A mai ínséges világban sokan töltöttük az év utolsó napját a televízió előtt. Sok
mindent lehetett csinálni. Rágcsálni a tv előtt a karácsonyi bejgli maradványait,
belekóstolni a szomszédasszony kocsonyájába, jókat bosszankodni, szidni a
színészeket, a politikusokat, meg egymást. Egy dolgot speciel nem lehetett tenni:
nevetni. Az MTV1, azaz a fő állami televízió műsora inkább hasonlított egy húsvéti
misére, mintsem egy szilveszteri kabaréra. Volt itt minden, magyar himnusz, székely
himnusz, szózat, csak humor nem. A szocliberális tábor az ATV Sas-kabaréjában élte
ki magát. Humornak álcázták ízetlen tréfáikat, a kormánypolitika útszéli bírálatát. A
politikailag köztes csatornákon pedig valamilyen zavaros keverék volt Hofiból meg
egyéb retróműsorokból és a nagyon is mai igénytelenségből, tehetségtelenségből,
provincializmusból. Szóval, nem nevettünk.
Egykor valóban lehetett nevetni szilveszterkor. Az emberi gyarlóságokon, a politikai
élet csacskaságain, önmagunkon. A televízió, a rádió, a színészek igyekeztek
mosolyt csalni az arcunkra. Tehetségesek voltak, tudtak nevettetni. De könnyedén
nevettünk azért is, mert ha voltak is gondjaink, biztosak voltunk benne, hogy az
újévben így vagy úgy, de megoldódnak. Mostanság nem nevetünk szilveszterkor.
Biztosan tudjuk, hogy az életünk január elsején sem lesz jobb, s bármit is ígérjenek a
parlamenti pártok, a kormányok, senki sem fog segíteni.
Szocliberális feljelentés
Te, ezek nem változnak, régen Moszkvában jelentették fel ellenfeleiket, most meg
Washingtonban és Brüsszelben! Régi ismerősöm mondta ezt nekem a szocliberális
értelmiség egyik felkapott személyiségéről. Ismerősöm pár éve még a budapesti
Orosz Kulturális Intézet igazgatója volt, de a szovjet időkben ott dolgozott, ahova az
ilyen feljelentések befutottak. Megvolt a véleménye a magyar értelmiségről.
Miről jutott ez eszembe? Nos, karácsony előtt a Népszabadság közölte le az amerikai
külügyminiszter levelét, amelyben nem kevesebbet kér a magyar miniszterelnöktől,
minthogy változtassa meg a magyar törvényeket az amerikaiak szája-íze szerint. A
Népszabadság szinte élvezkedett, a mögötte álló szocliberális köröket egyáltalán
nem zavarja, hogy az amerikaiak otromba módon beavatkoznak belügyeinkbe. Sőt,
büszkék arra, hogy amerikai barátaik őket támogatják.
Amerika erős, befolyásos ország. Sokféle amerikai szervezet működik kis hazánkban
a nagykövetségtől kezdve a CIA, az FBI, a Pentagon képviseleten át az üzleti világig.
A fő erejük azonban nem ebben van. A tőlük jövő külső impulzusok mérgezőek, de
még nem halálosak. Csakhogy a mérget az amerikaiak szocliberális barátai egyenesen
a magyar társadalom vérkeringésébe juttatják.
Tévedés azt hinni, hogy Magyarországnak tesz jót az, aki egy külföldi hatalomhoz
rohan honfitársait feljelentgetni. A csatákat itthon kell megvívni, a saját népünket kell
meggyőzni nem más országok közvéleményét. Árulás ez is. Saját értékeinket áruljuk
el, önbecsülésünket adjuk fel, magunk állítjuk ki a szegénységi bizonyítványunkat.
Szeretném leszögezni, hogy az Orbán-kormány tőkés kormány, s mint ilyet, nem
védem. De becsületükre legyen mondva, a nemzeti érdek képviselete számukra nem
merül ki abban, hogy újévkor eléneklik a Himnuszt, és előtte elszavalják a Szózatot.
Jól vagy rosszul, ügyesen vagy ügyetlenül, de megkísérelnek ellensúlyokat találni az
egyoldalú amerikai függősséggel szemben. A szocliberális tábor meghajol az Egyesült
Államok, az IMF előtt. A Tom Lantosok világa ez, ahol nincs magyar érdek, csak
valamilyen globalista, világpolgári érdek.
Nemzeti provincializmus
Provinciálisak vagyunk, műveletlenek, de nagyképűek. Az észak-koreai vezető, Kim
Jong Il halálakor felhívott az egyik internetes újság munkatársa. Maga találkozott
vele, mesélje el, mi ott a helyzet? – mondta. Nézze, válaszoltam, sajnos, nem
találkoztunk. Biztos? Biztos, erre azért emlékeznék. De a KNDK számos felső
vezetőjét személyesen ismerem, többször voltam ott, mint bárki a magyar politikusok
közül, szívesen elmondom, hogy mi is a valóság. Az nem kell! – mondta a tudatlan
emberek magabiztosságával, és letette a telefont. Én nem szólhattam, viszont olyanok
adtak hosszú nyilatkozatokat, cáfolhatatlan értékeléseket, akik soha sem jártak Észak
Koreában, s tudatlanságuknál csak kommunista-utálatuk a nagyobb.
A magyar diplomácia is kitett magáért. A külügyminisztérium a bécsi magyar
nagykövetség alacsonyrangú munkatársat küldte el. Összehasonlításképpen mondom
el, hogy az osztrák köztársasági elnök elküldte az elnöki iroda képviselőjét, az osztrák
külügy pedig a területileg illetékes főosztály vezetőjét. Nem sok, de sokkal több, mint,
amit Magyarország tett. Ők sem kedvelik a koreai rendszert, de tudják, hogy az utcán
nem illik köpködni. A diplomáciában pláne nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése