Óvakodjatok a politikai kereszténységtől!

Bábel Balázs kalocsai érsek soviniszta jelenségeket érzékel Szlovákiában. Ő bizony keményen szóvá tenné, ha Magyarországon bármely népcsoportot üldöznének. Fabiny Tamás evangélikus püspök ugyanakkor a politikai kereszténység veszélyeire figyelmeztetett.

Czene Gábor| Népszabadság| 2012. március 10. 

„Jogunkban áll Krisztus-követőnek lenni!” – a Keresztény Demokrata Fórum egyesület egyházi méltóságok és kormánypárti politikusok részvételével rendezett tanácskozást. Még mielőtt valaki félreértené: a címnek nincs aktuálpolitikai üzenete, és nem tartalmaz olyan rejtett állítást, hogy idehaza valamely erő megkérdőjelezné a keresztény hívek jogát Krisztus követéséhez. Ifjabb Szalma Botond, az egyesület elnökének tájékoztatása szerint a szervezők csupán a figyelmet akarták felkelteni, aktivizálni a keresztényeket. A konferenciát megnyitó beszéd azonban némiképp áthallásosra sikeredett, mintha a keresztényeket nemtelen támadások érnék Magyarországon. „Minden, amit mondunk, és azt is, amit nem, felhasználnak ellenünk” – vélekedett ifjabb Szalma.
Az első blokk a politikusoké volt. Rétvári Bence KDNP-s államtitkár annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az ateizmus soha nem fogja legyőzni a hitet. Európának nem a világnézeti semlegességgel vagy a vallásszabadság korlátozásával, hanem a keresztény gyökerek megerősítésével kell fellépnie a muzulmán térnyeréssel szemben.
A kereszténységnek az a „harcos, radikális” megélése, amely a konferencia címében tetten érhető, konfliktusokhoz vezet, és nem a megbékéléshez – jegyezte meg Ékes Ilona fideszes parlamenti képviselő. Elmondta, hogy sokat jelent számára az „imaháttér”, amely erőt ad az élet védelme érdekében, a prostitúció ellen folytatott küzdelméhez, valamint a nők, az anya- és bababarát szülészet támogatásához, vagy például ahhoz, hogy megmutathatta: „van kiút a melegbárból”.

A szintén fideszes Gulyás Gergely szerint a politikával szembeni eleve erős ellenállásnak a többszörösét váltja ki, ha valaki még kereszténységről is beszél. Javasolta: a keresztény politikusok cselekedjenek, de a lehető legritkábban hivatkozzanak a keresztény értékekre, mert a mostani közéleti viszonyok között ezek hiteltelenek.
A politikusok után egyházi vezetők következtek. A politika nem üdvözítő tudomány – állapította meg Bogárdi Szabó István református püspök. A XX. században eleget kaptunk üdvözítő politikusoktól, akik olyan programokat fogalmaztak meg, úgy gyűrtek maguk alá országokat és népeket, hogy közben üdvösséget ígértek. Megszámlálhatatlanul sok halott lett a vége. A politika – folytatta a református püspök – a gondviselés világába tartozik, arra való, hogy Isten teremtett rendjének fenntartása érdeké ben feltartóztassa a rosszat, előrébb vigye a jót. Ahol pártok, politikusok vagy mozgalmak üdvözítést ígérnek, ott „keresztény embernek nincs keresnivalója”. (A rend kedvéért: a konferencia protestáns felszólalói természetszerűleg a „keresztyén” kifejezést használták.)
Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek egyike azoknak a katolikus vezetőknek, akik a közelmúltban kiálltak a kormány mellett, elítélték a „hazánk elleni támadásokat”. Felfogása szerint annak ellenére vállalni kell a médiaszereplést, hogy „roppant gyorsan kiforgatják az ember szavait”. Közéleti megnyilvánulásai szélsőséges reakciókat váltanak ki: „legújabban náci és fasiszta vagyok, mert azt mertem mondani, mi a rabtartóinknak a láncán úgy függünk, hogy adagolják a pénzt”.
A nemzeti tudat valamiképpen olyan, mint a só – fejtegette a katolikus érsek. Ha az ételben nincs só, akkor ízetlen. Ha egy országban nincs nemzettudat, akkor „tele vagyunk kozmopolita emberekkel, és attól rosszabb nincsen: akinek mindig ott van a hazája, ahol éppen jól megy a sora a kozmopolitizmusban”. Ha viszont nagyon sok só van az ételben, azaz borzasztóan sok a nemzettudat, akkor soviniszták leszünk. És akkor egy egyházat is képes megkörnyékezni az, ami például Szlovákiában látszik: „mindenben a szlovák gondolatot emelik ki”. Az érsek – feltehetően a felvidéki magyarság ügyére utalva – az ottani erőteljesebb egyházi fellépést hiányolta. „Ha Magyarországon bármely népcsoportot üldöznének, biztos, hogy szóvá tenném, keményen szóvá tenném” – közölte Bábel Balázs.
A rendszerváltáskor sokan őszinte szívvel keresték a kapcsolatot az egyházakkal, mások érdekből dörgölőztek – állapította meg Fabiny Tamás evangélikus püspök. A kompenzálási szándék és a túlbuzgalom, amely gyakran begyűrűzik a politikába, kontraproduktív a kereszténység számára. Ahogyan a politika számára is az. Pál apostol nem a győztesek, hanem a vesztesek, és nem az üldözők, hanem az üldözöttek oldalára állt – hangsúlyozta a „damaszkuszi útról” elmondott példázata kapcsán az evangélikus püspök. A keresztények helye nem a napos, hanem az árnyékos oldalon van. Együttérzést kell tanúsítaniuk az elesettekkel és bajbajutottakkal, nem pedig a hatalomban fürdőzniük.
Fabinyi Tamás felidézte, hogy a szocialisták kormányzása idején egy rádióinterjúban kijelentette: alig várja már, hogy egy konzervatív kormány kritikusa lehessen. Ezzel a mondatával – a politikai változások iránti igényén túl – a bírálat jogát is megfogalmazta. Hiszen ki mondjon kritikát egy keresztény-konzervatív színezetű kormánynak, ha nem az egyház embere?!
Európa újbóli evangelizálása lelki eszköz, sohasem járhat a politika és a vallás olyasfajta összekeverésével, amit a politikai kereszténység jelent. Az evangélikus püspök szerint a politikai és a közéleti kereszténység között óriási a különbség. A politikai kereszténységben – magyarázta – bizonyos mértékű intolerancia van, felsőbbrendűségi tudat és hódítási vágy, gyakori visszaélés a bibliai metaforákkal. Egészen a blaszfémiáig (istenkáromlásig) menően vissza lehet élni Isten nevével, az Istenre való hivatkozással.
„Ez a politikai kereszténység területe, amitől jobb óvakodni. De a közéleti kereszténység jogát senki nem veheti el az egyháztól sem, a politikusoktól sem” – mondta Fabinyi Tamás.

 

 

"Ébred a Vörös Holnap!" Thürmer Gyula előadása, 2012. március 10.

„Ébred a Vörös Holnap!” Szabó Ervin Akadémia, 5. előadás

Előadó: Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke

„Ébred a Vörös Holnap!” Az illegalitásban énekelték ezt a munkások az 1930. szeptember 1-i nagy tüntetés után. Ez a legnagyobb, s tegyük hozzá, szinte egyetlen nagy megmozdulás volt a két világháború között.

1930-ban súlyos válság, nyomor, munkanélküliség van. Akármi megtörténhet, akár forradalom is. De vajon bekövetkezik-e? Ekkor még senki sem tudhatja, hogy a világ előtt van egy nagy háború. Senki sem tudhatja, hogy eljön 1945, eljön a forradalom, eljön a vörös holnap. Hinni kell benne!

Még hátra van 18 év. Még meghal Sallai Imre és Fürst Sándor, Kun Béla és Karikás Frigyes, Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán, Hámán Kató és Ságvári Endre, Zalka Máté és Martos Flóra, Kulich Gyula és Kilián György, Martos Flóra és Bajcsy-Zsilinszky Endre és még nagyon sokan mások. De hinni kell a győzelemben, és azok, akik akkor küzdenek, hisznek benne.

Miért higgyünk ma, 2012-ben a győzelmünkben? Nos, azért, mert jó két évtizede élünk, és jó két évtizede tisztán élünk. Ez a két évtized nem egyszerűen a túlélésről szól. Ez a jövő erkölcsi tőkéjének megteremtése, a jövő alapjainak megvetése.

Higgyünk azért is, mert ma is válságban van a világ.  Nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap, s főleg, nem tudhatjuk, hogy mikor következik be a holnap. De tudjuk, hogy ez a világ nem jó. Tudjuk, hogy iszonyú erők csapnak össze, s ebből a háborúból egy új világ születhetik. 

József Attila régen írta e sorokat, de mintha a máról szólna:

„Forgolódnak a tőkés birodalmak,

csattog világot szaggató foguk.”

Higgyünk azért, mert mi vagyunk a tőke igazi ellenfele! Mit gondoltok, miért támadott ránk az MSZP és a Demokratikus Koalíció ilyen iszonyú erővel a Baloldali Kerekasztal kapcsán?  Nincs jobb dolguk? De van! De tudják: ha sem a liberálisok, sem a szocdemek, sem a konzervatívok nem tudják megoldani az ország válságát, akkor jövünk mi!

Valahogyan úgy, ahogyan 1919-ben történt. Előbb a polgári Károlyi bukik meg, majd a szocdemek, és akkor, de csak akkor jön a Tanácsköztársaság.

Az MSZP tőkés vezetése pontosan tudja, hogy egy - az MSZP-től független - baloldali alternatíva létrejötte halálos csapás lenne az MSZP-re is, a Gyurcsány-féle pártra nézve is.

Tudjuk, hogy a tőkés világ urai fantasztikus erőfeszítéseket tesznek a régi rend megmentésére. Az elmúlt két évben az EU vezetői 14 válságtanácskozást tartottak. A gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról szóló minap aláirt egyezmény egy gigantikus kísérlet az euró, az Európai Unió, és ezzel együtt az európai kapitalizmus megmentésére.

De tudunk mást is. Az európai nagytőke saját gazdagodása érdekében eladósította az EU országait. Ma az EU-országok össztartozása mintegy 15 billió dollár. Az EU gazdagjainak vagyona pedig 40 billió dollár.

Bebizonyosodott, hogy a tőkés gazdasági növekedés önmagában nem oldja meg a dolgozó emberek gondjait, nem teremt sem munkahelyeket, sem szociális jólétet. Németországban például az elmúlt 15 évben a gazdaság átlagban évi 3 %-kal növekedett. A ráfordított munkaidő lényegesen csökkent, a vagyonok viszont évi 7%-kal nőttek meg.

Az Egyesült Államokban 1980-ban a társadalom leggazdagabb 5%-a birtokolta a megtermelt jövedelem 16.5%-át. 2008-ban már 21.5%-át. Ma az amerikai családok 50%-a nemzeti vagyon 2.5%-a felett rendelkezik, a családok 1, azaz 1%-a birtokolja a nemzeti vagyon 33.8%-át.

Egyre többen döbbenek rá, hogy a régi módon nem lehet élni. Ahogyan Ady írta:

„Megfojtódik Európa közepén
Egy szép népség, már álomban is pőre,
De élnek a kufárok s vett urak,
Forverc, előre.”

Igen, előre! Új életre van szükség, és ehhez az új élethez új programot kell adni.  Ezért dolgoztunk az elmúlt évben, ezért vagyunk ma itt, és ezért tűztük a 24. kongresszusunk napirendjére a Munkáspárt Új Programját.

Az új program minden eddiginél világosabban fogalmaz meg néhány alapvető tételt.

Az egyik mindjárt a múlt. Mi a 20. századi magyar szocializmust a magyar történelem egyik legértékesebb szakaszának tartjuk. 

Nem tartjuk „bűnök és hibák halmazának”, mint ahogyan a jobboldal teszi. Nem mondjuk azt, mint a szocialisták, hogy 1956 és Nagy Imre hagyományain össze kell keverni a kapitalizmussal, és akkor jó lesz. Nem tekintjük elvetendő „sztálinista államkapitalista rendszernek”, mint sokan a revizionisták közül.

De nem is idealizáljuk a 20. századi magyar szocializmust, mint ahogyan ezt még sorainkban sokan szeretnék. Egészen egyszerűen a tényeket rögzítjük:

„A 20. századi szocializmus, 1919, majd 1948-1989 időszaka nemzeti történelmünk kitörölhetetlen része. Volt benne jó, volt benne rossz. De sokkal több volt benne az, amit sikernek, eredménynek nevezhetünk. Ne dobjuk ki a szocializmus történetét az ablakon, hanem tanuljunk belőle! A rosszat, a gyengét el kell vetni, a jót hasznosítanunk kell a jövő közösségi társadalmában.”

A másik lényeges tétel a mai kapitalizmushoz való viszonyunk. Nem idealizáljuk, mint a tőkés pártok, legyen szó akármelyikükről is.  Nem gondoljuk, mint a mai konzervatív erők, hogy a nemzeti erőre való támaszkodással önmagában meg lehet oldani a tőkés rendszer válságát, és jobb életet teremteni az embereknek. Nem fogadjuk el a szocialisták és barátaik nézeteit sem az „új szociális piacgazdaságról.” Nem fogadjuk el azt sem, hogy a kapitalizmus viszonyait alapvetően meg lehet szépíteni, és olyan szervezeteket kiépíteni, ami a tömegek számára élhetővé teszi a kapitalizmust.

Mi azt mondjuk, amit az elmúlt évtizedekben tapasztaltunk.

„A dolgozók alapvető gondjait csak az új közösségi társadalom oldhatja meg. A tőkésnek nem érdeke, hogy mindenki dolgozhasson, de nekünk igen. A tőkést nem érdekli, hogy a többség hogyan él, neki elég, ha ő jól él. Nekünk érdekünk, hogy a többség, a dolgozók jól éljenek, hiszen a többség mi vagyunk.”

A harmadik lényeges, talán leglényegesebb elem, hogy világosan kimondunk három dolgot:

Az egyik:

„Az első lépés a közösségi társadalomhoz vezető úton a tőke korlátozása.  Ma és holnap még kapitalizmus van, de holnapután már talán nem.  Amíg létezik a kapitalizmus, az a dolgunk, hogy korlátozzuk a tőke uralmát, s egyre több területen érvényesítsük a dolgozók érdekeit a tőkésekéivel szemben.

A tőke korlátozása a dolgozók és szervezeteik folyamatos és tudatos küzdelme a tőke befolyásának gyengítéséért, és a dolgozók befolyásának erősítéséért a politika, a gazdaság, a szociális és szellemei élet, a külpolitika terén.”

A másik:

„A közösségi társadalom forradalom útján jön létre. A társadalmi forradalom politikai, gazdasági, szellemi átalakítások hosszú folyamatát jelenti. A tőkés rendszer nyilvánvaló hibáit nem lehet másként felszámolni, csak a tőkés termelési viszonyok, (azaz a magántőke felhalmozására és a dolgozók kizsákmányolására épülő viszonyok) felszámolásával. Aki azt állítja, hogy e nélkül is lehetséges, az félrevezeti a dolgozókat, és a tőke uralmát támogatja.”

A harmadik:

„Az új közösségi társadalom csak a dolgozók közös műve lehet.  A dolgozóknak saját élettapasztalatuk alapján kell rájönniük arra, hogy a tőkés rendszer rossz, s nincs más megoldás, mint a tőke, a pénz uralma elleni harc. E tanulási folyamat nélkül nem lehetséges az új közösségi társadalom győzelme.”

A Munkáspárt Új Programra tehát eszmei-politikai iránytű, amely világosan mutatja a fő irányunkat: a tőke korlátozása és a közösségi társadalom megteremtése a forradalom útján.

Kedves Elvtársak!

Az iránytűvel azonban két gond is van. Az egyik, hogy még a legjobb iránytű sem adja egészen pontosan az út koordinátáit. A másik, hogy egy mágnessel az iránytűt is el lehet téríteni.

Nagyon fontos, hogy világosan megkülönböztessünk egymástól négy dolgot: a polgári ideológiákat, a reformistákat, a revizionistákat és az utópistákat.

A polgári ideológiák a kapitalizmus értékeit vitathatatlannak tartják. A konfliktusokat felismerik, de azt mondják, hogy az a rendszeren belül megoldható. 

Zbigniew Brzezinski, Carter amerikai elnök egykori tanácsadója új könyvet írt Stratégiai Vízió címmel. Azt bizonygatja, hogy nem kell megijedni, Amerikának, értsd az amerikai kapitalizmusnak össze kell szednie magát, és a 21. század is az övé lesz. 1957-ben, amikor a szovjetek fellőtték az első szputnyikot, az USA megijedt, mondja Brzezinski. Az USA megijedt 1975-ben is, amikor elvesztette a vietnami háborút. De a végül is ő nyerte meg a hidegháborút. Brzezinski azt írja: „Csak egy dinamikus és stratégiailag gondolkodó Amerika képes - egy egyesülő Európával együtt – nagyobb és életképesebb Nyugatot teremteni.”[1]

Vegyük két másik példát! Putyin megnyerte az orosz elnökválasztást, mert megcsinálta a kapitalizmus sajátos reformját: rendet teremtett, erős Oroszországot akar, pénzt adott a nyugdíjasoknak, és kompromisszumot kötött a múlttal. Vagyis nincs szükség forradalomra, Zjuganovra vagy másra, mert a konzervatív rendszer maga elrendezi a problémákat.

A kapitalizmust fenyegető veszélyeket a tőke nálunk is felismerte. Ez az Orbán-jelenség lényege. Persze, mi Magyarország vagyunk, nem Oroszország, az egész vidékiesebb, porosabb, szegényesebb, de a lényeg azonos. Egy karizmatikus vezető, határozott fellépéssel, racionális intézkedésekkel, és lényegében baloldali ígéretekkel elejét veszi a szociális konfliktusok kiéleződésének, egy társadalmi forradalomnak. És az emberek ezt sok tekintetben elhiszik.

A tőke által manapság hasznát másik változat a „színes forradalmak” ügye. Ukrajnára valamennyien emlékezünk. Nagy felfordulás, nagy változások. De mi van ma Ukrajnában? Szocializmus vagy kapitalizmus? Természetesen kapitalizmus. Az emberekkel elhitették, hogy egy orosz-barát, úgymond „baloldali” Janukovics jobb, mint egy nyugat-barát, úgymond jobboldali Juscsenko.

Az arab világban megdöntötték az imperialista-barát tőkés rendszereket, hogy imperialista-barát tőkés rendszereket hozzanak létre. A néptömegek a statisztái és nem fő szereplői az eseményeknek.

Sem a polgári reformok, sem a forradalomnak álcázott reformok nem változtatják meg a kapitalizmus lényegét, nem oldják meg a dolgozó emberek alapvető problémáit.

Elvtársak!

A kapitalizmus sok évszázados története során ezért kialakultak azok a nézetek, amelyek lehetségesnek tartják, és ezért politikai célnak tekintik a kapitalizmus igen nagy mértékű átalakítását, belső reformját. Ezeket az erőket hívjuk reformistáknak. A reformizmus egyben megalkuvást is jelent a kapitalizmussal, hiszen ha a rendszer belülről megváltoztatható, akkor nincs szükség a tőke elleni harcra. A reformizmus ezért egyben opportunizmus is. 

Ha egykori kommunista erők írják át, azaz veszik revízió alá mindazt, amit Marx és Engels még A Kommunista Kiáltványban megfogalmazott a tőkések és a munkások közötti osztályharcról, úgy ezeket az erőket revizionistának nevezik.

Az utópista az, aki azt gondolja, hogy a kapitalizmusban alkalmazhatóak a tőkétől idegen megoldások, kialakítható népi kapitalizmus. Ez utóbbi már a revizionizmussal határos.

Ma Magyarországon a reformizmust számosan képviselik, így az MSZP, a Demokratikus Koalíció, az MSZDP stb.

Az MSZP vágya például az „új szociális piacgazdaság”, amelynek „célja nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi fejlődés előmozdítása is. Mércéje nem pusztán a nemzeti jövedelem emelkedése, hanem a társadalom harmóniájának és együttműködésének szintje, az ország fenntartható fejlődése, az egyének, családok, közösségek életminőségének javulása. A szociális piacgazdaság fejlődésének motorja a szabályozott piac és a normakövető, tisztességes verseny.”[2]

Az MSZP nem csupán elméletileg, de a gyakorlatban is félrevezeti az embereket:  „Feladatának a IV. Magyar Köztársaság közös felépítését tekinti. A IV. Magyar Köztársaság visszanyúl 1989 demokratikus hagyományaihoz és intézményrendszeréhez, de nem egyszerűen az 1989-es rendszer helyreállítására vállalkozik. Kiküszöböli 1989-nek azokat a hiányosságait amelyek miatt az sebezhetővé vált.”- hirdeti az MSZP.[3]

Mi is támogathatjuk a kapitalizmus reformjait, de eltérően a reformistáktól mi nem tekintjük célnak, csupán átmeneti engedménynek a tőke részéről. Lenin azt mondta:

„A reformok: az uralkodó osztálytól uralma fenntartása mellett kapott engedmények.”[4]

A reform az adott társadalmi rendszer belső módosítását, javítását, hatékonyságának növelését szolgáló intézkedések összessége. A reform jelentősen módosíthatja a tőkés rendszer működését, de nem változtatja meg az alapjait.

A mi programunkban nem a reform a cél, hanem a tőke korlátozása. A dolgozói osztály tőkeellenes küzdelme útján a tőkétől, illetve a tőkés hatalomtól kikényszeritett engedményeket nevezzük a tőke korlátozásának.

A tőke korlátozása a tőkés rendszeren belüli reform része, s mint ilyen soha sem változtathatja meg a rendszer lényegét, és nem teszi lehetővé, hogy a tőkés rendszer egy más társadalmi rendszerré, közösségi társadalommá alakuljon.

A tőke korlátozása nem valami ördögtől eredő dolog. A pénzügyi tranzakció adó, amelyet a francia elnök akar bevezetni, bizonyos korlátozást jelent. De ide tartozik Obama több elképzelése is.

Elvtársak!

A reformista, revizionista, utópista nézetek terjedését az emberi lélektan is segíti.  Az ő árujuk hasonlít a miénkre, de még sem az. Nagy előnye viszont, hogy könnyen megszerezhető.  A Bastille bevételének programja ugyanis nem túl népszerű. Legfeljebb később, a bevétele után.

Aki azt gondolná, hogy ezek csak elméleti viták, téved. Ezek a nézetek nagyon konkrét mai témákban jelennek meg. Vegyük például az EU kérdését!

Az EU úgy jelenik meg, mint valamilyen haladó demokratikus intézmény, és nem az európai nagytőke intézménye. A Vajnai-féle társaság például az alábbiakat mondja: „Olyan időszakban, amikor egyre erősebben lépnek fel a rasszista, idegengyűlölő, szélsőjobboldali szervezetek, gyűlöletre uszítva EU-s zászlót égetnek, fontos politikai üzenet, hogy az együttműködő baloldali szervezetek egy szociális Európában, az alapvető szociális és demokratikus jogokat garantáló Európai Unió keretei között keresik a megoldást a gazdasági válságra. Csak így lehet széleskörű baloldali összefogást szervezni, ami elengedhetetlen a jelenlegi kormány leváltásához.”

Megint mások azt mondják, hogy a jelenlegi időszakban a termelő eszközök, bankok, a tervezés feletti demokratikus és népi ellenőrzésre kell törekedni.  De vajon engedi-e a tőke, hogy az alapvető kérdést, a tulajdonviszonyokat bárki is ellenőrizze? Vajon lehet-e ilyen mértékű ellenőrzés úgy, hogy közben az államhatalom a tőke kezében van?

A válasz nyilvánvalóan az, hogy nem. A tőke ilyen mértékű változást nem enged. Ezért téves, káros, sőt bűnös dolog az embereket ebben a hitben éltetni.

Elvtársak!

S, végezetül a közösségi társadalomról.  A Munkáspárt Új Programja két fogalmat használ, szocializmus és közösségi társadalom. Szocializmusnak nevezzük azt a társadalmi rendszert, amely 1989 előtt Magyarországon és számos más szocialista országban létezett.

Közösségi társadalomnak nevezzük az a társadalmat, amelyet a jövő megoldásaként felvázolunk. A szocializmus és a közösségi társadalom alapvető osztálytartalmát tekintve azonosak. A különbség abban van, hogy a jövő közösségi társadalma hasznosítja a 20. századi szocializmus tapasztalatait, kijavítja annak hibáit és tévedéseit.

A közösségi társadalom ismérvéinek felvázolása fontos elméleti és gyakorlati kérdés. Az elmúlt évtizedekben nem egyszer mondták a svéd társadalomról, hogy ez már a szocializmus, nem is érdemes tovább menni. De vajon szocializmus-e a svéd modell? A mi megítélésünk szerint nem az. A közösségi társadalomnak három világos ismérve van.

A közösségi társadalom az emberek olyan közössége, amelyben a termelő eszközök a többség, a munkások, a dolgozók kezében vannak, ahol a dolgozó nép gyakorolja a politikai hatalmat, ahol átfogó tervgazdálkodás van, és az emberek munkájuk szerint részesednek a megtermelt javakból.

Elvtársak!

Mi a teendő? – tette fel a kérdést Lenin 1901 őszén. Az igazsághoz tartozik, hogy a kérdést először Nyikolaj Csernisevszkij tette fel 1863-ban, de ennyi plagizálást elnézhetünk Leninnek, és persze, magunknak is. A kérdés ma is ugyanez: mi a teendő? Что делать?

Alapvető feladatunk a kommunista párt megőrzése és erősítése. A magyar munkásmozgalom legnagyobb vívmánya 1990 óta a marxista kommunista párt, a Magyar Kommunista Munkáspárt újjászervezése volt. Nem véletlenül a tőkés erők ezt a pártot igyekeznek minden erővel szétzúzni. Hol betiltással fenyegetőznek és állambiztonsági zaklatással, mint a 90-es évek elején. Hol a pártot igyekeznek szétszakítani, mint az elmúlt években tették. Hol a jogi eszközökkel, bírósági perekkel igyekeznek megtörni, mint manapság.

Mi a teendő?

Türelmesen magyaráznunk kell a dolgozó embereknek, hogy a munkanélküliség, a szegénység, a bizonytalanság oka maga a tőkés rendszer. A tőkés rendszer pártjaitól nem várhatnak ajándékot, hiszen ők nem akarják megváltoztatni a kapitalizmust. Az a miénk, amiért megküzdünk.

Meg kell értetnünk az emberekkel, hogy nem szabad felülni a hamis prófétáknak, a tőkés kormányokkal békét kötő szakszervezeti arisztokráciának, a Szolidaritás típusú mozgalmaknak és a szociális partnerséget hirdető más álbaloldali szervezeteknek.

Ott kell lennünk mindenütt, ahol dolgozó emberek vannak. Segítenünk kell nekik kis és nagy dolgokban. Megértetni velük, hogy számíthatnak ránk. A Munkáspártnak nincsenek a dolgozók érdekeitől eltérő érdekeik. Nekik akarunk jobb életet, és ennek csak egy útja van: a tőkésrendszer legyőzése, olyan rendszer teremtése, ahol az ember a fontos, és nem pénz.

Fel kell készülnünk politikailag, emberileg, szervezetileg arra a pillanatra, amikor a magyar dolgozók hozzánk fordulnak. Lehet, hogy ez holnap lesz, lehet, hogy holnapután, de be fog következni.

A közösségi társadalom számunkra nem ábrándkép, nem „az ígéret földje, melynek eléréséig nemcsak egy nemzedéknek kell elpusztulnia a proletárélet sivatagában”, ahogy Kun Béla  írta 1918-ban. A közösségi társadalomért való küzdelem a ma feladata.

Lenin bolsevikjai nem voltak sokan 1917-ben, de tudták, hogy mit kell tenni, amikor eljön a helyzet.

Mi sem vagyunk sokan, de tudjuk, mit kell tenni, amikor már sem a konzervatív polgári erők, sem a szociáldemokraták nem képesek választ adni a tőkés válság kérdéseire. Mi tudjuk, és cselekedni is fogunk.

---

[1] Zbigniew Brzezinski. Strategic Vision. America and the Crisis of Global Power. 4. old. Basic Books, New York, 2012.

[2] Új Iránytű. MSZP Programtanács vitairata. http://www.mszp.hu/dokumentumok

[3] U.o.

[4] V. I. Lenin. Összes Művei. 39. kötet. 109. oldal. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1973.