Gyurkó-könyv Kádárról, V. rész: A tragédia felé

A tragédia felé

A törvénytelen perek csak részei voltak annak a folyamatnak, melynek következményeként az országban egyre inkább úrrá lett a félelem. Sok embert minden bírósági ítélet nélkül internál­tak, a Horthy-korszak vezető hivatalnokait, ma­gasabb rangú katona-, rendőr- és csendőrtiszte­ket, gazdagabb polgárokat és családjukat kitele­pítették a fővárosból, lakásukat, ingóságaikat el­kobozták. Falun összeállították a kuláklistákat, s hogy ezekre ki került, azt gyakran nem a valóságos anyagi helyzet, hanem intrika, személyi ellentétek vagy egyszerűen a véletlen döntötte el. Az „éberség” lett a legfőbb politikai követel­mény, s ahol valami hiba volt, ott elsősorban az „ellenség kezét” szimatolták, és nem a hiba valós okát keresték. Jaj volt annak a tisztviselőnek vagy művezetőnek, aki elfelejtette bezárni az íróasztalfiókját, vagy elöl felejtett egy iratot. Örülhetett, ha megúszta annyival, hogy neve a szégyentáblára került. Az egész országot benyálazta a hazugság; kirakat-élmunkásokat jelöltek ki, akikkel mindenféle fondorlattal 1000 százalékra teljesíttették a normákat, s el akarták hitetni a munkásokkal, csak rajtuk múlik, hogy ők is ilyen teljesítményekre legyenek képesek.

Mindezt arra a torz ideológiára alapozva, hogy az osztályharc törvényszerűen egyre élesedik. A koreai háború kirobbanása óta az ország háborús feszültségben élt; a reális veszélyt Rákosiék mérhetetlenné fokozták, ez szabta meg politikájukat, társadalmi és gazdasági döntéseiket. 1950 novemberében Rákosi, Gerő és Farkas Mihály részvételével létrehozták a Honvédelmi Bizottságot. Az elkövetkező években ez a hármas bizottság, melynek létezéséről sem a kormány, sem a párt Központi Bizottsága nem tudott, döntötte el az ország minden fontos és sok lényegtelen kérdését. Az egész országra érvényes volt a jelszó: „Kövessük egy emberként népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást!”

Nemcsak a politikai életben szűnt meg a felszabadulást követő fényes szelek korszaka. Az ipari termelés mennyisége 1949-ben 28 százalékkal meghaladta a háború előtti utolsó békeévet, de attól kezdve súlyos problémák mutatkoztak. A vezetés azt a teljesen irreális célt tűzte ki, hogy Magyarország addigi agráripari szerkezetét öt év alatt ipari-agrár szerkezetté változtassák. 1948-ban az ötéves terv beruházási előirányzatait 28 milliárd forintban határozták meg. Ezt az összeget 1949 tavaszán 35 milliárdra, az év végén 51 milliárdra, 1950-ben 60 milliárdra, 1951-ben 85 milliárdra emelték fel. A beruházások 90 százalékát a nehézipar fejlesztésére fordították, s az összes ipari beruházás kétharmadát a bányászat és a kohászat kapta. A jelszó úgy szólt: Magyarország legyen „a vas és acél országa”. Ez az egyoldalú és feszített terv - melyet egyébként lehetetlen volt teljesíteni - törvényszerűen elsorvasztotta a könnyűipart, a szolgáltatásokat, a mezőgazdaságot, vagyis mindazt, ami a lakosság fogyasztását szolgálta.

1948-ban a mezőgazdasági termelés csak 80 százaléka volt a háború előttinek. A problémát a szövetkezetesítés erőltetett meggyorsításával akarták megoldani. Rákosi így fogalmazott: „Nekünk ezt a kérdést 3-4 éven belül oda kell vinnünk, hogy a parasztság 90% -a szocialista közös társas művelésben művelje a földjét.”

Eltekintve a mondat riasztó magyartalanságától (a rossz brosúrák zsargonjának elterjedése ugyancsak jellemző volt a korra), ez a cél is ugyanolyan vágyálom volt, mint a feszített ütemű iparosítás. 1953-ban az ország szántóterületének 38 százaléka, mezőgazdasági dolgozóinak 32 százaléka tartozott állami gazdasághoz vagy termelőszövetkezethez. Annak ellenére, hogy a termelőszövetkezeteket sok helyen erőszakos módszerekkel szervezték, ami nemcsak emberi tragédiákat okozott, de a hitelét rontotta a közös gazdálkodásnak s a társadalmi rendnek egyaránt.

A termelőszövetkezetek számbeli gyarapodása nem oldotta meg a mezőgazdasági termelés növelését. A szövetkezetekben nagyobbrészt a legszegényebb vagy földdel nem rendelkező parasztok tömörültek, akiknek a legkevesebb gazdálkodási tapasztalatuk volt. Nem volt elég állat, alig volt gép; még az aratás 70 százalékát is kézzel végezték. Vezetőnek nem azt jelölték, aki értett hozzá, hanem aki politikailag megbízható volt, pontosabban, akit annak véltek. Hogy egy szövetkezet miből mennyit termelt, azt különböző központi szervek határozták meg különböző szempontok alapján, melyek között egy bizonyosan nem szerepelt: az, hogy a szövetkezet mire alkalmas. A parasztok a közös gazdálkodásnak jobbára csak a hátrányait ismerték meg, az előnyeit alig. Az ötvenes évek elején több mint kétharmadával esett vissza a szövetkezeti parasztok jövedelme, csaknem ugyanolyan arányban, mint a magánparasztságé. Ez a magyarázata, hogy a parasztság többségét még erőszakkal sem lehetett bekényszeríteni a szövetkezetekbe.

Pedig mindent megtettek, hogy az életüket nehezítsék. Bevezették a kötelező beszolgáltatást, egyre magasabbra srófolták a beadási előirányzatokat, s egyre lejjebb szorították a felvásárlási árakat. Aki „szabotálta” a beszolgáltatást, arra 3 évig terjedő börtönbüntetést lehetett kiszabni. Azzal pedig nem törődtek, ami a mezőgazdaságban elkerülhetetlen, hogy az egyik évben jobb a termés, a másikban rosszabb. 1952-ben például olyan rossz volt az időjárás, hogy nagyon sok helyen még a család ellátását fedező termény sem termett meg, a beszolgáltatási kötelezettséget mégis növelték. Ezek voltak azok az évek, amikor nem egy paraszt a városban igyekezett lisztet, baromfit, tojást vásárolni, hogy teljesíthesse beadási kötelezettségét.

A kudarcért bűnbakot kellett keresni, s a bűnbak ebben az esetben a gazdag parasztság volt. 70 ezer családot vettek föl a kuláklistákra; ezekre fokozott adó- és beszolgáltatási kötelezettségeket róttak ki, sok helyütt elvették gépeiket, gazdasági épületeiket, még a lakóházukat is. Ezek az intézkedések ismét csak csökkentették a termelést, s a kívánt politikai célnak sokszor az ellenkezőjét érték el. Még az egykori zsellérek, nincstelen napszámosok többsége is, akik pedig igazán nem szívelték a basaparasztokat, fölháborodott az igazságtalan és embertelen üldözések láttán. Különösen, mivel a kuláklistákra nem egy szorgos, becsületes középparaszt is rákerült.

Nem csoda, hogy aki csak tehette, menekült a faluból, hiába tiltották ezt mindenféle rendelettel. Ezeknek már csak azért sem lehetett érvényt szerezni, mert a gyorsan fejlődő ipar követelte magának a munkaerőt. 1953-ig csak a termelőszövetkezetekből 100 ezer paraszt ment az iparba dolgozni. S ami eléggé példátlan: a parasztság sokszor még a földjét is otthagyta, amiért pedig évszázadokon keresztül küzdött. Az országban több mint 3 millió hold volt gazdátlanul, s nem akadt, aki megművelje.

A katasztrofális mezőgazdasági helyzet természetesen kihatott a városi lakosságra is. 1951-ben több alapvető élelmiszerre és iparcikkre bevezették a jegyrendszert, újra kezdődött az üzletek előtti sorbaállás. Akkoriban katona voltam; a laktanyából kenyeret vittem haza a családnak. Az állandó normarendezések voltaképp bércsökkentést jelentettek, az évenkénti békekölcsön-jegyzések adóztatást. 1952-ben a munkások és alkalmazottak reálbére 20 százalékkal volt alacsonyabb, mint 1949-ben.

Hogy az ország hangulata nem volt olyan rossz, mint gazdasági és politikai helyzete - s ezt talán nemcsak a múlt megszépítő messzesége, az ifjúság romantikája mondatja velem -, az egy különös, nemzeti tudathasadásnak volt köszönhető. Kommunisták, akiknek hozzátartozóit, barátait letartóztatták, ugyanakkor tudták, hogy Magyarország mégis elindult a szocializmus felé. Kádár mondja, a börtönben egyszer elgondolkozott: ő ugyan rab, valószínűleg rabként hal majd meg, de Magyarországon néphatalom van, s ez fontosabb, mint az ő sorsa. A parasztnak ugyan alig volt meg a mindennapi kenyere, de a fia középiskolába, egyetemre járt, ami azelőtt szinte elképzelhetetlen volt. A munkásnak csökkent a bére, de a testvére gyárigazgató vagy katonatiszt lett. 1951-ben a mintegy 25 ezer vezető állami funkcionáriusnak több mint a fele munkás vagy paraszt volt a felszabadulás előtt. Három év múlva a Központi Statisztikai Hivatal megvizsgálta 18 ipari üzem, három megye és nyolc minisztérium vezetőinek szociális származását. A 18 nagyvállalatnál az 1500 vezető közül 1000 volt munkás- vagy parasztszármazású. A három megye 280 tanácsi vezetőjéből 200 volt azelőtt munkás vagy paraszt. A nyolc minisztérium vezető tisztviselőinek 40 százaléka volt munkás. Ez a hihetetlen méretű társadalmi átrétegeződés sok mindent elfedett az új rend katasztrofális hibáiból és tévedéseiből.

Bevezették a kötelező nyolcosztályos általános iskolát. 1953-ban két és félszer annyi fiatal járt középiskolába, mint 1937-ben, s a gyerekek 65 százalékának szülei munkások és parasztok voltak. Az egyetemisták, főiskolások száma három és félszeresére nőtt, 55 százalékuk volt munkás-és parasztgyerek. Mindez egy olyan országban, ahol néhány évvel azelőtt fizikai dolgozó gyerekének gimnáziumba, egyetemre jutni alig volt lehetséges. 43 ezer felnőtt tanult az általános iskola felső tagozatán, hogy bepótolja azt, amire gyerekkorában nem volt módja, 24 ezer dolgozó járt középiskolába, 9 ezren egyetemre, 300 ezer tanulatlan munkást képeztek át szakmunkássá.

A könyvkiadás 1938-hoz képest megháromszorozódott, s a felszabadulás előtt méregdrága könyvek szinte fillérekbe kerültek. 1953-ban 10 ezer nyilvános könyvtár volt az országban, több mint 1 millió beiratkozott olvasóval; gyakorlatilag minden községnek, üzemnek saját könyvtára volt. 1949 és 1953 között a mozik száma megháromszorozódott, elsősorban annak következményeként, hogy isten háta mögötti falvakba is bevezették a villanyt. 18 ezer művészeti csoportban énekeltek, táncoltak, színjátszottak fiatalok és öregek.

Tudom jól, nem mindenkinek szolgált javára - az országnak sem -, hogy származása révén jutott diplomához, vezető állásba; ebből később emberi tragédiák is lettek. Azt is tudom, hogy a munkás, a paraszt, aki hazament a könyvtárból, a moziból, a kultúrcsoportból, az eget is lekáromkodta, mert nem volt kenyér, nem volt hús, tej, cipő, mert a normát megint emelték, a beszolgáltatást megint növelték, pökhendi vagy lélektelen hivatalnokok packáztak velük, „a dolgozó néppel”, ahogy magukról az újságban mindennap dicsőítve olvasták. De azért újra kölcsönöztek ki könyvet, újra elmentek a moziba, újra táncoltak és énekeltek, s tudták, a régi rendszerben így soha nem élhettek volna. Még akkor sem, ha volt közöttük, aki azelőtt többet keresett.

A legnagyobb hajtóerő a gyerek volt. „Nem esszük meg ma a holnap aranytojást tojó tyúkot” - hirdette meg Rákosi Mátyás. Értsd: ma össze kell húzni a nadrágszíjat, hogy megteremtsük a jövő alapját. Marx ezt eredeti tőkefelhalmozódásnak nevezte, ami tudományosan igaz, Rákosi jelmondata viszont merő pragmatizmus volt, a politika és a népgazdaság akkori állapotának megideologizálása. A milliók azonban nem olvasták Marxot, és nem úgy gondolkodtak, mint Rákosi. A jövő számukra a gyerekük volt, akiért hajlandók voltak mindent áldozni, munkát, földet, bért, verítéket, s vállalták a szegénységet, a nélkülözést, az igazságtalanságot is. Néhány évvel azelőtt a parasztok, a munkások többsége számára életcél volt, hogy a gyerekükből postás vagy vasutas legyen. Aztán jött egy rendszer, minden hibájával, melyben a gyerekük mérnök lehetett, orvos, könyvelő, miniszter, egyetemi tanár.

Sztálin bizonyos értelemben valóban népvezér volt; tudta, hogy egy nép hajlandó szenvedni a jövőjéért. Rákosi csak jól hangzó érveket és jelmondatokat keresett a valóság elfedésére.

Minden új társadalmi rend mérhetetlen szenvedések közepette jön a világra. Ez a történelem eddigi tanúsága szerint elkerülhetetlen, mint a szülési fájdalom.

A szenvedés felismerése és érzékelése egy ország vezetői számára nemcsak morális, elsősorban politikai parancs. Ez volt Lenin nagyságának egyik alapja. Nem nagyon érdekel, hogy egy politikus odahaza együtt sír-e a népével. Az a fontos, tükröződik-e politikájában országa, osztálya szenvedésének tudata. Rákosit és társait nem azért vádolom, mert ősparktól övezett villában laktak, amíg a nép társbérletben, mert dúskáltak az ennivalóban, amíg az állampolgároknak zsír is alig jutott, s korosztályok nőttek fel úgy, hogy nem láttak csokoládét, citromot. Nem hiszem, hogy Churchill a második világháborúban azt ette volna, amit a nélkülöző angolok, velük húzódott volna meg a bombák elől primitív óvóhelyeken, jegyre vásárolta volna ruháit, mint honfitársai. Mégis kiválóan képviselte Nagy-Britannia érdekeit, s vezette országát a világháború Anglia számára legkatasztrofálisabb időszakában.

Igaz, egy szocialista vezetőtől, aki a néphatalom elvét vallja, más életfelfogást várunk. De Rákosiék bűne elsősorban mégsem az volt, hogy életmódjukban nem azonosultak a néppel, hanem hogy tudomást sem vettek az ország szenvedéseiről, kínjairól, mi több, még meg is követelték az emberektől, hogy ők is úgy tegyenek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ez szülte a hazugságok olyan mindennapos láncolatát, melyet az emberek bármilyen társadalmi rendszerben nagyon nehezen viselnek el. Hát még a szocializmusban, amelyik a társadalmi igazságosságot hirdeti.

Rákosi külön, személyes bűne, hogy ő, aki tizenhat évet töltött börtönben, akit csak elvtársai világméretű szolidaritása mentett meg az akasztófától, szemrebbenés nélkül küldött börtönbe és akasztófára ártatlanokat. Cselekedhetett volna másképp? Minden ellenkező vélemény ellenére is azt mondom, hogy igen. Nem hiszem, hogy a történelem semmiféle alternatívát nem biztosít a vezetők számára, semmiféle játékteret nem tesz lehetővé nekik. Nem osztom azt a vulgármarxista tételt, miszerint a személyiségnek lényegében semmi szerepe nincs a történelemben. Az úgynevezett személyi kultusz időszaka a legjobb ellenpélda erre, amikor nap mint nap hirdették ezt az elméletet, s ugyanakkor mérhetetlen hatalom összpontosult személyek kezében. Úgy vélem például, hogy Sztálin személyisége nem kis mértékben befolyásolta a Szovjetunió s az egész világ kommunista mozgalmának történetét, noha természetesen súlyos tévedés lenne minden hibát és minden eredményt az ő számlájára írni, s nem keresni azok gazdasági, társadalmi, politikai, történelmi okait.

Joszif Visszarionovics Sztálin, a Szovjetunió minisztertanácsának első titkára, a XX. század egyik legtalányosabb, mindmáig kellőképp nem elemzett vezetője 1953 márciusában halt meg, 74 éves korában. Halála földrengésszerűén rázta meg a kommunista világmozgalmat. A szovjet párt szinte azonnal változtatott Sztálin politikai irányvonalán, s ez a változás lényegesen befolyásolta a magyar politikát is. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1953. júniusi határozata elítélte a személyi kultuszt, a kollektív vezetés hiányát, a munkás-paraszt szövetség gyengülését, a gazdaságpolitika hibáit. A határozat kimondta, hogy radikálisan csökkenteni kell az iparosítás ütemét, döntően meg kell változtatni a nehéz- és könnyűipar arányát, jelentős segítséget és könnyítéseket kell adni a parasztságnak, alapvetően növelni kell a lakosság életszínvonalát.

Korszakos határozat volt ez. Ha végrehajtják, Magyarország bizonyosan elkerüli az 1956-os tragédiát.

A júniusi párthatározat új vezetőt állított az ország figyelmének középpontjába. Rákosi Mátyás helyett, aki megmaradt a párt első titkárának, Magyarország miniszterelnöke az akkor 57 éves Nagy Imre lett.

Az alacsony, zömök, szemüveges Nagy Imrét professzoros alkatnak ismerték, holott parasztcsaládból származott, munkás volt, az első világháborúban hadifogságba esett, bolsevik lett, részt vett a Tanácsköztársaság harcaiban, letartóztatták, 1928-ban emigrált a Szovjetunióba, ahol a második világháborúban a Kossuth Rádió egyik vezetője volt. Gerővel, Farkassal, Révaival együtt képezték azt a négytagú vezetőséget, amely még a háború alatt tért haza Moszkvából Szegedre, hogy megalakítsa a legális kommunista pártot. Nagy Imre a bizottságban Gerő helyettese volt, vagyis egyike az emigráció legjelentősebb vezetőinek. 1945-től tagja a párt Politikai Bizottságának, ahonnan 1949-ben leváltották, mert nem helyeselte az erőltetett szövetkezetesítést. A következő pártkongresszuson ismét beválasztották a Politikai Bizottságba, s 1950-től élelmezési, majd begyűjtési miniszter lett, vagyis annak a területnek első számú végrehajtója, melynek politikájával egy évvel azelőtt nem értett egyet. Nem tudom a részleteket, nem tudom, megváltoztatta-e Nagy Imre a véleményét, s nem tudom, miért került vissza a Politikai Bizottságba.

Noha 1945-től vezető szerepe volt, és 1952-től miniszterelnök-helyettesként dolgozott, az ország igazán 1953-ban ismerte meg a nevét. A közvélemény tudatában Nagy Imre azonnal parasztpolitikusként és nemzeti politikusként jelent meg. Nemcsak azért, mert feltehetően valóban más elképzelése volt a parasztpolitikáról, s nagyobb jelentőséget tulajdonított a nemzeti sajátosságoknak. Még inkább azért, mert Magyarországon milliók ezeket a vonásokat hiányolták Rákosiék politikájából, tehát eleve feltételezték, hogy Rákosi utóda a miniszterelnöki poszton ezeket az elveket vallja. Történészek remélhetőleg kiderítik majd, mi zajlott le pontosan 1953-ban a magyar politikai vezetésben, mennyire vezethető vissza a változás világpolitikai, személyi, koncepcióbeli okokra, mennyiben volt szerepe a változásban Nagy Imre nézeteinek, mennyire a megváltozott pártpolitikának, mennyire a közvélemény nyomásának. Én most csak annyit tudok megállapítani, hogy Rákosi és Nagy Imre három évig tartó rivalizálása, a tragikus frakcióharc katasztrófába sodorta az országot.

Kezdetben nyíltan nem esett szó arról, hogy véleményeltérés van kettőjük között. Talán nem tévedek abban, hogy a görcsös ragaszkodás a pártegység egyre kevésbé valós mítoszához végül is döntő akadálya lett a kommunista párt megújulásának. Az 1953. júliusi budapesti kommunista aktívaértekezlet két előadója Rákosi Mátyás és Nagy Imre volt. Jól emlékszem, egy ország ült a rádió mellett, s hallgatta, hogy Rákosi változatlanul az ipari termelés fokozását hangsúlyozta, Nagy a mezőgazdaság, a lakosság fogyasztásának növelését emelte ki a júniusi párthatározatból. Kétségtelen, hogy az ország számára az utóbbi rokonszenvesebb volt. A kettőjük közötti különbséget mindenki megérezte, de ők úgy tettek, mintha ugyanazt mondanák.

Még inkább vigyáztak az egység látszatának megőrzésére a Magyar Dolgozók Pártja 1954-es kongresszusán, melyet, ugyancsak az egység nevében, Nagy Imre nyitott meg, s Rákosi Mátyás zárt be. Nagy így fogalmazott: „Pártunk elvipolitikai egysége az a gránittalpazat, amelyen dolgozó népünk, szép hazánk boldog, szocialista jövendője épül.” Rákosi pedig: „Erőt az egység ad, azért ápoljuk és őrizzük pártunk szilárd egységét, mint a szemünk világát!”

Nem vonom kétségbe sem Rákosi, sem Nagy elvhűségét, azt sem, hogy nemcsak koncepciójukban hittek, hanem történelmi szerepükben is. Rákosi alighanem úgy vélte, ő biztosítja Magyarországon a kommunista mozgalom jogfolytonosságát, visszamenően a Tanácsköztársaságig. Lehet, hogy a kommunisták olykor tévedtek, de ez a mozgalom képviselte a magyar nép létérdekeit. Őt nem ismertem személyesen, csak számtalanszor láttam, hallottam népgyűléseken, filmhíradókban, mint minden magyar állampolgár. Nem volt vonzó ember, de okos és ravasz politikus. A napi politika iszapbirkózásában alighanem messze felülmúlta Nagy Imrét. Bizonyára segítségére volt ebben különleges tekintélyt biztosító múltja is.

Nagy Imrével találkoztam néhányszor. Amikor én ismertem, pedáns, kimért ember volt, az elvein töprengő politikus. Ma olvasva, újraolvasva 1956 tavaszán-nyarán kelt írásait, szinte érthetetlen későbbi szerepe. Zsargonja, stílusa alig különbözik Rákosiétól, ugyanazokban a fogalmakban gondolkodik, mint ő. Akkoriban, 1953-ban, alighanem azt a szerepet hitte magáénak, neki kell bebizonyítania arról a politikáról, melyet addig Rákosi neve fémjelzett, hogy képes a megújulásra.

A legnagyobb baj az volt - mondom ezt ma, csaknem harminc év távlatából -, hogy sem Rákosi, sem Nagy Imre nem érezte: a magyar radikalizmus, a magyar baloldal, a magyar kommunista mozgalom folytonosságát és megújulását csak azok valósíthatják meg, akik a magyar valóságban gyökereznek. Túl hosszú ideig voltak börtönben, emigrációban, semhogy igazán ismerték volna Magyarországot. Nem volt szerencsés sem a párosítás, sem a történelmi szereposztás. A politika mindkettőjük számára inkább kamarillaharcot, mintsem államvezetést jelentett.

Pedig a jó program eleinte szép eredményeket hozott. Itt-ott új szőlőt, új gyümölcsösöket telepítettek. Márpedig aki gyümölcsfát, szőlőt ültet, bízik a jövőben, hiszen a termés csak évek múlva várható. A piaci árufelhozatal 1953 őszén jobb volt, mint 1949 óta bármikor. A munkások és alkalmazottak reáljövedelme 20 százalékkal, a parasztságé 10 százalékkal nőtt. Feloszlatták az internáló táborokat, érvénytelenítették a kitelepítést, megszüntették a rögtönítélő bíráskodást. Az ország föllélegzett. Nemcsak a félelem veszített hatalmából; az embereknek megjött a kedvük, hogy dolgozzanak, mert nemcsak munkájuk értelmét, jövőbeni biztosítékát is látni vélték. Ilja Ehrenburg világhírű regényében olvadásnak nevezte ezt a folyamatot.

Egy kérdésben azonban végzetes, bár érthető mulasztás történt. 1953-ban a nyilvánosság előtt egyetlen szó sem esett a törvénytelenül elítélt kommunisták s más baloldali vezetők ellen elkövetett igazságtalanságokról. Rákosi jó érzékkel tudta, minden hibáját és vétkét megbocsáthatják, de ha kiderül, hogy az ő utasítására, az ő tudtával végeztek ki, börtönöztek be, kényszerítettek hamis vallomásra ártatlanokat, nem maradhat a helyén.

A tragikus perek áldozatai Rákosi bukását kapták a történelemtől életükért, mérhetetlen szenvedéseikért; Rákosiék nem utolsósorban abba buktak bele, hogy az ő holttestüket, emléküket, az őket ért iszonyatos igazságtalanságokat nem lehetett átlépni. Ez azonban az országnak is nagyon sokba került.

Egy gyakran emlegetett történet szerint Rákosi, amikor meghallgatta az egyik börtönből kiszabadult kommunista vezető beszámolóját, megkérdezte tőle:

- Mért nem értesített engem, hogy ilyen problémái vannak?

A történet bizonyára túlhegyezett, de a lényege igaz. Rákosiék úgy tettek, mintha semmit sem tudtak volna a perek hazug voltáról, mintha azokért egyedül Péter Gábor lett volna felelős, aki őket is becsapta.

Kádárt nem sokkal a szabadulása után hívatta Rákosi.

-Azzal fogadott - mondja Kádár -, örül, hogy lát. Mit mondtam volna? Én nem annak örültem, hogy őt látom, hanem hogy élek, s már nem a börtönben. A politikai helyzetről nemigen volt fogalmam. Indulataim voltak, azokra sosem hallgattam szívesen. Nem tudtam, hogyan él az ország, a nép, nem tudtam, mi van a világon.

Kádár a börtön teljes izoláltságában Sztálin halálát onnan tudta meg tetemes késéssel, hogy egy magyar írónő regényében olvasta.

Rákosi megkérdezte Kádárt, mit akar csinálni. Mintha rajta múlott volna.

– Azt mondtam neki, eddig háromféleképp kerestem meg a kenyeremet. Dolgoztam a belügyminisztériumban, de erre most semmi kedvem.

Ez most nem is aktuális, szólt közbe Rákosi.

– Voltam munkás, és úgy gondolom, erre még ma is alkalmas vagyok.

Erről sem lehet szó, mondta Rákosi.

– Ezt persze tudtam - mondja Kádár. - Nem azért hívott magához, hogy vasasként helyezzen el egy üzemben. Aztán voltam pártmunkás is, mondtam neki.

Ez lesz a megfelelő, mondta Rákosi. Két kerületben üres a titkári poszt: megkérdezte Kádárt, a VIII. vagy a XIII. kerületet választja.

– Angyalföldet, mondtam neki. Azt később tudtam meg, hogy egyik kerületben sem volt üres a titkári poszt - mondja Kádár. - Helyet csináltak nekem.

Délelőtt végezte a hivatalos munkáját. Délután egyre szaporodtak a látogatók, akik elégedetlenek voltak a jelenlegi vezetéssel: kommunisták, volt szociáldemokraták, baloldali polgári politikusok. Ki börtönben ült, ki miniszter volt az elmúlt években. Rajk halott volt, Farkas Mihály a süllyesztőben, Révai súlyosan beteg, Gerő, szokása szerint, hallgatásba burkolódzott. Kádár politikai szerepe egyre erősödött.

Rákosi nem volt olyan ostoba, hogy ne tudta volna ezt. Felfele buktatta Kádárt: a Pest megyei Pártbizottság első titkárának jelölték. Kádár tiltakozott, kérte, hagyják őt a XIII. kerületben, ahol felnőtt, ahol ezernyi ismerőse van. Rákosi nem engedett, s Kádárnak mennie kellett.

Ez 1955-ben történt, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az 1953-as jó program, a biztató fellendülés után a politika ismét csődbe jutott. Újra romlott a gazdasági helyzet, elsősorban az átgondolatlan iparpolitika, s nem kevésbé a határozatok következetlen, ellentmondásos végrehajtása miatt. A legnagyobb problémát azonban a pártvezetőség megosztottsága, a 850 ezres párttagság elbizonytalanodása jelentette. 1954-ben már a beavatatlanok számára is nyilvánvaló volt Rákosi és Nagy Imre személyi harca. A párttagság egy része még bízott Rákosiban, nem ismerték a törvénytelen perekben való szerepét, sokan maguk is felelősek voltak helyi törvénytelenségekért vagy legalábbis a hibás politika gondolkodás nélküli végrehajtásáért. A kommunisták egy másik része minden pozitív változást Nagy Imrének tulajdonított. A csaknem milliós tömeg, akárcsak az ország nagy része, nem tudta, mit gondoljon, mert az egyik nap ilyen, a másikon olyan irányelvek hangzottak el. S az újabb és újabb nyilatkozatok, irányelvek csak szavak maradtak, tovább rontva ezzel a szavak hitelét. A két vezető és frakcióik hatalmi harca sokban hozzájárult az ország tragédiájához.

A legnagyobb nehézség alighanem az volt, hogy az ország nagy része nem bízott már a pártvezetésben, nem látott semmiféle programot, amely az évek óta megrendült bizalmat helyreállította volna. Bizalom és hitel nélkül pedig nagyon nehéz az országot vezetni; bizonyos helyzetekben lehetetlen. Rákosi túl sokat vétett és hazudott, semhogy bíztak volna benne. Nagy Imre taktikázott, amivel mindig csak egy kisebbséget lehet megnyerni. Kádár nem volt olyan helyzetben, s az ország sem ismerte eléggé, hogy beleszólhasson a politika eldöntésébe.

Ugyanakkor egyre inkább a közvélemény érdeklődésének előterébe kerültek a még mindig tisztázatlan perek, melyekről változatlanul nem esett szó a nyilvánosság előtt, noha minél több ártatlanul bebörtönzött ember szabadult, annál inkább foglalkoztatta az országot ez a kérdés.

Végül is a történelem hozta olyan helyzetbe Rákosit, hogy nem hallgathatott tovább. 1955 májusában Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára vezetésével küldöttség utazott Jugoszláviába, hogy rendezze a két állam és a két párt kapcsolatát. Ezek után a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája munkájában részt vevő pártok megegyezése alapján érvénytelenítették a Tájékoztató Iroda 1949-es, Jugoszláviát súlyosan elmarasztaló határozatát.

Most már Magyarországnak is rendeznie kellett a kapcsolatait déli szomszédjával. Ezt pedig nem lehetett a Rajk-per tisztázása nélkül, hiszen a perben elhangzott vádak nem kis része Jugoszlávia és a jugoszláv vezetők ellen irányult. így Rákosi 1955 nyarán - két évvel az 1953-as párthatározat után! - kénytelen volt szóba hozni a pert a Központi Vezetőség ülésén. Védeni kívánta a maga helyzetét és szerepét, és hazudott: nem mondta ki nyíltan, hogy Rajk ártatlan volt, sőt arra hivatkozott, hogy Rajk sok mindent eltitkolt a párt elől. A novemberi központi vezetőségi ülésen megismételte ezt a rágalmat, s kijelentette, Péter Gáborék akarták a Rajk-perrel megrágalmazni a jugoszlávokat. Ezek a féligazságok, a saját szerepük és felelősségük átlátszó mentegetése már senkit sem elégítettek ki, s az elégedetlenség egyre nőtt Rákosiékkal szemben.

A Rákosi-csoportnak ekkor már ismét teljhatalma volt a pártvezetésben. A Központi Vezetőség 1955 áprilisában kizárta a Politikai Bizottságból és a Központi Vezetőségből Nagy Imrét, akit miniszterelnöki tisztéből is leváltottak. Az új miniszterelnök az akkor 33 éves Hegedűs András lett. Rákosinak azokban az években az volt a taktikája, hogy viszonylag fiatal, névtelen és tapasztalatlan embereket vitt a legfelső vezetésbe, akik nem veszélyeztették az ő pozícióját. Leváltották a Politikai Bizottságból Farkas Mihályt is, aki 1953-ban, ki tudja, miért, Nagy Imre odaadó híve lett. Igaz, csak egy évig, aztán ismét csatlakozott Rákosiékhoz, de ez már nem segített rajta. Nagy Imrét decemberben a pártból is kizárták.

Amit a magyar párt képtelen volt megoldani, azt megoldotta a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956 februárjában ülésező XX. kongresszusa. A határozat megállapította, hogy a világháború nem elkerülhetetlen, hitet tett a különböző társadalmi rendszerek békés egymás mellett élése mellett, leszögezte a nemzeti sajátosságok és a konkrét történelmi feltételek fontosságát a szocialista építésben, s Hruscsov híres beszédében első ízben foglalkozott részletesen a sztálini korszakban elkövetett súlyos törvénysértésekkel, a személyi kultusszal, a demokrácia, a kollektív vezetés megsértésével.

A magyar politikának 1953 után ez volt a második lehetősége, hogy kilábaljon a kátyúból. Kádárnak ma is az a véleménye, hogy el lehetett volna kerülni az 1956-os katasztrófát, ha a magyar párt a kellő időben levonja a következtetéseket a XX. kongresszusból.

Rákosi még ekkor sem adta fel a harcot; végzetes bűne, hogy személyi hatalmát többre becsülte országa, pártja érdekeinél. A Központi Vezetőség ülésén, ahol beszámolt a szovjet pártkongresszusról, azt állította, hogy a XX. kongresszus a magyar politikát igazolta. A kongresszuson feltárt hibákról azt mondta, hogy a magyar párt ezeket a hibákat már kijavította. Noha a Központi Vezetőség több tagja bírálta a politikáját - ami azelőtt elképzelhetetlen lett volna -, Rákosinak még elég hatalma volt, hogy keresztülvigye az akaratát. „Az a véleményem - összegezte a mondanivalóját -, hogy a párt tekintélye növekedik.”

Ez olyan hazugság vagy öncsalás volt, hogy az erre alapuló politika csak katasztrófához vezethetett. Öt keserves hónap telt el a XX. kongresszus után, s a magyar vezetés egyetlen alapvető kérdésben sem döntött. Az ország hangulata viszont pattanásig feszült. Sokan, elsősorban az értelmiség és a fiatalok, nyíltan zúgolódtak. Voltak olyan párttaggyűlések, melyek három napig tartottak a sok felszólaló miatt. Ekkor már nem egy alapszervezetben követelték Rákosi leváltását.

1956 júniusában a lengyelországi Poznanban véres összetűzésre került sor az elégedetlen munkások és a fegyveres erők között. Ez már az utolsó figyelmeztetés volt a magyar párt számára. Júliusban végre bekövetkezett, aminek már rég meg kellett volna történnie. A Központi Vezetőség felmentette Rákosi Mátyást első titkári és politikai bizottsági tisztségéből, a Politikai Bizottságba beválasztotta Kádár Jánost és Marosán Györgyöt. Kádár a Központi Vezetőség titkára lett.

A Központi Vezetőség üléstermébe behívták az újonnan megválasztott központi vezetőségi tagokat. Kádár az elnöki asztalnál kapott helyet. Lent a teremben ült Farkas Mihály. Határozati javaslatot terjesztettek be, hogy zárják ki a Központi Vezetőségből és a pártból. Farkas felszólalt, védekezett, minden hibáját igyekezett másra kenni, végül sírva fakadt. A Központi Vezetőség kizárta a pártból.

- Néztem, ahogy görnyedten megy ki a teremből - mondja Kádár. - Nem tudtam sajnálni.

A határozatnak három súlyos hibája volt, amiért nem változtathatta meg az ország sorsát. Mindenekelőtt túl későn született, egy olyan időszakban, amikor ez a határozat már nem tartóztathatta fel az eseményeket. Másodszor, mert Rákosit ugyan felmentették, de megromlott egészségi állapotára hivatkozva, nem pedig nyíltan feltárva súlyos hibáit és vétkeit. A harmadik végzetes hiba az volt, hogy a párt első titkára Rákosi legközvetlenbb munkatársa, Gerő Ernő lett. Gerőtől aligha lehetett várni az addigi hibás politikával való radikális leszámolást, ráadásul az ország nagy része joggal úgy érezte, a vezetés lényegében a Rákosi-csoport kezében maradt, amelynek akkor már semmilyen hitele nem volt.

Vannak, akik úgy vélik, ha júliusban nem Gerőt, hanem Kádárt választják a párt vezetőjévé, el lehetett volna kerülni az októberi tragédiát. Kádár nem így gondolja.

- Utólag elemezve az eseményeket - mondja -, azt hiszem, egy ilyen személyi változás már nem akadályozhatta volna meg a katasztrófát.

A feszültség ekkor már túl nagy volt, s az idő túl kevés. Nem valószínű, hogy Kádár júliusban még megmenthette volna a helyzetet, bár valószínűleg sok minden másképp történik, ha ő vezeti a pártot, és nem Gerő. Viszont alighanem sokkal nagyobb tehertétellel kellett volna a porondra lépnie, amikor a történelem ezt követelte.

A Gerő-féle vezetés nemigen változtatott az addigi módszereken. Jellemző, hogy Kádárnak a Politikai Bizottság ülésén kellett tiltakoznia: a telefonbeszélgetéseit lehallgatják, a postáját felbontják. Miközben az országban egyre nőtt a feszültség, Gerő elsősorban nem ezzel törődött, hanem a szövetséges országok vezetőit igyekezett meggyőzni az új vezetés jó szándékairól. Egymás után mentek a pártküldöttségek Kínába, a Szovjetunióba, Jugoszláviába.

Október 6-án a Központi Vezetőség határozatára ünnepélyesen eltemették Rajk László és mártírtársai holttestét. Marosán György úgy emlékszik, hogy amikor a Politikai Bizottság ülésén Kádár követelte a dísztemetést, Gerő idegesen, suttogva tárgyalni kezdett a miniszterelnökkel és a belügyminiszterrel, majd bejelentette, nem tudják, hová földelték el a holttesteket.

Aki részt vett ezen a temetésen, ahol százezren rótták le kegyeletüket azok koporsói előtt, akik a szó szoros értelmében mindent odaadtak az eltorzult néphatalomnak, nemcsak az életüket, a becsületüket, a tisztességüket, az elveiket is, akik látták ezt a tömeget, és nem tudták, hogy ez a tragikus temetés Magyarország tragédiájának előjátéka, nem rendelkeztek különösebb politikai éleslátással. Meg kell mondanom, sokan voltunk ilyenek. A lázban égő ország nem érzékelte, hogy a sírgödör szélén áll. Ez a tragikus temetés olyan megrázkódtatást jelentett, hogy a Politikai Bizottság tagjai még az este összeültek, s elhatározták: javasolják Farkas Mihály letartóztatását. Néhány nap múlva Nagy Imrét, nem kis tömegnyomásra, visszavették a pártba. Az eseményeken mindez már nem változtatott.

Az 1956-os magyar tragédia többek között azért olyan tragikus, mert annyi, egymáshoz nem tartozó, egymásnak gyökeresen ellentmondó elem keveredett benne, hogy a különböző igazságok sok ember tudatában nemcsak akkor, még ma is megkérdőjelezik vagy megsemmisítik egymást.

Kádár a 60. születésnapján nagyon pontosan fogalmazott: „1956-ban olyan súlyos, kritikus helyzet állott elő, amelynek tudományosan ellenforradalom a megnevezése. Mi tudjuk, hogy annak, ami 1956-ban történt, ez a tudományos meghatározása. De van más fogalom is, amit mindnyájan elfogadhatunk: az egy nemzeti tragédia volt. Tragédia a párt számára, a munkásosztály számára, a nép számára és az egyes emberek számára is. Úttévesztés történt, és ebből tragédia jött létre.” Hogy egy kommunista vezető nemzeti tragédiának nevez egy ellenforradalmat, jelzi, milyen összetett folyamatról volt szó.

Az ország és hangulata ugyanilyen sokrétű volt. Hányféle kommunistát ismertünk? Meggyőződéses dogmatikusokat, akik végig kitartottak hitük mellett, hogy mindent helyesen csináltak. Meggyőződéses dogmatikusokat, akik cselekedeteiket azzal igyekeztek ellensúlyozni önmaguk és az ország előtt, hogy a szélsőséges elemek hangadói, nemegyszer szélsőségesen kommunistaellenesek lettek. Becsületes embereket, akiknek minden párthatározat minden betűje megfellebbezhetetlen igazság volt. Karrieristákat, akiket csak a saját jólétük érdekelt. Régi illegális párttagokat, akik Horthy börtöneit ugyanúgy megismerték, mint Rákosiét, s forrt bennük a gyűlölet. Régi illegálisokat, akik ugyancsak megjártak minden börtönt, de amikor a szocialista társadalmi rend védelmére került sor, fegyvert fogtak, akár egykori fogláraik oldalán is. Államvédelmi tiszteket, akik gondolkodás nélkül kínoztak meg kommunistákat, mert ezt követelték tőlük, majd amikor ráeszméltek, mit tettek, főbe lőtték magukat. Államvédelmi nyomozókat, akik örömüket lelték emberek kínzásában, s az első adandó alkalommal elmenekültek az országból. Munkásokat, akikből jó igazgató lett. Munkásokat, akikből csapnivaló igazgató lett. Munkásokat, akik munkások maradtak, és zsíros kenyéren, babfőzeléken is megőrizték szocialista meggyőződésüket. Munkásokat, akik elfásultak vagy fellázadtak. Nincstelen parasztokat, akik hagymán, kenyéren és csendőrpofonokon nőttek fel, akiknek a szocializmus nem adott semmit, csak azt, hogy a gyerekükből orvos, mérnök, tanár lett. Csendőrpofonokon felnőtt parasztokat, akik később maguk is pofozták társaikat. Értelmiségieket, akik kommunisták voltak és maradtak. Értelmiségieket, akiknek a lelkiismerete nem tudta elviselni, hogy bűnrészesnek érezték magukat a történtekért. Értelmiségieket, akik ugyanolyan lángoló szertelenséggel lettek egyik napról a másikra a szocializmus hívei, mint később az ellenségei. Akik kamaszként élték meg a felszabadulást, s fűtötte őket az első esztendők tüze, és akiknek már csak a nehéz évek jutottak. Akik azt tapasztalták, hogy a származás fontosabb, mint az ember, a szó, mint a tett. Nem sorolom tovább.

Voltak polgárok, akiknek elvették a gyárát, a kóceráját, az alagsori műhelyét. Az egykori úri középosztály tagjai, akik a régi rendszerben fehér ingben és nyakkendőben hajlongtak főnökeik előtt, az újban pedig nyakkendő nélkül, mert akkor az volt a divat. Polgárok, akik politikusok voltak vagy politizáltak; akadt közülük, akit Rákosiék börtönbe csuktak, s volt, aki miniszter lett. Nem biztos, hogy az előbbi volt a rosszabb politikus, a tisztességtelenebb ember. Az ellenkezője sem biztos. Voltak tanárok, akik lélektelenül olyan frázisokra tanították a fiatalokat, melyeket kimondani is szégyen, s voltak, akik ezekben az években is szerették és megszerettették Vörösmartyt, Adyt, Kossuthot, Rákóczit, a matematikát, a biológiát. Ezt a sort sem folytatom.

Voltak, akik éltek a lehetőséggel, voltak, akik visszaéltek, voltak, akiket megfosztottak lehetőségeiktől. Voltak, akik szívükkel a családjukhoz, osztályukhoz kötődtek, az eszükkel a társadalmi rendhez, amelyben éltek. Voltak, akik megfordítva. Hogy naivak voltak, könnyen hivők és gyorsan kiábrándulok, nem róható fel nekik. Az sem, hogy azt tanították nekik, ami létrejött, az a tökéletesség, s amikor mást tapasztaltak, megzavarodtak vagy fellázadtak.

Még ellenség is hányféle volt. Akik mindig gyűlölték az új rendet. Akik 1947-től, 48-tól, 49-től, ahogy a sorsuk alakult. Akik 1955-től, 56-tól. Voltak, akik egy évtizede vártak a bosszúra, voltak, akik már beletörődtek vereségükbe. Voltak, akik hitük szerint sem lettek a szocializmus ellenségei, mégis fegyvert fogtak ellene.

Október 17-én a Magyar Írók Szövetsége pártszervezetének vezetősége határozatilag kérte a rendkívüli pártkongresszus összehívását. Október 22-én az ország legnagyobb egyetemeinek hallgatósága elhatározta, hogy újra megalakítják a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét. A Petőfi-kör vezetősége javasolta, hogy Nagy Imrét és társait vonják be a vezetésbe. A Budapesti Műszaki Egyetem határozatot hozott, másnapra tömegtüntetést szervez, hogy kifejezze szolidaritását a lengyel kommunistákkal. Egy nappal azelőtt a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága az 1949-ben törvénytelenül letartóztatott Gomulkát választotta meg a párt első titkárának. A tüntetést követelő felhíváshoz a többi budapesti egyetem is csatlakozott.

A legfelső állami és pártvezetők közül akkor már egy hete senki sem volt Magyarországon. Jugoszláviában tárgyaltak. Katasztrofális döntés volt ez Gerő részéről. Bármennyire fontos volt rendezni a kapcsolatokat déli szomszédainkkal, ebben a helyzetben nem lett volna szabad az országot vezetés nélkül hagyni. Október 23-án reggel érkeztek haza. A pályaudvaron várták őket az itthon maradt vezetők, s kérték, azonnal üljön össze a Politikai Bizottság. Gerő csodálkozott; alig tudott arról, mi van idehaza. A pályaudvarról azonnal a pártközpontba mentek. Az asztalfőn Gerő, Kádár, Révai, Hegedűs ült. A Politikai Bizottság többi tagja kétoldalt. Először Gerő számolt be meglehetősen hosszadalmasan jugoszláviai tárgyalásaikról. Még mindig nem fogta fel, hogy az országban robbanásig feszült a helyzet. Egyre többen jöttek be a tanácskozásra, olyanok, akik nem voltak tagjai a Politikai Bizottságnak. Ez jellemző lesz az elkövetkező két hétre: a jogkörök és hatáskörök egyre inkább megszűntek, a döntéseket azok hozták, akik éppen jelen voltak. A felvonulással kapcsolatban a Politikai Bizottság azt határozta, hogy a tüntetést nem engedélyezi, de a fegyveres erők nem kaptak tűzparancsot. A Politikai Bizottság több tagja azt a megbízást kapta, hogy különböző szerveket, intézményeket győzzön meg a határozat helyességéről. Kádárnak a rádió és a Szakszervezeti Tanács jutott. Miután ő és néhány társa elhagyta a pártközpontot, a belügyminiszter bejelentette, hogy tűzparancs nélkül nem vállalja a tüntetés megakadályozását. A jelenlévők végül is úgy döntöttek, hogy mégis engedélyezik a felvonulást. Ez is jellemző volt az elkövetkező időszakra: a határozatokat sokszor órákon belül megváltoztatták. Kádárnak addigra már sikerült meggyőznie a rádió vezető munkatársait, hogy helytelen lenne a tüntetés engedélyezése. Utána átment a Szaktanácsba. Azon kívül, hogy a pártnak a munkásokra kell támaszkodnia, nemigen tudott mit mondani a szakszervezeti vezetőknek. Azok se neki. A Szaktanácsból telefonon hívták vissza a pártközpontba. Este hét óra tájban érkezett meg. A Politikai Bizottság közben határozatot hozott, hogy Gerő este 8-kor beszéljen a rádióban.

- Hogy a városban mi történt - mondja Kádár -, nem tudtam pontosan.

A felvonulást néhány ezer egyetemista kezdte, de a tömeg rövidesen százezresre nőtt, örömmámorban, énekelve, kiabálva, zászlókat lengetve vonult át a városon. Néhány jelszóra még emlékszemig „Munkás, diák egyet akar, tartson velünk minden magyar”; „Nem tűrjük már a sok csalást, Farkas-ügyben nyílt tárgyalást”; „Meguntuk már a sok hibát, új gazdaságpolitikát”; „Szovjet-magyar barátság - egyenlőség, szabadság”. Bem József szobrához vonultak, ahol az írószövetség elnöke mondott rövid beszédet, amiből semmit sem lehetett érteni, majd a parlament elé vonultak, ellepték a hatalmas teret, s követelték, hogy Nagy Imre szóljon hozzájuk.

Nagy Imre nem jött, a tömeg egyre elégedetlenebb lett. Az egykori Parasztpárt egyik ismert vezetője kiment az erkélyre, de olyan füttykoncert fogadta, hogy meg sem próbált beszélni. A tömeg Nagy Imrét követelte.

Azt mondják, Nagy Imre azért várakoztatta órákig a százezres tömeget, mert csak a párt vezető testületének felkérésére volt hajlandó beszélni. Igaz-e, nem tudom, de hihetőnek hangzik.

Miután egyik küldöttség a másik után ment érte, Nagy Imre végül is megjelent a Parlamentben. A teret addigra behangosították. Amikor megjelent az erkélyen, százezren némultak el. Ott ment el mellettem, láttam, hogy ideges.

- Elvtársak - kezdte Nagy Imre, s ez a megszólítás is füttykoncertbe fulladt. Több helyről szavalókórus válaszolt: - Nem vagyunk mi elvtársak!

Amit Nagy Imre ezek után mondott, ehhez képest már nem volt érdekes. Kísérői gyűrűjében, a bajuszát rágva jött be az erkélyről. Nem tudom, mit érezhetett ekkor az az ember, aki csaknem negyven éve mindig, mindenkit elvtársnak szólított.

Milyen egyszerű lenne ennek alapján azt mondani, hogy a magyar népnek 1956. október 23-án nem kellett már a szocializmus. Nem így volt. Álltam lent a téren én is, meneteltem a tömegben, személyesen ismertem felvonulók százait, akik meggyőződéses kommunisták voltak, láttam emberek ezreit, akik valóban lelkesedtek, hogy a szocializmus új, jobb korszaka következik. Igaz, itt-ott már láttam nemzeti zászlókat, melyekből kivágták a Népköztársaság címerét, hallottam az akkor még hamar lehurrogott jelszót, hogy „ruszkik haza".

Sokan, sokáig vitatkoztak arról, ki lőtt először a rádiónál, ahol a fegyveres harc kirobbant. Huszonöt év távlatából ez a vita szinte érthetetlen. Mért lenne bűn az államhatalom részéről, hogy fegyverrel igyekszik megvédeni a rádió épületét, ha azt megtámadják? Nincs a világon olyan kormány, amelyik nem ezt tenné. Magyarországon azonban sokáig bizonygatták, hogy a rádió védői csak visszalőttek. Mintha ez erény volna, az ellenkezője pedig vétek.

Az októberi tragédia egyik lényeges tényezője ez. Magyarországon 1956-ban minden tisztességes kommunistát, minden becsületes vezetőt furdalt a lelkiismeret a Rákosi-korszak bűneiért, akkor is, ha ő azoknak nem volt részese, sőt olykor áldozata. A kollektív felelősségtudat elől nem volt menekvés. S azt már akkor is mindenki tudta vagy érezte, hogy ezek a bűnök hozzájárultak a felkeléshez. Hogy mi minden játszott még közre, az csak később derült ki. Ennek a kollektív bűntudatnak, az erőszaktól való irtózásnak szerintem nagy szerepe volt abban, hogy a vezetés az első pillanattól vérontás nélkül igyekezett megfékezni a felkelést. A szándék érthető, de az eredmény azt bizonyítja, nem volt célra vezető: sok vérbe került.

A rádiónál egyébként a támadók lőttek először. Ezt nemcsak dokumentumok, visszaemlékezések bizonyítják; magam is ott voltam. Este a parlamentben megjelent néhány ember, kilőtt töltényhüvelyt szorongatott a markában, s azt kiabálta, hogy a rádiónál az államvédelmisek ölik a népet. Bizottságot küldtek ki, nézze meg, mi történik a rádiónál. Ki határozta ezt el, s én hogy kerültem ebbe a bizottságba, máig sem tudom. Adalékként mondom ezt azoknak az óráknak a hangulatához.

Lementünk a térre, megállítottunk egy teherautót, amelyen hatalmas piros-fehér-zöld zászló lengett. Hogy került oda, mért engedelmeskedett a botcsinálta bizottság utasításának, ugyancsak nem tudom. Mindenesetre elvitt bennünket a rádióhoz. Mármint a közelébe, mert a rádióhoz vezető utcát felborított, égő gépkocsik torlaszolták el.

- Vigyázz, lőnek - kiabálta egyik barátom, akivel véletlenül akadtam össze a tömegben, miközben igyekeztünk áttörni magunkat a rádió épületéhez, azt kiabálva, hogy a parlamentből jöttünk. Voltam katona, ismertem a golyók fütyülését. A rádió mellett államvédelmis osztag állt, feltűzött szuronnyal. Hogyan kerültem a feléjük nyomuló tömeg első sorába, nem tudom. Üvöltöttünk, hogy fonjunk karokból csatárláncot, nehogy a tömeg nekinyomjon bennünket a szuronyoknak. Üvöltöttünk az osztagot vezénylő fiatal tisztnek, parancsolja hátrább az embereit, mert felnyársalnak bennünket. Ő visszaüvöltött - pisztollyal a kezében állt az osztag előtt -, inkább a tömeget csillapítsuk, mert lövik, kövekkel dobálják az embereit. Ott csak üvölteni lehetett, különben nem értettük volna egymás szavát. Közben fütyültek a golyók; nem az államvédelmisek lőttek, azok álltak mozdulatlanul, néhány méterre voltam tőlük, láttam, hogy sokan remegnek, ki tudja, idegességükben vagy a félelemtől. Aztán parancs jött az épületből, az osztag szuronyt szegezve hátrált, s becsapódott mögöttük a kapu. A tömeg egy perc alatt ellepte az utcát.

Sok ezer ember tolongott akkor a rádió körül. Valószínű, mások másként emlékeznek. Arra bizonyára mindenki emlékszik, aki ott volt, hogy egy tankokkal megerősített, gépesített honvédalakulat érkezett a rádió elé. Küldöttségünk vezetője, neves költő és magas rangú katonatiszt, aki irodalmat oktatott a katonai akadémián, igyekezett megtalálni az alakulat parancsnokát. Nem sikerült; senki sem tudta, hol van. A dokumeritumok s az emlékezések ellentmondóak, egy azonban kétségtelen: az osztagnak nem volt lőszere. Sem a harckocsikhoz, sem a kézifegyverekhez. A parancs az volt, hogy fegyver nélkül szorítsák vissza a rádiót ostromló tömeget.

Mi ekkor mentünk vissza a parlamentbe. „Küldöttségünk” a felére csappant, a többiek elsodródtak a tömegben. Kik voltak a társaim, fogalmam sincs. Az országház előtti tér akkor már üres volt, sötét a parlament. Az őrség nem engedett be bennünket. Nincs már itt senki, mondták. Át akartunk menni a közeli pártközpontba, de civil ruhás fegyveresek utunkat állták. Udvariasak voltak, de idegesek. Menjünk onnan, mondták, nincs ott semmi keresnivalónk.

A pártközpontban, amit akkor természetesen nem tudtunk, ülésezett a Központi Vezetőség, a kormány. A Politikai Bizottságot átalakították, többek között Nagy Imre is a tagja lett, akit még aznap éjjel kineveztek miniszterelnöknek. Kora reggel a rádióban Nagy Imre beszélt az országhoz: ellenforradalomnak nevezte a történteket, kihirdette a statáriumot, bejelentette, hogy a kormány felkérte a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokat, segítsenek a lázadás leverésében.

1956. október 23-án nemcsak százezernyi, a rendszer megújítását követelő és remélő ember vonult ki az utcákra, hanem fegyveresek elfoglalták a rádiót, a nemzetközi telefonközpontot, a párt központi lapjának szerkesztőségét és nyomdáját, fegyverraktárakat, rendőrőrsöket.

24-én reggel visszamentem a rádióhoz. Az éjszaka folyamán a felkelők elfoglalták a rádió épületét, az adást attól kezdve a parlamentbe átkapcsolt vonalon közvetítették, egy portásfülkéből, egy mikrofon s egy ócska rádiókészülék tetejére szerelt lemezjátszó segítségével. Az épületbe az ment be, aki akart. Láttam az udvaron fekvő halottakat. Csaknem mindegyik nálam is fiatalabb államvédelmi katona volt. Egymásra fektették megmerevedett holttestüket, mint a hasábfákat a máglyán.

A magyar történetírók nagy része az október 23-i fegyveres támadásokat pontosan megtervezett és kivitelezett akcióként értékeli. Én ebben így nem hiszek. Túl hirtelen jött a robbanás, semhogy ilyen pontosan elő lehetett volna készíteni. Biztos, hogy voltak Magyarországon jól kiképzett, megfelelő utasításokkal ellátott külföldi titkos ügynökök. Az is biztos, hogy a magyarországi illegális szervezeteknek voltak terveik fegyveres puccsra, de erre nem kerülhetett volna sor a tömegtüntetés nélkül. Azt nem hiszem, hogy mindez egy általános, pontos, felülről irányított, előre átgondolt terv alapján történt. Nincs a világon olyan tökéletes titkosszolgálát, illegális szervezet, amelyik ezt így ki tudná dolgozni és végre tudná hajtani.

Eltér a véleményem számos magyar és külföldi értékeléstől a szovjet csapatok behívását illetően is. Szerintem a magyar vezetés nem abban hibázott, hogy november 4-én katonai segítséget kért a Szovjetuniótól. Akkor már nem tehetett mást, ha meg akarta menteni a szocialista társadalmi rendet. Október 23-án éjjel viszont hiba volt a szovjetek beavatkozását kérni. A magyar fegyveres erők akkor talán még úrrá lehettek volna a helyzeten, ha egyértelmű parancsot kapnak. Az amúgy sem egységes vezetés önbizalmát megtörték az elmúlt évek súlyos hibái, s az egység és az önbizalom hiánya is hozzájárult a katasztrófához, hiszen megerősítette azt a hitet, hogy a magyar kommunisták, a fegyveres erők tehetetlenek, ami október 23-án, 24-én még nem volt igaz.

Amikor Kádárt ezekről a napokról kérdezem, lassan, megfontoltan válaszol; nehéz pontosan megfogalmazni azt, amit megérteni is nehéz volt.

- Olyan helyzet jött létre, amilyet nemhogy én, de senki sehol a világon nem élt még át. Nem segített semmiféle elmélet, semmilyen recept, semmilyen tapasztalat. Idő kellett, amíg felocsúdtunk, magunkhoz tértünk.

1957 májusában, az országgyűlésen tartott beszédében volt politikai és erkölcsi bátorsága így fogalmazni:

„így értjük meg azt a helyzetet, amely a vezetés szégyene és nem a nép szégyene, hogy tud-nillik az ezernyi ezer embernek, akik az ország minden pontján utasítást, útmutatást, irányítást vártak az ország központjától, akik fegyvert követeltek, akik jobban látták, hogy mit kell tenni, mint mi, akik a vezetésben voltunk, nem tudtunk becsületesen irányítást adni, amit pedig egy ilyen helyzetben egy vezetésnek meg kell tennie."

Bár az első napokban még a pártvezetés irányította az országot, a súlypont egyre inkább áttevődött egyetlen személyre. Kétségtelen, hogy 1956 októberének kulcsembere Nagy Imre volt. Létrejött az a tragikus helyzet, hogy a kommunista miniszterelnök segítette kibontakozni az ellenforradalmat.

A zűrzavart csak fokozta, hogy a vezetők tíz napig gyakorlatilag nem hagyták el a parlament épületét. Arról, hogy mi történik a városban, az országban, csak különböző áttételeken keresztül értesültek, s az értesülések nem voltak, nem is lehettek objektívak.

Október 24-én a kormány gyülekezési és kijárási tilalmat rendelt el, felszólította a felkelőket, tegyék le a fegyvert. A rendeleteknek nem volt foganatjuk, a kijárási tilalmat újra meg újra felfüggesztették, a fegyverletétel időpontját újra meg újra elodázták.

Október 25-én a Központi Vezetőség felmentette Gerőt, s Kádárt választotta meg a párt első titkárává. Kádár rádióbeszédet mondott: „Ifjúságunk egy része békésnek indult és a résztvevők nagy többségének céljában becsületes felvonulása néhány óra múltán, a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint, a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult. A támadást vissza kell verni. A rend, a békés építőmunka feltételeinek helyreállítása a legfőbb érdek. A problémákat késlekedés nélkül meg kell oldani.” Ugyanazon a napon tartott rádióbeszédében Nagy Imre is ellenforradalomnak nevezte az eseményeket.

Október 28-án a párt irányítását hattagú elnökség vette át; az elnök Kádár volt. 31-én a vezetőség kétnapos vita után kimondta a Magyar Dolgozók Pártja feloszlatását, s a pártot Magyar Szocialista Munkáspárt néven alakította újjá. Kádárnak ellenfelei jó néhányszor a szemére vetették, hogy kétszer is feloszlatta a magyar kommunisták pártját.

- Nem volt mit csinálni - mondja Kádár. - A párt szétesett, hitelét vesztette, újra kellett szervezni. Nem mentegetődzésképp mondom: amikor erről vitatkozni kezdtünk, hatan voltunk a szobában, a vezetőség. Amikor a határozat megszületett, már több mint harmincan nyüzsögtek ott. Azokban a napokban majdnem minden döntés így született.

A 850 ezres párt ilyen gyors felbomlását elsősorban nem az okozta, hogy a felkelők egymás után foglalták el a pártházakat, s megkezdődött a kommunisták üldözése. November első napjaiban több vezető már illegalitásba ment, vagy a családját helyezte biztonságba, mások külföldre menekültek. A párttagokat részben a már említett kínzó felelősségtudat bénította meg, részben a vezetés hiánya, részben, hogy Nagy Imre és a körülötte csoportosulók igen gyorsan megváltoztatták a véleményüket, s a hatalom akkor gyakorlatilag már az ő kezükben volt. A miniszterelnök október 28-i rádióbeszédében forradalomnak nyilvánította az addig általa is ellenforradalomnak nevezett eseményeket, bejelentette, hogy a szovjet csapatok elhagyják Budapestet, megszüntetik az Államvédelmi Hatóságot, a felkelőket beolvasztják a fegyveres testületekbe, felemelik az alacsony fizetéseket és nyugdíjakat, rendezik a béreket, új kormány alakul.

Az állásfoglalásnak nyilván az volt a célja, hogy nyugalmat teremtsen az országban, a fővárosban. Az események azonban már túlságosan elfajultak. A felkelők a fegyverszünetet nem tartották be, s az államhatalomnak, miután a szovjet csapatok elhagyták a fővárost, és az egyetlen, valamennyire ütőképes belbiztonsági szervezetet feloszlatták, nem volt többé semmiféle fegyveres ereje. Tévedés ne essék: nemcsak az Államvédelmi Hatóság nyomozó szerveit oszlatták fel, melyek bűnösek voltak a törvénysértésekben - ezeknek a tiszteknek nagy részét már október 23-ra elbocsátották vagy letartóztatták -, hanem az ugyancsak az Államvédelmi Hatósághoz tartozó karhatalmi alakulatokat, ahol fiatal sorkatonák szolgáltak, jórészt ugyancsak fiatal, becsületes tisztek vezetésével. Ők védték a rádiót, a kormányépületeket, őket ölték meg a budapesti pártbizottság ostrománál.

A fegyveres csoportok összetétele rendkívül különböző volt, s az eseményekkel együtt változott. Számuk a fővárosban néhány ezer lehetett, döntő többségük fiatal ember, nem kevés bűnöző, izgága lumpen, kalandot kereső tizenéves. Voltak közöttük horthysta katona- és csendőrtisztek, nyilaskeresztes párttagok, de akadtak diákok, egyetemisták, munkások, ipari tanulók, sőt kommunisták is. Ahogy az események elfajultak, úgy kerültek többségbe a bűnözők, a szélsőjobboldali csőcselék.

Volt, sajnos, ellenpélda is, mint azé a zsidó származású 32 éves munkásé, akinek anyját, testvéreit koncentrációs táborban pusztították el, ő a Magyar Dolgozók Pártja tagja volt, s októberben, de még november 4-e után is az egyik legvérengzőbb fegyveres csoportot vezette. Ki tudja megmagyarázni ezt az életutat?

Voltak mások is a felkelők között. A legjellemzőbb erre Dudás József példája, aki azt a fegyveres csoportot vezette, amelyik elfoglalta a Szabad Nép nyomdáját és székházát, s magát Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte.

Az adatok ellentmondóak, ki volt pontosan Dudás, de bizonyos, hogy már a felszabadulás előtt politikai szerepet játszott. Állítólag kommunista párttag volt, mások szerint rendőrügynök, tagja egy küldöttségnek, melyet Horthy Moszkvába küldött tárgyalni, a felszabadulás után kigazdapárti képviselőjelölt, a Magyar Közösség tagjaként letartóztatták. Dudásék, ellentétben a legtöbb fegyveres csoporttal, határozottan politikai szerepre törtek. Újságot, kiáltványokat, röpcédulákat adtak ki, nem ismerték el a Nagy Imre-kormányt, majd tárgyaltak a miniszterelnökkel, levelet intéztek az ENSZ-hez, elfoglalták a külügyminisztériumot. Emellett politikai nyomozó csoportot hoztak létre, letartóztatásokat foganatosítottak, embereket ítéltek halálra és végeztek ki. Ebben a csoportban, amennyire meg lehet állapítani, több volt az idősebb, szélsőjobboldali politikai múlttal rendelkező ember, mint a többi fegyveres alakulatban.

1956 októberében kinyitották a börtönöket, s szabadon bocsátottak minden elítéltet: tolvajokat, egykori keretlegényeket, SS-eket, rablókat, háborús bűnösöket, betörőket, nyilasokat, mintegy 9 ezer köztörvényes bűnözőt s csaknem 4 ezer politikai elítéltet. Néhányuk úgy mérte fel a helyzetet, hogy itt már nem terem fű a számára, s azonnal elhagyta az országot. Mások meghúzódtak, de nem kevesen bekapcsolódtak a fegyveres harcba. Minden olyan esetben, amikor nem egy osztály lázad fel a hatalom ellen - márpedig 1956-ról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy munkás- vagy parasztfelkelés volt -, a káoszban az alvilágnak nagy szerep jut. Ez októberben is így volt, akkor is, ha a megrögzött bűnözők közül többen egy ideig valóban a szabadság, a forradalom bajnokának vélték magukat. Egy darab kenyeret, egy pár cipőt nem vettek el a betört ablakú kirakatokból. A közvélemény nagy része pedig ezekben a napokban minden börtönből szabadult emberben Rákosiék áldozatát látta. Furcsa példái ezek a tömeghisztériának s a hamis tudatnak.

A harcolók különbözőségére jellemző az ellenforradalom fegyveres erőinek három vezetője is. Maiéter Pált, aki november 3-án honvédelmi miniszter lett, személyesen ismertem. A büszke fejtartású hivatásos katonatiszt a világháborúban szovjet fogságba esett, antifasiszta iskolára jelentkezett, kommunista lett, egy ejtőernyővel ledobott partizánosztag parancsnoka, a felszabadulás után a magyar hadsereg főtisztje. 1956-ban, ezredesi rangban, a munkaszolgálatos alakulatok nem éppen puha kezű parancsnoka, ahová azokat a politikailag megbízhatatlan származású fiatalokat hívták be, akiknek nem akartak fegyvert adni a kezükbe. Október 25-én azt a parancsot kapta, hogy páncélosaival foglalja el a felkelők gócpontját, a múlt században épült, másfél méteres falú, egykor Mária Terézia császárnőről, a felszabadulás után a partizánként hősi halált halt Kilián Györgyről elnevezett laktanyát. Maléter először tűzharcot kezdett a felkelőkkel, majd átállt hozzájuk; az utca embere számára Nagy Imre mellett október legismertebb alakja volt. Kivégezték.

Kopácsy Sándor ezredes 1956-ban Budapest rendőr-főkapitánya volt. Valamikor tiszteltem ezt a munkásból, kommunistából lett rendőrtisztet, majd parancsnokot. Vezető beosztásban szolgálta végig a Rákosi-korszakot, 1956 októberében tagja volt a kommunista párt héttagú intéző bizottságának. Ő adott utasítást a rendőrségnek, hogy ne lőjenek a felkelőkre, majd nagy mennyiségű fegyvert juttatott nekik. Életfogytiglani börtönre ítélték, néhány év múlva amnesztiával szabadult, a Magyar Népköztársaság útlevelével hagyta el az országot. Azóta Nyugaton él, s írt egy emlékiratot, amelyről a legenyhébb kifejezés, hogy nem éppen tényszerű.

A nemzetőrség, vagyis a Nagy Imre-kormány és a felkelők közötti megállapodás alapján a fegyveresekből alakított egységek parancsnoka Király Béla vezérőrnagy lett. A világháborúban vezérkari tiszt, a felszabadulás után a magyar honvédség törzstisztje. 1951-ben kémkedés vádjával letartóztatták, 1956-ban szabadult. November 4. után megpróbálta folytatni a fegyveres harcot, de néhány nap múlva elhagyta az országot. A jobboldali magyar emigráció egyik vezetője lett.

A fegyveres ellenforradalom csúcspontja a Budapesti Pártbizottság ostroma és elfoglalása volt. A pártközpontban, a parlamentben uralkodó káosszal szemben a Budapesti Pártbizottságon viszonylag nyugalom volt, alighanem nagymértékben Mező Imrének köszönhetően. Mező nem mindennapi ember volt. Tízgyerekes parasztcsaládból származott, olyan nyomorban éltek, hogy csak felnőtt korában tanult meg írni-olvasni. Munkát nem talált, kivándorolt Belgiumba, ott lett kommunista. A spanyol polgárháború tisztje, a németek ellen toborzott francia tengerentúli fegyveres erők katonája, a párizsi felkelés egyik előkészítője. A felszabadulás után a Budapesti Pártbizottság titkára, majd félreállították, 1954-től ismét a pártbizottság titkára.

Kádár, akivel kölcsönösen nagyra becsülték egymást, október 29-én este meglátogatta őt a Köztársaság téri székházban, ahová őt is annyi emlék fűzte.

- Nem tudtam neki mást tanácsolni - mondja Kádár -, mint azt, hogy ne törődjék azzal, névlegesen ki az első titkár, vegye át a pártbizottság vezetését.

Nagyon keserű az arca; szerette Mezőt.

Másnap a különböző fegyveres csoportok összehangolt támadást intéztek a pártház ellen, melyet mintegy 50 karhatalmista védett, jórészt csak puskával felfegyverkezve. A védők hiába kértek segítséget a Honvédelmi Minisztériumtól, a Belügyminisztériumtól, magától Nagy Imrétől, nem kaptak. Délutánra a pártház elesett. Mező Imrét, aki két társával együtt fehér zászlóval a kezében lépett ki a kapun, egy géppisztolysorozat lekaszálta. Utána az irtózat következett; az erről készített filmbeszámolók, fényképek bejárták a világot. Volt olyan elfogott védő, akinek kivágták a szívét, egy másikat a lábánál fogva akasztottak fel, volt, akit egy teherautóhoz kötözve húztak végig a téren, volt, akit agyonvertek, volt, aki leugrott a harmadik emeletről, hogy megmeneküljön a kínzásoktól.

A felkelők azt állították, azért támadták meg a pártházat, mert föld alatti börtön van alatta, ahol több száz ártatlan embert tartanak bezárva.

Napokon keresztül túrták a földet nagy teljesítményű földgépekkel, mérőműszerek tucatjaival kutattak, az újságok, a rádió nap mint nap jelentették, hogy hallják az áldozatok segélykiáltásait a föld alatti katakombákból. A zuglapnak igazán nem nevezhető Magyar Nemzet, a Hazafias Népfront újságjának riportere így írt: „Csütörtök - az egyik aknánál dolgozók végre halk beszédhangra lettek figyelmesek. Messziről, nagyon távolról hallatszott a segélykérő szó. - Szabadítsatok ki! Foglyok vagyunk! Élni akarunk! - hallották tompán a mélyből. - Hányan vagytok? - kérdezték. - Száznegyvenheten - volt a válasz.”

A pártház alatt nem volt semmiféle börtön, de a tömeghisztériát nem lehetett megfékezni. Ami nemcsak azokra jellemző, akik szították. Azt is jelzi, sokan már nemcsak Rákosiékról, az államvédelmisekről tételeztek fel minden rosszat, hanem általában a kommunistákról.

1956 újabb alapvető ellentmondása, hogy azokban a napokban, amikor tombolt a kommunistaellenes hisztéria, Magyarországnak kommunista miniszterelnöke, kommunista kormánya volt. Ez utóbbi nem sokáig. Nagy Imre október 30-án bejelentette az egypártrendszer megszüntetését, majd három nap múlva - Magyarországnak közben két napig gyakorlatilag nem volt kormánya - a kommunisták, a kisgazdák, a szociáldemokraták és a parasztpártiak részvételével koalíciós kormányt alakított. Gombamód alakultak meg az új pártok, becslések szerint több mint félszáz.

Az 1956-os kormánykoalícióra az volt jellemző, hogy egy-két kivételtől eltekintve minden pártot annak jobbszárnya képviselt. A szociáldemokratáknál például Szakasits Árpád, aki évtizedekig volt a párt főtitkára, és Marosán György, a helyettese, szóhoz sem juthattak, noha mindketten megjárták Rákosi börtöneit: túlságosan baloldalinak számítottak. Elképzelhető, mi volt a véleményük nemcsak a kommunistákról, hanem általában a szocializmusról azoknak, akik a szociáldemokratáknál jobboldalibb álláspontot képviseltek.

Az események hihetetlenül felgyorsultak a világpolitikában is. A magyarországi zűrzavart kihasználva Izrael, Anglia és Franciaország megtámadta Egyiptomot, amely néhány hónapja államosította a Szuezi-csatornát. A szovjet vezetők felkeresték valamennyi szocialista országot, hogy a magyarországi és az egyiptomi válságról tanácskozzanak. Nagy Ferenc volt miniszterelnök Amerikából Bécsbe érkezett. Horthy Miklós felszólította az Egyesült Nemzetek Szövetségét, hogy „az emberi szabadságjogok védelmében” avatkozzék be Magyarországon. Idehaza Nagy Imre bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből s az ország semlegességét. A budapesti rádióban megszólalt Mindszenty József, s a bukott rendszer örökösének nevezte a kormányt.

Jellemző epizód: november 1-re meghirdették a volt politikai foglyok nagygyűlését az egyik legnagyobb budapesti filmszínházba. Az elképzelés szerint együtt üléseztek volna háborús bűnösök, kommunisták, nyilasok, jobb- és baloldali szociáldemokraták, a Horthy-rendőrség verőlegényei, szélsőséges jobboldali és mérsékelt polgári politikusok.

Kádár, akit ugyancsak meghívtak, nem vett részt a gyűlésen. Aznap jelentette be a rádióban a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulását. Beszédének legfontosabb részei, melyekre nemcsak az akkori helyzet, későbbi politikájának megértése miatt is érdemes odafigyelni, így hangzottak:

„Sorsdöntő órában szólunk azokhoz, akiket a nép és a haza iránti hűség, a szocializmus tiszta eszméinek becsületes szolgálata vezetett ahhoz a párthoz, melyet Rákosi és klikkje vak és bűnös politikával a zsarnokság eszközévé züllesztett. Ez a kalandorpolitika lelkiismeretlen módon eltékozolta azt az erkölcsi és eszmei örökséget, melyet ti a régi világban becsületes harccal és véráldozattal egy begyűjtöttetek, melyet ti a nemzetünk függetlenségéért és demokratikus haladásunkért vívott küzdelemben megszereztetek.

Őszintén beszélünk hozzátok. A nép felkelése válaszút elé érkezett. Vagy lesz elég ereje a magyar demokratikus pártoknak vívmányaik megszilárdítására, vagy szembekerülünk a nyílt ellenforradalommal. Nem azért ömlött a magyar ifjak, honvédek, munkások és parasztok vére, hogy a Rákosi-féle önkényuralmat az ellenforradalom uralma váltsa fel. Nem azért harcoltunk, hogy a munkásosztály kezéből kiragadják a bányákat és a gyárakat, a parasztságtól a földet. Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait: a gyülekezési és szervezkedési jogot, személyes szabadságot és biztonságot, az emberséget - vagy visszasüllyedünk a régi úri világ rabságába és ezzel együtt idegen szolgaságba.

Az új párt egyszer s mindenkorra szakít a múlt bűneivel!

Védi és védeni fogja mindenkivel szemben nemzeti becsületünket, hazánk függetlenségét. Ezen az alapon, a nemzeti függetlenség alapján építi ki testvéri viszonyát a világ minden haladó szocialista mozgalmával és pártjával. Ezen az alapon, a nemzeti függetlenség alapján kíván baráti viszonyt minden közeli és távoli országgal, elsősorban a szomszédos szocialista országokkal.

Védi és védeni fogja a Magyar Köztársaság vívmányait, a földreformot, a gyárak, a bankok, a bányák köztulajdonba vételét, népünk vitathatatlan szociális és kulturális eredményeit.

Védi és védeni fogja a demokrácia és a szocializmus ügyét, nem idegen példák szolgai másolásával, hanem országunk gazdasági és történelmi sajátosságainak megfelelő módon és úton, támaszkodva a minden dogmatizmustól mentes marxizmus-leninizmusra, a tudományos szocializmus tanításaira, valamint a magyar történelem és kultúra forradalmi és haladó hagyományaira.”

Magyarország nagy része nem vette észre, nem érzékelte, hogy itt valaki zászlót bontott, programot hirdetett. Kaotikus időkben, felkorbácsolt lelkiállapotban nem a higgadtság, a józanság, a reális alternatívák lelkesítenek, hanem a szép frázisok, a csábos illúziók. A felkavarodott ország nem figyelt fel erre a határozott, nyugodt hangra.

Talán nem tévedek, hogy a beszéd inkább Kádár előző napi véleményét tükrözte, amikor még remélte, hogy a párt újjászervezésével gátat lehet állítani az ellenforradalomnak. Ilyen nagy idő egyetlen nap a felgyorsult történelemben.

A „vagy-vagy”-ok, melyeket megfogalmazott, eldőltek, mire a beszéd elhangzott. Mező Imre és társai szörnyű halála úgy szólt bele 1956 és Magyarország történetébe, hogy megérlelte Kádárban a döntést.

- Rettenetesen nehéz volt dönteni - mondja Kádár. - Hiszen nem is napról napra, inkább óráról órára éltünk, halálfáradtan, elcsigázva, pontos információk nélkül. Inkább az ösztöneinkben, a tapasztalatainkban bízhattunk, mint a nem is ismert vagy nem jól ismert tényekben. És az ember nem szívesen adja fel a reményt, különösen, ha egy ország sorsáról van szó. De aztán eljött az óra, amikor már nem reméltem, hogy az események nem torkollanak ellenforradalomba. S bármilyen nehéz volt a döntés és ami utána következett, mégis könnyebb, mint amikor még nem tudtam dönteni, nem láttam a megoldást.

1956. november 1-én este Kádár János Münnich Ferenccel együtt elhagyta a parlament épületét; másnap féltucatnyi vezető követte őket. Jellemző az akkori állapotokra, hogy a kormány államminiszterét keresték ugyan egy ideig, de aztán napirendre tértek fölötte, hogy nyoma veszett.