Az újjászületés
1956. november 4-én hajnalban a szolnoki adó hullámsávján sugárzó rádió bejelentette, hogy Kádár János vezetésével nyolctagú Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány alakult. Közölte a kormány rövid programját: a nemzeti függetlenség biztosítása; a szocialista rendszer védelme; a törvényes rend és nyugalom helyreállítása; a baráti viszony fenntartása minden szocialista állammal. A kormány bejelentette, a Szovjetunióhoz fordult azzal a kéréssel, hogy a Vörös Hadsereg egységei segítsenek helyreállítani az országban a rendet.
Kis létszámú kabinet, szűkszavú kormánynyilatkozat.
– Nem volt az olyan egyszerű – mondja Kádár. – A kormánylistára olyan is felkerült, aki nem is tudott róla. Meg olyan is, akiről mi nem tudtuk pontosan, hot tartózkodik. Csak abban lehettünk bizonyosak, hogy egyetértenek velünk. Részletes program kidolgozására végképp nem volt idő. Nem várhattunk, cselekedni kellett.
1957 júniusában így számolt be erről az országos pártértekezletnek:
„November elsején én Nagy Imréékkel megszakítottam az összeköttetést, habár ők még 2-án vagy 3-án egy kormánylistán az én nevemet is feltüntették. A többiek, Münnich elvtárs és mások is, azt tették, amit én. November 2-án mi már részben közvetve, részben közvetlenül megkezdtük a tárgyalást a szovjet elvtársakkal, a népi demokratikus országok vezetőivel és a nemzetközi munkásmozgalom más vezetőivel arról, hogy az ellenforradalom ellen fel kell venni a harcot, s arról, hogy ebben milyen támogatást nyújtanak a Magyar Népköztársaságnak. Ezek a tárgyalások 2-án megkezdődtek, 3-án készen volt az elhatározás, és hogy semmi időt ne veszítsünk, november 4-én megindult a támadás, mert minden nap derék kommunisták és hű magyar hazafiak százainak az életébe került.”
Egy magas rangú jugoszláv diplomata hitelt érdemlő visszaemlékezései szerint Hruscsov és Tito november 2-án találkozott Brioniban. Hruscsov beszámolt a jugoszláv államfőnek, hogy a lengyel, román, csehszlovák, bolgár és kínai vezetőkkel való tárgyalás során az a közös vélemény alakult ki, ha nem avatkoznak be a magyarországi eseményekbe, az országban polgárháború lesz. Amennyiben ENSZ-csapatok vonulnak be Magyarországra, mint néhány évvel azelőtt Koreába, a világháború veszélye fenyeget. Tito egyetértett ezzel, s hangsúlyozta, hogy az ellenforradalmat nemcsak fegyverrel, hanem politikailag is le kell győzni. Hruscsov közölte, hogy Kádár és Münnich elhagyta Budapestet.
Kádár János így számolt be erről 1958-ban az országgyűlésnek, amikor felmentését kérte a miniszterelnöki posztról, s Münnich Ferencet ajánlotta erre a tisztségre:
„Mi, akik annak idején, 1956. november 1-én és 2-án láttuk, hogy egy új kormány kell, szakítani kell az árulókkal, akkor a kezdeményezők között – ha ilyesmiről kell és lehet beszélni – Münnich elvtárs mindenesetre az elsők között volt, és kevés híján ő lett a miniszterelnök. Ezt most elárulom mint belső »műhelytitkot«. Münnich elvtárs volt az, aki azt ajánlotta, hogy én vegyem a kezembe a dolgok intézését mint miniszterelnök, hiszen ő hosszú ideig nem volt itthon, az emberek nem ismerik annyira állásfoglalását és cselekedeteit.”
Amikor a szolnoki rádió bejelentette az új kormány megalakulását, Nagy Imre a parlamentben tartózkodott. Rövid, négy nyelven közvetített rádiónyilatkozatban közölte az országgal és a nagyvilággal, hogy a kormány a helyén van, csapatai harcban állnak. Utána azonnal elhagyta az Országházat, s a jugoszláv nagykövetségre ment, ahol kéttucatnyi munkatársával együtt menedékjogot kapott.
A szovjet csapatok aznap hajnalban ismét bevonultak Budapestre. A harcok 4-5 napig tartottak, lényegében csak a fővárosban. A szovjetek nem vetettek be sem légierőt, sem tüzérséget, csak páncélos alakulatokat. A harckocsik gyalogsági fedezet nélkül támadták meg a felkelők gócait, s ha szétlőtték azokat – általában sajnos lakóházakat –, továbbhaladtak, a fegyveresek pedig újra összegyűlhettek. A felkelők benzines palackokat dobáltak a tankokra; nem egy harckocsizó szénné égett, összezsugorodott holttestét láttam az utcán heverni: iszonyatos látvány volt.
– 1957-ben gyűlésen vettem részt a moszkvai Putyilov-gyárban – mondja Kádár. – Bemutattak egy asszonyt, akinek a férje 1944-ben, a fia 1956-ban esett el Budapesten. Nehéz volt a szemébe néznem.
A fegyveres harc nemcsak azért fejeződött be néhány nap alatt, mert a honvédség nem szállt szembe a szovjetekkel. Azért is, mert november 4-e után már kevesen látták értelmét a harcnak, noha szájról szájra járt, hogy csak néhány napig kell kitartani, jönnek az ENSZ-csapatok. A fegyveresek egy része ekkor már üzleteket fosztogatott, áruházakat rabolt ki. Mások egy-két nap múlva abbahagyták a harcot, s hazamentek a családjukhoz, vagy elhagyták az országot. Sajnos, velük együtt távozott Magyarországról csaknem 200 ezer ember is, zömükben fiatalok, a legkülönbözőbb okokból. Voltak, akik okkal vagy ok nélkül féltek a megtorlástól, mások attól, hogy ismét egy Rákosi-féle önkényuralom következik, ismét mások, mert mindig is ellenségei voltak a szocializmusnak. De voltak közöttük zsidók, akiket megriasztott az ellenforradalom alatt itt-ott felparázsló antiszemitizmus, kalandvágyó fiatalok, olyanok, akik úgy vélték, nyugaton sokkal szebb az élet, vagy akik így akarták megoldani családi problémáikat. A többségük alighanem maga sem tudta pontosan, miért megy, csak ment a többivel, a szörnyű bizonytalanságtól, tanácstalanságtól, félelemtől űzve. „Ami a megzavarodottságukban 1956 végén innen kiszökött embereket illeti – mondta Kádár 1958-ban az országgyűlésen –, őszintén meg kell mondani, mi ezeket az embereket nagyon sajnáljuk.”
November közepén, amikor elhallgattak a fegyverek, a főváros néhány főutcája ismét olyan volt, mint a csatatér; az utcákon romok hevertek, az ablakok betörve, a házfalakon gránátok ütötte lyukak, a kirakatok bezúzva, a villamosvezetékek leszakítva. Az emberek órák hosszat álltak sorba kenyérért, tejért, krumpliért. Nem volt közlekedés, éjszakára kijárási tilalmat rendeltek el, az utcákon fegyveres járőrök cirkáltak. Ismét voltak, akik úgy érezték, évtizedekig nem lesz ebben az országban normális élet.
És a köztereken apró dombok, a harcokban elesettek sírjai. Sokról azt se tudták, ki fekszik ott. Újra meg újra remegő emberek hajoltak a lécekből összeeszkábált keresztfák fölé, betűzték a már fakuló feliratokat, ha volt egyáltalán felirat: eltűnt gyereküket, testvérüket, férjüket keresték. „Én sajnálom azokat is – mondta Kádár 1957 májusában –, akik a front túlsó oldalán haltak meg, beugratás következtében.”
A politikai, társadalmi, gazdasági egyensúly megteremtéséről egyelőre szó sem lehetett. A sztrájkok folytatódtak; az ország, elsősorban a főváros lakossága, gyakorlatilag október 23-a óta nem dolgozott. A kijárási tilalmat csak 1957 áprilisában oldották fel. Az ellenforradalom alatt és után alakult munkástanácsok, forradalmi és nemzeti bizottságok sok helyütt átvették nemcsak az üzemek, hivatalok, de az államigazgatás irányítását is. Igen erős volt a külföldi nyomás, s nemcsak a propaganda; az ENSZ újra meg újra igyekezett beavatkozni a magyarországi eseményekbe. Az országban illegális csoportok működtek, a különböző nyugati hírszerző szervek ügynököket, pénzt, fegyvert juttattak Magyarországra. Kiadták a jelszót: „Márciusban újra kezdjük!”
A kormány feltehetőleg gyorsabban úrrá lehetett volna a helyzeten, ha erőszakhoz folyamodik. Ezt akkor már megtehette volna; egymás után alakultak a jól felfegyverzett, megbízható karhatalmi alakulatok, újjászerveződött a rendőrség. Egyelőre azonban tárgyaltak. Az új vezetőknek ki kellett dolgozniuk, egyeztetniük kellett politikai elképzeléseiket. Nem volt részletes program, kidolgozott stratégia, s a helyzet is napról napra változott. Sokszor rögtönözniük kellett, menet közben kialakítani az elképzeléseket. Nem egy kérdésben bizonytalanok voltak, maguk sem tudták, mit tegyenek, merre keressenek kiutat a káoszból. Volt olyan javaslat, tárgyaljanak a jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imrével (Nagy Imre erre egyébként nem volt hajlandó), olyan elképzelés is volt, hogy Nagy Imre alakítson önálló parasztpártot.
A Szolnokon gyülekező vezetők november 6-án éjjel indultak harckocsikon Budapestre; december 2-án ülésezett először a Magyar Szocialista Munkáspárt 23 fős Ideiglenes Központi Bizottsága. Ki választotta ezt a testületet? Nyilvánvalóan önmaga. Más megoldás ebben a helyzetben nem volt lehetséges.
– Három napig üléseztünk – mondja Kádár. – Mindenki hozzászólt, többször is. Szikrázott a terem a feszültségtől. Mert akkoriban, mi huszonhárman, csupán egyetlen kérdésben voltunk egységesek, hogy meg kell menteni a szocializmust. De hogy hogyan, arról alighanem annyiféleképp gondolkodtunk, ahányan voltunk. És elképzeléseink ott, a vita során formálódtak.
Kádár ennek az ülésnek olyan jelentőséget tulajdonít, hogy negyedszázad múlva is visszatért rá a Központi Bizottság egyik ülésén:
„Ma is érdemes ennek az ülésnek a tanulságára gondolni: mai szóhasználattal élve, eltérő álláspontok ütköztek, és mi addig vitatkoztunk, amíg egyetértésre nem jutottunk. Végül is a legfőbb, a döntő kérdésekben egységes álláspont alakult ki. Tartós, valódi egység így születik, eleven, nyílt, elvszerű vitában. A többi ebből következett. Miután a vitát lezártuk, és egységes álláspontra jutottunk, hosszú-hosszú időn keresztül biztosítani tudtuk a közösen megfogalmazott álláspont egységes, következetes képviseletét. Ennek a mára és a jövőre szólóan is maradandó az értéke.”
Az alapelv az volt, hogy az embereket lehetőleg érvekkel kell meggyőzni, nem erőszakkal. Ezért tárgyaltak és tárgyaltak, a legkülönbözőbb emberekkel, csoportokkal, szervezetekkel. Igyekeztek bevonni a vezetésbe, akit csak lehetett, nemcsak kommunistákat, volt szociáldemokratákat, kisgazdákat, parasztpártiakat is. Eleinte kevés sikerrel. Az emberekben, még tapasztalt, régi politikusokban, vezetőkben is olyan mély volt a bizalmatlanság, a bizonytalanság, hogy nem lehetett napok, hetek alatt eloszlatni. Volt, aki közölte, nem ért egyet az új vezetéssel, volt, aki nem kívánt többé politizálni, volt, aki kijelentette, nem piszkítja be még egyszer a kezét, volt, aki kivárt. Később sokan megváltoztatták véleményüket.
Az ország gazdasági helyzete ekkor már katasztrofális volt, noha a többi szocialista államból állandóan érkeztek a segélyszállítmányok. A fegyveres harcok pusztításai 3 milliárd forintnyi kárt okoztak Magyarországnak – a termeléskiesésből 20 milliárd forint kár származott. Kevés volt az ennivaló, a fűtőanyag, a ruházat. Ha nem indul meg a termelés, a magyar gazdaság összeomlik. S a Központi Munkástanács december 11-re újabb általános sztrájkot hirdetett.
„Mégsem mondhatja senki, hogy nem voltunk a legmesszebbmenőkig türelmesek – számolt be Kádár 1957 májusában az országgyűlésnek a kormány féléves tevékenységéről. – Kormányunk megalakulása után ismételten felszólítottuk a harcolókat, hogy hagyják abba a számukra kilátástalan küzdelem folytatását, tegyék le a fegyvert. Nem mindannyian fogadták meg szavunkat. Ezeket kénytelenek voltunk fegyveresen megsemmisíteni. Amikor az ellenforradalom látta, hogy a fegyveres harcban már elbukott, politikai eszközökkel folytatta a harcot. A cél ugyanaz maradt: a kormányt akarták megdönteni. Ennek érdekében úgynevezett Központi Munkástanácsot, különböző »forradalmi bizottságokat« létesített és indított harcba. Mi időt akartunk adni, hogy az ezekben a szervekben részt vevő, esetleg jóhiszemű emberek térjenek vissza a helyes útra. Ezért a kormány november 12-én még csak olyan határozatot hozott, amely kimondotta, hogy a »forradalmi bizottságok« és más, hasonló elnevezésű, újonnan létesült társadalmi szervek mindenütt politikai tanácskozó szervekként működjenek, segítsék a munkát, de ne akarjanak az illetékes vezetők helyett vezetni. Például dolgozók elbocsátására vagy alkalmazására nem jogosultak. Ezek a bizottságok azonban nem hajtották végre kormányunknak ezt a rendelkezését, sőt »Forradalmi Bizottságok Központi Intéző Bizottsága« elnevezéssel új ellenforradalmi központi irányító szervet hoztak létre. Így nem volt más választás, mint hogy december 8-án kormányrendelettel megszüntettük a »forradalmi bizottságokat« és hasonló elnevezésű, de ellenforradalmi tevékenységű szerveket.
Hasonlóan hosszú politikai harcot kellett folytatni a Központi Munkástanáccsal és a területi munkástanácsokkal is. Volt ezekben a munkástanácsokban becsületes, rendes ember, de a lényeg mégis az, hogy ezeket a munkástanácsokat az ellenforradalom a maga céljainak szolgálatába állította. Kormányunk velük szemben is türelmet tanúsított. Ismételten tárgyaltunk a Központi Munkástanács tagjaival. Igyekeztünk megmagyarázni, milyen helytelen úton járnak, kinek segítenek és kit szolgálnak magatartásukkal. Ezek a beszélgetések azonban nem vezettek eredményre. A helyzet – ismét nem a mi hibánkból – annyira kiéleződött, hogy a Központi Munkástanács végül már világosan látható módon a nyugati rádióállomások, a Szabad Európa Rádió utasítása szerint cselekedett.
Fel kellett oszlatnunk a Központi Munkástanácsot és a területi munkástanácsokat.”
Ez a túlfűtött, pattanásig feszült légkör, amikor az embereket sérelmek és lelkiismeret-furdalás, elkeseredés és gyanakvás, bizonytalanság, kételkedés gyötörte, nem volt alkalmas egy decentralizált hatalmi struktúra kiépítésére, az állampolgárok beleszólási jogának intézményesítésére. S a nemzeti bizottságokban, munkástanácsokban egyaránt voltak olyanok, akik a szocialista Magyarország megújulását kívánták, s akiknek egyetlen céljuk a szocialista társadalmi rend megdöntése volt.
December közepén egy vidéki városban a tüntetők összecsaptak a karhatalommal; többen meghaltak, százan megsebesültek. Két nap múlva meggyilkoltak egy járási párttitkárt.
Ezután már az erőszak következett. Letartóztatták a Központi Munkástanács vezetőit, az ellenzéki értelmiség hangadóit, névteleneket és neves embereket. Nagy Imrét és társait Romániába vitték. Elrendelték a rögtönbíráskodást. Nehéz idők következtek.
Abban a felfokozott hangulatban a közvélemény képtelen volt különbséget tenni: vagy igazságtalan áldozatnak, vagy elvetemült bűnözőnek vélt minden letartóztatottat. Magam is börtönbe kerültem ebben az időben, tudom, kik voltak a zárkatársaim. Tizenhét éves ipari tanuló, akit puskával a kezében fogtak el, s tizenöt évi börtönre ítéltek; tárgyalása után a foglár vigasztalta, ha jól dolgozik a börtönben, elengedik majd büntetése egy részét. Egy vidéki város Nemzeti Bizottságának halálra ítélt elnöke, a Horthy-rendszer volt főtisztviselője, aki egyre azt hajtogatta, ha tudja, hogy az Elnöki Tanács nem eskette fel a Nagy Imre-kormányt, sosem vállal funkciót egy jogilag nem törvényesített rendszerben. Nem végezték ki. Egy hatszorosan büntetett előéletű, kétszeres gyilkos, akitől zárkatársai úgy rettegtek, hogy elkövették ellene a legnagyobb vétséget, ami a börtönben lehetséges: jelentették az őröknek, hogy kés van nála. Egy ideig kettesben voltam vele egy zárkában; élete legnagyobb élményéről, a forradalomról beszélt, ami őt is megtisztította minden bűnétől. Egy tábornok, a Horthy-hadsereg egykori tisztje, aki a felszabadulás után a Szovjetunióban végzett katonai akadémiát; felettesei parancsára fegyvert adott a felkelőknek. Fiatal gimnáziumi igazgató, aki október 23-án a „Talpra magyar”-t szavalta szülővárosa főterén a tömegnek; helyettese, egy egykori paptanár jelentette fel. Keménykötésű, jó arcú fiatalember, aki éjszaka suttogva mesélte, hogy mások ne hallják: 1950-ben, amikor kiszökött az országból, a kabátujjába rejtett tőrével leszúrt egy határőrt. Az Idegenlégióba került; harcolt Afrikában, Vietnamban. November 1-én lépte át a magyar határt, egy rövid csövű géppisztollyal, hat tár lőszerrel, négy kézigránáttal. Egy egyetemista, aki őrt állt valamelyik Nemzeti Bizottság kapuja előtt, s tucatnyi karhatalmistát mentett meg úgy, hogy foglyul ejtette őket, s vadonatúj rendőr-egyenruhájuk helyett társaitól civil ruhát szerzett nekik. Volt egy pap, aki a nap legnagyobb részében imádkozott; egy volt kisgazdapárti képviselőnek azt mondta: – Uram, a kisgazdákat az jellemzi, hogy sosem dugják a nyakukat a hurokba az elveikért. – Fogalmam sincs, miért tartóztatták le. Egy gépkocsivezető, aki állítása szerint négy embert mentett meg a budapesti pártház áldozatai közül; kórházba vitte őket. Ezt nem tudta igazolni, azt viszont többen tanúsították, hogy ott volt a Köztársaság téren. Egy esztergályos, aki leverte gyára homlokzatáról a vörös csillagot. Ezzel sok embert vádoltak; a börtönben „csillagszóróknak” nevezték őket. Egy egyetemi adjunktus, aki a szabadság és a demokrácia kivívására szólította fel tanítványait. Egy zsebtolvaj, aki naponta négy órát tornásztatta az ujjait, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Neki ebből kell megélnie, mondta, semmi máshoz nem ért; gyilkosságért ítélték halálra és végezték ki.
Történelmileg a legtragikusabb Nagy Imre sorsa volt, akit három társával együtt halálra ítéltek és kivégeztek; a per többi vádlottját börtönbüntetésre ítélték. Minden politikai perben vitatható az ítélet helyessége. Viszont bizonyos, hogy ez a bírósági eljárás nem koncepciós koholmány volt, mint a Rajk-per. Hogyan jutott el Nagy Imre, aki negyven évig volt kommunista, élete egyharmadát a Szovjetunióban töltötte, aki eleinte maga is ellenforradalomnak nevezte az eseményeket, november 4-ig, az akasztófáig, azt még tisztázni kell. Tragédiája kétségtelen, mint az ország tragédiája is, melynek egyik okozója volt.
Bármennyire keserves kimondani, a politikai perekre szükség volt; abban a helyzetben csak kemény kézzel lehetett normalizálni az életet. Egyébként néhány éven belül minden politikai foglyot, az életfogytiglanra ítélteket is, szabadon engedtek. De szükség volt erre azért is, mert ha a pártvezetés fel akarta számolni dogmatikus ellenzékét, le kellett számolnia a jobboldallal.
November 4-én nem kevesen csatlakoztak az új vezetéshez, akik az elmúlt években súlyos hibákat követtek el. A pártnak december 1-én 38 ezer tagja volt; nemigen válogathatott káderekben, azokkal kellett dolgoznia, akik erre hajlandók voltak. Ez sokakban megerősítette a félelmet, hogy Magyarországon újabb Rákosi-korszak következik, még ha Rákosi személye nélkül is.
Kádár nem ezt akarta. Értékelése, amely szerint október nemcsak ellenforradalom volt, hanem nemzeti tragédia is, lehetővé tette, hogy 1956 ne csak a csődöt jelentse a magyarországi szocializmus történetében, hanem az újjászületés kezdetét is. „A kormány nemcsak arra van elszánva, hogy minden erejével megvédje az elmúlt 12 év vívmányait, hanem arra is, hogy határozottan szakítson minden olyan hibával, amely az elmúlt években a szocializmus építését hátráltatta hazánkban” – hangzott a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány első felhívása.
1956 decemberében a párt Ideiglenes Központi Bizottsága megállapította, hogy az ellenforradalomnak négy alapvető oka volt: az, hogy Rákosi és klikkje 1948 végétől kisajátította a párt és az állam vezetését, súlyos hibákat, bűnöket követett el; hogy a Nagy Imre körül csoportosult pártellenzék veszni hagyta a néphatalmat; hogy Magyarországon jelentékeny ellenforradalmi erők léteztek; hogy az imperialisták részt vettek a magyarországi eseményekben, s végső céljuk az egész szocialista közösség megbuktatása volt.
Ez a határozat annak idején politikai döntésként született, meghatározta a párt politikáját. Huszonöt év után megállapítható, hogy történelmi elemzésként is pontos. Ritka példája ez annak, hogy egy zűrzavaros időszakban készült politikai elemzés kiállja az idő próbáját. Bizonyos, hogy az akkori vezetés sok mindent nem látott jól vagy tisztán, de az alapelvek pontossága lehetővé tette a kibontakozást.
Kádár többször, nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a négy ok csak együttesen vezethetett az ellenforradalomhoz. Mások nem így vélekedtek. 1957 nyarán tanúként voltam megidézve egy bírósági tárgyalásra, ahol a bíró az asztalt verve közölte, most tudja csak, mennyire indokoltak voltak a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének politikai perei, s milyen hiba volt szabadon bocsátani az elítélteket, mert ők készítették elő az ellenforradalmat.
A nyílt vita 1957 júniusában, az országos pártértekezleten robbant ki. Az értekezlet 348 küldöttjének több mint 60 százaléka 40 éven aluli volt, eredeti foglalkozásuk szerint 80 százalékuk munkás.
Az első pengecsattogtatásra akkor került sor, amikor az egyik fölszólalásba Révai József beleszólt. Kádár, szokásától eltérően, indulatosan az asztalra csapott:
– A mi pártunkban, Révai elvtárs, nem szokás zavarni a felszólalókat, és nem is lesz az!
Révait s néhány más vezetőt, akiknek jelentős szerepük volt a Rákosi-korszakban, Kádár határozott kívánságára vették be az Ideiglenes Központi Bizottságba.
– Úgy gondoltam – mondja Kádár –, ha van véleménykülönbség a pártban, tükröződjék a vezetésben is.
Révai, a Rákosi-korszak vezető ideológusa, akkor már súlyos beteg volt, szélütés érte. Az egyik keze megbénult, bottal bicegett fel az emelvényre, nehezen beszélt. Viszont annál keményebben fogalmazott. Kijelentette, a múlt hibáinak bírálata gyengíti az ellenforradalom elleni harcot. Kifogásolta, hogy háttérbe szorítják a régi, megbízható párttagokat.
A felszólalás viharos ellenvéleményeket váltott ki, olyannyira, hogy nem is támogatta senki, noha Kádár mai becslése szerint a résztvevők egyharmada Révaival értett egyet.
– Mért kiabálsz, ha igazad van? – kérdezte Kádár egyik munkatársától, annak felszólalása után.
Ő valóban higgadtan, nyugodtan, de nagyon határozottan fogalmazta meg véleményét Révaival szemben:
„Létezik a párt zászlaja mellett egy másik zászló is: a bukott vezetőség zászlaja. De ez a zászló összetört, és a földön hever, s meggyőződésem, hogy soha többé nem fog fennen lobogni. A bukott vezetőség – s nem véletlenül használom ezt a kifejezést, a politikai életben ez nem szokatlan – oly módon és olyan körülmények között bukott meg, hogy többé nem térhet vissza a párt vezetésébe.”
A vitának külön nyomatékot ad, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja ugyanezekben a napokban váltotta le az elnökségből Sztálin legközvetlenebb munkatársait; a Rákosi-korszak restaurációja – Rákosival vagy nélküle – akkoriban még reális veszély volt Magyarországon.
Az MSZMP politikája váratlanul gyors sikerre vezetett. A pártnak december végén már 100 ezer, 1957 áprilisában 227 ezer, júniusban 345 ezer tagja volt. Nem állítom, hogy nem volt közöttük karrierista, opportunista, a maga hasznát kereső, de a többség bizonyára nem ilyen volt. Mi több: ismertem valakit, aki 1957 nyarán négyszemközt nyíltan megmondta, azért lép be a pártba, hogy gyorsabban jusson előre a pályáján. Ismerem ma is, az eltelt évek meggyőződéses kommunistát, becsületes embert faragtak belőle. Amilyen gyorsan szétesett a párt 1956 októberében, olyan gyorsan született újjá, ami megerősíti, hogy a vezetés mondott csődöt, nem a párt.
Megnyugodott a felzaklatott, hitevesztett ország is. 1957-ben az ipari termelés már meghaladta az 1955. évit, a reálbérek 14 százalékkal emelkedtek. 1957. május 1-én csaknem félmillió ember gyűlt össze a Hősök terén, hogy meghallgassa Kádár Jánost, aki ellen fél évvel azelőtt még sztrájkoltak, tiltakoztak. Nem volt szervezett felvonulás, csak az jött el, aki ott akart lenni.
„Azt gondolom – mondta Kádár tíz év múlva –, ott az a félmillió budapesti találkozott ismét, akik 1945 elején elhatározták, hogy Budapestet felépítik, hogy a dolgozó népnek építik fel, és 1956 tragikus őszén azt is elhatározták, hogy nem engedik elpusztítani mindazt, amit a dolgozó nép saját vérével, verejtékes munkájával teremtett itt, a Duna két partján, azért, hogy szocialista és szép legyen a jövendő.”
A nagygyűlésről készült fénykép ma is ott van Kádár dolgozószobájában.
– Akkor éreztem először, hogy túl vagyunk a nehezén – mondja. – Őszintén szólva azt hittem, sokkal tovább fog tartani.
Amikor 1958 májusában Hruscsov Kádár társaságában Dunaújvárosba látogatott, s tapsvihar köszöntötte őket, Hruscsov megjegyezte, azért örül ennek, mert félt, hogy a szovjet katonák fegyverei mélyebb sebet ütöttek a magyar népben.
– Azt feleltem – mondja Kádár –, én meg annak örülök, hogy ezeknek az embereknek a fele másfél évvel ezelőtt még azt kiabálta volna, hogy ruszkik haza.
1958 januárjában, tizennégy hónappal a Munkás-Paraszt Kormány megalakulása után a hatalom konszolidációja befejeződött. Kádár ekkor kérte az országgyűlést, mentse fel miniszterelnöki tisztségéből, hogy minden erejét és idejét a párt vezetésére fordíthassa.
A szerepelni nem szerető Kádár János soha nem mondott annyi beszédet, nem jelent meg annyiszor a nyilvánosság előtt, mint ebben az időszakban. Joggal érezte, hogy személyes jelenléte elengedhetetlen, s erőt vett alkatán.
Újra olvasva akkori beszédeit, írásait, nyilatkozatait, meglepő, hogy későbbi politikájának mennyi alapelemét már akkor megfogalmazta. Nem azt mondom, hogy 1957-ben mindent úgy látott, úgy ítélt meg, mint tíz vagy húsz év múlva; sok minden, amit ma már rendszerbe foglal a politikája, akkor még csak személyes tapasztalat, gondolattöredék volt. De bizonyítani szeretném, hogy Kádárnak huszonöt évvel ezelőtt nemcsak a világképe, a gondolati rendszere is kialakult már, s ez lényegében azóta sem változott. Nemcsak rá, Magyarország történelmére is jellemző, miért valósult meg néhány gondolata csak évek vagy évtizedek múlva, vagy miért nem valósulhatott meg máig sem. A politika bonyolult összefüggésrendszer a felismeréstől a megfogalmazáson át a megvalósulásig; két pólusa az igazság és a lehetőség.
Szinte jelképes, hogy első rádióbeszéde, melyet 1956. november 4-e után intézett az országhoz, ezzel a címmel jelent meg az újságban: Nem azért vagyunk felelős poszton ilyen nehéz időkben, hogy szépeket mondjunk, hanem azért, hagy igazat mondjunk és a nép érdekében cselekedjünk.
A múlt hibáiról így ír:
„Ha nem akarunk súlyosan véteni pártunk és népünk érdekei ellen, akkor nem feledkezhetünk meg a múlt hibáiról. Mi nem feledkezünk meg ezekről. Tudjuk, hogy a volt vezetők hibái hallatlanul ártottak a párt és az állam tekintélyének, és feladatunk a hibák megismétlődésének minden módon való megakadályozása. Azt is tudjuk, hogy ezek a hibák zavarták a fejlődést, gyengítették a magyar proletárdiktatúra erejét, joggal elkeseredést váltottak ki a tömegekből, s így szerepet játszottak abban is, hogy az ellenforradalom éket verhetett a párt és a dolgozók egy része közé. Ezzel viszont az ellenforradalom kedvező feltételeket tudott teremteni a népköztársaság elleni általános támadásra.”
A hatalomról:
„Bebizonyosodott, hogy a hatalom nemcsak nagy erő, hanem veszélyt is rejt magában mind a párt, mind az egyes kommunisták szempontjából. Az önteltség és az elbizakodottság igen nagy veszélyt jelenthet a hatalom kivívása után a párt számára. Azt hiszem, túlzás nélkül állapíthatom meg, hogy a mi számunkra ez az egyik legnagyobb tanulság, ami különösen az októberi események során tűnt ki. A hatalom meghódítása után ugyanis a vezető posztokon dolgozó elvtársaknál – de az alsóbb szervekben dolgozó elvtársaknál is – olyan hamis illúzió kerekedett felül, hogy a hatalom minden eszköze, így a rendőrség, az ügyészség, a bíróság, a hadsereg és így tovább, a kezünkben van – tehát, úgymond, az ellenséggel »el lehet bánni« –, a tömegek mindennapi megnyerése már nem olyan fontos. Én azt hiszem, hogy elsősorban ez volt a hibák gyökere. Ha ez a tudat nem kerekedett volna felül többé-kevésbé az egész párt tevékenységében, hanem állandóan figyelemmel kísértük volna a dolgozók, különösképpen a munkások véleményét és értékelését pártunk munkájáról – mint ahogy 1945–1948 között figyelemmel kísértük, amikor a tömegek minden kérdésére választ kellett adni –, akkor a hatalom meghódítása nem lett volna egyúttal komoly hibák jelentkezésének időszaka.”
„Egy régi közmondás szerint, ha meg akarsz valakit ismerni, adj hatalmat a kezébe. Kétségtelen: a hatalom valóban nagy próbatétele az emberi jellemnek. Úgy vélem azonban, hogy a kommunista számára mindig két nagy próbatétel adódik. Az első nagy próbája az, amikor a kommunista egyedül áll az ellenséggel szemben. Ez nehéz próbatétel, miután élete forog kockán. Emlékezzünk csak a Horthy-rendőrség által letartóztatott elvtársainkra! Sokan közülük életüket vesztették. Sokan csodálatos módon állták ki ezt a próbát. Ezek közé tartozott Rákosi is. 1947-ben a másik próbatétel következett be, az, amit így nevezhetnénk: a hatalom átvétele. S egyesek, akik példaadó módon kiállták az első próbát, megbuktak a második vizsgán. Kezdték azt hinni, hogy mindent tudnak, kezdtek elszigetelődni azoktól a tömegektől, amelyekért oly hosszú ideig harcoltak. Így történt azután, hogy azokat, akik a hatalmon voltak, csak olyanok vették körül, akik dicsérték őket. Ha valaki nap nap után azt olvassa az újságokban és könyvekben, hogy zseniális és tévedhetetlen – végül maga is elhiszi.”
A pártról:
„A pártéletnek bizonyos időkben az volt a rákfenéje, hogy a pártrendezvényeken úgy viselkedtünk, mint valami rossz katolikus egyházban. Valahogy összegyűltünk, felállt egy főpapszerű jelenség, és elmondta, amit mondani kellett, a többiek ájtatos figyelemmel hallgattak, s utána hazamentek. Ezekben az előadásokban, hogy a hasonlatnál maradjak, volt olyasmi, hogy ne lopj, ne légy gazember, ne légy karrierista, de dolgozzál tisztességgel, tiszteld a népet, szüleidet és így tovább. Erre mindenki rámondta, hogy ámen. És utána, mikor szétszéledtek, bizony a résztvevők jelentős része mindenféle huncutságot és gazemberséget kezdett csinálni, éppen a fordítottját annak, amiről ott beszéltek. Azután, hogy lelkiismereti konfliktus se legyen, hát nekünk, kommunistáknak is megvolt a magunk gyónása, azt önkritikának hívják. Voltak olyasféle emberek, akik kommunistáknak nevezték magukat, és azt gondolták, hogy hasonlóan viselkedhetnek ahhoz, ahogyan egy rossz katolikus, aki egész évben gazemberkedik, de húsvét táján elmegy a templomba, meggyón, és újjászületve, megnyugodva kimegy az utcára; és húsvét utáni kedden kezdi elölről az egészet.”
„Most, a párt tekintélyének növekedése idején, óvakodva a szektás elzárkózástól, biztosítanunk kell, hogy utat találjon a pártba a szocialista forradalom ügyéért áldozatra kész, önzetlen, harcra és munkára képes minden becsületes dolgozó, elsősorban munkás. De csak ezek jöjjenek. Ne legyen senki a párt tagja illendőségből vagy egyéni meggondolások miatt. Jobb a pártnak, a munkásosztálynak, az egész népnek, ha a pártot a jóindulatú rokonszenvezők és barátok széles tábora veszi körül, mint ha bent volna a pártban a nehézségek idején ingadozók jelentős tömege. Ez október egyik tanulsága számunkra.”
„Ha az emberek fejébe belekalapálják, hogy minden jóért a pártot illeti az elismerés, akkor a pártot teszik felelőssé minden rosszért is, amiről pedig nem a párt tehet. 1949-től kezdve folyton hangoztattuk, hogy mindenért bennünket illet az elismerés. Minden kis apróságért elismerést akartunk. A tömegek megszokták, hogy mindenért a párt felelős. Ugyanakkor minden hiányosságot, amely esetleg évszázadok bűne volt, a párt számlájára írtak. Legyen a párt szerényebb, és akkor sokkal nagyobb befolyása lesz a tömegekre.”
„Az a kommunista, aki úgy viselkedik, mintha uralkodna a nép felett, vagy felette állna, nem jó kommunista. Az a jó kommunista, aki a nép élén áll a munkában, a harcban, a bajban; a rosszban és a jóban együtt van az emberekkel, és vezeti őket. A legnagyobb szükség arra van, hogy a párttagok tiszteljék és becsüljék a pártonkívüli dolgozókat, lássanak bennük teljesen egyenrangú állampolgárokat; viselkedésük fejezze ki, hogy a kommunistának, párttagságánál fogva, nincs több állampolgári joga, mint bármelyik más embernek.”
A vezetésről és a népről:
„Ha most megengedhetem magamnak, hogy valami jót mondjak a kormány és a párt jelenlegi vezetőiről, szeretném kiemelni, hogy ezek a férfiak tudatában vannak annak, hogy nem tökéletesek, éppen ezért szigorúan be akarják tartani azt az elvet, amely megköveteli, hogy a tömegek megértsék a vezetőséget és a vezetőség megértse a tömegeket, azért, hogy ilyenképpen előre tudjanak haladni. Bizonyos, hogy a jelenlegi vezetőség a tömegek szemében nincs ugyanazon a piedesztálon, amelyen az előző vezetőség hosszú ideig állott, körülvéve mindenféle dicsfénnyel és azzal a tudattal, hogy nem tévedhet. Elmondhatjuk és el kell mondanunk, hogy nagy tömegek követték azt a vezetőséget csukott szemmel. Ma nekünk kell megfizetnünk ennek az árát.”
„A nép öntudatában a régi mindig ránehezedik az újra, a múlt a jelenre. Elég visszapillantani a történelemre, hogy ezt meglássuk. Például volt olyan korszak, amikor a nép igazságosnak tartotta, hogy máglyára vigyenek egy nőt, akiről azt állították, hogy szövetkezett az ördöggel. Hogyan viselkedjék ilyen helyzetben az, aki a nép haladása érdekében akar cselekedni? Fenntartsa a boszorkányégetést csak azért, mert szokásról és hagyományról van szó, s mert a tömegek egyetértenek ezzel az eljárással? Az a véleményem, hogy annak, aki felelőssége teljes tudatában akar cselekedni, mindenekelőtt tisztában kell lennie azzal, mi a nép és a haladás érdeke, s ennek értelmében kell cselekednie. Nem szabad elzárkóznia egy más, alapvető tény elől sem – akár megérti cselekedetét a nép, akár nem –, s olyan egyéni bátorsággal kell rendelkeznie, amellyel odaállhat a tömegek elé, s megmondhatja nekik, hogy amit ebben vagy abban a kérdésben akarnak, nem igazságos és nem lehetséges.”
„Az elmélet a gyakorlatért van, más értelme és rendeltetése nincs. Nem azért tanulunk, hogy tanuljunk, hanem azért, hogy jobban dolgozhassunk. De ez nem igaz fordítva, és ez nagyon lényeges. A gyakorlat nem az elméletért van. A gyakorlat – maga az élet. Miért hangsúlyozom ezt? Mert van ilyen antimarxista gondolkodási mód is a tudományban. Mozgalmunkban is előfordult, egyesek úgy vélték, a tömegek arra valók, hogy elméleteket próbáljanak ki rajtuk. A tömegek nem azért vannak, hogy az élettől elvonatkoztatott, jól vagy rosszul összetákolt elméleteket vagy téziseket próbáljanak ki rajtuk. Az ilyen kísérleteknél előfordulhat ugyan, hogy az elmélet megállja a helyét, de ez ritkaság, a páciensek többnyire belehalnak, és végül a tömegek agyonütik a tétel kiagyalóit.”
A parasztságról:
„Azt gondolom, hogy a munkás-paraszt szövetség erősödött az 1945–1949-es években, a földreform kiharcolása, a szocialista ipar létrehozása közepette, erősödött a vívmányok megvédésének időszakában, például amikor 1946-ban a kiosztott földet meg kellett védeni, egészen a hatalom meghódításának időpontjáig. Utána ebben a szövetségben is jelentkezett lazulás, mégpedig két oknál fogva. Egyrészt a falu szocialista átalakításának munkájában alkalmazott helytelen módszerek miatt (itt az erőszakra, nyomásra és hasonlókra gondolok), másrészt a begyűjtési rendszer hibái miatt. Tehát nem önmagában azért, mert bevezettük a begyűjtési rendszert, hanem a begyűjtési rendszer hibái miatt. Hiszen a begyűjtési ár és általában a begyűjtési rendszer alkalmazása olyan volt, hogy végső fokon tarthatatlanná vált, s komoly lazulást idézett elő a munkás-paraszt szövetségben. Ebben szerepet játszottak bizonyos hibák is, amelyek a törvényesség megsértése terén mutatkoztak.”
„A mi általános földműves-szövetkezeteinknek fő baja az volt, hogy nem a szó igazi értelmében töltötték be a szövetkezet funkcióját. Ezek az általános szövetkezetek másodlagos állami boltoknak nevezhetők, mert a szövetkezeti mozgalom lelke elveszett belőlük. Ha a földműves-szövetkezetek képesek lesznek arra, hogy igazi, eleven funkciójukat betöltve segítsenek megoldani a parasztság értékesítési és beszerzési problémáit, akkor igazi szövetkezetek lesznek, ellátnak egy sajátos funkciót, és még a falu szocialista átalakulását is segíteni fogják. Milyen szövetkezet az, mi a szövetkezeti mozgalom abban, ha a falu lakossága szempontjából abszolút mindegy, hogy ott állami bolt van-e vagy szövetkezet, mert hajszálra ugyanazt a funkciót látja el? Ez nem igazi szövetkezet.”
„Ha olyan egyéni gazdát látok, aki életre-halálra kapaszkodik a saját kis gazdaságába, eszem ágába sem jut, hogy azt mondjam: gazember vagy ellensége a köznek. Hiszen ő nem azért kapaszkodik abba, mert ellensége a szövetkezetnek, hanem mert gyermekkorától emlékszik arra a szörnyűségre, amelyben ő felnőtt, arra a sorsbizonytalanságra, amelyben szegény ember volt, és csak azt tanulta meg, hogy ha a kis földjébe kapaszkodik, akkor a víz fölött marad, ha az kiesik a kezéből, elsüllyed. Innen ered aztán, hogy az egyéniek egy része nem tudja olyan könnyen ráadni a fejét a szövetkezésre. Ezt meg kell érteni, s nem mint ellenséggel kell beszélni velük, annál kevésbé, mert valamikor ők is itt lesznek. Nem szabad erőszakot alkalmazni. Fontos a felvilágosító szó. Nem szeretik az emberek, ha lökdösik őket valami ajtó felé.”
A külpolitikáról:
„Mi a békés egymás mellett élés hívei vagyunk. Ez a mi részünkről ugyancsak nem frázis. Számunkra az a megfelelő, ha normális államközi viszonyt teremtünk és tartunk fenn minden – bármilyen társadalmi berendezkedésű – országgal.”
Az egyházakról:
„Mi azt gondoljuk, hogy azok az egyházfők járnak el bölcsen, akik megszabadítják a lelkészt és a hívőt is a lelkiismereti konfliktustól. Meg lehet szabadítani. Ehhez csak az szükséges, hogy ragaszkodjanak hitelveikhez – hiszen anélkül lelkész és hívő nincs, akkor már nem lelkész és nem hívő –, azonkívül pedig fogadják el a népi demokratikus rendszer, a szocialista társadalom felépítését mint társadalmi programot. Ebben az esetben nincs lelkiismereti konfliktus, nem kell latolgatni az embernek, hogy most a pápának engedelmeskedem, és állampolgári hűségemet szegem meg, vagy állampolgári hűségemet tartom meg, és akkor a pápa iránti egyházi kötelességemet szegem meg.”
A gazdasági életről:
„Minden egyes dolgozónak tudnia kell és aszerint is kell dolgoznia, hogy az életszínvonal és a termelés összefügg, többet elosztani, többet kapni és fogyasztani csak akkor és ott lehet, ahol és amikor a munka eredményeként több termék jelentkezik.”
„Sem a pártban, sem az állami vezetésben nincs még egyáltalán rendezve a gazdasági élet irányításának módja. Ismeretes az a régi gyakorlat, amely minden helyi kezdeményezést megbénított, mindent centralizált. Nem állíthatjuk, hogy akár a fejekben, akár a gyakorlatban minden rendben lenne körülöttünk. Például felsőbb szerveink még nem adták át az alsóbb szerveknek azokat a hatásköröket, amelyek nélkül nem kívánhatjuk, hogy helyileg is tevékenyen és önállóan dolgozhassanak a népgazdaság javára, másrészt eltűrtek anarchikus viszonyokat, a gazdasági élet központi irányításának olyanfajta sorvasztását, amely egész szocialista építésünket veszélyezteti. Ez is olyan kérdés, amelyet elméletileg kell kimunkálni. Bizonyos tételek adva vannak és világosak, mint például Leninnek az a tétele, hogy a proletárdiktatúra rendszerében a gazdasági vezetésnek is a demokratikus centralizmus a helyes módszere. Ezt a mi viszonyainkra alkalmazni, megtanítani rá az embereket – megint olyan feladat, amely a továbbiakban a pártra vár.”
„Ahogy minden tisztességes ember tudja, hogy nem normális és állandósítva nem vezethet semmilyen jóra, hogy több kereset és kevesebb teljesítmény jelentkezzék egy időben, úgy mindenki tudja azt is, hogy egyszerűen nem tisztességes az olyan bérrendszer fenntartása, amelyben egyformán fizetünk a szorgalmasan és hanyagul, a jól és rosszul dolgozó munkásembereknek.”
Az ifjúságról:
„Az, ami a magyar ifjúságban végbement az októberi események során, lecke az ifjúság számára is, de még nagyobb lecke a felnőttek számára, még nagyobb, sokkal nagyobb lecke. Mit kell levonni szerintem tapasztalatként a felnőtteknek? A következőt: a fiatalok mindig hajlamosak idealizálásra, ideálokat keresnek maguknak, néha személyeket is, akiket példaképnek tekintenek. Ez olyan törvénye az életnek, amit megváltoztatni mi nem tudunk. De hogy ezzel visszaélés ne történjék, nagyon fontos dolog, hogy sohase istenítsünk senkit a fiatalok szemében, és ne rajzoljunk ideális képet az élet reális tényeiről. Mert ne felejtsük el, hogy azok a fiatalok, akik inkább érzelmi, mint értelmi alapon voltak hívei a népi demokráciának és a szocializmus gondolatának – ellentmondást látnak. Hogy a szocializmus, úgy leírva, nagyon szép dolog, de nem beszéltünk soha arról, hogy ez a társadalom még nincs itt, csak most születik, kínok, küzdelmek, bajok, nehézségek közepette, mint ahogy minden új világ születni szokott. Ha mi azt mondottuk a fiataloknak, hogy ez már a szocializmus, nem is az igazat mondtuk. Ha személyekről beszélünk, akkor is vigyázni kell, mert a fiataloknak rettenetes csapás, amikor ilyen érzelmi csalódás éri őket, és bizony a fiatalok ilyen helyzetbe kerültek. Ilyen kiábrándulásfélén kellett keresztülmenniük, mivel nem értelmi, hanem inkább érzelmi alapon álltak. Ezért megrázkódtatáson mentek keresztül. Ez tanulság a jövőre. A nagy szavakkal és a felsőfokú jelzőkkel mindig takarékoskodni kell. Az az én véleményem, hogy nagyon mértéktartóan kell ezeket alkalmazni. Nézzük meg, mikor mondjuk valamire vagy valakire a »legesleg«-et, mert azt számon kérik tőlünk, ha kiderül, hogy az még középfokú vagy alsófokú jelzőnek sem felel meg.”
A kétfrontos harcról:
„Szerintem a nacionalizmus és a burzsoá áldemokrácia – kívülről ránk törő és sorainkba behatoló ellenséges nézetek; viszont a dogmatikus elmélet és a szektarianizmus a politikában – saját termésünk. Ez a munkásosztályon és a párton belül keletkezett, nem ellenséges nézet, amennyiben elméletről van szó, de káros nézet. Az előbbi: ellenséges nézet, az osztályellenség terméke, emez a munkásosztályon belül keletkezett. E szerint kell tehát küzdenünk ellenük. A párton belül mégis elsősorban a dogmatizmus és a szektarianizmus ellen kell harcolnunk, mert közvetlenül ezek gátolják, hogy hatásosan harcoljunk az osztályellenség nézetei és politikája ellen.”
A népfrontpolitikáról:
„Mi, kommunisták, nem kívánjuk egyedül viselni az államvezetés felelősségét. Az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy nem helyes a nem kommunistákat kizárni a politika teréről. Be akarjuk vonni a legkülönbözőbb felfogású embereket az ügyek intézésébe, azzal az egyetlen feltétellel, hogy támogatják a szocializmust.”
A nemzeti egységről:
„Megmondom őszintén, komoly erőfeszítéseket tettünk, hogy szétverjük az októberben fennállott »nemzeti egységet«. Miért kellett szétverni ezt a »nemzeti egységet«? Mert reakciós platformon jött létre. Vezetői antiszocialista elemek voltak. Mi most a vita szakaszában vagyunk, amikor elhatároljuk magunkat, hogy tisztuljon a front, kiderüljön, ki van az egyik és ki a másik oldalon. A vitának eszmei-elvi, politikai eszközökkel kell folynia. A cél, hogy szocialista alapon új nemzeti egységet hozzunk létre. Ez azonban még esztendők feladata.”
A demokráciáról:
„A pártnak lehet és van is befolyása a hadseregre, a rendőrségre és más igazgatási szervekre, de ezzel még nem érjük el azt, hogy a munkásosztály többségét, a parasztságot és a lakosság tömegeit eszmeileg és politikailag megnyerjük és a vezetés feladatát megoldjuk. Mert ha az eszmei befolyásolást, a politikai meggyőzést hatalmi eszközökkel akarjuk helyettesíteni, csökkenni fog a tényleges eszmei, politikai befolyás, még akkor is, ha látható ellenállás nincsen.”
„Hogy egyes kérdésekben van véleményeltérés, ezt mindenki tudja, aki az életet ismeri. Van véleményeltérés kommunisták és nem kommunisták között, és lehet kommunisták között is. Gondolkodó emberek között van árnyalati, kisebb-nagyobb eltérés. És ez nem helytelen. A helytelen az, ha ezt elhallgatjuk.”
És egy politikai fejtegetés, ami már filozófia:
„Nem felejtettem el az íróknak azt a megállapítását, amely körülbelül tíz hónappal ezelőtt hangzott el, amikor afelett keseregtek, hogy a szavak elvesztették értelmüket. Azon a véleményen vagyok, hogy az íróknak, még azoknak is, akiket joggal korholunk vagy szidunk, bizonyos kérdésekben igazuk volt, s ha visszagondolunk az elmúlt esztendők életére, igaznak kell mondanunk azt is, hogy nagyon sok szó elvesztette az értelmét azáltal, hogy elszakadt a tartalmától és lényegétől. De ha mai közéletünkre jellemző valami, akkor jellemző az is, hogy a szavak újra visszanyerték értelmüket.”
Jó néhány évvel ezelőtt írtam egy könyvet Leninről, amihez alaposan ki kellett jegyzetelnem félszáz kötetes életművét; pontosan tudom, hogy kiragadott idézetekből, mondatokból, nem a történelmi összefüggésekben vizsgált elemzésekből hányféle Lenin-portré rajzolható meg. Szeretném remélni, hogy ezzel az idézetgyűjteménnyel nem torzképet rajzoltam. A huszonöt évvel ezelőtti mondatok kiválasztására egy negyedszázados politikai gyakorlat tanúsága jogosít fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése