Tom Lantostól nem szabadulunk. Itt volt a rendszerváltás idején, itt láttuk az MSZP- kormányok idején, és most megint itt van. Igaz, most már csak szelleme, és a neki szentelt alapítvány formájában. Emlékszem, 1988-89-ben majd mindennapos vendég volt Grósz Károlynál, az MSZMP utolsó főtitkáránál. Grósz tanácsadójaként volt alkalmam személyesen megismerni, és végigülni néhány megbeszélésüket. Lantos az Egyesült Államok Kongresszusának volt tagja akkor is, a magyar ellenzék megváltóként fogadta idehaza. Grósz nem dőlt be teljesen a demokráciáról, a világról, a reformról mondott kenetteljes szövegeinek, de Grósz is dörgölődzni próbált az amerikai és izraeli körökhöz. Grósznak hízelgett a gondolat, hogy Lantoson keresztül közvetlenül lobbizhat az idősebb Bushnál. Valójában nem így volt. Az amerikaiak hatottak rá. Lantos a tőkés rendszerváltás előkészítésének egyik fontos eleme volt. Lantos a rendszerváltás után a liberális és részben a szocialista körök fő lobbizó figurája volt az USA-ban. Az MSZP-SZDSZ-es miniszterelnökök az USA-ban járva két helyre többnyire elzarándokoltak: a New York-i zsinagógába és Tom Lantoshoz.
A konzervatív politikusok forrtak a dühtől, mert hiába mentek el az USA-ba, a szocialista-liberális baráti körbe nem tudtak betörni. Aki pedig nem jutott be, azt, ha nem is kezelték úgy, mint egykor a leprásokat, de úri társasági tagságra semmiképpen sem számíthatott. Első miniszterelnöksége idején Orbán - finoman szólva - nem volt az amerikaiak kedvence. A másodikra készülve Orbán rájött, hogy nem elég mindent megadni az amerikaiaknak, amit kérnek. Persze, menni kell Afganisztánba, FBI-rendőröket kell fogadni a cigány-magyar konfliktus kezelésére, mert a romakérdés Obama egyik dilije. De ez kevés, ez csak olyan kötelező gyakorlat: Közelebb kell kerülni az amerikai liberális világhoz. Hát, akkor szeressük Tom Lantost, rakjunk be fideszeseket is az alapítványba, ígérjünk meg mindent, és akkor talán, talán elnyerjük a liberális amerikai - és ki tudja még, milyen - körök rokonszenvét. Sose szabadulunk meg Tom Lantostól?
Nem kell Alkotmánybíróság
A fideszes parlament a múlt héten megválasztotta a hiányzó alkotmánybírókat. Mármint a kormánynak hiányzókat, mert nekem, speciel, egyik sem hiányzott. Emlékszem, a rendszerváltás után valaki nagyon ki akart tolni velük, mert székhelyükül Esztergomot jelölték ki. A beetető szöveg az volt, hogy Esztergom olyan tradicionális, királyi, meg elegáns, szóval ideális hely az alkotmánybíróknak. Egy valami nincs. Normális közlekedés. Esztergom felé a vonatok bevárják egymást, mivel egy vágány van. De az alkotmánybírók egyébkénrsem utazgatnak vonattal, kocsival pedig kínszenvedés. Próbáld ki egyszer a 10-es utat csúcsban! Az alkotmánybíróság persze furfangos dolog. Jó arra, hogy országgal-világgal, de főleg velünk elhitessék, hogy demokrácia van, mivel van valaki, aki mindenen felül áll, és őrködik jogainkon. Ha van, ami nem érdekli az alkotmánybíróságot, az éppen a mi sorsunk. Nem értünk van, hanem arra, hogy elrendezze, vagy legalább is csitítsa a tőkés pártok egymás közötti vitáit. Ha nem megy a parlamentben, akkor még mindig lehet az Alkotmánybíróságon. Na és jó még valamire. Arra, hogy megakadályozzák a népi kezdeményezéseket, és a függetlenség látszatát keltve „szuperpártbíróságként" érvényesítsék a tőkésosztály akaratát. Az új alkotmánybírók megválasztása semmit se segít, az intézményt kellene megszüntetni.
Remek
A salgótarjáni Trigon cég igencsak remek vállalkozás, és igazgatója, Simonyi úr, remek ember. Ilyennek kellene lennie minden magyar vállalkozásnak, sőt némi túlzással mindannak, amit gazdaságról, országról gondolunk. Ez jutott eszembe, amikor a múlt héten tájékoztatóját hallgattam. Sikere a magyar mérnökök leleményességére, szakmai felkészültségére, fantáziájára, és a magyar szakmunkások magas szakmai színvonalára épül. És persze az igazgató, a vállalkozó nagyszerű felismerésére, amellyel képes a magyar műszaki teljesítményt elhelyezni a világfejlődés elvárásaiba. A kérdés persze az, hogy meddig tartható mindez? Meddig engednek ki a magyar műszaki egyetemek felkészült, versenyképes szakembereket, s mikor következikbe a vég, ami már látszik a helyesírási hibáktól hemzsegő, szakmailag primitív diplomadolgozatokban? Meddig lesz Magyarországon szakmunkás, amikor a szakmunkásképzők lassanként pont szakmunkásokat nem nevelnek? És meddig élnek közöttünk azok, akik számára a tisztességes munka, a teljesítmény mindennél nagyobb érték, és mikor uralkodnak el végleg azok, akik számára minden a pénz? Meddig lehetnek közöttünk remek emberek remek ötletekkel, remek teljesítményekkel? Nos, meddig?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése