Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 251.

Munkát és megbecsülést közmunka helyett!

Nem elég, hogy rendes munkát nem adnak, még a tisztességemet is elveszik! – mondta minap egy asszony, akit közmunkán foglalkoztatnak. A falu kinézi a közmunkásokat. Annak ellenére, hogy a munkanélküliségről mindenki tud. Annak ellenére, hogy nincsenek egyedül se a faluban, se az országban.  Annak ellenére, hogy a munka nem szégyen. De mégis! A munkás szó sem túl hízelgő manapság, de közmunkásnak lenni egyszerűen sértő, megalázó. Nem tekintenek egész embernek, csak kitartottnak, aki másra nem jó vagy mást nem érdemel. A közmunkát az emberek pontosan annak nézik, aminek a kormány szánta. Ideiglenes, átmeneti, fele-más megoldásnak, amire nem lehet sem egyéni, sem családi egzisztenciát építeni. Az ilyen fizetésből ma sem lehet megélni, a holnap pedig végképpen bizonytalan. A közmunka elveszi az ember önbecsülését és mindenki előtt megalázó. A hatalom nyilván ezt is akarja. Nyíltan a szemünkbe vágja, hogy ti másodosztályú állampolgárok vagytok, aljanépe. Ne nagyon járjon a szád, örülj, hogy élsz! Mi nem ezt akarjuk. Mi normális életet akarunk. Munkát és megbecsülést!

Sakálvacsora

Még mondja valaki, hogy az Európai Unió vezetőinek nincs humorérzékük. Van! Nem is akármilyen! „Líbia barátai” címmel hívtak össze szeptember első napján konferenciát Párizsban. A konferenciának két karmestere volt, a francia elnök és a brit miniszterelnök. Az USA a líbiai ügyben nem játszik vezető szerepet, átengedte a koncot európai szövetségeseinek. Meg van a saját bajuk. A fő bajuk, hogy nem tudnak a bajban lévő európai szövetségeseiknek segíteni, mint olyan sokszor a II. világháború után. Ha pedig nem jön a pénz az USA-ból, a transzatlanti barátság sem olyan szoros már. De talán most!

A franciák és az angolok most kiélvezték magukat. Egy pillanatra újra az első osztályban játszhattak, pedig már régen nincsenek ott. Ők is Líbia barátai. Oly annyira, hogy a francia és brit hivatalos személyek lépten-nyomon tagadják, hogy a líbiai olajnak bármi köze is lenne a dologhoz. Azt meg főleg tagadják, hogy a francia olajcégek kapják ezen túl a líbiai olaj 35 százalékát, ugyanennyit a britek. De nem, ők igazából Líbia barátai! Szabadság, testvériség, sok demokrácia, meg ilyesmi. Most már van egy derék bábkormányuk csupa nyugaton végzett líbiaiból, most már lehet csinálni egy új líbiai hadsereget, polgári repülést, hírközlési infrastruktúrát, utakat. Óriási üzletek, amelyekből a válsággal kínlódó francia és brit kapitalizmust talán meg lehet menteni. A franciáknak és a briteknek ugyanis nem nagyon tetszik a német vezetésű Európa, pedig tudják, hogy csak két út van: vagy szétesik az euró, és ezzel együtt a II. világháború utáni európai rendszer, vagy ellenkezőleg, előremennek az integrációban, teljes lesz a politikai intézményei európaizálása. Lesz például közös adórendszer, közös rendőrség, közös hadsereg. Nem kétséges, hogy ebben a közösben a német nyelv lesz a legerősebb. A briteknek és a franciáknak nem ez az álmuk. Van persze egy harmadik út is, amiből kaptak egy csipetnyi ízelítőt akkor, amikor a görög munkások elfoglalták az Akropolisz. Ettől félnek aztán igazán!

A németeket Líbia nem érdekelte nagyon, katonát nem is küldtek. Merkel fontosabbnak tartotta, hogy Európa vezetése most már gyakorlatilag a kezébe került. Akkor minek hadakozni Líbiában? Bár, lehet, hogy most éppen ebbe bukik bele a kancellár, vagy legalább is ez lesz az ürügy. A német közvélemény, bár külsőre nagyon pacifista, nagyon antináci, de azért szeretne már valami katonai sikert is látni. A német csizma most nem menetelhet Párizs utcáin. Bár de szép is volt! Na de legalább Tripoliban ott lehetnének. Rommell emléke még nem halt ki teljesen. És még valami! Nagyon szeretnének ebben a válságos időben végre egy erős embert látni Németország élén látni. Ősszel volt is egy jó kiállítás a német fővárosban: „Hitler és a németek.” Hosszú-hosszú sorokban álltak az emberek, 915 ezren jutottak be. Soha ennyien nem akartak kiállítást látni, persze,  háború- és náciellenes németek.

A 63 ország párizsi találkozója, ennyi barátja van Líbiának, olyan sakálvacsora féle volt. Vacsorára jöttek össze a nagyvadak. Tudod, az oroszlán, a tigris, a jaguár, meg ilyesmik. Persze, az ilyen bulikról nem hiányozhatnak a sakálok sem. Ez olyan kisebb vad, ami a nagyok után összeszedi, ami maradt. Nem túl elegáns foglalkozás, de ebben a vadvilágban nem igen válogathat az ember, illetve mit is mondok, nem nagyon válogathat az állat. Ott voltak az olaszok, egy csomó arab ország. Még Ciprus is ott volt. Magyarországnak ebben a kategóriában sem jutott hely. Martonyi János egy szép levélkét küldött a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács elnökének, kifejezve, hogy „Magyarország kész részt venni az újjáépítésben, a szabad, szuverén és demokratikus Líbia megteremtésében”. Biztos jól jött nekik a levél. Líbiában mostanság papírból is hiány van...

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 250.

Líbia pacifikálása

Gyermekkoromban az egyik szomszéd fiúval sokat játszottunk együtt. Régi polgári családból származott. E tény osztálytartalmát akkor még nem ismertem fel, sőt a játékkatonái kifejezetten vonzottak. Tudod, igazi „békebeli" játékok voltak, indiánok és európai katonák, ólomból. A katonák mellett a polcon ott voltak a Tolnai­féle világtörténelem képes kötetei, és mi lejátszottuk a történelmet. Derék európai katonák mentek pacifikálni, azaz megbékíteni a nyugtalan indián törzseket. A derék európaiak nem agresszorok voltak, egy fenét, kedves, aranyos emberek voltak, akik segíteni mentek azoknak a helyi embereknek, akik ugyan indiánok voltak, de átláttak a szitán. Láss csodát! Az elmúlt öt hónapban derék francia, angol katonák bombázták Líbiát, mert úgy gondolták, hogy így tudják segíteni a líbiai népet. Biztos ők is olvasták a Tolnai Világtörténelmet, mert találtak pár líbiait, akiknek nem tetszett Kadhafi, és átláttak a szitán. Kinevezték őket ideiglenes kormánynak, adtak katonai tanácsadókat, és sok-sok pénzt. Amerika most nem küldött katonákat, de a hátteret ők adták. A németek sem akartak egy új Rommelt küldeni Afrikába, ráhagyták a bulit NATO-szövetségeseikre. Cserébe nyilván azért, hogy a német tőke éppen most uralja el Európát, és valósítja meg azt pénzzel, amit Hitlernek fegyverrel nem sikerült. Líbia leigázása piszkos ügy. Nekik nem a líbiai nép a fontos. Folyik a harc a világ újrafelosztásáért, és az USA-nak, az EU-nak nem tetszett, hogy Kína és Oroszország is megjelent a térségben. A líbiaiak sorsa senkit sem érdekel. A gyermekkori nagy csatáknak volt egy szépséghibája. A katonák a szomszéd gyereké voltak, így aztán ő mindig az európaiakkal játszott. Én az indiánokkal voltam. Tudod, én most is az „indiánokkal" vagyok. És velük leszek holnap is.

A 21-es Volga és Reagan

Az egyik idegenforgalmi cég érdekes programmal akarja meglepni kedves, de főleg fizetőképes külföldi vendégeit. Utazás a múltba, a szocialista múltba! Régi Volga és Trabant gépkocsikkal szállítják őket Mercedes és Audi helyett. Elcipelik őket az érdi szoborparkba, a terrorházba, meg ilyen helyekre. Még lakótelepi lakást is mutatnak nekik, ami egzotikum a javából, legalábbis nekik. Persze a nyugati turistát se lehet csak úgy bedobni egy ilyen programba, így aztán első lépésként egy nagy szállodalánc vezetőinek adtak kóstolót. Elnök úr, nem mesélne nekik arról, hogy milyen volt régen? Ezzel a kérdéssel fordultak hozzám. Némi győzködés után belementen, rajtam ne múljon a magyar idegenforgalom sikere. Nem akármilyen helyre mentünk, Pesten, a Lukács Cukrászdába. A külföldi idegenforgalmi főnökök éppen a Terror Háza Múzeumból jöttek egy olyan 21-es Volgával, tudod, olyannal, amelynek a motorházán egy szarvas volt. Azokat még nem műanyagból csinálták, úgyhogy ne akarj ilyennel összeütközni... Nos, a vendégek mindjárt elcsodálkoztak, hogy a cukrászdában csak mi voltunk, meg egy német házaspár. Mi van? - kérdezték. Nem mi van, hanem mi nincs, mondom én. Pénz nincs! Húsz éve még idejárt a pesti középosztály. Nyugdíjas nyelvtanárnők itták itt a kávéjukat, és a környező intézmények hivatalnokai is benéztek egy briósra. A briós eltűnt, illetve most már megint van, de a középosztály márkikopott innen. De talán a diákok? - mondják ők. Melyik diáknak jut a tankönyv, az Internet, az albérlet, az utazás mellett több százforintos tortaszeletre? - válaszolok a kérdésre kérdéssel. Vannak gyermekei? -kérdezik, s igazából az érdekli őket, hogy mikor volt jobb egyetemistának lenni, az én éveimben vagy mostanság. Eddig a pontig tökéletesen értjük egymást. Innentől is angolul beszélünk, a nyelvvel nem is lenne baj, de mégis, mintha két nyelven beszélnénk. Akkoriban a társadalom tervezte, hogy hány mérnökre és hány jogászra van szüksége. Akkoriban a diák számíthatott társai segítségére, volt szolidaritás, emberség. Nem feszítem a húrt tovább. A cél végül is nem az, hogy a nyugatiak belépjenek a Munkáspártba, hanem az, hogy megértsék: a húsz évvel ezelőtti rendszerváltásnak rengeteg árnyoldala van. Ok is hagynak egy érvet a végére, amiről minden nyugati azt hiszi, hogy ezzel mindent überelnek. „Na, de akkor itt voltak az oroszok, nem voltak szabadok." Stimmel, mondom, az oroszok itt voltak. Én egy percig sem mondom, hogy ez jó volt. Most itt vannak az amerikaiak. És tudja, a kettő nem ugyanaz! Az oroszok soha nem akarták, hogy a magyarok scsít egyenek gulyásleves helyett, vagy éppenséggel Kobzon-dalokat énekeljenek Illés-nóták helyett. És még valami. A Sztálin-szobrot 1956-ban ledöntötték, és senkinek sem jutott eszébe Hruscsovnak vagy Brezsnyevnek szobrot állítani, pedig, ha már itt tartunk, ők többet tettek a magyar emberekért, mint, mondjuk, Reagan elnök. That's right! - mondják, és legalább egy dologban egyetértünk: mindennek van határa, vagy legalább is kell, hogy legyen.