Gyurkó-könyv Kádárról, IX. rész: A vas és acél országától az új gazdasági mechanizmusig

Elterjedt vélemény: a szocialista országok minden nyűge, hibája, nehézsége arra vezethető vissza, hogy a szocializmus nem a gazdaságilag és társadalmilag fejlett országokban jött létre, ahogy Marx elképzelte, hanem a fejletlenekben. Magyarország a negyvenes évek végétől egy hidegháborús világban, a fenyegetettség pszichózisában élt. Ez is magyarázata annak, hogy igyekeztünk „a vas és acél országa” lenni. Nem volt könnyű feladat egy nyersanyagszegény, elsősorban agrárországban. A Monarchiának Magyarország volt az éléstára, míg az ipar elsősorban Ausztriában és Csehországban fejlődött ki. A harmincas években ugyanez ismétlődött meg a német–olasz–magyar szövetségben.
Ennek ellenére Magyarország tizenöt év alatt ipari-agrár ország lett. De milyen áron! A negyvenes évek végétől erőltetett ütemben készültek a nagyberuházások, elsősorban a nehéziparban. Az eredmény: 1950-től 1952-ig az ipari termelés 50 százalékkal nőtt, a lakosság életszínvonala 20 százalékkal csökkent.

Nem volt szerencsés a teljesen centralizált gazdasági irányítás sem. Minden termelési mutatót központilag határoztak meg; úgy gondolták, a fővárosban egy íróasztalnál pontosan meg lehet és meg kell szabni, hogy az ország valamennyi termelőegységében miből, mennyit gyártsanak. Ez a struktúra egyébként szervesen összefüggött a hatalmi struktúrával, melyben minden lényeges döntés néhány ember kezében összpontosult.

Az sem bizonyult célravezetőnek, hogy az eredeti elképzelésekkel szemben az ország szinte minden termelőegységét államosították; nemcsak a gyárakat, üzemeket, bankokat, hanem a cukrászdákat és vendéglőket, a cipész- és lakatosműhelyeket, borbélyokat és fűszerüzleteket is. Némi túlzással azt mondhatnám, az az ideálkép lebegett az akkori vezetők előtt, hogy az egész országban egyetlen vasgyár, egyetlen pékség, egyetlen élelmiszer-kereskedelmi vállalat, egyetlen termelőszövetkezet legyen, amit aztán gombnyomásra, központilag lehet irányítani.

Az is a kor sajátosságához tartozott, hogy a termelésben egyetlen szempont számított: a mennyiség. Ennek is volt reális alapja; nem tudtak annyi szenet bányászni, acélt önteni, ruhát készíteni, kenyeret sütni, ami kielégítette volna az ugrásszerűen megnőtt igényeket. A minőség azoknál az áruknál sem számított, melyek a külkereskedelembe kerültek, mert a többi szocialista ország ugyanolyan hiányproblémákkal küszködött, s mindenre volt vevő, minden mennyiségben, a minőségtől függetlenül. Magyarország pedig, minden ideológia ellenére, hiába igyekezett önellátó lenni, a nélkülözhetetlen nyersanyagokat be kellett szereznie, s ezekért árut kellett adnia.

Ez a központilag irányított óriásgépezet működött ugyan, de recsegve-ropogva, s nemcsak a fogaskerekek törtek, nemcsak emberek kerültek a kerekek közé, az egész struktúra összeroskadással fenyegetett. Nem fokozta az emberek munkakedvét, hogy az érdekeltséget lényegében kiiktatták a gazdasági életből. Egyrészt fantasztikus, ezerszázalékos normateljesítéseket produkáltak, melyekről azok tudták a legjobban, hogy hazugság, akik a szakmában dolgoztak, másrészt, amint megemelkedett a teljesítmény, felemelték a normát, s a túlteljesítés kötelező lett. Így alakult ki az a helyzet, hogy az üzemek, termelőegységek, brigádok, munkások lehetőleg a 103 százalékos teljesítményre törekedtek, ami elég volt, hogy túlteljesítvén a tervet, dicséretet kapjanak, de nem volt túl sok, hogy módosítsák a terveket, a normákat. „A munka nálunk becsület és dicsőség dolga” – hirdette a korabeli jelszó, ami éppen az alapvető marxi kategóriát, az érdeket iktatta ki a gazdasági életből.

Mindehhez szükségszerűen hozzájárult az adminisztráció hihetetlen növekedése. Volt ennek Magyarországon hagyománya: a két háború között a legjelentéktelenebb tisztviselő is jóval magasabb helyet foglalt el a társadalmi hierarchiában, mint a legképzettebb szakmunkás. Az egyik úr volt, a másik proli. Munkások, parasztok tízezrei mért ne igyekeztek volna, hogy végre ők is, a gyerekeik is „urak” legyenek? Sokan parancsszóra kerültek az íróasztalhoz, pedig szívesebben maradtak volna a munkapadnál, a földeken. Nem egyet ismertem közülük; életük gyakran tragédiába torkollott.

Kímélet nem volt, a központosított irányítás megkövetelte a kimutatások, jelentések, statisztikák millióit, s ezeket valakiknek gyártani, feldolgozni, iktatni, lerakni kellett. Magam is évekig készítettem, ellenőriztem, továbbadtam kimutatásokat; tudom, hogy a magyar gazdaságot papírhegyekből kiszűrt számok alapján irányították, melyek vajmi kevéssé tükrözték a valóságot. Az érdek abban a torz formában jelentkezett a gazdasági életben, hogy mindenki a saját érdekeinek megfelelően kozmetikázta a jelentéseit. Ha létezett volna egy csalhatatlan, mindent eldönteni képes Központi Agy, az is rosszul döntött volna, mert hamis adatokat kapott.

A hatvanas években ugyan csökkentek a gazdasági élet legkirívóbb hibái, de a struktúra lényegében nem változott, s újabb problémák is jelentkeztek. Mindenekelőtt a munkaerőhiány. A rohamléptekkel fejlődő iparnak két nagy tartaléka volt, a falu és a nők. Az iparban foglalkoztatottak száma 1950 és 1965 között megkétszereződött, míg a mezőgazdaságban dolgozóké csaknem a felére csökkent. Ebben a tizenöt évben közel 1 millióval nőtt a női dolgozók száma, s ezeknek nagy része is az iparba került. Ekkorra azonban lényegében kimerültek a tartalékok, az ipar fejlődését nem lehetett többé mennyiségi tényezőkkel fokozni.
Nem kisebb problémát jelentett, hogy az ország lakosságának akkor már nem voltak kenyér- és ruhagondjai, s nem volt hajlandó bármilyen árut megvásárolni. A vállalatok sem, a külföld még kevésbé. A gyárak viszont ontották az árut, mert elsősorban a mennyiségi termelésben voltak érdekeltek, s mindegy volt, van-e vevő a legyártott termékekre. A raktárak egyre zsúfoltabbak lettek, egyre több eladhatatlan áru halmozódott föl.

Amikor az ember mindennap jóllakik, s van már ruhája, cipője – jobb, ha nem felejtjük el: 1945 előtt ez az ország lakosságának legalább egynegyedére nem volt érvényes –, akkor vásárolni kezd: hűtőszekrényt, mosógépet, televíziót, gépkocsit. S noha az ötvenes évek közepétől nagyjából helyreállt a nehéz- és könnyűipar mesterségesen felborított egyensúlya, s a lakosság áruellátása egyre jobb lett, jelentkezett egy újabb probléma: a szolgáltatások hiánya. Aki fürdőszobás lakásba költözik, azt akarja, hogy megjavítsák a kád csapját, ha csöpög; a gépkocsit folyamatosan karban kell tartani; meg kell javítani a mosógépet, a televíziót, a rádiót. Erre a feladatra a mennyiségi termelésre beállt nagy- és középüzemek nem voltak alkalmasak. Most érződött igazán a megszűnt lakatos-, vízvezetékszerelő-, asztalos- és egyéb műhelyek hiánya.

Ebből a hiányból született az úgynevezett második gazdaság, vagyis az, hogy a szerelő, az ács, a mázoló, miután ledolgozta a munkaidejét, vagy nemegyszer munkaidő alatt, másutt is vállalt munkát. Olykor borsos áron, de a megrendelők ki voltak szolgáltatva, mert az állami vállalatok, szövetkezetek határidőit nem lehetett kivárni. Az állam viszont megfosztotta magát attól, hogy ezeket a munkákat megadóztathassa.

Nem kisebb problémát jelentett, hogy a központilag megállapított árak nem feleltek meg sem a ráfordított költségeknek, sem a világpiaci áraknak. A termékek nagy részét a legkülönbözőbb okokból államilag dotálták, úgyhogy nemcsak azt nem lehetett megállapítani, melyik áru gyártása mennyire kifizetődő, de azt sem, melyik vállalat dolgozik nyereségesen és melyik veszteségesen.

A gazdasági mechanizmus felülvizsgálatának története sok mindent elmond a magyar politikai, szellemi, tudományos életről. A reform szükségessége már 1957-ben felmerült, de akkor heves vita után elvetették. A hatvanas évek elején ismét napirendre került, a Központi Bizottság 1964. decemberi ülésén már hangsúlyosan, s Kádár 1965 elején bejelentette az országgyűlésen, hogy egy év múlva napirendre tűzik a gazdaságirányítás gyökeres megreformálását. Közgazdászok, politikusok, szakértők százai vettek részt a vitákban, a tervezésben, az előkészítésben, s Kádár az 1966-os pártkongresszuson közölte, hogy 1968. január 1-vel bevezetik az új gazdasági mechanizmust. Az 1970-es kongresszuson jelentette, hogy a reform beindult s jól működik. A hetvenes évek elején a reformfolyamat mintha megtorpant volna, de néhány év múlva fokozott hatékonysággal és erővel folytatódott.

A reform lényegét Kádár 1965-ös országgyűlési beszédében így fogalmazta meg:

„Mi az utóbbi években az iparvállalatok összevonásán kívül nem változtattunk gyökeresen gazdasági szervezetünkön, gazdasági irányító apparátuson részben azért, mert kielégítően működött, részben, mert – helyesen – stabilitásra törekedtünk. Most azonban már mind több jel mutat arra, hogy alapos vizsgálatnak kell alávetnünk gazdaságirányítási rendszerünket, és ki kell dolgoznunk az ésszerű továbbfejlesztéshez szükséges elgondolásokat. Az erősen központosított gazdaságirányítás lassú, nehézkes. Részben ebből következik, hogy jelenleg a drága nyersanyagból jelentős munkával megtermelt áru egy része nem felel meg eléggé a hazai és nemzetközi piac követelményeinek, és raktáron marad. Áruink korszerűsége különösen fontossá válik most, amikor a békés egymás mellett élés körülményei közepette mindinkább kibontakozik a két társadalmi rendszer közötti verseny, amely egyben kereskedelmi verseny is. A nemzetközi piacokra korszerű, a versenyt árban és minőségben álló árukat kell vinnünk, mert különben alulmaradunk. Ez a nyugati piacra szól. De hozzátehetem, vége annak az időnek, hogy a szocialista világon belül bárki silány vagy használhatatlan árut vesz át tőlünk, mint ahogyan mi sem veszünk át ilyeneket másoktól. Sajnos, anyagi ösztönzőink is inkább a mennyiségi tervek túlteljesítését segítik, mint a gazdaságos termelést és a termékek minőségének javítását. Sőt az a helyzet, hogy gyakran a prémium- és a jutalmazási rendszer éppen a minőségi követelmények ellen hat.”

De megfogalmazódott beszédeiben, írásaiban a reform jó néhány más alapkérdése is. Kádár a legritkább esetben használ szakkifejezéseket, még a legegyszerűbbeket sem. S ez nemcsak alkat kérdése.

– A politika feladata – mondja –, hogy az átlagember fejével gondolkodjék. Az emberek pedig nem közgazdasági, filozófiai kategóriákat tapasztalnak, hanem a valóságos helyzeteket, állapotokat.

Egyik beszédében egy Kanadában élő magyart idéz, aki azt mondta, Magyarországon szeretne dolgozni, és Kanadában kapni a fizetését. Mivel az anyagi ösztönzés alig működött, az emberek nemigen hajtották magukat a munkahelyükön. Ez aztán megmutatkozott a nemzeti jövedelemben s az ennek alapján kifizethető bérekben.

Egy másik alkalommal azt mondta Kádár: ha egy parasztember 16 forintot kap egy munkaegységért, annak megfelelően értékeli a szocializmust. Ha 42 forintot, annak megfelelően.

A munkáról: „Hajdanában a kocsiba fogott lovak között volt egy lógós, amelyiknek csak annyit kellett tennie, hogy szépen tartsa magát, mert a másik négy húzta a kocsit. Egy ország, egy nép nem élhet úgy, hogy négy húz, egy meg szépen lobogtatja a sörényét.”

A dotációról: „Hat évvel ezelőtt ha egy ember bement a söntésbe és kért két deci bort, 80 fillér állami prémiumot kapott azért, hogy megitta. A borivó ugyanis kevesebbet fizetett érte, mint amibe a bor az államnak került.”

A szolgáltatásokról: „Engedjék meg, hogy egy levelet idézzek, amelyet a fővárosból írt egy asszony vidéken dolgozó férjének: »A lyuk a szobád falán még megvan. Hétfőn kellett volna jönniük a munkásoknak. Nem jöttek, mert lakodalomban voltak. Kedden ünnepnap volt, szerdán jöttek, de akkor esett az eső, s azt mondták, ők esőben nem tudnak dolgozni, várni kell, amíg eláll. Most várjuk, hogy elálljon az eső. De én bízom, hogy mire hazajössz, mégis eltűnik a lyuk.« Ezt a levelet a múlt század nyolcvanas éveinek eseményeivel foglalkozó könyvben olvastam; írója Párizsban élt, s a világhírű impresszionista festő, Renoir felesége volt. De ezeket a sorokat ma is, Budapesten is sokan papírra vethették volna.”

Jól emlékszem, milyen türelmetlenül várta a hatvanas évek közepén az ország egy része a reform bevezetését. S milyen aggódva egy másik része.

– Nem azért kellett három évig dolgozni a reform koncepcióján – mondja Kádár –, mert a közgazdászoknak nem voltak elképzeléseik. Voltak gazdasági tervek, de a társadalmi, politikai hatással is számolni kellett a reform megítélésében. Kezdetben nem volt egységes a Központi Bizottság, és nem volt egységes az ország sem. Márpedig akkor a stabilitás megőrzése mindennél fontosabb volt: túl közel volt még az ötvenhatos megrázkódtatás. Inkább vitatkoztunk, ameddig csak lehetett, hogy megteremtsük az egységet.

Jellegzetes kádári magatartásforma és gondolkodásmód. „Én már olyasfajta harcos vagyok – mondta egyik felszólalásában –, hogy ha elkiáltom magam: előre, akkor mindig szeretem tudni, hányan jönnek utánam. Enélkül nem lehet harcolni. Ha öten jönnek, akkor olyan sánc felé megyek, amelyet öt emberrel meg tudok ostromolni; ha 150-en, akkor más feladatot is vállalhatok.”

Ugyanígy vitatkozott 1956-ban, amikor ugyancsak tárgyalt és tárgyalt, noha azt hiszem, kezdettől tudta, hogy tárgyalófeleinek egy részét nem fogja meggyőzni. Így volt ez a falu átalakításakor, a nemzeti egység meghirdetésekor is. Ne képzeljük, hogy minden új javaslat, gondolat Kádártól származik; tanult ő is, nem keveset, a valóságból is, másoktól is. És amikor már kialakult az elképzelése, akkor is tudta, hiába van igaza, ha jelentős rétegek nem fogadják el azt. Megpróbálta hát meggyőzni a más véleményen lévőket, anélkül hogy feladta volna, amit akart.

Jellemző, hogy az új gazdasági mechanizmus egyik sarkalatos követelményét, melyet még most, a reform második felvirágzásakor sem sikerült igazán elfogadtatni a közvéleménnyel, Kádár már 1962-ben megfogalmazta: „A nem gazdaságos, elavult termékek gyártását be kell szüntetni, a felszabaduló termelési kapacitást ésszerűen kell hasznosítani. Ez a munkaerő bizonyos tervszerű átcsoportosítását is igényli.”

Tizenhét évvel azután, hogy ezek a mondatok a VIII. Pártkongresszuson elhangzottak, az ország egyik legnagyobb gyára háromszáz embert, akit nem tudott ésszerűen foglalkoztatni, elbocsátott. Az országos felháborodás olyan nagy volt, hogy a sajtó, a televízió hetekig foglalkozott ezzel az esettel: háromszáz ember az utcára került! Természetesen senki sem került az utcára, de az embereknek munkahelyet kellett változtatniuk. Ilyesmi azonban ebben az országban húsz éve nem fordult elő.

Sok minden rosszul alakult Magyarországon az elmúlt három évtizedben. Az azonban bizonyos: az állampolgárok a hatvanas évektől kezdve megszokták, a létbizonytalanságnak még az árnyéka sem fenyegeti őket. Hogy valakit elbocsássanak a munkahelyéről, ahhoz legalábbis lopnia kellett. Akár jól dolgozott, akár rosszul, akár szükség volt a munkájára, akár nem, maradt a helyén. Védték öt a törvények, védte a munkaerőhiány, védték a rossz szabályozók, védte a rosszul értelmezett humanizmus. Munkaadó és munkavállaló közül ebből a szempontból kétségtelenül az utóbbi volt előnyben, aki viszont bármikor munkahelyet változtathatott, ha összekülönbözött főnökeivel, ha rosszul érezte magát a környezetében, ha másutt ráígértek a bérére. Ez vonatkozott a dolgozók többségére, a segédmunkásokra, a szakmunkásokra. Számukra mindig akadt új munkahely.

Érthető, hogy egy országban, ahol a munkanélküliség százezreket érintett és fenyegetett, hatalmas eredmény volt a teljes létbiztonság, s érthető, az ország görcsösen ragaszkodott és ragaszkodik még ma is ehhez: nem látja, vagy nem akarja látni azokat a hátrányokat, melyek ebből adódnak. Ez az egyik magyarázata, miért lehetett olyan nehezen bevezetni a reformot, miért akadozott, miért torpant meg, miért küszködik ma is nehézségekkel.

– Elmondtam sokszor – mondja Kádár –, amit voltaképp nem is kellene elmondani, hiszen mindenki tudja: nem igaz, hogy Magyarországon munkaerőhiány van. Az igazság az, hogy a munkaerő nem ott van, ahol leginkább szükség lenne rá. Természetesen mindig mindenki egyetért velem. Aztán hazamennek, és várják, hogy a többiek tegyenek rendet a portájukon.

Tanúi lehettünk és lehetünk egy érdekes jelenségnek: minden gondolkodó ember dühöng és káromkodik, azt látva, hogy az egyik munkahelyen akadozik a munka, mert nincs elég ember, a másikon meg lógatják a lábukat a dolgozók, mert nincs elég munka; az egyik üzemben ráfizetésesen termelnek, a másikban nem tudják kihasználni a drága gépparkot. És ugyanezek az emberek felháborodottan tiltakoznak, a szocializmus, a humanizmus elvének megsértését emlegetik, ha ezen a helyzeten netán úgy akarnak változtatni, hogy a változás őket is érinti.

A hiba természetesen elsősorban nem az emberekben van, hanem a struktúrában. A reform kezdeti időszakának legnagyobb problémája alighanem az volt, hogy senki sem tudta pontosan, milyen ütemben és milyen mértékben lehet és kell átalakítani a gazdasági rendszert anélkül, hogy veszély fenyegetné a népgazdasági és társadalmi egyensúlyt. Voltak, akik siettették a folyamatot, voltak, akik lassították. Mindenesetre a gazdasági reform 1968-ban beindult. Hogy Kádár milyen jelentőséget tulajdonított ennek, azt jól tükrözi következő gondolatmenete:

„Véleményem szerint a gazdasági vezetés reformját mint feladatot egy sorba helyezhetjük azzal, amit 1956-ban a munkáshatalom védelme, a 60-as évek fordulóján a mezőgazdaság átszervezése érdekében tettünk. Miért? Mert ha mi lenini szellemben gondolkodunk, kommunistaként élünk és dolgozunk, akkor mindig fel kell tennünk a forradalmár számára lényeges kérdést: melyik most az a láncszem, amely szocialista forradalmunk ügye szempontjából a legfontosabb. Nem azt mondom – remélem, senki sem ért félre –, hogy a hatalom vagy a mezőgazdaság átszervezése nem fontos, csak a gazdasági reform. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy most és a legközelebbi években az ország belső fejlődését tekintve a reform az a láncszem, amelyen a szocialista forradalom megfelelő előrehaladása és munkáshatalmunk erejének további növekedése múlik. Kérem, hogy ilyen fontos kérdésként tartsák ezt számon, s így is foglalkozzanak vele. Ez nem szorul bővebb magyarázatra. Az emberek azt már tudomásul vették, rendben levőnek találták, hogy a népi demokratikus rendszer él, és a mezőgazdaság szocialista átszervezése megfelelő körülmények között és megfelelő módon megtörtént. S most felteszik a kérdést, hogyan tovább? A tovább a mi számunkra a gazdasági vezetés reformja. Látszatra közgazdasági, népgazdasági kérdés, amely azonban visszahat hatalmunk és rendszerünk szilárdságára, munkásosztályunk politikai hangulatára, arra, hogy milyen bizalommal tekintenek a pártra, s követik a pártot és a kommunistákat. Ilyen horderejű kérdés ez.”

A gazdasági reform végrehajtása a hetvenes évek elején mégis megtorpant. 1974-ben felmentettek tisztségéből több vezetőt, akiket a közvélemény a reform szorgalmazóiként ismert. Hírek és rémhírek szaladtak végig az országon; a „kemény kéz” politikájának visszatéréséről, a reform kudarcáról, a politika megmerevedéséről, sőt Kádár háttérbe szorításáról beszéltek. Néhány nappal a Központi Bizottság ülése után futólag találkoztam Kádárral egy parlamenti fogadáson. Fáradt volt, gondterhelt.

– Mi újság? – kérdezte. – Van pánik?

Pánik nincs, mondtam. De nagy a bizonytalanság. Sokan attól félnek, visszafordulunk az úton.

Mint a legtöbb emberen, Kádáron is észrevenni, amikor nagyon határozott. Akkor az volt.

– Sok mindentől kell tartanunk – mondta. – De visszafelé nekünk nincs utunk. Ezt megmondhatja akárkinek.

Tény, hogy abban az időben feszültség keletkezett a munkásság és a parasztság között. A hatvanas évek közepétől a parasztság életszínvonala olyan rohamosan növekedett, amilyenre a városokban nem volt példa. A falvakban gombamód nőttek ki a földből a régi vályogviskók helyett az összkomfortos családi házak, a hetvenes években magam is jártam nem egy olyan portán, ahol a különböző mezőgazdasági gépeken kívül a családnak két, nyugati gyártmányú személygépkocsija volt. Ez Magyarországon a legkiemelkedőbb jövedelmű értelmiségiek körében is ritkaság.

Akik úgy vélték, hogy a gazdasági reform többet nyújt a parasztnak, mint a munkásnak, arról feledkeztek meg, hogy a parasztság anyagilag sokkal mélyebbről indult. S a háztáji gazdaságokban megtermelt többletjövedelmet nem napi nyolcórai munkával szerezték meg. Egyre szaporodtak a vegyes családok is, melyeknek egyaránt voltak munkás- és paraszttagjai, tehát alapvetően nem lehetett már teljesen szétválasztani a két osztály érdekeit. A parasztság termelőkedvét pedig a biztonságérzeten kívül csak anyagi ösztönzéssel lehetett fokozni, s ezen múlott a munkásság és a városi lakosság egyre javuló élelmiszerellátása, a népgazdasági mérleg egyensúlya, de az egész ország közhangulata is. Súlyos hiba volt azt gondolni: a valós feszültségeket úgy kell feloldani, hogy a parasztság reálisabb anyagi ösztönzését visszafogják, ahelyett hogy kidolgoznák a munkásság reálisabb ösztönzését. Azok, akik a munkásság életszínvonalát a paraszti jövedelmek megnyirbálásával akarták emelni, az ellenkezőjét érték volna el, amire volt is jel a reform megtorpanásának idején. A parasztság, ha úgy érzi, nem kifizetődő számára a többletmunkából adódó többlettermelés, abbahagyja azt.

Kétségtelen az is, hogy az új gazdasági mechanizmus bevezetése után szaporodó magánkisiparosok és -kiskereskedők jó részének jövedelme is messze meghaladta a munkásokét. De ezt a problémát sem lehetett úgy megoldani, hogy ismét visszafogják a magánszektort, arra hivatkozva, hogy magas jövedelme ingerli a többi dolgozót. Egyszer már bebizonyosodott, hogy a szolgáltatásokat a nehézkes állami vállalatok nem tudják megoldani, s ezek megoldatlansága legalább annyira ingerelte az országot. Az egyre erősödő, nemcsak gazdasági, hanem társadalmi, erkölcsi következményekkel is járó második gazdaság elterjedése jól jelezte ennek a kérdésnek a megoldatlanságát.

Nem tudom egyértelműen elítélni, hogy Magyarországon, alig harminc évvel azután, hogy kilépett egy félfeudális társadalmi-gazdasági rendszerből, ahol a különféle előjogoknak döntő szerepük volt, eluralkodott az egyenlőség szelleme, s nem kevesen a szocializmus megcsúfolásának vélték, hogy némelyeknek telik luxusvillára, nyaralóra, gépkocsira, tengerentúli utazásra, amíg másoknak mindennapos gondjaik vannak. Ez az egalitarianizmus azonban megfeledkezett arról, hogy a kiemelkedően magas jövedelmek, a kivételektől eltekintve, kiemelkedő tehetségből vagy többletmunkából adódtak, illetve ott keletkeztek, ahol az államnak nem sikerült megoldania a megfelelő termelési és elosztási mechanizmust. Az indokolatlan és erkölcstelen mellékjövedelmek, a borravalók és csúszópénzek egészségtelen elszaporodása a legtöbb esetben ilyen okokra vezethető vissza, nem pedig arra, hogy az új gazdasági mechanizmus kieresztette a palackból a kispolgáriság szellemét, mint ezt nem kevesen hitték vagy vallották.

Már jóval az új gazdasági mechanizmus bevezetése előtt kirobbant az úgynevezett „fridzsiderszocializmus” vita, s megkavarta az ország közvéleményét. Sokan úgy vélték, a jólét veszedelmes, s ha Magyarországon is elhatalmasodik a fogyasztói szemlélet, ha az emberek arra törekszenek, hogy legyen autójuk, hűtőgépük, nyaralójuk, ha a magánjavak gyarapszanak, a társadalomban újjátermelődik a kispolgárság. Ebben van igazság, az elmúlt időszak is bizonyítja, de elképzelhetetlennek vélek olyan szocialista társadalmat, amely nem törekszik a jólét növelésére. Aszkézisre sarkallni lehet egy népet, kiélezett helyzetekben szükséges is. Távlatban, folyamatban ez elképzelhetetlen. A szocializmusnak más eszközökkel kell elérnie, hogy az ember célja ne kizárólag a gazdagodás legyen, nem a jövedelmek visszafogásával. Ezt kimunkálni és megvalósítani ennek a társadalmi rendnek legfontosabb feladatai közé tartozik.
A marxista elmélet szerint a szocialista társadalomban mindenki a végzett munkája szerint, a kommunizmusban mindenki a szükségletei szerint részesül a nemzeti jövedelemből. Évtizedek óta valljuk ezt az elvet, s évtizedek óta nem tartjuk be. Ebben is az egalitarianizmus jelentkezik; bizonyos értelemben helyesen. Van, aki százszoros hasznot hoz az országnak, mint az átlagemberek. Nem hiszem, hogy okos lenne ezért százszoros jövedelemben részesíteni. Már csak azért sem, mert ebben a társadalmi rendszerben egyszerűen nem tudna mit kezdeni ezzel az összeggel. Ugyanakkor hibás az a gyakorlat, amelyik nem vagy alig tesz különbséget jól és rosszul, tisztességesen és lelkiismeretlenül, tehetségesen és tehetségtelenül dolgozó emberek között. Keserű törvény, de törvény Engelsnek az a megfogalmazása, hogy a szocializmusban nem jöhet létre az általános igazságosság: az egyik ember erősnek vagy tehetségesnek, a másik gyengének vagy tehetségtelennek születik, s ezeket az adottságokat a társadalom nem tudja kiegyenlíteni.

A végzett munka szerinti bérezés elvével általában mindenki egyetért, de az elvet végrehajtani nem olyan egyszerű. S ennek nem csupán az erős és sokban érthető egalitariánus szellem az oka, hanem részben a szegénység, részben a hibás gazdasági szerkezet. Itt üt vissza, hogy a szocializmus általában gazdaságilag fejletlen országokban jött létre; a társadalmi igazságosság megköveteli, hogy bizonyos összegű bért minden dolgozó megkapjon. Ez pedig azt eredményezi, hogy bizonyos fizetésnél többet senki sem kaphat. Magyarország mindeddig azért nem került gazdasági válságba, mert betartotta az alapelvet, hogy nem lehet többet szétosztani a lakosságnak, mint amennyit a társadalom megtermel.

A gazdasági mechanizmus körüli viták, a reform megtorpanása vagy elbizonytalanodása egyaránt visszavezethetők mind általános politikai, ideológiai, szemléleti, mind gazdasági okokra. Kissé leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnék: az egalitarianizmus harcolt az érdekeltséggel, a központi irányítás az önállósággal, az elvont közérdek a konkrét egyéni és csoportérdekkel, a mennyiség a minőséggel, az ártámogatás a világpiaci árral, a megszokottság a kockázatvállalással.

A felsorolt nehézségek nem azt jelentik, hogy a magyar gazdaság csődbe jutott. Ellenkezőleg: a növekedés állandó volt az élet szinte minden területén, olyannyira, hogy a lakosság megszokta, s manapság már nem kis problémát jelent ezen változtatni.

1950-hez viszonyítva 1980-ban a nemzeti jövedelem csaknem ötszörös, a bruttó ipari termelés több mint nyolcszoros, az építőipari termelés hat és félszeres, a mezőgazdasági termelés kétszeres, a behozatal és a kivitel egyaránt több mint húszszoros, a reáljövedelem több mint háromszoros, a lakásépítés két és félszeres, a bölcsődei férőhelyek száma több mint tízszeres, az óvodai férőhelyeké négyszeres, a középiskolákban és felsőfokú oktatási intézményekben tanulók száma háromszoros. Amíg 1950-ben 37 ezer külföldi érkezett Magyarországra, 1980-ban 14 millió; több, mint az ország lakossága. A külföldre utazó magyarok száma 1950-ben 19 ezer volt, 1980-ban több mint 5 millió. 1950-ben a lakosság 47 százaléka részesült ingyenes orvosi ellátásban, 1980-ban minden magyar állampolgár. 1960-ban 600 ezer rádió és 16 ezer televízió volt az országban, 1980-ban mindkettőből két és fél millió.

Én még emlékszem a gyerekkoromra, amikor szomszédos családok gyűltek össze egy-egy recsegő-ropogó rádiókészülék mellett, hogy meghallgassák a budapesti adót, mert mást nem lehetett fogni, s már felnőttként emlékszem, amikor egy-egy televíziós készülék előtt lépcsőházak lakói kuporogtak. A felszabadulás előtt a legmagasabb rangú ember, akit ismertem, egy ezredes és a Magyar Rádió egyik igazgatója volt; autója nem volt egyiküknek sem. 1980-ban Magyarországon a lakosságnak 1 millió gépkocsija van.

A hetvenes évek közepén bekövetkezett világgazdasági árrobbanás Magyarországot nagyon kedvezőtlen helyzetbe hozta. Ma 20 százalékkal többet kell exportálnunk ugyanannyi importcikkért, mint öt évvel ezelőtt, 35 százalékkal többet, mint 1950-ben, 60 százalékkal többet, mint a második világháború előtt. 1957 óta 1980-ban fordult elő először, hogy az előző évhez viszonyítva a nemzeti jövedelem, a bruttó ipari termelés, a behozatal és a kivitel, a lakosság reáljövedelme egyaránt valamelyest csökkent.

A világgazdasági válság, ha kissé késedelmesen is, eldöntötte a magyar gazdasági reform sorsát. S az út előrevezet. Kádár ezt 1976-ban így fogalmazta meg: „A világpiaci árváltozások fölötti kesergés és filozofálás helyett azt kell vizsgálni, hogy itthon mit tudunk tenni az ország fizetési mérlegének egyensúlyba hozása érdekében. Hozzáteszem, hogy most egy kényszerhelyzet alapján kellett elővennünk egy sor dolgot, de őszintén szólva: ha ez nem állott volna elő, akkor is – előbb vagy utóbb – saját hazai szocialista építőmunkánk kapcsán napirendre kellett volna tűznünk ugyanezeket a kérdéseket.” Négy év múlva a pártkongresszuson így összegezte véleményét: „A külső gazdasági feltételek kedvezőtlen megváltozása élesebben megmutatja gazdaságunk gyenge pontjait, munkánk hibáit. Felismertük ugyan, hogy a feltételek kedvezőtlen alakulásával szemben a termékszerkezet változtatásával, a szelektív iparfejlesztéssel kell és tudunk hatásosan fellépni, a gazdasági irányítás gyakorlata azonban nem tudott megfelelő mértékben, elég gyorsan és rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Az intenzív gazdálkodásra való áttérés, a termelés hatékonyságának javulása, a termelési és a termékszerkezet korszerűsítése elmarad attól az ütemtől, amit a helyzet megkövetel, s amit népgazdaságunk jelenlegi műszaki, technikai színvonala már lehetővé tesz.”

Ha ma, lényegesen rosszabb világgazdasági körülmények között derűlátóbbak lehetünk, mint a hetvenes évek közepén, annak elsősorban az az oka, hogy az ország és a vezetés felismerték: a gazdasági struktúra és mechanizmus jelentős átalakítása elengedhetetlen szükségszerűség, még ha okoz is újabb társadalmi feszültségeket. Sok mindennek nem tudjuk még a módját, túlságosan sok a huzavona, újra meg újra beleütközünk a maradiságba, konzervativizmusba, kényelmességbe, beleütközünk emberek, csoportok, rétegek érdekeibe, nem kedvező a világpolitikai helyzet sem, de a változtatás szükségességének felismerése és elismerése kétségtelen. Ezért van remény, hogy Magyarország ne csak helyreállítsa gazdasági egyensúlyát, hanem kidolgozzon egy olyan gazdasági struktúrát, amely alkalmas a fejlett szocialista társadalom létrehozására.