Szomorú, hogy nagyon igaz...
Az alábbi írás egy átlagos magyar sors krónikája. Nem az én történetem, de sokunk sorsa volt hasonló, mert ide születtünk. Így volt igaz, és minden sorával egyetértek.
Nem baj, ha gyakran nézünk szembe személyes múltunkkal és jelenünkkel. Nekünk - akik már tisztességgel és becsülettel megtettük azt, amit meg kellett tenni - jogunk van emlékezni a múltra, és minősíteni a jelent akkor is, ha ettől a mai politikai vezető elit félrehúzza a száját. Mert nekik ma más az életük, mert milliós a havi bevételük.
Adóztatnak, de a saját millióikból nem adnak. Ez az ő demokráciájuk.
Üdvözlettel: Varga Lajos (2012)
Soha nem gondoltam volna, hogy ezeket a sorokat le fogom írni. Nem számítottam rá, hogy a gyermekkor, egy nem akármilyen gyermekkor álma, ennyire félresiklik... Persze nem mondom, hogy nincs részem benne, de talán ennyire mégsem...
Legtöbbször humorosra veszem a figurát, de valahogy most nem megy, nincs min mulatni...
1957-ben megszülettem, szerencsére egy szerető családban. Kimaradt az életemből a nélkülözés, a szülők alkoholizmusa, válás és minden egyéb olyan borzalom, ami sok honfitársam gyermekkorát nehezítette meg...
Egy kivételével. 1970-ben elvesztettem a nővérem. 13 éves voltam. Hogy ez mennyire feldolgozható ebben a korban, erről sokat lehet vitatkozni... Akkor sikerült, de később, jóval később rettenetesen éreztem hiányát... de itt ez most nem az, amiért ezek a betűk, itt sorakoznak, hanem gyermekkorom élete, életminősége... Nem voltam valami jó gyerek, de ez egy dolog...de vannak dolgok amikre nem emlékszem.
Nem emlékszem fűtetlen iskolákra, létbizonytalanságra, egy mást gyűlölő idegbeteg szomszédokra, egyik napról a másikra megszüntetett kórházakra, megszüntetett munkahelyek tömegére, síró-zokogó kilakoltatott emberekre.
Én nem emlékszem ilyesmire...
Amire emlékszem: szüleim boldogan éltek, anyám háztartásbeli volt, apám katonatisztként védte a hazát... Mindig volt mit enni, pedig csak apám dolgozott...
Soha nem volt probléma, hogy hétvégén kirándulni menjünk, hét közben suli, ha nem hoztam kapát, és kész volt a leckém, akkor mehettem moziba, fagyizni... Ezek az apróságok soha nem okoztak problémát.
Nyár. Nem emlékszem olyan nyárra, amikor nem voltam nyaralni... Több helyen is. A honvéd gyermeküdülőtől kezdve, a BM vagy Külkerminisztérium üdülőjében... Tanáraink nem alulfizetett idegbeteg tanárok voltak, hanem türelmes pedagógusok... Szüleink nem rohantak egy intő vagy egy kapa után, a tanárt felelősségre vonni, hanem kaptunk a
pofánkra, mert szüleink tudták, hogy a tanár igazságos... És bizony nagyon rossz gyerekként is kénytelen vagyok belátni ma már: valóban azok voltak...
Aztán teltek múltak az évek, emberesedtem, véget értek az iskola évek...
Mikor elkezdtem dolgozni, meg tudtam élni a fizetésemből... Nem mondom, hogy luxusban, de nem tartoztam a szegények közé... Sok munkahelyem volt, szerencsére ott volt háttérnek a családom, és ha valami elkezdett érdekelni, odamentem dolgozni... Sok mindent megtanultam.
És lehet, sokan megköveznek érte, de boldogan építettük a szocializmust... Akkoriban ezerszám épültek a lakások, tudom ma nagy divat leszólni a szocreál lakótelepeket... De akkor fedelet kaptunk a fejünk fölé. Jókedvvel mentünk dolgozni, hiszen megéltünk a fizetésből, lazább is volt a munkatempó, és nem idegeskedtem hülyére magam, hogy huszadika után már egy vasam sem lesz, akárhogy próbálom beosztani...
Pedig, nem is osztottam be olyan nagyon... Meló után vidáman belefért egy-két sör, barátnővel is el lehetett menni egy kajára vagy egy moziba... Diszkóba.
Rengeteget szórakoztunk... Én járhattam a MOM kultúrházba Syconor koncertre, tánciskolába, a Metró klubba... Na és az örök emlék: a Budai Ifjúsági Park, az Ifipark... A tombolda. Pedig ritkán volt nagy balhé, a rendezők kemények voltak, mint a vídia... Nagyon hamar repült a balhézó, már vitték is a zsaruk... Illésék, Metró, Omega, Scampolo, Mini stb. És még rengeteg, korunk legszuperebb zenekarai... Hatalmasakat táncoltunk, eszement jól éreztük magunkat...
Nem volt drog, nem voltak belőtt idióták, sokkal, de sokkal kevesebb bűncselekmény volt, mint manapság...
Szüleimmel is mentünk sokszor kirándulni, sokszor ettünk egyszerűbb éttermekben, kifőzdékben, olcsón, nagyon finomakat... Meg tudtuk fizetni. Igaz, politizálni nem lehetett, bár ez sem teljesen igaz, mert akkoriban fejlődött ki a mai politikus gárda egy része. Szóval én jól éreztem magam...
Aztán jött 1989...
Szépen lassan megfordult velünk a világ... Láttuk, hogy egy szűk réteg egyre jobban és jobban gazdagodik, de az emberek többsége már szegényedik... Mi akartuk a kapitalizmust. Az ország népének jó része. Én nem... a mai napig merem vállalni, én nem akartam...
Olyan dolgokat ismertem meg, mint a létbizonytalanság, a kisemmizettség, és a megalázottság. Régen a munkahelyen megbeszéltük a főnökkel, mit kell csinálni. Ma csak kiadják az ukázt, ha nem úgy csinálod repülsz, még akkor is ha jobban csinálod... Mert ma már meg akarnak alázni, tudatni akarják a pénz adta felsőbbrendűséget...
Kezdtem magam egyre rosszabbul érezni... Jöttek a szabad választások hatalmas ígéretekkel, aminek persze sokan bedőltek. Aztán nemsokkal a megválasztásuk után (tökmindegy, melyik párt) jött az, hogy húzzuk meg a nadrágszíjat, mert az előző kormány elbacarintotta a lóvét... meghúztuk, hittük hogy jobb lesz. Nem lett jobb.
Újabb választás, újabb ígéretek, újabb magyarázkodások, újabb nadrágszíjhúzogatások után sem lett jobb... de jöttek a választások, az újabb ígéretekkel... Mint a mókuskerék... És ez ment két évtizedig, de legalább valamilyen szinten a demokrácia megmaradt...
De ami azután következett, az számomra valami hihetetlen...2/3-os többséggel megnyerte a Fidesz a választásokat...
És megérkezett a sötét középkor az országba... A demokrácia intézményét gyakorlatilag teljesen lerombolták... Teljesen. Egy dolog maradt még meg... Pofázhatunk.
Talán azért is akarom leírni az érzéseimet és a tapasztalataimat, mert gyanítom, már nem sokáig mondhatom, szókimondó, nagypofájú emberi mivoltommal... Megszűntek a szakszervezetek, már csak írmagjuk maradt látszatnak, bekebelezve az alkotmánybíróság, a bírósági és ügyészségi testületek, gyakorlatilag az ország összes fontos pozíciójában Fidesz közeli politikus vagy pereputtya ül...
A médiatörvény gyakorlatilag megszüntette a sajtószabadságot, és már az internet ellenőrzésére is fáj a foguk...
Gyanítom: rövidesen a net, a face, és egyéb oldalak is kőkeményen cenzúrázva lesznek... A köztársasági elnöki pozíciót, egy Göncz Árpád után, akit egy nemzet tekintett a nagypapájának - egy lopott doktori címmel, egy szatírába illő, aláírogató segédmunkási munkakörré degradáltak...
Aztán jött a közmunka törvény... 47 ezer Ft-ért. Ezt, azt hiszem, nem is kell minősíteni, azok után, hogy ezek az emberek lassan mindenüket elvesztik, pedig dolgoznak. Nem tudják fizetni a hiteleiket, szépen lassan a padlóra kerülnek, utcára, megfagynak, meghalnak ... Rokkantakat, mankóval közlekedőket küldenek vissza dolgozni, elvéve a járadékukat, mikor az egészségeseket sem veszik fel, hiszen száz és ezer számra szűnnek meg a munkahelyek...
Nyugdíjasoknak minősítették át a biztos nyugdíját járadékká, ami mellé nem járnak a kedvezmények, és még adót is kell fizetni belőle...
Ráadásul olyan gusztustalan visszamenőleges törvénykezéssel, ami a világ egyetlen demokráciájában sem engedhető meg... Ők ugyanúgy járnak szépen lassan, mint az éhbérért dolgoztatott közmunkás rabszolgák... Hiszen a biztos nyugdíjra felvett hitelek sorban bedőlnek, jön az utca és vagy a fagyhalál, vagy eme kormány legújabb dicső tette, a
hajléktalanok bebörtönzése, ha utcán alszanak... Döbbenet.
Ki fognak bennünket irtani. Szépen lassan, törvényesen.
Szüntetik meg az állásokat, ahol meg kellene adni legalább a minimálbért, és adják veszik a 47 ezer forintos rabszolgákat... És ez mellet majd kétmilliós állami fizetéssel azt nyilatkozza, hogy meg lehet élni 47 ezer forintból... Kész vagyok, mint a mateklecke... És eközben veszik fel a milliós jövedelmeket, tűnnek el a milliárdok... Jönnek a megalomániás fociálmok: akadémiák, stadionok...
Egyszerűen képtelen vagyok már összeszámolni, azt a rengeteg szemét népnyúzó törvényt, amit ez a kormány hozott, a nép " érdekében ", képtelen vagyok...
Csak undort érzek, és azt, hogy ez ellen harcolni kell... Nem tudom, hogyan, de ha nem tesszük, elpusztulunk... Belepusztul az ország. Mert épül tovább a kőkemény diktatúra...
Igen rendesen félresiklott egy jó gyermekkor álma. Én már nem tudom megadni mindennek a töredékét sem a családomnak... És tehetetlen vagyok és ez dühít a legjobban... Ennyi volt a gyermekkor álma... És ami a legrosszabb.... Jóval több mint 3 millió ember él a létminimum alatt... Egy közel 10 milliós országban.
Egyetlen érzés, egy borzasztó érzés kavarog bennem... Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmányának utolsó mondatai. Az utolsó mohikán végén Tamenundnak, a delavárok főnökének elkeseredett szavai:
Életem reggelén, boldognak és erősnek láttam népemet, de mielőtt estém elérkezett volna, halva kellett látnom az utolsó mohikánt.
2012. május 31., csütörtök
Kádár János: száz év magány
Száz éve született Kádár
János. Hetvenhét évet élt. Fiatal korában vágyai, eszméi miatt üldözték.
Előbb ellenségei, utóbb elvtársai is bebörtönözték. Közben és utána ő
sem kímélt másokat. 1956-ban Moszkvában választania kellett: velük, vagy
nélküle. Idegen szuronyok segítségével hatalomhoz jutott, de senki nem
irigyelte érte.
Katonasággal, idegen hadsereggel nem lehet politikai csatát nyerni, ezzel tisztában volt Kádár. Megegyezni szeretett volna, de nem volt kivel, mert akikkel kellett volna, nem lehetett. A nép többsége akkor árulónak tekintette. Szerette volna megértetni magát a magyar néppel, de nem mentegetődzött, és mert nem ment másként, nyers erővel verte le a nép ellenállását. Joggal gyűlölték és haragudtak rá honfitársai.
Azután az idők múltával más szemmel kezdtek ránézni az emberek. Nem lehetett másképp, ha volt szemük a látásra, más lett a falujuk, életmódjuk, városuk, jobb lett az életük egy évtized alatt, mint volt, és mint valaha remélték volna. Tudták az emberek: a szerény jólét elsősorban saját munkájuknak és a világ szerencsés folyásának köszönhető, de azért azt gondolták, hogy nélküle mindez mégsem vagy mégsem így lenne. Tudták: ha akarná, bánthatná, szorongattathatná őket, és méltányolták, hogy e helyett inkább kivonult életükből. Pedig féltette hatalmát, ahogy kell és illik, de nem akarta, nem hagyta, hogy e hatalom és pártja, állama mindent eluraljon. Nagyobb vállalkozásai "bejöttek": a politikai konszolidáció, a szövetkezetesítés, a piaci irányú gazdasági reform. Egyszer csak azon vette észre magát az ország, hogy kedveli Kádárt. Tíz év alatt népszerű lett. Úgy is fogalmazható: egyre többen lettek azok, akik tisztelték, sőt szerették, és egyre kevesebben, akik gyűlölték.
Hatvanadik születésnapjára olyanoktól is kapott üdvözletet, akiket egykor bebörtönöztetett. A hetvenes évek közepén a magyar szellemi élet többsége aggódott miatta, nem örültek volna, ha távozik posztjáról. Sokan féltek - és nem ok nélkül -, hogy rosszabb jön utána. Volt is esély rá, mert erre az időre a szovjet vezetők elveszítették empátiájukat a magyar "reformország" iránt. Megalázó bírálatokat kapott az 1970-es évek első felében, és egyre nagyobb volt a rá nehezedő nyomás. Kádár most is választhatott: vagy elmegy, vagy kiemeli magát a reformfolyamatból, és eltávolodik reformerektől.
A reformot leállította, reprezentánsait háttérbe szorította, de vigyázott: amit addig elért, ne kerüljön veszélybe. Ezt a "két lépés hátra" manővert végrehajtotta, de az elvesztegetett öt év később nagyon hiányzott. Hiszen az igazi fenyegetés és kihívás ezután érkezett, de nem politikai, hanem gazdasági formában, és nem Keletről, hanem Délről és Nyugatról. Jött az olaj- és energiaválság, s ez drámai gyorsasággal és mértékben leértékelte a magyar gazdaság teljesítményét és megkérdőjelezte szerkezetét. Kádár látta a bajt, de nem tudta, hogy milyen nagymértékben határozza meg a világgazdaság fejlődése és működési mechanizmusa a nemzeti keretben zajló folyamatokat. A megoldást részben a függetlenedésben, részben regionális, a szocialista táboron belüli együttműködés fejlesztésében kereste. Ehhez új szerkezet-átalakító beruházások és valóságos KGST-integráció szükségeltetett. Mindkét területen kudarcot vallott Magyarország. Az importpótló-munkahelyvédő beruházások nem tették versenyképesebbé gazdaságát. A hasonló strukturális problémákkal küzdő és reformképtelen partnerországok partikuláris érdekei fogságában nyűglődő KGST inkább visszafogta, mint előrelendítette a fejlődést.
Lett volna még egy megoldás: visszavenni a lakossági fogyasztásból, veszni hagyni a válságágazatokat, a tartósan veszteséges vállalatokat, és a fejlődőképes területekre csoportosítani az erőket, a felszabaduló forrásokat. Az ország akkori vezetése és Kádár nem készült fel ilyen variánsra, nem ezt az utat választotta. Következmény: rohamos külső eladósodás.
Ezzel párhuzamosan kínálta magát a szelekciót közép- és nagyvállalati szinten megvalósító, a piacot jogaiba visszahelyező reform. Ezt a reformot azonban nem lehetett ott folytatni, ahol 1972-ben abbamaradt, és nem is lehetett újraindítani az 1968-as formában és módon. Akkor viszonylagos egyensúlyban volt és növekedett a gazdaság. A hetvenes évek végén-nyolcvanas évek legelején éppen fordított volt a helyzet. Ilyen körülmények között egy radikálisabb reformcsomag sokkal nagyobb feszültségekkel fenyegetett, és olyan társadalmi konfliktusokkal, amelyek felboríthatták volna a köznyugalmat, megrendíthették volna a politikai stabilitást. Kádár azonban nem szeretett kockáztatni, és amúgy sem akart semmit visszavenni abból, amit már egyszer az emberek megszereztek maguknak. Eközben felgyorsultak az események, bekövetkezett a második olajárrobbanás, és az ország a pénzügyi összeomlás szélére jutott. A csőd fenyegető réme rákényszerítette egy már másfél évtizede halogatott döntésre: Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba.
Kádár szentül meg volt győződve arról, hogy a magyar nép jövőjét csakis a szocialista rendszer, a barátság a Szovjetunióval garantálhatja. Mindenre hajlandó volt a világbéke megőrzése érdekében. Az idők múlásával aztán egyre világosabban látta, hogy az elzárkózás helyett a minél szélesebb együttműködés a célszerű a tőkés országokkal. Ezért aztán, ha nem is meghatározó, de egyre jelentősebb szereplőjévé vált a nemzetközi politikának. Divat lett meghívni. Utazásai felkeltették a világsajtó figyelmét.
Pedig nem szeretett utazni. Jól leélte volna az életét a Budapest-Dobogókő-Balatonaliga-Gemenc négyszögben, ha hagyják neki.
Állandó lemaradásban volt az idővel. Kompromisszumai elegendőknek bizonyultak a talpon maradáshoz, de kevésnek a megoldáshoz. Két dolgot elutasított: a kapitalizmust és a sztálinizmust. "Hadműveletei", reformjai az e két front közötti területen folytak. Így is hívta politikáját: "kétfrontos harc". Korlátozta a diktatúrát, a politikai elnyomást, de nem engedte ellenfelei szabad szervezkedését. 1956 után egy párttal sikerült a konszolidáció. Mire a többi párt, ha a hatalmat úgysem szerezhetik meg? Elvi álláspontjában gyengeségének tudata erősítette meg. Amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy belátható időn belül nem győzhető le sem így, sem úgy a Nyugat, akkor az is világos kellett, hogy legyen: a többpártrendszer és a parlamentarizmus utat nyithat a tőkés restaurációnak (rendszerváltásnak). Hiszen a súlyosbodó gazdasági válság, a megoldatlan problémák felgyülemlése miatt a növekvő társadalmi elégedetlenség közvetlen politikai kifejezést nyerhet. Ezért állt ellen a valódi politikai reformnak, de azért kereste a megoldást: utat engedett a nyolcvanas évek elején az újabb gazdasági reformnak. Ez túlment az eredeti, '68-as változaton, és a szocialista piacgazdaság megteremtését célozta. Külön újdonság volt az önigazgatás felé mutató elemek megerősödése és a bankrendszer átalakítása, majd a személyi jövedelemadó bevezetése. Kádár elfogadta, hogy a szociálpolitikát is újra kell gondolni. Utat engedett a reformoknak, de megint csak a maga módján.
Azzal érvelt, hogy javuló életszínvonal nélkül a társadalom nem fogja támogatni, elfogadni az újításokat. Nem szerette volna, ha Magyarország a lengyel útra téved. Túlértékelve a külső pénzügyi helyzetben végbement javulást, kikövetelte a gyorsabb növekedést tartalmazó népgazdasági tervet... A következmények katasztrofálisnak bizonyultak: két év alatt megduplázódott az államadósság, kattant az adósságcsapda. Az addig csak lopakodó válság elhatalmasodott és kikezdte tekintélyét. Már a Szovjetunióra sem számíthatott: sem testvérként, sem mumusként. Tisztelője, Gorbacsov Amerikára koncentrált, meg a belső ügyekre, de már ereje sem volt a segítségre. Kádár éppen akkor maradt szovjet támogatás nélkül, amikor Moszkvában egy igazi reformer kezébe került a hatalom. Hasznot ettől azonban csak akkor várhatott, ha az ott elhatározott reformok gyors és átütő sikerrel járnak. Nem ez történt, a szándék elakadt a valóságon, de végre felszínre törtek-törhettek az évtizedek óta el- és lefojtott problémák. A szovjet helyzet nemhogy javult volna, inkább rosszabb lett.
Kádár éppen ettől félt - az ő ideje vészesen fogyóban volt, nem várhatott az ottani kibontakozásra. Nem volt felkészülve erre a helyzetre. Ott állt szövetséges nélkül, program nélkül, tanácstalanul. Látszott is rajta - elszabaduló indulatain, beszédei ürességén. Nem akart megtagadni semmit, amit tett. Nem akart a magyar társadalomtól elvenni semmit, mert igazságtalannak érezte volna. De adni sem tudott már. Politikai tőkéje amortizálódott, eszközei már nem működtek, eszméi már nem hatottak. Utódai már tudták: nélküle kell boldogulniuk. Ezt végül ő is belátta. 1988-ban méltósággal adott utat a változásnak pártjában. Nem tudhatta (?), hogy e lépésével a békés rendszerváltásnak teremti meg a lehetőségét, az esélyét. Azt remélte: utódai kezükben tarthatják a kezdeményezést, ha vállalja a politikai felelősséget a múltért. Egy év múlva már ezzel a szándékkal ment el öregemberként és megroppanva a Központi Bizottság 1989. áprilisi ülésére, hogy megértesse: nem akar tehertétel lenni pártja nyakán. Ezzel az utolsó "akciójával" megakadályozta a modellváltók és rendszerváltók nyílt összecsapását a párt felső fórumán, és örökre szóló munícióval látta el a személyiségének titkai után érdeklődőket.
Kádár nem annyira titokzatos ember volt, mint inkább magányos politikus. Keveseknek engedte meg, hogy közel kerüljenek hozzá, talán mert sokan szerettek volna a közelében lenni. Nem élt, viselkedett különcként, nem szerette a különcöket. Nem hagyta magát különbnek láttatni sorstársainál. Le- és fölmeneteiben, megalkuvásaiban és kompromisszumaiban honfitársainak többsége magára ismerhet. Közülük jött. Sorsában, hányattatásaiban ugyanúgy, mint sikereiben és magányában ott a XX. századi nemzeti történelem, ami nem csoda, hiszen Magyarország maga is magányos volt érdek- és kényszerházasságai és gyámjai, birodalmi pártfogói ellenére.
Túl hosszú volt az élete, túl sok nehéz döntést hozott ahhoz Kádár, hogy egyszerű legyen halála utáni élete. Túl sok áldozattal járt a nevéhez kapcsolódó stabilizáció, és túl súlyos volt a fiatalabb nemzedékre hagyott gazdasági válság ahhoz, hogy az új rendszer ne csak az államszocializmust tagadja meg, hanem Kádárt és politikai örökségét is. A felszínre és hatalomra törő erők nem engedhették meg maguknak a tárgyilagosságot, nem "finomkodhattak", ha le akarták győzni a baloldalt. A jobboldali politikának azóta is lényeges eleme a szocialisták visszaszorítása a múltba. Ezért nem mutathat semmi megértést Kádár és rendszerének modernizációs teljesítménye iránt, ezért kell elhallgatnia a reform-kommunisták és -szocialisták szerepét a békés átmenetben. Ezért muszáj elvitatnia az 1994-1998 közötti demokratikus kormányzás erényeit, tagadnia a válságkezelés sikereit. A demokratikus baloldal kerüli a vitát Kádárról, elhatárolta magát tőle és módszereitől: ennyit elégnek ítél, mert érzi-tudja: ha elkezd "finomkodni", árnyalni, akkor belecsúszik ellenfele csapdájába, és visszaszorul a múltba.
A múlt ápolásával, gondozásával megbízott történészek nem maradtak tétlenek, sok olyan forrást tettek közzé, amelyek feltárták Kádár valóságos szerepét, érintettségét a Rajk-perben, felelősségét Nagy Imre kivégzésében. Született már sok jelentős, részleteket feltáró életrajz is. Ma a közírók egy része bátran bírálja, másik része óvatosan dicséri Kádárt. Egyes politikusok átkozzák, mások hallgatnak róla. A történészek ezt nem tehetik, nekik kikerülhetetlen feladatuk elhelyezni őt a nemzet történetében. Ők, ha szakmájuk normáihoz tartják magukat, nem kritikusai, hanem kutatói a múltnak. Kár lenne Kádárt kitagadni onnan, a nemzet lenne szegényebb, ha sikerülne. Hova jutnánk, ha hasonló szigorral járnánk el korábbi korszakainkkal, útkereső fejedelmeinkkel, politikusainkkal? Ha egy nemzet az egy, akkor történelméből is csak egy lehet. A nemzeti történelem persze rendkívül gazdag, sokféle akarat összeütközéséből, küzdelméből épült és épül tovább, éppen ezért sokféle olvasata volt és van. A történész bátorsága a kérdezésben, illő alázata a kutatásban és tárgyilagossága az ítéletalkotásban segíthet a megismerésben, a reális nemzeti önismeret megteremtésében. Nincs értelme megijedni vagy visszariadni a feladattól.
Helyére illeszteni egy politikus portréját, annyit jelent, mint beleilleszteni személyét abba az időbe, abba a térbe, amely neki megadatott. Kádárt is, mint minden történelmi szereplőt szembesíteni kell azokkal a kérdésekkel, kihívásokkal, amelyekre választ kellett adnia - semmit el nem rejtve lényéből, tevékenységéből. Egy politikus helyét a történelmében az jelöli ki, hogy mennyit tudott tenni az emberekért, a nemzetéért. Kádárnak a maga igaz valójában erényeivel és hibáival, kérdéses döntéseivel és nehéz kompromisszumaival ott a helye nemzetünk történelmében.
(Az írás az Egyenlítő című folyóiratban jelent meg.)
Földes György
Katonasággal, idegen hadsereggel nem lehet politikai csatát nyerni, ezzel tisztában volt Kádár. Megegyezni szeretett volna, de nem volt kivel, mert akikkel kellett volna, nem lehetett. A nép többsége akkor árulónak tekintette. Szerette volna megértetni magát a magyar néppel, de nem mentegetődzött, és mert nem ment másként, nyers erővel verte le a nép ellenállását. Joggal gyűlölték és haragudtak rá honfitársai.
Azután az idők múltával más szemmel kezdtek ránézni az emberek. Nem lehetett másképp, ha volt szemük a látásra, más lett a falujuk, életmódjuk, városuk, jobb lett az életük egy évtized alatt, mint volt, és mint valaha remélték volna. Tudták az emberek: a szerény jólét elsősorban saját munkájuknak és a világ szerencsés folyásának köszönhető, de azért azt gondolták, hogy nélküle mindez mégsem vagy mégsem így lenne. Tudták: ha akarná, bánthatná, szorongattathatná őket, és méltányolták, hogy e helyett inkább kivonult életükből. Pedig féltette hatalmát, ahogy kell és illik, de nem akarta, nem hagyta, hogy e hatalom és pártja, állama mindent eluraljon. Nagyobb vállalkozásai "bejöttek": a politikai konszolidáció, a szövetkezetesítés, a piaci irányú gazdasági reform. Egyszer csak azon vette észre magát az ország, hogy kedveli Kádárt. Tíz év alatt népszerű lett. Úgy is fogalmazható: egyre többen lettek azok, akik tisztelték, sőt szerették, és egyre kevesebben, akik gyűlölték.
Hatvanadik születésnapjára olyanoktól is kapott üdvözletet, akiket egykor bebörtönöztetett. A hetvenes évek közepén a magyar szellemi élet többsége aggódott miatta, nem örültek volna, ha távozik posztjáról. Sokan féltek - és nem ok nélkül -, hogy rosszabb jön utána. Volt is esély rá, mert erre az időre a szovjet vezetők elveszítették empátiájukat a magyar "reformország" iránt. Megalázó bírálatokat kapott az 1970-es évek első felében, és egyre nagyobb volt a rá nehezedő nyomás. Kádár most is választhatott: vagy elmegy, vagy kiemeli magát a reformfolyamatból, és eltávolodik reformerektől.
A reformot leállította, reprezentánsait háttérbe szorította, de vigyázott: amit addig elért, ne kerüljön veszélybe. Ezt a "két lépés hátra" manővert végrehajtotta, de az elvesztegetett öt év később nagyon hiányzott. Hiszen az igazi fenyegetés és kihívás ezután érkezett, de nem politikai, hanem gazdasági formában, és nem Keletről, hanem Délről és Nyugatról. Jött az olaj- és energiaválság, s ez drámai gyorsasággal és mértékben leértékelte a magyar gazdaság teljesítményét és megkérdőjelezte szerkezetét. Kádár látta a bajt, de nem tudta, hogy milyen nagymértékben határozza meg a világgazdaság fejlődése és működési mechanizmusa a nemzeti keretben zajló folyamatokat. A megoldást részben a függetlenedésben, részben regionális, a szocialista táboron belüli együttműködés fejlesztésében kereste. Ehhez új szerkezet-átalakító beruházások és valóságos KGST-integráció szükségeltetett. Mindkét területen kudarcot vallott Magyarország. Az importpótló-munkahelyvédő beruházások nem tették versenyképesebbé gazdaságát. A hasonló strukturális problémákkal küzdő és reformképtelen partnerországok partikuláris érdekei fogságában nyűglődő KGST inkább visszafogta, mint előrelendítette a fejlődést.
Lett volna még egy megoldás: visszavenni a lakossági fogyasztásból, veszni hagyni a válságágazatokat, a tartósan veszteséges vállalatokat, és a fejlődőképes területekre csoportosítani az erőket, a felszabaduló forrásokat. Az ország akkori vezetése és Kádár nem készült fel ilyen variánsra, nem ezt az utat választotta. Következmény: rohamos külső eladósodás.
Ezzel párhuzamosan kínálta magát a szelekciót közép- és nagyvállalati szinten megvalósító, a piacot jogaiba visszahelyező reform. Ezt a reformot azonban nem lehetett ott folytatni, ahol 1972-ben abbamaradt, és nem is lehetett újraindítani az 1968-as formában és módon. Akkor viszonylagos egyensúlyban volt és növekedett a gazdaság. A hetvenes évek végén-nyolcvanas évek legelején éppen fordított volt a helyzet. Ilyen körülmények között egy radikálisabb reformcsomag sokkal nagyobb feszültségekkel fenyegetett, és olyan társadalmi konfliktusokkal, amelyek felboríthatták volna a köznyugalmat, megrendíthették volna a politikai stabilitást. Kádár azonban nem szeretett kockáztatni, és amúgy sem akart semmit visszavenni abból, amit már egyszer az emberek megszereztek maguknak. Eközben felgyorsultak az események, bekövetkezett a második olajárrobbanás, és az ország a pénzügyi összeomlás szélére jutott. A csőd fenyegető réme rákényszerítette egy már másfél évtizede halogatott döntésre: Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba.
Kádár szentül meg volt győződve arról, hogy a magyar nép jövőjét csakis a szocialista rendszer, a barátság a Szovjetunióval garantálhatja. Mindenre hajlandó volt a világbéke megőrzése érdekében. Az idők múlásával aztán egyre világosabban látta, hogy az elzárkózás helyett a minél szélesebb együttműködés a célszerű a tőkés országokkal. Ezért aztán, ha nem is meghatározó, de egyre jelentősebb szereplőjévé vált a nemzetközi politikának. Divat lett meghívni. Utazásai felkeltették a világsajtó figyelmét.
Pedig nem szeretett utazni. Jól leélte volna az életét a Budapest-Dobogókő-Balatonaliga-Gemenc négyszögben, ha hagyják neki.
Állandó lemaradásban volt az idővel. Kompromisszumai elegendőknek bizonyultak a talpon maradáshoz, de kevésnek a megoldáshoz. Két dolgot elutasított: a kapitalizmust és a sztálinizmust. "Hadműveletei", reformjai az e két front közötti területen folytak. Így is hívta politikáját: "kétfrontos harc". Korlátozta a diktatúrát, a politikai elnyomást, de nem engedte ellenfelei szabad szervezkedését. 1956 után egy párttal sikerült a konszolidáció. Mire a többi párt, ha a hatalmat úgysem szerezhetik meg? Elvi álláspontjában gyengeségének tudata erősítette meg. Amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy belátható időn belül nem győzhető le sem így, sem úgy a Nyugat, akkor az is világos kellett, hogy legyen: a többpártrendszer és a parlamentarizmus utat nyithat a tőkés restaurációnak (rendszerváltásnak). Hiszen a súlyosbodó gazdasági válság, a megoldatlan problémák felgyülemlése miatt a növekvő társadalmi elégedetlenség közvetlen politikai kifejezést nyerhet. Ezért állt ellen a valódi politikai reformnak, de azért kereste a megoldást: utat engedett a nyolcvanas évek elején az újabb gazdasági reformnak. Ez túlment az eredeti, '68-as változaton, és a szocialista piacgazdaság megteremtését célozta. Külön újdonság volt az önigazgatás felé mutató elemek megerősödése és a bankrendszer átalakítása, majd a személyi jövedelemadó bevezetése. Kádár elfogadta, hogy a szociálpolitikát is újra kell gondolni. Utat engedett a reformoknak, de megint csak a maga módján.
Azzal érvelt, hogy javuló életszínvonal nélkül a társadalom nem fogja támogatni, elfogadni az újításokat. Nem szerette volna, ha Magyarország a lengyel útra téved. Túlértékelve a külső pénzügyi helyzetben végbement javulást, kikövetelte a gyorsabb növekedést tartalmazó népgazdasági tervet... A következmények katasztrofálisnak bizonyultak: két év alatt megduplázódott az államadósság, kattant az adósságcsapda. Az addig csak lopakodó válság elhatalmasodott és kikezdte tekintélyét. Már a Szovjetunióra sem számíthatott: sem testvérként, sem mumusként. Tisztelője, Gorbacsov Amerikára koncentrált, meg a belső ügyekre, de már ereje sem volt a segítségre. Kádár éppen akkor maradt szovjet támogatás nélkül, amikor Moszkvában egy igazi reformer kezébe került a hatalom. Hasznot ettől azonban csak akkor várhatott, ha az ott elhatározott reformok gyors és átütő sikerrel járnak. Nem ez történt, a szándék elakadt a valóságon, de végre felszínre törtek-törhettek az évtizedek óta el- és lefojtott problémák. A szovjet helyzet nemhogy javult volna, inkább rosszabb lett.
Kádár éppen ettől félt - az ő ideje vészesen fogyóban volt, nem várhatott az ottani kibontakozásra. Nem volt felkészülve erre a helyzetre. Ott állt szövetséges nélkül, program nélkül, tanácstalanul. Látszott is rajta - elszabaduló indulatain, beszédei ürességén. Nem akart megtagadni semmit, amit tett. Nem akart a magyar társadalomtól elvenni semmit, mert igazságtalannak érezte volna. De adni sem tudott már. Politikai tőkéje amortizálódott, eszközei már nem működtek, eszméi már nem hatottak. Utódai már tudták: nélküle kell boldogulniuk. Ezt végül ő is belátta. 1988-ban méltósággal adott utat a változásnak pártjában. Nem tudhatta (?), hogy e lépésével a békés rendszerváltásnak teremti meg a lehetőségét, az esélyét. Azt remélte: utódai kezükben tarthatják a kezdeményezést, ha vállalja a politikai felelősséget a múltért. Egy év múlva már ezzel a szándékkal ment el öregemberként és megroppanva a Központi Bizottság 1989. áprilisi ülésére, hogy megértesse: nem akar tehertétel lenni pártja nyakán. Ezzel az utolsó "akciójával" megakadályozta a modellváltók és rendszerváltók nyílt összecsapását a párt felső fórumán, és örökre szóló munícióval látta el a személyiségének titkai után érdeklődőket.
Kádár nem annyira titokzatos ember volt, mint inkább magányos politikus. Keveseknek engedte meg, hogy közel kerüljenek hozzá, talán mert sokan szerettek volna a közelében lenni. Nem élt, viselkedett különcként, nem szerette a különcöket. Nem hagyta magát különbnek láttatni sorstársainál. Le- és fölmeneteiben, megalkuvásaiban és kompromisszumaiban honfitársainak többsége magára ismerhet. Közülük jött. Sorsában, hányattatásaiban ugyanúgy, mint sikereiben és magányában ott a XX. századi nemzeti történelem, ami nem csoda, hiszen Magyarország maga is magányos volt érdek- és kényszerházasságai és gyámjai, birodalmi pártfogói ellenére.
Túl hosszú volt az élete, túl sok nehéz döntést hozott ahhoz Kádár, hogy egyszerű legyen halála utáni élete. Túl sok áldozattal járt a nevéhez kapcsolódó stabilizáció, és túl súlyos volt a fiatalabb nemzedékre hagyott gazdasági válság ahhoz, hogy az új rendszer ne csak az államszocializmust tagadja meg, hanem Kádárt és politikai örökségét is. A felszínre és hatalomra törő erők nem engedhették meg maguknak a tárgyilagosságot, nem "finomkodhattak", ha le akarták győzni a baloldalt. A jobboldali politikának azóta is lényeges eleme a szocialisták visszaszorítása a múltba. Ezért nem mutathat semmi megértést Kádár és rendszerének modernizációs teljesítménye iránt, ezért kell elhallgatnia a reform-kommunisták és -szocialisták szerepét a békés átmenetben. Ezért muszáj elvitatnia az 1994-1998 közötti demokratikus kormányzás erényeit, tagadnia a válságkezelés sikereit. A demokratikus baloldal kerüli a vitát Kádárról, elhatárolta magát tőle és módszereitől: ennyit elégnek ítél, mert érzi-tudja: ha elkezd "finomkodni", árnyalni, akkor belecsúszik ellenfele csapdájába, és visszaszorul a múltba.
A múlt ápolásával, gondozásával megbízott történészek nem maradtak tétlenek, sok olyan forrást tettek közzé, amelyek feltárták Kádár valóságos szerepét, érintettségét a Rajk-perben, felelősségét Nagy Imre kivégzésében. Született már sok jelentős, részleteket feltáró életrajz is. Ma a közírók egy része bátran bírálja, másik része óvatosan dicséri Kádárt. Egyes politikusok átkozzák, mások hallgatnak róla. A történészek ezt nem tehetik, nekik kikerülhetetlen feladatuk elhelyezni őt a nemzet történetében. Ők, ha szakmájuk normáihoz tartják magukat, nem kritikusai, hanem kutatói a múltnak. Kár lenne Kádárt kitagadni onnan, a nemzet lenne szegényebb, ha sikerülne. Hova jutnánk, ha hasonló szigorral járnánk el korábbi korszakainkkal, útkereső fejedelmeinkkel, politikusainkkal? Ha egy nemzet az egy, akkor történelméből is csak egy lehet. A nemzeti történelem persze rendkívül gazdag, sokféle akarat összeütközéséből, küzdelméből épült és épül tovább, éppen ezért sokféle olvasata volt és van. A történész bátorsága a kérdezésben, illő alázata a kutatásban és tárgyilagossága az ítéletalkotásban segíthet a megismerésben, a reális nemzeti önismeret megteremtésében. Nincs értelme megijedni vagy visszariadni a feladattól.
Helyére illeszteni egy politikus portréját, annyit jelent, mint beleilleszteni személyét abba az időbe, abba a térbe, amely neki megadatott. Kádárt is, mint minden történelmi szereplőt szembesíteni kell azokkal a kérdésekkel, kihívásokkal, amelyekre választ kellett adnia - semmit el nem rejtve lényéből, tevékenységéből. Egy politikus helyét a történelmében az jelöli ki, hogy mennyit tudott tenni az emberekért, a nemzetéért. Kádárnak a maga igaz valójában erényeivel és hibáival, kérdéses döntéseivel és nehéz kompromisszumaival ott a helye nemzetünk történelmében.
(Az írás az Egyenlítő című folyóiratban jelent meg.)
Földes György
Lelépnek ebből az országból - mert "el is lehet menni!"
Fekete Gy. Attila| NOL| 2012. május 29.
Nem izgatta fel a politikai elitet a TÁRKI minap közzétett felmérése a magyarok kivándorlási és külföldi munkavállalási hajlandóságáról. A máskor minden apró-cseprő ügyben egymásnak eső pártoknak szavuk sem volt arról, hogy a 18-29 évesek 48 százalékát foglalkoztatja a kivándorlás gondolata. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a 31-40 évesek körében is 30 százalék feletti a migrációs hajlam, s közel ugyanannyi úgy általában az érettségizettek között, a helyzet már több mint elgondolkodtató.
Érthető a politikusok hallgatása. Az elmúlt tíz-húsz évben jelentős részt ők tették egyre élhetetlenebbé ezt az országot. Kiválóan megtanultak egymással harcolni, tökélyre fejlesztették ellenfeleik lejáratását, a karaktergyilkosságot és a felelőtlen ígérgetést. Közben fel sem tűnt nekik, hogy választóik már megint nemcsak az urnák magányában szavaznak, hanem a lábukkal is. Lehet, hogy nem is akarták meghallani a külföldön ezerszám szerencsét próbáló fiatalokról szóló híreket.
Nem meglepő: nem lehet vadbaromnak nevezni azokat a választókat, akik dolgozni akarnak, alkotni, s ha itthon erre nem kapnak esélyt és lehetőséget, ha itthon nem kell a szaktudásuk, a szorgalmuk, a tenniakarásuk és a jobb élet utáni vágyuk, megpróbálnak érvényesülni idegenben. Nem lehet segélyek ígéretével, sem fenyegetéssel alattvalóvá nyomorítani azokat, akik az ország keleti feléből felkerekedtek, Nyugat-Magyarország nagyobb városaiban lakást bérelnek, és onnan ingáznak Ausztriába, mert csak ott találtak munkát. Bár ez utóbbi esetben a politikusok azért tudták, mit kell tenniük: a tömeges betelepülés láttán a bérbeadóktól megkezdték a városi adó behajtását.
Mert behajtani megtanultak a kis politikusok is. A nagyok meg egyre inkább. Ez a kevés, párthovatartozástól függetlenül elsajátított képességük. Mind behajtani akar, s különösebben az sem érdekli már őket, hogy van-e még miből elvonni. Az pedig még kevésbé, hogy a migrációs hajlandóságukról készült felmérés tanúsága szerint az embereknek már nagyon elegük van abból, ami ebben az országban folyik. Az állandó kísérletezgetésből, a tervezhetetlenségből, az élet minden területén tapasztalható kiszámíthatatlanságból. A többség csak dolgozni, tanulni indul ki, azonban kérdés, hogy hazajönnek-e valaha.
Gyurcsány Ferenc azt mondta az akkor még ott kedvezőbb adózás miatt tömegesen Szlovákiába áttelepülő vállalkozóknak, hogy tessék, el lehet menni, majd ő itt marad a hárommillió nyugdíjassal. Orbán Viktor kormánya élhető országot ígért, a Gyereknapon e tekintetben nagy sikerről számolt be, de mindenesetre addig is röghöz köti az egyetemistákat, hátha ők nem tartják még élhetőnek azt, ami itt van. Dolgozzák csak le a taníttatásuk költségeit. Nyilván ezáltal is nő az itthonmaradási kedv. Persze, azt mégsem mondhatták, hogy vadbarmok és jó fideszesek, menjetek, mert itt belátható időn belül nem lesz jobb se a légkör, sem az életszínvonal. Az utolsó kapcsolja le a villanyt! Ha még ég...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)