Rossz háborúba léptünk, és rosszul kerültünk ki belőle

Magyarország felszabadítására emlékezett április 4-én, a Szabadság téri Szovjet Hősi Emlékműnél a Munkáspárt. „Értelmetlen háború volt. Magyarországnak semmiféle nemzeti érdeke nem fűződött ahhoz, hogy részt vegyen a második világháborúban.” . hangsúlyozta Thürmer Gyula pártelnök. „A szabadságot ajándékba kaptuk. Nem kell szégyenkeznünk emiatt, nem kell kifogásokat találni. El kell fogadnunk a történelmi tényt: a Szovjetunió népeinek áldozata nélkül nem nyertük volna el szabadságunkat. Európa népei között nem vagyunk ezzel egyedül. Mást kell tennünk. Tisztességgel, emberséggel emlékeznünk kell a szovjet nép hőseire.” – hangoztatta.

A beszéd teljes terjedelemben itt olvasható.

Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnökének beszéde

(Budapest, 2011. április 4.)

Tisztelt vendégeink!

Hölgyeim és uraim!

Elvtársak!

Magyarország felszabadítására emlékezünk. Tisztelettel adózunk, mindazoknak, akik életüket áldozták a magyar szabadságért.

Mi, magyarok megszenvedtük a második világháborút. Milliók nélkülöztek, milliók éheztek. Elveszítettünk több mint 340 ezer katonát. Majd egy millió civilpolgár, köztük több mint félmillió zsidó vált a háború, a fasizmus áldozatává. Évek, évtizedek kellettek városaink, a dunai hidak helyreállításához, a háborús sebek begyógyításához.

Értelmetlen háború volt. Magyarországnak semmiféle nemzeti érdeke nem fűződött ahhoz, hogy részt vegyen a második világháborúban. Mit érhettünk volna el? Magyarország területi gyarapodását, Trianon revízióját? Hiú álom! Hitler a bécsi döntésekben mindent visszaadott, amire számíthattunk. Annyit és nem többet.

Arra számítottunk, hogy a Német Birodalom győzelme esetén a német árja mellett együtt menetelünk a Vörös téren, és a mi kis apró nemzetünk is Európa uralkodó népe lesz? Történelmi rövidlátás!

Magyarországot a Horthy-rendszer bosszúvágya vitte a háborúba, a bolsevizmus, a kommunizmus elleni féktelen gyűlölete. Horthy a nemzeti hadsereg élén vérbe fojtotta az 1919-es Tanácsköztársaságot. 1936-ban csatlakoztatott bennünket Hitlerhez, az Antikomintern paktumhoz, majd 1941-ben belépett a háborúba.

A magyar uralkodó osztály a nemzet elleni bűnt követett el, amikor belépett a háborúba. Bűnt követett el, amikor nem lépett ki a háborúból, ahogyan ezt tették a románok, a finnek, sőt az olaszok is, hanem az utolsó pillanatig Hitler, a fasizmus szövetségese maradt. Nem elég Trianont okolni a történelmi Magyarország széteséséért. Amilyen a háborúd, olyan a békéd is. Mi rossz háborúba léptünk, és rosszul kerültünk ki belőle.

A szabadságot ajándékba kaptuk. Nem kell szégyenkeznünk emiatt, nem kell kifogásokat találni. El kell fogadnunk a történelmi tényt: a Szovjetunió népeinek áldozata nélkül nem nyertük volna el szabadságunkat. Európa népei között nem vagyunk ezzel egyedül. Mást kell tennünk.
Tisztességgel, emberséggel emlékeznünk kell a szovjet nép hőseire. A Vörös Hadsereg 112 ezer katonája halt hősi halált a mai Magyarország területén. 82 ezren itt nyugszanak, több mint ezer magyar településen.
Gondoznunk kell sírjaikat, ahogy ezt teszik Ausztriában. Őriznünk kell emléküket utcaneveinkben, ahogyan teszik a franciák. Meg kell tartani emlékműveiket, ahogyan ezt teszik Németországban, és másutt!
S közben büszkéknek kell lennünk saját hőseinkre. Nem ők vívták ki a magyar nép szabadságát, de megküzdöttek érte. Nem volt emigráns kormányunk, nem volt nemzeti felszabadító hadseregünk, mint a lengyeleknek. A magyar hegyekben nem szerveződött magyar partizánhadsereg, mint Jugoszláviában. De büszkék lehetünk Bajcsy-Zsilinszky Endre és társai hősi ellenállására. Büszkék lehetünk azokra, akik megakadályozták Csepel kiürítését, akik felrobbantották Gömbös Gyula szobrát, akik tettek valamit a zsidó kitelepítése ellen. Büszkék lehetünk a németek ellen küzdő Radó Sándorra, a Vörös Zenekar legendás tagjára.
Barátaim!
Senki sem születik fasisztának. Még szélsőjobboldalinak sem. Az emberek ellen gyűlöletet csak olyan társadalom szül, ahol az ember nem számít, csak a pénz. A fasizmus szellemét nagyon is civilizált, konszolidált, konzervatív úriemberek engedik ki a palackból. Akkor, amikor szükségük van rá.
Európa ma bajban van. A pénzügyi válság megrázta az Európai Uniót. Világossá vált, hogy Európa nem tud mindenkinek munkát adni. Nem tudja kezelni a cigányproblémát, a migrációt. Mindenki tudja, hogy ennek meglesznek a társadalmi következményei, de még senki sem tudja, hogy milyenek.
Európa uralkodó körei a háborúban keresik a megoldást. Irak és Afganisztán után most jön Líbia.
Az EU vezetői az USA biztatásával és támogatásával beavatkoznak Belarusz ügyeibe. Megadásra akarnak kényszeríteni egy bátor és büszke népet, amely 2,2 millió embert veszített a fasizmus elleni harcban.
A palackból kiszabadítják az ordas eszméket. Európa politikai elitje megtűri az antiszemitizmust, az idegengyűlöletet, szalonképessé tesz szélsőjobboldali pártokat. A cél világos: elvonni a figyelmet a valóságos gondoktól és a társadalmi forradalom reális lehetőségéről.
A mi dolgunk, hogy a fasizmus szellemét elfojtsuk. A mi dolgunk olyan társadalmat teremteni, amely munkát, tisztességes megélhetést, kiszámítható jövőt biztosít mindenkinek. A mi dolgunk őrizni a múlt tapasztalatait, a szabadságunkért elesettek neveit.
Tisztelet és becsület a belarusz, az orosz, az ukrán, a moldáv, a kazah és más népek hőseinek!
Tisztelet az antifasiszta koalíció más országainak!
Tisztelet a magyar ellenállás megannyi harcosának!
Tisztelet a háború áldozatainak!
Szolidaritásunk és támogatásunk a szabadságuk és függetlenségéért ma küzdő népeknek!
Soha többé háborút!

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 231.

Nem akármilyen hét van mögöttünk. Új időszámításra tértünk át. Mi a nyárira, az Európai Unió meg a németre. Nem tud­tad? Várjál, elmagyarázom! Az EU el­fogadta az „Euró Plusz Paktumot", meg ami még hozzá tartozik. A főszerep­lő Merkel német kancellár, bár ezt sehol sem olvashatod. A mostani válság ugyan­is frászt hozott az európai tőkére. Minden összeomolhat, amit 1945 óta felépítet­tek, az Unió is, az euró is, minden. Pedig mennyi pénzt hozott ez a rendszer a tőké­nek! És most minden vesszen? Na, nem! - mondták az EU vezetői tőkés országai. Na, persze, nem rögtön. Előbb minden­ki megpróbálkozott saját maga megoldást találni, aztán voltak közös, hagyományos mentőakciók, de mindez kevésnek bizo­nyult. Miután a görög munkások bevet­ték az Akropoliszt, és kitűzték a kom­munisták zászlaját, Merkel megmondta a nemzeti ambícióktól dagadó, de a való­ságban vajmi keveset felmutató partnere­inek, franciáknak, olaszoknak, angolok­nak, hogy másra, elvileg másra van szük­ség: európai gazdasági kormányzásra.
Merkel lényegében ezt mondta az eu­rópai vezetőknek: fiúk, lányok, választ­hattok: vagy összeomlik az EU, vagy holnaptól kezdve azt csináljátok, amit én, illetve Németország, a német tőke mond. Nekem sem mindegy, hogy mit mondo­tok, de ha „nem" a válaszotok, akkor vége az EU-nak. Mi, németek még vala­hogy megússzuk, de benneteket elnyel az ár. Az EU-főnökök viszonylag gyorsan megértették, hogy nincs más választá­suk. Tudomásul kell venniük, hogy már­ciustól Németország az EU vezetője, a német tőke uralja Európát. Ezzel gazda­sági és részben politikai téren megszű­nik az eddigi elv, amely szerint az EU lé­nyegében Németország és Franciaország, a német és a francia tőke kompromisszu­mát jelentette. Mostantól Németország szava a döntő. Persze, az egészet le kell önteni EU-mázzal, mert ezt jobban beve­szik a népek. Mégsem lehet azt mondani, hogy Adolf Hitler óta Angéla Merkel tett legtöbbet az európai egységért. De euró­pai gazdasági kormányzás, az egész más! Te, tényleg egészen más?
A te bőrödre megy!
Maradjunk egy kicsit a paktumnál. Ne örülj nagyon! Ne gondold, hogy ez csak a nagyfőnökök ügye, Te meg szépen megúszod. Nem, barátom, ez a paktum a Te bőrödre megy! Az euró-zónához tartozó országok szépen, bár nem túl barátságosan megegyeztek, hogy ver­senyképessé teszik az európai gazdasá­gokat. Jól hangzik, ezek olyan jó szöve­gek, amiket Te gyakran beveszel. A re­cept óriási, biztos élvezni fogod. Példá­ul „felül kell vizsgálni a bérképzés ke­reteit". Ez nagyjából azt jelenti, hogy nem engedik elszaladni a béreket, „reformokkal" visszafogják a közkiadáso­kat, csökkentik az adósságot. Aztán van ilyen is: „szükség esetén felül kell vizs­gálni az alkufolyamat centralizáltságá­nak mértékét". Vagyis, nem szabad en­gedni, hogy az európai dolgozók nemzeti szinten harcoljanak ki magunkat maga­sabb béreket, hanem meg kell osztani a dolgozókat, és külön-külön a vállalatnál vagy az ágazatnál megegyezni, szem­be állítva ezzel a dolgozókat egymással. Európai egyeztetésre ne is gondolj, mert az „ördögtől való".
Most figyelj, ha hamarosan nyugdíjba szeretnél menni! A paktum szerint az EU-országok olyan lépéseket tesznek, hogy a „tényleges nyugdíjba vonulási életkor a várható élettartamnak megfelelően alakul­jon". Magyarul emelni kell a nyugdíjkorha­tárt. Jó, mi? Várjál, nem ez a legjobb! Azt mondja a paktum: az egyes álla­mok „vállalják a Stabilitási és Növekedé­si Paktumban meghatározott uniós költ­ségvetési szabályoknak a nemzeti jogba való átültetését". Vagyis, ha az EU csök­kenti a béreket, növeli a munkaidőt, azaz növeli a kizsákmányolást, a nemzeti kor­mányok ezt szépen átmásolják. És most figyelj jól! „Annak eldöntése, hogy konk­rétan milyen nemzeti jogi eszközt hasz­nálnak fel e célra, a tagállamok hatáskör­ében marad, ugyanakkor gondoskodniuk kell, hogy a választott eszköz kellően kö­telező erővel bírjon."
Eszem a szívüket, akkor ezentúl a nemzeti kormányokra van bízva, hogy a közös cél érdekében szépen meggyőzik-e a dolgozóikat, vagy vízágyúkat vetnek be, esetleg szétlövetik a tömegeket. A lényeg, hogy a megszorítások, a bérelvoná­sok, a túlmunka, meg egyéb tőkés disz­nóság „kötelező erővel" bírjon. Vagy lövünk, nemzeti hatáskörben!
Az oroszlán szája
Biztos olvastad, amit a miniszterelnök mondott: „Magyarország egyelőre nem csatlakozik". Gondolom, nagy kő esett le a szívedről. Korai megnyugodni, ami ké­sik, nem múlik! Ad egy, Magyarország nem eurós ország, ad kettő, annyi saját bajunk van, hogy azokból az EU sem kér. Ad három, az EU a megegyezésen kívül maradt országoknak várhatóan elnéz még egy-két olyan „rendkívüli intézkedést", amelyeket belül már nem tűrne. A buli­ból a végén mi sem maradunk ki. Pedig kimaradhatnánk. De ehhez tudni kellene valamit: az oroszlántól nem akkor mene­külök meg, ha a fejemet a szájába dugom.