Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 230.

Szép munka volt! Gratulálok! Az LMP közel egy éves kemény parlamenti munka eredményeként, vagy talán annak ellené­re, felfedezte, hogy az ementáli sajton lyu­kak vannak. De tényleg, idáig azért el kell valahogy jutni. Levetkőzni a velük szü­letett polgári előítéleteiket, mi több, fel­fedezni, hogy a Kossuth téren túl is van élet, ez nem semmi. Szóval, azt mondta az LMP a múlt héten, hogy túl sok a külföl­di szupermarket, hipermarket, meg min­denféle markét, úgyhogy a jövőben csak a helyi kereskedelmi kamarák engedélyével lehessen ilyeneket nyitni. Az ügynek még utána is jártak. Szabó Rebeka, az LMP országgyűlési képvi­selője „több olyan városba is ellátoga­tott, ahol szerinte problémát jelent a sok pláza". Az ilyenre mondja Sinkovics Imre a Tizedes meg a többiekben: „Grísa, azt a jó moszkvai nénikédet!" Ad egy, a plázák húsz éve rombolják a magyar gazdaságot. Ad kettő, ha az LMP vezetői véletlenül nem ebben az országban éltek az elmúlt húsz évben, akkor is tudhatnák, hogy a Munkáspárt húsz éve küzd a plázák ellen. Ad három, barátaim, amit Ti most csi­náltok, az ugyanolyan disznóság, mint amit elődeitek, az SZDSZ-esek csináltak. Ők a szocikkal együtt eladták a ma­gyar kereskedelmet, bemagyarázva a népnek, hogy ezentúl milyen jó lesz. Ti most ugyanúgy át akarjátok verni az em­bereket, elhitetve, hogy egy kis törvény­módosítással mindent jóra lehet fordítani. Nem, nem lehet! Ma már másra van szükség: a tőke korlátozására. Vessünk ki 45 százalékos adót a plázákra! Hidd el nekem, mindjárt szedik a sátorfájukat! Akkor, és csak ak­korlesz magyar gazdaság. Megjegyezted? A tőke korlátozása!
Kína és Oroszország az agresszor mellett
A nyugati világ lerohanta Líbiát. Oroszor­szág és Kína pedig hallgatott. Ez a háború úgy kell a franciáknak, angoloknak, pon­tosabban, a francia és angol tőkéseknek, mint egy falat kenyér. Amerikáról már nem is beszélve. Az EU válságban van, az euró bármelyik pillanatban összeomolhat. A nép kimehet az utcára, nem csak Tripoliban, hanem, mondjuk, Párizsban vagy London­ban. Egy jó kis háborúban magasra lehet emelni a nemzeti tudatot, be lehet mutatni, hogy mi, franciák és angolok, előbbrevalók vagyunk az aljanépeknél, mi vagyunk a demokrácia, sőt a civilizáció hordozói. Kockázat sincs benne, mert csak repülőket küldünk oda, amiket a líbiaiak nem tudnak lelőni. Tiszta sor! De vajon mit akar Oroszország és Kína? Na jó, tudom én, hogy a nagyha­talmakat nem erkölcsi értékek vezérlik. Mondjuk, felmerülhetne az orosz és kínai kormányban, hogy szerencsétlen népeket igáznak le, az ő hallgatásuk és sajnál­kozásuk mellett. Felmerülhetne, de nem merül fel. Lehet védekezni azzal, hogy úgy sem tudjuk megakadályozni a hábo­rút, akkor legalább ne másszunk bele! Valahogy így védekezhetett Anglia és Franciaország, amikor 1938-ban, Mün­chenben beleegyeztek, hogy Hitler lero­hanja Csehszlovákiát. Oroszország és Kína most beáldozza Líbiát. De hogyan tovább? Meddig lehet elmenni büntetlenül? Hitler kit támadott meg nem sokkal München után? Azt a Franciaországot, és azt az Angliát, amelyek a hallgatás, a sajnálkozás leple alatt a fasiszta agresz- szort támogatták. Mondjuk ki őszin­tén: Oroszország és Kína ma az agresszor mellé állt. Engedi az USA, Anglia, Franciaország terjeszkedését, abban bíz­va, hogy az orosz és a kínai kapitalizmus is részt vehet a világ újrafelosztásában.
Belarusz függetlenség
A héten Belaruszban jártam. Nem elő­ször, és nem utoljára. Segítenünk kell ne­kik, a belarusz népnek! Belarusz bará­tom azt mondja: nézd, mi a történelem során először élünk szabadon, függetle­nül, önálló belarusz államban. Ha hiszed, hanem, 1200 éve élünk a Földön, mi már minden voltunk, csak éppen belaruszok nem. Voltunk a litvánok alatt. Uralkod­tak a lengyelek felettünk, nyilván tetszett nekik, nem véletlen, hogy ma is áhítoz­nak területünk egyharmadára. Voltak itt a németek, az oroszok. Jó, ez már a rég­múlt. De ha a közelmúltat nézzük, akkor sem jobb a helyzet. Mondjuk meg őszin­tén: Belarusz nem volt igazán szuverén állam a Szovjetunió idején sem. Aztán itt is jött a rendszerváltás, és percek alatt rá­jöttünk, hogy a hatalomra jutó értelmi­ség sokat beszél a történelmi múltról, de vajmi keveset tesz a mai függetlenségért. 1994-ben jött egy ember, Alekszandr Lukasenko, aki azt mondta: a független­ség nem az, hogy kitűzzük a történelmi zászlót. A függetlenség az, hogy a sa­ját életünket élhetjük. A két nagy szom­szédnál, az oroszoknál és a lengyelek­nél már minden magánkézben van. Ná­lunk a minszki traktorgyár, meg a töb­bi óriás - állami. Ezért látsz itt a gyár mellett kultúrpalotát és sportcsarnokot. A lengyeleknél és az oroszoknál már fi­zetni kell az oktatásért, az egészségügy­ért. Nálunk ez is az állam közös pénzéből megy. Nem vagyunk már mi sem szocia­lista ország, de elkerültük a vadkapitaliz­must. A Marx utcában már nálunk is van Canalli üzlet, a Függetlenség sugárúton meg McDonald's. De a belarusz gazdaság a miénk. Nem ez a függetlenség?

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 229.

Ne háborúzzunk az arab országokkal!

Egyetértek a miniszterelnökkel. Nem mindenben, sőt az elmúlt időszakban egyre kevesebb dologban, de ebben speciel igen. „Ügyelni kell arra, hogy semmi olyan ne történjen, ami háborúba sodorhatná Európát az arab országokkal" - jelentette ki Orbán Viktor Brüsszelben. Végre egy felelősségteljes, józan, a magyar érdekeket szem előtt tartó álláspont. „Az arab világ sorsáról maguknak, az araboknak kell dönteniük" - hangsúlyozta Orbán Viktor, hozzátéve: „mi legfeljebb segítséget tudunk nyújtani, de helyettük nem mondhatjuk meg, hogyan éljenek". Ezek is helyes szavak. A franciák háborúzni akarnak, az angolok is. Nem jó, de az ő dolguk. Nyilván jól jön nekik a háború arra, hogy elvonja a figyelmet a tőkés válságtól. Líbia erre jó terep. Elég közel van, sokan jártak már ott turistaként. Kadhafi elég karizmatikus figura ahhoz, hogy most hirtelen a civilizáció ellenségeként állítsák be. A magyar miniszterelnök helyesen látja, hogy nem lehet csak Líbiával hadakozni. Ha az EU megtámadja Líbiát, az arab népekkel kerül szembe, és ennek nem lehet jó vége. Szóval, egyetértek a miniszterelnökkel. De van azért itt egy kis gond.

Martonyi külügyminiszter szerint az a kérdés, „hogyan lehet megállítani a vérontást, illetve megvédeni a líbiaiakat a saját kormányukkal szemben". Sőt, még azt is nyilatkozta, kéz a kézben az EU külpolitikai főbiztos asszonyával, hogy „fenn kell tartani a katonai válaszlépés eshetőségét, hiszen ennek kizárása azt jelentené, hogy az Unió nem mutat elrettentő erőt a líbiai diktátorral szemben".

Szóval, akkor most, hogy is van ez? Akarunk háborúzni az arabokkal, vagy nem? Miniszterelnök Úr, megsúgom Önnek: ha ez számít Önnek valamit, s remélem, számít, a magyarok nem akarnak háborúzni. Jobb, ha tőlem tudja.

Ez Európa? Ezért volt a rendszerváltás?

Az EU múlt heti csúcstalálkozóján az államfők és miniszterelnökök sok mindenben nem értettek egyet, de egy dologban egymás tenyerébe csaptak: a válságot a dolgozókkal, a néptömegekkel kell megfizettetni. Megegyeztek, hogy elég sok pénzt, mintegy 440-500 milliárd eurót „dobnak össze" a válság kezelésére.

Miből? Honnan? Nyilván nem a miniszterelnökök fizetik be saját zsebükből. A választ is megadták. Mondjuk „a bérkiadások visszafogásából". Magyarul ez azt jelenti, hogy munkahelyeket szüntetnek meg, a régi dolgozókat elbocsátják, és újakat vesznek fel, kevesebb bérrel. Tervezik a nyugdíjkorhatár emelését is. Ez ugye azért jó, mert később kell nyugdíjat fizetni, és várhatóan rövidebb ideig is, hiszen a kifárasztott idős emberek gyorsabban hagynak itt bennünket. Ha már a nyugdíjaknál tartunk. Magyarországon 2010 decemberében közel 3 millió ember kapott nyugdíjat vagy nyugdíjszerű ellátást, átlagosan havi 84 ezer 429 forintot. Ez Európa? Ezért volt a rendszerváltás?

Alkotmányos fájdalmak

Fájdalmaim vannak. Alkotmányosak. Van olyan rossz, mint a fogfájás. Eddig is voltak fájdalmaim, de azt hittem, elmúlnak. De nem, most már feketén-fehéren látom azt, amiről eddig csak beszéltek. Az alkotmányt. Nos, megrázó! Az önmagában nem meglepő, hogy a Fidesz beírja minden ötletét és vágyát, amit a jogászkollégiumi romantikus évek óta kitalált. Ez legfeljebb nevetséges. Az sem meglepő, hogy szinte a hit erejével, na meg a kétharmados többségével igyekszik a társadalomra ráerőltetni. Van hozzá joguk, sőt erejük is. Más kérdés, hogy az erő nem párosul bölcsességgel. Ennyi idő után akár párosulhatna is. De nem. Az érthetetlen az, hogy felvilágosult, egyetemet végzett, világot látott középkorú emberek miért akarnak visszacibálni bennünket a 21. századból a 20. századba, sőt a 19. századba? A 20. század számos nagy jogi vívmánnyal gyarapította az emberiséget. A polgárság kivívta a teljes és egyenlő választójogot. Ma már lényegében mindenki szavazhat, még a nők is, ami alig száz éve még nem volt természetes. Megszületett a népszavazás eszméje, ami működik számos tőkés országban. Sőt, most már akár kiterjeszteni is lehetne, hiszen a számítógép, az Internet, a kommunikáció világában élünk. A Fidesz azonban ebben a kérdésben nem előre megy, hanem hátra.

„A nép hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja." Miért kivételesen? Miért nem az egyik egyenjogú eszközként? Miért kell visszaszorítani a népakarat kifejezésének lehetőséget, ahelyett, hogy bővítenénk? Miért vallja a Fidesz Antall József régi és elavult nézetét arról, hogy a parlamenti demokrácia és a képviselők visszahívhatósága nem összeegyeztethető fogalmak? Ma Magyarországon egy kormánypárti képviselő sorsa nem a választóktól függ, hanem a pártelnök akaratától.

Miért? Miért kell belenyugodni abba, hogy amikor az Európai Unió számos országában a társadalom számos más formában ellenőrizheti, befolyásolhatja a hatalom munkáját, úgy, ahogyan a 21. században kell lennie, míg mi megint azért küzdhetünk, amiért egykor Kossuth, a sajtó szabadságáért, és szélesebb értelemben a hatalom népi, társadalmi ellenőrzéséért? Miért? Miért?

Az új alkotmánynak tartalmaznia kell az alanyi jogon járó lakhatást

Nyilatkozat

A Munkáspárt felháborodással vett tudomást a március 16-án elfogadott parlamenti határozatról, mely újra elodázta a döntést. A Munkáspárt szerint a meghosszabbított kilakoltatási moratórium senkinek nem jó megoldás. A Miniszterelnök Úr március 15-én elhangzott beszéde csak üres frázisnak bizonyult, mégis csak „Brüsszelben határozzák meg”, hogy ki kerülhet moratóriumi védelem alá.

A Munkáspárt már többször felhívta a kormány figyelmét, hogy van megoldás:

1. Kilakoltatásokat és árverezéseket teljesen meg kell szüntetni.
2. Lakáshiteleseknek elbocsátási moratóriumot kell biztosítani.
3. A válság kirobbanásáig visszamenőleg be kell fagyasztani a lejárt hitelesek tartozásainak kamatait.
4. Váltsák át a lakáshiteleket hosszúlejáratú, alacsony kamatozású állami hitelekre.
5. A Munkáspárt határozottan követeli, hogy az Új Alkotmány tartalmazza az alanyi jogon való lakhatást - igaz, ehhez komoly lépésekre kell elszánnia magát az ország vezetésének.

Kiadta a Munkáspárt Elnöksége

Budapest, 2011. március 17.

Ne a múlttal foglalkozzunk, hanem a jelennel!

Munkáspárti állásfoglalás Biszku Béla meghurcolásáról

A Munkáspárt felháborodását és aggodalmát fejezi ki Biszku Béla bíróság elé állítása
miatt. Ez az ügy több szempontból is veszélyezteti a demokratikus vívmányokat, alapvető
emberi jogokat. A jelenlegi hatalom már nem csak az emberek mindennapi életét, hanem
gondolatait is irányítani akarja, a jobboldalnak nem tetsző véleményeket pedig immáron
nem csak elhallgattatni, hanem jogi úton büntetni is szándékozik. Ez a fajta törekvés a
demokrácia rendkívül súlyos korlátozásához, az emberi jogok csorbulásához vezethet.
Mindez összekapcsolódik az Európában egyre fokozódó antikommunista hisztériakeltéssel, a
kommunisták üldözésével. Magyarországon ez a tendencia a Btk. tavaly májusi módosítása és
a Biszku Béla körül kialakult helyzet kapcsán is megfigyelhető.
Biszku Béla ügye valójában nem az 1956-os események megítéléséről szól, hanem arról,
hogy lehet-e 2011-ben egy magát demokratikusnak nevező rendszerben egy 90 esztendős
idős embert meghurcolni azért, mert gondolatai nem egyeznek a törvényhozók véleményével?
Lehet-e, szabad-e az állami politikát egyes erők politikai bosszújára és vérszomjára építeni?
A Munkáspárt álláspontja szerint nincs demokrácia szólásszabadság nélkül. A jelenleg
hatályos Alkotmány is a következőket tartalmazza: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek
joga van a véleménynyilvánítás és a szólás szabadságához.” A Munkáspárt követeli, hogy
az Alkotmányban rögzített jogokat ne csak a szavak szintjén, hanem a gyakorlatban is
érvényesítsék!
2010. májusában a Fidesz-KDNP-kormány módosíttatta a büntető törvénykönyvet.
Bűncselekménynek nyilvánították azt, ha valaki „ nagy nyilvánosság előtt a nemzeti
szocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni
cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel.” Hiába
szólaltak meg szakmai és civilszervezetek, a Munkáspártról nem is beszélve, a hatalomra
semmi sem hatott.
Ilyen helyzetben válik lehetővé, hogy egy jobbikos politikus, Szilágyi György kijelentse:
az 1956 utáni "megtorlásokat irányító" Biszku Bélának "nem azért kellene bűnhődnie, amit
mondott, hanem amit tett, hiszen 1956 után több ezer családot tett tönkre azzal, hogy több
száz embert megkínoztatott, vagy megöletett". Ebből a nyilatkozatból egyértelműen kivehető,
hogy a háttérben a Jobbik fanatikus antikommunizmusa, gyűlölettől és vérszomjtól vezérelt
politikai bosszúja áll, a „nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános
tagadásáról” szóló törvény csak eszköz Biszku Béla ellen. El kell végre dönteni, hogy a
Jobbik útján haladunk, vagy a demokrácia és Európa útján!
A Munkáspárt úgy véli, hogy az 1956-os események objektív megítélése történészek feladata,
az egész 1956-os kérdéskör történelmi, és nem politikai vita, amit nem a bíróságon, hanem
szakmai alapokon nyugvó, elfogulatlan történészi munkának kell rendeznie.
Nemrégiben Bulgária, Litvánia, Lettország, Magyarország, Románia és Csehország
külügyminiszterei követelték az Európai Uniótól, hogy az EU területén vezesse be azoknak
a jogi üldözését, akik nem fogadják el a kommunizmus és fasizmus elfogadhatatlan
egyenlővé tételét, valamint történelem újraírására és a kommunisták, illetve a kommunizmus
kriminalizálására irányuló kampányokat. Az Európai Unióban azonban ilyen törvény nincsen,
és Európa haladó erői azon dolgoznak, hogy ne is legyen.
1. A Munkáspárt követeli, hogy az Országgyűlés módosítsa a Btk-t: szüntessék be a
fasizmus és a kommunizmus összemosását, amelynek sem történelmi, sem jogi alapja
nincsen.
2. Az illetékes bíróság utasítsa el a Biszku Béla elleni vádemelést.
3. A magyar kormány Biszku Béla életének megkeserítése és a kommunisták
démonizálása helyett a választási ígéretek megvalósításán dolgozzon, a
látványpolitizálást és a bosszúhadjáratot váltsa fel a szociális gondokra koncentráló
kormányzati politika! Magyarország jövőjét nem az szolgálja, hogy meghurcolnak
egy idős embert. Jövőnk attól függ: meg tudjuk-e menteni a fagyhalálra ítéltek százait,
találunk-e megoldást a kilakoltatás elé néző tízezrek számára, adunk-e munkát, biztos
holnapot az egyre nehezebben élő milliók számára.
Budapest, 2011. január 31.
Magyar Kommunista Munkáspárt Elnöksége

Cseh Miklós: Tegyük újra erőssé az országot, éljen az ellentámadás és a harc

Kedves Elvtársak, Barátaink, Budapestiek!
Kevés olyan esemény van a magyar történelemben, amelyet az egész magyarság egységesen és pozitívan ítél meg.
1848 márciusának emléke, még 163 év elteltével is, büszkeséggel tölti el az igaz hazafiak szívét. Megjelenik előttünk a lánglelkű költő: Petőfi Sándor, a Nemzeti Dal, eszünkbe jutnak az akkor megfogalmazott nemzeti követeléseink, a 12 pont.
Ilyenkor valahogyan szebben lobog a piros-fehér-zöld zászló. Jó érzéssel viseli az ember a kokárdát, és hazafias indulóink is lelkesítően hatnak országunkra.
De másnap elmúlik a varázs.
Nemzeti lobogóink lekerülnek az oszlopokról, eltesszük a kokárdát is újabb 1 évre, és tétlenül
nézzük, - vagy ami még ennél is rosszabb - észre sem vesszük, hogy az országunk, ismét, idegen hatalmak elnyomása alatt szenved.
Elvtársaim!
Idézzük fel a 12 pont egyes követeléseit, mert bármilyen megdöbbentő is, népünk 163 éves
követelése, a mai napig aktuális.
Mit kíván a magyar nemzet?
„Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.” – mondták nagyjaink, 1848 márciusában.
Majd eltelik 163 év, és 2011-ben Magyarországon életbe lép Európa egyik legvisszataszítóbb
törvénye, a médiatörvény, amely a hatalom teljes uralma alá vonja a sajtó felügyeletét.
Ma a politikai elit minden eszközt bevet, hogy elhallgattassa a rivális politikai erőket, köztük
pártunkat, a Munkáspártot is. Mindezt teszik azért, mert napjainkban mi fogalmazzuk meg azokat a jogos, népi követeléseket, amely megvalósulása esetén eljön Petőfi Sándor által is megálmodott új világ, a közösségi társadalom. Vagy ahogy a költő fogalmazott, a Kánaán, ahol a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet..
Nézzük tovább, mit kívánt még a magyar nép 1848-ban?
„A' katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a' külföldieket vigyék el tőlünk”
E sorokat olvasva, nem elvetemült gondolat, ha azt mondom, hogy a rendszerváltó elit elárulta a 48-as márciusi ifjúság ügyét,akkor, amikor Magyarországot, beléptette a NATO-ba.
Az a nép, amely 1848-ban még a függetlenségéért harcolt, most a NATO tagjaként távoli országok megszállásában vesz részt.
A márciusi ifjúság egyik nagy eszméje volt, a szabadság, 163 év elteltével nem több, mint üres szó.
Kossuth Lajos országa, ma a világ legagresszívabb hatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak lelkes csatlósa.
Az ország vezetői, az elmúlt 20 évben, szégyenkezés nélkül adták fel hazánk függetlenségét, sőt, még büszkék is arra, hogy szerepet vállalunk a NATO vérfürdőjében, az pedig nem más, mint hazaárulás!
Azokat, akik foggal, körömmel védték Magyarország semlegességét 1999- ben, többek között minket, kommunistákat tituláltak hazaárulóknak, és szélsőségesnek.
Pedig ahogyan 1848-49-ben nem a szabadságharcos nép volt hazaáruló, úgy 1999-ben sem, és 2011-ben sem azok a szélsőségesek, akik a semlegesség mellett állnak ki.
Elvtársak!
Történelmi tapasztalataink mondatják velünk, hogy nincs társadalmi haladás, függetlenség nélkül, és nincs függetlenség sem, hazaszeretet nélkül.
Most, amikor a magyar államot új alapokra próbálja helyezni a kormány, kötelességünk minden erőnkkel szembeszállni azokkal a törekvésekkel, amelyek sértik a modern köztársaság eszméjét, Kossuth Lajos és a 48-as ifjúság politikai örökségét. Az Orbán Viktor vezette, úgynevezett Nemzeti Ügyek Kormánya, nem az önálló, erős, független magyar állam megteremtéséért kormányoz, hanem visszarepítenek minket a legsötétebb 30-as évekbe, a Horthy-világ Magyarországába. Az új alkotmány tervezete nem egy haladó szellemiségű modern államot vizionál, hanem a múltba révedő, szélsőségesen konzervatív országot.
Ez pedig szöges ellentétben áll azokkal a haladó, és népi célokkal, amelyeket 1848 hősei
megfogalmaztak.
Kérdés, hogy mit tehetünk mi, igaz baloldaliak, akik nem csak külsőségekben, hanem tettekben is összekapcsoljuk a társadalmi haladás, és a függetlenség eszméjét, ezáltal képviselve az őszinte hazafiságot?
A válasz egyszerű: harcolnunk kell úgy, ahogyan tették azt elődeink. Ismét küzdeni kell a szabadságunkért, a jogi és szociális egyenlőségért, a szabad sajtóért, a haladásért!
Szembe kell szállni azokkal, akik megkötik a nép kezét, és az Európai Unió rabszolgáivá
züllesztenének minket!
Tegyük újra erőssé az országunkat, legyen ismét büszke a magyarság!
Számunkra 1848 eszméje, a márciusi ifjak, Petőfi Sándor és Kossuth Lajos ne csak emlék legyen, hanem példa is!
Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át!
Éljen Magyarország! Éljen a függetlenség! Éljen az ellentámadás! Éljen a harc!

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 228.

Újítsuk meg Európát!

Fellegi miniszter úr nyilatkozott a múlt héten. Nem mondtam olyat, hogy Kína megvenné a magyar államadósságot - nyilatkozta. Lehet! Mámint az, hogy nem mondta. Kína szándékait illetően én nem mernék mérget venni. Az adósság átvál­lalásával de facto ugyanis, megvennék kis országunkat. Persze, azt is megérte­ném, ha a kínaiaknak nem kellene a ma­gyar adósság. Minek fizessenek drága pénzt, amikor holnap sokkal kevesebbért is megkaphatnak bennünket? Vagy mi­nek venne meg Kína éppen bennünket, amikor holnap egész Európa az övé lehet? 

Jó vicc, mi? Tudod, az a vicc, hogy nem vicc. Az euró ugyanis válságban van. Az euró annak idején egy hitre épült. Az eu­rópai gazdaságok szépen fognak fejlődni, nem adósodnak el, s az euró majd átveszi a gyengülő dollár helyét. 

Mint tudod, nem ez történt. Az európai gazdaságok, és velük együtt az euró is vál­ságban van. Meg lehetne menteni, de ehhez sok pénz kell. Több annál, amit Merkel nagy kínnal válságalapként összeszedett. Az USA-nak nem érdeke, hogy Európa térdre kényszerüljön, de pénze neki sincs. Az amerikai gazdaság relatíve komoly gondokkal küzd. Kinek van pénze a világ­ban? Mondjuk Kínának! Kína szerintem gondolkodik. Ok sohasem kapkodnak el semmit. Kérdezősködnek, elemezgetnek, gondolkodnak. Nehogy azt hidd, hogy olyan nagyon el lennének ragadtatva az eu­rópai vezető elittől! Csak mi, itt Európában gondoljuk, hogy mi vagyunk az ész. Köz­ben Európa elitjéből kihalt a kreativitás, képtelenek új módon gondolkodni, s ezt a kínaiak tudják. Legfeljebb nem mondják. Az európai elit nem azért ilyen, mert nehéz gyerekkoruk volt. Az európai ka­pitalizmus vitte válságba Európát, és a bajra nincs tőkés recept. Kína gondol­kodik: erősítse meg a mostani politikai garnitúrát, amelyről túl sok jót nem tud elmondani, vagy álljon azon tömegek mellé, amelyek majd kimennek az utcára, ha összeomlik az euró? Mert, hogy ki­mennek, az biztos. Nem tudni, ki vezeti majd ezeket a tömegeket, de akárhogy is legyen, magában hordozza Európa meg­újulásának lehetőségét. Kínában ezt is tudják, és mérlegelik. Őszintén megmon­dom: szeretem a kínaiakat, de nem aka­rom, hogy megvegyenek bennünket. Se ők, se mások! Oldjuk meg mi magunk! Görög, por­tugál, ciprusi és más barátainkkal együtt. Újítsuk meg Európát mi, együtt! 

Facebook-forradalom?

Egyik-másik újság azt írja, hogy Egyip­tomban a világ első Facebook-forradalma zajlott. Mivel nem minden olvasónk él naponta a korszerű technika áldásaival, elmondom: a Facebook egy olyan hely az Interneten, ahova bejelentkezhetsz, és el­mondhatod, hogy szereted a macskákat, vagy történetesen nem szereted Mubarak elnököt. A program technikai hátterével pedig összekapcsol titeket. Még fizetned sem kell érte. A rendszert egy amerikai diák, Mark Zuckerberg találta ki 2003 táján, s mondanom sem kell, azóta milli­árdos lett. Szóval, ha más sem kell a for­radalomhoz, mintsem, hogy az Interneten összekapcsoljuk a macskákat szerető, de az elnököt utáló milliókat, máris nyert ügyünk van. Csakhogy nem így van! Nem csak azért nincs így, mert a macskákat szeretők és az elnököt utálok között lehet­nek olyan százezrek is, akiknek a szexuá­lis másságról eltérő a véleményük, és ezt annyira szentnek tartják, hogy még Muba­rak ellen sem hajlandóak harcba menni az ellentétes módon gondolkodókkal. 

A lényeg az, hogy emberek millióinak kell rájönniük arra, hogy nem akarnak a régi módon élni. A vezetői elitnek pe­dig rá kell döbbeni, hogy már nem ké­pesek kézben tartani ezeket a milliókat. Ha mégis ragaszkodnak a hatalomhoz, ahogy Mubarak is tette, az amerikai ba­rátaik előzékenyen felvilágosítják. 

A Facebook-forradalom mítosza a kom­munikációs társadalom elméletének része. E szerint mindent a kommunikáció dönt el, s nincsenek is tőkések és mun­kások, gazdagok és szegények. A cél a napnál világosabb: leszerelni, kiiktatni az igazi forradalmi erőket. Apropó, forradalmár! Mi is azok va­gyunk. A dolgunk nem az, hogy a tőkés társadalom vívmányát, az Internetet, a Facebook-ot, a Google-t vagy a WEB-2-t szidalmazzuk. Kihasználnunk kell a tő­kések által kitalált eszközöket a tőke ellen! Manuell Castells szociológus már 2007-ben könyvet irt a társadalmi forradalmak és a kommunikációs technika kapcsolatáról. Szerinte az Internettel, a mobiltelefonnal meg hasonlókkal három dolgot lehet csinál­ni. Gyorsan lehet reagálni az eseményekre. Nem kell várni a postásra, a falusi te­lefonra, megy magától. Ezt jól jegyezd meg, mert ezt már ma is használnunk kell! A másik elem a tudós szerint az, hogy az Interneten gyorsabban össze lehet szedni a hasonlóan gondolkodó embereket. Ezt már mi is elkezdtük, de sokkal jobban kell tennünk! A harmadik dolog az, hogy azok, akik az Internetet vagy más mobilkommunikációs eszközt használnak, ugyanazokat az informáci­ókat, élményeket élik meg ugyanabban az időben, ez pedig már összekapcsoló társadalmi élményt jelent. Még nem for­radalmat, de a kapitalizmus közös meg­élését már igen. Innen pedig már nincs messze a forradalom.

Thürmer: Mondjuk meg az EU-nak, hogy nem fizetjük az adósságot, ők viszont fizessenek a rendszerváltásért

A forradalmárok mi vagyunk

Szegeden és Hódmezővásárhelyen köszöntötte a Munkáspárt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepét. A rendezvények szónoka Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke volt. A márciusi ifjak forradalmat hajtottak végre, előrevitték az országot. – hangoztatta. Ma azonban nincs forradalom. A rendszerváltás tönkretette azt, amit a közösségi társadalom valóságos értékként a nemzetnek adott. A „fülke-forradalomnak” nevezett választási győzelem nem állította meg, nem változtatta meg a tőkés rendszer két évtizedes pusztító folyamatát.  A forradalmárok mi vagyunk. Petőfi Sándor és Kossuth Lajos nevét mi tűzzük zászlónkra. Petőfi víziója a jövőről a mi pártprogramunk is. Kossuth függetlenség eszméje a miénk is.- emelte ki a pártelnök.

Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnökének beszéde

(Szeged, 2011. március 14.)

Tisztelt ünneplő közönség! Barátaim!

1848. október 3-án Kossuth ezt írja az Országos Honvédelmi Bizottmánynak: „Szegedre okvetlenül el kell mennem. Várnak, mert itt várja a nép a szabadság szavát, mint az idvezítőt.” Kossuth eljött és e téren leborult nemzete nagysága előtt.

Mi, a késői utódok ugyanezen a helyen emlékezünk az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra. Dicső elődeink 1848. március 15-én azért mentek az utcára, hogy megdöntsék a feudális rendet és kivívják az ország szabadságát, a magyar nemzet függetlenségét.

Ezekben a napokban és órákban a magyar politikusok párhuzamot vonnak 1848-49 és a mai Magyarország között. Petőfi és Kossuth ruhájába bújnak, azt a látszatot keltve, hogy napjainkban is a haladást előrevivő forradalom részesei vagyunk.

A márciusi ifjak forradalmat hajtottak végre, előrevitték az országot. Március utat nyitott a jobbágyság eltörlése előtt. Az eddig földhöz kötött jobbágy szabad lett, a feudalizmus elveszítette egyik pillérét. Az új társadalmi rend, a kapitalizmus megkapta azt, ami fejlődéséhez elengedhetetlen: a munkaerejével szabadon rendelkező bérmunkások tömegét.

De milyen forradalomról beszélhetünk ma? A rendszerváltás tönkretette azt, amit a közösségi társadalom valóságos értékként a nemzetnek adott. Az emberek értelmes és teljes foglalkoztatottsága helyére a tömegek értelmetlen és pusztító munkanélküliséget hozta. A kultúra és az oktatás egykor szélesre nyitott kapuit bezárta, a magas szintű magyar oktatási rendszert szétzúzta, és helyére az emberek tömeges butítását hozta.

A „fülke-forradalomnak” nevezett választási győzelem nem állította meg, nem változtatta meg a tőkés rendszer két évtizedes pusztító folyamatát. Azt vállalta, hogy megállítja a tőkés rendszer válságát, konszolidálja azt a tőkés rendszert, amely milliókat tett kiszolgáltatottá, és megfosztotta Magyarországot függetlenségétől

A márciusi ifjak győzelemre vitték a polgárság legszentebb eszméit, a szólás-és sajtószabadságot. Ezzel óriásit léptek előre a feudalizmus zártságához és az arisztokrácia médiamonopóliumához képest. A tőkés rendszerváltás a sajtószabadságot alárendelte a médiatulajdonosok és a nagy tőkés pártok önkényének. Minden baloldali és haladó nézetet kizárták a hivatalos nyilvánosságból. A mostani kormány egy sor olyan törvényt hozott, amely nem csak a szólás szabadságát tiltja, de a gondolkodásét is.

A forradalmárok mi vagyunk. Petőfi Sándor és Kossuth Lajos nevét mi tűzzük zászlónkra. Petőfi víziója a jövőről a mi pártprogramunk is. Olyan társadalomban akarunk élni, ahol a „bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”. Olyan államot akarunk, amelyben „a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet.” Olyan szellemi életet, olyan oktatást, olyan kultúrpolitikát akarunk, amely lehetővé teszi, hogy „a szellem napvilága”ragyogjon „minden ház ablakán.”

Kossuth függetlenség eszméje a miénk is. Kossuth 1849. április 14-én kikiáltotta a Habsburg-ház trónfosztását, s kinyilvánította: „a magyar nemzet elidegeníthetetlen természetes jogainál fogva az európai státuscsaládba önálló és független szabad státusként belép”.

Ma újra időszerűvé vált hazánk függetlenségének visszaszerzése. A magyar gazdaság a külföldiek kezében van. A magyar külpolitikát Brüsszelben és Washingtonban döntik el. Az EU naponta avatkozik be a magyar belügyekbe.

Az új alkotmány tervezete szentesíti korlátozott függetlenségünket és megcsorbított szuverenitásunkat. „Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – egyes, Alkotmányból eredő hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja.”

Barátaim!

Magyarország kényszerpályán van, amelyet a nemzetközi pénzügyi szervezetek határoznak meg. Erről a pályáról csak akkor képes az ország letérni, ha olyan erős vezetése lesz az országnak, amely képes a külföld gazdasági, politikai és katonai nyomását ellensúlyozni, szembe nézni a külfölddel.

Támogatunk minden erőfeszítést, amely Magyarország haladását és függetlenségét szolgálják. De nem támogatunk semmilyen olyan politikát, amely szavakban haladást és függetlenséget hirdet, a valóságban ismét alárendel bennünket az idegen hatalmaknak.

Támogatunk minden erőfeszítést, amely a társadalmi békét szolgálja. De nem támogatunk senkit és semmit, aki, és ami a néppel akarja a tőkés válság árát megfizettetni. Ajánlom a mai politikusok figyelmébe Petőfi figyelmeztetését: 

Az alkotmány rózsája a tiétek,
Töviseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

Barátaim!

Szerezzük vissza Magyarország gazdasági, politikai és szellemi függetlenségét! Adóztassuk meg a multinacionális bevásárló központokat és transznacionális cégeket! Fokozatosan szorítsuk ki őket a magyar gazdaságból! Helyükre magyar vállalatok, magyar vállalkozók lépjenek! Állítsuk vissza a nemzeti termelést, ami elengedhetetlen a gazdasági függetlenséghez!

Magyar mezőgazdaságot akarunk! Magyarország az alapvető élelmiszerek terén legyen független a külföldtől! Az állattenyésztést helyre kell állítani! A kormány feladata, hogy megvédje a magyar termelőket a külföldi agráragressziótól. Ne engedjük új bevásárló központok építését!

Mondjuk meg az EU-nak: fizessen a rendszerváltásért! Ők jártak a legjobban, ők a haszonélvezők, fizessenek!  A magyar kormány jelentse be: nem fizeti a külföldi adósságok kamatait.

Elég a háborús politikából!  Magyarország lépjen ki a NATO katonai szervezetéből!

Szegediek! Tisztelt ünneplők!

A forradalom és szabadságharc ünnepén nem hallgathatunk azokról a törekvésekről, amelyek az új alkotmány formájában éppen 1848-49 nagyszerű és lelkesítő eszméit teszik semmissé.

1848 bővítette az emberek jogait. A mostani alkotmány az állampolgárok jogait a négyévenkénti szavazásra korlátozza, lényegében megfosztva őket a közvetlen demokrácia minden intézményétől.

A márciusi ifjúság jogvégzett forradalmárai olyan államot akartak, ahol a nép ellenőrzi a hatalmat. A mai politikai elit jogvégzett politikusai viszont olyan államot teremtenek, ahol a nép érdemben nem ellenőrizheti a képviselőket, nem hívhatja őket vissza, nem szólhat bele a hatalom ügyeibe.

A márciusi forradalom a köztársaság eszmeiségében született. Kossuth nem teremtett köztársaságot, de a forradalom állami működése inkább hasonlított egy köztársaságra, mintsem egy monarchiára. A mai hatalom a monarchia szellemét, jelképeit és jogi megoldásait csempészi vissza. Idő kérdése, mikor válunk monarchiává.

1848 előre vitte Magyarországot. Már nem egyszerűen Párizsra vetettük „vigyázó szemünket”, de néhány hónap alatt behoztuk politikai és szellemi lemaradásunkat Európa fejlettebb részével szemben. A mostani hatalom, amint az alkotmány tervezetéből is kiolvashatjuk, a 21. századból a 20. századba, sőt a 19. századba viszi vissza az országot. Felejtsük el a kommunikációs társadalom vívmányait? Vessük el mindazokat a lehetőségeket, amelyeket az Internet tömeges elterjedése a gondolkodás, a szólás és a cselekvés szabadságának kibővítése terén jelent? Térjünk vissza a múltba, magunk mögött hagyva a jövőt?

Nem, barátaim!

Mi Petőfi és Kossuth ügyét akarjuk folytatni. Mi a forradalmat akarjuk tovább vinni.

Törvény előtti egyenlőséget akarunk! A törvényeket mindenki tartsa be! Ne az döntsön, hogy ki tud sztárügyvédeket megfizetni, hanem az, hogy kinek van igaza. Csak tiszta embereket engedjenek a közéletbe!

Népi országgyűlést akarunk! Beszámoltatható, ellenőrizhető és visszahívható képviselőkkel!

Egyenlő és arányos választási rendszert akarunk! E nélkül minden parlament csak a milliárdosok, a gazdagok gyülekezete lesz.

Szociális jogokat akarunk a politikai jogok és szabadságok mellé. A lakhatás mindenki magyar állampolgár számára legyen alkotmányos jog. Az alkotmány garantálja az első lakáshoz és az első munkahelyhez való jogot!

Éljen a forradalom és a szabadságharc ünnepe!

Éljen a magyar nép!

Éljen Magyarország!

Kim Dzsong Il 69. születésnapját ünnepelték a Baross utcában

Március 9-én délután a Munkáspárt Baross utcai székházában a Koreai Népköztársaság elnökének, a Koreai Munkapárt elnökének, Kim Dzsong Il elvtársnak a 69-ik születésnapjára emlékeztek egy bensőséges ünnepségen.

Az ünnepségen dr. Thürmer Gyula, a Magyar Kommunista Munkáspárt elnöke, elmondotta, hogy a Koreai Népköztársaság előbb Kim Ir Szen vezetésével megteremtette az önálló és független Koreát, majd a szocialista világrendszer segítségével megvédte a koreai háborúban a koreai nép országát. A szovjet támogatás a 1960-as évektől csökkent, majd gyakorlatilag megszűnt, a háborúban álló ország mind a mai napig saját erejére támaszkodva maradt fenn. Ilyen örökséget vett át Kim Dzsong Il elvtárs, aki tovább fejlesztette apja elgondolását és a hadseregre támaszkodó szocializmust valósított meg. Nincs is más lehetőség, mivel csak fegyverszünet van az ENSZ-erőkkel, a déliekkel jelenleg is hadiállapot van, bár a fegyverek nem szólnak állandóan. Folyamatos provokációk vannak, amelyeket a Munkáspárt elítél, így a jelenlegi hadgyakorlatokkal történő fenyegetéseket is.
Thürmer Gyula kifejtette: Korea rakéta- és atomhatalom. Miközben az elveket vitatják, és a népi Korea létezik, a szocialista országok zöme ma már a Szovjetunió nélkül megsemmisült. Korea létezik, mi pedig a gyarmatosítottak sorsára jutottunk... Koreában meg van oldva az utódlás kérdése is, mert legkisebb fia, Kim Dzsong Un, a fiatal tábornok minden valószínűség szerint fontos szerepet fog betölteni az ország életében. Befejezésként az elnök biztosította szolidaritásunkról a koreai népet és a koreai párt vezetőit.

Az ünnepségen részt vett Kim Gwang Sop elvtárs, Korea Bécsbe akkreditált nagykövete is. Rövid beszédében méltatta Kim Dzsong Il elvtárs érdemeit az ország nemzetközi vonatkozásban is jelentős eredményeit. Megköszönte a szolidarítást, amit a Munkáspárt kinyilvánított a sorozatos provokációk kapcsán.
A beszédek után üzleti kapcsolatok felvételére került sor a magyar vállalkozók és a nagykövet elvtárs között. Internetes hálószemünk nevében Nagy József, a karcagi Munkáspárt tagja néhány szóval tájékoztatta Kim Gwang Sop elvtársat saját találmányával kapcsolatosan, valamint a www.red-help.net célját is ismertette röviden. A kapcsolat ezzel létrejött.
A nagykövet elvtárs elégedetten távozott, hasznos találkozóra került sor a Munkáspárt és a Koreai Munkapárt között.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 227.

Elveszített cukorfüggetlenség
Régen, még a szocializmusban, ha fel­emelték valamelyik élelmiszer árát, előző este közölték az akkori kormányzó párt, az MSZMP tagjaival. A kormány ab­ban bízott, hogy a párttagok majd meg­értetik környezetükkel. Az eredmény in­kább az volt, hogy a párttagok rohan­tak a boltba, hogy még az áremelés előtt bespejzoljanak. Manapság nem a kormány emeli az árakat. A tőkés cégek teszik ezt. A kor­mány pedig tudomásul veszi. A kormánynak cselekedni kellene, ha azt látja, hogy két hét alatt csaknem duplájára emelkedett hazánkban a cukor ára, kilóját már alig lehet 300 forint alatt kapni. Most azt próbálják türelmes népünk­nek bemagyarázni, hogy Líbia miatt 500 forint lesz a benzin ára. Nem tudom, hogy Ausztriában milyen a kormány, de ott a cukor 100 forinttal olcsóbb, és a benzin is kevesebbe kerül. Pedig ott a bé­rek jóval magasabbak, mint nálunk. Per­sze megvan mindennek a magyarázata. Húsz éve eladták az összes cukorgyá­rat. Minek is az? A külföldi tőkés meg vitte, „mint a cukrot", mert ő tudta, hogy a cukor stratégiai cikk. Magyarország egy ilyen fontos termékben elveszítette függetlenség és önállóságát.
Rovásírás és kommunistaellenesség
A Jobbik radikalizmusával jutott a parla­mentbe. Sokaknak tetszett, hogy őszintén beszélnek az emberek problémáiról. A parlament azonban nem tett jót nekik. A Fidesz szinte minden ötletüket átvet­te. Maradt a kommunista-ellenesség, és néhány földtől elrugaszkodott ötlet. Pél­dának okáért elhatározták, hogy száz te­lepülésen rovásírásos helységnév táblát avatnak. Ez már önmagában butaság, de a legszörnyűbb, hogy el is kezdték csinál­ni. Nem lenne a Jobbik az, ami, ha ezt a kulturális akciót nem öntené le nagy adag kommunistaellenességgel. Egyetértek azzal, hogy a rovásírás „egyik legértéke­sebb kultúrkincsünk", de azzal már nem, hogy a régi magyar írást újraélesszük a 21. században. Sokkal helyesebb lenne, ha minden magyar gyerek megtanulná a mai magyar nyelvet, tudna olvasni. S, ha még egy idegen nyelvet is megtanul, van esélye a boldogulásra. A Jobbik vezetői jobban tennék, ha nem a kommunisták­kal akarnának folyamatosan leszámolni, és nem a rovásírást rángatnák elő, hanem erőteljesen felemelnék hangjukat az iszo­nyú áremelések ellen, ha az emberek va­lós gondjaival foglalkoznának. De jobbat mondok: legyünk mi radi­kálisok, szorítsuk ki a Jobbikot erről a politikai mezőről!
Amerikai-izraeli ellentámadás
Az arab világ forrong. A néptömegek megmozdultak, követelésekkel állnak elő. Nem férhet kétség ahhoz, hogy a Mun­káspárt rokonszenve és szolidaritása a dolgozó tömegek mellett van. Elítéljük az erőszakot, a líbiai vérfürdőt. Látnunk kell, hogy az igazán mélyreható válto­zásokig még hosszú az út. Az Egyesült Államok és Izrael nem mondott le arról, hogy ők uralkodjanak az arab világban. Politikai, katonai, titkosszolgálati eszkö­zökkel beavatkoznak arab országok éle­tébe. Megijedtek a tömegmozdulások­tól. Igyekeznek átmenteni az eddigi re­zsimeket, vagy a régi vezetőkkel együtt, vagy azok nélkül. A cél az arab világ ter­mészeti kincsei fölötti uralom. Az ame­rikaiak és izraeliek tartanak attól, hogy a térség országai új barátokat keresnek. Oroszország a régi-új, de már ott van Kína is. Az USA hirdeti, hogy ő az embe­ri jogok fő védelmezője, de arról hallgat­nak, ha az amerikaikkal jó viszonyt ápo­ló országokban sértik meg az emberi jo­gokat. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában az USA megvétózta a javaslatot, hogy tiltsák meg Izraelnek újabb telepek építé­sét a Gazai övezetben, holott nyilvánva­lóan a palesztin nép kiszorításáról, sőt fi­zikai megsemmisítéséről van szó.
Bármi megtörténhet
Magyarország az európai kapitalizmus egyik gyenge láncszeme. A 130 milliárd dollárnyi külső adósság fizetése csak akkor lehetséges, ha a magyar kormány kiszorítja a lakosságból ezt a pénzt, il­letve, ha az EU és IMF hajlandó eh­hez támogatást adni. A Fidesz-kormány ezért kettős nyomás alatt áll. Az egyik oldalon a nyugati pénzintézetek elvárá­sai, a másik oldalon a társadalmi robba­nástól való félelem. A Fidesz-kormány egyelőre képes ke­zelni a problémát, de bármi megtörtén­het. A Munkáspártra fontos szerep várhat. A magyar baloldal megújulásának fon­tos eleme a Munkáspárt. Három terüle­tet kívánunk összekötni: a nemzeti elkö­telezettséget, a társadalom dolgozói réte­geihez való szociális kötődést, és a poli­tikai radikalizmust. A növekvő társadal­mi feszültségek közepette nagy szükség van ilyen pártra!

Tamás Gáspár Miklós: Akinek valami baja van, az haljon meg

http://atv.hu/belfold/20110307_tamas_gaspar_miklos

Beszélgetés Tamás Gáspár Miklóssal

Juszt László: Magánbeszélgetések Tamás Gáspár Miklós 1. rész

Juszt László: Magánbeszélgetések Tamás Gáspár Miklós 2. rész

Harc a demokrácia ellen: az USA elnyomó politikája a latin-amerikai országokban

Egy nagyszerű dokumentumfilm, ami bemutatja az Egyesült Államok elnyomó politikáját a Latin-Amerikai országokkal szemben. Ugyan az USA minden tettét hivatalosan úgy kommunikálja, hogy azt az adott nép felszabadításáért teszi és ő minden jó forrása, de mint ahogy ez ebből a filmből is kiderül ez köszönőviszonyban sincs a valósággal. A valóságban az Egyesült Államok bármire képes, ha veszélybe kerülnek a gazdasági vagy politikai érdekei, és nem foglalkozik olyan bagatell dolgokkal, mint a demokrácia vagy az emberi jogok.

A filmben megszólalnak magas beosztású CIA tisztviselők, kongresszusi képviselők, nagykövetek, államelnökök és azok az egyszerű emberek is, akik a saját bőrükön tapasztalták meg a

A film az elmúlt 50 évet öleli föl, és azon belül hosszabban foglalkozik a venezuelai, guatemalai, chilei, el salvadori és bolíviai puccsokkal, amiket közvetve vagy közvetlenül mind az USA támogatott. Mindegyik esetben egy demokratikusan megválasztott kormányt buktattak meg.
(Forrás: www.forradalommost.hu, www.red-help.net)
A film megtekinthető ide kattintva.

Gyurkó-könyv Kádárról, XI. rész: Epilógus

Meleg, kora nyári nap. Mielőtt elérjük a megye határát, ahová igyekszünk, a gépkocsik megállnak. A csomagtartóból előkerül egy hűtőtáska, iszunk egy pohár sört. Jólesik a nagy melegben.

Kádár mindenhová percre pontosan érkezik. Ahányszor fogadott, percre pontosan nyílt az ajtaja. Most is azért álltun kmeg, hogy pontosan érkezzünk az első városba, ahol a megye vezetői várnak bennünket. Az úton, amerre jöttünk, nem állították le a gépkocsiforgalmat.

Három napig jártuk a megyét, az előre megállapított menetrendet mindenütt percre betartottuk. Kivéve egy esetet; erről majd később. Hazafelé jövet, Budapest határában ismét megálltunk. Kádár elővette a zsebóráját.

– Azt mondtam a feleségemnek, hat óra tájban otthon leszek.

Fél hat volt.

Estére érkeztünk a megyeszékhelyre, a tanács vendéházába. A vacsoránál Kádár kiveszi a pincér kezéből a kanalat.

– Inkább magam szedek.

Keveset eszik, nem szereti, ha megrakják a tányérját. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik megtanulta, hogy az ételt otthagyni vétek.

Késő este a kihalt parkon át átsétálunk a közeli fürdőbe. Kádár tempósan, nyugodtan úszik; látszik, hogy nem úszómestertől tanulta. Sokáig vereti magát a forrás langyos vizével. A teste arányos, jó erőben van, nem látszik, hogy rövidesen hetvenéves. Láttam már sokkal fáradtabbnak, meggyötörtebbnek.

Másnap reggel hétkor kelünk, nyolckor reggeli, utána a pártbizottság székházában a megye vezetőinek beszámolója. Kádár röviden válaszol: nincs különösebb mondanivalója, az elmúlt időben többször beszélt a nyilvánosság előtt, mást úgyse tudna mondani, a megye problémáit elsősorban a helyiek illetékesek megoldani. Inkább csak körülnézni jött, ismerkedni, látogatóba; régen nem járt ebben a megyében.

Indulnak a gépkocsik az ország egyik legnagyobb kohászati üzemébe. Előbb a gyár vezetői számolnak be a munkájukról, aztán autóbusszal végigjárjuk a falunagyságú üzemet. Többször megállunk, kiszállunk, Kádár elbeszélget az emberekkel.

Egy órakor ebéd a gyárban. Kádár félórára visszavonul, összpontosít a délutáni beszédjére. Délután nagygyűlés a művelődési házban. A terem zsúfolt, nagyon meleg van. Kádár szabadon beszél, csak néha pillant bele a jegyzeteibe. A gyűlés után egy pohár hideg ital. Kádár leveti a zakóját, nyakkendőjét. Tíz perc pihenő.

Gyalog indulunk a városba. Kádár belebújik a zakójába, töpreng egy kicsit, sóhajt, aztán megköti a nyakkendőjét.

– Jobb lenne nyakkendő nélkül. De nehogy azt gondolják az emberek, nem tisztelem meg őket.

Járjuk az új városrészt, bemegyünk egy élelmiszerüzletbe, egy nyugdíjas pártkörzetbe, Kádár rövid időre meglátogatja lakásán a megyei pártbizottság első titkárát. A vendég tiszteletét teszi vendéglátójánál. Este a szállodában vacsora a megye népfrontvezetőivel. Van köztük pap, pártalkalmazott, színész, munkás, egyetemi tanár, rendőr, gyárigazgató. Kádár röviden beszél. Éjfél után térünk haza, még egy órát beszélgetünk a vendégház halljában. Másnap reggel hétkor kezdődik elölről.

Az egyetlen eset, amikor nem tudtuk magunkat pontosan a menetrendhez tartani, a városlátogatás volt. Nem tudom, hány ember tolongott az utcákon a kétszázezres városban, olykor annyira összezsúfolódva, hogy alig lehetett utat törni közöttük, de legalább ötvenezer. Kádár nyugodtan megy a tömegben, néha elmosolyodik, üdvözlésre emeli a kezét. Körülötte tapsolnak, mosolyognak az emberek; sokan néhány szál virágot szorongatnak a kezükben, azzal integetnek. Kádár meg-megszólít valakit, beszél vele néhány mondatot.

Apróságnak tűnhet, de megjegyeztem. Ott voltam a parlament kupolatermében, amikor az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere több mint harminc év után átadta Szent István koronáját, melyet még a nyilasok vittek Nyugatra, s azóta az USA-ban őriztek. Láttam az amerikai biztonsági szolgálat embereit: az arcukon megfeszültek az izmok, a szemük szakadatlanul körbejárt, a karjuk behajlítva, hogy azonnal fegyvert ránthassanak. Nem volt nehéz felismerni őket: egyik fülükben kis gomb volt, a karórájukon valmi szerkezet, amibe időnként beleszóltak. A civil ruhás kormányőrök, akik Kádárt kísérték, ugyanolyan nyugodtak volta, mint ő. Akkor léptek csak közelebb, ha utat kellett nyitni a tömegben.

Tudom, mi a tömeghisztéria. Azt is tudom, hogyan lehet mesterségesen szítani vagy megrendezni. Számtalan filmet, híradót láttam tébolyultan ünneplő tömegről. Hallottam az ütemes, szűnni nem akaró tapsot, ahogy Rákosit éltették. Ilyet, mint ezekben a napokban, még nem láttam. Nem diadalmenet volt ez, nem tömeghisztéria, nem őrjöngés, nem vastaps, nem éljenzés. A korai kánikulában az emberek rövidnadrágban, fürdőruhában, meztelen felsőtesttel hömpölyögtek az utcákon. Amerre mentünk, kitódultak az erkélyekre, megteltek az ablakok. Nők, kötényben, kezükben fakanállal integettek az utcán, ahogy leszaladtak a tűzhely mellől. Idős férfiak megemelték a kalapjukat.

Kádárért nem rajonganak az emberek, nem bálványozzák őt, nem istenítik, nem ünneplik. Szeretik. Bensőségesen, örömmel, tisztelettel. Ismerni vélem minden gondunkat, bajunkat, nehézségünket; mint minden gondolkodó embert, olykor engem is elfog a kétségbeesés, látván a világ, az ország keserves, szinte megoldahatalannak tűnő problémáit. Nem kevésszer érzem, hogy az elmúlt két és fél évtizedben csupán néhány homokszemet tettünk odébb, sziszifuszi munkával, ha az eredményeinket a vágyainkhoz mérem. De soha nem tudtam olyan bizonyossággal, hogy Kádár János: Magyarország.

Kádár nem elérzékenyülő természet. Keményre kalapálta az élet. Azon az estén mégsem tudta leplezni, hogy meghatotta ez a szeretet. Nem lenne ember, ha nem hatott volna rá. Nehéz időkebn, 1957 tavaszán mondta az országgyűlésben:

„A bizalom olyan, elvtársak, hogy néha megijed az ember tőle. A szeretet is ilyen annak, akinek van lelkiismerete. Mert a szeretet, és lehet mondani, a hála és a bizoalom olyan felelősséget ró az emberre, aminek – ha az ember komolyan veszi – teljes mértékben becsülettel eleget tenni nem jelent csekélységet.”

– A vetés beérett – mondtam neki, bizonyára patetikusan, de magam is az élmény hatása alatt.

Ivott egy kortyot a poharából; lassan, mérsékelten iszik.

– Ez nem nekem szól. A politikánknak.

„Ön 14 éve ál a magyar párt élén. Mit tekint legnagyobb eredményének, mik a legnagyobb csalódásai? – kérdezte tőle 1971-ben az egyik legnagyobb amerikai hírszolgálati iroda tudósítója. – Melyek személyi tervei a jövőre vonatkozólag?”

Válasz:

„Mindenki, aki felidézi a 14 év előtti viszonyokat és a mai Magyar Népköztársaságot, az tudja, hogy itt tíz- és százezrek, milliók összefogása, harca és munkája nyomán gyökeres változás ment végbe;  nagy eredmények születtek. Számomra a legfontosabb: részese lehettem ennek a folyamatnak, és az a tudat,

Csalódások természetesen mindenkit érnek. Ami engem illet, az élet sosem kényeztetett, mindig reális gondolkodásra kényszerített, s így az elkerülhetetlen csalódásokat is tűrhetően viseltem.

Személyemre vonatkozó különleges terveim sohasem voltak, és most sincsenek. Már régen eljegyeztem magam egy eszmével, s általában mindig azt tettem, amit ennek az eszmének a szolgálata megkövetel, illetve megenged.

Végül az elmondottakhoz szeretnék még valamit hozzáfűzni. A személyeknek természetesen mindig van valamilyen szerepük az eseményekben. De ami a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai irányvonalát illeti, az nem egy, nem öt és nem tizenöt ember politikája. Ezért ezzel a politikai kurzussal úgy kell számolni, hogy az nálunk a tömegekben mélyen meggyökerezett, szilárd alapokon nyugszik, és tartós lesz.”

Ifjúságomat, fiatalkoromat beárnyékolta, befeketítette a személyi kultusz, mindaz, ami összefonódott vele. Gyűlölöm. Fojtogat, elkomorít ma is. De átéltem az elmúlt negyedszázadot is, és olvastam Marxot:

„Nagyon kényelmes lenne persze világtörténelemet csinálni, ha csak azzal a feltétellel fognánk harcba, hogy az esélyek csalhatatlanul kedvezőek. Másfelől nagyon misztikus valami volna, ha a „véletlenek” nem játszanának benne szerepet. Ezek a véletlenek természetesen maguk is a fejlődés általános menetébe esnek, és más véletlenek ismét kiegyenlítik őket. De a gyorsulás vagy késlekedés nagyon is ilyen véletlenektől függ –, melyek között szerepel az a véletlen is, milyen a jelleme azoknak az embereknek, akik a mozgalom élén állnak.”

Magyarország történelmének elmúlt negyedszázadát nem kis mértékben egy ilyen „véletlennek” köszönheti. Lehet, hogy évszázados távlatból az utódok inkább „a fejlődés általános menetére” figyelnek majd, s s úgy ítélik, az ország sorsa lényegében akkor is így alakul, ha 1956-ban nem Kádár lesz a párt vezetője. Mint kortárs csak azt mondhatom, százezrek, milliók sorsa, mindennapos élete bizonyára más lett volna, s nem tudom olyan elvont elfogulatlanul vizsgálni a történelmet, hogy megfeledkezzek a történelemben élő emberekről. Nemcsak Kádár azonosult az országgal, az ország is azonosult vele. Ezért mertem leírni a dagályos mondatot, hogy Kádár János: Magyarország.

Kádár ritkán beszél magáról, különösen a nyilvánosság előtt. Az ország nem könnyű időszakában, 1958 októberében, szükségesnek érezte, hogy képviselői jelölőgyűlésén, Angyalföldön azt mondja:

„Mindenkinek megvan a maga életútja; az egyiké ilyen, a másiké olyan. Én 19 éves koromban kommunista lettem. Azt, hogy sohasem követtem el hibát, nem állíthatom. Elkövettem én hibát, néha olyat is, hogy háromnak is elég lett volna. Tettem jót is. Amit azonban állíthatok, és amit még az ellenség sem vitat el tőlem, az az, hogy kommunista vagyok. A miniszterelnöki rang nagyon magas rang. A párt első titkárának lenni szintén nagyon magas rang. De van egy rang, amely mindennél magasabb: az, hogy az ember kommunistának és embernek nevezheti magát. Mert aki kommunistának és embernek nevezheti magát, annak van a legnagyobb rangja. Beosztása lehet bárkinek bármi. Láttam már miniszterelnököt – később nem volt miniszterelnök. Láttam első titkárt – később nem volt első titkár. De aki kommunista és ember, és mindig kommunista és ember, annak minidig megamarad a legmagasabb rangja. Én azt mondhatom: szándékaimmal, gondolataimmal, érzéseimmel mindig kommunista voltam, amióta kommunista lettem. Igyekszem az is maradni, amíg élek.”

Ezt a beszédét fejezte be azzal a megrázó vallomással, amelyből már idéztem:

„Amikor úgy volt, hogy meg kell halnom, elég nyugodtan számvetést készítettem, hogy hol jártam, mit csináltam életemben. 1944-ben nem is volt nekem semmi bajom. Ha úgy adódott, hát meg kell halni. Azért a nép élni fog, a szovjet hadsereg ideér, és a szocializmus győz.

A másik esetben bajban voltam. Akkor valahogy úgy látszott: olyan helyzetben kell meghalnom, amikor összes munkatársam, összes testvérem, akiknek a véleménye az én szememben számít, és akikkel én mint ifjúmunkás együtt dolgoztam, azt fogják hinni, hogy elárultam a kommunizmus ügyét. És ez, higgyék el, szörnyű dolog. Abban a helyzetben én nem az életemért harcoltam. Nagyon szerettem volna megérni, hogy az emberek megtudják: nem vagyok árulója a kommunista zászlónak. Ez a nap azt jelenti: önök tudják. És nekem ez elég.”

Gyurkó-könyv Kádárról, X. rész: Ott volt, ahol lennie kellett, és azt tette, amit tennie kellett

Kádárról köztudott, hogy nem nagyon szeret utazni: elmondta ezt többször a nyilvánosság előtt is. Nyugaton, ha jól tudom, 48 éves korában járt először, akkor sem a saját elhatározásából. Hruscsovnak volt az a makacs meggyőződése, hogy az országok vezetőinek személyes találkozása elősegítheti a békés egymás mellett élést; a személyes ismeretség még egyet nem értés esetében is hasznosabb, mint az arctalan, személytelen konfrontálódás. 1960 októberében volt az első s mindmáig egyetlen alkalom, amikor a szocialista államok ENSZ-küldöttségeit a kormányfők vezették a világszervezet közgyűlésén. Kádár János a Baltika nevű óceánjárón érkezett az Egyesült Államokba.

„Meggyőződésünk, hogy az Egyesült Államok és a Magyar Népköztársaság viszonya jó lesz – mondta Kádár 1958 októberében. – Ehhez csupán egyetlen tényező kell: azok, akik az Egyesült Államok kormányrúdját a kezükben tartják, vegyék tudomásul és törődjenek bele abba, hogy a Duna–Tisza mentén él egy nép, amely a szocialista társadalom híve, azt építi, és attól nem fog tágítani soha.”

Amikor Kádár ezeket mondta, az Egyesült Államok és Magyarország viszonya feszült volt. Mindszenty József a budapesti amerikai követségen kapott menedékjogot. A magyar kormány kiutasította az országból az USA budapesti nagykövetét, s jegyzékben követelte a követség létszámának csökkentését. Az Egyesült Államok vezetőinek láthatólag nem volt szándékukban beletörődni, hogy Magyarország szocialista állam. Az ENSZ-ben újra meg újra napirendre tűzték a „magyarkérdést”; jelentős anyagi és erkölcsi támogatásban részesítették az emigráns magyar vezetőket, akik törvénytelennek nyilvánították a Kádár-kormányt; kémeket és ügynököket dobtak át Magyarországra, hogy egy újabb felkelést vagy legalábbis zavargásokat szervezzenek. Nem voltak tétlenek a magyar szervek sem; másfél évtized múlva nyilvánosságra hozták, hogy a magyar emigráció új csúcsszervét, a Strasbourg-ban létrehozott Forradalmi Tanácsot a magyar titkosszolgálat egyik embere szervezte meg.

Nem volt sokkal jobb a viszony a két állam között 1960-ban sem. Emlékeztetőül: az ENSZ csak 1962-ben hozott olyan határozatot, hogy a „magyarkérdést” lezárja, s Magyarországot úgy kezeli, mint a többi tagországot.

Ennek megfelelő volt a New York-i fogadtatás is. Az amerikai hatóságok előbb nem akarták megengedni, hogy a Baltika valamelyik hivatalos dokkban kössön ki, s a hajóóriásnak egy romos rakparton kellett vesztegelnie, amíg kikötési engedélyt kapott. Már itt megjelentek azok a tüntető csoportok, részben magyar emigránsok, részben – Cyrus Eaton nagyon is hihető közlése szerint – az amerikai titkosszolgálat által felbérelt és kiképzett emberek, akik ettől kezdve Kádár minden lépését nyomon kísérték New Yorkban. Hogy transzparenseik és kórusban kiabált jelszavaik nem voltak hízelgőek, az magától értetődik. Igaz, a szervezés nem sikerült tökéletesre. Előfordult, hogy a Kádár szállodája előtt tüntető csoport azt kiabálta: „Tito, menj haza!” Betetőzésül az amerikai hatóságok mozgáskorlátozást írtak elő Kádár számára.

„Méltatlan, igazságtalan és sértő volt a bennünket érintő mozgáskorlátozás New Yorkban – számolt be Kádár útjáról az országgyűlésnek. – De volt egy más érzésem is. A »New York Times« egyik tudósítójának el is mondtam. Nézze – mondtam neki –, rám nézve személyileg ez a mozgáskorlátozás sértő volt, de nem kellemetlen. Részben azért, mert egész jó társaságban voltam. Tudják, hogy négy embert »tiszteltek meg« így: Hruscsov elvtársat, Mehmet Sehu elvtársat, Fidel Castrót és engem. A társaság tehát nem volt rossz. Eszembe jutott 1932 februárja, amikor a börtönből kifelé tartva, a toloncházban megjelent előttem az akkori horthysta belügyminisztérium egyik főtisztviselője, és közölte, hogy én mint kommunista, nem hagyhatom el Budapest határát. Mondtam a New York-i tudósítónak: nem először történik meg velem, hogy egy bizonyos körzetet nem hagyhatok el. Először a Horthy-fasiszta rendőrség büntetett ezzel. Az a tilalom – mondtam az újságírónak – már nem áll fenn, az a főtisztviselő egész rendszerével együtt a múlté már – én pedig, az egykori magyar kommunista ifjúmunkás, én még mindig itt vagyok, sőt New Yorkban vagyok! Én az ilyesfajta újkori mozgáskorlátozásnak nem jósolnék sokkal nagyobb jövőt, mint annak idején a Horthy főtisztviselője által számomra előírt korlátozásnak.”

Kádár felszólalt az ENSZ-közgyűlésen. Beszédének vége felé hangot váltott; tárgyszerű hozzászólását személyes vallomássá formálta.

„Küldöttségünk az ENSZ közgyűlésének időszakára érkezett. Az Egyesült Államok és a Magyar Népköztársaság között diplomáciai kapcsolatok állnak fenn. Két oka is lenne tehát az Egyesült Államok hatóságainak, hogy itt, New Yorkban a nemzetközi szokásoknak megfelelő jogokat és feltételeket biztosítsanak számunkra. Mindezek ellenére az amerikai hatóságok közöltek velem egy népemre és kormányomra sértő, mozgásomat korlátozó intézkedést. Bár az intézkedés nem reám és hasonló elbánásban részesített kollégáimra, nem is népemre hoz szégyent, hanem egyedül azokra, akik ezt kitervelték – elvből tiltakozom ellene. Engem személyemben is sokszor támadtak e helyen. Ezért engedtessék meg nekem egy magántermészetű megjegyzés is. Én magyar munkás vagyok. Világnézeti meggyőződésem miatt nem kevés üldöztetésben volt részem a Horthy-fasiszta rendszer és a hazámat megszálló német fasiszták részéről, de mindig meggyőződésem és lelkiismeretem szerint cselekedtem. Az ember hibázhat, és tévedhet is, de én úgy érzem, igaz ügyet szolgálok, és büszke vagyok rá, hogy a történelem egy súlyos órájában, hű társaimmal együtt, munkásosztályomért és sokat szenvedett magyar népemért kiállva ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit tennem kellett.”

És ekkor taps tört ki az Egyesült Nemzetek Szervezetének kongresszusi termében. Első alkalommal, amikor ebben a testületben valaki hitet tett az 1956 októberét követő magyarországi rend mellett.

Két évtized telt el a nem éppen jó emlékű New York-i „bemutatkozás” óta, s az utazni nemigen szerető Kádár, különösen a hetvenes évek közepétől, nagyon sokat utazik. 1975 augusztusában ő vezette a magyar küldöttséget a helsinki európai biztonsági és együttműködési értekezleten. Decemberben Lengyelországban és Kubában járt, 1976 februárjában a Szovjetunióban, áprilisban Bulgáriában és Csehszlovákiában, májusban a Német Demokratikus Köztársaságban, júniusban ugyancsak Berlinben, az európai kommunista és munkáspártok tanácskozásán, decemberben Ausztriában. Évek óta alig múlik el hét, hogy ne fogadna külföldi államférfit, politikust, pártvezetőt. Talán nem a nemzeti gőg beszél belőlem, hogy a tízmilliós Magyarország tényezője lett a világpolitikának.

Ennek az az évtizedes politika az alapja, melyet Kádár így fogalmazott meg: „Azt szeretnénk, hogy a hozzánk közel és a tőlünk távol állók is értsék és tudják: ha a magyarok azt mondják, hogy »igen«, – az igen! És ha azt mondják, »nem«, – az nem! Amit mi elvállalunk, azt az álláspontot becsülettel támogatjuk, ha pedig valamit nem tudunk vállalni, azt is megmondjuk. A politikában felelős vezetők azért drukkolnak, hogy a partner kiszámítható legyen. Nekünk határozott törekvés, hogy kiszámíthatók legyünk. Mi szövetségeseinknek hű szövetségesei akarunk lenni, és azok is vagyunk! Barátainknak hű barátai akarunk lenni, és azok is vagyunk! És a másik oldallal szemben is: ha tárgyalunk és megegyezünk, korrekt, szótartó, becsületes partnerek vagyunk, és ezután is azok akarunk lenni!”

Kádárnak nem volt könnyű magáévá tenni sem a hazafiság és a nemzetköziség ikerfogalmát, sem a békés egymás mellett élését. Ifjúsága, neveltetése, személyes élményei nem erre sarkallták.

– Én olyan korban nőttem fel – mondja –, amikor a nemzeti zászló a Horthy-korszak jelképe volt, a haza fogalma a fennálló társadalmi rendet jelentette. Ezt a rezsimet én gyűlöltem, jelképeit, fogalomrendszerét megvetettem. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a piros-fehér-zöld a nemzet jelképe, nem Horthyéké, s a haza a magyar nép földje, nem a Horthy-rendszeré.

A hazafiság elsősorban érzelem, a nemzetköziséget az értelem szüli. Kádár érzelmei nemzetköziek; proletár, abból az emberfajtából, ahogy Marx megfogalmazta.

Ifjúkorához ugyanígy hozzátartozott, hogy gyűlölt minden kizsákmányoló rendszert. Akkor lett igazán államférfi, amikor megtanulta, hogy korunkban osztálya és népe, a nemzetközi munkásmozgalom alapvető érdeke a tőkés államokkal való békés egymás mellett élés. Ez sem lehetett könnyű, különösen azután, hogy ezeknek az országoknak szóvivői éveken keresztül szidalmazták, mocskolták.

Ami soha nem jelentett számára problémát, az a Szovjetunióval való kapcsolata volt. Megélte a személyi hatalom torzulásait, maga is szörnyű árat fizetett ezekért, ami nem változtatott meggyőződésén, hogy a szocialista társadalmi rend elképzelhetetlen a Szovjetunió léte nélkül.

– Annyiszor leírták – mondja –, hogy szovjetbérenc vagyok. Hadd írják. Számomra ez kétszer kettő: ha nem Magyarországon élnék, hanem Ausztráliában, akkor is az lenne a véleményem, hogy a Szovjetunió a szocializmus legnagyobb ereje.

Mosolyog.

– Aztán nem értik, amikor azt mondom, ha Moszkvában esik az eső, Magyarországon nem kell kinyitni az ernyőt. Mert nem értik a nemzetköziség lényegét. Nem másolni kell egymást, az senkinek sem használ; hanem becsülni, amit a másik jól csinál, okulni abból is, ami másutt nem sikerül. Mi sosem szégyelltük, hogy van mit tanulnunk, s örülünk, hogy van kitől.

Köztudott, hogy Hruscsovot szerette; kapcsolatuk közös harcra épült. Jól emlékszem, milyen megrázkódtatást okozott sok magyar számára Hruscsov felmentése. Túl közel volt még a sztálini korszak, eleven a félelem, hogy a változás visszafordulást jelenthet a régi politikához, a régi módszerekhez.

Kádár ezen a napon Lengyelországban volt. Amikor hazaért, egy ország leste, mit fog mondani. Ott voltam, amikor a pályaudvaron kiszállt a különvonatból. Nem várt, amíg a hivatalába ér, nem várt, hogy tanácskozzék, tájékozódjék. Beszélt az országhoz, amint hazaérkezett. Nyugodtan, őszintén.

„A héten sok különböző esemény történt. Voltak olyan hírek, amelyeknek nagyon örültünk, és volt olyan hír is, ami meglepett bennünket. Ezt őszintén és becsületesen meg akarom mondani. Ismeretes, hogy a Szovjetunióban a legfelső vezetésben személycsere következett be. Hruscsov elvtársat, aki életkorára, nem kielégítő egészégi állapotára hivatkozva felmentését kérte, felmentették, és Brezsnyev, illetve Koszigin elvtársat választották meg a helyére. Az ilyesmi minden pártban és minden országban az illető párt és az illető ország döntésétől, elhatározásától függ. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy Hruscsov elvtársnak nagyon nagy érdemei vannak a sztálini személyi kultusz elleni harcban és abban, hogy a béke fennmaradhatott. Ő a békéért dolgozott. Én azt hiszem, hogy azok a magyar százezrek, akik a közelmúltban és az idén is itt, a mi hazánkban üdvözölhették és szívből üdvözölték Hruscsov elvtársat, államának, népének reprezentánsát és a béke fáradhatatlan harcosát, jól tették, és utólag sincs semmi gondolkoznivalójuk ezen. Számunkra pedig az a lényeges és döntő, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Magyar Népköztársaság kormányának politikai álláspontja az ismert kérdésekben, a béke, a békés egymás mellett élés kérdésében, a szocialista országok egységre való törekvésében, a nemzetközi munkásmozgalom ismert kérdéseiben egy hajszálnyit sem változott, és nem fog változni ezután sem.”

Zúgott a taps a pályaudvaron. Kádár köhécselt, és folytatta:

„Az emberi kapcsolatok terén, az emberektől függően különböző lehet a viszony, hiszen minden ember más. De szeretném nyomatékosan aláhúzni, hogy a magyar kommunisták, a szocializmus ügyét szívén viselő minden magyar ember – és ez a mi többségünk – mindig tisztelettel, jó elvtársi együttműködésre való készséggel találkozik és dolgozik azokkal, akik a nagy Szovjetunió Kommunista Pártját, a nagy szovjet államot, a nagy szovjet népet képviselik. Ők a mi népünk leghűségesebb szövetségesei, legerősebb támaszai a nemzetközi életben. Azok az elvtársak, akik most a vezető poszton felváltották Hruscsov elvtársat, Brezsnyev elvtárs, illetve Koszigin elvtárs, előttünk ismert emberek, barátaink, barátság fűz velük össze bennünket, ők ugyanannak a fő politikai vonalnak ismert képviselői, munkálói voltak ez ideig is, ami mellett most a Szovjetunió Kommunista Pártja és kormánya ismét hitet tett, mondván, hogy a XX. kongresszus, a XXI., a XXII. kongresszus, a nemzetközi életben pedig a béke megőrzése, a haladás erőinek egysége vezérli őket. Ez így van, nem változott. Ez változatlanul így lesz tovább a magyar–szovjet viszonylatban is.”

Rákosi is szakadatlanul a nagy Szovjetuniót, a nagy szovjet pártot, a nagy szovjet népet éltette, a hangsúlyt mindig a „nagy”-ra téve. Politikája alaposan elvette az emberek kedvét attól, hogy hitelt adjanak ennek a jelzőnek. Holott a valóság az, hogy a Szovjetunió, a Szovjetunió Kommunista Pártja, a szovjet nép valóban nagy. S a szónak nemcsak mennyiségi értelmében. Kádár meg tudta ezt értetni az országgal. Azért, mert a nagy és a kicsi számára nem függőséget, alárendeltségi viszonyt, hanem realitást jelent. Mert politikája a nemzetnek visszaadta elvesztett, megsértett öntudatát. Mert a szavak valóban visszanyerték értelmüket. Mert Kádár számára a Szovjetunióval, a többi szocialista országgal való együttműködés a más népek tiszteletét, mélyen átélt internacionalizmust, a nemzeti érdekek valóságos képviseletét jelenti.

Hogy a békés egymás mellett élés mennyire nem szóvirág Kádár számára, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azokban az években is kitartott mellette, amikor a nyugati államok többsége nem éppen erre törekedett Magyarországgal szemben. Az őt ért, nemegyszer mocskos támadások, sértések, rágalmak sem változtattak ezen, személyét mindig alárendeli elveinek. Pontosan fogalmazott: „A békés egymás mellett élést nem egyszerűen háború nélküli állapotnak tekintjük, hanem a különböző társadalmi rendszerű országok olyan átfogó létezési módjának, amely feltételezi a normális politikai kapcsolatokat, a legszélesebb körű gazdasági, kulturális együttműködést, az emberek közötti kontaktusokat, a kölcsönösen előnyös megállapodásokat.”

Az idő őt igazolta, akkor is, ha manapság megint hűvösebb a levegő a világpolitikában. A Magyar Népköztársaságnak 126 országgal van diplomáciai kapcsolata – gyakorlatilag a világ minden államával. A nem szocialista országokba való kivitel s az onnan való behozatal egyaránt tizenháromszorosa az 1957-es évinek.

– Nem hiszem én azt – mondja Kádár –, hogy Magyarországon múlik a világ sorsa. Kis állam vagyunk, az egyik legkisebb ezen a kontinensen. Mégis úgy gondolom, nekünk is megvan a magunk feladata, felelőssége a világ formálásában.

Paradox módon a két nagy világrendszer létrejötte nem kisebbítette, hanem növelte a kis országok szerepét. S nemcsak abban az értelemben, hogy egy kis állam hibás politikája szövetségeseit is belekényszerítheti olyan helyzetbe, melyet nem kívánnak.

A végtelenül sokrétűvé vált világban a számtalan különböző érdeknek, szándéknak, felfogásnak tükröződnie kell a szövetségi rendszereken belül is, hogy ez is türelemre, rugalmasságra, megértésre serkentse az államokat, különben a világ könnyen végveszélybe kerülhet. Ez a kis nemzetek feladata, eddig soha nem létezett lehetősége. Jó vagy rossz politikájukkal nemcsak saját népük sorsát javítják vagy rontják, de több száz milliós szövetségi rendszereket is befolyásolnak. Ezáltal jóval nagyobb a szerepük a világpolitikában, mint amennyire lakosságuk száma, hadászati vagy gazdasági erejük önmagában képessé tenné őket.

Kádár jogának és kötelességének véli, hogy ne csak hazája, hanem a világ sorsában is gondolkozzék. „A kor, amelyben ma élünk, sorsdöntő időszak – mondta egyik nyilatkozatában. – Egyaránt lehet áldás és átok az emberiség számára. Lehet a népek boldogulásának, a különböző nemzetek harmonikus együttműködésének, de lehet a népek iszonyatos végpusztulásának kora. Most dől el, mi lesz az emberiséggel. Nemzedékünknek az a feladata, hogy biztosítsa az emberiség jövőjét. Lényegében válaszúthoz értünk: az államok harmonikus együttélésének, gyümölcsöző két- és többoldalú kapcsolataik bővítésének biztató távlata áll szemben az egész emberi civilizációt pusztulással fenyegető termonukleáris világégés veszélyével. Nyilvánvaló, mindent meg kell tenni egy új világháború kitörésének megakadályozására. Őszintén remélem, hogy korunk mindenekelőtt úgy kerül majd be a világtörténelembe, mint az emberiség békés jövője megalapozásának kora, amely lehetővé teszi a demokrácia és a humanizmus eszméinek akadálytalan érvényesülését, a népek nemzeti-társadalmi felemelkedését és a világ közös gondjainak megoldását, minden egyes ember személyiségének szabad kibontakozását.”

Ez a nyilatkozat 18 évvel azután jelent meg, hogy Kádár Jánost New Yorkban megalázták, kifütyülték, lehurrogták. A „New York Times”-ban, az Egyesült Államok és a nyugati világ egyik legjelentősebb napilapjában.

Manapság nemegyszer hallok Magyarországra látogató nyugati politikusoktól, újságíróktól, turistáktól olyan dicséretet, melyet túlzásnak vélek: kívülről nézve a valóság sokszor szebbnek, egyszerűbbnek látszik, mint azok számára, akik azt nap mint nap átélik, belülről ismerik gondjait, problémáit. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, annak sem örülök, ha a külföldi látogatók eleve fekete szemüvegen át néznek mindent, s nemcsak tájékozottságuk hagy némi kívánnivalót. Mint azé a nemrég megjelent beszámolóé az egyik tekintélyes nyugat-európai lapban, amely szerint Magyarországon nincs kenyér, nincs cukor, tüzelőt csak a feketepiacon lehet kapni, könyvesboltok nem léteznek.
Magyarországon van kenyér, és van cukor. Van tüzelő, és vannak könyvesboltok is. De ettől még nem vagyunk elégedettek.

A hetvenes évek elején élénk vita folyt az ország nevéről; voltak, akik azt javasolták, változtassák Magyar Szocialista Köztársaságra. Kádár mind a pártkongresszuson, mind az országgyűlésen ellene foglalt állást.

– Az ország hivatalos neve – mondja – ne a célt tükrözze, hanem a valóságos állapotot.

Magyarország neve mindmáig Magyar Népköztársaság.

„Szeretjük a kifejezést: szocialista – mondta Kádár. – Szocialista meggyőződésű emberek vagyunk, szocialista iparról, szocialista mezőgazdaságról, szocialista kereskedelemről beszélünk. A szó elemi értelmében mindez igaz: hazánkban az ipar, a kereskedelem és a mezőgazdaság is lényegénél fogva szocialista. Ha azonban a részleteket, a lehetséges és előforduló hibákat nézem, egyelőre legszívesebben azt mondanám, hogy »ipar«, »mezőgazdaság«, »kereskedelem«, mindaddig, amíg milliók kezdik mondogatni, hogy »ez szocialista ipar, szocialista mezőgazdaság, szocialista kereskedelem«.”
A szocialista társadalom kialakulásának négy döntő állomása volt Magyarországon: a termelőeszközök államosítása, a hatalom megszilárdítása, a falu szövetkezetesítése, az új gazdasági mechanizmus bevezetése. Ehhez három évtized kellett. Mikor éri el a gazdaság azt a fejlettségi fokot, amit már szocialistának lehet minősíteni, senki sem tudja pontosan. Nem is hiszem, hogy létezik egy képzeletbeli célszalag, melyet ha átszakítunk, szocialista társadalomnak nevezhetjük magunkat. Különösen, mert amíg a társadalmi viszonyok, az emberek túlnyomó többsége, az általános értékrend és közfelfogás nem szocialista, aligha beszélhetünk a szocializmus teljes megvalósulásáról.
Kádár ezt így fogalmazta meg:

„A szocialista társadalom teljes felépítéséhez lényegesen fejlettebb termelési eszközökre, a tudományos munka, a közoktatás, a kultúra magasabb színvonalára van szükség, és magasabb életszínvonalat is kell teremteni. Jól tudjuk azt is, hogy a szocializmus nemcsak nagyobb darab kenyeret, külön lakást, hűtőszekrényt és esetleg autót jelent, hanem mindenekelőtt új társadalmi viszonyokat és új emberi kapcsolatokat. A szocializmus építése nemcsak gazdasági feladat, hanem biztosítania kell a teljes, a szó igazi értelmében vett emberi élet kibontakozását, egyén és közösség harmonikus kapcsolatát és fejlődését.”

A társadalmi, gazdasági rendszer változásai természetesen jelentősen átalakították az emberi viszonylatokat is. Az ember megváltozik, ha megszűnik a kizsákmányolás, ha biztosítva van a munkája, ruhája, kenyere, anyagi igényeit legalább középfokon kielégítheti, ha feloldódik a város és a falu közötti alapvető ellentmondás, kialakul egy szilárd jogrend, nincs többé állampolgári különbség férfi és nő között, ha mindenki elvégzi legalább a nyolc általános iskolát. Mégis úgy gondolom, közéletünk szocialista struktúrájának kialakítása éppen úgy kulcskérdés, mint gazdasági életünké.

A demokrácia szó szerinti és legtágabb értelmében népuralom. Ebben az értelemben Magyarországon demokrácia van.

Más értelemben a demokrácia államszerkezet; s ezt az értelmezést használja általában a köznyelv is. Hiába görög eredetű a szó és a fogalom, értelme a polgári társadalomban bontakozott ki, ahol a feudális egyeduralommal, az arisztokrácia zárt kasztrendszerével szemben kialakult a jogi egyenlőség, az alkotmányos hatalom, az általános választójog, a parlament, a politikai pártrendszer. Ekkor ment át a mindennapos szóhasználatba a demokrácia mint államszerkezet, s gyakorlatilag a többpártrendszerre épülő parlamentarizmus szinonimája lett. Századunkban, mint a fasiszta diktatúrák ellenpólusa, sokak számára a szabadság megtestesülése.

Semmiképp sem akarom kisebbíteni ennek a politikai rendszernek a jelentőségét a szabadságjogok kiteljesedésében, de a szocialista demokrácia fogalmilag is, gyakorlatilag is mást jelent. Ezért hibás a kettő összehasonlítása; nemcsak a polgári társadalmi rend hívei tévednek, amikor ezt a szerkezetet kérik számon a szocializmuson, a kommunisták is, amikor a maguk értékrendje szerint tagadják a polgári demokráciát. Egy társadalmi rend erényeit, hibáit, tévedéseit, fejlődését, elmaradottságát saját normarendszeréhez s nem egy más struktúrájú államszerkezethez kell viszonyítani.

Lenin szerint a szocialista demokrácia lényege nem az, hogy az emberek időnként másokat választanak, akik helyettük gyakorolják a hatalmat, hanem hogy a nép maga vegyen részt a hatalom gyakorlásában.

Bizonyos, hogy a közvetlen népképviselet struktúrájának kidolgozása, mechanizmusának meggyökereztetése sokkal bonyolultabb és hosszabb folyamat, mint a parlamentarizmusé. Nem feltétlenül szükséges hozzá a többpártrendszer, de nem is zárja ki azt; a politikai mező jóval szélesebb, mint az érdek- és véleménykülönbségek pártharcokban való tükröződése. A népképviselet klasszikus formája a párizsi kommün és az oroszországi szovjetek.

Magyarországon sajátos államszerkezet jött létre: kialakult a közvetlen választásokon alapuló tanácsrendszer, megmaradt az általános szavazással választott parlament, melynek tagjait azonban nem a többpártrendszer szabályai alapján választják, ugyanakkor a Magyar Népköztársaság alkotmánya szerint „a munkásosztály marxista–leninista pártja a társadalom vezető ereje”. Ha mindehhez hozzávesszük a különböző országos hatáskörű társadalmi fórumokat, mint a szakszervezetek vagy a Hazafias Népfront, láthatjuk, hogy Magyarországon a néphatalom államszerkezetét különböző típusú intézményrendszerek segítségével igyekszenek kialakítani.

„A demokráciát nem lehet pusztán határozatokkal »bevezetni« – mondta Kádár. – A parlamentarizmus »bevezetése« azért egyszerűbb, mert ott az emberek többségének közéletisége abban nyilvánul meg, hogy néhány évenként leszavaz valamelyik pártra. A közügyekben való, ha nem is mindennapos, de általános részvétel ennél sokkal bonyolultabb. Ehhez mindenekelőtt a jog szükséges. Azután a lehetőség, hogy a jog ne csak írott malaszt legyen. Ezután pedig, hogy az embereknek igényük legyen, hogy éljenek jogaikkal és lehetőségeikkel.”

Magyarországon a jogok megvannak, vannak lehetőségek is, s amennyire az országot ismerem, az emberekben is van igény a közügyekbe való beleszólásra. Úgy gondolom, államszerkezetünk legfőbb hiányossága politikai intézményrendszerünk végiggondolatlansága, kidolgozatlansága.

Marx megfogalmazása szerint „radikálisnak lenni annyi, mint a dolgok gyökeréig hatolni. Az ember gyökere azonban az ember.” A szocialista társadalom nem cél, hanem szükségszerű feltétele a szocialista ember kialakulásának. S annyit megtanultunk az elmúlt évtizedek alatt, hogy az ember átalakulása a legnehezebb s a leglassúbb folyamat, különösen, ha nem egyénekről, hanem egy népről van szó.

Volt idő, amikor olyan egyszerűnek látszott úgy véltük, szocialista az, aki a maga érdekeit alárendeli a közérdeknek. Csakhogy az effajta önmegtagadás ideig-óráig elképzelhető, alapelvnek azonban nem. A hőskorszaknak vége; a konszolidált szocialista társadalom tisztelettel tekint az ügyért életüket áldozó hősökre, a kopott ruhákban, korgó gyomorral is éjt nappá téve robotoló pionírokra, de a példaképet nem bennük keresi. Inkább azokban, akik saját érdekeiket összhangba tudják hozni a közérdekkel, akik az egyén és a társadalom céljainak harmóniájára törekszenek. A szocialista ember közösségi ember. A szocialista demokrácia kimunkálása és megvalósítása azért kulcskérdés, mert elképzelhetetlen olyan szocialista ember, aki valamilyen formában nem vesz részt a közéletben.

Kádár, Veres Péterre emlékezve, így ír erről:
„Mindenben illetékesnek érezte magát ez a folyvást gondolkodó, nyugtalan ember. Úgy érezte, minden rá tartozik, ami csak történik körülötte. Nem tudta közönyösen, érdektelenül nézni sem a kis, sem a nagy dolgokat. Azt tartotta, akármilyen nehéznek vagy éppen megoldhatatlannak látszik valamely kérdés, »az nem lehet, hogy az ember mindegyet legyintsen«. Voltak, akik azt mondták: »Péter bácsi azt hiszi, mindenhez ért, mindenbe beleszól«. Pedig ez a beleszólás nem valamiféle nagyképű szereplési vágy, feltűnési viszketegség volt nála, hanem közéleti szenvedély, érdeklődés. Ő mindig tudatában volt annak, hogy a történelmet, a társadalmat a dolgozó nép teremti, formálja: a nép kötelessége és jussa, hogy az élet, az erkölcs, a gazdaság, a politika dolgaihoz értsen, azokat vitassa, a köz ügyeiben szavát hallassa.”

Az igény és a követelmény naponta fogalmazódik meg az országban, elképzelések is vannak, vágyak és teóriák; a megvalósítás még várat magára.

***

Ha élő emberről írunk, valahol, többé-kevésbé önkényesen, meg kell szakítani a történetet. Ez, ebben az írásban, eléggé kézenfekvő. Kádár János – azon kívül, hogy tagja a Magyar Népköztársaság Országgyűlésének s Elnöki Tanácsának és a Hazafias Népfront Országos Tanácsának – a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára. Az MSZMP legfelsőbb szerve, a pártkongresszus, 1980-ban ülésezett utoljára. Eddig követtem vázlatosan Kádár életútját, s ennek hátterében Magyarország történetét. A pártnak Magyarországon más szerepe van a társadalomban és az államéletben, mint a polgári demokráciák pártjainak. Az MSZMP egyszerre tömegpárt, s a Népköztársaság alkotmányában rögzített szerepe szerint a társadalom vezetője. Sántít az a gyakori hasonlat, miszerint a Politikai Bizottság lényegében a polgári államok kormányának, a Központi Bizottság az országgyűlésnek felel meg. Az államélet végrehajtó szervei Magyarországon a minisztériumok és a tanácsok; a Politikai Bizottságnak végrehajtó funkciója, a Központi Bizottságnak törvényhozó joga nincs, s ebbe a sémába nem illik bele a legfelsőbb pártfórum, a kongresszus sem.

Az MSZMP részben központi szervei, részben helyi szervezetei, részben az állami, társadalmi és gazdasági életben tevékenykedő párttagok révén végzi a politikai irányítást. Minden alapvető országos kérdésben a Politikai Bizottság javaslata alapján a Központi Bizottság dönt.

Mindez nem azt jelenti, hogy a jelenlegi struktúra ideális, a párt működésének mechanizmusa, a párt és az állam közötti munkamegosztás tökéletes. Amit az államélet demokratizálásával kapcsolatban vázoltam, lényegében, ha olykor más formákban, érvényes a pártélet demokratizálására is.

Talán nem érdektelen néhány adatot ismertetni. A Magyar Szocialista Munkáspártnak 24 ezer alapszervezetben 800 ezer tagja van. A párttagok 1 százaléka a felszabadulás előtt lépett be a pártba, 16 százaléka 1944-től 1948-ig, 9 százaléka 1949 és 1956 között, 74 százaléka 1957 óta.

A párttagság 29 százaléka munkás, 6 százaléka mezőgazdasági munkás, 41 százaléka szellemi dolgozó és alkalmazott, 16 százaléka nyugdíjas, 8 százaléka más munkakörben dolgozik. Eredeti foglalkozásuk szerint a párttagok 62 százaléka munkás, 11 százaléka paraszt, 25 százaléka értelmiségi és alkalmazott; 2 százaléka 30 éven aluli, 26 százaléka 30-tól 39 éves, 27 százaléka 40-től 49 éves, 24 százaléka 50-től 59 éves, 15 százaléka 60 évnél idősebb.

A párttagok 12 százaléka nem végezte el a nyolc általánost, 25 százaléka általános iskolát, 46 százaléka középiskolát, 17 százaléka egyetemet vagy főiskolát végzett.

A párttagság 72 százaléka férfi, 28 százaléka nő.
A számok arról tanúskodnak, hogy a felszabadulás előtti párttagok lassan kihalnak. Ne tévesszen meg, hogy 8 ezren vannak, noha ebben az írásban néhány ezerre becsültem az illegális kommunisták számát. A ma élő 8 ezerbe beleszámítanak az egykori szociáldemokraták s az emigráns kommunisták is. A többi adat jól mutatja a valóságos társadalmi mozgást: viszonylag nagy az 1948-ig belépők száma, amikor a mozgalom felfelé ívelt, s meglepően kicsi az 1949 és 1956 között belépőké, holott a párt taglétszáma ekkor volt a legnagyobb: mindössze 70 ezren vannak, akik ebben az időszakban lettek párttagok. A párttagok háromnegyede 1956 után lépett be a pártba: ők képezik a párttagság döntő többségét. Különösen figyelemre méltó, hogy csaknem 300 ezer olyan tagja van a Magyar Szocialista Munkáspártnak, aki életkora szerint tagja lehetett volna a Magyar Dolgozók Pártjának is, de akkor nem lépett be a pártba.
A párttagság jelenlegi és eredeti foglalkozása közötti jelentős eltérés erős társadalmi mobilitást jelez. A párttagok háromnegyede eredetileg ipari és mezőgazdasági munkás volt, ma már csak egyharmada az. Ha nem is számítom azokat, akik közben nyugdíjba mentek, a jelenlegi párttagok közül 300 ezer munkásból és parasztból lett szellemi dolgozó.

Az iskolai végzettség azt mutatja, hogy a párttagok közül lényegesen többen nem végezték el az alapfokú iskolát, s lényegesen többen diplomások, mint az országos átlag. Az előbbiek azok a munkások és parasztok, akiknek a régi rendszerben nem volt erre lehetőségük. Az utóbbi azt jelzi, hogy az ország legképzettebb állampolgárai között jelentősen nagyobb a párttagok aránya.

A férfiak és a nők aránya ugyancsak erősen eltér az országos átlagtól, amely nagyjából ötven-ötven százalék. Azt hiszem, ez sajnos megfelel a valóságos helyzetnek. Ami nemcsak azon múlik, hogy Magyarországon a nők alig fél évszázada lettek egyenjogú állampolgárok. Utal a férfiak és nők jelenlegi, társadalmilag, gazdaságilag, emberileg determinált közéleti szerepére, érdeklődésére is.

18-tól 29 éves a párttagság 9 százaléka, az ország lakosságának pedig 17 százaléka. Ez szerintem arra vall, hogy nincs összhangban a pártnak nem annyira a politikája, mint struktúrája és mindennapos gyakorlata a fiatalok életfelfogásával. Ezen csak enyhít, hogy az elmúlt öt évben felvett párttagok 60 százaléka 30 éven aluli.

Nem érdektelen alaposabban, a felszabadulásig visszamenően elemezni a párt irányító testületének, a Politikai Bizottságnak összetételét. Már csak azért sem, mert ebben az írásban méltatlanul nem esett szó azokról, akik 1956 után Kádár munkatársai voltak; úgy éreztem, szerepük elemzése meghaladja lehetőségeimet. Kádár maga gyakran hangsúlyozta jelentőségüket; „nem tudom megkülönböztetni a saját egyéni munkámat a többinek a munkájától”, mondta hatvanadik születésnapján.

Az 1945-ben megválasztott Politikai Bizottság átlagéletkora 41 év; a legfiatalabb 32 éves, a legidősebb 53 éves. Hatan munkások, öten értelmiségiek. Hatan jöttek a magyarországi illegális mozgalomból, öten a moszkvai emigrációból. Valamennyien ültek börtönben politikai tevékenységükért. Az emigránsok többsége 50 év körüli volt, az illegálisoké 40 év alatti. Előbbiek között több az értelmiségi, az utóbbiak közt a munkás.

Az 1948-ban, a szociáldemokrata párttal való egyesüléskor megválasztott Politikai Bizottság átlagos életkora 47 év; a legfiatalabb 35 éves, a legidősebb 60 esztendős. Kilencen voltak az egyesülés előtt kommunisták, öten szociáldemokraták. A Horthy-rendszer börtöneit tizenketten ismerték belülről. Kilencen voltak munkások, öten értelmiségiek. Az egykori kommunista emigránsok és szociáldemokraták az 50 éves generációt képviselték, a magyarországi illegális kommunisták általában 40 éven aluliak voltak. Az illegálisok és a szociáldemokraták között több volt a munkás, az emigránsok között az értelmiségi.

Az 1957-es Politikai Bizottság átlagéletkora 50 év; a legfiatalabb 36 éves, a legidősebb 71. Valamennyien a felszabadulás előtt léptek be a pártba. Kilencen voltak kommunisták – közülük egy emigráns –, ketten szociáldemokraták. Nyolcnak az eredeti foglalkozása munkás, háromnak értelmiségi. Nyolcan ültek közülük börtönben a felszabadulás előtt, hárman a törvénysértések időszakában.
23 év távlatából visszatekintve: az 1957-es Politikai Bizottság tagjai közül hárman meghaltak. Egy ma is tagja a Politikai Bizottságnak. Az élők egy kivételével mindnyájan tagjai a Központi Bizottságnak.

Heten nyugdíjasok, de ma is jelentős tisztséget töltenek be; köztük van az országgyűlés elnöke, a Hazafias Népfront elnöke, a Szakszervezetek Országos Tanácsának alelnöke, a Magyar Partizánszövetség elnöke.

Az 1980-ban megválasztott Politikai Bizottság átlagéletkora 56 év. A legfiatalabb 38 éves, a legidősebb 68. Eredetileg munkás volt közülük 6, paraszt 2, értelmiségi 5. Öten 1945 előtt léptek be a pártba, heten 1944 és 1948 között, egy 1956 után. Eredetileg kommunista párttag volt 8, szociáldemokrata 2, az egyesült párt tagja 2. A Politikai Bizottságban 1 nő van.

A Politikai Bizottság összetétele jól tükrözi a magyar kommunista mozgalom elmúlt 35 évének változásait. A felszabadulás után a párt irányító testületébe fiatal illegálisok – általában munkások – és idősebb, tapasztalt emigránsok – általában értelmiségiek – kerültek; a két munkáspárt egyesülése után ugyancsak idősebb, jobbára munkásszármazású szociáldemokraták, akik azonban már hosszabb ideje függetlenített pártfunkcionáriusként dolgoztak. Jellemző a testületre, hogy szinte valamennyi tagja börtönben ült a Horthy-rendszerben. Az 1957-es Politikai Bizottság döntő többsége börtönviselt, egykori illegális kommunista volt, akik életük nagyobb részében munkásként dolgoztak. Az 1980-as változás: a testület tagjainak többsége már a felszabadulás után lett párttag.

A kontinuitást Kádár János képviseli. Ő a legidősebb, 68 éves; tagja volt az illegális, majd a legális kommunista pártnak, tagja a szociáldemokrata pártnak; munkás, de negyven éve pártvezető; börtönben volt a felszabadulás előtt s a törvénysértések idején; ötéves kényszerű megszakítással 1945 óta tagja a Politikai Bizottságnak.
Nemcsak az élete jelent folyamatosságot, az életfelfogása is, amely meghatározza politikáját.

– Az ember megismer egy eszmét – mondja –, elfogadja azt, meg akarja valósítani. Aztán az elmélet összeütközésbe kerül a valósággal; semmi sem úgy valósul meg, ahogy az ember először elképzeli. Csak a józan ész segít, a valóságérzék, hogy az eszméből milyen lehetőségek között mi valósítható meg. Különben az elméletből dogma lesz, s nem segíti az eszmét, hanem akadályozza. A dialektika nem lehet ellentétben a logikával, mert ami nem logikus, az nem is dialektikus.

Nem tudom, mikor fogalmazta meg magának tételesen is az életbölcseletét, de ez az életfelfogás megnyilvánul egész politikai pályájában, amennyire azt a múltban nyomon lehet követni.

A közvélemény Kádár legnagyobb erényeként azt tartja számon, hogy az 1956-os csőd után talpra állította az országot; a nép nem felejti el, hogy tíz évvel a teljes káosz után viszonylag békében, jólétben élhetett.

– Egy országnak, amelyik annyit szenvedett, mint a miénk – mondja Kádár –, az volt a legfontosabb, hogy végre egy kis nyugalma, biztonsága legyen, amikor megpihenhet, összeszedheti magát, erőt, önbizalmat gyűjthet.

Magyarország valóban mérhetetlen megrázkódtatásoknak volt kitéve ebben az évszázadban: az első világháború, a Monarchia bukása, a Tanácsköztársaság, a fehérterror, Trianon, a második világháború, a nyilasuralom, a felszabadulás, a fordulat éve, a Rákosi-korszak, 1953, 1956; végiggondolni is sok, nemhogy megélni, tudatunkban feldolgozni, ösztöneinkkel megemészteni.

Volt időszak, amikor nem kevesen zúgolódtak a kádári politika makacssága miatt, hogy hajthatatlanul ragaszkodik az egyensúlyhoz, a biztonsághoz. Magam is lázongtam a nyugalomból születő restség, tunyaság, elkényelmesedés ellen. Az emberi élet nagyon rövid; minden elszalasztott napot, hónapot, évet tragédiának érzünk. A történelem más időegységgel mér: az évtizedek úgy csúsznak ki az ujjai közül, mint nekünk a percek, s az évszázad, az ember számára elérhetetlen idő, a történelemnek millimétere.

Pedig mi minden történt ezekben az években is. 1957: a szétzilált hatalom megszilárdul. 1960: átalakul a falu, milliók életét kavarva fel. 1961: a következetes szövetségi politika kibontakozása; ismét százezrek élete változik. 1968: a gazdasági reform, megmozdul az ország. A hetvenes évek eleje: a megtorpanás, az elbizonytalanodás. A hetvenes évek vége: az újabb nekilendülés.

Nem jól értékelik Kádár szerepét, akik csak a konszolidációt, az egyensúly megtartását tartják számon. Ez a politika radikális volt 1956-ban, a parasztkérdésben, a népi egység megteremtésében, a gazdasági struktúra átalakításában. Utóbbiban arra is képes volt, hogy második nekifutásra ne csak saját hibáit javítsa ki; a gazdasági reform igényeiben és céljaiban az egész társadalmi struktúra átformálásává, nemzeti programmá erősödött. S ezekben az években lett Magyarország, épp belső fejlődése miatt, tényező a világpolitikában.

– Valamikor a felszabadulás után – mondja Kádár – panaszkodott nekem egy elvtársnő, szégyelli, hogy az apja gyáros. Nagyon rendes, bátor asszony volt, együtt harcoltunk az illegalitásban. Mit panaszkodsz, mondtam neki, te nagyobb utat tettél meg, a jólétet hagytad ott a mozgalomért. Nekem egyszerűbb volt: én azért lettem kommunista, mert nap mint nap éreztem, hogy nyúzzák a bőröm.

Döntse el az olvasó, valóban egyszerű volt-e Kádár János életútja.