Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 243.

Tom Lantostól nem szabadulunk. Itt volt a rendszerváltás idején, itt láttuk az MSZP- kormányok idején, és most megint itt van. Igaz, most már csak szelleme, és a neki szentelt alapítvány formájában. Emlékszem, 1988-89-ben majd mindennapos vendég volt Grósz Károlynál, az MSZMP utolsó főtitkáránál. Grósz tanácsadójaként volt alkalmam személyesen megismerni, és végigülni néhány megbeszélésüket. Lantos az Egyesült Államok Kongresszusának volt tagja akkor is, a magyar ellenzék megváltóként fogadta idehaza. Grósz nem dőlt be teljesen a demokráciáról, a világról, a reformról mondott kenetteljes szövegeinek, de Grósz is dörgölődzni próbált az amerikai és izraeli körökhöz. Grósznak hízelgett a gondolat, hogy Lantoson keresztül közvetlenül lobbizhat az idősebb Bushnál. Valójában nem így volt. Az amerikaiak hatottak rá. Lantos a tőkés rendszerváltás előkészítésének egyik fontos eleme volt. Lantos a rendszerváltás után a liberális és részben a szocialista körök fő lobbizó figurája volt az USA-ban. Az MSZP-SZDSZ-es miniszterelnökök az USA-ban járva két helyre többnyire elzarándokoltak: a New York-i zsinagógába és Tom Lantoshoz.
A konzervatív politikusok forrtak a dühtől, mert hiába mentek el az USA-ba, a szocialista-liberális baráti körbe nem tudtak betörni. Aki pedig nem jutott be, azt, ha nem is kezelték úgy, mint egykor a leprásokat, de úri társasági tagságra semmiképpen sem számíthatott. Első miniszterelnöksége idején Orbán - finoman szólva - nem volt az amerikaiak kedvence. A másodikra készülve Orbán rájött, hogy nem elég mindent megadni az amerikaiaknak, amit kérnek. Persze, menni kell Afganisztánba, FBI-rendőröket kell fogadni a cigány-magyar konfliktus kezelésére, mert a romakérdés Obama egyik dilije. De ez kevés, ez csak olyan kötelező gyakorlat: Közelebb kell kerülni az amerikai liberális világhoz. Hát, akkor szeressük Tom Lantost, rakjunk be fideszeseket is az alapítványba, ígérjünk meg mindent, és akkor talán, talán elnyerjük a liberális amerikai - és ki tudja még, milyen - körök rokonszenvét. Sose szabadulunk meg Tom Lantostól?
Nem kell Alkotmánybíróság
A fideszes parlament a múlt héten megválasztotta a hiányzó alkotmánybírókat. Mármint a kormánynak hiányzókat, mert nekem, speciel, egyik sem hiányzott. Emlékszem, a rendszerváltás után valaki nagyon ki akart tolni velük, mert székhelyükül Esztergomot jelölték ki. A beetető szöveg az volt, hogy Esztergom olyan tradicionális, királyi, meg elegáns, szóval ideális hely az alkotmánybíróknak. Egy valami nincs. Normális közlekedés. Esztergom felé a vonatok bevárják egymást, mivel egy vágány van. De az alkotmánybírók egyébkénrsem utazgatnak vonattal, kocsival pedig kínszenvedés. Próbáld ki egyszer a 10-es utat csúcsban! Az alkotmánybíróság persze furfangos dolog. Jó arra, hogy országgal-világgal, de főleg velünk elhitessék, hogy demokrácia van, mivel van valaki, aki mindenen felül áll, és őrködik jogainkon. Ha van, ami nem érdekli az alkotmánybíróságot, az éppen a mi sorsunk. Nem értünk van, hanem arra, hogy elrendezze, vagy legalább is csitítsa a tőkés pártok egymás közötti vitáit. Ha nem megy a parlamentben, akkor még mindig lehet az Alkotmánybíróságon. Na és jó még valamire. Arra, hogy megakadályozzák a népi kezdeményezéseket, és a függetlenség látszatát keltve „szuperpártbíróságként" érvényesítsék a tőkésosztály akaratát. Az új alkotmánybírók megválasztása semmit se segít, az intézményt kellene megszüntetni.
Remek
A salgótarjáni Trigon cég igencsak remek vállalkozás, és igazgatója, Simonyi úr, remek ember. Ilyennek kellene lennie minden magyar vállalkozásnak, sőt némi túlzással mindannak, amit gazdaságról, országról gondolunk. Ez jutott eszembe, amikor a múlt héten tájékoztatóját hallgattam. Sikere a magyar mérnökök leleményességére, szakmai felkészültségére, fantáziájára, és a magyar szakmunkások magas szakmai színvonalára épül. És persze az igazgató, a vállalkozó nagyszerű felismerésére, amellyel képes a magyar műszaki teljesítményt elhelyezni a világfejlődés elvárásaiba. A kérdés persze az, hogy meddig tartható mindez? Meddig engednek ki a magyar műszaki egyetemek felkészült, versenyképes szakembereket, s mikor következikbe a vég, ami már látszik a helyesírási hibáktól hemzsegő, szakmailag primitív diplomadolgozatokban? Meddig lesz Magyarországon szakmunkás, amikor a szakmunkásképzők lassanként pont szakmunkásokat nem nevelnek? És meddig élnek közöttünk azok, akik számára a tisztességes munka, a teljesítmény mindennél nagyobb érték, és mikor uralkodnak el végleg azok, akik számára minden a pénz? Meddig lehetnek közöttünk remek emberek remek ötletekkel, remek teljesítményekkel? Nos, meddig?

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 242.

Akármit is tesz a mostani kormány idehaza, a belpolitikában, amire joggal haragudhatunk, a múlt heti magyar-kínai miniszterelnöki találkozóra nem lehet mást mondani, mint hogy „szép volt, fiúk"! Kína fontosságát nem könnyű felismerni, mármint nem könnyű nekünk, magyaroknak. Mondjuk, a németek egy picivel előbb jutottak idáig. A magyar politika hagyományos földhözragadtsága, korlátoltsága mindig zavart bennünket abban, hogy az újat, az ígéreteset felismerjük. Aztán itt van a szövetségesi hűség, amit mi valamilyen oknál fogva iszonyúan komolyan veszünk. Nagy szövetségeseink már nem annyira, mert nekünk többnyire utólag szólnak, még akkor is, ha rólunk van szó. Ezúttal sem volt egyszerű eljutni odáig, hogy a magyar kormány nyisson Kína felé, sőt az ország fejlődését bizonyos mértékig Kínához kösse. De szerencsére túl vagyunk rajta. A Fidesz és a kormány vezetőinek többsége felismerte, hogy nincs más lehetőség. És meglépték. Lehetett volna korábban, elegánsabban, de mindegy, megvan, gratulálunk. Innen tovább az a feladat, hogy ne rontsák el. A Fideszben és a kormányban ugyanis nem kevesen vannak, akik nem szeretik a kínaiakat, vagy szívecskéjük egyszerűen Amerika felé húz. Na ja, van ez így! Ott jártak iskolába, a gyerekek is odajárnak, persze, hogy visszahúz az ember szíve. Vannak olyanok is, akik nem tudnak szabadulni a kommunisták iránti utálatuktól, előítéleteiktől. A mostani magyar-kínai megállapodás még nem az út vége; fontos állomása, de nem a vége. Talán megbocsátható egy profán megjegyzés: a kínai pénz még nincs itt, ez egy ígéret, egy lehetőség. S nem csupán a pillanatnyi pénzről van szó, hanem egy ígéretes történelmi lehetőségről, hogy csökkentsük függőségünket az EU-tól és kapcsolódjunk azokhoz a távlatokhoz, amelyeket Kína óriási fejlődése jelent. Éljünk vele, ne rontsuk el!

Kínai gesztus

A Kínai Népköztársaság vezetése fontos döntést hozott, amikor Magyarországot tette európai politikai és gazdasági előretörésének fontos országává. A döntés nem rólunk szól, illetve nem csupán rólunk. Ne becsüljük túl önmagunkat! Kína saját érdekeit érvényesíti Európában, s szerencsénkre Magyarország most illeszkedik a kínai tervekbe. Kínának szüksége van az Európai Unióra. De nem a mostani, gyengélkedő EU-ra, hanem egy olyan erőteljes közösségre, amely az európai értékeket, a kulturális és tudományos hagyományokat képes kreativitással, találékonysággal, megújulási készséggel megtölteni. Egy ilyen Európa magabiztosabban viselkedhetne, és jobban érvényesíthetné saját érdekeit a nagy szövetségessel, az Egyesült Államokkal szemben. Egy ilyen Európa vonzó partner Kína számára, amelyet érdemes a kínaiak mai - sokkal nagyobb - lendületével, s részben pénzével megsegíteni. Magyarország sok mindent tud, amit mások nem. A magyar kreatív, a jég hátán is megél, arról nem is beszélve, hogy rengeteg tudóst adott a világnak. Kínában persze azt is tudják, hogy Magyarországnak most nagyon elkel a kínai támogatás. Obama varsói útja jelezte, hogy nekik Lengyelország fontos. A csehek is inkább onnan remélnek támogatást. Az EU soros magyar elnökségét lehet így is, úgy is értékelni, de egy biztos: kicsik vagyunk az EU-ban. Szükségünk van más alternatívákra is. Szóval tudják Kínában, hogy mi a valóságos helyzet. De nem baj, a lényeg az, hogy Kínával most végre érdekközösséget találtunk, még egyszer azt mondom: kezeljük a helyén, de éljünk vele!

A külső veszély

Tudom, hogy manapság „nem illik" történelmi párhuzamokat húzni a szocializmus évtizedei és a ma között, hiszen nagyszerű korunk nagyszerű politikusainak nagyszerű tettei mellett eltörpül a múlt. De mivel A Szabadságot a parlamentben is olvassák, és mivel - ahogyan mondani szokás - politikusaink más korban szocializálódtak, engedtessék meg elmondani egy tanmesét. Ha hiszed, ha nem, Kína nem először segít ki bennünket. Mondjuk, ez történt 1957-ben, amikor Mao Cetung, Kína akkori vezetője, akinek ekkoriban óriási az ázsiója a világban, személyes tekintélyével is Kádár János mellé állt. Sőt, a pénzszűkében szenvedő magyar kormány komoly anyagi segítséget kapott Kínától. Kölcsönös volt az érdekeltség, tetszettünk egymásnak, minden adott volt arra, hogy ebből a viszonyból, ahogy ma mondják, stratégiai együttműködés legyen. De nem lett! Egy másik nagyhatalom, a Szovjetunió egyre inkább vetélytársat látott Kínában, és elkezdték lőni egymást. Előbb szavakkal, később fegyverekkel. Mondanom sem kell, hogy az örvendetesen induló magyar-kínai stratégiai viszonyból semmi se lett. Na már most, ugye itt van az USA. Mostanság ők is szeretik Kínát, de náluk ez gyakran változik. Lehet, hogy holnap olyan vezetés lesz, amely Kína erősödését az amerikai érdekeket sértő kihívásnak tekinti. Ha mi történetesen hozzájuk igazítjuk Kína-politikánkat, pontosan úgy járunk, mint annak idején a szovjetekkel. A nemzeti érdek mellett ki kell állni, még akkor is, ha nehéz és kockázatos.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 241.

Egy nap, amely nem rengette meg a világot

A „Bohócforradalom" nem rengette meg a világot. Sem a Kossuth tér, sem a Sándor-palota nem adta meg magát. Gyanítom, hogy a szervezők nem is várták. Kellett ez a rendezvény? Kellett! Lehet azon vitatkozni, hogy pont ez kellett-e, de abban semmiképpen sem kételkedhetünk, hogy nagyon sok rendezvényre van szükség. Nem elég bírálni a kormányt, nem elég szidni a kapitalizmust; a tiltakozást, az elégedetlenséget formába kell önteni.

Az utca a mi iskolánk, és persze az elégedetlen tömegek iskolája. Lehetett volna jobban szervezni? Igen, lehetett volna. Ennek a tüntetésnek nem volt világos célja, mondhatni, tüntetés volt a tüntetésért. A rendvédelmi dolgozók korábbi megmozdulásainak volt konkrét célja: rábírni a kormányt, hogy ne bántsa szerzett jogaikat, a nyugdíjkedvezményt. Mára már világos, hogy a szakszervezetek nem tudják teljes céljukat elérni, igaz, a kormány sem. A kormány kompromisz- szuma az, hogy a korai nyugdíjasok jöjjenek rendőrnek, katonának, megkapják a fizetésüket, akik pedig a gazdaságban helyezkednek el, megkapják nyugdíjukat is, 16 százalékos adólevonással. A kormány eddig hajlandó elmenni, innen tovább a szakszervezetek mindenféle atrocitásokra számíthatnak. A „Bohócforradalom" esetében nem volt ilyen cél. Ennek következtében kérdés volt az is, hogy kik állnak a rendezvény mellé. A tűzoltók, a katonák, a határőrök közül sokan ott voltak, és már ezért is érdemes volt elmennünk. Kiderült az is, hogy egyetlen parlamenti ellenzéki párt, egyetlen nagy szakszervezet vezetője sem jött el. Ott voltak a jobbikosok, és sokan mások, akik jobbról támadják a kormányt. A Munkáspárt - helyesen - egy szélesebb tüntetés keretében önálló sziget volt. Az emberek láttak bennünket, nyugtázták a jelenlétünket, belelapoztak anyagainkba. A média pedig kénytelen volt elismerni a tagadhatatlant: a Munkáspárt jelen van a politikában.

Lottó-házban lottó-lakást!

A hétfőt nagyon utálom, de egy jó pillanata van. Ilyenkor nézem meg a lottószelvényeimet. Szombat-vasárnap nem nézek híreket, nehogy elrontsák a kedvem. Két nap remény, két nap álmodozás. Persze, ezt is embere válogatja. Van, aki már a sorsolást is nézi a tévében, van, akinek sms-en jelzik az eredményt. Mennyi örömük lehet nekik? Egy perc alatt kiderül, hogy nem nyertek. Én legalább két napig gondolhattam a múlt héten, hogy enyém az ötös. Nagyon jó érzés, már átéled, hogy felvet a pénz, de még nincs a felelősség és gond, ami akkor jön, ha tényleg nyersz. Azt mondják, egyesek szinte beleőrülnek, mások nem csak szinte. Nos, hát ettől ezúttal sem kell félnem. Nem én nyertem. Szerintem nincs jól ezzel a lottóval. Miért kell egyeseket az őrület állapotába kergetni azzal, hogy milliárdokat nyernek? Miért egynek kell gazdagnak lenni, a többivel meg nem törődni? Miért ne lehetnének kisebbek a nyeremények, de többen a nyertesek? Miért ne lehetne tárgynyereményeket is kisorsolni azok között, akik nem nyertek a számokkal? Nem elég vonzó cél egy Lottó-lakás egy Lottó Házban? Vagy egy kocsi? Vagy ad abszurdum egy mosógép?

Terjesztjük a kapitalizmust

Nemzeti büszkeségtől dagadhatna keblem. A szomszédos országokban is tankolhatok a Mólnál, ott is mehetek az OTP-be. (Itt mondhatnék egy rímelő szót a reklámokból, de csak azért sem. Ilyen ocsmány nyelvi fordulatot évszázadok óta nem találtak ki.) Büszkén olvashatnám, hogy terjeszkedik a Danubius, a Richter, a CBA vagy éppenséggel a TriGránit. De nem vagyok büszke, s keblem se dagad. A német tőke megy Ausztriába, az osztrák tőke jön Magyarországra, a magyar tőke megy Romániába, Szlovákiába, a Balkánra. Az erősebb megy a gyengébbhez, a gyengébb lehetőségeit aknázza ki, magyarán a gyengébbet zsákmányolja ki. A magyar tőke magára talált. 2009 végén 1,8 milliárd euró magyar befektetés volt Szlovákiában, picivel kevesebb, 1,7 milliárd Horvátországban. További 1,5 milliárd Ukrajnában, Szerbiában, Romániában, és ezek a számok egyre nőnek. A tőke nem azért megy ezekbe az országokba, hogy a Duna-menti népek barátságát erősítse, azért meg főleg nem, hogy a külföldön élő magyarságot közelebb hozza a nemzethez. Ez a mese.

A magyar tőke azért megy külföldre, mert a nagy multik elvették előle a piacot idehaza, vagy egyszerűen azért, mert ott több a haszon. Miért örülnek ennek az EU-ban? Nos, azért, mert kis hazánk cégei nem egyszerűen pénzt exportálnak, hanem a tőkés viszonyokat is. Minden külföldön befektetetett magyar euró az ottani kapitalizmust erősíti. Persze, van ennek másik oldala is. Szlovákiában, Horvátországban, Magyarországon nem csak a benzinkút lesz közös a szlovák, horvát és magyar dolgozó számára, hanem az ellenség is. Közös ellenségünk pedig a tőke, amely öltözhet magyarnak, németnek, vagy akármilyennek, a lényege ugyanaz. A mi pénzünkből akar gazdagodni. És meg is teszi, mindaddig, amíg engedjük.