Gyurkó-könyv Kádárról, VII. rész: A falu szocialista átalakítása

A hatalom megszilárdítása után két tényező határozta meg döntően Magyarország életét: a falu szocialista átalakítása és Kádár János egy mondata.

Hogyan jutott földhöz a magyar paraszt 1945 után, arról már volt szó. De 1955-re létrejött a súlyos ellentmondás, hogy amíg az ipar háromszor annyit termelt, mint 1938-ban, a mezőgazdasági termelés lényegében semmit sem emelkedett. Ez nem a parasztokon múlt, hanem a rossz parasztpolitikán.

A Rákosi-korszak agrárpolitikájának alapja az volt, a parasztot addig kell nyomorgatni beszolgáltatással, adóval, számára kedvezőtlen árrendszerrel, amíg belefárad, s belép a termelőszövetkezetbe. Jellemző, hogy 1952-ben a terménybeszolgáltatás megszervezésére külön Begyűjtési Minisztériumot szerveztek. Az elképzelés nem bizonyult sem jónak, sem célravezetőnek. 1953-ban az ország szántóterületének 30 százaléka volt a termelőszövetkezetek tulajdonában, s a szövetkezetekben csak kétharmadát termelték, mint az egyéni gazdaságokban. Ahogy enyhült a nyomás, úgy bomlottak fel az erőltetett, rosszul vezetett, az államtól is nyomorgatott szövetkezetek. 1957 tavaszán a szántóterületnek már csak 10 százaléka volt a termelőszövetkezeteké.

1956. november 4. után a kormány egyik első rendelete az volt, hogy eltörölte a kötelező beszolgáltatást. A vezetés úgy ítélte meg a helyzetet, hogy új termelőszövetkezetek létesítése nem időszerű. A parasztok ugyan meglepően higgadtan viselkedtek az októberi események alatt, de ősi s a Rákosi-korszak által csak megerősített bizalmatlanságuk a „városi emberrel” szemben megkövetelte, hogy az új vezetés igyekezzék megnyerni a bizalmukat.

A parasztpolitikával kapcsolatban éles viták zajlottak a pártvezetésben. Volt olyan vélemény, hogy a hatalom birtokában gazdasági kényszerrel kell beterelni a parasztot a termelőszövetkezetbe. „A Központi Bizottság 1958. decemberi ülésén – mondta Kádár 1962-ben – ez a szektás politika abban a javaslatban jelentkezett, hogy a parasztság adóját a következő évre emeljük meg 700 millió forinttal. Dögei ki is mondotta, hogy le kell szegényíteni ezeket a jómódra kapott parasztokat. Még elgondolni is borzasztó, mi történik, ha elfogadjuk ezt az álláspontot: egy csapásra elveszítettünk volna mindent, amit a párt politikája az előző másfél esztendőben megnyert. Ne felejtsük el, hogy még milliókban (munkástömegekben, paraszti tömegekben és értelmiségiekben is) élt az előző évek keserű tapasztalata és a belső gyanakvás, hogy vajon mindez végképp elmúlt-e.”

Dögei Imre, akit Kádár említ, föld nélküli mezőgazdasági munkás volt, fanatikus kommunista, egyike az elsőknek, akik 1956 novemberében Kádárhoz csatlakoztak, 1960-ig földművelésügyi miniszter.

Volt olyan nézet is, hogy a szövetkezetesítést csak olyan ütemben szabad végrehajtani, ahogy az állam azt anyagilag-gazdaságilag már előzetesen tökéletesen meg tudja alapozni. Kádárnak erről később az volt a véleménye: „Elképzelhetetlen olyan szövetkezeti szervezés, hogy egy egyénileg gazdálkodó falu közepén előbb felépítsünk új istállót, disznóólat, magtárt, és azután kezdjük hívni a parasztokat, hogy szervezzék meg a szövetkezetet.”

A vita végül úgy dőlt el, hogy a politikai feltételek döntőbbek, mint a gazdaságiak. Ha az országban olyan a közhangulat, hogy a nép megbízik a vezetésben, a szövetkezetesítést végre lehet és végre is kell hajtani. Kádár, aki a leghatározottabban az erőszak ellen volt, figyelmeztetett, hogy az önkéntesség nem azonos a spontaneitással. Nem szabad arra várni, amíg a paraszt „magától” lép be a szövetkezetbe. Jól ismerte a parasztokat.

„Nem akarok itt klasszikusokat idézni – mondta –, de ismeretes Leninnek az a nagyon szép gondolata, hogy a paraszt lélekben munkás is és tőkés is. Amikor dolgozik, akkor munkás módjára dolgozik, de amikor árutulajdonossá válik, amikor piacra viszi az árut és lehetősége van rá, abban a pillanatban tőkés módon gondolkodik. Ez a paraszt egész éven át nehéz feltételek között, átkozva istent, államot, adóhivatalt, dolgozik, kínlódik; sokszor elhatározza, hogy ott hagy mindent, mert érzi, hogy állati módon él. De amikor a termés a padlásán van, akkor tőkéssé változik. Ha – mondjuk – az agit-prop. osztályok olyan kitűnően működnének (ma még nem működnek így), hogy teljesen megérlelnék a parasztban a szocializmus gondolatát, akkor is biztosan úgy lenne, hogy a paraszt minden évben tizenegy hónapon keresztül elhatározná: belép a szövetkezetbe; de a tizenkettedik hónapban, amikor a termés a kezében van és eladhatja, mégis azt mondaná, vár még egy esztendőt.”

Nehéz feladat volt, mert nagyon sok paraszt úgy érezte, elveszik tőle azt, ami az övé. S ez érthető is.

– A paraszt – mondja Kádár – egész életében azért kínlódott, hogy legalább egy darab földet szerezzen magának. Azt látta, azt tapasztalta, a föld az egyetlen biztonság, a föld az élet. Csoda, hogy ragaszkodott hozzá?

Úgy emlékeztem, a szövetkezetesítés néhány hónap alatt zajlott le. Ott voltam, láttam iszonyú, nemegyszer véres tragédiákat. Fiút, aki megtagadta az apját, mert belépett a szövetkezetbe, apát, aki kitagadta a fiát, mert belépett a szövetkezetbe. Láttam sajnos erőszakot is, nem a korbácsos fajtáját, a lelki kényszert. Láttam az agitátorokat, akik olyan lélektelenül bántak a paraszttal, mintha nem is ember lenne, és olyanokat, akik együtt sírtak a gazdákkal. Asszonyt, aki otthagyta az urát, embert, aki otthagyta a feleségét. Láttam parasztot, aki aláírta a belépési nyilatkozatot, aztán fölakasztotta magát. Forrt, zúgott az ország.

A dokumentumokat átnézve rá kellett jönnöm, mennyire csalóka az emlékezetem. 1958–59 telén 343 ezer paraszt lépett be a termelőszövetkezetbe, a szántóföld 34 százaléka lett szövetkezeti tulajdon. 1959–60 telén újabb 380 ezren; ekkor már az ország szántóföldjeinek 56 százaléka volt szövetkezeti. 1960–61 telén újabb 340 ezer paraszt, s ezzel a magyar falu szocializálása befejeződött; Magyarország földterületének 93 százaléka volt szövetkezeti vagy állami tulajdonban. „Az 1956-os ellenforradalom leverését követően – írta Kádár 1961-ben –, a munkáshatalom megerősítése mellett kétségtelenül ez a legnagyobb horderejű társadalmi esemény Magyarországon.”

Miért mosódott össze emlékezetemben ez a három év? Alighanem mert csak az egyik évben éltem meg parasztok között a változást, akkor hallottam káromkodásukat, kételyeiket, fogadkozásukat. Ne legyen senkinek illúziója: minden ilyen, milliókat érintő gyökeres változás mérhetetlenül keserves. Nemcsak azért, mert az életmódot, életformát megváltoztatni mindig nehéz. Azért is, mert valóban kellettek volna közös istállók, közös magtárak, s a legtöbb helyen nem voltak. Döglött a jószág, pusztult a szem, s ha a paraszt sír valamiért, ezért talán még jobban, mint önmagáért. Nem is értettek a közös gazdálkodáshoz, kedvük se volt hozzá, hiányoztak a megfelelő vezetők is.

Majd megírják Magyarország történelmének ezt a korszakát részletesebben. A szenvedést is, azt is, ami ebből született. Én most Kádár Jánosról írok. Aki az 1959-es pártkongresszuson, a szövetkezetesítés kellős közepén azt mondta: „Megfogadtam, nem mondom meg, hogy megyénként milyen a számszerű fejlődés, mert ha e téren bármilyen rossz értelemben vett rivalizálás indulna meg, teljesen elronthatná kínálkozó lehetőségeinket. Jelenlegi adottságaink értelmes kihasználásával azonban a következő hónapokban olyan lépést tehetünk előre, amellyel a szövetkezeti rendszer már döntő fölénybe kerülhet mezőgazdaságunkban. Mi azt ajánlottuk és ajánljuk az elvtársaknak, vegyék figyelembe a lehetőségeket, s kommunista forradalmár módjára gondolkodjanak. Azt ajánljuk, hogy a megye felelős emberei időnként, amikor egy bizonyos munkát elvégeztek, álljanak meg egy kicsit, vizsgálják meg, hol tartanak elképzeléseik végrehajtásában, tárgyalják meg a tapasztalataikat, és azok figyelembevételével dolgozzanak tovább.”

Kádárnak jó oka volt erre a figyelmeztetésre. 1956 óta először fordult elő, hogy a helyi szervek tömegesen nem hajtották végre a pártvezetés határozatát. 1959 márciusában a Központi Bizottság úgy határozott, nem szabad folytatni a termelőszövetkezetek szervezését, mert a tavaszi-nyári munkák idején mindennél fontosabb, hogy a paraszt nyugodtan dolgozzon.

– Elismételtem legalább egy tucatszor – mondja Kádár –, hogy a szövetkezetesítés nem öncél. Nem az a cél, hogy minél több szövetkezet legyen, hanem hogy a falu minél többet, jobban termeljen. Hiába beszéltem.
A tiltó határozat, a figyelmeztetések ellenére a helyi szervek százával hoztak létre újabb szövetkezeteket, nem kis mértékben hátráltatva ezzel a termelést, s a túlzott sietség miatt nem kis hibaszázalékkal. A lejtőn meglódult szekeret nem lehetett megállítani, még fékezni is alig. S közben küllők törtek, szerszám szakadt a nagy rohanásban.

Ma, húsz évvel az események után, amikor már nemcsak a termelési eredmények, de a falu lelkiállapota is egyértelműen bebizonyították a szövetkezetesítés indokoltságát, könnyű azt mondani, hogy az akkori döntés helyes volt. De mi lenne, ha ma nem ilyenek az eredmények, a közhangulat? Akkor nemcsak egy döntés helyességét kellene kétségbe vonni, hanem ez a helytelen döntés alighanem tönkretette volna az ország egész gazdaságát, nem is beszélve arról, hány tíz- és százezer ember életét.

Napjainkban világszerte élesedik a vita, hogy az államnak milyen mértékben van joga beleavatkozni a spontán társadalmi-gazdasági folyamatokba, illetve milyen mértékben van értelme az ilyen beavatkozásnak. A szocializmus az állami beavatkozás alighanem legradikálisabb képviselője, leszámítva a totális – rendszerint szélsőjobboldali – diktatúrákat. A marxizmus ideológiája a társadalmat célra irányultnak tételezi fel, ami a fejlődés jelenlegi fokán – s alighanem még sokáig – magában hordja annak a szükségességét, hogy az állam a közösségi cél felé igyekezzék kormányozni a társadalmat. Az ilyen központi irányítás torz képződményeket is hozhat létre; erre a szocialista társadalmi rend történetében sajnos elég példa van. Mégis azt hiszem, hogy nemcsak az elv jogosult, hanem a gyakorlat is szükségszerű. A történelem során, amennyire ismerem, egyetlen új társadalmi rend sem jött létre decentralizált struktúrában. A legtöbb, amit tenni lehet, hogy az állami irányítás ne önkényesen, ne csupán hatalmi és ideológiai célokat követve, hanem a valóság és az eszmény, a követelmény és a lehetőség minél szorosabb összhangjának megfelelően avatkozzék be a társadalmi-gazdasági folyamatokba.

A magyar falu – és az egész magyar szocializmus – egyik fordulópontja nemcsak egy helyes döntésen múlott, s nemcsak azon, hogy a döntést a megfelelő időben hozták, bár az utóbbi nagyon lényeges. Ha a szövetkezetesítést már 1957-ben megkezdik, amikor még nem szilárdult meg a hatalom, amikor az új vezetésnek még nem volt lehetősége megszereznie a bizalmat, a parasztság alighanem ugyanolyan elkeseredetten ellenállt volna, mint 1956 előtt. Ha későbbre halasztják az átszervezést, az súlyos társadalmi, gazdasági, politikai problémákat okozott volna. Egy döntés helyessége mindig összefügg az időpont megválasztásának helyességével. De hiába lett volna helyes az 1959-es döntés, ha nem követi egy általában helyes, viszonylag konzekvens parasztpolitika. Ha ma a valóság egyértelműen helyesnek mutatja a húsz évvel ezelőtti döntést, abban az azóta követett politika helyessége is benne van. Helyes döntéseket is tönkre lehet tenni elhibázott politikával.

1945-ben a magyar baloldal, elsősorban a kommunisták, azzal a messianisztikus tudattal indultak neki az új életnek, melyet a korszak himnusza úgy fogalmazott meg, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot”. Az első évek igazolni látszottak ezt a hitet; az ország szinte elképzelhetetlenül gyorsan kiheverte a háború pusztításait, s talpra állt. Az 1949 után következő időszak, amely ideológiát gyártott ebből a hitből, szétzúzta valóságtartalmát.

1957-ben senkiben sem volt ez az önfeledt hit, mindenki hosszabbnak, keservesebbnek vélte a katasztrófából való kilábalás útját. Kádár legalábbis őszintén bevallja ezt. Az, hogy a hatalom lényegében 1957 tavaszára megszilárdult, hogy a népgazdaság 1957 végére talpra állt, olyan hihetetlenül gyors eredmény volt, amire senki sem számított. Történészek elemezzék majd ennek pontos okait, én csak a tényt regisztrálom.

Ugyanilyen váratlan gyorsasággal zajlott le a falu gyökeres átalakulása is. Egy évtizeddel a szövetkezetesítés hatalmas megrázkódtatása után a magyar mezőgazdaság stabilizálódott, s dinamikusan fejlődni kezdett; a termelés 1970-ben 30, 1980-ban 70 százalékkal haladta meg az 1960-as évit. A közös gazdálkodás Magyarországon egyértelműen jobbnak bizonyult az egyéninél.

Ez elképzelhetetlen lett volna, ha az eleinte felzaklatott, elbizonytalanodott parasztság nem találta volna meg viszonylag gyorsan a helyét az új társadalmi-gazdasági rendszerben. Nem volt könnyű. Százezrek éreztek úgy, hogy életük értelmétől, egyetlen vagyonkájuktól, a földtől fosztották meg őket. Nem felejtem el a kiürült tekintetű parasztembereket, a zokogó asszonyokat, nem felejtem el az újra meg újra megfogalmazott, eszelős, kétségbeesett reményt: „Ugye, egyszer majd visszaadják?” S a magam ugyanolyan kétségbeesett bizonykodását, nem, a földet nem fogják visszaadni, próbáljanak belenyugodni, próbálják elfogadni, hogy ezentúl közös földön, közösen dolgoznak majd.
S nemcsak a föld elvesztése volt szörnyű megrázkódtatás a parasztnak, az is, hogy az egész élete megváltozott. Aki addig a napjait, óráit maga osztotta be, aki úgy érezte, a maga ura – még ha látástól vakulásig kellett is dolgoznia –, annak most meg kellett szoknia, hogy mások elképzelései, utasításai szerint dolgozzék. Nagyon nehéz volt. De egy évtized alatt – s ez még a rövidre szabott emberi életben sem reménytelenül hosszú idő – a magyar paraszt beleszokott a közös gazdálkodásba, elfogadta azt, s ma már, azt hiszem, nagyon kevesen vannak, akik visszakérnék régi földjüket. Számomra ez legalább olyan bizonyítéka a parasztpolitika helyességének, mint a termelési eredmények.

Ahhoz, hogy ez létrejöjjön, kellett az a politikai elv is, amit Kádár így fogalmazott meg: „Az új társadalmi rendszer, egy új világ születése nem megy kínok és keservek nélkül. A mi pártunk éppen ezért kötelességének tartja, hogy úgy harcoljon az újért, úgy valósítsa meg az újat, hogy ne járjon a szükségesnél több problémával, se a társadalom, se az egyes emberek számára, mert abból a társadalomnak haszna nincs, az új születését nem gyorsítja és nem segíti, tehát kerüljük el, ha lehet.”

Hogy ez nem mindenütt, nem mindig sikerült? Kétségtelen. Alapjaiban talán mégis.

John Reed híres könyvének címe alapján, patetikusan fogalmazva, azt mondhatnám: egy mondat, amely megrengette Magyarországot. A mondat, melyet Kádár 1961 decemberében fogalmazott meg, így hangzik: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”

A mondat nem Kádártól származik. Sztálin is, Rákosi is gyakran hangoztatták, az ellenkező előjellel: „Aki nincs velünk, az ellenünk van.” Lenin mind a két változatot használta, nem is egyszer. Alighanem egyikük sem tudta, hogy maga a mondat – és a gondolat – több ezer éves. A Bibliában három evangélista, Lukács, Márk és Máté, Jézus szájába adja: „Aki nincs ellenünk, mellettünk van.” És az ellenkezőjét is: „Aki velem nincs, ellenem van.”

Az Újtestamentum szerint János mondta Jézusnak, akadt egy ember, aki az ő nevében ördögöket űz, de mivel nem volt hajlandó a tanítványokhoz szegődni, eltiltották ettől. Erre mondta Jézus, ne tiltsák, mert aki nincs ellenük, az velük van. Amikor pedig az emberek kételkedtek abban, hogy az ő hatalma istentől van s nem a sátántól, Jézus a föltétlen hitet követelte, mondván, aki nincs vele, az ellene van.

Ez a két egymással feleselő gondolat az emberiség egyik alapképlete. Ember és ember közötti kapcsolatra éppúgy érvényes, mint csoportok, osztályok, országok viszonyára. Lenin joggal használta mind a kettőt. Amikor a szovjethatalom élethalálharcát vívta, ellenség volt mindenki, aki nem támogatta őket a harcban. Amikor viszont megszűnt a végveszély, szövetségessé vált mindenki, aki nem támadt a társadalmi rend ellen. Rákosi jelszava azért volt hamis és politikailag káros, mert nem a végveszély fenyegetettségében alkalmazta, s százezreket idegenített el a társadalmi rendtől, akiket türelemmel, megértéssel meg lehetett volna nyerni.