Mit csinálsz mostanság? - kérdeztem olasz barátomat, akivel a kommunista és munkáspártok athéni találkozóján futottam össze. A közelmúltban került az olasz kommunisták vezetésébe. Ülök a fán! Tessék? - mondtam egy pillanatra elbizonytalanodva. Aztán eszembe jutott a régi vicc, amit - hasonló korúak lévén - mindketten ismerünk.
Egy ember megy az úton, és észreveszi a barátját, aki egy fa tetején ül. Te mit csinálsz a fán? - kérdezi. Ez az új munkám. Nézem, hogy mikor győz a szocializmus! - hangzik a válasz. És mit fizetnek érte? Száz rubelt. Hát az nem sok! Tényleg nem sok, de örökös állás.
Nos, barátom is ül a fán, és nézi, közeledik-e már a szocializmus. Tudod, az a vicc, hogy ez ma már nem is olyan vicc. A tőkés rendszer, mint a társadalom szervezésének egy modellje, kimeríti lehetőségeit. Az eddigi korok megbirkóztak az emberiség egyik legalapvetőbb igényével, munkát adtak az embereknek. A feudális rendszer több ember hatékonyabb foglalkoztatását oldotta meg, mint a rabszolgaság. A kapitalizmus kezdetben több embernek adott munkát, mint a feudalizmus, és ráadásul hatékonyabban foglalkoztatta őket. A mai kapitalizmus nem tudja ellátni munkával az embereket. Kísérlet, persze, sok van, nem egyszer értelmetlen munkával helyettesítik az értelmes emberi tevékenységét, de milliók és milliók érzik úgy, hogy hiába születtek erre a földre, nem kellenek, fölöslegesek. És amikor a dolgozók tömegei rádöbbennek erre az igazságra, akkor elkezdik keresni a társadalmi együttélés új modelljeit. Úgy, hogy a fáról már látni, hogy közeledik a szocializmus. Lassan, de közeledik.
Szolidaritás
Az athéni acélüzem sztrájkoló munkásai egy életre szóló élményt jelentettek nekem. Több mint két hónapja mondtak nemet munkaadóiknak, magyarul a tőkéseknek. És tartják magukat. Pedig a sztrájk nem egyszerű dolog. A szakszervezetnek meg kellett győznie a munkásokat, hogy a céljaikat csak akkor érik el, ha ehhez a fegyverhez nyúlnak. Az athéni acélmunkások nem gazdagok. Meddig tudnak fizetés nélkül élni? A rezsit, a számlákat fizetni kell ilyenkor is, és a gyerek is jár az iskolába. A szakszervezeti tag számíthat a sztrájkalapra, ami nem sok, de van. De aztán? És ekkor jön az, amiből Görögországban sok van, Magyarországon viszont fájdalmasan kevés: a SZOLIDARITÁS. A munkások kisegítik azokat, akiknek kevesebb tartalékuk van. A többi szakszervezet juttat valamit a saját sztrájkalapjából. Szolidaritásból és érdekből is, hiszen tudják: ha győznek az acélmunkások, könnyebb lesz a vasutasoknak is, a bányászoknak is, mindenkinek. A nőszervezetek ruhát, élelmiszert gyűjtenek a sztrájkolóknak és családjaiknak.
Szolidaritásból és érdekből is. Ők felismerték azt, amit mi Magyarországon nem akarunk felismerni. A tőke ellen nem lehet sikeresen harcolni külön-külön, csak együtt. Az acélmunkások között nincs sok kommunista. De amikor a kommunisták szervezeteikkel odamentek, röplapot osztogattak, agitáltak, nem zavarták el őket, nem hívtak rendőrt, hanem megbeszélték, mit tudnak tenni együtt. Szolidaritásból és érdekből is. Az acélgyári munkás hangja ugyanis nem hallatszik el a görög parlamentig, de a kommunista képviselők úgy felerősítik ezt a hangot, hogy csak úgy zeng bele a parlament. Egy gyári szakszervezet nem tud átütő akciót szervezni, de a kommunisták befolyása alatt álló konföderáció, a PAME már igen. A gyár falára nagybetűvel írták ki: szolidaritás. Ez valódi munkásszolidaritás. Nem pedig politikai karrierre vágyó és a saját társaikat manipulálni kész aktivisták szólama, mint ahogyan ez nálunk történik. Nekünk is vissza kell adni a szolidaritás igazi, munkás - és dolgozói tartalmát. A szolidaritás nem azt jelenti, hogy partneri viszonyt keresünk a tőkés kormánnyal és a tőkés munkaadókkal, hanem azt, hogy küzdünk a tőke ellen. Nem egyéni menekülési utakat keresünk, hanem a közös harcot, mert ez és csak ez kecsegtet sikerrel.
Fiatalok
Fiatalokkal is találkoztam Athénban. Kommunista fiatalokkal. Az életük, gondjaik és örömeik nagyjából olyanok, mint magyar kortársaiké. Őket is fenyegeti a munkanélküliség, a pénztelenség, a családalapítás bizonytalanságai. De hisznek abban, hogy a tőkés társadalom gondjait meg lehet oldani, de csak egy módon: ha legyőzzük a tőkéseket. A görög iíjúkommunisták a párt iskoláin tanulják meg, hogy mi is az az osztályharc, és a helyi szervezetekben gyakorolják. Plakátot készítenek, az erősebbje részt vesz a rendfenntartó brigádokban, szervezik társaikat a tüntetésekre. Énekelnek, ismerik a munkásmozgalom dalait, és hozzáteszik a maiakat. Mozgósító jelszavakat találnak ki, és azokat jó hangosan skandálják. Fegyelmezettek, mert tudják, hogy az, amit vállaltak, csak fegyelmezett munkával érhető el. Tudják, hogy az ifjúsági szervezet nem játék, nem szórakozás, hanem harc. Harc az ő jövőjükért. Sok ezren vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése