Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 294.

A nagy játék

Megkezdődött a nagy játék. Egyelőre még nem az olimpia, csupán a magyar kormány és az IMF közötti játék. Tudom, most sokan felhorkannak, hogyan is lehet játéknak nevezni a „hazánk sorsáért” vivott „áldozatos küzdelmet”. De nézzük csak meg, hogy miről is van szó valójában!
Az IMF a nemzetközi tőke legnagyobb szervezete. Azért hozták létre, hogy fenntartsa a tőke, a kapitalizmus világuralmát. A tőke uralmát két dolog zavarja. Az egyik, amikor a dolgozók túl sok engedményt, azaz túl nagy fizetéseket, túl sok nyugdíjkedvezményt, túl nagy szociális kiadásokat harcolnak ki maguknak. Ez a tőkének pénzbe kerül, ezért mindent megtesz azért, hogy visszavegye ezeket az engedményeket. A másik zavaró tényező az, amikor az egyes országok tőkés köreinek saját érdekei ellentétbe kerülnek a közös érdekkel.

Még mindig túl jól élünk

Magyarország esetében mindkét tényező fennáll. A tőkés világ szerint minden nyomorunk ellenére még mindig túl jól élünk, és ez túl sokba kerül a tőkének. Az IMF szerint, ha ez a helyzet fennmarad, akkor a tőke csődbe megy, veszélybe kerül a kapitalizmus. A recept világos: el kell venni a dolgozók túl jó életét, le kell faragni a szociális kiadásokat, mindent, ami a tőkének kiadást jelent. Az egyes országok, így Magyarország kormánya is nehezen oldja meg ezt a feladatot, hiszen a saját dolgozóival kell szembenézni, és ez nem egyszerű. Az Orbán-kormány azzal kezdte a tevékenységét, hogy megadóztatta a bankokat. Azaz tett egy olyan lépést, ami engedmény a dolgozókkal szemben.
Itt jön az IMF, amely elhiteti velünk, magyarokkal, hogy az ő, azaz a nemzetközi tőke segitsége, ilyen vagy olyan hitele nélkül nincs magyar jövő. Ha nem akarunk megdögleni, akkor tegyük azt, amit ők mondanak. Ezt a szöveget beveszi a magyar értelmiség, sőt, sajnos, a dolgozók egy része is. A magyar kormány igy óriási segitséget kap ahhoz, hogy keresztül verje a szociális kiadások csökkentését.
Az IMF, azaz a nemzetközi tőke közös érdekei szempontjából káros és veszélyes az is, amit a magyar kormány művel. Az Orbán-kormány különcködött, kilógott a sorból, saját nemzeti utat hirdetett. Miért tette? Nos, azért, mert ő is tudja, hogy a külföldi tőke abszolút uralma a magyar gazdaságban nem csak a magyar dolgozókat teszi tönkre, de a magyar tőkésosztály egy részét is, a kis-és középvállalkozókat, a hozzájuk kapcsolodó értelmiségi köröket, más szóval a középosztályt is. Az Orbán-kormány űgy gondolta, hogy megszilárditja saját belső politikai hatalmát, maga alá rendeli a médiát, a kényszeryugdíjazással leváltja a bírói kart, és általában az állami hatalom szereplőit, és a hozzá hű embereket teszi helyükre. Úgy gondolta, hogy e hatalom birtokában a tőke nemzetközi erőinek érdekeivel szemben megvalósíthatja saját tőkés érdekeit. A tőke nemzetközi erőin a német, az amerikai tőkét tessék érteni!
Ehhez külső forrásokat is igyekeztek igénybe venni. Igy született meg a keleti nyitás koncepciója. Vagyis: szerezzünk pénzt a kínaiaktól, ezzel erősítsük meg a magyar tőke pozicióit a nemzetközi tőke fő erőinek érdekeivel szemben. Ez utóbbi felemásan megy sok ok miatt. Ez olyan bonyolult játék, ami nem megy a magyar politikai erőknek. A keleti nyitás ugyanis úgy nem megy, hogy a kínaiak pénzét akarom megszerezni, de ugyanakkor benne vagyok az USA és az EU minden olyan csínytevésében, ami zavarja a kínaikat. Ráadásul túl sokan akarnak beszállni a kínai üzletbe, ezért a harc már az országon, a kormányon belül is folyik. A fő ok azonban az, hogy a kínai tőke csak úgy hajlandó megsegíteni a magyar tőkét, ha nem kell ujjat húznia a német, amerikai tőkével, az IMF-vel.

Az IMF fütyül, az Orbán-kormány táncol

Az Orbán-kormány és az IMF közötti hónapok óta tartó huzavona egy nagy színházi előadás része. Az első perctől kezdve világos volt, hogy az Orbán-kormány le fog feküdni az IMF-nek. Nem azért, mert ügyetlenek. Hanem azért, mert ők is tőkések. A nemzetközi tőkével szemben fel lehetett volna venni a küzdelmet, de ez már a kapitalizmus, mint rendszer elleni fellépést jelentette volna. Például ehhez itthon a dolgozók felé kellett volna nyitnia. Ezt azonban nem tudta, nem merte, nem akarta megtenni. Igy született meg a munka törvénykönyve, a szocialista múlt elleni törvények és sok minden más.
Nem mindegy azonban, hogy az Orbán-kormány hogyan fekszik le. Az IMF azt tette lehetővé, hogy az Orbán-kormány ebbe lehetőleg be bukkjon bele. Lassan mindenki elhiszi, hogy az IMF nélkül nem megy semmi. Ezt hirdeti az MSZP, a DK, az LMP, ezt sugallják az értelmiségi körök. Még a szakszervezetek vezetése is beállt ebbe a sorba. Emlékezzünk arra, hogy néhány hete az IMF magyarországi képviseletével próbáltak egyezkedni. Az Orbán-kormány azt tudta demonstrálni, hogy ők keményen küzdenek a nemzeti érdekekért, a magyar dolgozókért, a középosztályért.
A sok hühó lényege az, hogy a tőkés Orbán-kormány lefekszik a nemzetközi nagytőke érdekeinek. Felvállalja, hogy saját maga veszi el azt, ami még a dolgozó embereknek megmaradt. Cserébe talán a helyén maradhat.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 293.

Mi vagyunk Szíria barátai

Rólam nem lehet azt mondani, hogy nem vagyok Szíria barátja. Az elmúlt években sokszor jártam abban a Szíriában, amelyet a Baat Arab Szocialista Párt, és szövetségeseik, többek között a kommunisták irányítanak. A mai elnök, Bashar Aszad édesapjával nem találkoztam, de köztudott volt, hogy Hafez Aszad emelte ki az országot az elnyomott, félgyarmati sorsból, és teremtett egy fejlődő, demokratikus országot. Fiával viszont háromszor is volt módom hosszan beszélgetni, és higgyék el, nála műveltebb, felvilágosultabb ember nem nagyon van a világpolitikában. Bashar Aszad „bűne", hogy nem akar Amerika és Izrael bábja lenni. Persze, másé sem. Szerencsétlenségére Szíria stratégiai helyen fekszik. Innen nem csak az olaj sorsára lehet hatni, de másra is, ami talán lassan fontosabb lesz, mint maga az olaj: a vízére.
Én Szíria barátja vagyok. Nem úgy, mint azok, akik minap Szíria barátai néven Párizsban összejöttek. Közel száz nyugati és arab országot szervezett oda Hillary Clinton, aki mint az öreg madam a nyilvános házban, celebrálta az összejövetelt. Szíriában - eltérően Líbiától - nem volt lényeges ellenzék. Ha nincs, hát csinálunk, ez volt az USA és az EU politikája az elmúlt hónapokban. Aztán fegyvert adtak az ellenzék kezébe, melléjük adtak néhány harcedzett szervezőt, és beküldték őket az országba, hogy lőjjenek, akire csak tudnak. A lényeg az volt, hogy a kormány visszalőjön.
Ha Izraelbe küldene bárki ilyeneket, akkor ők lennének a világellenség, a terroristák. De Szíriában vagyunk, ezért ők az USA rokonai, barátai és üzletfelei által ünnepelt ellenzéki hősök. Valójában terroristák, gyilkosok.
Az USA elismertette a műellenzéket, és most igyekszik Kínát és Oroszországot rávenni, hogy adják beleegyezésüket Aszad megbuktatásába. Az ellenzék egyedül erre nem képes. A NATO örömmel rohanna, de a világ szemében szebbnek tűnne, ha az ENSZ papirt adna arról, hogy az agresszió az emberiség haladását szolgálja. De mivel nem erről van szó, a kínaiak és az oroszok ellenzik. Az USA és az EU nem tudja, hogy mi történne akkor, ha az oroszok és a kínaiak ellenzése ellenére, ENSZ-flepni nélkül vonulnának be Szíriába. A szocializmus idején ezt nem lehetett megtenni, mert akkor a szocialista világ - élén a Szovjetunióval - visszalőtt volna. De most nem vagyunk a szocializmusban, talán most lehet. A nyugati fél fokozza a szituációt, igyekszik úgy beállítani, hogy nincs más megoldás, csak a háború, és ha ez nem következik be, akkor Oroszország és Kína a felelős. Putyin szorult helyzetben van. Ha lép, Amerika haragszik meg rá, ha hagyja Szíriát elbukni, akkor nem nagyon fogja öt komolyan venni az egyébként is sok kínnal küzdő orosz nép.
Mi, munkáspártiak Szíria barátai vagyunk. De milyen alapon mondja ezt a magyar kormány, amely csatlakozott a párizsi bulihoz? Nagyon sok ország nem kompromittálta magát azzal. hogy elmegy a nyilvánvalóan átlátszó összejövetelre, de Martonyi úr, a magyar diplomácia „nyugati arca" elment.
Az arab népek sokáig fognak majd emlékezni arra, hogy a magyar kormány az USA mellé állt ebben az ügyben. Az eljövendő magyar kormányok csak álmodozhatnak arról, hogy az arab népek barátaiként bekapcsolódhatnak az arab világ nagy projektjeibe. Apropó, mennyi gazdasági haszna van Magyarországnak a líbiai, afganisztáni, iraki szereplésből? Mennyi pénzt kaptunk a nagy nyugati gyűjtésekből? Gyanítom, hogy semmit. Azt a nagyok kapják.
És még egy apró, utolsó megjegyzés. Tudom, hogy a mai világban már nem számít az erkölcs, a hit, a tisztesség. Ne is keressük ezeket a tőkések külpolitikájában! De azért van egy történelmi tapasztalat, amit kár elfelejteni. Egy nép soha sem lehet szabad, ha részt vesz mások elnyomásában. Még akkor sem, ha váltig azt állítja, hogy ő Szíria barátja.

Magyar tehetségek Kínában

Ötven magyar fiatal utazott Kínába „tényfeltáró" körútra a kínai miniszterelnök meghívásának eleget téve. Jó dolog! Ha ezek a fiatalok nem ragadnak meg a közhelyeknél, ha a kínai civilizáció felfogásából valamit hazahoznak, már nyert ügyünk van. Mondjuk, ha megértik, hogy a tudás fontosabb érték, mint a pénz. Vagy például azt a konfuciuszi tanítást, hogy az állam azért állhat az emberek felett, mert magasabb erkölcsi értékeket képvisel, s ha ez nem így van, akkor az embereknek joguk van elmozdítani a hatalmat. Arról nem is beszélve, hogy a családnak, a társadalomnak megtisztelő kötelessége gondoskodnia az idősekről. Én nem attól félek, hogy a fiatalok nem veszik észre ezeket az értékeket, inkább attól rettegek, hogy ezek a mai tőkés Magyarországon senkinek sem kellenek. Mit is mondott Konfuciusz a hatalomról?

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 292.

Az igazat, ne csak a valódit Horn Gyuláról! 

Éljen Horn Gyula! - állított meg a múlt héten, a Múzeum körúton egy férfi. Éljen, válaszoltam neki, végül is miért ne kívánnék jót egy embernek, aki e napokban nehéz betegség közepette éli meg 80. születésnapját. Jó, jó, mondtam óvatosan, de mégis miért ilyen nagy tisztelője Ön Horn Gyulának? Nagy ember volt, sokat tett értünk - válaszolta újdonsült ismerősöm. Ruhájáról ítélve aligha lehet rendszeres vendég abban a klubban, ahova, mondjuk, egy Suchman Tamás, egy Kovács László, egy Kósáné Kovács Magda járnak. Minden jel szerint nem igen lehetett Horn 1994-1998 közötti kormányzásának nyertese sem. De nem faggattam, megsajnáltam. Egy tolókocsiban ült, műtétre várva, s már maga is elhitte, hogy nyomorúságának oka nem a tőkés rendszer, hanem csak az, ami Horn után következett. A születésnap mellett alighanem elment volna világ, ha az MSZP-nek, a Demokratikus Koalíciónak és általában a szocliberális világnak nem lenne szüksége Hornra. De szüksége van! Horn Gyula szinte az egyetlen a szocialista vezérek közül, aki az emberekben picinyke jó emléket hagyott. Ha mást nem, hát azt, hogy Horn nem szedte meg magát, legalábbis a maiakhoz képest. Ez lenne a természetes, de ismerve a szocialisták 12 éves országlását, nyugodtan állíthatjuk, hogy Horn viszonylagos tisztasága nagyjából olyan gyakori a szocliberálisok között, mint a fehér holló.
Horn egy nagy bűvész volt. 1994 felé a rendszerváltó MDF-re igencsak rájárt a rúd. Az emberek kezdtek rájönni, hogy nem ilyen lovat akartak. A gazdaság olyan veszteséget szenvedett, amelyhez hasonlót csak a második világháborúban láttunk. Zuhant az életszínvonal. Ráadásul Antall meghalt, s egy minden hájjal megkent, de középszerű figura, Boross Péter került a helyére. Esélye se volt ismét győzelemre vinni az MDF-et. De akkor mi lesz? Akár a tőkés rendszer is veszélybe kerülhet, hiszen oly' gyenge még ez a fácska! Ekkor jött Horn, és rákacsintott a rendszerváltással egyre elégedetlenebb tömegekre. Elhitette velük, hogy a kenyér ugyan nem lesz megint 3.60, de valamit visszahoz a Kádár-rendszerből. Erre a mutatványra a szocik közül csak Horn volt képes. 1957-ben megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért emlékérmet. Volt pártmunkás. De főleg tudott az angyalföldi melós nyelvén beszélni, és a melós nem vette észre, hogy ez az egész csak bűvészmutatvány, sőt egész egyszerűen csalás.
Horn megnyerte a választást. Nehéz megérteni, hogy miért is látták sokan benne a Kádár-korszak folytatóját. Horn nem volt Kádár híve. Több mint harminc éve már, hogy fiatal külügyesként először tolmácsolhattam neki. Később voltam beosztottja a párt külügyi osztályán. A szocializmus utolsó két évében pedig ellenfelek voltunk. Én, Grósz Károly tanácsadójaként védtem a kádári külpolitikát, ő államtitkárként, majd miniszterként mindent megtett annak lebontásáért. Sokszor voltam együtt vele, de soha nem hallottam, hogy dicsérte volna Kádárt. Lehet, hogy többet várt. Akkori mércével fiatalon, 51 évesen lett a külügyi osztály vezetője, de Kádár idején nem lett belőle külügyminiszter és KB-titkár sem. Kortársai rendre leelőzték. Tehetségét, újítókészségét a kádári pártban nem vitatta senki. Nekem is tetszett, amikor az akkori szovjet politikusokkal vitatkozva eredeti ötletekkel állt elő. Horn eleinte nyilván nem akart tőkés rendszert, csupán javítani a szocializmust. Egy ponton azonban elhagyta a hite. Úgy gondolta: a szocializmus nem megreformálható. A Szovjetunió-kritikája szovjetellenességé fajult, a nemzeti érdek képviseletéből nacionalizmus lett, a Varsói Szerződésből elindult a NATO felé. Átlépte a határt, ahonnan tovább már a revizionizmus van, az út végén a szocializmus elárulása. Horn Gyula megtette ezt az utat.
Horn idején nem tértünk vissza a Kádár-rendszerhez, sőt! Az állami vagyon privatizációjában a Horn-kormány messze lehagyta Antall József megutált kormányát. Horn ahhoz is hozzányúlt, amihez elődei nem mertek: a bankok, a kereskedelem, más stratégiai ágazatok eladásához. Eladták a MOL-t, hat áramszolgáltató társaságot, a Matáv, a vegyipar, a gyógyszeripar zömét. Az 1998-as választásokon még maradt valami a demokrácia-romantikából. Az MTV még szervezett közös vitát az országos listát állító pártok vezetőivel. Horn Gyulával akkor beszéltem utoljára. Odajött a kis munkáspárti csapathoz a stúdió várójában. Leült. Fáradt, megtört ember volt. Horn jól ismerte a nemzetközi munkásmozgalom történetét. Tudta, hogy mindennek ára van. Az MSZP az ő vezetésével feküdt le a liberális erőknek, az SZDSZ-nek. Ezzel az MSZP-t örökre megfosztotta attól, hogy a dolgozói érdekek védelmezője legyen. Ő miniszterelnöki székével fizetett ezért. Horn betöltötte történelmi küldetését. Keresztülvitte a magyar tőkés rendszer konszolidálódását anélkül, hogy nagy sztrájkok, társadalmi megrázkódtatások lettek volna. Egyben megágyazott Orbán Viktor első kormányának.