunk.
Farkasházy őszinte és tisztességes civil tette, hogy ismét van egy Kert, ahol helye van a párbeszédnek. Ha van előnyünk és fölényünk, akkor a kert és a sátor az, ahol már és még nincs vezér. Ahol az író író, a történész történész, az újságíró újságíró és az ember ember lehet. Az egyetlen állat, amelyik párbeszédet folytat, érvel, vitázik. A kert és a párbeszéd a reményünk. Dialógus az elhagyott, sokszor becsapott társadalommal. Dialógus egymással. Ha a Kádár-kor összes rossz tapasztalatából, gerinchajlító gyakorlatából végül jó születhetett, talán az elmúlt évtized elaljasító, embert taposó, gyilkos világából is megszülethet az új. Nincs más esélyünk.

Lengyel László 

Ha az állam ráteszi a kezét a bankrendszerre is, akkor már valóban csak egy forradalommal lehet kitakarítani Orbánékat

Rendkívül érdekfeszítő hetet zárunk a gazdaságban: elkezdődött a magukat függetlennek hitt oligarchák csuklóztatása.

A hét elején a köztársasági elnök elegánsan jóváhagyta a takarékszövetkezetek államosítását lehetővé tevő törvényt. Áder – a minta-elnök – eljárása pontosan olyan volt, mint amikor az étteremben a vendég azért küldi vissza a konyhába az ételét, mert az hideg – miközben az igazi ok, hogy a hús már büdös, romlott volt.

A pofon érzékenyen érintette Orbán egyik nagy támogatóját, Demján Sándort. Azt a Demjánt – aki nem mellesleg a Gránit Bank egyik fő tulajdonosa –, aki már korábban szemet vethetett a takarékszövetkezetekre. Bankjának ugyanis nincs fiókhálózata, amit létrehozni bizony költséges és hosszadalmas dolog lenne. Demján tehát valahogy benavigálta magát a takarékszövetkezetek érdekvédelmi szervezetének elnöki székébe (ugyan mi egyéb köze lehetett Demjánnak, az építési vállalkozónak ehhez a fontos poszthoz?). Mondhatjuk úgy is: ez a hátsó bejárat tipikus esete. Most azt kellett érzékelnie, hogy valaki – napok alatt! – kiénekli a sajtot a szájából…

Demján a második taslit akkor kapta, amikor az állam belengette: nagy összeggel be akar szállni a Gránit Bank tulajdonosai közé. Ez alapvetően nem jönne rosszul a Banknak, hiszen a tőkeinjekció javítja a működés pozícióit – erre pedig a Gránit igencsak rászorul – éppen csak Demjánnak nincs szüksége egy másik nagy tulajdonosra. Az állam pedig akkora összeggel szándékozik belépni, ami Demján tulajdonosi prioritását éppen megszünteti. Ráadásul láthatóan úgy, hogy erről meg sem kérdezték Demjánt. Szóval nemcsak a takarékszövetkezeti álom illant el, de úgy tűnik, még a Trigránit Bankban is kisebbségbe kerülne.

Oda a hatalom: manapság nem lehet megélni a pláza-stop miatt egyébként sem épülő plázákból.

Másik nemzeti nagyságunk: Csányi Sándor, az OTP atyaúristene. Ő is két nagy pofont kapott – de ő nem levelezni kezdett Orbánnal, hanem azonnal kimentette a pénzét a bankból. Nagyrészt. Mert tudja, hogy a tett halála az okoskodás…

Csányi lépésének egyik oka a konkrétan beígért füles: az állam valahogy ráveszi majd a bankokat, hogy azok jóváírják a devizahiteleseket ért károkat – ez az OTP-nek száz milliárdos nagyságrendű veszteséget okozhat. A másik hír összefügg a takarékszövetkezetekkel: az állam láthatóan létre szeretne hozni egy nagy állami bankot, amelynek a fiókhálózatát az önállóságukban felszámolt takarékszövetkezetek adnák – és amely hálózat nagyjából két és félszerese lenne az OTP fiókhálózatának. Más szavakkal: Csányinak tétlenül kell néznie a konkurencia térnyerését. Ez pedig a birtokolt részvények értékét veszélyezteti.

Mindkét nemzeti oligarchának nevezett úrnak világosan látnia kell, hogy semmit sem ér a szotyolázás a Videoton VIP páholyában – ha a Vezér (vagy a mögötte állók köre) valamit akar, az úgy lesz. Ők fogják megmondani, merre hány óra.

A két úron kívül más is „vette a lapot” és a persze kasszát. A világ pornóiparának magyar reprezentánsa, Gattyán György a napokban kifizetett magának közel 14 milliárd forint osztalékot – és vélhetően nem ezer forintosokban tartja otthon a cihában, hanem azt átváltotta egy biztosabb devizára és az országon kívül helyezte el. Mint ahogy ez igencsak elképzelhető Csányi 7 milliárdjáról – hacsak nem valamelyik takarékszövetkezetben helyezte el lekötött betétként vagy vásárolt érte magyar állampapírokat.

A kérdés az: ki állhat a dolgok mögött?

Orbánról – személy szerint – a történtek kieszelése és végrehajtása nemigen képzelhető el, erre ő intellektuálisan alkalmatlan. Kövér is csak gyűlölködni tud – gondolkodni annál kevésbé –, gazdasági szakembernek és jogásznak mindketten egyaránt jelentéktelenek. Áder sem egy ász, legfeljebb Pali bácsi újra faragott cerkája – némileg több ésszel, de nagyjából ugyanakkora erkölcsi tartással.

A szálakat alighanem a negyedik szobatárs rángatja, akinek már útjában vannak a társ-oligarchák. Akinél a kassza kulcsa van, és aki ugyanolyan rejtélyes alak, mint az MSZP pénztárosa, Puch szaktárs volt. Simicskára gondolok. Ha sikerülne a Fidesznek rátennie a kezét a bankrendszerre is, akkor valóban csak egy forradalom zavarhatná el őket az ország éléről. Ebben az esetben is szaladni kellene a pénzünk után, mert a barátaihoz hasonlóan, Simicska sem tartja a pénzét az OTP-ben vagy a Gránit Bankban.