Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 242.

Akármit is tesz a mostani kormány idehaza, a belpolitikában, amire joggal haragudhatunk, a múlt heti magyar-kínai miniszterelnöki találkozóra nem lehet mást mondani, mint hogy „szép volt, fiúk"! Kína fontosságát nem könnyű felismerni, mármint nem könnyű nekünk, magyaroknak. Mondjuk, a németek egy picivel előbb jutottak idáig. A magyar politika hagyományos földhözragadtsága, korlátoltsága mindig zavart bennünket abban, hogy az újat, az ígéreteset felismerjük. Aztán itt van a szövetségesi hűség, amit mi valamilyen oknál fogva iszonyúan komolyan veszünk. Nagy szövetségeseink már nem annyira, mert nekünk többnyire utólag szólnak, még akkor is, ha rólunk van szó. Ezúttal sem volt egyszerű eljutni odáig, hogy a magyar kormány nyisson Kína felé, sőt az ország fejlődését bizonyos mértékig Kínához kösse. De szerencsére túl vagyunk rajta. A Fidesz és a kormány vezetőinek többsége felismerte, hogy nincs más lehetőség. És meglépték. Lehetett volna korábban, elegánsabban, de mindegy, megvan, gratulálunk. Innen tovább az a feladat, hogy ne rontsák el. A Fideszben és a kormányban ugyanis nem kevesen vannak, akik nem szeretik a kínaiakat, vagy szívecskéjük egyszerűen Amerika felé húz. Na ja, van ez így! Ott jártak iskolába, a gyerekek is odajárnak, persze, hogy visszahúz az ember szíve. Vannak olyanok is, akik nem tudnak szabadulni a kommunisták iránti utálatuktól, előítéleteiktől. A mostani magyar-kínai megállapodás még nem az út vége; fontos állomása, de nem a vége. Talán megbocsátható egy profán megjegyzés: a kínai pénz még nincs itt, ez egy ígéret, egy lehetőség. S nem csupán a pillanatnyi pénzről van szó, hanem egy ígéretes történelmi lehetőségről, hogy csökkentsük függőségünket az EU-tól és kapcsolódjunk azokhoz a távlatokhoz, amelyeket Kína óriási fejlődése jelent. Éljünk vele, ne rontsuk el!

Kínai gesztus

A Kínai Népköztársaság vezetése fontos döntést hozott, amikor Magyarországot tette európai politikai és gazdasági előretörésének fontos országává. A döntés nem rólunk szól, illetve nem csupán rólunk. Ne becsüljük túl önmagunkat! Kína saját érdekeit érvényesíti Európában, s szerencsénkre Magyarország most illeszkedik a kínai tervekbe. Kínának szüksége van az Európai Unióra. De nem a mostani, gyengélkedő EU-ra, hanem egy olyan erőteljes közösségre, amely az európai értékeket, a kulturális és tudományos hagyományokat képes kreativitással, találékonysággal, megújulási készséggel megtölteni. Egy ilyen Európa magabiztosabban viselkedhetne, és jobban érvényesíthetné saját érdekeit a nagy szövetségessel, az Egyesült Államokkal szemben. Egy ilyen Európa vonzó partner Kína számára, amelyet érdemes a kínaiak mai - sokkal nagyobb - lendületével, s részben pénzével megsegíteni. Magyarország sok mindent tud, amit mások nem. A magyar kreatív, a jég hátán is megél, arról nem is beszélve, hogy rengeteg tudóst adott a világnak. Kínában persze azt is tudják, hogy Magyarországnak most nagyon elkel a kínai támogatás. Obama varsói útja jelezte, hogy nekik Lengyelország fontos. A csehek is inkább onnan remélnek támogatást. Az EU soros magyar elnökségét lehet így is, úgy is értékelni, de egy biztos: kicsik vagyunk az EU-ban. Szükségünk van más alternatívákra is. Szóval tudják Kínában, hogy mi a valóságos helyzet. De nem baj, a lényeg az, hogy Kínával most végre érdekközösséget találtunk, még egyszer azt mondom: kezeljük a helyén, de éljünk vele!

A külső veszély

Tudom, hogy manapság „nem illik" történelmi párhuzamokat húzni a szocializmus évtizedei és a ma között, hiszen nagyszerű korunk nagyszerű politikusainak nagyszerű tettei mellett eltörpül a múlt. De mivel A Szabadságot a parlamentben is olvassák, és mivel - ahogyan mondani szokás - politikusaink más korban szocializálódtak, engedtessék meg elmondani egy tanmesét. Ha hiszed, ha nem, Kína nem először segít ki bennünket. Mondjuk, ez történt 1957-ben, amikor Mao Cetung, Kína akkori vezetője, akinek ekkoriban óriási az ázsiója a világban, személyes tekintélyével is Kádár János mellé állt. Sőt, a pénzszűkében szenvedő magyar kormány komoly anyagi segítséget kapott Kínától. Kölcsönös volt az érdekeltség, tetszettünk egymásnak, minden adott volt arra, hogy ebből a viszonyból, ahogy ma mondják, stratégiai együttműködés legyen. De nem lett! Egy másik nagyhatalom, a Szovjetunió egyre inkább vetélytársat látott Kínában, és elkezdték lőni egymást. Előbb szavakkal, később fegyverekkel. Mondanom sem kell, hogy az örvendetesen induló magyar-kínai stratégiai viszonyból semmi se lett. Na már most, ugye itt van az USA. Mostanság ők is szeretik Kínát, de náluk ez gyakran változik. Lehet, hogy holnap olyan vezetés lesz, amely Kína erősödését az amerikai érdekeket sértő kihívásnak tekinti. Ha mi történetesen hozzájuk igazítjuk Kína-politikánkat, pontosan úgy járunk, mint annak idején a szovjetekkel. A nemzeti érdek mellett ki kell állni, még akkor is, ha nehéz és kockázatos.