Újabb négy évre dr. Thürmer Gyula a Munkáspárt elnöke

Dózsa, Petőfi, Kossuth, Kádár, Marx, Engels, Lenin képeivel díszítették a Munkáspárt 23. kongresszusának emelvényét, jelzendő, hogy a Munkáspárt a magyar történelem osztályharcos, függetlenségi hagyományaiból merít.  A kongresszus december 11-én ülésezett a párt Baross utcai székházában. A képek felett egy idézet Bolyai Jánostól: Szikrából lángot erővel és következetességgel lehet ébreszteni.” A kongresszus meghirdette a párt megújulását, azaz „forradalmat a fejünkben, forradalmat a nyelvünkben.”

A párt elnökévé ismét Thürmer Gyula, 57 éves közgazdászt választották. A párt Központi Bizottsága tagjainak fele korábban nem viselt ilyen tisztséget, 58 százalékuk aktív dolgozó. A vezetés átlagéletkora 54 év. 30 százalékot tesz ki a nők aránya.

„Ma Magyarországon a pénz az úr. Mi nem akarjuk a pénz uralmát.”- olvasható a kongresszus felhívásában. „A magyar kapitalizmus válságban van.” – jelentette ki Thürmer Gyula pártelnök. Majd így folytatta: „A magyar tőkésosztály retteg attól, hogy nálunk is az lesz, mint Görögországban. A miniszterelnök okos ember, ezt pontosan tudja. Ezért csinálták meg az évszázad trükkjét. Baloldali jelszavakat adtak egy jobboldali párt, a Fidesz szájába. Nem szégyellték, és nem szégyellik válogatás nélkül azt mondani, amit az emberek hallani akarnak. A számításuk egyelőre, hangsúlyozom, egyelőre, bejött. De Orbán Viktor is tudja, hogy még nincs vége. Az összeomlás bármikor bekövetkezhet! Bármikor előállhat olyan helyzet, hogy az ország nem tudja fizetni az óriási adósságokat, a kormány pedig nem tudja fizetni a nyugdíjakat, a fizetéseket a tanároknak, sőt a rendőröknek sem.  A Munkáspárt kell ébreszteni a dolgozó tömegeket. A párt új harcot hirdet a munkanélküliség, a szegénység ellen, a demokratikus értékekért.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/33. Most pedig írj, Moldova! Lássuk, hogy dicséred a véreskezűt!

Mint Szerb Antal mondja: vannak olyan patkányok is, melyek felmenekülnek a süllyedő hajóra, példájuk nyomán én sem kerültem el a megbukott régi hatalmasokat. Nem az a cél vezetett, hogy így bizonyítsam be – a leglátványosabban, egyben a legolcsóbban –, hogy függetlennek tekintem magam a napi politikai divattól. Azt tapasztaltam, hogy ezek a találkozók egyáltalán nem kellemetlenek, rendkívül tanulságos dolgokat hallottam tőlük, rég elfelejtett titkok megfejtését. Amilyen gőgösen viselkedtek hatalmuk csúcsán, olyan szerényekké és barátságosabbakká váltak a bukásuk után.

Így hatott rám a világból eltávozott Kádár János emléke is. Furcsa ilyent mondani, de a hiánya éreztette meg velem valódi értékét, mikor módomban állt összevetni személyiségét utódaival az ország élén. Ennél a mérlegelésnél gyakran eszembe jutott Jonathan Swiftnek, a Gulliver szerzőjének egyik képe. A törpék ünnepi felvonulást tartanak, és úgy oldják meg, hogy átmasíroznak Gulliver szétterpesztett lábai között, és csak alulról bámulják az óriás szakadt nadrágjából kibukó, fennen harangozó hatalmas nemi szervét.

Különféle fellépéseimen, szerepléseimen egyre gyakrabban álltam ki Kádár János védelmében. Ez csodálkozást, sőt értetlenséget váltott ki, én, aki végig ellenzékinek, lázadónak számítottam a „létező szocializmus” korában, miképp beszélhetek elismerő hangon annak meghatározó alakjáról. Nem magyarázhattam el mindenkinek külön-külön, hogy én továbbra is ott maradtam, ahol addig álltam, a világ viszont elment jobbra, így váltam baloldalivá.

Azt gondolom, senki sem hitte, hogy anyagi érdekek vezéreltek. Meglepődnék, ha bárkiről is kiderülne, hogy financiális hasznot tudott kihozni ebből az alapállásból. Kádár János mindig a legszegényebbeké volt és maradt. Ha előadást tartottam róla, azért ritkán kaptam honoráriumot, inkább én adtam valamennyi pénzt emlékének ápolására.

Azt viszont feltételezték, hogy egy átmeneti jellegű, kellően át nem gondolt póznak dőltem be, és kétségtelen jóindulattal megpróbáltak a „helyes útra” téríteni. Emlékszem egy szentendrei nyilvános rendezvényre, ahol a rendkívül kedves műsorvezetőnő azzal kecsegtetett, hogy ha felhagyok a Kádár János személyével kapcsolatos „különcködésemmel”, akkor élő klasszikussá válhatok. Erre csak annyit feleltem: nem hiszem, hogy egy politikai váltás, elhatározott döntés megemelheti egy író értékét. Ha ez így volna, akkor elég lehetne egy-egy tömeggyűlés dísztribünjén való megjelenés a Vezér környezetében, és az illetőt máris új Tolsztoj Leóvá lehetne kinevezni. Nem így mennek a dolgok.

A szakmai környezet – ahogy divatos mondani: a média – már keményebben fogadta ezt a „hóbortomat”. Miután egyszer megjelentem a Kádár János Társaság összejövetelén, és az is köztudottá vált, hogy rendszeresen kijárok a Kerepesi temetőbe Kádár János halálának évfordulóin, Havas Henrik és Juszt László valósággal beidézett egy Össztűz-felvételre, és magatartásom okairól faggatott. Kifejtettem, hogy például a temető tekintetben én egyáltalán nem vagyok elfogult, nagyon sok mai politikus sírjához is hajlandó volnék kimenni.

Emlékszem Kepes András egyik televíziós műsorára, melyben többek között én is részt vettem. Ő sem mulasztotta el, hogy kárhoztatólag elő ne hozza elfogultságomat Kádár János emléke iránt. Első reagálásként az tolult fel bennem, hogy nem szeretem a kényes örökösöket. A riporter apja, Kepes Imre a Kádár-korszakban több országban is szolgált magas rangú diplomataként, ennek előnyeit a fiú is élvezte, a „Ki kicsoda” kézikönyv tanúsága szerint több amerikai egyetemen is tanulhatott. Természetesen nem kívánok pálcát törni az általam egyébként is ismeretlen Kepes Imre fölött, mint ahogy azt is megértem, hogy Kepes András élt a családi helyzete által biztosított előnyökkel, ezek igénybevételével senkinek sem ártott. Még azt se várom el, hogy a rendszer bukása után a riporter kiálljon Kádár János emlékezete mellett, de egy bizonyos tartózkodást méltányosnak tartottam volna ebben a tekintetben.

Végül is mégsem mentem bele a „csinnbe” Kepessel, beértem azzal, hogy elismételtem a szokásos, Kádár János mellett szóló érveimet. Mikor kialudtak a lámpák, a műsor egy másik vendége, a közgazdaságtan professzora odajött hozzám, és félrevont egy sarokba. Elmondta, hogy annak idején hivatali megbízatásából következőleg ő nézte át Kádár János hagyatékát. A korrespondenciában többek között egy olyan iratot is talált, melyben Kádár a döntésre jogosult Elnöki Tanács elnökének azt javasolta, hogy több személyt is töröljön a halálra ítéltek listájáról.

– És miért nem mondtad el ezt bent az adásban? – kérdeztem tőle értetlenül. A professzor vállat vont:

– Azt hiszed, hülye vagyok?

Nem tudom felmérni, hogy hány embert ingerelt fel ellenem a Kádár János melletti nyilvános és megismétlődő kiállásom. Akadt olyan olvasó, aki látványos módon jelezte, hogy többé nem tekint kedvenc írójának, régi könyveimet levette a polcáról, és egyszerűen bedobálta a társasházunk kapuján.

Soha annyi névtelen levelet nem kaptam, mint az 1990-es évek elején, egy-egy hasonló nyilatkozatom után. Exempla trahunt, a példák vonzanak, mondja a latin, a hangvételük jellemzésére kiemelek egyet a kötegből.

Mikor feltéptem a borítékot, szappanforgácsok hullottak ki belőle, egy külön kis cédulát is mellékeltek hozzá: „ezzel mossa meg azt a piszkos száját!” – akkor már kezdtem sejteni, hogy nem lakodalomba invitálnak. Maga a levél pedig a következőképpen szólt:

„Általam igen kicsire becsült Moldova György!

Amit Ön a televízióban produkált, az szégyen a magyar írókra és a magyar kultúrára. A gyalázatos kulturálatlan hangneméről nem kívánok Önnel vitatkozni, az Önt minősíti.

Kádár az országot egyben tartotta? Ki akarta szétszedni? Így is csak több hadosztály szovjet tankkal, szögesdrótkerítéssel, százezer besúgóval, munkásőrséggel sikerült a rendszerét fenntartani. Igen nagy államférfiúi teljesítmény!

Haynau, a bresciai hiéna »csak« 140 magyar hőst végeztetett ki, Kádár 4-500-at, sok tízezret börtönbe vetett, 200 000 ember elmenekült Nyugatra, százezrek karrierjét törte félbe a gyilkos kádárizmus.

A magyar nép döntő többsége úgy tartja, hogy Haynau pitiáner gyilkos volt Kádár Jánoshoz képest, igaz, hogy egyikük sem volt magyar, de Haynau élete alkonyán legalább megkövette a magyar népet.

Moldova úr kezdjen gyűjtést elvbarátai között annak érdekében, hogy mielőbb emléktábla álljon Triesztben, Csermanek János szülővárosában. [A kedves levélíró nyilván Fiuméra gondolt.]

Α rendszerváltás után a kommunisták is hasonló nagyságrendben érdemeltek volna hasonló sorsokat. Ehelyett ők lettek a legnagyobb kapitalisták, bankárok stb. Ön kiment a temetőbe Kádár János sírjához. Ajánlom, ha legközelebb kimegy, ne is jöjjön vissza, ássa ki azt a tömeggyilkost, feküdjön mellé. Mivel már a seggét nem tudja kinyalni, tegye meg ezt még előtte Thürmer seggével…”

Ezután a levélíró édesanyámra tesz néhány megjegyzést, melyet nem kívánok idézni, majd az aláírás következik:

„…egy nem tisztelője, hanem utálója.

U.i.: gondolom, a százezer besúgó között Ön is szerepel. Lehet, hogy még ennél is nagyobb funkciót is betöltött a gyilkos hazaárulók gépezetében. Talán egyszer erre is fény derül!”

(Ez a jóslat be is teljesedett, bár ellentétes eredményt hozott, mint amilyenre a levélíró számított, 2003-ban kézhez kaptam azt a dossziét, melynek tanúsága szerint a III/III-as csoportfőnökség tizenöt évig tartott szoros megfigyelés alatt.)

Egy, a közéletben tevékenykedő okos asszony a hozzá érkező fontosabb leveleket elolvasva úgy osztályozta őket a polcain, mintha azok gyógyszerek volnának. Némelyiket idegcsillapítóként vagy altatóként használta, másokat pedig vérnyomásemelőnek vagy hánytatónak. Őszintén csodáltam célirányos bölcsességét.

Nem akarom azt állítani, hogy nekem jólesnek a hasonló üzenetek, de nem is rendítenek meg túlságosan, ez olyan volna, mintha az ember a villámcsapás helyett a mennydörgésbe halna bele. Csak annyi tanulságot vonok le, hogy engesztelhetetlen ellenfelekkel kell harcot vívnom és ebből semmiféle ürüggyel nem állhatok félre.

Tartozom annyival Kepes Andrásnak, hogy elismerjem: a Kádár-rendszert fölényesen-lenézően ítélkező stílusával nem állt egyedül. Az úgynevezett második nemzedék, a felsőbb vagy alsóbb szintű káderek gyerekei közül kerültek ki a „létezett szocializmus” legengesztelhetetlenebb ideológiai támadói, előbb illegálisan, majd nyíltan színre lépő ellenségei. Sokan előzőleg egy szektás kommunista korszakon is átmentek, és mintha az annak idején balra kilengő inga fokozott erővel jobbra vágódott volna vissza. Többségük a Szabad Demokraták Szövetségének soraiban találta meg a helyét.

Fellépésük nem maradt eredménytelen, az első lendület majdnem a többségi hatalom megszerzéséig vitte őket, de korán, már az 1990-es országgyűlési választásokon bekövetkezett a reakció…

A szavazás előtti napokban egy újságcikk másolatait dobálták be a postaládákba, mely ifjú Grezsa Ferencnek, a Magyar Demokrata Fórum egyik vezetőjének a tollából származott, és az „Apák és fiúk” címet viselte. A cikk hangvétele oly mértékben jellemző a rendszerváltó értelmiség erkölcsi színvonalára és az általa használt módszerekre, hogy ide kívánkozik egy rövidebb részlet:

„…Lármásan és kitartóan folytatja kardcsörtető politizálását a Szabad Demokraták Szövetsége… Az ügyvivő testület tagjai közül jó néhányan nemrég még az állampárt (igen, az MSZMP) soraiban vitézkedtek. Nem közkatonaként, hanem mint stratégák, a marxi és hasonló tanok elméleti kutatói-továbbépítői. Haraszti Miklós szülei az Izraeli Kommunista Párt alapítói, ő maga 1970 körüi maoista összeesküvés vádjával állt a bíróság előtt. A többiek: Csákó Mihály, ma az SZDSZ által alapított Szolidaritás Szakszervezet vezetője, Hamburger Mihály, Hamburger Jenő 1919-es népbiztos utóda, ma a SZER [Szabad Európa Rádió – M. Gy.] munkatársa, Dalos György, Pór György, Kis János a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének párttitkára volt, 1973-ban kizárták az MSZMP-ből, »túl baloldali nézetei miatt«… Tamás Gáspár Miklós édesanyja a román kommunista párt alapítója, Kolozsvárról Budapestre költözésük után az egyik legnagyobb pártnyugdíjat kapja (a fia ebből ellenzéki), Bauer Tamás apja a Sztálin út 60.-ban [az Államvédelmi Hatóság egykori központjában – M. Gy.] specialitásáról a „körmös Bauer” néven volt ismert… A fenti tényeket bűnül nem róhatjuk fel, …de ha valaki ilyen háttérrel unos-untalan a kommunista diktatúra elleni küzdelem élharcosának pózában tetszeleg (ha vannak is részérdemei), az már több, mint visszatetsző…”

Nem az én feladatom, hogy ellenőrizzem a felsorolt adatokat, gyanúsan hitelesnek tűnik némelyik. Az is elgondolkodtató, hogy a rendszerváltó értelmiség népi és polgári szárnyának képviselői, például Csoóri Sándor és Csurka István, illetve Kis János, Haraszti Miklós és a többiek együtt ültek a zászlóbontó monori találkozókon, mások pedig a lakiteleki sátorban. A „polgárok” is ismerhették egyes „népiek” múltját, sejthették, hogy Csurka a III/III-as csoportfőnökség beszervezett spiclije volt, Csoóri Rákosi Mátyást dicsőítő verseket írt, zsidóellenes pamfletjei pedig bekerültek az antiszemita cikkeket összegyűjtő antológiába, a „Kirekesztők”-be.

Az „Apák és fiúk” című röpirat csak kiegészítő szerepet játszott abban, hogy az 1990-es országgyűlési választásokon az SZDSZ elesett a főhatalom megszerzésétől. Ehhez hozzájárult még az unos-untalan hangoztatott „kommunistafalás”, mely leginkább Kádár János személyének, majd emlékének folyamatos támadásában öltött testet. A Magyar Demokrata Fórum lényegileg azonos tartalmú, de „fékezett habzású” propagandája jobban hatott a szavazók tömegeire.

Történészek egész nemzedékei vizsgálhatnák ezeknek az „új márciusi ifjaknak” a további politikai színváltozásait. Jó néhányan, Csurka Istvántól Lezsák Sándorig, illetve a másik szárnyon Kis Jánostól Tamás Gáspár Miklósig „alapító atya” létükre már kiléptek abból a pártból, melyet létrehoztak, sorsukra bízva azokat a „szürke párttagokat”, akiket személyes példájukkal és agitációjukkal maguk csábítottak oda. Sokan el is hagyták már az általuk oly sikeresen megváltott Magyarországot: Szájer József Brüsszelben dolgozik, Haraszti Miklós Bécsben tölt be valamilyen sajtófőnöki szinekúrát, Dalos György Németországban telepedett le, és még lehetne folytatni a sort.

A Magyar Szocialista Párt, ez a „szégyenlős” utódpárt is erőnek erejével elhárította magától Kádár János emlékének felvállalását. A „régi gárda” folyamatosan menekült, mindenki előtt ismeretesek egy Szűrös Mátyás vagy egy Pozsgay Imre politikai színváltozásai. Gyurcsány Ferenc náluk is tovább lépett, nyilvánosan, egy általa vezetett rádióadásban kért bocsánatot a nemzettől az 1956-os, majd a Kádár korszakban bekövetkezett eseményekért. Későn kapcsoltam be a készüléket, így nem hallottam, hogy pontosan miért és kinek a nevében tette ezt.

Az ember úgy képzelné: a különféle gyűlölségek lassanként lecsillapodnak és eloszlanak az időben, aztán rájöttem, hogy soha semmilyen ártó szándék nem számolódik fel, csak lappang és valamilyen formára-alkalomra vár, hogy újra felszínre törhessen.

A szocializmus és a Kádár János emléke ellen indított átok-gyilok hadjáratban még egy rövidebb átmeneti szünetet sem engedélyezett a politika, legalább egy pillanatot, amíg újratöltik a puskákat, hogy folytatódhasson a tüzelés.

Élt bennem egy titkos remény, hogy 2006, az októberi felkelés félévszázados évfordulója meghozza majd a békét. Talán nálunk is létrejön egy, a spanyol „Elesettek Völgyé”-hez hasonló emlékhely, mely tudvalevőleg közös temetőbe fogadta be az egykor egymás ellen küzdő falangista és köztársasági harcosok földi maradványait és valóban megnyitotta az utat a sokat hangoztatott „nemzeti egyetértés” felé.

Az előjelek kevés jót ígérnek. Az elmúlt majd két évtized alatt megszokhattuk, hogy a kerek évfordulók alkalmából minden korábbit felülmúló propaganda-hadjárat indul el. A különféle pályázatok, megrendelések felpezsdítik a kommunikációból, „művészeti jellegű” tevékenységből élők világát, az illetékesek ugyanis ilyenkor az átlagosnál jobban fizetnek.

Ez idő tájt nemcsak az emlékszobrokra kiírt pályázatok szaporodnak el, hanem egy újság híradása szerint: „seregnyi moziaktivista jelentkezik: ha elnyerné a Magyar Mozgókép Alapítvány, a Magyar Történelmi Filmalapítvány vagy más mecénások támogatását, megpróbálná a maga módján értelmezni, feltérképezni az 1956-ban történteket”. Az emberben okvetlenül feltámad a kíváncsiság, hogy milyen rugók mozgatják ezeket a „moziaktivistákat”, szerencsére egy másik újság erről is nyújt némi fogalmat:

„…Filmet készít Kádár Jánosról Bereményi Géza író, rendező, a Hídember, az Eldorádó és más nagy sikerű mozifilmek alkotója. Bereményi a népes hallgatóság előtt kifejtette: a fiatalabbaknak minél előbb meg kell ismerniük az igazságot az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő gyilkosságok és megtorlások levezénylőjéről [Kádár Jánosról – M. Gy.]. Szerinte ugyanis, ha négy éven belül nem készülne el egy ilyen film, kifutna egy olyan generáció, amely már minden érdeklődését elveszíti a történelmi igazság iránt. A megoldás tehát csakis az lehet, hogy olyan filmet mutassanak be, amely nem relativizálja a korszak máig ható bűneit és hazugságáradatát”.

Az újságok arról is hírt adtak, hogy filmre viszik a kivégzett orvostanhallgató, Tóth Ilona sorsát, továbbá Mansfeld Péterét, akiről a közvélemény úgy tudja, hogy kivárták, amíg betölti a 18. évét, és akkor akasztották fel.

2005 novemberében, mikor ezek a bejelentések már megszülettek, egy televíziós műsorban szerepeltem. A szó a politikára terelődött, megpróbáltam könnyedebb hangnemet választani, olyanokkal élcelődtem, hogy az a bizonyos „aranytojást tojó tyúk”, melyet Orbán Viktor lépten-nyomon emleget, eredetileg Rákosi Mátyás politikai szótárába tartozott, és ha a kopasz diktátor feltámadna, Orbán fele szőlőbirtokát elperelhetné jogdíj fejében. Azt is megemlítettem, hogy Csurka ΜΙÉΡ-jének választási lózungja, a „Föld, kenyér, szabadság” betű szerinti lekoppintása a Magyar Kommunista Párt 1945-ös jelszavának. Még néhány hasonló eset felsorolása után azt a következtetést vontam le, hogy Magyarországon gátlástalan történelemhamisítás folyik. Előhoztam Kádár János ügyét is, aki véleményem szerint a XX. század legnagyobb magyar államférfija volt, emlékét mégis naponta érik szidalmazások és gyalázkodások.

A műsorvezetőnek elakadt a lélegzete – úgy tudom, ő maga is pályázik egy nagyszabású jubileumi esemény megrendezésére, és attól tartott, hogy a hasonló kijelentéseknek még a meghallgatása is veszélyezteti az esélyeit. Míg kereste az önmagát mentegető szavakat, pillanatnyi csend állt be, és elmondhattam, hogy a kivégzett felkelők névsorában olyan személyek is akadnak, mint Francia Kiss Mihály, aki a Tanácsköztársaság bukása után fehérterrorista különítmények hóhérlegényeként tucatjával akasztott fel embereket. A háború után tíz évig bujkált, csak 1956 októberében merészkedett elő rejtekhelyéről.

Az interjú csendes botrányba fulladt, mikor kiléptem a stúdióból, biztosra vehettem, hogy itt aligha jutok szóhoz még egyszer. Kiegyenlítetlen cehhet viszont nem akartam hagyni magam után, ezért másnap felhívtam a televízió illetékesét, és bejelentettem neki, hogy én vállalom az ügy összes anyagi és erkölcsi következményét. Ez a tévészereplésem a nyomtatott sajtóban is vihart kavart, akadt olyan napilap, amelyik egy hét leforgása alatt ötször foglalkozott velem. Leginkább azt nehezményezték, hogy „Moldova György a kivégzettek között negatív példaként említette Tóth Ilonának, a 2001-ben rehabilitált forradalmárnak és Mansfeld Péternek a nevét”. (Nem túl fontos, de azért megemlítem, hogy Tóth Ilonát nem rehabilitálták, csak semmisségi határozattal zárták le az ügyét.) Később egy nem kisebb fontosságú intézmény, mint a XVI. kerületi önkormányzat is elhatárolta magát ettől a kijelentésemtől.

A tévéadás és az azt követő újságcikkek most is felbőszítették ellenem az „önszorgalmú kutyákat”, megint jöttek a levelek – aláíratlanul!, legfeljebb „Kádár János, Akasztó” feladóval, „Moldova György IV. osztályú firkász” címzéssel, csak egy gyöngyszemet idéznék közülük:

A levelezőlap sarában egy, a „Magyar Nemzet”-ből kivágott nevetős fotómat ragasztották fel, a szöveg pedig a következőképp szól:

„– Röhögsz? Te emberszemét!

Röhögsz, mert Kádár és a hozzád hasonló bunkó pribékek 338 embert vertek agyon, gyilkoltak meg 56-ban?

Röhögsz, mert az emberbarát bolsevizmus nevében ezreket kínoztak éveken át börtönökben?

Röhögsz, mert a te gyereked helyett Mansfeld Péter nyakába tették a kötelet?

Röhögsz, mert 15 évvel ezelőtt életben hagytak? Röhögsz, mert nőstényedet a bosszúállók nem üldözték?

Röhögsz, mert azt hiszed, hogy nem tartanak emberszemétnek?

Röhögsz,… pedig te éppen ezzel a röhögéssel bizonyítod, hogy emberszemét vagy!

Most pedig írj! Lássuk, hogy dicséred a véreskezűt! Te szemét!”

Mindezt kifogástalan helyesírással, úriasszonyra valló, szépen rajzolt betűkkel vetették papírra.

Most, 2006 júliusában, mielőtt kitenném a pontot a kézirat után, megpróbálom még egyszer áttekinteni a helyzetet. Bevallom, majd egy évvel ezelőtt, munkám kezdetén rosszul ítéltem meg a dolgok várható alakulását. Úgy képzeltem, hogy ilyenkor, alig három hónappal az 1956-os felkelés ötvenedik évfordulója előtt a falakat emlékező képek, plakátok borítják majd, a házak homlokzatán már ott lebegnek a legendás lyukas zászlók. Minderről – egyelőre – szó sincs, ugyanolyan méla unalom érződik, mint valaha április 4-re készülőben. Újra bebizonyosodni látszik, hogy a magyar emberek csak két igazi nemzeti ünnepet hajlandók elfogadni: március 15-ét és augusztus 20-át.

Hallani ugyan készülődésekről: a Pofosz, a Rabparlament és az egykori felkelők többi szervezete nem hajlandó együtt ünnepelni a szocialistákkal, Gyurcsány Ferencet ki is tiltanák a megemlékezésekről. A szocialistákat pedig láthatólag egyetlen cél vezérli: minél kisebb botrányokkal és politikai presztízsveszteséggel megúszni az eseményt. Azt persze nem kerülhetik el, hogy felállítsák a „forradalom és szabadságharc” kulisszáit: 900 millió forintba került egy nagy, szörnyszülött emlékmű, ráadásul „mérgezett földre” telepítették, Sztálin egykori szobrának a helyére. További milliárdokat szánnak a többi ünnepi rendezvényre.

És Kádár János, a „hóhér”, a „forradalom vérbe fojtója” is mintha említés nélkül maradna. Megjelenik ugyan néhány könyv, ezek is kevés újat hoznak, többnyire már a maguk idejében is érdektelen művek második-harmadik kiadásai.

Mikor ezeket a záró sorokat írom, úgy tűnik, Kádár János emléke egyre élőbb és tiszteltebb, tanúi lehettünk, hogy az országgyűlési választásokon még a jobboldal is megpróbálta a zászlajára tűzni.

Úgy hiszem, hogy az idő múlásával ez a folyamat csak tovább erősödik. Nem a nosztalgia vagy más érzelmek teljesednek ki, hanem a legegyszerűbb megélhetési kényszer hat majd. Ahogy növekszenek a társadalmi különbségek, milliók és milliók süllyednek kilátástalan szegénységbe, végig kell gondolják a sorsukat, és nem találhatnak más megoldást, mint amelyet a kádári példa adott.

Nekem megtiszteltetést és örömöt jelentett az az időszak, melyet Kádár János emlékének felidézésére fordítottam. Ha tehetném, még éveket szánnék rá, minden nap új változásokat készít.

Tanulságokat nem kívánok levonni, lezárásul hadd idézzem inkább Kopátsy Sándor professzor néhány gondolatát:

„…A mai politikai hatalom nem merne megkockáztatni egy olyan szavazást, amiben a lakosság Kádár János történelmi szerepét a rendszerváltást követő miniszterelnökökével állítaná szembe. Pedig a hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy Kádárt minél jobban lejárassa…

Kádár János úgy fog bevonulni a magyar történelembe, mint a huszadik század legjelentősebb magyar politikusa. Bármit is mond róla a napi politika, a magyar nép szeretettel és nosztalgiával fog visszagondolni rá…

Kádár Jánosnak azért lesz pozitív a történelem által kiállított bizonyítványa, mert az adott kor nagyon korlátozott körülményei között senki sem lehetett nála hasznosabb.”

2006. július 1.

Moldova György

VÉGE

Moldova György: Kádár János (2006) 33/32. Te vetted ki a kezünkből a koldusbotot, de 1990-ben visszaadták duplán

Alig hunyta le a szemét, a hatalom új birtokosai és klienseik máris megpróbálták kikezdeni Kádár János emlékét. A rohamot – mint említettem – az újságok és különféle irodalmi művek könnyűlovassága indította el, de a támadás minden fegyvernemre és frontra kiterjedt.

Nem volt könnyű „fogást találni rajta”. A történelmi méretű bűnöknek nyilvánított tetteit már életében ezerszer felhánytorgatták, ezek elvesztették hatékonyságukat. Új trükkökkel kellett kísérletezni – kisebbekkel-nagyobbakkal.

A fortélyok közül azt találtam a legprimitívebbnek, hogy Kádár Jánost Csermanekként emlegették – és teszik ezt mind a mai napig is. A közéleti fair play szelleme – véleményem szerint – megkövetelné, hogy ha egy jelentős személyiség magyarosított nevet választ, akkor azt használják vele kapcsolatban. Egyetlen színésznek sem jutna eszébe, hogy a „Nemzeti dal”-t szavalva szerzőként Petrovics Sándort mondja be.

Ha valaki mégis áthágja ezt a szabályt, általában sanda politikai szándékok vezérlik. Kételyt kívánnak gerjeszteni a szóban forgó személy magyarságát illetően, megkérdőjelezni, hogy valóban „része-e a nemzet testének”.

Régi szokás ez Hunniában. A háború előtti és alatti jobboldali sajtó ellenfeleit támadva mindig odabiggyesztette a korábbi, idegenes hangzású nevüket: „Kun-Kohn Béla”, „Vas-Weinberger Zoltán” és így tovább.

A hatalom megszerzése után Rákosi Mátyás is élt ezzel a taktikai elemmel. Emlékezetes, hogy a Rajk László ellen indított koncepciós perben a tanácsvezető hosszan faggatta a vádlottat, hogy eredetileg nem Reichnek hívták-e.

A rendszerváltás környékén aztán újra divatba jött az „őskutatás”. A hasonló gyanakvásokat elhintők most már kellő óvatossággal jártak el, sokan azt kockáztatták, hogy a „céltábla visszalő”, és az ő nevüket is elkezdik kapargatni, hátha találnak alatta valamit. Az óvatossági rendszabályok közé tartozott az is, hogy célpontul mindig „sérült vadat” választanak, vagyis előbb körülnéznek és megbizonyosodnak, hogy egyetlen válaszcsapásra képes párt, szervezet vagy személy sem áll ki majd a már ezer sebből vérző célpont védelmében. Nem emlékszem olyan televíziós műsorra, ahol Mindszenty bíborost folyamatosan eredeti nevén, Péhm Józsefként emlegették volna, senki sem kockáztatta meg, hogy magára vonja a katolikus egyház és a hívők százezreinek felháborodását.

Kádár ilyen tekintetben is szabad prédának számított. A „csermanekozást” némileg indokolttá tette volna, ha a név felemlegetői valamilyen hétpecsétes titokról rántották volna le a leplet, Kádár János azonban soha nem tagadta le az eredeti nevét – miért is tette volna –, minden életrajzában, számos nyilatkozatában megemlítette.

Ez a bennfenteskedő piszkálódás túlságosan is alantas ahhoz, hogy sértse az ő emlékét, mégis rejt magában veszélyeket. Azóta már megtapasztalhattuk, hogy a „névkutatás” nem állt meg Kádár Jánosnál. Egy jobboldali képviselő már kiterjesztette „Róth Manó”-ra, vagyis Rákosi Mátyásra, mások pedig azt híresztelik, hogy Orbán Viktort eredetileg „Orsós”-nak hívták.

Ez a porhintés önmagában érdektelen, arra viszont alkalmas, hogy zavart keltsen az átlagemberek gondolkodásában. Aki szerette Kádár Jánost és tiszteli az emlékét, nem tud mit kezdeni ezekkel a politikai „hadargásokkal”, és úgy fogja fel, hogy titkolnia kell az érzelmeit.

Hadd említsek meg egy jellegzetes esetet. Egyszer egy könyvesboltban dedikáltam, kérdeztem a sorban következő olvasó nevét, de ő szabadkozott:

– Nem szeretném hangosan mondani!

Arra gondoltam, hogy valamilyen erősen idegenes hangzású vagy gúnyolódást kiváltó névről van szó:

– Jól van, akkor súgja a fülembe!

Közelebb hajolt, és szinte némán, csak az ajkát mozgatva mondta:

– Kádár Jánosnak hívnak.

Puszta kíváncsiságból megnéztem a 2005-ös budapesti telefonkönyvet: hat Kádár János nevű előfizetőt találtam benne, Csermanek Jánost pedig egyet sem. Magának Kádárnak nem született gyereke.

Az átok-szitok háború nem állt meg a nevénél. A polgári demokratikus ellenzék egyik vezéralakja, az azóta már elhunyt Szabó Miklós, még Kádár János egykori szakmunkási múltját is kétségbe vonta utólag.

Mint köztudott: írógépműszerésznek tanult ki, Izsák Sándor műhelyében szerezte meg a segédlevelet. Kádár még tanoncként csatlakozott az ifjúmunkás-mozgalomhoz, még mindig innen járt a húszon, mikor letartóztatták és elítélték. 1935-ben újra lebukott, kétéves börtönbüntetés kapott. A szegedi Csillag börtönből kiszabadulva feketelistára került, többé nem alkalmazták a szakmabeli cégek, egy szőnyegkereskedőnél dolgozott segédmunkásként, majd a Kaszab esernyőgyárban helyezkedett el kifutóként. Kádár életpályájának ezt a szakaszát Szabó Miklós a következőképpen elemzi a Rubicon című folyóiratban közölt cikkében:

„…Miféle műszerész volt Kádár? Jószerileg semmilyen. Soha nem művelte kitűnő szakmáját. A róla elnevezett korszak napjaiban eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a majdani Kádár-múzeumban egy szobácskát sem tudnak megtölteni majd azokkal az írógépekkel, amelyeket Csermanek János megjavított. Az akkor még Csermanek János azzal kezdte a pályáját, hogy kifutó volt egy esernyősnél. Miért adta annyira alább annál, amit szakmájával elérhetett volna? Rejtély. Az elmondottakat figyelembe véve detektívregény-fejtő logikával gondolhatunk egy megoldásra. A leendő Kádár valószínűleg ama nevezetes „guruló rubelből” élt. A kifutóskodás csak fedőállás volt neki. A párt fizetett az esernyősnek, hogy „fal” állást adjon az emberének. Ha merész feltevésem igaz, akkor Kádár annyira nem akart dolgozni, hogy evégett még eredendő gyávaságán is felül tudott emelkedni.”

Szóval nemcsak munkakerülő, hanem gyáva is volt. Úgy gondolom, hogy ha már megfizették ezért Kaszabot, könnyebb beosztást is adhatott volna Kádárnak, munkatársai szerint egyszerre tíz-tizenöt tucat esernyőt is ki kellett szállítania kerékpáron a vevőknek.

Teszi mindezt Szabó Miklós olyaténképpen, hogy akár a legkisebb bizonyítékot vagy bármilyen más ráutaló jelet fel tudna mutatni állításainak igazolására. Kádár Jánosról való vélekedését nem a tények, hanem a mindentudó értelmiségi gőg szülte.

(Hallottam egy történetet Kádár életének ezzel a szakaszával kapcsolatban, sajnálnám, ha elsikkadna az időben, ezért ide iktatom.

Fejtő Ferenc, a neves, Franciaországban élő író és filozófus 1956-tól a Kádár-rendszer legelkeseredettebb ellenségei közé tartozott, tajtékozva írt róla a nyugati újságokban:

„…A Kádár-kormány rendőri jellege szüntelenül kihangsúlyozódik, Kádár János Moszkvában körvonalazta: itt volna a kedvező alkalom, hogy újra érvényesítsék a kegyvesztetté vált sztálini tételt, melynek értelmében a szocializmus építésének időszakában az osztályharc fokozódik” – hangnemben.

Kádár nem fordított különösebb figyelmet ilyen támadásokra, de nem felejtette el őket. Hosszú évekkel később egy hivatalos küldöttség élén Párizsban járt és kérte vendéglátóját, hogy a díszfogadásra hívja meg Fejtőt is. Az író meg is jelent a magas invitálásra, de hogy elkerülje a kézfogást, az egyik félreeső sarokba húzódott, Kádár lépett oda hozzá:

– Elnézést, Fejtő úr, hogy zavarom, de szeretném köszönteni mint régi ismerőst.

– Nem emlékszem rá, hogy mi találkoztunk volna. – De igen. Emlékszik még a Kaszab-féle esernyőgyárra, ahol Szántó Judit, József Attila szerelme dolgozott?

– Igen, gyakran kijártam oda Attilával együtt. Maga honnan tud erről?

Emlékszik rá, hogy dolgozott ott egy vékony szőke kifutófiú is?

– Valami rémlik.

– Nos, ez a kifutófiú én voltam, én vittem ki mindig az ételt, amit Judit küldött haza József Attilának – mondta Kádár János, és barátságosan kezet nyújtott.

Nem tudom, Fejtőre miképp hatott ez az epizód, annyi bizonyos, hogy később sem lett a szocialista rendszer híve. Még 2005-ben is olyan kijelentést tett, hogy „mindenkinek megbocsátok, de Kádár Jánosnak legutoljára.” Mi tehetünk?!)

A „nagyágyút”, a magyar közvélemény előtt mindig is leghatékonyabb lejárató eszközt: a személyes anyagi előnyszerzést még Kádár János ellenségei sem merték bevetni. Egyszer egy bennfenteskedő riporter megkérdezte tőlem, hogy akarom-e tudni az egyik, rendszerváltás utáni miniszterelnök titkos svájci bankszámlájának a számát. Én elhárítottam az ajánlatot, de megjegyeztem, hogy az viszont rendkívül érdekelne, ha Kádár János esetleges hasonló betétjéről tudna tájékoztatni. Az illető többet nem jelentkezett.

Az igazi kommunistákról sok rosszat el lehet mondani, de anyagi javak hajszolásával csak ritkán szokták vádolni őket. Köztudott, hogy Lenin után nem maradtak kincsek, magáról Sztálinról is ismeretes, hogy nem vette fel személyes célokra a főtitkári fizetését, hanem berakatta a páncélszekrénybe. Időnként megkérdezte titkárát, Poszkrebisevet, hogy mennyi pénz gyűlt össze és átirányította segélyezésre vagy különféle állami beruházások számlájára.

Ez az alapállás még Sztálin magyar helytartójára, Rákosi Mátyásra is vonatkozott. Emlékszem, az 1956-os felkelés idején az újságok kolumnás cikkekben számoltak be az elhagyatott és átkutatott Rákosi-villa „átkairól”, de csak egyetlen luxust tudtak feltárni: a háztartásban két mosógépet is használtak.

Ami Kádár Jánost illeti – becsületből vagy józan belátásból, valószínűleg mind a kettőből – de valósággal irtózott minden anyagi kedvezmény elfogadásától, még a legapróbbat is elhárította. Ezzel kapcsolatban Földes Péter újságíró mesélt el egy jellemző történetet a„Rubicon”-ban:

„…Ha jól emlékszem, 1954 őszén volt az a nagy népfrontgyűlés a Városi Színházban, amelynek a szónoka Nagy Imre volt, ragyogó beszédet mondott. A szünetben fényűző protokoll volt, ahol rém nagy tolongás támadt. Nagyon sokan mentek oda. A földszinten egy másik, fizetős büfé volt, én a magam ízlése szerint oda mentem, mindig utáltam a protokollt. Vettem egy süteményt, megállt mellettem Kádár. Akkor láttam először a börtöne után, rossz állapotban volt. Köszöntem neki udvariasan, és mondtam: »Mit csinál most?«. Mondta, hogy a XIII. kerületi pártbizottságon dolgozik, és közben előszedett négy forintot, és levett egy almát a pultról… Én meg úgy viccesen megjegyeztem, hogy úgy látszik, vannak, akik pénzért szoktak enni. Ő is mosolygott, aztán elköszöntünk.”

Később, már az ország első embereként sem változtatott a magatartásán. Ha a május elsejei felvonulások dísztribünjén állva elfogyasztott egy kávét, az árát letette a pulpitusra, és figyelmeztette társait, hogy kövessék a példáját.

„Ő volt az, aki megszüntette azt a gyakorlatot, hogy a vezetők mindent ingyen kapnak” – mondja róla referense és tolmácsa, Bartáné „Nágya”. – Az volt az elve, hogy mindenki kap fizetést, abból gazdálkodjon.

1956 végén Kádár János első intézkedései közé tartozott, hogy bevezette: a párt alkalmazottai 8-10 százalékkal kevesebbet keressenek, mint a hasonló szinten dolgozó államapparátusbeli kollégáik. Úgy vélte, ez is hozzátartozik az eszmei példamutatáshoz. Dühbe gurult, ha utazás közben a feleségével együtt fényképezték le:

– Mit szól a magyar paraszt, ha megtudja, hogy Kádár az állam költségén az asszonyt is magával viszi?

Kádár János nem adatott ki a maga nevében „négerek”, vagyis névtelen bedolgozók által megíratott könyveket, jóllehet az élete nyilvánvalóan inkább bővelkedett eseményekben, mint például Horn Gyuláé vagy Orbán Viktoré, akik házat vettek önéletrajzuk honoráriumából. Keményen rendre utasította a hasonló vállalkozásra készülő Αczél Györgyöt is:

– Én a te helyedben nem próbálnék meg üzletelni a szenvedéseimmel!

Úgy hiszem: alapvető etikai normáink közé tartozik, hogy mások megítélésénél nem tagadunk meg tőlük olyan erényeket, melyek belőlünk hiányoznak – mégis kevesen tudják elkerülni ezt a hibát. Kádár Jánosról is sokan elmondják, hogy puritán magatartása, az anyagiak ignorálása valójában nem a jelleméből fakadt, hanem csak politikai tőkét kívánt kovácsolni magának. Felesleges volna vitát kezdeményezni erről, csak annyit jegyzek meg, hogy az utódjaitól is szívesen vennénk ilyen „szemforgató” gesztusokat. Kádár János, ha szőlőt kívánt, akkor egy kilót vásárolt és nem tíz- vagy húszhektárnyit.

Szellemesnek találom Kopátsy Sándor egyik megjegyzését, miszerint „Kádárnál szerényebb, mondhatni olcsóbb diktátora az egész ezeréves magyar történelemnek nem volt. Α magyar történelemre mindig az volt a jellemző, hogy királyai, urai még a nyugati társaiknál is fényesebben, költségesebben éltek, a nép ugyanakkor a nyugatiakhoz képest szegény maradt… Ezzel szemben a 80-as években az európai szocialista országok közül csak rólunk volt elmondható: szegény ugyan az ország, de a nép viszonylag jól él… Ma már talán a nagy többség életszínvonala elérte a rendszerváltás előttit, de ez a vezető réteghez képest katasztrofális lemaradást jelent…”

Mint említettem, az MSZMP két közvetlen utódpártja közül a Munkáspárt elveszítette politikai súlyát, az MSZP is kikerült hatalmi pozíciójából, az 1990-es országgyűlési választásokon alig tíz százalékot szerzett. Hivatalos, állami színtű megemlékezést Kádár Jánosról nem kezdeményezhetett, de biztonsággal állíthatjuk, hogy ez nem is állt szándékában.

A rendszerváltás hozta új körülmények között az MSZP mindig is azzal próbálta szalonképessé tenni magát, hogy ha támadni nem is merészelte, de mindenképpen megtagadta Kádár János emlékét.

Az 1990-es évek elején interjút készítettem a szocialisták elnökével, Horn Gyulával. Többek között azt is megkérdeztem tőle, hogy a pártja miképp viszonylik az MSZMP-hez. Horn annak idején a Központi Bizottság ülésein ömlengve dicsérte szembe az első titkárt: „Kádár János nélkül nincs párt” – stílusban, Kádár ezt meg is elégelte, és ráförmedt:

– Ugyan már, ne protezsáljon engem!

Most a kérdésemre Horn komoly arckifejezést öltve azt felelte:

– Csak három dologban nem értünk egyet velük: a múlt, a jelen és a jövő megítélésében.

Mivel több idősíkot nem ismerünk, ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy semmiben sem vállalnak közösséget. Horn nyilvánvalóan nem a magánvéleményét fejezte ki, hanem az MSZP általános felfogását, ezt később, más beszélgetéseken is tapasztalhattam. Egyszer egy követségi fogadáson találkoztam Szekeres Imrével, aki egykori megyei KISZ-titkárból vált a Magyar Szocialista Párt prominens vezetőjévé, és érdeklődtem nála, hogy miért nem visznek vagy legalább küldenek egy szál virágot Kádár János sírjára. A jeles politikus megtisztelt bizalmával:

– Megállapodást kötöttünk koalíciós partnerünkkel, a Szabad Demokraták Szövetségével, hogy elhatárolódunk Kádár János emlékétől.

Csak nehezen tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: egy sincs köztetek, aki a pályafutását, elért pozícióját, szerzett hatalmát nem Kádár Jánosnak köszönheti – közvetlenül vagy alig áttételesen.

Idézhettem volna Romain Rolland-t is, aki azt mondta, hogy egy ember vagy egy társadalom lelki épsége a megtörténtek vállalásától függ. Aki megtagadja önmagát, annak nem múltja lesz, amelyre a jelenét és a jövőjét építheti, csak előélete, mint a bűnözőknek, a pártok pedig puszta érdekszövetséggé válnak.

Az idők múlásával az MSZP egyre inkább eltávolodott Kádár emlékétől. 2005 novemberében Gyurcsány Ferenc kijelentette, hogy a Horthy-rendszerben nagyobb szabadság és demokrácia uralkodott, mint Kádár János idején. Gyurcsány olyanokat is hozzátett, hogy ha politikai mintaképet kellene választania, Bethlen István, Horthy miniszterelnöke mellett döntene Kádár János ellenében. Nem tételezhetjük fel, hogy Gyurcsány nem tudta volna, hogy Bethlen – kétségtelen államférfiúi adottságai mellett – a szíve gyökeréig jobboldali politikus volt. 1920-ban ő vezette a bécsi ellenforradalmi akciókat, asszisztált a fehérterror rémtetteiben, a zsidó egyetemistákat sújtó „numerus clausus” és a kommunistákat üldöző 1921-es III. törvénycikk megvalósításában.

Bethlen 1926-ban visszahozta a felsőház intézményét, „mert ha bevezetnék az általános titkos választójogot, nem a polgárság, hanem a munkásság jutna uralomra”, államosítani kívánta a szakszervezeteket, külpolitikájában az olasz fasiszta vezér, Mussolini kegyeit kereste.

Gyurcsányhoz hasonlóan a régi funkcionárius gárdának a gazdasági életre nyitottabb tagjai vállalkozásokba kezdtek: gyárakat vásároltak fel bagóért, Tadzsikisztánnal üzleteltek, tudunk olyanról, aki kocsmákat működtet Szegeden. Ők nem hogy Kádár János emlékét, de a saját múltjukat sem vállalják fel.

Bárhogy is döntött a politika, Magyarország nem felejtette el Kádár Jánost, halálának évfordulóin ezrek és ezrek indultak el a Kerepesi úti temető felé, jöttek metróval, külön autóbuszokkal az ország minden tájáról. A televízió, a rádió és az újságok nem közölték az esemény időpontját, az embereket legfeljebb egy-egy utcai fa törzsére kiragasztott cédula tájékoztatta.

Α temető téglafalához érve az emlékezők megállnak virágot vásárolni. Talán nem kegyeletsértés azt állítani, Kádár Jánosnak „szerencséje volt”, hogy júliusban halt meg, ilyenkor érik be a dömping rózsa és szegfű, szálját harminc-negyven forintért kínálják a cigány árusok. Ha az évforduló decemberre esne, ezeknek az embereknek nem telne virágra.

Α vörösmárvány sírkő egy-két óra múlva már alig látszik ki a csokrokból, de még mindig hosszú sorban állnak az emberek, hogy ők is letehessék a megemlékezés jeleit. Különös jelenetek játszódnak le ilyenkor. Egy fejkendős munkásasszony lehajol, hogy helyet keressen a virágának, közben maga elé mormogja:

– Te vetted ki a kezünkből a koldusbotot, de most visszaadták duplán!

Egy sötét szemüveget viselő, sovány, eszelős férfi megáll a sírnál és kiabál:

– Kádár élt! Kádár él, Kádár élni fog! – olyan indulat árad belőle, mintha egész évben csak arra készült volna, hogy ezt kimondja.

Kádár Jánosné három évvel élte túl az urát – ezt a szót szerette használni kapcsolatukra –, földi maradványait vele közös sírba rakták le. Az évfordulón ő is megkapja a maga virágait, fel-felsóhajtanak az emberek:

– Szegény Mariska néni! Ha ő elmondta az urának, hogy mi történik itt az országban!

Én is be szoktam állni a lépésben araszoló sorba, utána körülnézek a tömegben, megszólítanak, elbeszélgetünk. Figyelem az arcokat: életem javát a világ sűrűjében gázolva töltöttem el, magas helyeken: minisztériumokban, igazgatóságokon, hivatalokban is megfordultam, de itt nem látok onnan ismerős arcokat. A politika és a kultúra egykori hatalmasai nem jönnek el ide. Merre járhatnak, mit csinálhatnak?

Talán a testi épségüket nem kívánják kockáztatni, bár én a másfél évtizedből csak egy provokációra emlékszem: egyszer egy Trabant gépkocsi, melyre egy nemzetiszínű zászlót drótoztak fel, állt meg a temető kapujában. Vezetője, egy fiatal szakállas férfi demonstratíve akadályozni próbálta a befelé tartó mozgást, de a rendőrök eltávolították, mielőtt még konfliktus keletkezhetett volna.

Csak a névtelen tagság maradéka gyűlik itt össze: ősz hajú férfiak és megviselt arcú nők a budapesti külvárosokból, a felszámolt nógrádi, borsodi, mecseki bányavidékről, Ózdról, a megszűnt kohóüzemek kolóniáiból, régen feloszlatott mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjai, a változások vesztesei és kényszerű elszenvedői.

A temetői megemlékezést mégsem a gyász hangulata jellemzi, sokkal inkább egy országos majálisra hasonlít. Régi ismerősök találkoznak, a napsütésben kigombolják a kabátjukat, egy-egy borosüveg is körbejár, családi fotókat mutogatnak egymásnak. Nehezen hagyják abba a diskurzust, mikor a hangosanbeszélő a nagygyűlés szorosabb értelemben vett színhelyére, a Munkásmozgalmi Panteon elé szólítja őket. Itt a szabad térségben szinte perzsel a júliusi nap, a kövezet is visszaveri a forróságot, a bizony már hajlott korú emberek nem akarnak kimozdulni a fasor árnyékából, a rendezők agitálják őket:

Menjünk oda, ahol látnak minket! Este a televíziós kiadások csak az emelvény előtti teret mutatják majd, a nézők azt fogják hinni, hogy alig voltunk! – erre a buzdításra néhányan elszánják magukat, és előbbre lépnek.

Zúg a tömeg, spontán jelszavak hangzanak fel, újak és már régről ismerősek:

– Munkát! Kenyeret!

– Az urak ne használják a csillagos diplomájukat!

Én távolabb húzódom az elnökségi pódiumtól, a sokaságban álldogálok, legfeljebb annyi kivételezésben részesülök, hogy a szomszédom fölém is kiterjeszti a napernyőjét.

El-el szoktam nézegetni a Panteon oldalába kirakott Kádár János-portrét. Az életrajzírója szerint: „öltönyeit Váci utcai szövetkezeti szabóságban vagy a Honvédelmi Minisztérium szabóságában csináltatta, és biztos, hogy volt tíz öltönye…” A képen viselt zakója mégis rosszul szabottnak tűnik, a bal válla fölött mintha „puklis” volna. Általában nem maradtak róla„blickfangos” fotók, nem állt be pózokba, arcát sohasem támasztotta hatásos mozdulattal a tenyerébe. Ha egy emlékezetes képet próbálok felidézni róla, az a felvétel jut eszembe, mikor az első titkárságból való leváltása után jön lefelé a lépcsőn, egyik kezével a botra támaszkodó feleségét segíti, a másikban az asszony retiküljét hozza.

A megemlékezések programja alkalomról alkalomra változott, a kezdeti évek merev és egyhangú „szocialista szertartásának” helyére látványosabb műsorok léptek. Egy Kossuth-díjas színész József Attilát szavalt, vagy egy félig amatőr költőnő a saját verseit énekelte, gitáron kísérve magát. A 2000-ben tartott ünnepségen már egy szabolcsi cigányzenekar is fellépett, „Mariska néni”, a néhai Kádár Jánosné kedvenc magyar nótáit játszották.

Az évfordulós rendezvény nagy részét persze a beszédek tették ki, az idők folyamán ezek stílusa is módosult. Már nem olyan szónokok álltak a mikrofon elé, mint például a görög kommunista párt egyik vezetője, aki majd egyórás áttekintést nyújtott hazája gazdasági válságáról és annak lehetséges következményeiről, méla unalomba taszítva a hallgatóságot, helyette hajlékonyabb előadókészségű küldöttek érkeztek.

Az is változatosságot jelentett, hogy az emelvényen felsorakozó díszelnökség tagjainak csoportjában időnként kicserélődött egy-egy tag. Az ünnepséget szervező Munkáspárt belső hatalmi harcainak következményeként el-eltűnik néhány korábbról ismert arc, és újak jelennek meg – néhányuk tündöklése alig egy-két évfordulós szereplésre korlátozódik.

Elengedhetetlen színfoltnak számít továbbá egy-egy húsz év körük lány vagy fiú hitvallása – ez feltételezésem szerint azt kívánja bizonyítani, hogy a Munkáspárt nem csak az öregek pártja, hanem a fiatalokat is magához vonzza.

Ami másfél évtized óta nem változott: Thürmer Gyula személye és szerepe, ő volt és maradt az ünnepségek meghatározó szónoka. Bizonyos engedményeket ő is tesz a forgó idő követelményeinek megfelelően. A korábban korpulens férfi erősen lefogyott, nem tudni, ennek következményeként alakult-e ki az arcán időnként végigrángó tic, vagy a hosszú, eredménytelen évek idegfeszültsége váltotta ki nála. Érettségiző diákhoz illő sötétkék öltönyét is lecserélte modernebb szürkés árnyalatúra.

Thürmer jól és lendületesen beszél, szívesen használ erőteljes gesztusokat. Ha a politikai helyzet úgy kívánja, megfenyegeti a temetőtől légvonalban alig száz méterre fekvő MSZP-székházat, ha viszont történetesen egy lehetséges együttműködés körvonalai bontakoznának ki, akkor kisebb vehemenciával hangoztatja a fenntartásait. Thürmer reménykedését én kétkedve fogadom, számomra elképzelhetetlen, hogy a két „utódpárt” között valódi egyetértés alakulhasson ki.

– Mind a ketten ugyanabból a tóból halásznak – az MSZP luxus horgászkészségekkel, a Munkáspárt pedig ez út menti fáról levágott ággal – mondta valaki.

A hivatalos program szinte kiszámítottan egy óra hosszat tart, tizenegy óra felé elhangzik az utolsó méltató szó is, aztán a tömeg elénekli az Internacionálét. A Munkáspárt ezzel a dallal is magára maradt, a Magyar Szocialista Párt már kiiktatta rendezvényeinek programjából.

Elkezdődik a hivatalos koszorúzás, ezt már sokan nem várják meg. Az ismerősök elköszönnek egymástól, nem tudják, találkoznak-e „jövőre ugyanitt”, a kézfogás szorosabb a szokásosnál.

Nem vehetjük biztosra, hogy a jövőben is lesznek hasonló megemlékezések. Nem csak Kádár János öreg tisztelői közül távoznak el mind többen az élők sorából, de megéreztetik hatásukat a Munkáspárt belső megosztottságának a jelei is. 2005-ben a „trónkövetelő” Vajnai Attila alelnök, Thürmer Gyula ellenfele, mellén vörös csillaggal jelent meg a temetőben, mely köztudomásúan „tiltott pártállami jelképnek” számít, a rendőrség már felkészülten várta, azonnal letartóztatták és elszállították. Az ünnepre érkezők közül százak hagyták el futva a temetőt, hogy tüntessenek a kapitányság előtt, ahová Vajnait beszállították. Néhányan ezzel a gesztussal Thürmer személye iránti fenntartásaikat is jelezni kívánták. Bizony nem sokan maradtunk a sírkertben.

Azóta a párt már ketté is szakadt, a Munkáspárt nevet változtatott, öt-hat megyei szervezete pedig levált róla.

A 2006-os országgyűlési választások teljes kudarcot hoztak: az újonnan szerveződött alakulat alig néhány ezer szavazatot kapott, Thürmer pártja is alig egy fél százalékot. Elveszítették az egy százalék fölötti pártoknak kijáró állami támogatást, megkezdődött az általános leépülés, ennek első jeleként megszűnt az egyetlen valóban baloldali hetilap, a „Szabadság”.

A vereség sem hozta közelebb egymáshoz a Magyar Kommunista Munkáspártot és a Munkáspárt 2006-ot, még a Kádár Jánosra való emlékezést is külön időben és helyen tartják: egyikük a születésnapján a Vasas Székházban, a másikuk halála évfordulóján a temetőben. Az is előfordulhat, hogy jövőre már semmiféle rendezvényre nem kerül sor. Kádár öreg hívei már nehezen mozdulnak, kevés köztük a tehetős ember, akik meg tudják váltani a jegyüket azokra a bérelt buszokra, amelyek felszállítják az emlékezőket a Kerepesi úti sírkertbe, a menetrendszerű járatokkal pedig sokan nem érnek fel időre.

Én általában ki szoktam tartani az ünnepség befejeztéig, utána metróval indulok hazafelé. A Moszkva téren szállok le. Egy ilyen alkalommal a mélyből feljövet azt láttam, hogy a tér közepén az Üdvhadsereg aktivistái épp tea- és kenyérosztáshoz készülődtek. Talán kétszáznál is többen sorakoztak a kondérok előtt, rongyosak és megviseltek. Arra gondoltam: anélkül, hogy tudnák, nekik van a legtöbb okuk, hogy megsirassák Kádár Jánost, ők Kádár igazi árvái.

Valaha elindult egy mozgalom, hogy állítsanak szobrot emlékének. Azt csak találgathatjuk, hogy a Hatalom engedélyezte volna-e, de az ügy nem jutott el a hivatalos döntés szintjére. Az összejött pénzből csak egy márványtáblára tellett, melyet a sírkő lábához illesztettek, rajta ezzel az idézettel:

„…Ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit tennem kellett…”

Egyszer-egyszer kiderül, hogy az emberek másképp ítélik meg Kádár Jánost, mint az irányt szabó politikusok és médiamenedzserek. Egy felmérésen az ezeréves Magyarország történelmében a harmadik legkiemelkedőbb személyiségének választották – Szent Istvánnal és Széchenyi Istvánnal egy sorba állítva.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/31. Lehetetlen, hogy lebukás nélkül megúszom: csak addig maradhatok, amíg szükség van rám (1956. november)

Kádár János mindvégig vonakodott attól, hogy a személyével foglalkozzanak, csak a Párt Politikai Bizottságának kötelező erejű döntése tudta rákényszeríteni, hogy belemenjen egy bizonyos fajta kompromisszumba. Az 1980-as évek legelején – hetvenedik születésnapja előtt – hozzájárult, hogy megjelenjen egy válogatás a cikkeiből és a beszédeiből, a kötet bevezetője pedig afféle életrajzi-politikai áttekintést tartalmazott volna. Ennek az utóbbinak az elkészítésével Gyurkó László író-politikust bízták meg. A fegyelmezett Kádár János nem térhetett ki a párthatározatok hatálya alól, de igyekezett minél kevesebb időt vesztegetni erre az interjúra, mondván:

– Nincs nekem időm arra, hogy a múltammal törődjek!

Gyurkó úgy emlékszik rá, hogy Kádár kertelés nélkül megkérdezte tőle: milyen hosszan kötné le őt ez a munka. Az író három napot kért, ebbe az első titkár bele is egyezett. Úgy tudom, valóban három alkalommal fogadta Gyurkót: egyszer egy politikai nagygyűlésre kísérhette el, egyszer együtt mentek uszodába, végül egy hosszabb beszélgetést is folytattak – ezen kívül néhány alkalmi dialógusra is sor került az idők folyamán. Nem áll jogomban minősíteni ezt a vállalkozást, de mint gyakorló riporter, felfoghatatlannak találom, hogy lehet ennyi idő alatt, ilyen alapozással a század legjelentősebb, egyben legvitatottabb magyar politikusának pályaképét akár csak felvázolni is.

A könyv anyagának talán csak az egytized része foglalkozik magával Kádár Jánossal, a többit idézetek, elméleti és történelmi eszmefuttatások és más töltelékek teszik ki. Ebből már a cím is érzékeltet valamit: „Arckép – történelmi háttérrel”.

Maga az arckép elmosódó, sőt enyhén retusált is. Mellőz olyan eseményeket, melyek Kádár János életében döntő szerepet játszottak: a Horthy politikai rendőrségén tett vallomását, az 1968-as csehszlovákiai bevonulásban való részvételt és így tovább. Belátom, hogy nehéz, sőt egyenesen lehetetlen lett volna ilyen kényes kérdésekkel szembesíteni az ország első emberét, viszont az is igaz, hogy senki sem kényszerítette Gyurkó Lászlót töltött fegyverrel a könyv megírására.

Feltételezem, Kádár János megkönnyebbült, mikor túlesett ezen a nyűgös „kötelező feladaton” és újra valódi munkájával foglalkozhatott. A könyvet valószínűleg Aczél György és annak hivatalbeli utódja, Óvári Miklós lektorálta, bár ez az impresszumban nincs feltüntetve. Maga a szerző is bevallja, hogy Kádár János sem a kéziratot, sem a kész kinyomtatott művet nem olvasta el. A terjedelme meglepte, az előre jelzett 60-80 oldal majd 400-ra sikerült. – „Beleolvastam a bevezetőjébe, úgy tűnik, igazat ír” – emlékszik vissza Gyurkó egy odavetett megjegyzésére.

Bár több mint hatvan évig vett részt a politikai harcokban, harminckét évig irányította Magyarország sorsát, Gyurkó művét leszámítva egyetlen könyv sem jelent meg róla életében.

Aki azt hinné, hogy az önmutogatásnak ez a puritán elutasítása általában is jellemzi a magyar politikusokat, az alaposan téved. Csak példaként említjük meg, hogy Torgyán Józsefről vagy Orbán Viktorról féltucatnyi életrajz és önéletrajz született, és Gyurcsány Ferenccel is több mű foglalkozott, bár jóllehet ez az utóbbi alig két éve lépett ki a magasabb politikai porondra. Nincs okunk feltételezni, hogy ezek a könyvek az akaratuk ellenére születtek volna meg.

Kádár halála után megszaporodtak a személyét érintő különféle „alkotások”, a számuk napjainkra talán a huszonöt-harmincat is eléri. A többségük ügyesebb vagy silányabb sajtótermék, mely a tárgyban mutatkozó konjunktúra hatására fogantatott.

Természetesnek tekinthetjük, hogy az 1989-ben bekövetkezett halála után Kádár János alakja először szépirodalmi alkotásokban tűnt fel. Ha nem is kizárólagos érvényű, de sok esetben bebizonyosodott tapasztalat, hogy egy elméleti jellegű megközelítés az ismereteknek legalább a komolyan vehető minimumát megköveteli, a szépirodalmi megjelenítés viszont alig igényel tájékozottságot, az indulatok, közhelyek, szóvirágok jótékonyan elfedik a tények hiányát.

A „véreskezű diktátor”-t vádoló költemények után hamarosan a drámai műfaj is jelentkezett. Végh Antal, Szigethy András, Sziládi János, Kornis Mihály és mások is megkísérelték színpadra vinni Kádár János életét. Távol áll tőlem, hogy kétségbe vonjam az illusztris szerzők képességeit, a maguk megszokott témavilágában mozogva mindegyiküktől kitellett volna egy-egy sikeres színjáték. Kádár János esetében azonban – képletesen szólva – kőbe haraptak.

Szinte mindannyian azonos drámai alaphelyzetet választottak: Kádár János „hasadt lelkének” két felét próbálják szembesíteni egymással, a „véreskezű diktátorét” és az önmagát marcangoló, büntetéstől rettegő öregemberét. Ebben a viaskodásban tűnik fel ellenfélként a mártír Nagy Imre árnyéka, kettősük Macbeth és Banquo párviadalára emlékeztet. Kádárnak a jelenetek során alig jut más feladat, mint hogy célzatosan és önkényesen szerkesztett párbeszédekben „magas labdákat adjon fel” Nagy Imrének, melyeket a miniszterelnök könnyed és hangzatos mondatokkal lecsaphat. Az ítélet minden szerzőnél azonos: a pálca eltöretik a bűnös Kádár János feje felett.

A prózai műfaj jellegénél fogva eleve nehézkesebben indult, de aztán igyekezett felzárkózni. Sorra jelentek meg olyan hangzatos című könyvek, mint „Igazságos Kádár János”, „Kádár köpönyege”, „Kádár koszos inge” és a többi hasonló leleplezésnek szánt dolgozat, mondanivalójukban alig különböztek a fentebb említett drámáktól.

A konfliktus kiélezésében legmesszebbre egy novellás kötet merészkedett – sem a „mű”, sem a szerzője nem éri el azt a minimális szintet, mely a cím konkrét említését indokolttá tenné.

A kötet egyik elbeszélése arról szól, hogy Kádár János felkeresi Nagy Imrét a kivégzése előtti éjszakán a Gyorskocsi utcai börtönben. Ez az ötlet valószínűleg onnan származott, hogy a szóbeszéd szerint Sztálin mindig meglátogatta halálra ítélt ellenfeleit.

Feszült vagy legalábbis annak szándékolt párbeszéd bontakozik ki a két férfi között a fentebb említett kurzus drámák stílusában. Kádár elismeri, hogy Nagy Imrének hamarabb emelnek szobrot a Kossuth téren, mint neki – ez úgynevezett „beteljesülés utáni jóslat”, mert a könyv megjelenése idején a Nagy Imre-emlékmű már több mint egy évtizede ott állt a megjelölt helyen.

További pengeváltások következnek, ezekből mindig az egykori miniszterelnök kerül ki győztesen, végül az egyre idegesebb Kádár János felteszi az őt leginkább érdeklő kérdést:

„…Szeretném tudni, hogy amíg én börtönben voltam, pontosabban ti, moszkoviták, te meg Rákosi bebörtönöztetek, szóval, hogy ez idő alatt mi történt a feleségemmel? [Csak a tájékoztatás kedvéért jegyzem meg, hogy Kádár János hét-nyolc évvel korábban történtekre kérdez rá, ezalatt százszor is találkozott Nagy Imrével, ha meg akart volna tárgyalni valamit, rég megtehette volna – M. Gy.].

N. I. felállt és a sűrűn rácsozott, sötét ablak felé fordult:

– Nem tudok róla semmit, csak annyit, hogy leváltották és elhelyezték valahol másutt…

– Egy sötét pincében, ahol játék mackókat gyártottak. Mesélik viszont, hogy munka után a te kocsid várta…

– Ezeket Róna [mint említettem, Róna Ottó Kádár Jánosné első férje volt – M. Gy.] terjeszti, hogy elterelje magáról a figyelmet. Hiszen mindenki tudja, hogy miután elváltak és Mária hozzád ment feleségül, maradt köztük kapcsolat…

Kádár zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje vele a homlokát.

– És veled?

N. I. érezte, hogy most, élete utolsó játszmájában fölénybe került és rá nem jellemző módon azt kívánta, hogy győzelemmel fejezze be ezt a halálos diskurzust:

– Mindig gyanakvó voltál, Kádár, s az is maradsz és egész életedben boldogtalan…”

Az a sejtetés, hogy Kádár János a felszarvazott férj, Nagy Imre pedig a csábító szerepét játszhatta, véleményem szerint mindkettőjük emlékét sérti, minden határon túlmenő gyalázatosság.

Az irodalomban külön divattá vált összehasonlítani a XX. század három leghosszabban regnáló magyar vezetőjét: Ferencz Józsefet, Horthy Miklóst és Kádár Jánost. Belátom, a hatalomban eltöltött időszakon kívül nem lehetett könnyű olyan kategóriákat találni, amelyek alapján párhuzamba állíthatták a Habsburg-császárt, a „lovas tengerészt” és egy cselédlány törvénytelen gyermekét. Végül is olyasfajta egyezéseket fedeztek fel a sorsukban, hogy mind a hárman egy-egy forradalom (az 1848-as szabadságharc, a Tanácsköztársaság, illetve az 1956-os felkelés) véres felszámolásával indultak el az útjukra, hogy aztán hosszú országlásuk alatt kivívják maguknak a nép megbecsülését, sőt szeretetét, haláluk után pedig a nosztalgikus visszaemlékezést.

Ezek a már kiinduló feltételezéseiben is nyakatekert, gondolatilag gyökértelen művek még a lektűrök színvonalát sem érték el, de egy pozitívumot mégis megemlíthetünk velük kapcsolatban: ha felületesen is, de tárgyilagosságra törekedtek. Íme egy gondolatuk:

„Nemcsak a politikusok, de a történészek is élvezettel turkálnak Kádár múltjában, mi volt a szerepe például a Rajk-perben. Érdekes módon az ilyen múltvizsgálat más esetekben nem jellemző. Erre jó példa Horthy Miklós, akinél fel sem merül, hogy milyen előélet után lett az a kormányzó, aki a királypuccs esetében nemcsak egyértelműen, de egy korábbi Habsburg-lakájhoz nem méltóan viselkedett a visszatérni akaró IV. Károllyal szemben.”

Maga Kádár János soha nem foglalkozott azzal, hogy a saját személyét elhelyezze különféle történelmi rangsorokban. Életének egyik legviharosabb időszakában, 1956 valamelyik novemberi éjszakáján titkárával, Ribánszki Róberttel beszélgetve megjegyezte:

– „Hány és hány uralkodót, vezetőt láttam már én! Ferencz Józsefet, IV. Károly királyt, Károlyi Mihályt, Kun Bélát, Horthy Miklóst, Szálasi Ferencet, Tildy Zoltánt, Szakasits Árpádot [ez a két utóbbi a köztársaság elnöki posztját töltötte be a felszabadulás után – M. Gy.], Rákosi Mátyást és mind megbukott. Nem létezik, hogy én lebukás nélkül megúszom. Én csak addig maradhatok, amíg szükség van rám”.

A skála túlsó végén a kádári életutat elismerő emlékezések között is alig találhatunk komolyan vehető könyvet. „Miért lettem Kádár János híve?”, „Amit Kádár Jánosnak köszönhetek…”, „Őrizd a lángot!” – olvasni a fedelükön, de szerzőik valamennyinek azt a címet is adhatták volna: „Én és Kádár János” – így, ilyen sorrendben. Az első titkár szinte csak ürügyül szolgált személyes, többnyire jelentéktelen élményeik elmondásához.

Baloldali találkozókon, gyűléseken, megemlékezéseken egyre gyakrabban kérdezték, hogy miért nem írok egy könyvet Kádár Jánosról, életrajzot vagy bármilyen más műfajba tartozót, mely méltó megemlékezést jelentene. Többnyire egyszerű emberek fordultak hozzám, magasabb helyről vagy hivatalos formában senki sem keresett meg. Elhárítottam a kívánságukat:

– Ez a téma réges-rég foglaltnak számít. Gyurkó László, Kanyó András és mások is írtak róla. Nem is beszélve Huszár Tiborról, aki tíz évet szánt a kétkötetes Kádár-biográfiájára, minden elérhető adatot összeszedett.

– Ez igaz, de mi úgy érezzük a könyvéből, hogy Huszár nem szerette Kádár Jánost.

– Ezt én nem tudom, de ha így van, akkor is csak őrá tartozik. Ez nem vonhat le semmit a könyve értékéből, ilyen szempontok alapján nem szabad megítélni egy történelmi tanulmányt. Én, lehet, hogy épp az ellenkező irányból vagyok elfogult.

– Az nem lenne baj, hiszen úgyis egyoldalúan foglalkoznak vele, csak a rosszat emlegetik, nem ártana egyszer jót is mondani róla. Az Öreg azt mondta: „ha egy ellenálló képességgel rendelkező acéllemez elgörbül és vissza akarják hajlítani, azt előbb mindig áthajlítják a túloldalra és úgy ütik, csak aztán ugrik vissza egyenesbe…”

Eltűnődve hallgattam, valószínűleg az én memóriámmal van baj, de nem emlékszem egyetlen más magyar politikusra sem, aki valaha is efféle, a fizikai munka világából vett képet használt volna. Igaz, hogy mindmáig Kádár János volt az egyetlen munkás, aki Magyarország élén állt, és Európában sem ismerek hasonlót.

– Én nem vállalkozhatok erre az „egyengetésre” – feleltem –, ehhez a munkához hosszú-hosszú idő kellene, összeszedni az anyagot, megírni, megszerkeszteni és így tovább, és én már betöltöttem a hetvenedik évemet. Nem is tudok eleget Kádár Jánosról, kevésszer találkoztunk, beszélgettünk. Majd jön valaki más, aki megírja azt a könyvet, amit maguk szeretnének.

Bár elhárítottam a felkérést, nem maradt rám egészen hatástalan. Újra belenéztem a már említett könyvekbe, végigolvastam a Rubicon című folyóirat Kádár Jánossal foglalkozó, annak idején nagy port felvert számát. Előkerestem régi jegyzeteimet is, de a szándékom nem változott.

Az írást persze nem hagytam abba, folyamatosan dolgoztam tovább. Megpróbáltam törleszteni egy régi tartozásomat, nekiláttam egy önéletrajzi sorozatnak, eljutottam egészen a hetedik kötetig. Ennek középpontjában elképzeléseim szerint a rendszerváltás állt volna, de az események fonala menet közben mintha kicsúszott volna a kezemből, mind inkább Kádár János személye körül összpontosult. Már máskor is előfordult, hogy a téma szembeszegült az eredeti elképzelésemmel és más irányba kívánt fordulni, tapasztalatból tudtam, hogy mint máskor, most is nekem kell engednem. Tetszik vagy nem tetszik, nem térhetek ki egy Kádár Jánosról szóló könyv megírása elől, és elérkezett rá az utolsó vagy inkább az utolsó utáni pillanat.

„A halottak gyorsan ellovagolnak”, az emlékek elmosódnak, elmerülnek az időben. Kádár János alakját azonban nemcsak a felejtés, hanem a lassan húsz éve tartó folyamatos agymosás is átformálta. Aki 1989-ben, Kádár halálakor született, az mostanában teheti le a középiskolai érettségit. Ha jól tudom, magyar nyelvből épp a „Megtorlás az 1956-os forradalom után” című tételt kellett megoldani.

Mikor felvállaltam, hogy az ő személyével foglalkozom, mintegy meghosszabbítva jelenlétét a köztudatban, nem becsültem túl a munka lehetséges eredményét. Kádár valódi nagyságát nem a memoárok, nem is a majdan felállítandó szobrok és emléktáblák idézik fel, hanem magának a Történelemnek az alakulása hívja elő kényszerítő erővel.

Végül is elkezdtem a munkát. Nem törekedtem titkok felfedezésére, szenzációk feltárására, ilyenekről nem tudok, feltehetően nem is léteznek. Amit írtam, nem tudósoknak és politikusoknak szántam, ők elképzelhetően találnak majd pontatlanságokat az adatokban, leírásokban. Én egy népkönyvet akartam az emberek kezébe adni, amelyből megismerhetik, hogy ki volt és mit tett Kádár János.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/30. Kádár (1989. tavasz): Meddig kell még kínlódnom? A feleség: Még karácsonyig

Α rendszerváltás rítusa az én emlékezetemben két gyászünnephez kötődik: Nagy Imrééhez és Kádár Jánoséhoz, a nevek említésének sorrendje nem rangsorolást fejez ki, hanem csak időbeli egymásutániságot.

1989. június 16-án került sor Nagy Imrének és társainak: Gimes Miklósnak, Losonczy Gézának, Maléter Pálnak, Szilágyi Józsefnek és 1956 névtelen áldozatainak újratemetésére – ez utóbbiak emlékét egy üres koporsó jelenítette meg. A rendezvény egyaránt számított tisztelgésnek az októberi felkelés emléke előtt és tiltakozásnak az akkori uralkodó erő, a Magyar Szocialista Munkáspárt ellen.

Α kivégzettek családtagjai szerették volna, ha ez a megemlékezés bensőségesen, szűk keretek között zajlik le, de később beleegyeztek a Történelmi Igazságtétel Βizottságának döntésébe, hogy nyilvánosan, valamelyik nagy budapesti köztéren kerüljön sor rá. Így mód nyílott rá, hogy az ország népe is búcsút vehessen a halottaktól. Először a Kossuth tér merült fel lehetséges színhelyként, később a Hősök terét választották. Α teret erre az alkalomra a „provizórikus építészet” jegyében – a tervező ifjabb Rajk Lászlónál olvastam ezt a meghatározást – alakították ki. Ezt a műfajt a XX. században kiemelkedő képzőművészek is gyakorolták, például Vityebszkben egy május elsejei felvonulást maga Chagall komponált meg. De az olasz „Marcia su Roma” rendezvényeken és az 1936-os „hitleri” olimpián is hatásos látványelemeket alkalmaztak.

Ezen a júniusi eseményen a szabad tér – a „szabad” szó egyaránt értendő képletesen és konkrétan – illúziókeltésének jegyében nem díszletezték túl a helyszínt, inkább csak a szegélyező épületek nyújtotta adottságokat használták fel. Nem ácsoltak dobogókat, tribünöket, leszámítva a fotósok és a televíziós kamerák számára felállított emelvényt. Néhány szimbolikus tárgyat helyeztek el: egy rozsdás vas akasztófára egy lyukas fehér lobogót, amelyet az Operaházból kölcsönzött kandeláberekkel vettek körül.

Α szervezők a maguk kezébe vették a rendezést, ki akarták nyilvánítani abbéli felfogásukat, hogy itt és most maga a nemzet temeti el a hősi halottait. Α már említett ifjabb Rajk László azt írja: nem a rendszer, az állam, a kormány engedélyezte a végtisztesség megadását, hanem épp ellenkezőleg, a nép engedélyezte, hogy a megbukó, sőt gyakorlatilag már meg is bukott rendszer képviselői is megjelenhessenek az újratemetésen. Ők éltek is ezzel a lehetőséggel: Németh Miklós, Medgyesy Péter, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás és a Magyar Szocialista Munkáspárt több más vezető funkcionáriusa is díszőrséget állt a koporsók mellett.

Α rendőrség, amely egy évvel korábban még szétverte a kivégzések harmincadik évfordulójára emlékező tüntetést, most nem vállalta fel, hogy egyenruhásokat küldjön a rendezvény biztosítására, csak néhány civilbe öltözött tagját irányította a helyszínre, a rendfenntartást a Magyar Demokrata Fórum rendezőgárdájára kellett bízni.

Senki sem lehetett biztos benne, hogy ez az újratemetés botrányok nélkül zajlik majd le. Nem ismerem a tömeglélektan elméletét, de életemben néhányszor már tapasztaltam, hogy a sokaság milyen váratlan akciókra, hirtelen változásokra képes. Példákért nem kell messzire mennünk, idézhetjük éppen a Nagy Imre 1956. október 23-i esti szereplésén történteket. A tömeg úgy várta őt, mint a nemzet megváltóját, de elég volt kiejtenie az „elvtársak” megszólítást, és olyan pfujolás hangzott fel, hogy időlegesen be kellett húzódnia az Országház erkélyéről.

150-200 ezer ember gyűlt össze a Hősök terén – ennyi az itt tartott rendezvények stabil létszáma, például annyian jelentek meg 1957. május elsejének megünneplésére, Kádár János köszöntésére is. (Az egykori diplomata, Schöpflin Gyula írja memoárjában, hogy 1945-ben az első szabad május elsején Grigorjev szovjet tanácsadóval együtt nézte a felvonuló tömeget.

– Mondja – kérdezte Grigorjev –, ugye ez a kétszázezer proletár fél évvel ezelőtt ugyanígy lelkesedett a nyilasokért?

Nehéz lett volna tagadó választ adnom – Írja Schöpflin.)

Ezúttal nem csak az egyszerű polgárok képviseltették magukat, hanem a forrongásban levő politika minden árnyalata is, az Ellenzéki Kerekasztal jelesei éppúgy, mint az állam-párti hagyományok terheitől szabadulni kívánó „reformkommunisták”, a későbbi Magyar Szocialista Párt. Talán az ő felhívásaik, melyekben méltóságteljes ünneplésre szólítottak fel, is közrejátszottak abban, hogy a rendezvény komolyabb incidensek nélkül zajlott le.

Az emlékezés szónokainak java része az 1956-os veteránok közül került ki, szinte mindegyikük megjárta az előző rendszer börtöneit, és a pártállam lebontását követelő mozgalmak zászlóvivői közé tartoztak. Vásárhelyi Miklós a demokratikus átmenet követelményeiről beszélt, Király Béla Nagy Imre személyes példamutatását emelte ki, Rácz Sándor, a Munkástanácsok elnöke a magyar földön állomásozó idegen, vagyis szovjet csapatok távozását követelte.

A legnagyobb hatást azonban mégsem a „veteránok”, hanem a fiatal nemzedék nevében színre lépő Orbán Viktor szavai váltották ki. Ő minden előtte elhangzott tételt összeadott, sőt beszorzott. Megtámadta az úgynevezett reformkommunistákat, akik még mindig egy pártba tartoznak az 1956-ot követő megtorlások végrehajtóival. A Történelem különös fordulatai közé tartozik, hogy a reformkommunisták némelyike, például Pozsgay, Szűrös, Csintalan és a többi később Orbán hűséges vazallusai közé sorolt be. Az ifjú szónok felhívott a rendszerváltó folyamat következetes folytatására:

„…Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választunk magunknak, mely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonulásának megkezdéséről… Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni. Mi nem érhetjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező ígéretével, nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Csak ilyen módon kerülhetjük el az újabb koporsókat és a maihoz hasonló megkésett temetéseket…”

Orbán bölcs körültekintésről tett tanúbizonyságot, mikor általánosságban fogalmazott, miszerint abban a bizonyos koporsóban a magyar ifjúság jövője fekszik és nem a saját személyes karrierje. Az ünnepségre elképzelhetőleg az oxfordi kollégiumból jött haza, ahol Soros-ösztöndíjjal tanulhatott és a jövő méhe fényes politikai pályafutást és sok száz milliós vagyont tartogatott a számára. Hogy a többi hozzá hasonló korú fiatal milyen sorsra jutott. Hát, Istenem, nem lehet mindenki megyés püspök.

Én nem mentem el a Hősök terére, mindig is óvakodtam a tömegrendezvényeken való részvételtől – ez alól csak az 1956. október 23-i tüntetés számított kivételnek. Mindig is úgy véltem, hogy politizálni csak akkor kell, ha nem szabad, felelősséggel, sőt retorzióval járhat, nem pedig olyankor, amikor az átlagember úgy érzi, hogy személyi fontossága a történelem magaslatára emelkedik és véleménye kimondásában senki sem gátolja, sőt a propaganda, a korhangulat trombitaszóval támogatja.

Ez a rendezvény még az átlagosnál is kevésbé vonzott. A várható hangulat nem sok jót ígért. Felmértem, hogy nincs szörnyűbb a felébredt baleknél, főleg amikor egy újabb balekké válás felé tart. Mindig túlzásokhoz vezet, ha egy ügyben az addig uralkodó „össznemzeti elfojtás”-t a kollektív visszaemlékezés és az önigazolás vágya váltja fel.

Emlékezetemben még ott élt Rajk Lászlónak (az építész édesapjának) és társainak: Pálfy tábornoknak, Szalai Andrásnak, Szőnyi Tibornak és a többi vezető kommunista funkcionáriusnak az 1956. szeptemberi újratemetése, akiket még 1948-ban a Rákosi Mátyás indította koncepciós perekben ítéltek el és akasztottak fel. Kivégzésük után a gödöllői országút árkába kaparták el őket, onnan kellett kihantolni a csontjaikat, hogy visszaadhassák az anyaföldnek. Azt a szertartást is egész országra szóló felhajtás kísérte, emlékszem a meghatottságot tettető szónoki eskükre és fogadkozásokra, hogy soha többé nem fordulhatnak elő hasonló események Magyarországon és történt mindez kevesebb mint két hónappal az októberi felkelés kirobbanása előtt.

Én azt hiszem: az élők és a holtak is jobban járnának, ha az elhunytakat békén hagynák azon a helyen, ahová letették őket. A Városliget hangulatát sem zavarja az ott álló „Fuit” feliratot hordozó sírkő, sőt a megbolygatása keltene ellenszenvet.

1956 körül a mozikban nagy sikerrel játszottak egy Latabár Kálmán-filmet, a „Költözik a hivatal”-t, mely egy hurcolkodás körülményein élcelődött, a pesti humor ennek a címét alkalmazta az újratemetéshez „Költözik a ravatal” változatban. Α helyzet szomorú groteszkségét csak tovább fokozta, hogy Rajk László hamvait a család kívánságára innen is továbbvitték.

Hasonló felhangokat véltem kihallani ebből az 1989. júniusi megemlékezésből is. Α „gyásztechnikusok” igyekeztek tovább fokozni a rendezvény hatásosságát: felszólították a tömegben állókat, hogy fogjanak kezet egymással – akárcsak a misék végeztével szokás –, kint a temetőben az őrzászlóalj díszsorfalban helyezkedett el a 301-es parcellához vezető út mentén.

Délután három órakor már eloszlott a tömeg a Ηősök teréről. Nem tudok arról, hogy különösebb incidensek történtek volna. Bizonyára akadtak olyanok, akik bosszút forraltak a múlófélben lévő régi rendszer vagy általánosságban a „kommunisták” iránt, csak megfelelőbb időre várva egyelőre visszafogták magukat. Egyelőre.

Α rendszerváltást követően szobrokat állítottak, márványtáblákat avattak Nagy Imrének és társainak emlékezetére. Október 23-át piros betűs nappá nyilvánították, és minden eszközzel megpróbálták felzárkóztatni a hagyományos történelmi ünnepek: március 15-e és augusztus 20-a mellé. Számos fontos eseményt helyeztek át erre a napra: katonai díszelgéseket a Parlament előtt, kitüntetések és díjak átadását, váltófutásokat és így tovább. Sajnos azt kell megállapítanunk, hogy ez a „felülről erőltetett spontaneitás” most is kudarcot vallott. Emlékszünk rá, hogy a korábbi, magát szocialistának nevező rendszerben is hogy veszítette el minden eszmei és érzelmi tartalmát április 4-e vagy november 7-e.

Október 23-a sem tudta áttörni az emberek egyre fokozódó közönyét. Eleinte még legalább botrányok kerekedtek, az ünnep öreg úriasszonyok sípszavától, pfujolásától volt hangos, a tömeg átdobálta a temető falán a bűnösnek kikiáltott szocialisták virágait. Aztán az indulatok heve csökkent, „csak a vak Hivatal és a süket megszokás hozza koszorúit”.

Kevéssel Nagy Imréék újratemetését követően Kádár János a Hősök terétől alig néhány kilométernyi távolságban a Kútvölgyi kórház intenzív osztályán feküdt, már csak napjai voltak hátra az életéből. Július 3-án rosszul lett, kórházba szállításakor a hatalomban eltöltött 32 év után az volt az utolsó kívánsága, hogy másnap reggel a saját lábán tudjon elmenni a fürdőszobáig – nem adatott meg neki.

Halála előtt sokat szenvedett. Berecz János szerint Kádár János egy tiszta pillanatában azt kérdezte a feleségétől, hogy meddig kell még kínlódnia. Az asszony – inkább csak azért, hogy mondjon valamit – azt felelte: karácsonyig. Bármilyen távolinak is látszott ez az időpont, Kádár megnyugodott, újra konkrét, megoldandó feladat állt előtte: ki kell tartania karácsonyig. Nem sikerült.

Betegágyán a párt vezetői közül csak Nyers Rezső és Grósz Károly látogatta meg, de akkor már agonizált. Kádár János 1989. július 6-án reggel kilenc óra tizenhat perckor halt meg. Mikor meghallottam a gyászhírt, csak az apámtól hallott zsidó imát tudtam elmondani:

„Dicsértessék az Úr, az igaz bíró! – aztán magamban hozzátettem: Isten adjon nyugalmat és békességet szegény háborgó szívednek!”

Utódai a párt és állami vezetésben Kádár János emlékének sem adták meg az illendő tiszteletet. Huszár Tibor leírja, hogy „temetésének előkészületeivel egy időben európai körútja egyik állomásaként Budapestre érkezett George Bush, az Egyesült Államok elnöke. [Természetesen az idősebb Bushról van szó – M. Gy.]

A Politikai Bizottság üléséről, amely éppen akkor Kádár János búcsúztatásáról tárgyalt, idő előtt eltávozott Grόsz Károly első titkár és Nyers Rezső, mivel Bush elnök fogadására voltak hivatalosak.”

Az a kérdés is felmerült, hogy Kádár Jánosnak úgynevezett „kis” vagy „nagy” temetést rendezzenek-e. Grόsz és néhány más vezető is hajlott rá, hogy a szerényebb búcsúztatás is megfelelő volna, csak az emberek felzúdulásától tartva hátráltak meg.

A nagy halottat a Duna-parti „Fehér Ház”-ban, az akkori Pártközpontban ravatalozták fel. Koporsóját aranycsíkos vörös drapéria fedte, mellette négy katonatiszt állt díszőrséget, hátul a magasban ott lógott az arcképe. Július 13-án 15 órától hajnali kettőig, július 14-én pedig 7-től 13 óráig 150 ezer ember tisztelgett a ravatala előtt. Erre az alkalomra én is erőt vettem „tömegiszonyomon”.

A Kossuth téri metrómegállótól majd egy kilométer hosszan húzódott azoknak a sora, akik el akartak búcsúzni tőle, a vonulásukat oldalt álló szürke egyenruhás munkásőrök biztosították. A menet viszonylag gyorsan haladt, nekem is alig egy fél órámba került, hogy bejussak az előcsarnokban felállított ravatalhoz. Senki sem tudta, hogy kell viselkednie ilyen helyzetben, akadtak, akik fejet hajtottak, vagy vigyázzba vágták magukat, mások virágot raktak le, a csokrokat tíz-tizenöt percenként cserélni kellett, akkorára duzzadt a halmuk. A félhomályban halk gyászzene hallatszott.

(A fejekből akkor már kezdett kiszállni az a füst, amely a hatalom átvételére készülődő ellenzéki értelmiség máglyatüzéből áradt. Sokan megsejtették, hogy Kádár János halálával őket is életük végéig kiható veszteség érte.

Évekkel később a rádió „Vasárnapi Újság”-jában hallottam azt a különös kifejezést, hogy „Kádár árvái”. Α műsor jobboldali alapállásából kiindulva először úgy értelmeztem, hogy azokra vonatkozik, akiknek a szüleit az 1956. októberi felkelés leverése után, mintegy Kádár utasítására kivégeztek. Csak a további szövegből derült ki, hogy a beszélő azokat az embereket érti ezen, akik siratják a Kádár-korszakbeli nyugodt, biztonságos életüket. Ilyen értelemben véve az ország nagyobbik fele „Kádár árvájának” tekintheti magát.)

Én csak fejet hajtottam és elköszöntem, nem követtem a koporsó útját a városon keresztül. Α temetést csak a televízióban néztem végig – amennyire a közvetítésből és az utólag tájékozódó beszélgetésekből meg tudtam állapítani: a szertartást gyalázatos slendriánsággal szervezték meg.

Az ország akkori köztársasági elnökét, a 76 éves Straub F. Brúnó professzort és Nyers Rezsőt, a párt egyik vezető személyiségét kérték fel rá, hogy tartson beszédet a sírnál. A rendezők azonban megérezték, hogy az egyszerű emberek tömegei elégedetlenek volnának, ha az ő nevükben senki sem szólna, ezért mintegy szépségflastromként egy munkást is beiktattak a szónokok sorába: Kollát Pált, a Ganz Danubius Angyalföldi Hajógyár lakatoscsoportjának vezetőjét. Személyének kiválasztásában szerepet játszhatott, hogy Kádár János valaha a XIII. kerületben töltött be párttitkári posztot.

A megbízatás meglepetésszerűen érintette Kollátot, már csak olyan okból is, hogy nem rendelkezett ehhez a fellépéshez illendő fekete öltönnyel, egy kölcsönzőben kellett bérelnie, és egy fekete cipőt kellett vásárolnia.

Kollát, mikor megfogalmazta a beszédét, a munkás társait is megkérdezte. Bőven akadt jegyzetelni való: az átszervezés kudarca folytán a Hajógyárban már megkezdődtek az elbocsátások, nem volt munka, csak munkahely. A leromlás aztán egyre szélesebb gyűrűket vetett: 1988-tól (Kádár János ekkor vált meg első titkári posztjától) 1992-ig 17 sztrájk robbant ki, ez idő alatt 2000-ről 500 főre csökkent az alkalmazotti és munkáslétszám.

Α gyászmenet a Pártközpontból indult el, másfél órával korábban fenn az emeleten már gyülekeztek az állami és pártvezetők, megjelentek a kijelölt szónokok is. A várakozás ideje alatt a Központi Bizottság egyik osztályvezetője elkérte Kolláttól a beszéde kéziratát, elolvasta és számos kifogást emelt ellene. Főleg olyan mondatokat nehezményezett, mint hogy „Kádár János érdeklődése a dolgozók iránt, felelősségérzete a sorsukért nem a hivatásos és fizetett politikus, hanem az osztályából kinevelődött, azt haláláig híven szolgáló ember becsületessége volt… Úgy látszik azok, akik igazán közel álltak hozzá, mint mi, munkások is, tudják értékelni igazi nagyságát. Olyan vezetők kellenek, akik nem felejtik el, honnan jöttek…”

Ennek a gondolatnak a puszta felvetése is kellemetlenül érintette volna a pártelitet, az osztályvezető megpróbálta rábírni Kollátot, hogy hagyja ki ezeket a szövegrészeket, de ő nem vállalta, bejelentette: ha kötelezik rá, inkább visszalép.

Grósz Károly beszédéből „úgy szállt a semmi, mintha valaminek lenne a pora”, minden komolyan vehető gondolatot vagy érzelmet nélkülöző szónoklattal indította el a gyászmenetet, egyetlen megjegyzése érdemel csak figyelmet:

„…Nem formailag, hanem szellemiségében maradjunk hűek a párt alapító tagjának és első vezetőjének hitvallásához” – ezzel utat nyitva a szocialista világnézet bármilyen értelmezéséhez, netán félremagyarázásához.

Kint a temetőben is számos nyoma látszott a rendezetlenségnek: a hajlott korú államelnöknek elfelejtettek egy széket bekészíteni, Nyers Rezső beszédének befejeztével lezuhant volna a magas, korlátok nélküli dobogóról, a mellette álló Kollát Pálnak kellett elkapnia. Egyébként Nyers akkor elmondott szavait újraolvasva felkelti a figyelmünket néhány Kádárra valóban jellemző magatartásbeli vonás:

„…Most, amikor meghalt, a hivatalokban, a külképviseleteinken képeket kerestünk róla. Nem találtunk. Kádár János irtózott személyisége előtérbe tolásától, mindvégig szerény, egyszerű ember maradt. Ilyennek tisztelte, ezért is tisztelte az ország. 1986 nyarán a külföldi sajtó kérdésére azt válaszolta: »engem sohasem érdekelt a rang, bizonyos értelemben a népszerűség sem. Véleményem szerint, aki azt gondolja, hogy történelmet csinál, az ostoba ember. Mindenkinek el kell végeznie a saját feladatát, ha ez a történelem része lesz, hát legyen…«”

(Ezt a szerény háttérbe húzódást akkor értékelhetjük megfelelően, ha meggondoljuk, hogy később, már a rendszerváltás után, egy Szabó János ügyvédből lett honvédelmi miniszter, aki személyi adottságai közül azt értékelte a legtöbbre, hogy fél lábon állva is tudott twisztelni, minden katonai létesítmény portáján kirakatta a fotográfiáját.)

Nyers Rezső egy Illyés Gyulától származó naplόrészletet is idézett a beszédében:

„…Lent a fordulónál megáll a kocsi: Kádár lép ki belőle, s jön felém integetve.

– Hová fordult a világ? S a nemzeti vetélkedés? [kérdezi Illyés Gyula – M. Gy.]

Kádár ezt válaszolja:

– Megtesszük, amit lehet! – azután nyomatékkal –, s ahogy lehet.”

Magát a temetés aktusát is gyalázatos gondatlansággal szervezték meg. A zenekar a nyitott sírgödör előtt a „Szózat”-ot játszotta, de az elhantolás nem fejeződött be ezalatt. A karmester láthatóan elbizonytalanodott, aztán feltalálta magát, és intett a zenészeknek, hogy kezdjék újra. Ez sem töltötte ki a szükséges időt, ezért másodszor is megismételték. Ha nem hangzana kegyeletsértésnek, azt mondanám: aki nem ismerte a Szózatot, az most megtanulhatta volna.

Ami a pártvezetés hozzáállását illeti, Huszár idéz egy részletet a szertartás lebonyolításának hivatalos forgatókönyvéből:

„…a Politikai Bizottság tagjai azok között vannak, akik átkísérik a végső nyughelyre. A résztvevők többsége a helyén marad. Mert látja az átvonulást és a sírhelyet, így nem mozog, hanem az amúgy is lezárt területen a helyén marad. Mi tehát átmegyünk a sírhelyre, megnézzük azt, amikor a sírba helyezik, a hantolást elvégzik, eközben a Szózat szól, elhangzik az Internacionálé, és lezajlik a díszzászlóaljnak a díszmenete. A díszmenet után a temetést szervező bizottság elnöksége Mária nénihez, Kádár elvtársnőhöz odamegy, kondoleál, ezután a Kádár elvtársnő hagyja el elsőként a temetőt, utána mi és ezzel befejeződik a búcsúztatás…”

Az már csak hetekkel a gyászünnepség után derült ki, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának titkársága többtucatnyi értesítést elfelejtett kiküldeni külföldi követségeknek, képviseleteknek, jelentős pozíciót betöltő személyiségeknek, így azok nem is jelentek meg Kádár János temetésén.

Innen már rövid út vezetett a teljes lebomlásig. A Nemzeti Ellenzéki Kerekasztallal történt megegyezés nyomán 1989. szeptember 18-án megszűnt az állampárton alapuló hatalmi rendszer. Alig három héttel később összeült az MSZMP XIV. kongresszusa, az 1274 résztvevőből 1202 megszavazta a párt „feloszlatását, aminek következtében a még meglevő 5-6 ezer fős pártvezetés és az apparátus szervezeti és hatalmi pozíciója, irányítási jogosítványai egyik napról a másikra megszűntek” – írja egy elemző.

Az 1990-ben lezajlott parlamenti és önkormányzati választások az ellenzék elsöprő győzelmét hozták, az MSZP a szavazatoknak alig tíz százalékát szerezte meg, az akkor még az MSZMP nevét viselő Munkáspárt pedig be sem került az országgyűlésbe.

A világpolitikát meghatározó erők nem emeltek vétót a magyarországi változások ellen. Gorbacsov 1989 decemberében egy Málta szigeti találkozón közölte Bushsal, az Egyesült Államok elnökével: a Szovjetunió tudomásul veszi, ha egy vele szomszédos ország a szocializmus helyett más társadalmi berendezkedést választ, és eltekint mindenféle katonai beavatkozástól. Ez tovább gyorsította a magyar reformok menetét: már az első, Antall József vezette kormány felmondta a Varsói Szerződést, és kilépett a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsából. A Kádár János teremtette világkép 32 év után látványosan összeomlott.