Gyurkó-könyv Kádárról, VIII. rész: Velünk vagy ellenünk

Hogy milyen vihart kavart annak idején Kádárnak ez a mondata, annak érzékeltetésére idemásolom egy írásomat, mely néhány héttel Kádár beszéde után jelent meg egy budapesti hetilapban.

Velünk vagy ellenünk? (Egy beszéd margójára)

Egy időben megkívánták a villamoskalauztól, aki legszívesebben eperpalántáit gyomlálta volna kertjében, hogy emelje magasra a vörös lobogót, holott csak a zászlót s nem a jelképet vitte. Egy időben elvárták a könyvelőtől, aki moziba szeretett volna menni három gyerekével, hogy olvassa A tőké-t, holott nem értette, s csak megijedt a meg nem emésztett szövegtől. Egy időben megkívánták a szobafestőtől, akit barátja hívott, fesse ki vasárnap a lakását, mázoljon feliratokat a gyár falára, holott csak szavakat írt, s nem a hitét festette a szürke épületre. Belénk sulykolták a tételt. Súlyos érvekkel: aki nincs velünk, ellenünk van. Aki nem mond igent, az nemet mond. S mivel az ember esendő, kórusban kiáltották az igent olyanok is, akik nem úgy éreztek. Márpedig a hitet nem lehet hazudni; a kierőszakolt lelkesedés még az igazság hitelét is megrontotta, a kényszeredetten igenlők seregében hamisan csengett a nagyszámú hívő szava is. A töprengők és kételkedők, tépelődők és húzódzkodók gerince pedig meghajlott.

Most pedig azt mondják: napi nyolc óra munka, ennyi az állampolgári kötelességed. Tervezz gépeket, építs hidakat, vezess villamost, gyógyítsd a betegeket, szántsd a földet, lehetőleg minél többet és minél jobban, hogy jobban élj, és jobban éljünk, aztán gyomláld eperpalántáidat, menj moziba, fesd ki barátod lakását, ha ehhez van kedved. Hitet ne hazudj: ha polgár vagy, ne valld magad a Kiáltvány hívének, bántalom ezért senkitől sem érhet.

Mi történt vajon? Kispolgárokat tenyésztenek ebben az országban, eperpalánta-gyomlálókat, moziba járókat, hűtőszekrény-vásárlókat, nyaralóépítőket? Mozgalmi dalok helyett rock and rollra tanítják az embereket? Ahelyett hogy a tüzet, a lelkesedést plántálnák beléjük, hagyják tespedni, tunyulni őket?

Azt hiszem, egyszerűen az történt, hogy végre azok vezetik a nép felhatalmazásából az országot, akik hisznek a népben. Hisz nincs szomorúbb és megalázóbb, mint mikor a felnőtt népet rövidnadrágos gyerekként kezelik. De akik hisznek az emberekben, tudják, hogy a korlátok számát a lehető legkevesebbre kell csökkenteni; csak azok a tilalmak gátolhatják a rendet szülő szabadságot, melyek az együttéléshez elengedhetetlenül szükségesek. Akik hisznek az emberben, tudják, hogy hajlott gerincű szolgákkal legfeljebb piramisokat lehet építeni, de nem a jövendőt. Akik hisznek az emberekben, azoknak van türelmük megvárni, amíg ki-ki a maga emberségéből, a maga tapasztalatai alapján talál a helyes útra: szabad akaratából, csupán a tényektől kényszerítve. És akik hisznek az emberekben, abban is hisznek, hogy lesz ehhez eszük és erejük.

Persze, ehhez a türelemhez az is kellett, hogy akik e nép felhatalmazásából az országot vezetik, erősnek tudják a rendet, melynek irányítását reájuk bízták. És legfőképp tudják, hogy célban és eszközökben vezetők és vezetettek nagyjából egyetértenek, mert igaz a cél és igazak az eszközök.

Azt hiszem, valahogy így történhetett. Valahogy így történt, hogy annyi megpróbáltatás, annyi nehéz harc után elérkezett a bölcsesség ideje, amikor átformálhatták az oktalan és káros törvényt, s elhangozhatott és meghallhattuk: aki nincs ellenünk, az velünk van. Elérkezett az idő, amikor a hallgatásnál nagyobb bűn a hazug helyeslés, amikor nem a vitatkozás a vétek, hanem a képmutató egyetértés, amikor az ember legszentebb kötelessége és joga nem a fejbólintás, hanem az, amiért kiemelkedett az állatok közül: az alkotó gondolkodás, melynek segítségével egyre értelmesebbé alakíthatja hosszabbodó, de mégiscsak nagyon rövid életét.

S ez csak az első lépés. Csak az első lépés lehet, hogy senki sem kényszerül lobogtatni a zászlót, akinek a keze nem forrott össze a zászló rúdjával. Hogy senki sem köteles igent mondani, aki nincs meggyőződve annak igazáról. Ha az igenlők soraiból kihullanak a kényszerből alakoskodók és a semmiemberek, erejük ettől csak növekszik. Mert vannak és lesznek, akik hírrel hirdethetik: ami ebben az országban történik, a mi akaratunkból történik. S az új törvény épp azt biztosítja, hogy seregük nőni fog. Az erő és igazság magában is vonz, mint a mágnes, s azoknak a hite, akik tudják és vallják, hogy ebben az országban szocialistának lenni ma nem érdem, hanem szolgálat és kötelesség, átsugárzik majd a töprengőkre és kételkedőkre, tépelődőkre és huzakodókra; mindazokra, akik nincsenek ellenünk, tehát velünk vannak.

***

Megfigyelhető, a cikkben nincs szó arról, hogy kinek melyik beszédéről szól. Nem volt rá szükség; egy ország erről a mondatról beszélt. A korkép akkor mond valamit, ha hozzáteszem, ezen a cikkecskén a magyar sajtó nem kis része felhördült; az a legenyhébbek közé tartozott, hogy egyik bírálóm azt a címet adta írásának: Aki elvetette a sulykot. Megkaptam érte a magamét egy írószövetségi gyűlésen is, ahol többek között a párt egyik vezetője bizonyította be ezen a kis íráson, mint egy anatómiai ábrán, hányféle kór fertőzi még a magyar szellemi életet: anarchizmus, jobboldaliság, az osztályharc tagadása, revizionizmus, az ideológia szerepének lebecsülése, kispolgáriság – a többire már nem emlékszem.

Ez az írás s a körülötte kirobbant vihar csak abból a szempontból érdekes, hogy érzékelteti, mennyire felkavarta a közvéleményt, a politikai életet Kádárnak ez a mondata. Nem akarom védeni ennek a jegyzetnek semmilyen hibáját, de ma, csaknem húsz év távlatából, összehasonlítva Kádár akkori és később gondolataival és politikájával, változatlanul úgy hiszem, a cikkecske nem magyarázta félre Kádár gondolatmenetének a lényegét. Akik tehát ezzel az írással nem értettek egyet, nem érthettek egyet Kádárral sem, illetve nem értették meg a politikáját. Nem kevesen voltak.

Ezt egyébként az is bizonyítja, hogy Kádár még egy évvel a mondat elhangzása után, a párt VIII. kongresszusán is szükségesnek érezte visszatérni rá.

„Szeretnék néhány szót szólni egy elég nagy zajt okozott jelszóról. Arról a jelszóról van szó, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Az első és legfontosabb, amit itt a kongresszuson is le kell szögezni, hogy ez a megállapítás természetesen nem tudományos tézis, hanem egyszerűen politikai megállapítás, amely az emberek viszonyára vonatkozik.”

Kádár pontos fogalmazása magyarázatát adja, miért nem értették kezdetben meg annyian. Nem mintha nem értettek volna egyet a politikájával – természetesen ilyenek is voltak –, hanem mert a jelszóban történetfilozófiai értelmet kerestek, nem pedig a valóság tükröződését a politikában.

Az érv, amivel Kádár folytatja, cáfolhatatlan. Természetesen ma; akkoriban ez egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. Amikor történelemben gondolkozunk, különösen rendkívül gyorsan változó korokban, gyakorta meghökkentő értetlenséggel tudjuk nézni húsz-harminc évvel ezelőtti önmagunkat. Meglepő, milyen gyorsan felejtünk. Akik pedig nem élték meg ezt a kort, nem is érthetik a történteket, ha nem ismerik egy ország, egy osztály, egy vezető réteg politikai tudatát, amely éppúgy meghatározója a történelmi pillanatnak, mint a gazdasági vagy a társadalmi helyzet.

Kádár így érvelt a pártkongresszuson:

„Vegyük a legegyszerűbb példát. A Magyar Népköztársaságban azok az emberek, akik munkával keresik meg a kenyerüket – és nem összeesküvéssel, bombakészítéssel töltik az éjjeleket és nappalokat –, reggel bemennek a munkahelyükre, és dolgoznak, a valóságban velünk vannak; még akkor is, ha esetleg ez részükről nem tudatos. Mert ha az országban az általános politika jó, akkor az iparban, a mezőgazdaságban, a szellemi munka területein a szocialista társadalom épül, s aki dolgozik, az a szocialista társadalmat építi.”

Ez volt az objektív, cáfolhatatlan valóság, melyet Kádár felismert, s ettől kezdve ez a felismerés szabta meg sokban az ország sorsát. A meg nem értést, megrökönyödést az is okozhatta, hogy az elmúlt időkben túlságosan sokat foglalkoztak azzal, mit gondolnak, mit beszélnek az emberek, s a kelleténél kevesebbet azzal, mit cselekszenek. A Rákosi-korszakban a magát marxistának valló politika sokszor eltért a marxizmus legalapvetőbb elveitől is.

Amivel Kádár folytatta, az szubjektív, hiszen minden valóságból többféle politika eredeztethető:

„A nagyvonalúság ez esetben azért jó és hasznos, mert a kommunistáknak – de voltaképp minden valamennyire normális politikai irányzatnak – arra kell törekedniük, hogy ne gyarapítsák ellenségeik számát, ne taszítsanak ellenségeik közé embereket, akik helyzetüknél vagy szemléletüknél fogva saját táborukba hozhatók.”

Ez már a kádári politika alapelve. Abból a felismerésből, hogy az emberek, akár egyetértenek a lelkük mélyén az uralkodó renddel, akár nem, akár ilyen, akár olyan világnézet hívei vagy közömbösei, munkájukkal a szocializmust építik, levonhatta volna azt a következtetést is, hogy épp ezért a közvélemény semmibe vehető. Sajnos, láttunk már értelmetlenül diktatúrává fajult szocialista rendet.

Itt azonban meg kell állnunk. Aligha van politikai fogalom, melyet többször értettek és magyaráztak félre, mint a proletárdiktatúra. Különösen a huszadik század közepétől, mióta a köznyelv a diktatúra elnevezést lényegében a fasizmus szinonimájaként használja: a diktatúra mint hatalmi rendszer, önkényuralom. S kétségtelen, a szocialista országok történelmének bizonyos időszakaiban is voltak önkényuralmi vonások.

A proletárdiktatúra azonban, Marx meghatározása szerint, nem hatalmi rendszer, hanem társadalmi kategória. Marx minden osztálytársadalmat diktatúrának nevez, s minden államot elnyomó hatalomnak, mert a szabadság alapfeltételét abban látja, ha megszűnnek az osztályok és megszűnik az állam. A proletárdiktatúra tehát nem más, mint olyan társadalmi rend, melyben a munkásosztályé a hatalom, mint ahogy a burzsoázia diktatúrája a marxista terminus technicus szerint polgári társadalmat jelent. Tegyük hozzá: a marxi elmélet szerint a proletariátus a kizsákmányolás megszüntetése által megteremti a lehetőséget saját osztályuralma megszüntetéséhez, az osztály nélküli társadalom létrejöttéhez, az államnak mint az uralkodó osztály elnyomó szervének felszámolásához.

Ezzel a vázlatos ismertetéssel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a marxi történelemfilozófia kategóriái, a marxisták ezzel kapcsolatban használt terminológiája sokszor nem egyeznek a szavak köznapi jelentésével, s nemcsak a proletárdiktatúra esetében. Az államnak például minden társadalmi rendben nemcsak a szó szoros értelmében vett elnyomó funkciói vannak, hanem közigazgatási, törvényhozó, egyéb tevékenysége is, noha végső soron ezek is az uralkodó osztály érdekeit szolgálják. Ezért nevezi ezeket Marx összefoglalóan elnyomásnak, ami nem jelent minden esetben erőszakot, megint csak a szó köznapi és nem filozófiai értelmében.

Amíg osztálytársadalom van, az uralkodó osztály minden államban előnyöket élvez, melyekkel biztosítja uralmát. A feudalizmusban ezek elsősorban előjogok voltak, a polgári társadalomban anyagi előnyök. Ez a szocializmusban, még annak jelenlegi, nem kikristályosodott formájában is, bonyolultabb, ami nem kis nehézségeket okozott és okoz ma is. A szocializmusban, lényegéből fakadóan, még legeltorzultabb formájában is, a legmódosabb és a legszegényebb közti anyagi különbség meg sem közelíti azt, ami a legfejlettebb polgári társadalomban is, ugyancsak lényegéből adódóan, törvényszerű és természetes. Az uralkodó osztálynak személyileg nincs anyagi hatalma uralma megőrzéséhez, megszilárdításához. Feltételezem, ez az eddig nemigen vizsgált ellentmondás is hozzájárul, hogy a fiatal, még gyenge szocialista társadalmi rendben szerepe volt és lehet az erőszaknak, az elnyomásnak, az önkénynek.

Magyarországon a negyvenes-ötvenes években az uralkodó osztály közvetlen előnye elsősorban abban nyilvánult meg, hogy igen sok munkásból, szegényparasztból lett politikai, állami, gazdasági vezető, ők kerültek hatalmi pozícióba, s ezzel személyesen is biztosították az osztály uralmát. Ehhez hasonlóan a munkás- és parasztszármazás előnyt jelentett a középiskolai és egyetemi felvételnél, a munkahelyi előmenetelben, a kinevezéseknél, a bérezésben. Így a többi állampolgár osztályhelyzete miatt hátrányba került.

Ezt az állapotot változtatta meg a kádári jelszó. Kádár felismerte: a munkásosztálynak, a proletárhatalomnak nem saját osztálykiváltságainak fenntartása, hanem azok felszámolása az érdeke. Így fogalmazott: „Ezt a politikát csak az egész nép valósíthatja meg a gyakorlatban, a szocializmust csak az egész nép építheti fel.”

Már a termelőszövetkezetek szervezésénél fordulat következett be az osztályviszonyok értelmezésében. A parasztsággal kapcsolatban addig unos-untalan a lenini elméletet hirdették, miszerint a munkáshatalom támaszkodjék a szegényparasztokra, kössön szövetséget a középparasztokkal, s harcoljon a gazdag parasztok ellen. Kádár valóságismeretére és dialektikus világszemléletére jellemző, ahogy ennek az elvnek történelmi átfogalmazását indokolta: „Lenin sehol sem mondotta, hogy támaszkodj a volt szegényparasztra, lépj szövetségre a volt középparaszttal, és harcolj a volt kulák ellen.” A termelőszövetkezetek megalakulása után néhány évig még fel-felparázslott a különböző paraszti rétegek közti ellentmondás – nem is lehetett másképp, hiszen ez az emberek életfelfogásában, jellemében is tükröződött –, de gyakorlatilag megszűnt a gazdag parasztok addigi hátrányos s a szegényparasztok sokszor csak elméletben kiváltságos helyzete.

Ezután következett valamennyi származásbeli hátrány eltörlése, mindenekelőtt a gyerekek, a fiatalok esetében. „Igazságtalan lenne – mondta Kádár; ha a felszabadulás után született gyermeket bármilyen tekintetben is jogilag hátránnyal sújtanánk olyasmiért, ami az ő világrajövetele előtt, egy másik világban, egy másik társadalomban, hat-nyolc évvel korábban állt fenn.” Az egyetemi felvételnél, a munkahelyi előmenetelnél az osztályszempontok megszűntek tényezővé lenni, még ha ez nem is ment egyik napról a másikra, s nemegyszer erős ellenállásba ütközött.

– Azon is elgondolkoztam – mondja Kádár –, hogy az egykori tőkések, földbirtokosok, polgárok java része beletörődött már, hogy elvettük a gyárát, a földjét, a nagykereskedését. De abba nem törődhet bele, hogy a gyerekei előtt is bezárulnak az érvényesülés kapui, és ezt meg is értem. Azt gondoltam: jó az a munkásoknak, ha mesterségesen szítunk ilyen feszültségeket? És jó, ha tehetséges fiatalok nem kamatoztathatják az ország javára a tehetségüket csak azért, mert az apjuk valamikor kizsákmányoló volt?

A „fordulat éve” után – így nevezte el a politikai zsargon 1947–48-at, amely valóban döntő fordulat volt a magyar történelemben, akkor is, ha utána sok minden rosszra fordult – a hívők, a vallásos emberek is hátrányban érezhették magukat, akár grófnak születtek, akár esztergályosnak. Ennek egyaránt voltak ideológiai és politikai okai. A klasszikus marxista megfogalmazás szerint a vallás a lélek ópiuma, s azokban az időkben úgy gondolták, az embereket erőszakkal is le lehet, le kell szoktatni erről a kábítószerfogyasztásról. Az is tény, hogy az egyházak vezetőinek többsége nem fogadta el az új társadalmi rendet, s a papság egy része hol nyíltan, hol burkoltan támadta a rendszert. A templomokat ugyan nem csukták be, s nem alakították át pártházzá, amivel némelyek a hívőket ijesztgették, a templomba járást sem tiltották meg, de a rendszer azzal válaszolt, hogy a vallásosságukat vállaló emberek nem számíthattak érvényesülésre. Ez is megváltozott.

„Van is különbség közöttünk, meg nincs is – mondta Kádár. – A különbség közöttünk az, hogy az isten nevét egyikünk kisbetűvel, a másikunk nagybetűvel írja. A közös az, hogy az ember nevét mindketten nagybetűvel írjuk.” De fogalmazott ennél a szép elvnél gyakorlatiasabban is: „Úgy véljük, hogy a szocializmus nem épül külön a materialistáknak, majd később külön a hívőknek, hanem a dolgozó emberek társadalma, és mindenkinek épül. Ha pedig ez így van, akkor mindenki vegyen részt építésében. A hívő emberrel nekünk először a szocializmus építésében kell egyetértésre jutnunk. Hiszen mindenki tudja, hogy mondjuk a kétszoba-összkomfortos lakás nagyobb, mint az egyszoba-összkomfortos, akár hívő lakik benne, akár ateista, és jobb kétszoba-összkomfortos lakásban lakni, mint egyszobásban komfort nélkül. Ez világos. De ha mi előbb abban próbálnánk a hívő emberrel megegyezni, hogy van-e isten vagy nincs, ez nagyon hosszan tartó vitát eredményezne, és nagy hiba volna, ha addig a szocializmus építése szünetelne.”

A kommunisták és a hívők közötti feszültségek oldódását jelképezte, hogy az országgyűlés 1961-ben egy katolikus papot választott alelnökévé. Az állam és katolikus egyház viszonyának végső, minden részletre kiterjedő rendezését az gátolta, hogy Mindszenty József, sokáig a pápával is dacolva, nem volt hajlandó lemondani egyházfői méltóságáról. Amikor 1971-ben elhagyta az amerikai nagykövetséget és az országot, az állam és az egyház kapcsolata végképp rendeződött.

Kiszabadultak, jórészt amnesztiával, a politikai foglyok. 1962-ben az ellenforradalmi cselekmények miatt elítéltek 95 százaléka már szabadlábon volt, s 1963-ban az ENSZ főtitkárának magyarországi látogatásakor Kádár így számolt be erről a kérdésről: „Kemények voltunk, amikor ez szükséges volt, de végül eljutottunk oda, hogy amnesztiát hirdethettünk. Az, hogy közkegyelmet gyakorolhattunk, a rendszer erejéből következik. Ma Magyarországon politikai bűncselekmény miatt ténylegesen senki sincs börtönben. Amikor büntettünk, a humanizmus is vezetett bennünket. Mert amikor kemény intézkedésekre kényszerültünk, azt mondtuk: inkább egyes embereket tartsunk most kordában, semhogy később még több egyszerű, elbolondított ember legyen az áldozata – akár saját ostobasága, akár megtévesztés miatt – olyasminek, amit nem is ő kezdeményezett.”

Képtelenségnek, sőt képmutatásnak tűnik humanizmusról beszélni a büntetés kapcsán. De tény, hogy a kormányzat szabadon engedett minden politikai elítéltet, amint a rend annyira megszilárdult, hogy a szabadon bocsátottak akkor sem jelentettek volna politikai veszélyt, ha ismét a rendszer ellen fordulnak, amire egy-két kivételtől eltekintve nem is került sor. Kádár nem esett Rákosi hibájába, nem felejtette el, milyen keserű a börtönkenyér.

Amnesztiában részesültek azok is, akik 1956 októbere után elhagyták az országot. „Visszavárunk minden, Magyarországon élni és dolgozni akaró becsületes embert – mondta Kádár. – Azoknak a Magyarországról elszármazott embereknek, akik már külföldön vertek gyökeret, azt üzenjük, hogy maradjanak a régi hazának jó barátai, szerezzenek becsületet a magyar névnek.” Azóta, azt hiszem, kevesen vannak, akik nem látogattak haza, sokan évről évre Magyarországon töltik a szabadságukat, szaporodik azoknak a száma, akik nyugdíjas korban hazatelepülnek, s akiknek szomorú utolsó kívánságuk, hogy hamvaik hazai földben nyugodjanak.

Ma, amikor évente milliónyi nyugati állampolgár érkezik hazánkba s magyar állampolgár utazik külföldre, megmosolyogtató, hogy Kádár a VIII. pártkongresszuson eredményként említette az idegenforgalom növekedését: 1958-ban 26 ezer, 1961-ben már 43 ezer magyar állampolgár utazott nyugatra. De ha arra gondolunk, hogy 1949-től 1957-ig gyakorlatilag egyetlen turista sem lépte át Magyarország nyugati határát, sem onnan ide, sem innen oda, akkor nem olyan megmosolyogtatóak ezek a számok.

A „bűvös mondat” érvényesítésében nem kis szerepe volt, hogy megváltozott a párt, a párttagok feladatainak értelmezése. A párt volt az ország vezető ereje 1956 előtt és után is. A lenini megfogalmazás szerint a kommunista párt azoknak az embereknek önkéntes szövetsége, akik tudatában vannak a munkásosztály szerepének és céljainak, érdekeit, hatalmát képviselik. A pártnak ez a szerepe 1949 után mérhetetlenül eltorzult. Részben azért, mert néhány ember teljhatalmú ura lett a pártnak, s a rossz példa ragadós, különösen, ha rendszert csinálnak belőle: az ország és az élet minden területén elhatalmasodtak a kiskirályok, s a parancsolgatás lett az uralkodó módszer. Részben pedig, mert a pártnak egymillió tagja volt, ami korántsem jelentett egymillió kommunistát. Sokan léptek be a pártba jogos vagy jogosulatlan félelemből, s nemcsak olyanok, akik a pozíciójukat féltették. 1956-ig párttag volt óvónő anyám, akit – noha a legszegényebb munkáscsaládból származott – az akkori szóhasználat szerint maradi kispolgárnak lehetett volna nevezni. Párttag volt kistisztviselő bátyám, akit a világon a politika érdekelt a legkevésbé. És nem ők s a hozzájuk hasonlók voltak a legrosszabbak. Hanem a karrieristák, a basáskodók, a mindenkit túllihegők, a feljelentgetők, a mindenből hasznot húzók, a talpnyalók. A felhígult pártnak sem igazi önbecsülése, sem igazi tekintélye nem lehetett. Ugyanakkor meghirdették, hogy a párttagok valamiféle különleges, mindenkinél különb emberek. Ebből is következett a Magyar Dolgozók Pártjának az a rákfenéje, hogy úgy vélte: uralkodnia kell az ország felett.

A Magyar Szocialista Munkáspártnak 1956 végén 100 ezer tagja volt, 1962-ben 500 ezer. Nem állítom, hogy ezek között nem volt elvtelen, karrierista, opportunista. De úgy vélem, a párttagság zöme kommunista volt, többségük tudatában annak, hogy nem csalhatatlan, felsőbbrendű ember.

– Azt hangoztattam mindig – mondja Kádár –, akkor jó nekünk, ha minél több olyan pártonkívüli van, akit szívesen vennénk fel a pártba, és minél kevesebb olyan párttag, akit szívesen látnánk a párton kívül.

Ahhoz, hogy az emberek a párttagságot ne tekintsék ugródeszkának karrierjükhöz, az kellett, hogy a pártonkívüliek számára is lehetővé tegyék az érvényesülést.

– Sokakkal, köztük rendes, becsületes kommunistákkal sem volt olyan könnyű ezt elfogadtatni – mondja Kádár. – Nem értették: a párt vezető szerepét valljuk, de pártonkívüliek irányítanak párttagokat, töltenek be fontos állami, gazdasági vezető posztokat.

A régi beidegződések, a személyi érdekek mellett a rosszul megemésztett ideológiának is jelentős szerepe van nemcsak az emberek tudatában, a politikai életben is. Különösen, ha egy állam nyíltan vallja és vállalja az ideológia jelentőségét.

Azt már korábban megtiltották, hogy a pártszervek utasításokat adjanak az állami és társadalmi szerveknek. Ennél is fontosabb, hogy a párt nyomatékosan deklarálta: feladata nem uralkodni, hanem a népet szolgálni. Ezt szofisztikának is nevezhetnénk, hiszen a hatalom tényleges irányítója változatlanul a párt maradt. Mégsem nevezném annak, ismerve az egykori és jelenlegi gyakorlatot. Nem mindegy, hogy az uralmon lévők milyen tudattal gyakorolják a hatalmat.

A döntő természetesen az, hogyan intézményesítik a vezetés mechanizmusát. Ebben is történt változás. A pártot többé nem három-négy ember önkényes akarata irányította. Kádár kezdettől fogva primus inter pares vezetőtársai között, de az is tény, hogy a vezető testületek, a Politikai Bizottság, a Központi Bizottság újra valóságos irányító szervek lettek, s a helyi pártszervek hatásköre lényegesen megnőtt.

A pártot még egy súlyos örökség terhelte. Meg kellett akadályoznia, s az országot meg kellett erről győznie, hogy nem ismétlődhetnek meg az 1956 előtti súlyos hibák és bűnök, melyek a törvénysértő perekben csúcsosodtak ki. Jónéhány embert, akiknek ebben részük volt, köztük Farkas Mihályt és Péter Gábort, bíróság elé állítottak és elítéltek. 1962-ben amnesztiával szabadultak ők is. Rákosit, Gerőt s húsz-egynéhány társukat, akik elsősorban felelősek voltak a történtekért, kizárták a pártból. Eltávolították mindazokat a belügyi, ügyészi, bírósági, pártfegyelmi munka területéről, akiknek bármiféle közük volt a törvénytelen eljárásokhoz. Ugyanakkor megadták a méltó tiszteletet az önkény áldozatainak, gondoskodtak hozzátartozóikról, rehabilitálták nemcsak azokat, akik börtönbe kerültek, hanem azokat is, akiket méltatlanul mellőztek, köztük a Tanácsköztársaság, a spanyol polgárháború számos harcosát.

Felmerülhet a kérdés – fel is merült akkoriban –, nem kellett volna-e a legfőbb bűnöst, Rákosi Mátyást is bíróság elé állítani? Úgy gondolom, hogy nem, annak ellenére, hogy jogilag indokolt lett volna. Az országnak, a kommunista mozgalomnak létérdeke volt megszüntetni azt a szörnyű gyakorlatot, hogy a bukott politikusok szinte automatikusan börtönbe kerültek. Még azon az áron is véget kellett vetni ennek, hogy bűnösök jogilag büntetlenül maradtak. Rákosi soha többé nem térhetett vissza Magyarországra. 1971-ben halt meg.

Arra a kérdésre, mi a biztosíték, hogy a múlt bűnei nem ismétlődhetnek meg, azt kell felelnem, nincs tökéletes garancia. Nincs az az alkotmány, jogrendszer, társadalmi és politikai struktúra, amely teljesen kizárja, hogy egy országban – nemcsak Magyarországon – felüsse a fejét az önkény. Természetes, hogy minél kidolgozottabb, demokratikusabb a hatalmi mechanizmus, annál inkább gátja lehet az önkényuralomnak. De legalább ilyen fontos biztosíték, hogy átalakuljon az ország politikai normarendszere, a nép megtanulja, beidegződjék az emberek sejtjeibe, hogy ne tűrjék az önkényt. S beidegződjék a politikusokba is, hogy ne véljék csodaszernek az egyeduralmat, ne kívánják és áhítsák. Mennyi idő kell ehhez egy ország életében, nem tudom. De Magyarország az elmúlt két évtizedben nem kis lépést tett meg, hogy ez a védekező reflex kialakuljon állampolgáraiban.

Kádárnak kemény harcot kellett megvívnia, amíg el tudta fogadtatni: a „bűvös mondaton” alapuló politika nem valamiféle liberalizálódás, taktika, nem kényszerű átmenet, nem kompromisszum, hanem a szocialista fejlődés szerves része. Megint csak ne essünk abba a hibába, hogy amit ma természetesnek vélünk, az húsz évvel ezelőtt is természetes volt. Sokak számára nem volt az, mert mást tanultak, mást szoktak meg. Aki Magyarországról azt képzeli, hogy itt mindent egy központi akarat dönt el, nincsenek politikai nézetkülönbségek és harcok, alaposan téved. Sokan kaptak és adtak kisebb-nagyobb sebeket a csatározásokban is, amíg a kádári politika megszilárdult.

Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikájának lényege a bizalom. Rákosiék a kezdeti lelkesedés után, amikor újabb és újabb nehézségekbe ütköztek, úgy vélték, ha az ország nem azt akarja, amit ők, vagy nem úgy, ahogy ők, akkor a nép ellenség vagy ostoba. Ez volt a torz koncepció, amire politikájukat alapozták: a hírhedt megfogalmazás szerint kilencmillió fasisztával kellett felépíteniük a szocializmust. Ez a szemlélet határozta meg cselekedeteiket, eszközeiket. Rákosinak kedvelt mondása volt, hogy kutyából nem lesz szalonna: nem bízott abban, hogy az emberek változnak és változtathatók.

– Minden rossz a gyanakvással kezdődött – mondja Kádár. – Pedig egy nép nem lehet gyanús. Ez a nép a mi népünk, mi, kommunisták ezért a népért vagyunk. És aki felelős posztra került, azért került oda, hogy a nép javát szolgálja. A nép javáért nem lehet a nép ellenére dolgozni.

Két évtized telt el Magyarország felszabadulása óta: viharos évek, alaposan próbára tették a nemzetet. Egy ember is nehezen viseli el, ha három-négy évenként gyökeresen megváltozik az élete, hát még egy ország. De 1964-ben Kádár már joggal mondhatta: „Ami régen vágyálom volt, ma valósággá válik. Megvannak egy igazi nemzeti egység alapjai.”

A szokott higgadt kádári megfogalmazás. Nem megvalósult nemzeti egységről beszél, hanem arról, hogy megvannak az alapjai. Ez is hatalmas eredmény volt, nyolc évvel 1956, három esztendővel a falu átalakítása után. A kádári jelszó eredményeként az alapvető kérdésekben valóban egységes volt az ország túlnyomó többsége. Joggal reméltük akkoriban, hogy a sok megpróbáltatás után nyugodt, kiegyensúlyozott korszak következik. Nem szégyenkezve mondom, hogy kissé optimisták voltunk.

„Ha azt nézzük, hogyan nézett ki minden 1956. november 4-én reggel – mondta Kádár 1963 nyarán –, akkor megint azt mondom, boldogok vagyunk azért, amit keserves harccal elértünk. De ha azt nézzük, hogy mit szeretnénk mi még elérni az iparban, a mezőgazdaságban, a közoktatásban, a kultúrában, az életszínvonalban, akkor nagyon elégedetlennek kell lennünk.”

Valóban: a hatvanas évek közepén már dörömbölt az ajtón az újabb nagy probléma, a gazdasági élet átalakításának szükségessége.