Vörös csillaggal a tőke szolgálatában

Vörös csillaggal a tőke szolgálatában

Megszólalt a Munkáspárt 2006. Nem tartják „szerencsésnek” a mi pártunk, a Munkáspárt névváltoztatását, mondván, hogy amíg ők „a törvénnyel szembe menve is felvállalják és kitűzik a munkásmozgalom szimbólumait”, mi, a Munkáspárt pedig meghajlunk az antikommunista hatalomnak, és „eldobjuk” a kommunista nevet.
A „kisebbik rossz” hamis elmélete
Ne vegye senki udvariatlanságnak, de a Munkáspárt 2006-nak semmi köze ahhoz, hogy mi pártunk neve. De nem is ez a lényeg! A Munkáspárt 2006 volt az, amely a 2004–2005-ös pártvita során elvetette nem csak a kommunista nevet, de a kommunista politikát is. Mi kényszerből adtuk fel a nevet, ők dalolva adták fel a lényegüket.
Elhitették önmagukkal, hogy a két polgári párt, a Fidesz és az MSZP közül az MSZP a „kisebbik rossz”, s ezért az MSZP-vel együtt kell működni azért, hogy a Fidesz ne kerüljön hatalomra. Nehéz megmondani, hogy milyen alapon nevezték „kisebb rossznak” azt a pártot, amelynek kormányai az MDF-t és a Fideszt messze lepipálva árusították ki a magyar gazdaságot. Arról a tényről nem is beszélve, hogy az MSZP 12 éve alatt vált alapvető társadalmi konfliktussá a gazdagok és a szegények közötti különbség, és lett súlyos, máig le nem küzdött gonddá a korrupció. Ráadásul az MSZP-kormányok egy jottányival sem voltak kevésbé kommunista ellenesek, mint az MDF vagy a Fidesz. A vörös csillagot a szocliberális hatalom sem adta vissza, s speciel a parlamenti bejutási küszöböt is ők emelték 4 százalékról 5 százalékra.
Antifasiszta egységfront a tőke megmentéséért?
A Munkáspárt 2006 máig azt vallja, hogy Magyarországon fasiszta veszély van, és ennek érdekében „antifasiszta összefogásra” van szükség. Kivel is? Ugyanazzal az MSZP-vel és hozzájuk hasonló szervezetekkel.
Mi a valóság? Magyarországon van antiszemitizmus. Sajnos, van. Mindig is volt, hiszen Franciaország után az EU-ban Magyarországon él a legnagyobb zsidóközösség. A jelenlegi válságos helyzetben azonban a probléma kiéleződött. Az emberek magyarázni igyekeznek nyomorukat. És, sajnálatosan vannak olyanok, akik a zsidóságot teszik felelőssé. A magyarországi zsidóságot azonban nem üldözik, nem írják őket össze, nincsenek zsidóellenes törvények. A jelenlegi magyar kormánynak sok bűne van, de nem lehet őket antiszemitizmussal vádolni.
Valójában másról van szó. A szocliberális erőknek nem érdekük a kapitalizmus ellen küzdeni. Ők nem akarnak osztályharcot látni a pesti utcákon. A zsidóság fenyegetettségéről, a fasiszta veszélyről szóló nyilatkozatok a szocialista-liberális erők fegyvertárának részei. Így akarják a dolgozók figyelmét a tőkeellenes osztályharcról elvonni és az antifasiszta harc és a demokrácia védelmének jelszavával egy táborba tömöríteni őket.
Összefogás a demokráciáért? Milyen demokráciáért?
Fogjunk össze a demokráciáért! - hirdeti a Munkáspárt 2006 hasonszőrű társaival együtt. Rendben, küzdjünk a demokráciáért! De miről is van szó? Amikor a demokrácia korlátozásáról beszélünk, meg kell különböztetni két dolgot. Az egyik, amikor a tőkésosztály korlátozza a dolgozó tömegek jogait a kapitalizmus megvédése, a tömegek elnyomása érdekében. A másik, amikor a tőkésosztály egyik csoportja a hatalom megtartása érdekében korlátozza a másik tőkéscsoport demokratikus jogait.
A kettő nem ugyanaz. A szocialista-liberális erők a saját jogaik védelmét tekintik a demokrácia védelmének, és e zászló alá akarják becsábítani azokat is, akiket a tőke 1990 óta nem enged be a parlamentbe, nem enged a médiába. Vajon a szocialisták és liberális barátaik hányszor emelték fel szavukat a vörös csillag betiltása ellen? Vagy mondjuk, a magyar zsidószervezetek hányszor tiltakoztak a kommunisták üldözése ellen?
A Munkáspárt 2006 máig vallja, hogy a Munkáspárt „jobbra ment”, és ez volt a szakítás oka is. Ez az érv legfeljebb arra jó, hogy tagjaikat kevésbé furdalja a lelkiismeretük rossz és káros döntésük miatt. Ahhoz ugyanis nem férhet kétség, hogy Vajnai és társai 2005–2006-ban a pártszakadással kárt okoztak a kommunista mozgalomnak, a magyar dolgozóknak. Megakadályozták ugyanis, hogy a Munkáspárt teljes erővel a 2006-os választásra készüljön, kihasználja a Gyurcsány-kormány ellenes hangulatot, és bekerüljön a parlamentbe. A pártunkat nem tudták szétverni, de meggyengítették.
Európának közösségi társadalomra van szüksége
„Az MKMP jobboldalra nyitása során elvetette az Európai Baloldali Párt küzdelmét a Szociális Európáért, és a történelmi helyzetet figyelmen kívül hagyva az Unióból való kilépést szorgalmazza.” – mondja a Munkáspárt 2006. Nos, mi valóban kiléptünk az Európai Baloldali Pártból. Miért? Azért, mert rájöttünk, hogy ez a szervezet csak arra való, hogy a dolgozó tömegek harcát az európai nagytőke érdekeinek megfelelő irányokban befolyásolja. Ezért is vannak szent tehenek. Az Európai Uniót például nem illik támadni. De mi, a Munkáspárt támadjuk. Az EU ugyanis az európai nagytőke szervezete. Nem a dolgozó tömegek érdekeit szolgálja, hanem a tőkéjét. A „Szociális Európa” – ha egyáltalán megvalósulna, semmi más nem lenne, mint a tőke ideiglenes engedménye. Amikor az európai kapitalizmus súlyos válságban van, amikor az EU további léte is kérdés, akkor a kommunisták feladata nem az, hogy elfogadják a tőkések engedményét, hanem az, hogy következetesen segítsék, és végig vigyék a tömegek harcát. A kommunisták ideálja nem a „Szociális Európa”, hanem a közösségi társadalom és népek európai összefogása.
Egyébként a mai válságban a „Szociális Európa” nem több mint blöff. A legutóbbi svédországi események is azt jelzik, hogy az egykor a szociális béke példájának tekintett Svédországban sem mennek jól a dolgok. A svéd nagytőke a csökkenő profitjából nem kívánja fizetni a bevándorlók jólétét. Mint ahogyan a gazdag EU sem akarja fizetni a kelet-európai nyomor enyhítését, vagy mondjuk, a cigányok helyzetének gyökeres javítását.
A „Szociális Európa” nem változtatja meg a liberális gazdaságpolitikát, amely azt mondja, hogy a piac mindent elrendez. Látjuk, hogy ez hova vezet. Tömegessé válik a munkanélküliség. Leszakadnak a középosztályok is. Fizetünk az egészségügyért, az oktatásért.
Nyilvánvaló, hogy Európának változásra van szüksége. A kommunista erők, a Munkáspárt, a Portugál KP, a Görög KP és sokan mások az EU-ban, nem az EU megmentésében látják a jövőt, hanem egy új, dolgozói alternatíva, a közösségi társadalom felvázolásában.
Természetesen van más alternatíva is. Az EU-államok a terrorizmus elleni harcra hivatkozva tovább korlátozhatják az emberek jogait. Erre biztatott Obama múlt heti beszédében. Az európai versenyképesség biztosítására hivatkozva tovább lehet szűkíteni a dolgozó jogait, tiltani lehet a sztrájkot, ahogyan például Magyarországon is történik. Európa megmentésére hivatkozva egységes pénzügyi irányítást lehet bevezetni, magyarán mindent alárendelni a német tőkének.
Ez ellen nem úgy lehet harcolni, hogy összeállunk a tőkések szociáldemokrata részével, ahogyan ezt a Munkáspárt 2006 és európai barátaik teszik. Nem álltathatjuk magunkat azzal sem, hogy a szociáldemokratáknál csak a vezetés rossz, a tagság viszont „hasznos munkát” végez. Az elmúlt 23 évben egyetlen példát sem találni arra, hogy a „hasznos munkát” végző egyszerű MSZP-tagok megváltoztatták volna pártjuk politikáját.
Más irányokra van szükség! A Munkáspárt az emberekkel, a dolgozókkal fog össze. Azokkal a társadalmi szervezetekkel, vagy akár egyénekkel is, amelyek, és akik az emberek valóságos gondjait fejezik ki, legyen az a szegénység, az eladósodás, a kilakoltatás, a jogsérelmek.
A Munkáspárt 2006 abban hitben él, hogy Magyarországon csak két választás van: vagy az MSZP és társai, vagy a Fidesz. Nem csak hisznek ebben, de erre építik politikájukat is. Ezzel azokat segítik, akik feledtetni akarják a szocialisták megbocsáthatatlan bűneit a rendszerváltásban, az állami vagyon privatizálásában, a magyar baloldal szétverésében. Az embereket arra akarják rábírni, hogy az egyik tőkés helyett válasszák a másik tőkést, mert akkor az urak asztaláról esetleg több morzsa fog nekik jutni. Arra biztatják őket, hogy fogadjuk csak el az EU-t, függetlenül attól, hogy semmi jót nem adott a magyar dolgozóknak. Ez a felfogás a munkásosztály, a dolgozók érdekeinek elárulása.
A morzsákkal nem lehet megelégedni
Mi ellenben azt mondjuk, hogy a morzsákkal nem lehet megelégedni. Kényszeríteni kell a tőkéseket arra, hogy a profitjukból mind többet adjanak a dolgozóknak. Kényszeríteni arra, hogy korlátozzák politikai hatalmukat is. Tudjuk, hogy ezt nem kapjuk, nem kaphatjuk ajándékba sem a tőkés kormányoktól, sem az EU-tól. Ez nem megy másként, mint harccal, a tőkések elleni küzdelemmel. Ahogyan például az elmúlt héten Lisszabon utcáin is történt. Következetesen meg kell mutatni a dolgozóknak, hogy a tőke korlátozása csak az első lépés. Az ő gondjaikra csak a kapitalizmus legyőzése, a közösségi társadalom megteremtése ad választ. Miért? Azért, mert a tőkés a társadalom a pénzről szól, és az ilyen csak a gazdagoknak jó. A közösségi társadalomban a lényeg az ember, és nem a pénz. Ezért jó a dolgozói tömegeknek.
A Munkáspárt nem hajolt meg a tőke előtt. Mi a nevünket változtattuk meg, a lényegünket viszont megőriztük. A Munkáspárt 2006 meghajolt a tőke előtt. Vörös csillaggal a mellükön tesznek szolgálatot a tőkések szociáldemokrata-liberális részének, s nem veszik észre, hogy ezzel általában is a tőkét segítik, és a dolgozóknak okoznak kárt.

Külföldi tulajdonú magyar üzemben a magyarok csak rabszolgák lehetnek

Thürmer Gyula beszéde a Munkáspárt Kádár János megemlékezésén, 2013. július 6.

Barátaim, elvtársak, tisztelt ünneplők. Sokan vagyunk ebben az országban, akik tudunk egy titkos jelszót. Egy titkos szót, amit ha kimondunk, akkor már nem kell mást kérdezni, tudjuk, ki vagy, tudjuk, honnan jöttél, tudjuk, mit akarsz, tudjuk, merre mégy.

A jelszó: Kádár.

Ha ezt kimondjuk, önmagunkat azonosítjuk. Ez a jelszó a mi hitvallásunk, a mi meggyőződésünk, a mi világnézetünk, a mi politikánk. Mondd a jelszót, és megmondom, ki vagy, mondd a jelszót, és menjünk együtt, mondd a jelszót, és küzdjünk együtt, mondd a jelszót, és döntsük meg együtt a kapitalista rendet.

Amikor azt mondjuk: Kádár, a szocializmusra gondolunk. Amikor azt mondjuk: szocializmus, életünknek egy jobb, szebb, gazdagabb időszakára gondolunk. Mert mondjuk meg őszintén önmagunknak, a gyerekeinknek, az unokáinknak, az egész országnak: a Kádár-rendszerben, Kádár János idején, a szocializmusban jobb volt. Jobban éltünk, gazdagabban éltünk.

Huszonnégy esztendővel ezelőtt, barátaim, pontosan ezen a napon, egy ország rezzent össze. Tudtuk, éreztük: Kádár János távozásával a világ már soha nem lesz olyan, mint előtte volt. Egy új világ kezdődik. Hónapok óta, talán már évek óta éreztük, sejtettük, hogy ez be fog következni. Hiszen valamennyien láttuk: rohamléptekkel hátráltunk ki a szocializmusból. Új szavakat tanultunk meg, új fogalmakat, amelyeket talán nem is értettünk akkor. Tervgazdaság helyett piacgazdaság, egypártrendszer helyett pluralizmus, néphatalom, munkás-paraszt hatalom helyett jogállam, Szovjetunió helyett Amerika, KGST helyett Európai Unió, Varsói Szerződés helyett NATO, és végül Kádár János helyett Antall József, Boross Péter, Torgyán József, Orbán Viktor, hogy a többiekről már ne is beszéljünk.

És akinek még volt kételye akkor, ’89 júliusában, hogy mi is fog itt percenként és perceken belül bekövetkezni, azt kijózaníthatta a Magyar Távirati Iroda másik aznapi híre. Hiszen ugyanezen a napon a Legfelsőbb Bíróság mentesítette minden büntetés alól Nagy Imrét és társait, érvénytelenítette az 1958-as ítéletet. Egy perc alatt minden megváltozott. Nagy Imréből hős lett, Kádár Jánosból bűnös lett, és egy percre úgy tűnt: elveszítjük mindazt, amivel akkor rendelkeztünk.

De ugyanazon a napon hallottunk még egy hírt, aminek akkor talán nem is tulajdonítottunk jelentőséget, pedig mindent kifejezett, szimbolizálta azt az új világot, ami beköszönt. Aznap este rádióban, televízióban bemondták, a büntetésvégrehajtás országos parancsnoka kijelentette: a börtönökből szabadon engedik azokat, akiket korábban közveszélyes munkakerülésért becsuktak. Megváltozott a világ. Egy új világ született. Egy olyan világ, amelyben a munka már nem jog, nem kötelesség, és nem dicsőség dolga. Egy olyan világ született ’89 nyarán, amiben a pénz az érték, és csak egy dolog számít: a pénz. És a pénz mindennél fontosabb. Embernél, becsületnél, tisztességnél, nemzetnél, népnél, országnál, mindennél. Egy ilyen világba születtünk bele akkor.

Kádár János az elmúlt 24 év alatt szinte népi hőssé vált. A hatalom mindent megtesz azért, hogy kiirtsa az emlékezetünkből. Gyalázza, aláássa a tekintélyét, lejáratja. Még a sírját se kímélték. Hiszen máig nem tudjuk, hogy ki volt az a csáklyás ember, és főleg ki állt a csáklyás emberek mögött, akik tönkretették Kádár János sírját. De az emberek valami mást gondolnak. Az idősebbek tudják, mert megélték. A fiatalabb pedig sejti, és érzi a mai világot látva, amit ma ismét kimondunk: Kádár János a huszadik század legnagyobb magyar politikusa volt. Mert tegyünk félre minden érzelmet, tegyünk félre minden nosztalgiát, csak egyre válaszoljunk: mit adott nekünk Kádár János? Mit adott nekünk a kádári szocializmus? És megvan rá a válaszunk: 32 évnyi békét, nyugalmat, gyarapodást, fejlődést, munkát, tisztességes fejlődést. És ez nem kevés, barátaim. Ha semmi más nem történt volna e 32 év alatt, Kádár Jánosnak akkor is helye lenne a magyar történelemben. Mert egy kezemen meg tudom számolni azokat a királyokat, uralkodókat, kormányzókat, akiknek az idején ennyi történt volna Magyarországon.

Mert mi történt? A magyar ipar fejlődésének akkori csúcsára jutott. Gyárak ezrei jöttek létre. És nem nyugati összeszerelő műhelyek, mint manapság. Hanem valóságos gyárak, olyan gyárak, ahol magyar munkás dolgozott, magyar mérnök dolgozott, magyar szellemi háttérrel. Olyan gyárak, ahol a magyar munkás nem azért dolgozott, mint ma, hogy a német tulajdonos felesége minden évben vehessen egy új BMW-t. Azért dolgozott, hogy neki jobb legyen, hogy ennek az országnak jobb legyen a sorsa. Nemzetgazdaságot teremtettünk. A vállalataink bekerültek a világszínvonalba. Olyan gyárak, mint az Ikarus, a Ganz-MÁVAG, a Rába, a MOM, és még sok minden más. Ezek voltak a mi nemzetgazdaságunk, a mi nemzeti iparunk büszkeségei.

De velük együtt változott a munkás, a magyar munkás is. A magyar munkás élete ebben a harminc esztendőben akkorát változott, mint soha a magyar történelemben. Sem Ferenc József alatt, sem a Monarchiában, sem Horthy alatt, sem máskor. Többet keresett, jobban élt. De ami a legfontosabb: nem kellett neki megalázó módon munkáért kuncsorogni, mint ahogy volt ez a Horthy-rendszerben, és ahogy ma van megint. Mert mindenkinek volt munkája. Mert a mi rendszerünk ilyen volt, ez volt a szocializmus lényege. Legyen mindenkinek munkája, legyen mindenkinek tisztes megélhetése.

A magyar falu? A magyar falu, amely elnéptelenedik manapság? A magyar falu akkor, a szocializmusban lépett át a feudális középkorból a modern Európába. A mezőgazdaság nagyobb piaccal rendelkezett akkor, abban a 32 esztendőben, mint egykor, az Osztrák-Magyar Monarchiában. És ami ennél is fontosabb: a magyar paraszt végre élvezhette a munkájának a gyümölcsét. Házat épített, kocsit vett. Nyugdíjat kapott. Olyat, amire nem volt példa a magyar történelemben.

Kereskedelem? A kereskedelem a mi kezünkben volt. Nekünk hozta a hasznot. Nem a külföldnek, mint manapság. Akkor a Csepel Művek kapuja mellé építették a szép, új, a legjobb ABC-t, azért, hogy a csepeli munkás a legjobb árut kapja. Igaz, nem voltak bevásárlóközpontok, nem voltak szupermarketek. De volt Skála, volt Corvin Áruház, volt Úttörő Áruház, volt Lottó Áruház, volt Röltex, volt Aranypók, volt Keravill, volt Ápisz, és ez mind a miénk volt. Mi vásároltunk ott, és nekünk hozta a hasznot.

Ma az ország vezetői lépten-nyomon arra büszkék, és azt hirdetik: mennyi autópályát építettünk az elmúlt 23 évben. De kinek építettük, kérdezem én. Akkor építettünk, de nem azért építettük akkor az utakat, hogy a külföldiek tranzitútként használják, és tönkretegyék fél Magyarországot. Az M7-est akkor azért építették, hogy a magyar dolgozó, a budapesti munkás gyorsabban, könnyebben juthasson le a Balatonra. Ezeket az utakat nekünk építették. Felépült akkoriban évente 100 ezer lakás. Ma már elképzelni is lehetetlen. Egymillió lakást épített a Kádár-rendszer a fennléte alatt. Soha ennyi a magyar történelemben nem épült. Előbb-utóbb mindenki fedélhez jutott. És akinek nem volt lakása, arról gondoskodott az állam, segített neki a társadalom.

Akkor is volt, aki nem fizette a rezsit. Aki nem tudta a lakbért fizetni. De nem volt olyan, akit kitettek volna az utcára. Nem volt olyan, akit sorsára hagytak volna. Mert az állam, a társadalom tudta, hogy segíteni kell. És ha nem volt megoldás, akkor kereste a megoldást, és a végén megtalálta a megoldást.

Az iskola? Az iskola feladata nem az volt, ami ma. Nem a népbutítás, nem az emberek hülyítése. Az iskola feladata az volt, hogy a társadalomnak, az országnak, a magyar nemzetnek felkészült embereket adjon. Az elmúlt 23 évben értelmetlenül kalandoztunk a bolognai rendszerben. És mos mit hallani? Oda próbálunk visszatérni, ahonnan elindultunk: a szocializmushoz, a szocializmus iskolarendszeréhez. Csak egyet felejtenek el: időközben már tönkretettek mindent. Időközben már milliószámra termelték a tehetségtelen, felkészületlen embereket.

Hit, egyház, vallás? Igen, akkor a társadalom ateizmusra nevelt. De emlékezzünk valamennyien: a hívő embernek kutyabaja sem történt. Megmondom így utólag őszintén: nagyanyám engem is megkereszteltetett. De sem apámnak, aki katonatiszt volt, se senki másnak a családban ebből nem lett bántódása. Éltünk, ahogy éltünk.

A társadalomban béke volt. Ma mi van? Elégedetlen a cigány, a társadalom fele dühös rájuk. Elégedetlen a zsidó társadalom, nő az antiszemitizmus. A szocializmusban a cigány megbecsült emberré vált. Sőt, többet mondok. Soha a büdös életben a cigány nem élt olyan jól, mint ahogy élt Kádár János ideje alatt. És ezt jó lenne, ha ők is tudnák, és ma is így cselekednének. Mert emlékezzenek vissza: a cigányok többsége a putriból ment a lakótelepekre, a panellakásokra, a többségük életében először látott fürdőszobát, de még vécét is. és munkát kaptak, mert volt építőipar, mezőgazdaság, és a társadalom gondoskodott rajta, hogy értelmesen dolgozhasson. Nem közmunka volt, nem közmunka. Nem az állami pénz osztogatása. Valóságos munka, olyan munka, amire szüksége volt a cigánynak is, a társadalomnak is.

A zsidó embereknek nem kellett félniük nem kellett rettegniük a szocializmusban. Nem volt antiszemitizmus, nem volt összeírás, nem volt nyilvános zsidózás. Én tizenkét évet jártam a Fazekasba, 12 évig jártam oda, és 12 évig nem tudtam, hogy az osztálytársaim közül ki zsidó, és ki nem zsidó. Mert nem volt téma, mert erről nem beszéltünk, mert mindannyian egy társadalom részesei voltunk.

Persze, barátaim, ne szépítsük a dolgokat. A szocializmusnak volt megannyi hibája, megannyi bűne, megannyi tévedése. De megcsináltuk. Megcsináltuk, és erre büszkének kell lenni, hogy megcsináltuk. És ha legközelebb lesz rá lehetőségünk, akkor jobban fogjuk megcsinálni. Szebbre, demokratikusabbra, gazdagabbra. Egyet azonban már most is tudunk, és ezt meg kell mindenkinek ebben az országban mondani. Kádár János 32 éve alatt – de csak ha 25-öt veszünk belőle – több történt, mint Magyarország elmúlt 25-24 éves történetében. És a szocializmus minden gyengesége ellenére a szocializmus többet adott az embereknek, mint amit a jelenlegi tőkés rendszer ad nekünk.

Barátaim, a tőkés rendszer 24 éve téveszti meg az embereket. Mert mit mondanak? Légy okos, légy lelkes, légy vállalkozó. Gazdag leszel, tiéd a világ. Ne félj, hogyha munkanélküliség fenyeget, a munkanélküliségi segélyből is meg fogsz tudni élni. Ma már tudjuk: mindez hazugság. Mindez félrevezetés. Mindez ámítás. Mindez a társadalom becsapása.

Ez a rendszer rossz. Ez a rendszer nem jó. Mert nem lehet jó az a rendszer, amely nem képes a társadalom minden egyes tagjának munkát adni. Nem lehet jó az a rendszer, ahol a polgárainak egy részét potyautasnak nevezi, mint ahogy a rádióban lehetett hallani a napokban. És megpróbál tőlük megszabadulni, mert nincs rájuk szükség. Nem lehet jó az a rendszer, ahol a bíróság, beleértve a kúriát is, nem nekünk, magyaroknak, magyar állampolgároknak ad igazat, hanem a külföldi bankoknak. Miféle ország ez, miféle rendszer ez?

Nem lehet jó az a rendszer, ahol az embereket kitelepítik az utcára. És mindegy, hogy hányat. Egy emberért is kár. És a Munkáspártnak egy emberért is ki kell állnia, és harcolnia ezért-azért, hogy senkit a mai Magyarországon ne érhessen ilyen sors. Nem lehet jó az a rendszer, amely néhány embernek szupergazdagságot és szuperhatalmat teremt. Sok millió embernek pedig szuperszegénységet, és a hatalomból való teljes kizártságot, elnyomást és kiszolgáltatottságot. Nem lehet jó az a rendszer, ahol négymillió ember 60 ezer forintnál kevesebb jövedelemből kell hogy megéljen havonta. És nem lehet jó az a rendszer, amelyben él száz nagyon gazdag ember, és az összes vagyonuk eléri a kétezer milliárd forintot. Milyen világ ez?

Nem lehet jó az a rendszer, ahol a demokráciáról beszélnek, papolnak mindennap, de a demokrácia nem más, minthogy négyévente egyszer elmehetünk szavazni, és szavazunk az egyik mosóporra, vagy a másikra.

Nem lehet jó az a rendszer, amely idegen érdekekért egyik háborúból a másik háborúba küld bennünket. Nem lehet jó ez a rendszer. És ezt ma már valamennyien tudjuk. A kérdés ma már nem az, hogy rossz-e a kapitalizmus. A kapitalizmus rossz. És ezt mi tudjuk, érezzük, értjük. És egyre többen ébrednek rá a magyar társadalomban: idősebbek és fiatalok. A kérdés az, hogy ki tudja ezt Magyarországon megváltoztatni? A kérdés az, hogy ki tud a magyar dolgozó embernek, a magyar munkásnak jobb életet adni? A szocialisták? A parlamenti ellenzék? A liberálisok? Ők biztos, hogy nem tudják megváltoztatni ezt a rendszert. Nem is akarják. Nem is akarják, mert ők is tőkések, ők is kapitalisták, ők is gazdagok, ők ebből élnek. Mit mond nekünk Mesterházy meg Bajnai? Azt üzenik, hogy kövessük a piacot, adjunk mindent a piacnak, a bankoknak, uralkodjon az IMF, uralkodjon a nemzetközi tőke, és aztán majd minden jó lesz. Persze még hozzátesznek azért valamit: öltözzetek vörös ingbe, beszéljetek sokat az emberi jogokról, zsidókról, cigányokról, mindenről, hátha elhiszi az a buta magyar nép, hogy ők nem ugyanazt fogják csinálni, mint amit 12 éven keresztül csináltak. Mert tessék elhinni: a liberálisok, a szocialisták 12 éves uralmuk minden egyes napját kihasználták. Kihasználták arra, hogy gazdagodjanak. És ma semmi mást nem akarnak, mint visszatérni oda, ahol voltak. Nem érdekli őt, hogy mi lesz veletek, velünk, mi lesz négymillió szegény, szerencsétlen emberrel, mi lesz a munkanélküliekkel, mi lesz a kilakoltatottakkal. Nem érdekli őket. Egy dolog érdekli: a hatalom.

Orbán Viktor és pártja ennél többet tud. Ők tudják, hogy közeledik az az idő, amikor Magyarország felébred. Ezért ők elkezdik korlátozni a tőkét. Igen, adót vetnek ki a bankokra. Korlátozzák a rezsikiadásokat. És ez mind jó dolog. De a bankok, a szolgáltatók újra és újra kijátsszák a törvényeket. A Fidesz azt hirdeti, hogy a külföldiek az extraprofitjukból adják majd, ami nekünk jut majd rezsicsökkentésként. Csakhogy ez nem igaz. A külföldiek haszna nem csökken, a külföldi ugyanúgy kiviszi, a külföldi vállalat a hasznot, mint ahogy tette eddig is.

A Fidesz azt mondja: a rezsicsökkentés mindenkinek adott 100 ezer forintot. Sokszor mondtuk: a rezsicsökkentés jó dolog, ez igaz. Mindenki örül neki. Mindenki örül. A baj az, hogy ez csak egy döntés, egy törvény. És holnap majd a szolgáltatók tesznek egy másik lépést, kijátsszák a törvényt, aztán a parlament megint hoz egy törvényt, és ez így megy tovább. De a végén mégiscsak mi isszuk meg a levét. De ennél mi jobbat tudunk. Jobbat mondunk. Ne a rezsit csökkentsük. A szolgáltatókat, a villamos műveket, a gázműveket vegyük állami, népi tulajdonba.

Barátaim: ma már mindenki számára világos az országban is, hogy a tőkés válságot egy módon lehet megoldani: a tőke korlátozásával. Huszonnégy éven keresztül mindent a dolgozó embertől vettek el, itt az ideje, hogy most a gazdagok fizessenek. Mi történik Franciaországban? A híres francia színész, Depardieu otthagyja Franciaországot, s elmegy Oroszországba, elmegy, és Putyintól kér állampolgárságot, mert túl nagy neki az az adó, amit a francia kormány kivet rá. Mert a franciák korlátozzák a tőkét. Hát én várom azt a napot, amikor az OTP milliárdos vezérigazgatója, Csányi Sándor levelet ír Putyinnak, és orosz állampolgár akar lenni, mert olyan nagy az adó Magyarországon. Meg kell adóztatni a tőkét, meg kell adóztatni a gazdagokat. Vagyonadót kell befizetni.

Orbán mit javasol? Azt mondja: nem jó ez a huszonegynéhány százalékos adó, legyen 9 százalékos személyi jövedelemadó. Tudjátok, ez úgy van: az egykulcsos személyi jövedelemadónak egy nagy baja van. A szegény is fizet, meg a gazdag is fizet, de a végén a szegény fizeti a többet. Mi ennél jobbat tudunk. Fizessenek a szegények 9 százalékot, a gazdagok meg fizessenek 40 százalékot.

Mi magyarok hovatovább már a jobbágyság sorsára jutottunk. A statisztika szerint évente 214 napot – 214 napot – csak azért dolgozunk – nem azért, hogy jól éljünk, nem azért hogy együnk-igyunk, gyereket neveljünk – csak azért dolgozunk, hogy befizessük az államnak az adót. Ez körülbelül olyan, mint a feudalizmusban, amikor a jobbágy napról napra fizetett a földesúrnak. Másra van szükség. Több embernek kell munkát adni, több embernek kell adózni, több embernek kell dolgoznia. És ha több ember dolgozik, és ha a gazdagokat megadóztatjuk, akkor az ország jövője is biztosított.

Korlátozni kell a tőkét, gazdaságban és politikában. A parlamentbe be kell engedni azokat, akik szenvednek. Be kell engedni a dolgozók képviselőit. Be kell engedni a pénzügyi felügyelőbizottságokba, a számvevőszékbe azokat az embereket, akik megszenvedték a kapitalizmust. Mondjuk a devizakárosultakat. És végre 24 év után elvenni a gazdagoktól, és adni a szegényeknek.

Elegünk van a külföldi bankokból. Magyar bankra van szükség, olyan népi bankra, amely kedvező feltételek mellett a mi érdekeinket szolgálja. A devizahitelesek problémájára van megoldás. Tegnap hallgattam a miniszterelnök urat, hát a szívem összeszorult. Hogy ő mennyire aggódik értünk. Mennyire. Azért ez jólesik. Azt mondja, hogy hát ez a bíróság, hát miféle döntéseket hoz, hogy a bank mellé áll, és nem devizakárosultak… Micsoda fölháborító dolog, hiszen hát a devizakárosultak mellé kellett volna állni. Tisztelettel kérdezem a miniszterelnök urat: ki hozta azt a törvényt, ki hozza azokat a törvényeket, amelyeket a bíróságok betartanak? Tisztelettel kérdezem: ki választotta meg a kúria elnökét? Ki nevezi ki a bírókat? És a választ tudjuk, hogy a fideszes többségű parlament fogadja el a törvényeket, a fideszes többségű parlament választja meg a kúria elnökét, és a Fidesz által delegált köztársasági elnök és az általa megválasztott köztársasági elnök nevezi ki a bírákat. Hát akkor ne legyen álszemérmesség, ne legyen álszentség, hanem mondjuk meg az igazságot: ők a bűnösök, és az igazság a mi oldalunkon van.

Barátaim, az igazi út azonban más. Helyre kell állítani a nemzeti termelést. Ma a magyar kis- és középvállalkozók beruházásai a 12 évvel ezelőtti szinten vannak. Ma a magyar ipar, az nem más, mint az idehozott külföldi összeszerelő vállalatok összessége. Mikor érti meg már a kormány, hogy Magyarország jövőjét ne lehet a külföldi multinacionális vállalatokra építeni? Mikor érti meg, hogy a magyar embereknek itt kell munkát adni? És mikor érti meg végre, hogy mindaddig, amíg a külföldi a tulajdonos, addig mi, magyar munkások, magyar emberek, csak munkások, kiszolgáltatottak, rabszolgák lehetünk az ő üzemeikben?

A tőkét korlátozni kell, de a tőkét nem akarják a parlamenti pártok korlátozni. A tőkét nem akarják és nem fogják, mert maguk is tőkések, és maguk is a tőkések fogságában vannak. Magyarországon egyetlen párt van, amely hajlandó, a tőkét akarja, és tudja korlátozni: ez pedig a Munkáspárt.

Mi készek vagyunk a tőkét korlátozni, mert felismertük a szükségességét. Készek vagyunk a tőkét korlátozni, mert m magunk is munkások vagyunk, magunk is dolgozók vagyunk, magunk is a kapitalista rendszer elszenvedői vagyunk. Erre a harcra hívunk mindenkit. A mai Magyarországot már nem lehet baloldalra és jobboldalra osztani. Már nem ilyen a világ. Ma szegények vannak és gazdagok vannak. Vagy az egyik táborba tartozol, vagy a másik táborba tartozol. És mindegy, hogy a pártod zászlajának milyen a színe: ha szegény vagy, akkor szegény vagy. Ha gazdag vagy, akkor gazdag vagy, és mások az érdekeid. Mi együttműködésre, közös küzdelemre, a tőke korlátozására, egy új társadalom megteremtésére hívunk minden szegény embert, minden dolgozó embert, minden hazafit, akinek drága az ország sorsa.

És barátaim, van kikről, van kiről példát venni. A világ forrong. Törökországban kimentek az emberek csak azért, hogy megmentsenek néhány fát az isztambuli parkban. De a küzdelmük mögött a kapitalizmus elleni fellépés áll. Mert nem kérnek abból az életből, aminek részesei. Nem kérnek abból, hogy havi 130 euróból kelljen megélniük. De kimentek milliószámra Brazíliában is. csak azért, mert 20 százalékkal megemelték a buszjegyek árát. De valójában a tőke ellen küzdenek, a kizsákmányolás ellen küzdenek, az ellen mennek az utcára, hogy az ottani szocialisták becsapták őket. A törökök is, a görögök is, a portugálok, a brazilok is, és még a világ számos nemzete megtanult valamit, amit nekünk is tudni kell. Ebben a világban, ebben a mocskos kapitalista világban csak az a miénk, amiért megküzdünk, amit kiharcolunk magunknak.

Barátaim, ma Kádár Jánosra emlékezünk. Amikor azt mondjuk: Kádár, akkor a szocializmusra gondolunk. Amikor azt mondjuk: szocializmus, akkor életünknek egy szebb és jobb időszakára gondolunk. Amikor azt mondjuk: Kádár és szocializmus, akkor arra gondolunk, hogy előttünk a feladat: megteremteni a jövő közösségi társadalmát – egy jobb szocializmust, egy munkásabb, az embert jobban szolgáló társadalmat teremteni. Ha azt mondjuk: Kádár és szocializmus, akkor hitvallást teszünk. Hitvallást amellett, hogy ezt meg tudjuk teremteni, és meg is fogjuk teremteni. Előre hát ebben a küzdelemben, éljen a magyar munkás, éljen a magyar dolgozó, éljen a Munkáspárt, előre a tőke korlátozásáért, előre egy új, közösségi társadalomért.

 

Turi Kristóf (Baloldali Front) beszéde

Kedves elvtársaim, kedves barátaim!

Összegyűltünk, hogy megemlékezzünk a huszadik század, sőt, talán az egész magyar történelem legnagyobb politikusáról, Kádár Jánosról. A mai tőkés média, az ellenségünk, kormányok, az oktatás mind megpróbálják bemocskolni ennek a nagyszerű embernek az emlékét. Gyalázatos, amit művelnek.

Én hat évvel Kádár elvtárs halála után születtem, sajnos, nem éltem a szocializmusban, nincsenek róla tapasztalataim. Azonban amikor kisgyermek voltam, gyakran kérdezgettem édesanyámat, nagymamámat, és ameddig élt, nagypapámat is, hogy milyen volt a világ, mielőtt én megszülettem. Kértem őket, hogy meséljenek. Az elbeszéléseikben egy szép kort meséltek el nekem. Egy olyan világról beszéltek, amiben öröm élni. Amiben biztonság van, amiben a nap is azért süt ránk, mert az a feladata, hogy boldogítson minket. Naiv voltam, kisgyerek, és elhittem, hogy még ma is ez a világ van. Mit ne mondjak, tévedtem. Megtapasztaltam én is a kapitalizmust. Látom a hibáit, az igazságtalanságait, a hazugságokat, amik körülvesznek minket.

Viszonylag fiatal voltam, ötödikes, amikor először olvastam a kommunizmusról. Nem viccelek: a kezembe akadt egy politikai kisszótár, és felütöttem. Azonmód szimpatikusnak találtam az eszmét, és többet olvastam utána. Az elmúlt években egymás után szembesültem azzal, hogy az emberek igen gyakran tudatlanok, azt se tudják, miről van szó. Nézeteimért volt, hogy megszenvedtem, diszkrimináltak, volt, hogy kizártak innen-onnan, megvetettek, de nem baj.

Azonban szeretnék megosztani a kedves hallgatósággal két személyes történetet. Kapcsolódnak Kádár Jánoshoz, de sajnos Kádár-anekdotákkal nem tudok szolgálni, hiszen nem éltem akkor. A pártunk is beszámolt a honlapján arról, hogy drága kormányunk az érettségizetteknek adott egy gyönyörű, díszkötéses alaptörvényt.  Kénytelen-kelletlen részt kellett vennem egy előadáson – alaptörvény-előadás – kiválasztották az osztályunkat, képzeljék el. Az 1896-os millenniumi honfoglalás óta eltelt kellett megfesteni néhány művésznek képeken. Bemutatták nekünk ezeket a képeket. Én egy szűk 45 perces előadás keretein belül – az előadó másfél órát beszélt nekünk – s kérem, hallgassák meg, mit mondott Kádár Jánosról. Felháborító. Akik gondolják, megnézhetik ezeket a képeket. Kádár elvtársat egy erdőben ábrázolja ez a kép, és előtte egy sakkasztal van. Körülötte néhány szocialista relikvia. És idézném most ennek a szónoknak talpnyalónak a szavait – elnézést a szóért.

Azt mondta, hogy egy sötét erdőben ültünk, kilátástalanul, elzárva mindentől, csalta Kádár istenként tetszelgett fölöttünk, mindent el kellett hinnünk, minden rossz volt stb., ilyeneket mondott. Utána megkérdeztem: és ne haragudjon – nem abban a korban szerezte a diplomáját? Magát hányszor nyomták el? Nem akkor lett doktor? Nem nagyon tudott rá mit felelni, meg kell hogy mondjam. Azonban ha azt hitte, hogy majd egy hónappal később az érettségin az ő nézeteit fogom előadni, akkor nagyot tévedett.

Képzeljék el: egy hónapja érettségiztem történelemből előrehozottan. És tessék kitalálni, hogy milyen tételt húztam: Kádár János politikai életpályája. Nagy volt az örömöm, amikor kihúztam. Leültem, nekikezdtem a félórás felkészülésnek – nem nagyon tudtam befejezni, hogy mit ne mondjak. Kádár életét húsz percbe belesűríteni – az azért kihívás. No nem azért, mert nem lehet róla beszélni, hanem mert mit kell kihagyni ebben a húsz percben. Néztem vizsgabiztosaim arcát időnként, amíg készültem: szigorú, komoly emberek. Előre néznek, nem bólogatnak, nem reagálnak semmit. Aztán odaültem én, Kádár Jánossal, elkezdtem beszélni. Meséltem arról, ami jó volt a Kádár-korszakban. Úttörőtáborok, KISZ-táborok, balatoni nyaralások, munkalehetőségek, ingyenes oktatásügy – és a hideg, komoly arckifejezés eltűnt. És mit láttam: nosztalgikus, rokonszenves mosolyt. Megengedhettem, hogy egy kicsit elfogult legyek. Talán nem is kicsit. Végül a szünetben még beszélgettem velük egy kicsit erről a korról, és láttam: nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy az volt Magyarország eddigi aranykora. Megérte beszélgetnem velük. Hatvan ponttal honoráltak a hatvanból.

Viszont, kedves elvtársaim, én azt mondanám: büszkének kell lennünk Kádár Jánosra. Büszkének kell lennünk a Kádár-korszakra. Ki kell húznunk magunkat, felemelnünk a fejünket, és úgy, ahogy azt már Thürmer elvtárs egyszer jelentsük ki mi is, együtt, közösen: Kádár János unokái vagyunk. Büszkének kell lennünk erre. Ki kell húzni magunkat, a tőkések szeme közé kell nézni, és folytatni a harcot. Folytatni a harcot, ameddig el nem jutunk a második magyar aranykorba, amikor ismét a dolgozóké lesz a hatalom. Köszönöm szépen.

 

Garantált jövedelem mindenkinek?

Míg a demokratikus ellenzéki pártok békés, de azért nem minden feszültségtől mentes vitát folytatnak az összefogás személyi és technikai feltételeiről, néhány lelkes civil olyan témában gyűjt aláírásokat, amely – siker esetén – alapvetően változtatná meg a társadalmi viszonyokat.

Hegyi Gyula| Népszabadság| 2013. június 28.

Nyugati baloldali, zöld és független értelmiségiek kezdeményezése alapján arra akarják felszólítani az Európai Bizottságot, hogy vizsgálja meg az úgynevezett feltétel nélküli alapjövedelem, más néven a minimáljövedelem bevezetésének lehetőségét. 2014. január közepéig az Európai Unió legalább hét országában összesen egymillió aláírást kell összegyűjteni a kezdeményezés sikeréhez, országonként változó kvótával. (Magyarországról például legalább 16 500-at kell prezentálni. A kezdeményezéshez az Alapjovedelem.hu oldalon lehet csatlakozni.)
A hosszú távú cél az, hogy az unió valamennyi polgára munkaviszonytól függetlenül részesüljön olyan jövedelemben, amely biztosítja a méltó életfeltételek anyagi hátterét. Közvetlenül pedig az, hogy az Európai Bizottság vizsgáltassa, az Európai Parlament vitassa meg a kezdeményezést. A minimáljövedelem csak első hallásra úttörő gondolat, valójában több évszázada része a társadalmi reformokról szóló vitáknak. A feljegyzések szerint Abu Bakr kalifa (Mohamed próféta apósa) vezette be először az alattvalók számára folyósított alapjövedelmet.
A tizennyolcadik század végén az amerikai Thomas Paine dolgozta ki az elméletét, azzal az indoklással, hogy így kompenzáljanak minden férfit és nőt „természetes öröksége”, a föld magánkézbe kerüléséért. Napóleon is támogatta a gondolatot, de háborúi miatt nem jutott túl az elméleti rokonszenven. A huszadik században elsősorban az angolszász közgazdasági és politikai irodalomban jelent meg a terv. Első hallásra meglepő módon a „neoliberális” közgazdásznak kikiáltott Friedrich Hayek is kiállt mellette, Milton Friedman pedig a „negatív személyi jövedelemadó” formájában javasolta bevezetni, már a hatvanas évek elején. (Vagyis az alacsony jövedelműeknek az állam fizetne „adót”.)
Az utóbbi nevek azt is jelzik, hogy nem feltétlenül baloldali kezdeményezésről van szó. A kapitalizmus sikeres működése esetén a minimáljövedelem éppenséggel a társadalmi feszültségek csökkentését, a szocialista mozgalmak leszerelését, a tőke nyugalmát szolgálná. Más kérdés, hogy a pénzügyi válság, a tömeges munkanélküliség és a növekvő szegénység sújtotta mai Euró pában mindez már merészen progresszív gondolatnak tűnik. A javaslat lényege az, hogy a megélhetéshez és a társadalomban való méltó jelenléthez szükséges alapjövedelmet az emberek ne a munkájuk alapján, hanem állampolgári jogon kapják meg.
A „fejkvóta” alapján járó összeg kiegészíthető sajátos élethelyzetekhez (gyermek születése, tanulás, betegség, időskor) rendelt járulékkal, segéllyel vagy kölcsönnel. A dolgozó emberek munkájuk, a tőketulajdonosok tőkéjük után természetesen továbbra is fizetést, illetve profitot kapnának a nekik is járó minimáljövedelem fölött. (Ez kulcskérdés, ha a dolgozók és a jómódúak nem kapnak alapjövedelmet, akkor az egész nem más, mint a segélyek álszenteskedő átkeresztelése.) A koncepció mai formájában arra a feltételezésre épül, hogy egyre kevesebb a munkaalkalom, az emberi munkát igénylő tevékenység, a munkanélküliség viszont súlyos egyéni és társadalmi tragédiákhoz vezethet.
Ha a munka nem lenne alapvető egzisztenciális kényszer, akkor a munkanélküliség megszűnne fenyegetni a társadalmi békét, a termelés automatizálása erkölcsi aggályok nélkül felgyorsulhatna, s többen vállalkoznának önkéntes, nem fizetett társadalmi munkára. Az ilyen garantált alapjövedelemhez természetesen állami bevételekre van szükség, amelyek végső soron csak adók formájában szedhetők be. A személyi jövedelemadó mellett szóba kerülhet a nyersanyag felhasználására és a hulladékkibocsátásra kiszabott zöldadó, a vagyonadó és a luxusadó, az állami vállalatok nyeresége és más hasonló forrás. Mivel az európai demokráciák elvben amúgy is garantálják polgáraik alapvető szociális jogait (Európai Szociális Charta), a minimáljövedelem voltaképp ezt a garanciát tenné kézzelfoghatóvá.
A javaslat természetesen rengeteg kérdést vet fel. Számomra nem is a pénzügyi megvalósítása a legkétségesebb elem, hanem az, hogy hosszú távon nem szakítja-e végleg ketté a társadalmat a dolgozó és nem dolgozó emberek kasztjára? Olyan modellre, amelyben – szemben a történelem eddigi menetével – a dolgozó emberek alkotják az „elitet”, akik közé hosszas munkanélküliség után szinte lehetetlen lesz bekerülni? Fennáll az a veszély is, hogy a tartósan nem dolgozók szavazópolgárként olyan blokkot alkotnak, amelyet egyetlen ígérettel, a minimáljövedelem megemelésével bármilyen ügynek meg lehet nyerni. De az európai polgári kezdeményezés nem a rendszer azonnali bevezetését, hanem lehetőségének megvizsgálását és megvitatását szorgalmazza, s ezt csak helyeselni lehet.
De ha igaz, hogy egyre kevesebb a munkaalkalom, akkor a probléma a munkaidő további csökkentésével is orvosolható. Optimista feltételezések szerint az így felszabaduló munkalehetőségre újabb dolgozókat lehet felvenni. Az előző francia szocialista kormány annak idején bevezette a harmincöt órás munkahetet. A rendszer nem tette tönkre a francia gazdaságot, másfelől viszont nem is növelte érdemben a foglalkoztatást. Más úton járnak, akik a négynapos munkahét mellett érvelnek. Ez ugyanis heti három szabadnapot jelent, ami fellendítheti a szabadidős tevékenységeket, a belföldi turizmust, rengeteg új munkahelyet teremtve e szolgáltatások területén. Az amerikai Utah államban a közhivatalokban már régóta csak négy napon dolgoznak, heti tíz órát, és pénteken minden közintézmény zárva van. Ha ragaszkodunk a teljes foglalkoztatás elvéhez, amire – hivatalosan – az Európai Unió egész politikája épül, akkor e cél eléréséhez a munkaidő általános csökkentése közelebb vihet.
Biztos lesznek, akik azt mondják, hogy válság idején nincs helye az ilyen álmodozásoknak. Holott az egyes ember és a társadalom mindig akkor jutott előre, ha a válságok idején eldobta a régi tabukat, beidegződéseket, és gyökeresen új módon szervezte át az életét. Az európai társadalmak nemcsak pénzügyi, hanem ideológiai válságba is jutottak, nem hisznek a régi rendszerben és módszerekben, de nem látnak új célokat és megoldásokat sem. Fokozottan igaz ez hazánkra. Mind a garantált alapjövedelem, mind a munkaidő általános csökkentése olyan cél lehet, amely békés és demokratikus úton, de alapvető módon szervezi újjá és remélhetőleg jobbá a társadalmunkat. Üdvös lenne, ha a demokratikus ellenzéki pártok elszánnák magukat ilyen „merész” gondolatok megfogalmazására, vagy legalább megvitatására.