Gyurkó-könyv Kádárról, IV. rész: Fény és sötétség

Fény és sötétség

Aki nem érte meg 1848 márciusának idusát, nem élt az meg semmit, mondotta egy szemtanú. Én is fogalmazhatnék így: aki nem élte meg 1945-öt, nem élt az meg semmit.

A párhuzam azonban nem pontos. 1848-ban talpra állt a nemzet, hogy kivívja a szabadságát. 1945-ben viszont Magyarország elvesztette a háborút, a főváros, az ország egy része romok­ban hevert, az emberek éheztek, fáztak, s a sza­badságot nem a felkelt nép, hanem a szovjet hadsereg hozta meg az országnak.

Hangulatában mégis volt valami közös 1945 és 1848 között. Az egész ország érezte a gyökeres változást, s ennek megfelelően parázslónak a szavak, az indulatok, a viták, harsogtak a szó­noklatok.

„Én 33 éves voltam a felszabaduláskor - emlé­kezett vissza húsz évvel később Kádár János. – Sohasem hittem volna, hogy megérem azt a na­pot, de úgy gondoltam, azután minden egyszerű és könnyű lesz. Hát semmi sem volt egyszerű.”

Már az sem, hogy az első szovjet alakulat, mellyel Kádárék összeakadtak, nem ismerte a jelszót, amire a kommunista vezetőknek hivat­kozniuk kellett. Enyhén szólva furcsán nézhet­tek a három férfira, akik kézzel-lábbal, tört oroszsággal bizonygatták, hogy ők a Magyar Kommunista Párt vezetői. Igazolni ezt természetesen semmivel sem tudták. Még szerencse, hogy a katonák csak legyintettek, s ott hagyták őket; háborúban az ilyesminek sokkal kellemet­lenebb következményei is lehetnek.

Másnap Kádárék szerencsére összeakadtak Vas Zoltánnal. Vas Rákosi Mátyással töltött 16 évet börtönben, s vele együtt jutott ki a Szovjet­unióba. Azért küldték a harcoló csapatokkal Bu­dapestre, hogy kutassa fel a bujkáló kommunista vezetőket, s szervezze meg a város közigazgatá­sát. Vas ezt a rá jellemző nagyvonalúsággal csi­nálta. Kőbányán például, mondja Kádár, egy kalauzt nevezett ki rendőrkapitánynak, mivel az illető egyenruhát viselt. Kádáréknak is azonnal szerzett egy bricskát, amit egy fiatal szovjet ka­tona hajtott. Elmagyarázta nekik, hogy ő felel a magyar kommunisták vezetőinek életéért, s elin­dította őket vissza a Hungária körútra, azzal, hogy mindjárt megy ő is. Aztán egy napig színét sem látták.

Furcsa világ volt akkoriban Magyarországon. 1944. november 7-én Szegeden, az első felsza­badult magyar nagyvárosban a Szovjetunióból hazatért kommunista vezetők megalakították a párt legális Központi Vezetőségét. November 28-án Budapesten letartóztatták a párt illegális Központi Bizottságának titkárát, Rajk Lászlót. December 1-én Szegeden megalakult a demok­ratikus pártokból a Magyar Nemzeti Független­ségi Front. December 8-án végezték ki a nyila­sok a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága katonai vezetőit. December 21-én Debrecenben összeült az Ideiglenes Nemzet­gyűlés, s megválasztotta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt. December 24-én végezték ki Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Március 17-én az ideiglenes kormány megszavazta a földreformról szóló ren­deletet, de a fővárostól 40 kilométerre lévő Esz­tergom még a németek kezén volt.

Az ideiglenes kormány nemzeti egységkor­mány volt; tömörített minden németellenes erőt, Horthy embereit is. Sőt, ők töltötték be a legtöbb posztot a kormányban. A miniszterel­nök Dalnoki Miklós Béla vezérezredes lett, a volt 1. magyar hadsereg parancsnoka, aki Hor­thy proklamációja után átállt a Vörös Hadsereg­hez. Sajnos, csak néhány tisztje kíséretében; a hadseregét nem vitte magával. A honvédelmi miniszter Horthy vezérkari főnöke lett, aki ugyancsak átállt a szovjetekhez, bár fölöttébb kétes szerepe volt abban, hogy a kormányzói szózat után a magyar hadsereg nem kapott sem­miféle parancsot. Miniszter lett a csendőrség főparancsnoka, akit Horthy a fegyverszünet megkötésére küldött át Moszkvába, és az öngyil­kos Teleki Pál gróf fia, aki ugyancsak tagja volt a fegyverszüneti küldöttségnek. A kommunis­táknak három, a szociáldemokratáknak és a Kis­gazdapártnak két-két, a Parasztpártnak egy mi­niszteri tárca jutott.

Ez az arány semmiképp sem felelt meg a való­ságos hatalmi helyzetnek. Azok a politikai erők, melyek negyedszázadon át a Horthy-rendszer alapját képezték, 1945-re lényegében felmorzso­lódtak. Egy részük átállt a nyilasokhoz, vagy legalábbis hallgatólagosan elismerte a hatalmu­kat, s ezzel végképp kompromittálta magát, má­sok a nácik foglyaként Németországba kerültek, s onnan szabadulásuk után sem tértek vissza, ismét mások önként hagyták el az országot, vagy visszavonultak a politikától. A horthysta politi­kusok szerepeltetése az ideiglenes kormányban valószínűleg azt a célt szolgálta, hogy bomlassza az akkor még a németek oldalán harcoló magyar csapatokat s a még fel nem szabadult országrész közigazgatását. Azt hiszem, nem sok eredménnyel, mert Nyugat-Magyarországon általában nem is tudtak az ideiglenes kormány létezéséről.

Az 1945 novemberében megtartott első nem­zetgyűlési választások már pontosabb képet ad­tak az ország politikai arculatáról. Horthysta párt a választáson nem indult. Az abszolút több­séget, a szavazatok 57 százalékát a Kisgazdapárt szerezte meg. A kommunistákra és a szociálde­mokratákra a választók 17-17 százaléka szava­zott, a Parasztpártra 7 százalék.

A Kisgazdapárt múltja ugyanolyan ellent­mondásos volt, mint jelene és jövője. Nehéz pontosan megállapítani, mikor alakult, annyi elődje volt, annyiféle néven, annyiféle politikai programmal. Hol a jobboldallal szövetkezett Bethlen ellen, hol Bethlennel a szociáldemokra­ták ellen. A negyvenes évektől Bajcsy-Zsilinszky befolyására egyértelműen németellenes politikát képviselt. A párt legsikeresebb éve 1935 volt, amikor a választásokon a szavazatok 10 százalé­kát szerezte meg. A német megszállás után a pártot betiltották.

A felszabadulás előtt a párt neve Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Agrárpárt volt. Ez magyarul parasztpártot jelentett, de ezt a nevet nem akarták vállalni, mert a paraszt szó akkoriban egyértelmű volt a becsületsértéssel. 1945 után a párt nevéből elhagyták az agrár megjelölést, s a név most már azt jelentette, hogy a párt a munkásságot kivéve az ország egész lakosságát képviseli.

A Kisgazdapárt valóban gyűjtőhelye lett min­denkinek, aki idegenkedett a szocializmustól, a munkásmozgalomtól. Jó néhány vezetőjét, tag­ját ismertem akkoriban, sokak életútját figye­lemmel kísértem, nem egyet ismerek ma is. Vol­tak közöttük parasztpolitikusok, bankemberek, baloldali értelmiségiek, meggyőződéses anti­kommunisták, konzervatív jobboldaliak, liberá­lis demokraták, antiszemiták, zsidó tőkések, kis­polgárok, egykori polgári ellenállók, katonatisz­tek, nacionalisták, jó szándékú pedagógusok, mélyen vallásos emberek, ateisták. Nem csoda, hogy 1945-ben ez a heterogén párt képviselte az ország többségét. A Kisgazdapártnak 1945 nya­rán csaknem egymillió tagja volt.

Az, hogy a kommunista párt 17 százalékot kapott az 1945-ös választásokon, szinte hihetet­len eredmény volt. Egy országban, ahol negyed­századon át mást sem lehetett hallani és olvasni, mint hogy a kommunisták istentelen bitangok, hazaárulók, gyilkosok, ahol ennek az illegalitás­ba kényszerített, újra meg újra megtizedelt párt­nak jó esetben néhány ezer tagja volt, az első szabad választásokon 800 ezren szavaztak a kommunistákra. A pártnak 1945 februárjában 30 ezer tagja volt, májusban 150 ezer, október­ben 500 ezer, elsősorban Budapesten s néhány nagy ipari központban. Azt hiszem, a kommu­nista párt csak azért tudta átvészelni azokat az időket is, amikor fellelhető tagjainak száma egy tucatra zsugorodott, mert valahol mögötte volt ez a százezres tömeg akkor is, ha annak akkori­ban vajmi kevés nyoma látszott.

Rendelkezésünkre áll egy másik korabeli vá­lasztási eredmény is. Budapesten 1945 októbe­rében tartották az első törvényhatósági választá­sokat. Itt is a kisgazdák győztek 290 ezer szava­zattal, de alig előzték meg a közös listán induló szociáldemokratákat és kommunistákat, akik 250 ezer szavazatot kaptak. Budapesten más volt a politikai helyzet, mint az országban, s az or­szág sorsát elsősorban a főváros határozta meg.

A választási eredményeket a kommunista párt akkori vezetőségének többsége másképp ítélte meg. Az 1919 óta táplált illúziók még akkor is hatottak; az emigrációban élt vezetők úgy gon­dolták, a nép többsége munkáshatalmat akar. Hogy mi zajlott le Magyarországon a Tanács­köztársaság leverése óta, hogyan alakult a köz­hangulat, a néplélektanra milyen hatása volt a vallásnak, a negyedszázados ellenforradalmi propagandának, arról vajmi keveset tudtak, vagy nem voltak hajlandók tudomásul venni. A választásokon a két munkáspárt biztos győzel­mére számítottak. Többek között ennek a kiáb­rándultságnak a tragikus visszahatása volt, hogy néhány év múlva már úgy vélték, egy fasiszta népet kell kormányozniuk, ami szentesített szá­mukra minden elnyomó intézkedést.

A Magyar Kommunista Párt vezetőségét ­nem formálisan, hanem a gyakorlatban - hat ember képviselte. Rákosiról, akit 1945 február­jában a párt főtitkárává választottak, már esett szó. Gerő Ernő a Tanácsköztársaság óta vett részt a kommunista mozgalomban; manapság sokan úgy vélik, hogy a gazdasági ügyek szak­embere volt. Annak ellenére, hogy ez igaz – „Éljen Gerő, a hídverő!”, hangzott annak idején a jelszó, mivel ő irányította az ország újjáépíté­sét –, én másképp látom a szerepét ennek a jéghideg, érzelmektől mentes, emberi kapcsola­tokra képtelen politikusnak. Rákosi mellett alig­hanem neki volt a legnagyobb felelőssége abban, ami később történt.

Révai József az értelmiség, a fiatalság egy ré­szének kedvence volt. Rákosival és Gerővel el­lentétben kitűnő szónok. Ő is részt vett a Ta­nácsköztársaság harcaiban; költőként és anar­chistaként kezdte pályáját. Jó publicista, gátlás­talan ideológus, goromba, zsarnoki alkatú em­ber volt.

Farkas Mihály a Felvidéken született, onnan került a Szovjetunióba. Értelmi képességei nem haladták meg az átlagosat, s mint később kide­rült, politikai érzéke sem. A történelem rá osz­totta a legszörnyűbb szerepet, a hóhérét.

A moszkvai emigránsok mellett a magyaror­szági kommunista mozgalmat két ember képvi­selte a legfelsőbb vezetésben. Rajk László 1909­-ben született. Bölcsésztanhallgató volt, a leghí­resebb magyar elitiskola, az Eötvös-kollégium diákja. 23 éves korában tartóztatták le először kommunista szervezkedésért. Szabadulása után betonkeverő munkás lett, az 1935-ös építőipari sztrájk egyik vezetője. A spanyol polgárháború­ban az egyik nemzetközi brigád politikai biztosa, a fronton megsebesült, a franciák internálták. Franciaország náci megszállása után Németor­szágba vitték, koncentrációs táborba zárták, megszökött, Magyarországon letartóztatták, ki­szabadult, ismét letartóztatták, a halálbüntetés­től csak úgy menekült meg, hogy a kommunista párt vezetői az akkor már összeomlás előtt álló rendszerben biztosítékot kínáltak testvérének, aki nyilaskeresztes államtitkár volt: ha megmen­ti az öccsét, őt is megmentik majd. Rajkot nem ítélték halálra, koncentrációs táborba vitték, ahonnan egy dunai ladikon tért vissza Magyar­országra. Ezért a szép termetű, mongolarcú, lá­zas szemű emberért sokan rajongtak 1945 után, elsősorban fiatalok, értelmiségiek. Ismerte őket, tudott a nyelvükön beszélni.

A magyarországi kommunisták másik vezető­je Kádár János volt. A negyvenes évektől volta­képp ők ketten irányították felváltva Rajkkal a magyar kommunisták pártját. Alig találkoztak; amikor Rajk volt letartóztatásban, Kádár vezette a pártot, amikor Kádár ült börtönben, Rajk.

Rajk Lászlót személyesen nem ismertem. Csak láttam, hallottam jó néhányszor gyűlése­ken, tüntetéseken, vitákon. Más alkat volt, mint Kádár. Csillogó, kitárulkozó egyéniség. Kádárt is nemegyszer láttam, hallottam akkoriban. Csendes volt, megfontolt, nyugodt, visszafo­gott. A tipizálás leegyszerűsítő, de azt hiszem, igaz: Rajk ízig-vérig értelmiségi volt, Kádár munkás. Akkor nem tudtam, hogy Kádárt első­sorban az egykori illegális kommunisták becsül­ték, akik közül akkoriban sokan voltak jelentős poszton. Ő velük együtt élte át az illegalitás szinte minden napját. Rajk hosszú időt töltött Spanyolországban, Franciaországban, Német­országban; a régi párttagok kevésbé ismerték. Igazán jelentős szerephez az 1945-öt követő években jutott. Ez lett a tragédiája is.

Rákosi valamiért néhány hónappal később jött vissza a Szovjetunióból, mint vezetőtársai. Kádár azt mondja, ő személy szerint is várta Rákosit. A kommunista pártot addig Gerő Ernő irányította. Kádár pályafutása az új Központi Vezetőségben azzal kezdődött, hogy az első ülé­sek egyikén Gerő közölte, szigorú megrovásban részesítik, amiért feloszlatta a Kommunisták Magyarországi Pártját. Kádár nyelt egyet; első­sorban azt nem értette, kik hozták ezt a határo­zatot, amikor ők a párt vezetői.

– Szólhatok? – kérdezte.

A rideg Gerő fölcsattant.

– Még most is védi, amit csinált?

Apróság, de sok mindenről tanúskodik: az emigránsok általában magázták, az itthoni kom­munisták tegezték egymást. A magázás egy hie­rarchikus rendre jellemző, a tegezés a közösség­re.

– Védi az isten – vonta meg Kádár a vállát.

Azt hiszem, alapvető tulajdonsága, hogy ha falba ütközik, megáll, anélkül, hogy feladna a meggyőződését.

– Azt végképp nem értettem - mondja -, ho­gyan lehet valakit megbüntetni anélkül, hogy védekezhetne. Nem éltünk már illegalitásban.

Nemsokára megkapta a következő szigorú megrovást. Azért, mert a Belügyminisztérium­nak nem volt pénze, hogy fizetést adjon a buda­pesti rendőröknek. Kádár akkor a budapesti rendőr-főkapitány helyettese volt.

– Jelentettem a miniszternek - mondta Ká­dár.

– Ne a miniszternek jelentsen, hanem a Köz­ponti Vezetőségnek - vágott vissza Gerő.

Kádár hallgatott. Nem szeret védekezni.

Ezért is várta Kádár Rákosit. Úgy gondolta, megváltozik a vezetési stílus, ha ő megérkezik. Akkor még nem tudta, hogy Rákosi azt mondta Moszkvában a társainak: odahaza nekik kell csi­nálniuk mindent, mert a magyarországi pártve­zetők semmit sem érnek.

Akik közelebbről ismerték, azt mondják, Rá­kosi gondosan készült minden beszélgetésre, tárgyalásra. Így mindig meglepte partnereit tá­jékozottságával. Aki akkoriban találkozott vele, okos, szellemes társalgóként emlékezik rá, aki, ha akart, tudott kedves és figyelmes lenni. Min­denesetre más modora volt, mint a jéghideg Gerőnek, a bántóan gúnyos Révainak, a mogorva Farkasnak.

Kádár abban az időben, mint annyian mások, ki se látszott a munkából. A budapesti rendőr­főkapitány helyettese volt, majd a párt káderosz­tályának vezetője, a budapesti pártbizottság tit­kára, a Politikai Bizottság tagja, a Központi Ve­zetőség titkára, majd főtitkárhelyettese, nemzet­gyűlési képviselő. Ekkor már hivatalosan is Ká­dár volt a neve; annyira megszokta az illegalitásban, hogy belügyminiszteri engedéllyel megvál­toztatta a nevét.

Arra csak 1945 májusában jutott ideje, hogy az édesanyját, aki a háború végét Kapolyon töl­tötte, fölhozassa Budapestre. Akkor már volt lakása, élete első önálló lakása. Az anyja zsörtö­lődött, zsémbelt, hogy a fia olyan hosszú ideig nem törődött vele.

– Minek mentél te rendőrnek? - veszekedett vele. - Ebből még baj lesz.

– Elmentem egyszer a MÁVAG-kolóniára gyűlést tartani - mondja Kádár. - Hát ott ült a mutter is a teremben. Egy ismerősöm szüleit látogatta meg; együtt ültünk a börtönben, ők meg együtt jártak beszélőre.

Ez volt az első alkalom, hogy az édesanyja hallotta őt a nyilvánosság előtt beszélni.

- Akkor már volt szemüvege, tudott olvasni. Brosúrákat silabizált. Meg akarta érteni az én világomat.

A felszabadulás után a jelszavak nagy szerepet játszottak az ország életében. Egy ügyesen, tö­mören megfogalmazott jelmondat többet mon­dott, mint egy magvas tanulmány. Az első jel­szó, amit a Magyar Kommunista Párt kiadott – még Szegeden, 1944 novemberében –, így hang­zott: „Lesz magyar újjászületés!”

Sokan nem bíztak ebben. Egy jeles magyar író azt írta a naplójába, száz év kell, amíg az ország kiheveri ezt a katasztrófát.

A borúlátásnak volt alapja. Nemcsak a Duna és a Tisza hídjait, de a kisebb közúti hidak jelen­tős részét is fölrobbantották. A vasúti pályates­tek 40 százalékát elpusztították. A vasút 70 ezer járművéből 50 ezret Németországba vittek, az itthon maradtak 50 százaléka sérült volt. A 300 hajóból 6 maradt. Az üzemek és vállalatok 90 százalékát érte kisebb-nagyobb sérülés. Az or­szág állatállományának 70 százalékát Nyugatra vitték vagy leölték. Magyarország nemzeti va­gyonának 40 százaléka megsemmisült. A károk összege ötszöröse volt az 1938-as nemzeti jöve­delemnek. A háború alatt több mint félmillió magyar állampolgár pusztult el erőszakos halál­lal.

A legtöbbet a főváros szenvedte. Budapest a szó szoros értelmében romokban hevert, nem volt villany, víz, gáz, közlekedés, posta, telefon. Az újságokban szétszakadt családok keresték el­tűnt hozzátartozóikat: kit deportáltak, kit a hon­védség vagy a leventék vittek magukkal, ki hadi­fogságba esett, vagy a fronton tűnt el, ki elmene­kült az országból, nemegyszer maga sem tudva, miért. Amint megindultak az első vonatok - de gyalog, kerékpáron is -, tízezrek rajzottak ki a falvakba, vitték megmaradt ruhájukat, cipőjü­ket, ágyneműjüket, vittek szerszámot és szöget, amit csak találtak, hogy elcseréljék élelemért. A pénznek rohamosan csökkent az értéke. Az egymilliós főváros éhezett. A legfontosabb fel­adat vitathatatlanul az ország újjáépítése volt.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány nem követte el azt a hibát, amit a Tanácsköztársaság: gyorsan és radikálisan megoldotta a földreformot. Magyarországon még folytak a harcok, amikor megjelent „A nagybirtokrendszer megszünteté­séről és a földműves nép földhöz juttatásáról” szóló kormányrendelet. 650 ezer gazdasági cse­léd, mezőgazdasági munkás és törpebirtokos ka­pott átlagosan 5 hold földet. Több mint 2 millió embert, az ország lakosságának egynegyedét érintette a földosztás. A magyar paraszt sok kí­non és keserven ment át az elkövetkező évtize­dekben, de soha többé nem élt úgy, mint 1945 előtt.

A földosztás érthetően még jobban az új rend ellen hangolt egy nem jelentéktelen társadalmi és politikai erőt, a katolikus egyházat. Az egyház volt az ország legnagyobb földesura; több mint 800 ezer hold fölött rendelkezett.

Magyarországon egyébként a katolikus egy­ház negatív történelmi szerepe és hatalmas va­gyona miatt sosem volt „nemzeti egyház”, mint például bizonyos időszakokban Lengyelország­ban. A nemzettel inkább a protestáns egyházak tudtak azonosulni, amelyek valamikor ugyanúgy átéltek üldöztetést és elnyomást, mint a kizsige­relt nép s a függetlenségében korlátozott nem­zet. A katolikus egyház évszázados politikai ma­radisága alighanem ugyanannyit nyomott a lat­ban, amikor 1945 után az új rend ellen fordult, mint az, hogy megfosztották vagyonától és ha­talmától.

Az egyház feje Mindszenty József bíboros hercegprímás, esztergomi érsek volt. Ma már, halála után, élete és saját önéletrajza ismereté­ben, nyugodtan mondhatom, hogy szűk látókö­rű, nemcsak politikai, de filozófiai értelemben is retrográd ember és egyházi vezető volt. Mérhe­tetlenül sokat ártott, nemcsak az országnak, még inkább a magyar katolikusoknak. Amikor a fel­szabadulás után nemcsak mint a katolikus egy­ház feje, hanem mint „az ország első zászlósura” követelt beleszólást Magyarország sorsába, ezzel az anakronisztikus, feudális fogalommal nem­csak magát, hanem vallását és egyházát is lejáratta.

De Magyarországon az anakronizmusnak saj­nos mélyek a gyökerei. Ha a harmincas években nagykereskedők és bankárok kócsagtollas föveg­ben, rókaprémes mentében, karddal az oldalu­kon parádéztak, mint az ősmagyarok leszárma­zottjai, miért ne nevezhette volna magát a negy­venes években egy cingár főpap, kispolgárok leszármazottja, az ország első zászlósurának? A politikai köznevetség nem akadályozhatott meg sok százezer, a politikában járatlan, istenhí­vő, az egyházat tisztelő kisembert, hogy hallgas­son a hercegprímás szavára. Nincstelen parasz­tok ezrei nem akarták vagy nem merték elfogad­ni a nekik adott földet, félvén Isten büntetésétől, de még inkább attól, amit sokan suttogtak, hogy visszajönnek majd a földesurak, és akkor jaj lesz azoknak, akik föl merték szántani a földjüket. A magyar paraszt a génjeiben hordozta nemcsak Dózsa György lázadását, hanem a parasztkirály szörnyűséges sorsát is. És jól emlékezett még, mi következett a Tanácsköztársaság leverése után: apái és testvérei holtteste lógott a falvak főterén.

Ez így nem a teljes igazság. Nemcsak a pa­rasztságról, melynek döntő többsége mámoro­san fogadta a neki juttatott talpalatnyi földet, évszázados álmának beteljesülését. Ismertem papokat, akik egész életüket a tanításnak szen­telték, s akiknél jobb pedagógus kevés volt az országban. Papokat, akik nemcsak lelkipásztorai voltak egyházközségüknek, de méhészkedni, gyümölcsfát ültetni, veteményezni tanították a szegény embereket. Apácákat, akik buzgóbban ápolták a betegeket, mint legközelebbi hozzátar­tozóik. Azt hiszem, ellenük vétett a legnagyob­bat a katolikus egyház feje. Megfosztotta őket hivatásuktól. Az embereket akarták szolgálni, de az egyháznak tartoztak engedelmességgel.

Nem tudom, milyen megfontolásból döntött úgy Mindszenty, hogy Magyarországon nem kell keresztény párt. Pedig lehetett volna, bizo­nyára nem kis befolyással. Akár keresztényde­mokrata, akár keresztényszocialista. Nem ele­gendő magyarázat, hogy a hercegprímás nem sokra becsülte sem a demokráciát, sem a szocia­lizmust, még keresztény változatban sem.

Arról Mindszenty nem vett tudomást, hogy akiket a politikai küzdőtérre küldött, amíg ő megmaradt egyházfőnek és zászlósúrnak, más körülmények között voltak kénytelenek tevé­kenykedni. Amikor a nemzetgyűlés 1946 februárjában kimondotta, hogy Magyarország köztár­saság, csupán egyetlen képviselő szavazott a ha­tározat ellen, noha a hercegprímás ellenezte a királyság megszüntetését, s Mindszentynek a nemzetgyűlésben nem egy híve volt. Csakhogy aki azokban az időkben Magyarországon politi­kus akart lenni, nem szavazhatott a nyilvánosság előtt a magyar királyságra. Ez túlhaladta volna az anakronizmus minden mércéjét.

A kommunisták és a szociáldemokraták sze­rették volna, ha a Magyar Köztársaság elnöke a csaknem három évtizedes emigrációból vissza­tért Károlyi Mihály lett volna. Erről azonban a Kisgazdapárt hallani sem akart. Részben politi­kai, részben személyi okok miatt. Az új Magyar­ország első köztársasági elnöke a Kisgazdapárt vezetője, Tildy Zoltán lett. Református lelkész volt; jóindulatú, diplomatikus, nem éppen erős akaratú ember, aki a háború alatt Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt vezette a pártot. Mi­niszterelnöknek a Kisgazdapárt másik vezetőjét, a paraszti származású Nagy Ferencet nevezték ki, aki keményebb, határozottabb s jobboldalibb politikus volt a köztársasági elnöknél. A nem­zetgyűlés elnökévé az ugyancsak kisgazdapárti Varga Bélát választották, akiről azon kívül, hogy katolikus pap volt, nincs mit említeni. A Kis­gazdapárt főtitkára az ugyancsak paraszti szár­mazású Kovács Béla lett, a párt legkoncepciózusabb, legkarakteresebb politikusa.

Lapozzunk előre a történelemben. Tildy, a köztársasági elnök, néhány év múlva házi őrizet­be került, miután szélhámos, kémtevékenységet folytató vejét kivégezték. 1956-ban tagja volt Nagy Imre szűk kabinetjének, vele együtt ítélték el, nem sokkal a szabadulása után meghalt. Nagy Ferenc miniszterelnök 1947-ben nem tért vissza svájci útjáról. Később az Egyesült Államokban farmer lett, a magyar emigráció egyik vezetője, 1956-ban igyekezett hazajönni, de Ausztria ki­utasította. A hetvenes évek végén haza akart látogatni Magyarországra, de ebben megakadá­lyozta a szívroham, amibe belehalt. Varga Bélá­ról megint csak nincs mást mondani, mint hogy mindvégig az amerikaiak által pénzelt magyar emigráció vezetője volt. Kovács Bélát 1947-ben a szovjet hatóságok letartóztatták, a börtönben oroszul tanult, Marxot és Lenint olvasott, sza­badulása után egy állami gazdaság igazgatója lett, 1956-ban, súlyos betegen ugyancsak tagja Nagy Imre szűk kabinetjének. Nem vonták fele­lősségre, országgyűlési képviselővé választották, s egy szívroham végzett csakhamar vele.

Talán ez a néhány arcképvázlat is érzékelteti, milyen heterogén volt a Kisgazdapárt. Pedig az említett vezetők mind a centrumhoz tartoztak. A párt jelentős erőt képviselő jobbszárnya a földreform korrigálását, a baloldali pártok hát­térbe szorítását, az államosítások megakadályo­zását követelte. Hogy nem ők kerekedtek fölül, nem rajtuk múlott.

A baloldal erre azzal válaszolt, hogy a kom­munisták, a szociáldemokraták, a Nemzeti Pa­rasztpárt és a Szakszervezeti Tanács részvételé­vel megalakította a Baloldali Blokkot. Ekkortájt született a jelszó, hogy „Földet vissza nem adunk!”, majd a Baloldali Blokk 1946. márciusi budapesti nagygyűlésén, amelyen több mint 300 ezer ember vett részt: „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!” A kormánynak akkor 9 kisgazda­párti, 4-4 kommunista és szociáldemokrata s 1 parasztpárti tagja volt.

A szociáldemokrata párt főtitkára hosszú évek óta Szakasits Árpád volt. Egykori építőmunkás, majd újságíró, akinek verseskötetei is jelentek meg. Kádár úgy jellemzi, olyan ember volt, aki ha a jó utat választhatta, azt választotta. A jel­lemzés, azt hiszem, pontos. Elég jól ismertem. Tisztességes, nem éppen határozott ember volt. S a pártja minden, csak nem egységes. A jobbol­dalt akkoriban már nem is annyira az egykori pártvezér, Peyer Károly képviselte, aki a Ta­nácsköztársaság leverése után mindvégig a hata­lommal való kiegyezés híve volt. Tekintélyét az sem növelte, hogy a németek börtönbe zárták. A lángoló szemű és lángoló indulatú Kéthly Anna eredetileg a centrum szószólója volt, de később egyre jobbra tolódott. Gyakran hallot­tam beszélni; kiváló szónok, romantikus ember volt. A balszárnyat Marosán György vezette, egykori pékmunkás és szakszervezeti vezető, aki már akkor a kommunistákkal való egyesülést szorgalmazta.

Lapozzunk ismét előre a történelemben: Szakasits, Tildy félreállítása után, a Magyar Köz­társaság elnöke lett. Röviddel azután letartóztat­ták. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsá­nak tagjaként hunyt el 1965-ben. Kéthlyt 1950-ben ugyancsak letartóztatták. 1956-ban tagja volt Nagy Imre szűk kabinetjének. Elhagyta az országot, emigrációban halt meg. Marosán is börtönbe került, s csak 1956-ban szabadult. Jú­niusban a Politikai Bizottság tagja lett, novem­ber 4-e után a kormány államminisztere. 1962-ben lemondott politikai bizottsági tagságáról, ősz hajú, töretlenül fiatal öregember, nyugdíjas, aki ma is naponta medencehosszakat úszik, s tagja egy munkásdalárdának.

Politikailag nem képviselt jelentős erőt, de érdekes színfoltja volt a magyar politikai életnek a Nemzeti Parasztpárt. Radikális írókból s nincstelen parasztokból verbuválódott. Vezetője a földmunkásból lett, börtönviselt, higgadt, bölcs író, Veres Péter volt, aki hadügyminiszter­ként is csizmában, nyakkendő nélküli fehér ing­ben járt, s akit az egész ország Péter bácsinak nevezett. Nagyon szerettem, talán legjobban a kortársai közül, noha voltaképp csaknem min­denben különböztem tőle. Pártja éppúgy nem volt egységes, mint a többi. A balszárny vezetője Erdei Ferenc, az ország egyik legjelentősebb szociológusa volt. A jobbszárnyé a kitűnő publi­cista, Kovács Imre.

A történelemkönyv: Veres Péter 1956-ig a Magyar írók Szövetségének elnöki tisztségét töltötte be. Október 23-án ő beszélt a tüntetők­höz Bem József tábornok szobrának talapzatá­ról. 1956 után országgyűlési képviselő volt; Ká­dár, aki tisztelte őt, halála után azt írta róla: „Veres Péter és a kommunista párt között az idők folyamán három nagy kérdésben volt ko­moly nézetkülönbség és ütközés: kettőben ő té­vedett, egyikben neki volt igaza.”

Erdei Ferenc különböző miniszteri tiszteket töltött be a felszabadulás után. 1956. október 23-án a parlament erkélyéről megkísérelt szólni a százezres tömeghez, de kifütyülték. Tagja volt annak a bizottságnak, amely november 3-án tár­gyalt a Vörös Hadsereg magyarországi parancs­nokaival. Letartóztatták, majd szabadon bocsá­tották. Akkor azt mondta, soha többé nem akar politizálni. Őszintén szólva, nem hittem neki.

A Hazafias Népfront, majd a Magyar Tudomá­nyos Akadémia vezetője lett. A magyar mező­gazdaság felvirágoztatása az ő érdeme is.

Kovács Imre, aki valamikor megrázó könyvet írt a magyar parasztok nyomorúságáról, 1947-ben kilépett a Parasztpártból, az egyik jobbolda­li párt vezetője lett, majd elhagyta az országot, s haláláig a magyar politikai emigráció egyik vezetője volt. Hogy mi történt közben a magyar parasztsággal, melynek egykor a szószólója volt, nem tudta vagy nem akarta tudomásul venni.

Érzékeltetésként, hogy milyen légkörben és hangnemben folytak akkoriban a politikai viták, idemásolok egy bekezdést a nemzetgyűlés 1946. február 8-i ülésének jegyzőkönyvéből:

„Kádár János (kp): T. Nemzetgyűlés! Az előttem szóló Sulyok Dezső képviselőtársam be­szédét úgy is, mint a többségi párt szónokának a beszédét, hazánkra rendkívül károsnak, rossz­nak tartom. (Zaj és tiltakozás a Kisgazdapárton. - Felkiáltások: Azért, mert magyar! Mert hazá­jához húzott! Még megverik érte! - Zaj.) Ami­lyen örömmel üdvözöltük tegnap a miniszterel­nök úr nyilatkozatában azt, hogy elítéli és szem­ben áll az országrontó sovinizmussal (Felkiáltá­sok a Kisgazdapárt soraiból: Mi is! - Sári Ignác [kg]: Ez nem az! Ez nem sovinizmus! - Farkas Mihály [kp]: A legrosszabb fajta sovinizmus!), olyan sajnálattal kell megállapítanom azt, hogy ezt az annyira szükséges kiállást és ezt az annyira szükséges elítélést még pártjában sem osztják maradéktalanul. (Zaj és felkiáltások a Kisgazda­pártban: De osztják!) Azt a sovinizmust segíteni, annak a sovinizmusnak az érveit átvenni, amely sovinizmus az elmúlt negyedszázad alatt hazán­kat tönkretette és nyomorba döntötte, és annak romboló munkájával még mindig meg nem elé­gedni (Egy hang a Kisgazdapárton: Ne beszéljen ön sovinizmusról! - Közbekiáltások a Kisgazda­párton: Nincs tisztában a fogalommal! - Zaj.), ezt a sovinizmust segíteni, hangoztatni az or­szággyűlésben, rendkívül károsnak tartom az ország érdeke szempontjából. (Rákosi Mátyás államminiszter: Így van! - Orbán László [kp]: Olvassák el Tito beszédét. - Zaj. Némethy Jenő [kg]: Nem Tito intézi a világ sorsát! - Folytonos zaj.)”

A politikailag rendkívül heterogén pártok mellett egyedül a Magyar Kommunista Párt ve­zetése volt egységes. Ebben a pártban nem volt jobbszárny, balszárny és centrum, mint a többi­ben, s ez az egység is hozzájárult ahhoz, hogy a kommunistáknak jóval nagyobb befolyásuk volt az országban, mint amennyit a választási ered­mények tükröztek, nemcsak az, hogy a szövetsé­ges hatalmak megállapodása alapján Magyaror­szág a szovjet befolyási övezetbe tartozott.

A baloldal nyomására 1946 márciusában a Kisgazdapárt Országos Elnöksége bejelentette, hogy Sulyok Dezsőt, a jobbszárny vezetőjét és 19 képviselőtársát kizárták a pártból. Ezzel kez­detét vette a Kisgazdapárt felbomlása.

Kétségtelen, hogy a baloldal, elsősorban a kommunisták állandó nyomása, hozzájárult eh­hez. De az is kétségtelen, hogy a rendkívül hete­rogén, a legkülönbözőbb nézetű választókat és vezetőket egyesítő párt lényegében magában hordta a felbomlás szükségességét.

A fordulópontot a Kisgazdapárt felbomlásá­ban, a magyar politika és a hatalmi viszonyok megváltozásában a Magyar Testvéri Közösség­nek vagy Magyar Közösségnek nevezett csoport felszámolása jelentette. Ebben a rendkívül bo­nyolult, történelmileg mindmáig nem pontosan tisztázott ügyben több tényező keveredett. A titkos közösséget még a világháború előtt ala­kították, mint annyi más ilyen szervezetet. Ér­demi tevékenységet, úgy tudom, nem fejtett ki. 1947-ben viszont lelepleztek egy köztársaságel­lenes összeesküvést, melynek vezetői között volt Horthy egyik vezérezredese, akit a kormányzó még a nyilas hatalomátvétel előtt miniszterel­nöknek jelölt ki, magas rangú katonatisztek, a kisgazdapárt egyik volt minisztere s több befo­lyásos nemzetgyűlési képviselője. Az összeeskü­vést irányító Hetes Bizottság államcsínyre, a királyság visszaállítására készült; céljaihoz fel akarta használni a Magyar Közösség tagjait is, akik közül számosan a Kisgazdapárthoz tartoz­tak.

Az államvédelmi szervek, talán politikai in­tencióra, elsiették a dolgukat. Már akkor letar­tóztatták a szervezet vezetőit, amikor még csak a szűk körű összeesküvést lehetett bizonyítani, de azt nem, milyen mértékben és kiket vontak be a szervezkedésbe a Magyar Közösség tagjai, il­letve a Kisgazdapárt vezetői közül.

Eleinte a kormánykoalíció mind a négy pártja - tehát a kisgazdák is - élesen elítélte az összees­küvést, de a kommunisták és a baloldal tovább élezte a helyzetet, ami a Kisgazdapárt felbomlá­sához vezetett. Kovács Bélát, a párt főtitkárát letartóztatták, a külföldön tartózkodó Nagy Fe­renc nem tért vissza Svájcból, Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke elhagyta az országot. A Kisgazdapárt számos képviselőjét kizárta, többet letartóztattak, mások kiléptek, s új párto­kat alapítottak.

Az 1947-es választások abból a szempontból reálisabbak voltak az 1945-ösnél, hogy nem egy heterogén Kisgazdapárt állt szemben a baloldal­lal, hanem a keresztény eszméket hirdető De­mokrata Néppárt, a kisgazdák „Isten, haza, ma­gántulajdon" egykori jelszavát átvevő Magyar Függetlenségi Párt s a Független Magyar De­mokrata Párt, melyről nem tudom, volt-e más programja azon kívül, hogy vezetőit képviselői mandátumhoz juttassa. Mindhárom ellenzéki pártot egykori kisgazdapárti vezetők szervezték. Ezek a pártok és néhány ellenzéki csoport sze­rezte meg 1947-ben a szavazatok 40 százalékát. Az addig abszolút többségben lévő Kisgazda­párt 2 millió szavazatot vesztett, ebből 1 millió 800 ezret a belőle kivált pártok szereztek meg. A kommunisták lettek az ország legerősebb pártja 1,1 millió szavazattal, 22 százalékkal.

Kádár ezekben az években elsősorban a párt­szervezéssel foglalkozott. A párt taglétszáma hi­hetetlenül megnőtt. 1946 szeptemberében, a Magyar Kommunista Párt III. kongresszusa idején 650 ezer párttagot tartottak nyilván, ezek közül 150 ezret Budapesten. A kongresszuson egyébként három referátum hangzott el. Az or­szág bel- és külpolitikai helyzetéről és a párt feladatairól Rákosi Mátyás, a parasztpolitikáról Nagy Imre, a szervezési kérdésekről Kádár Já­nos számolt be.

A 650 ezres taglétszám aligha volt reális. Bár­milyen jól és hatékonyan dolgozott a felszabadu­lás után a kommunista párt, elképzelhetetlen, hogy másfél év alatt több mint félmillió ember lett meggyőződéses kommunista Magyarorszá­gon.

Történelmi tény, hogy sokan érdekből, karrie­rizmusból lettek párttagok. Ez nemcsak a kom­munista pártra vonatkozott. A koalíciós években minden posztra a pártok delegálták embereiket; aki valamilyen tisztséget kívánt betölteni, annak valamelyik párthoz kellett tartoznia. Még a mo­ziengedélyeket is koalíciós alapon osztották el. Voltak, akik a múltjukat akarták feledtetni a tagsági könyvvel, s az igazolási eljárás során szá­míthattak pártjuk védelmére. A pártok pedig a választási arányszám növelésének érdekében is vadásztak új párttagokra és szavazókra, s nem­igen vizsgálták, ki milyen indokkal lép be a párt­ba, így jött létre az a szomorú helyzet, hogy amíg tucatjával zártak ki a kommunista pártból régi párttagokat, akik nem tudták elviselni a Horthy-rendőrség kínzását, és vallottak, tízezré­vel vettek fel olyan embereket, akikről azt sem tudták, kicsodák.

Volt egy torz, hamis ideológia is. Az egyik pártvezető ezt később úgy fogalmazta meg, hogy csak azok feltétlenül megbízhatók, akik a felsza­badulás után léptek be a pártba. Mert a régi párttagok, ha Magyarországon éltek, lehettek rendőrspiclik, ha a Szovjetunióban, trockisták, ha nyugaton, imperialista ügynökök. A szörnyű perekben aztán testet öltött ez az agyrém.

Kádár ezt másképp látta. 1946-os kongresszu­si referátumában így fogalmazott:

„Fasiszta mételyektől megfertőzött és abból még véglegesen ki nem gyógyult elemek is ke­rültek pártunkba, karrieristákkal és hasonló, kö­zénk nem való elemekkel együtt.”

Kádárnak a korabeli sajtóban és dokumentu­mokban megtalálható véleménye lényegében megegyezik az 1956 után megfogalmazott és megvalósított politikájával. Ezzel nem azt aka­rom mondani, hogy nézetei semmit sem változ­tak, akkor is mindent úgy látott, mint ma.

- Amiben a párt azokban az években hibázott - mondja Kádár -, az az én hibám is.

Ez bizonyára igaz a napi politikára, de néhány akkoriban kifejtett alapelve máig sem változott, szinte a megfogalmazás is ugyanaz, ami arra vall, hogy világképének elemei már harminc évvel ezelőtt kikristályosodtak. Különösen, ha tudjuk, hogy nem olvassa el korábbi beszédeit, írásait.

„Az egészséges növekedés útja az, hogy a kis­emberek tömegei saját tapasztalataikon keresz­tül győződhetnek meg arról, hogy a párt őérettük van.”

„Akik nem akarják tudomásul venni, hogy ők vannak a népért, s nem a nép őérettük, sokszor többet ártanak pártunknak, mint saját ellensége­ink.”

„Mi meg vagyunk győződve arról, hogy a magyar nép ellenségei lebecsülik népünk politi­kai érettségét. A magyar nép az elmúlt nehéz esztendőkben sokat tanult, politikailag egyre jobban fejlődik, látása napról napra tisztább lesz, mindjobban felismeri: kik az ellenségei és kik a barátai. Éppen ezért végül az a párt lesz a legerősebb Magyarországon, amelyik a legtöb­bet tett a magyar népért.”

„A béke megvédése kérdésében szövetsége­sünk minden becsületes ember, legyen bármi­lyen pártállású vagy pártonkívüli.”

„Egyes pártszervezeteink vezetősége - és ezek száma nem is kevés - még mindig nem ismeri fel a párt és a tömegek közötti kapcsolat igazi jelen­tőségét. Rákosi elvtárs a február 10-i központi vezetőségi ülésen rámutatott, hogy a munkás­osztály hatalmának megszilárdulása egyes párt­szervezeteink vezetőinél arra a káros gyakorlatra vezetett, hogy kezdtek a meggyőzés módszeréről lemondani, és helyette a tömegek vezetésénél az állami, adminisztratív eszközök alkalmazására és a bürokratikus módszerekre tértek át. Ezek a funkcionáriusok mérhetetlen kárt okoztak és okoznak a párt és a tömegek kapcsolata ügyé­nek.”

Rákosi Mátyás idézése nem udvariassági gesztus. Rákosinak ezekben az években mondott beszédeiben ugyanilyen elvek körvonalazódnak. Hogy mennyire őszintén, mennyire taktikából, nem tudom. Az éles változás később következett be.

Érdemes azonban felfigyelni egy látszólag je­lentéktelen, szerintem mégis fontos tényezőre, a Rákosi és Kádár közti emberi különbségre. A Szabad Nép 1946. karácsonyi számában inter­jút közölt Rákosival, Kádárral és Farkas Mi­hállyal. Ritka dokumentum ez, mert a kommu­nista vezetők nemigen szoktak másról nyilatkoz­ni a nyilvánosságnak, mint politikáról. Idemáso­lom Rákosi és Kádár nyilatkozatát.

Rákosi:

„Az 1946-os év egyik nagy élménye számom­ra a kommunista falujárás, a falu és a város dolgozóinak egymásra találása volt. Sok elvtár­sunk szürkének tartja az aprómunkát, pedig e nélkül nem tudjuk meggyőzni elveink helyessé­géről azokat, akik a kommunistákról 25 eszten­deig csak rágalmat hallottak. Mindig a legna­gyobb érdeklődéssel hallgattam az apró elbeszé­léseket, amelyek a falujárással kapcsolatban ke­letkeztek, és mutatják, hogy a város és a falu dolgozói szinte élményszerűen találtak egymás­ra. Egy ilyen történet különösen megkapott.

Egy Duna vidéki községben falujáró munká­sok magukkal vitték egy idős özvegyasszony ócska ablakrámáit azzal, hogy a következő vasár­napra megjavítva visszahozzák. A falu maradi, félrevezetett és reakciós elemei már másnap gúnyolni kezdték az öregasszonyt, mondván: »Na, te se látod többé az ablakrámáidat, mert még nem történt meg, hogy a kommunisták vissza­hoztak volna valamit, ami egyszer a kezükbe került.« És valóban, a legközelebbi vasárnap elv­társaink nem jelentkeztek. A kommunistaellenes falusiak kaján örömmel dörzsölték az öregasszony orra alá az »igazságukat«. Annál nagyobb volt az öreg néni öröme, amikor két hétre rá újra megjelentek a falujában, és átadták a kijavított, szépen befestett és beüvegezett ablakkereteket, és bocsánatot kértek a késedelemért, de előző vasárnap elromlott a teherautójuk. Az özvegy boldogan mesélte a falujáróknak, hogy két hétig másról sem beszélt a falu, mint az »ellopott« ablakrámákról. »Hiába gúnyoltak - mondta az özvegy -, én tudtam, hogy amit a kommunisták ígérnek, azt be is tartják. Nekem lett igazam.«”

Kádár:

„Régi sportember vagyok. A 20-as években mint Vasas-ifi a Hársfa utcai fiúkkal együtt rúg­tam a futballt a Népliget bokáig érő homokjá­ban. Jó 3 órás meccseket játszottunk, rendsze­rint 15–11-es eredménnyel. Később szurkoló lettem, mégpedig, mint vasashoz és öntudatos munkáshoz illő, Vasas-drukker. Most a tagok megtisztelő bizalmából a Vasas elnöke vagyok, és büszke csapatomra, a legjobb magyar mun­kás-sportegyesületre. A futballhoz ilyenformán hivatalból értek. De még sokkal inkább mint szurkoló. Nem akarom elmondani a szurkoló lélektanát, de annyit mégis le kell szögeznem, «ogy a szurkoló feltétlenül jobban ért a csapat­összeállításhoz, mint a tréner, jobban ért a játék­hoz, mint a játékos, nem is beszélve arról, hogy a játékvezetéshez százszor jobban ért, mint a bíró. Bizonyítják ezt a tribün és az állóhely is­mert bölcs megjegyzései: »Én a Szilágyit közép­re állítottam volna.« »Hülye a bíró.« Mire meg­szólal egy hang: »Maga állat, ez magának ofszájd!« Így ültem én is 16 évig a szurkolók magas lován, ha nem is okvetlenül kiáltoztam a mérkő­zések alatt, de én is »mindent jobban« tudtam.

Az idén nyáron azonban baleset ért. Valaki­nek eszébe jutott, hogy rendezzünk MKP-Parasztpárt futballmeccset. Az Üllői úton történt a »nagy« összecsapás. Én is szerelésbe bújtam. Befutásunk a pályára, libasorban, nagyszerűen sikerült. Senki sem esett el közben. A meglepe­tések azután következtek. Az első legmélyebb benyomást Köböl vagy Apró elvtársam fejezte ki, amikor azt mondta: »Te, ez a pálya így lentről nézve mennyivel hosszabb, mint egyébként. Hogyan fogunk mi ezen végigfutkosni?« Nem akarom hosszúra nyújtani a dolgot, mert akkor elmondhatnám, hogy a Parasztpárt »rászedett« bennünket, mert azzal a csatakiáltással, hogy ők »fiatal párt«, beállítottak a csapatba 9 darab jólábú főiskolai hallgatót. A mi veteránjaink térde ezzel szemben a meccs közben úgy csikorgott, mint egy rozsdás kulcs a zárban. Nem részlete­zem, de tény, hogy 0– 3-ra vesztettünk. (Kérem a szedő elvtársat, hogy az előbbi mondatot na­gyon apró betűvel szedje, hátha elkerüli Rákosi elvtárs figyelmét.) Szóval ezen a mérkőzésen változott meg a szurkolói gőg, mert láttuk, hogy futballozni nehéz, de a hűs tribünről kiabálni és kritizálni könnyű. A meccs után néhány napig járni sem tudtunk. Nekem éppen csak annyi erőm volt, hogy leszállhattam arról a magas ló­ról, amelyen mint mindentudó szurkoló ültem 16 évig. Kezdtem másképp nézni a játékot, de hát a szurkoló természetrajzához tartozik az is, hogy nem következetes. A legutóbbi Vasas-Fra­di meccsen már megint füstölögtem. »Milyen más lett volna, ha Szilágyi az első félidőben centert játszott volna.« Újra a régi, öntudatos néző vagyok. Mindent jobban tudok, mint az edző, a játékos és a bíró. Javíthatatlan vagyok: szurkoló.”

A különbség: Rákosi kitalál vagy elhisz egy gyermekded történetet. Ilyen öreganyók csak a mesében vannak, nem az 1946-os magyar való­ságban. Magyarországon alighanem egyetlen öreg parasztasszony sem hagyta a házát ablak nélkül - és ha közben esik az eső? -, s bizonyára egyetlenegy sem fogalmazott úgy, hogy „amit a kommunisták mondanak, azt be is tartják”. Rá­kosi úgy gondolta, ilyen mesékkel meg lehet nyerni a nép rokonszenvét. Nem tudta, hogy az emberek az ilyesmin csak nevetnek. Aztán, ami­kor keményebb idők jöttek, már nem nevettek.

Kádár csak mesélt. S amit mesélt, annak nem volt tanító célzata, nem akart vele agitálni. Tör­ténetének mégis filozófiája van. Pályája szá­momra bizonyíték, hogy az élettapasztalat, a va­lóságismeret egy fokon bölcseletté válik.

Az 1947-es választásokat két jelentős esemény előzte meg Magyarországon. Akik úgy gondol­ták, hogy Magyarország évtizedekig nem heveri ki a háború okozta pusztulást, tévedtek. Pedig eleinte sok jel erre utalt. Magyarország állította fel az infláció világrekordját. Amíg 1945 decem­berében 765 milliárd pengő volt forgalomban, 1946 júliusában 47 349 492 trillió. Én nem tu­dom, hogy ez az összeg mit jelent, csak azt, hogy a dolgozók táskában vitték haza a fizetésüket, aminek egy nap múlva semmi értéke sem volt. Szinte hihetetlenül rövid idő alatt, 1946. au­gusztus l-re sikerült megteremteni az értékálló új pénzt. 1 új forint 400 ezer kvadrillió pengőt ért. Ennek az értékét sem tudom, csak azt, hogy senki sem váltott be pénzt, az utcákon halomban hevertek az eldobált, silány papírra nyomott bankók. A fiatal magyar állam ezzel is politizált: a Horthy-rendszer által bevezetett pengő helyett forintnak nevezte az új pénzt. S a pénz, sokak meglepetésére, valóban értékállónak bizonyult. Ha szűkösen is, lassan volt már ennivaló, megle­hetősen silány minőségű ruha, cipő. Az 1947-ben elfogadott hároméves népgazdasági terv azt tűzte ki céljául, hogy három év alatt mind a termelés, mind az életszínvonal tekintetében el kell érni az utolsó békeév szintjét.

Közben, 1946 őszén megkötötték a békeszer­ződést a győztes és a legyőzött államok között. Magyarországnak az a sors jutott, amit Horthyék, Szálasiék érdemeltek meg. A hitleri Német­ország szövetségese ismét a trianoni határok kö­zé szorult. Holott a háborúban való részvételért nem a magyarság, hanem az ország vezetése volt a felelős. Csakhogy akik a világpolitikát irányít­ják, államokban gondolkodnak, nem népekben vagy nemzetekben. Csehszlovákiát a németek feldarabolták. Jugoszlávia végig harcolt a Har­madik Birodalom ellen. Románia előbb lépett ki a háborúból s fordult szembe Németországgal, mint Magyarország. A győztes hatalmak aligha szentesíthették a Hitler áldásával jóváhagyott határkiigazításokat.

Az ország is, vezetői is beletörődtek a béke­szerződésbe, mert tudták, hogy nem számíthat­nak másra. S a politikusokat és a közvéleményt elsősorban nem a békekötés, hanem a párthar­cok foglalkoztatták.

Az 1947-es választásokkal kapcsolatban ma is felemlegetik, hogy a választásokon csaltak, s a kommunisták csak ilyen módon lettek az ország legerősebb pártja.

A mondat első fele igaz, a második nem. A vá­lasztásokon valóban használták a hírhedt „kék­cédulákat”, egyébként a pártvezetőség tudta és jóváhagyása nélkül. Ezekkel az igazolványokkal visszaélve azok, akik nem a lakóhelyükön tartóz­kodtak, többször is leszavazhattak. Hitelesnek tűnő számítások szerint a kommunisták talán két mandátumhoz jutottak ezáltal. A 411 fős or­szággyűlésben ez se nem osztott, se nem szor­zott. Kétségtelen viszont, hogy ez a nem éppen bölcs és célravezető akció súlyos erkölcsi kárt okozott; előhangja volt annak a szomorú kor­szaknak, amikor némely kommunista vezető úgy gondolta, a munkáshatalom érdekében bármifé­le eszköz igénybe vehető. A régi közmondás szerint a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Az 1947-es választások után az ellenzék még egy kétségbeesett kísérletet tett a hatalom meg­szerzésére. A Kisgazdapártból kivált pártok ve­zetői igyekeztek rávenni volt pártjukat, hogy a Kisgazdapárt lépjen ki a koalícióból, s velük alakítson kormányt. Ezt ugyanúgy elutasították, ahogy csődöt mondott a jobboldali szociálde­mokratáknak az a kísérlete is, hogy pártjuk a kommunisták kizárásával alakítson koalíciós kormányt. Végül is az új kormány a kisgazda­párti Dinnyés Lajos elnökletével alakult meg, öt kommunista, négy-négy kisgazdapárti és szoci­áldemokrata s két parasztpárti miniszter részvé­telével.

Az 1947-es választási győzelem után a kom­munisták 1948-ban újabb jelentős eredményt értek el. A szociáldemokrata párt jobboldali és centrista vezetői lemondtak, vagy leváltották őket, többen elhagyták az országot, s 1948 júniu­sában a két munkáspárt Magyar Dolgozók Párt­ja néven egyesült. A párt elnöke Szakasits Ár­pád, főtitkára Rákosi Mátyás, főtitkárhelyettese Farkas Mihály, Kádár János és Marosán György lett.

Úgy látszott, az ország belpolitikai helyzete stabilizálódik. A Magyar Dolgozók Pártja vezet­te baloldali kormánykoalíciónak biztos többsége volt, sem az ellenzék, sem egyetlen társadalmi réteg nem veszélyeztette a hatalmát. 1947-ben államosították a bankokat, 1948 elején a száznál több munkást foglalkoztató gyárakat, 1948 nya­rán államosították az egyházi iskolákat. Sok jel utalt arra, hogy kiegyensúlyozott, nyugodt kor­szak következik Magyarországon. Ez tükröződik Kádár 1948. márciusi országgyűlési felszólalá­sában is:

„A mi politikánk alapelve éppen a nyugodt és gyorsabb fejlődés sikere érdekében az első nap­tól kezdve az összes demokratikus erők összefo­gása. Ezen a felfogásunkon nem változtattunk akkor sem, amikor a Magyar Kommunista Párt az országnak számbelileg is legerősebb pártja lett.  Ellenkezőleg, mindenki tapasztalhatja, hogy azóta a koalíció szilárdabb lett, a korábbi, csaknem kéthetenként megismétlődő válságok már a múlthoz tartoznak, s mi reméljük, hogy a jövő még inkább megrázkódtatás nélküli és vál­ságmentes lesz. Mi szeretnők, ha meg lehetne valósítani a magyar nép összes demokratikus erőinek még szilárdabb szövetségét, mint ahogy az eddig volt. Az egész magyar nép kívánsága és az ország érdeke is, hogy az örökös pártviták helyébe mindinkább a közös, egyetértő, alkotó, demokratikus munka lépjen. A mi demokráci­ánk rendszerével megfér és az ország számára valóban hasznos szolgálatot tehet egy, a demok­ráciát ténylegesen elfogadó, építő jellegű kritikát gyakorló ellenzék.”

A többpártrendszerről vallott nézet akkoriban nem Kádár egyéni véleménye volt, hanem a kommunista párt hivatalos álláspontja. Révai József, a vezető ideológus így írt a Szabad Nép 1948. szeptember 26-i számában: „Nálunk népi demokrácia van, koalíció van, osztályok vannak, nem mosódtak el a munkásság és a parasztság közötti különbségek; ilyen körülmények között a pártok formális megszüntetésével egy lépést sem tennénk előre az osztályok megszüntetése felé.”

Kádár Jánosnak nemcsak akkor volt ez a véle­ménye, ma is úgy gondolja, helyes lett volna a többpártrendszer fenntartása. Nem így történt.

Rákosi már a Központi Vezetőség 1948. novem­beri ülésén a „régi formák és intézmények” megszüntetésének fontosságát hangsúlyozta, s az 1949. márciusi ülésen tartott főtitkári beszá­molójában egyértelműen leszögezte, hogy a pár­tok puszta léte „tartalékot” jelent az osztályel­lenség számára. A pártok egymás után szűntek meg, vagy szüntették meg őket; 1949-től lénye­gében egypártrendszer volt Magyarországon.

Mi okozta ezt a gyökeres politikai fordulatot, ami természetesen nemcsak a többpártrendszer felszámolásában nyilvánult meg?

„Én 1931 szeptemberében lettem tagja az ak­kori illegális Magyar Kommunista Ifjúsági Szö­vetségnek - mondta Kádár egyik beszédében. - Az egyik sejtülésen, ahol öten voltunk, a titká­runk tartott egy kis tájékoztatót a nemzetközi helyzetről. Nagyon figyeltem, hiszen először vettem részt ilyen találkozón, és amíg élek, nem felejtem el. A sejt titkára is azt a kifejezést hasz­nálta, hogy a nemzetközi helyzet bonyolult. Ez már több mint 45 éve történt, régen volt. Azóta is sok beszámolót hallottam a nemzetközi hely­zetről, s majdnem mindegyik ezzel kezdődött.”

Bármennyire jellemző, sajnos, korunkra ez a történet, tény, hogy a nemzetközi helyzet 1948-ban az átlagosnál is bonyolultabb volt. Elmúltak az idők, amikor a Vörös Hadsereg és a nyugati hatalmak csapatai szövetségesként harcoltak a közös ellenség, a fasizmus ellen, s az angol király díszkardot küldött a sztálingrádi győzőknek. Churchill, aki a második világháborúban a Szovjetunió szövetségese volt, visszatért régi énjéhez, s fultoni beszédében ismét meghirdette a kommunizmus elleni harcot. Az Egyesült Ál­lamokban, amely ipari és katonai ereje s nem utolsósorban atombombája miatt a világ vezető hatalma lett, Roosevelt halála után a szélsősége­sen konzervatív Truman került az elnöki székbe, aki ugyancsak a Szovjetunióban látta Amerika és a nyugati világ első számú ellenségét. Bekövet­kezett az, amire Hitler élete utolsó napjaiban számított, s ami akkor elképzelhetetlen volt: a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió ellenség­ként méregették egymást. A szép, de rövid álomnak, hogy a világháború mérhetetlen szen­vedései után nyugodt korszak következik, vége szakadt.

A három nyugati nagyhatalom 1949-ben lét­rehozta a velük szövetséges Német Szövetségi Köztársaságot, mintegy jelezve, hogy már nem Németországot, hanem a Szovjetuniót tartják legfőbb ellenségüknek. 1948-ban megalakult a Nyugat-Európai Unió, majd ebből 1949-ben az Észak-atlanti Szövetség elnevezésű katonai szervezet, a NATO.

1949-ben a kínai polgárháborúban a kommu­nisták győzedelmeskedtek. Amikor 1950-ben az Egyesült Államok katonailag is beavatkozott a szocialista Észak-Korea és a Li Szin Man diktá­tor vezette Dél-Korea közötti háborúba, az északiak a Kínai Népköztársaság segítségével megállították az amerikaiak előretörését. Alig­hanem ennél is érzékenyebben érintette az ame­rikai vezetőket, hogy a Szovjetunió 1949-ben előállította első atombombáját, melynek elké­szülését az amerikai szakemberek 1954-re vagy legrosszabb esetben 1952-re jósolták. Ezzel megszűnt az állandó fenyegetettség, hogy az Egyesült Államok bármikor atomtámadást in­tézhet a Szovjetunió ellen anélkül, hogy az vála­szolni tudna. Viszont elkezdődött az atomfegy­verkezési hajsza, amely mindmáig megnyomo­rítja a világot.

Ebben a feszült nemzetközi helyzetben a Szovjetunió ismét olyan helyzetbe került, ami­lyenben megalakulása óta szinte mindig is volt: a létét fenyegették. Hol polgárháborúval, hol intervencióval, hol blokáddal, hol katonai táma­dással. Soha senki nem fogja tudni megmonda­ni, hány szovjet állampolgár pusztult el erősza­kos halállal a szovjethatalom harminc éve alatt a legkülönbözőbb ellenségek kezétől, de számuk legalább 30 millióra becsülhető. Aligha volt a világtörténelemben ország és társadalmi rend, amelyik ennyi vért áldozott volna fennmaradá­sáért.

A hidegháború, amely bármikor átalakulha­tott volna valóságos háborúvá, nemcsak a külpo­litikai és világgazdasági kapcsolatokat fagyasz­totta be, hanem a Szovjetunió és a népi demok­ratikus országok belpolitikáját is. Ostromhely­zetben, úgy vélték, nem a demokrácia és az egyé­ni szabadság biztosítása az állam legfontosabb feladata.

Igaz, ez a nézet nem volt szükségszerű. A Szovjetunió Lenin életében élte át történelme legveszélyesebb korszakát, s Lenin nem úgy vél­te, hogy a külső fenyegetettség ellen a belső elnyomás a leghatékonyabb védekezés. Lenin halála után azonban Sztálin lett a Szovjetunió vezetője, s a politikai módszerek megváltoztak.

Azok az emigráns kommunista vezetők, akik a harmincas-negyvenes években a Szovjetunió­ban éltek, nagyjából tudták, hogyan reagál a sztálini politika a hidegháborús fenyegetettség­re. Az itthoni kommunistáknak erről nem volt fogalmuk.

- Többször alaposan végiggondoltam: - mondja Kádár - ha valaki 1948-ban elmondja nekem, mi történik az elkövetkező években, egy szavát sem hittem volna el. Lázálomnak, agy­rémnek hittem volna, annyira elképzelhetetlen volt.

Nem hiszem, hogy a többpártrendszer a de­mokrácia alapja, de erőszakos felszámolása két­ségtelenül jelzett valamit. A marxizmus klasszi­kusai soha nem állították, hogy a szocializmus politikai intézményrendszere az egypártrend­szer; a Szovjetunióban 1917 után a többi párt önmagát semmisítette meg azáltal, hogy a fegy­veres polgárháborúban a fehérek oldalára állt. Pedig Magyarországon a többpártrendszer fel­számolása nem történelmi szükségszerűség volt, hiszen a magyar koalíció pártjai elfogadták a szocialista államrendet, hanem annak a megnyil­vánulása, hogy nemcsak az ellenvélemény, de a különvélemény is megengedhetetlen.

Ha nem is fogalmazódott meg így, az egyfor­maság, a mindennel egyetértés lett a legfőbb követelmény, az élet szinte minden területén. Ezzel párhuzamosan kezdett kialakulni a tévképzet, hogy létezik valamiféle tökéletes köz­ponti Agy, amely mindent eldönt, a vállalatok­nak, üzemeknek, hivataloknak, állampolgárok­nak, falvaknak nincs más feladatuk, mint a dön­tések minél tökéletesebb végrehajtása.

Ugyanez a folyamat játszódott le nemzetközi viszonylatokban is. Lengyelország a náci Német­ország ellensége volt, a háború alatt polgárok, nacionalisták, kommunisták, antikommunisták százezrei harcoltak a megszállók ellen. A fejlett iparral rendelkező Csehszlovákiában liberális polgári demokrácia volt, amikor Németország feldarabolta és bekebelezte. Bulgáriában a cár, Romániában a király uralkodott, olykor fasiszta vezetőkkel, mindkét állam elmaradott agráror­szág volt, de végül mindketten szembefordultak Németországgal. Magyarországon félfasiszta, félfeudális, némely vonatkozásban liberális ura­lom volt, ami egy fasiszta diktatúrába torkollott. Hogyan lehetett ezeknek az olvan különböző országoknak belpolitikáját, gazdaságát, társadal­mi felépítését, politikai intézményrendszerét egyetlen séma szerint alakítani?

Egyetlen szocialista ország nem volt hajlandó elfogadni az egyformaság követelményét, Ju­goszlávia. S nem az egypártrendszer kérdésé­ben, ami ismét csak jelzi, hogy nem ez volt a döntő kérdés. Jugoszláviában a győzelem után nem volt több párt, mint a többi kelet-európai országban. De a Jugoszláv Kommunisták Szö­vetsége úgy vélte, hogy egy nemzetközi szerve­zet - a Komintern utódjaként 1947-ben alakult meg a Kommunista és Munkáspártok Tájékoz­tatási Irodája - nem határozhatja meg minden részletében a különböző kommunista pártok po­litikáját, a különböző szocialista országok állam­rendjét.

1948 júniusában a Tájékoztatási Iroda elítélte a Jugoszláv Kommunisták Szövetségét, vezetőit nacionalistának, szovjetellenesnek nevezte. Az 1949-es határozat pedig már árulónak, imperia­lista ügynököknek nevezte a jugoszláv vezető­ket, akik a kapitalizmus visszaállítására törek­szenek, s összeesküvést szőnek a többi szocialis­ta ország ellen.

Alighanem a jugoszláv válság volt a végső oka a magyar belpolitika radikális megváltoztatásá­nak, egy olyan politikai légkör kialakításának, ami addig nemcsak ismeretlen, de elképzelhetet­len is volt Magyarországon. S 1949 júniusában az ország lakossága megdöbbenve értesült az újságokból, hogy Rajk Lászlót, a Magyar Nép­köztársaság külügyminiszterét, a Magyar Dol­gozók Pártja Politikai Bizottságának tagját állam­ellenes összeesküvés vádjával letartóztatták.

A magyar munkásmozgalom legtragikusabb fejezetéhez érkeztünk. Kommunisták börtönöztek be, kényszerítettek hazug vallomásra, kínoz­tak meg, végeztek ki kommunistákat.

Nem ennek az írásnak a feladata tisztázni a koncepciós perek okait, mechanizmusát, pontos történetét. Tucatnyi embert ismerek, aki áldo­zata volt ezeknek a szörnyű pereknek, egyet-kettőt közülük a barátomnak is nevezhetek, szá­mos emlékezést olvastam ezekről az időkről, is­merek néhányat a végrehajtók közül is. A kon­cepciós perek egyik rejtélye, hogy minden részt vevő pribék vagy áldozat maga is rejtély. A teljes igazságot senki sem tudhatja. Úgy gondolom, ha kinyitnák a legtitkosabb irattárak legtitkosabb dossziéit - bár kétlem, hogy vannak ilyenek -, a pontos igazságra akkor sem derülne fény.

A miértre sem tudom a pontos választ. Nem elegendő magyarázat, hogy Rákosiék az egyre feszültebb, már-már háborúval fenyegető hely­zetben úgy vélték, Magyarországon keményke­zű diktatúrára van szükség, ezért kell eltávolíta­ni a politikai életből - nemegyszer az életből is - azokat, akikről feltételezték, hogy szembeke­rülhetnek velük. Nem elegendő, hogy így akar­ták demonstrálni az imperialista veszélyt, a ju­goszlávok elleni határozat helyességét. A nem­zetközi összefüggések sem adnak pontos magya­rázatot, mert nem egy szocialista országban - s ez Rákosiék külön megbocsáthatatlan bűne - nem végeztek ki egyetlen politikust sem. Legke­vésbé helytálló magyarázat az, hogy a párton belüli ellenzéket akarták felszámolni. Mind­egyik indok külön-külön igaz, de semmiképp sem a teljes igazság, még együttesen sem.

Magyarországon 1949-ben nem volt olyan el­lenzéki erő, amely a rendszert megbuktathatta vagy akár komolyan veszélyeztethette volna. Az egyetlen, amitől Rákosiéknak tartaniuk kellett, hogy a pártvezetőség egy része szembefordul velük. A hatalom borzalmas torzulása is meg­nyilvánul ebben: meg voltak győződve, hogy a társadalmi rend biztonsága elképzelhetetlen az ő személyes hatalmuk nélkül.

Ez a feltételezés képtelenség volt, mert 1949-ben sem Rajk László, sem egyetlen más kommu­nista vezető nem képviselt alapjaiban más politi­kai irányvonalat, személy szerint tisztelték Rá­kosit, elismerték a párt vezetőjeként. Ennek elle­nére ez a torz logika munkált a perek mélyén. A letartóztatott polgári politikusok viszonylag enyhe ítéletet kaptak, a volt szociáldemokraták általában súlyosat, de kivégezni csak kommunis­tákat végeztek ki. Köztük is feltűnően nagy arányban magas rangú honvéd- és rendőrtiszte­ket, akik valóban rendelkeztek fegyveres erővel, de ezt eszük ágában sem volt sem a szocializmus, sem Rákosiék ellen fordítani. Az áldozatok dön­tő többsége olyan kommunista volt, aki a felsza­badulás előtt Magyarországon vagy valamelyik nyugati államban élt, Rákosiék számára tehát idegen, megbízhatatlan volt.

Kétségtelen viszont, ismerve a kivégzettek és letartóztatottak többségének alkatát, múltját, életpályáját, felfogását, hogy hosszabb távon alighanem nem helyeselték volna Rákosiék poli­tikaját, módszereit. Ebben az értelemben tehát jól működtek Rákosiék ösztönei. Ezen az sem változtat, hogy kivételek mindkét irányban akadtak. Ismertem olyan kiváló kommunista ve­zetőt, aki élete végéig nem tudta megemészteni, miért maradt ő szabadlábon, holott egész élete, az illegális mozgalomban betöltött szerepe, ba­ráti köre, egyénisége arra predesztinálta, hogy ő is az áldozatok közé kerüljön. Ismertem két test­vért, mindkettő államtitkár volt; a képességesebbnek nem esett baja, a másik sok évet töltött börtönben.

Nem az én feladatom ítéletet mondani, nem is ismerem pontosan a részleteket. Inkább a konstrukció mechanizmusának érzékeltetésére írom, hogy a koncepciós perek lényegét, össze­függéseit, politikai értelmét alighanem csak a legfelsőbb három-négy politikai vezető s talán az Államvédelmi Hatóság parancsnoka ismerte. Bármilyen hihetetlennek tűnik ma már, nem­csak a Politikai Bizottság többi tagja nem volt beavatva, hanem a perek előkészítői és végrehaj­tói sem. Ami természetesen nem menti fel sem a bűnösöket, sem azokat, akiket politikai felelős­ség terhel.

- Utólag visszagondolva sok apróság összeállt bennem - mondja Kádár. - Péter Gábor egy­szer, közvetlenül a felszabadulás előtt azt mond­ta, ő a politikai rendőrséget szeretné vezetni. Nem értettem. Ha engem rendőrnek küld a párt, megyek, mint ahogy mentem is. De hogy valaki­nek ez legyen a vágya? Aztán, már néhány évvel a felszabadulás után, Rajkra kezdett panaszkod­ni Péter Gábor, hogy nem hagyja önállóan dol­gozni az államvédelmet, mindenbe beleszól. Ké­sőbb Pálffyról és Sólyomról említette, hogy hiá­ba, kibújik belőlük a volt horthysta katonatiszt. Mondtam neki, menjen a francba ezekkel a hü­lyeségekkel, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a megjegyzéseknek. Még akkor sem, amikor később Farkas Mihály mindhár­mukkal kapcsolatban szinte szó szerint megis­mételte ugyanezeket a vádakat.

Rajk ebben az időben belügyminiszter volt, Pálffy György a katonai elhárítás vezetője, Só­lyom László Budapest rendőr-főkapitánya, Pé­ter Gábor az államvédelem vezetője, Farkas Mi­hály a Központi Bizottságnak a fegyveres erő­kért felelős titkára. S ezek a vádak csak színezték a későbbi, sokkal borzalmasabb és hazugabb vádakat.

Egy vasárnap Rákosi meghívta Kádárt a laká­sára. Ott volt Gerő, Farkas, Révai. Kádárnak azonnal föltűnt, hogy nincs jelen Rajk, aki pedig hivatalosan is a párt legfelső vezetői közé tarto­zott.

– Arra csak később jöttem rá - mondja Kádár -, hogy ez a négy ember rendszeresen megbeszél minden fontos kérdést, mielőtt az a Politikai Bizottság elé kerül.

Rövidesen kiderült, miért nincs ott Rajk. Far­kas Mihály beszámolt, hogy az Államvédelmi Hatóság jelentései szerint Rajk László feltehető­leg az amerikai titkosszolgálat embere.

– Először szóhoz sem jutottam a döbbenettől - mondja Kádár. - Csak annyit tudtam monda­ni, hogy ez képtelenség.

Farkas azzal érvelt, hogy a jelentéseket Svájc­ban dolgozó megbízható ügynököktől kapták. Kádár tiltakozott. Gerő és Révai hallgatott. A meglehetősen szűkszavú vitát Rákosi végül is azzal zárta le, hogy ha ilyen gyanú van Rajk ellen, még ha nem is lehet pontosan bizonyítani, ne maradjon belügyminiszter, hanem vegye át a külügyi tárcát, a belügyminiszter pedig Kádár legyen.

- Azt azonnal megértettem - mondja Kádár -, hogy Rákosiék ezt a kérdést már nélkülem el­döntötték. Azt is, miért hívott Rákosi engem későbbre, mint a többieket. Révai nagyon sá­padt volt. Azt hiszem, én is.

1948 szeptemberében Rajk Lászlót külügymi­niszterré, Kádár Jánost belügyminiszterré ne­vezték ki. „Nagy és megtisztelő feladat számom­ra: sikerrel folytatni és továbbfejleszteni Rajk László alkotó munkáját” - mondotta a korabeli sajtó tudósítása szerint hivatalába lépésekor Ká­dár. Rajk pedig így válaszolt: „Úgy érzem, bú­csúzásról nincs is szó.”

Hogy mit érzett Rajk, nem tudni. Volt-e ben­ne sértettség, gyanú: nincs rá tanú, bizonyíték, de úgy gondolom, hogy nem. Nemcsak azért, mert tagja maradt a párt legfelső irányító testü­letének, a Politikai Bizottságnak, hanem mert akkoriban természetes volt, hogy egy pártveze­tőre hol ezt, hol azt a tisztséget bízták. Csak három példát említek a kormánylistákon gyak­ran szereplő kommunista vezetők közül. Nagy Imre 1944-45-ben földművelésügyi, 1945-46-ban belügyminiszter, 1950-52-ben élelmezés­ügyi, 1952-ben begyűjtésügyi miniszter, 1952-53-ban miniszterelnök-helyettes, 1953-55-ben, majd 1956-ban miniszterelnök volt. Gerő Ernő 1945-ben kereskedelmi és közlekedésügyi, 1945-47-ben közlekedésügyi, 1948-49-ben pénzügy­miniszter, 1949-52-ben államminiszter, 1953-54-ben belügyminiszter, 1953-56-ban a minisz­terelnök első helyettese. Molnár Erik 1944-47-ben népjóléti, 1947-ben külügyminiszter, 1950-ben, 52-ben igazságügy-, 1952-53-ban külügy-, 1954-56-ban igazságügy-miniszter.

Maga a tárcacsere nem kelthette fel Rajk gya­núját. Mennyire érezte az ellene megnyilvánuló bizalmatlanságot, nem tudni. De biztos, hogy arra az irtózatra, ami rá várt, nem gondolhatott. Nem képzelhette el, hogy az ő mozgalmában, amelyért egész életében küzdött, amelyben hitt és amelyre büszke volt, ilyesmi bekövetkezhet. Ez is a korhoz tartozik.

Az viszont korszakváltást jelentett, hogy 1949. május 20-án Rajk Lászlót az Államvédel­mi Hatóság letartóztatta.

A Rajk-pert a nyilvánosságnak szánták, ügyeltek a látszatra. Először Szőnyi Tibort és Szalai Andrást tartóztatták le. Szőnyi a második világháború alatt Svájcban élt, a háború után a kommunista párt utasítására kapcsolatot terem­tett az Egyesült Államok hírszerző szolgálatával, hogy segítségükkel a Nyugat-Európában élő emigráns magyar kommunisták hazajussanak Magyarországra. Szalai a magyar illegális párt tagja volt; a Horthy-rendőrségen annyira meg­kínozták, hogy csaknem belehalt. A felesége ju­goszláv partizánként harcolt.

A fővádlottak életrajzára, de merőben hamis, hazug adatokra épült a vád három fő pontja: Rajk és társai az amerikai titkosszolgálat ügynö­kei voltak, jugoszláv kémek, a Horthy-rendőrség besúgói. A perben szereplő honvéd tábornok és rendőr ezredes a negyedik fő vádpontot, a fegyveres összeesküvést voltak hivatottak bizo­nyítani. Vádlottként szerepelt még az előbbiek színezésére egy jugoszláv diplomata, a magyar­országi szerb-horvát kisebbség egyik vezetője s egy volt baloldali szociáldemokrata politikus.

Bizonyos vagyok, soha nem tudjuk meg pon­tosan, mi történt Rajk László letartóztatása és kivégzése között. Nemcsak azért, mert a korona­tanú, Rajk halott, s azóta meghalt, tudomásom szerint, valamennyi vádlott-társa is. Azt hiszem, Rajk László, ha élne, sem tudná pontosan meg­mondani, mi játszódott le benne. Erre talán csak Shakespeare vagy Dosztojevszkij lenne képes.

Megkínozták? Valószínűleg. Csakhogy Rajk jó néhányszor megjárta már a rendőrségi vallató-szobákat, és soha nem tudták megtörni. Napo­kig, hetekig nem hagyták aludni, hogy megtör­jék az akaratát? Idegrendszerét állandóan 180 fokos fordulatokra kényszerítették: hol halotti csendbe, hol pokoli lármába, hol vakító fénybe, hol koromsötétbe mártották, hol kínozták, hol elvtársként beszéltek vele? Megfenyegették a családja elpusztításával, hitegették, hogy életben hagyják? Mindezt jó néhány letartóztatottal vé­gigcsinálták. Kábítószert adtak neki, ahogy az ugyancsak letartóztatott Mindszenty írja önma­gáról emlékirataiban? Csakhogy nincs olyan ká­bítószer, amivel el lehet érni, hogy valaki napo­kon keresztül a nyilvánosság előtt vallomást te­gyen általa el nem követett tettekről. S vádlói oly biztosak lehettek a dolgukban, hogy a pert a rádió egyenes adásban közvetítette.

Rajk viszont ott állt a mikrofonok előtt, s halottsápadtan, színtelenül, de folyamatosan mondta koholt vallomását: amerikai ügynök volt, rendőrségi besúgó, a jugoszláv fasiszták cinkosa, aki államcsínyre készült, meg akarta gyilkoltatni a kommunista párt vezetőit.

Nem kommunista az, aki ismeri ezt a vallo­mást, s azóta nincsenek nyugtalan éjszakái.

Van, akiről tudjuk, hogyan járta végig ezt az utat. Mint az az egykori huszártiszt, az ellenállá­si mozgalom egyik katonai vezetője, a felszaba­dulás után a demokratikus hadsereg főtisztje, aki 1949-ben a parancsot végrehajtva vezényelte bajtársa, barátja és feljebbvalója, Pálffy György altábornagy kivégzését. Amikor őt is letartóztat­ták, egy pohár konyakot és a vallomását kérte. Nem voltak illúziói. Ne merje senki cinikusnak nevezni. Az életét kockáztatva harcolt egy ügyért, s ezt az ügyet meg nem tagadva állt az akasztófa alá.

A legáltalánosabb, legkézenfekvőbb magyará­zat, hogy Rajkot meggyőzték, pártja és a nem­zetközi munkásmozgalom érdekében van szük­ség a vallomására; elhitették vele azt a torz agyalmányt, hogy egy ilyen per, ezek a vallomá­sok megrendítik a népet, erősítik ellenállását az ellenséggel szemben.

Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű ez, bár bi­zonyára van benne igazság, több is, mint a többi magyarázatban. Két kiegészítést mindenképp hozzátennék. Az egyik koncepciós per fővádlottja azt mondta az utolsó szó jogán: talán megment­hette volna az életét, de mi értelme lenne az életének, ha nem lehetne többé kommunista. Kádár hasonlóképp vélekedik Rajk tragédiájá­ról. Szerinte a bírósági tárgyalóteremben egy teljesen összeomlott ember állt, akit megfosztottak becsületétől, hitétől, életcéljától, élete értel­métől, akit pártja, népe, elvtársai, barátai megta­gadtak, akiben minden, amit a világról tudott és vallott, összekeveredett, s akinek csak egyetlen vágya volt, a halál, mert az életet így nem tudta elviselni. Kádár véleménye azért is figyelmet érdemel, mert nem sokkal később neki is át kel­lett élnie ezt az állapotot.

Nem tudom, nem is feladatom megfejteni a rejtélyt. Csak azt mondhatom, az ország tiszte­legjen Rajk László, negyvenéves, egykori tanár­jelölt, a spanyolországi nemzetközi brigádok po­litikai biztosa, a Kommunisták Magyarországi Pártja titkára, a Magyar Köztársaság minisztere, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságá­nak tagja; Pálffy György, negyvenéves, egykori magyar királyi vezérkari százados, az illegális kommunista párt katonai bizottságának vezető­je, a Magyar Köztársaság hadseregének főfel­ügyelője, altábornagy, a honvédelmi miniszter helyettese; dr. Szőnyi Tibor, a negyvenhat éves orvos, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Ve­zetőségének és Szervező Bizottságának tagja, a párt káderosztályának vezetője; Szalai András, harminckét éves mérnök, a Magyar Dolgozók Pártja káderosztályának helyettes vezetője és társaik emléke előtt, és soha ne felejtse el sorsu­kat. Békésebb korok, nyugodtabb idők elfogu­latlanabb magyar állampolgárai, akik nem is­merték az áldozatokat s azokat, akik feláldozták őket, talán majd másképp gondolkodnak. Én kortársuk vagyok; nem akarok és nem tudok felejteni.

Nyitott és megválaszolásra vár az a kérdés is, miért hitték el százezrek ezeket a szörnyű, kép­telen, minden logikának, emberi tapasztalatnak ellentmondó vádakat. Nem elegendő magyará­zat, hogy az áldozatok maguk vallottak maguk ellen. Nemcsak azért, mert a jog alapvető szabá­lyai szerint a beismerő vallomás semmit sem ér tárgyi bizonyítékok nélkül, azok pedig nem vol­tak. Az ország júniusban tudta meg Rajk letar­tóztatását s az ellene emelt vádakat, és csak szeptemberben hallhatta, olvashatta Rajk vallomá­sát. Azt hiszem, kevés kommunista volt, aki nem hitte el már a vallomás elhangzása előtt a váda­kat. Pedig jó néhányan személyesen ismerték Rajkot és letartóztatott társait. A pártfegyelem nemcsak az áldozatok tudatát bénította meg, hanem a párttagokét is. S ezt a fegyelmet akkori­ban még nem parancs szülte, nem a félelem, hanem meggyőződés, hit, egy eszme vállalása. Azt még el tudták képzelni, hogy Rajk áruló, de azt nem, hogy pártjuk vezetői ilyesmire vete­mednek. S valóban az utóbbi volt a hihetetle­nebb. Ezeknek a szörnyű pereknek a valósága túl volt minden emberi képzeleten, ismereten. Ez a magyarázata annak is, hogy azok nem hitték el a Rajk elleni vádakat, akik eleve minden rosszat feltételeztek a kommunistákról.

- Nekem még két évet kellett várnom, hogy rám kerüljön a sor - mondja Kádár.

Egy idő múlva nyilvánvaló volt, hogy ő is sorra kerül. Ne higgyük el az 1956 után kitalált mesét, amit nem egy műben tényként közöltek, hogy ő vette rá Rajkot a vallomásra. Azt se, hogy belügyminiszterként beleláthatott a per előké­szítésébe. Az Államvédelmi Hatóság akkoriban már nem tartozott a belügyminisztériumhoz, önálló szerv volt, közvetlenül Farkas Mihálynak alárendelve. Rákosiéknak megmondta, hogy nem hisz Rajk bűnösségében, tiltakozott a letar­tóztatása ellen. Említettem, hogy az illegalitás­ban alig találkoztak; később sem volt közöttük szoros kapcsolat, személyes élmények alapján nem tudta cáfolni sem a vádakat, sem Rajk vallo­mását.

- Mégis azt hittem, ekkorát nem tévedhet az emberismeretem - mondja.

A vallomásból először egy apróság szúrt sze­met neki. Rajk szerint egy magyarországi va­dászkastélyban találkozott illegálisan Rankovics jugoszláv belügyminiszterrel.

- Rajk okos ember volt - mondja Kádár. - Megtanulta, hogy nem szabad felesleges kocká­zatot vállalni. Mért nem Jugoszláviában talál­koztak, teljes biztonságban?

A kérdést feltette Rákosinak is. Ez nem lehet igaz, mondta. És ha ez nem igaz, miért biztos, hogy a többi az?

Jellegzetes kádári gondolkodásmód. Ha egy látszólag lényegtelen részletnek nem érzi a való­ságát, nem tudja elfogadni az egészet sem.

Rákosi leintette, s valami olyat mondott, hogy a részletek nem érdekesek. Csak a lényeg a fon­tos, s a lényeg az, hogy Rajk bűnös.

Nem csoda, hogy Kádár körül megfagyott a Magyarországon akkoriban amúgy is hűvös le­vegő. Többször kérte, mentsék fel miniszteri tisztéből, mert ilyen légkörben képtelen dolgoz­ni.

– Rákosi ezt nem értette - mondja. - Egyszer felkereste egy elvtársunk, aki magas beosztásban volt. Kérte, hadd mehessen vissza orvosnak, nem tud megfelelni a feladatának. Rákosi őt sem értette. Azt mondta neki, ez képtelenség: aki egyszer megkóstolta a hatalmat, nem mondhat le róla.

1950 júniusában Kádár Jánost felmentették a belügyminiszteri posztról, s a pártközpont osz­tályvezetője lett. Ugyanakkor változatlanul tagja a Politikai Bizottságnak és a Titkárságnak.

– Rákosi akkor már nemcsak célozgatott arra, hogy én sem vagyok ártatlan - mondja Kádár. - Hónapokig noszogatott, valljam be a bűnössé­gemet.

Egy társa, aki akkoriban gyakran találkozott vele, azt mondja, semmit sem lehetett észreven­ni a benne lévő feszültségből. Látszólag ugyan­úgy élt és dolgozott, mint addig. A kötelezőnek érzett pártfegyelem, ami, úgy gondolom, akkor már védekezés is volt, olyannyira meghatározta a létét, hogy még a feleségének sem beszélt arról a képtelen helyzetről, hogy a párt főtitkára áru­lással gyanúsítja egyik helyettesét. 1951 májusában tartóztatták le.

– Higgye el, megkönnyebbültem. Azt hittem, az állandó bizonytalanságnál semmi sem lehet rosszabb.

Legenda az is, amit többen ugyancsak tény­ként közölnek, hogy Kádárt a börtönben külön­legesen megkínozták. Ez nem igaz, de a lelki tortúra annál gyötrelmesebb volt. Amíg folyt a vallatás, egyetlen másodpercre sem hagyták egyedül, éjjel-nappal két nyomozó volt vele a zárkában. Kádár, a maga makacsságával, egyet­len feltételhez ragaszkodott körömszakadtáig: nem volt hajlandó vallomást tenni senki ellen. A vád nem sokban különbözött Rajkétól. Élet­fogytiglani börtönre ítélték. Akkoriban - ki tud­ja, miért - már nem végezték ki a letartóztatott vezetőket. Mint ahogy a Rajk-peren kívül nem volt több nyilvános per sem; ezt sem tudom, miért.

– Iszonyú csalódás volt az ítélet - mondja Kádár. - Csaknem összeroppantam.

Elege volt mindenből, az aljas hazugságokból, az eszme meggyalázásából, elvei megtiprásából. Azt remélte, hogy halálra ítélik és kivégzik.

Ennek ellentmond egyik 1958-as beszéde. Akkor azt mondta:

„Életemben kétszer voltam olyan helyzetben, hogy már úgy látszott: most meg kell halni. Az egyik eset 1944-ben volt, a másik később. Ró­lam, különösen 1956-ban, sok mindent mond­tak: Kádáron hisztériás roham tört ki, idegbeteg s a többi, pedig személyes tulajdonságaim közé tartozik, hogy nyugodt természetű ember va­gyok, és bírom az izgalmakat. Amikor úgy volt, hogy meg kell halnom, elég nyugodtan számve­tést készítettem, hogy hol jártam, mit csináltam életemben; 1944-ben nem is volt nekem semmi bajom. Ha úgy adódott, hát meg kell halni. Azért a nép élni fog, a szovjet hadsereg ideér, és a szocializmus győz. A másik esetben bajban voltam. Akkor valahogy úgy látszott: olyan helyzetben kell meghalnom, amikor összes munkatársam, összes testvérem, akiknek a véle­ménye az én szememben számít, és akikkel én mint ifjúmunkás együtt dolgoztam, azt fogják hinni, hogy elárultam a kommunizmus ügyét. És ez, higgyék el - szörnyű dolog. Abban a helyzetben én nem az életemért harcoltam. Na­gyon szerettem volna megérni, hogy az emberek megtudják: nem vagyok árulója a kommunista zászlónak.”

Az ellentmondás, szerintem, látszólagos: el tudom képzelni, hogy valakinek elege van az életből, s ugyanakkor meg akarja érni, hogy tisz­tázódjék a becsülete. Mindenesetre legyünk óvatosak olyan helyzetek megítélésével, amilye­neket egy átlagos ember szerencsére elképzelni sem tud.

Kádár három és fél évet töltött a Conti utcai börtönben, melynek egyszer már, mint Lupták János katonaszökevény, a lakója volt. Ebben a börtönben akkoriban a legmagasabb beosztású vezetőket őrizték, s a foglyokat nemcsak a külvi­lágtól és egymástól, de az őröktől is tökéletesen elszigetelték. Kádár három évig nem hallott em­beri szót, nem találkozhatott, nem beszélhetett senkivel.

- A legnehezebb - mondja - nem az első há­rom, hanem az utolsó fél év volt.

Nem azok az évek, amikor úgy gondolta, hogy életében soha nem lát mást, mint a zárka fehérre meszelt falait, a vasajtót. Hanem az a hat hónap, amikor már folyt a rehabilitálási eljárása, amikor a nyomozók, az őrök már elvtársnak szólították. Amikor tudta már, hogy valószínűleg mégis sza­bad lesz, s nemcsak a szabadságát kapja vissza, a becsületét is.

– Amíg úgy bántak velem, mint egy kémmel, bűnözővel, ellenséges ügynökkel - mondja Ká­dár -, addig volt türelmem. De amikor már elvtársnak szólítottak, nehezen bírtam tovább. Meddig tartanak még börtönben, ha tudják, hogy ártatlan vagyok?

A nyomozótiszt, aki a rehabilitációs eljárást vezette (egyébként ő vezette Kádár kihallgatása­it is, némileg más hangnemben), újra meg újra azt mondta, hogy az elvtársak - mármint a párt vezetői - nagyon elfoglaltak, s ő semmiben nem dönthet nélkülük. A külvilágtól teljesen elzárt Kádár nem tudhatta, milyen hatalmi harc folyt akkoriban a magyar párt vezetői között, aminek függvénye volt az ártatlanul letartóztatottak re­habilitálása is. Azt sem tudta, hogy 1953-ban le­tartóztatták az Államvédelmi Hatóság vezetőjét. S azt sem, hogy nem az általa elkövetett tör­vénytelenségek miatt.

Volt egy tragikomikus epizódja is Kádár Já­nos és társai rehabilitálásának. Egyik vádlott­társa makacsul megtagadta, hogy visszavonja önmaga ellen tett hamis vallomását, aminek alapján jogilag jogtalanul elítélték. Azt mondta, ahányszor visszavonta a vallomását, mindig rosszabb lett a sorsa.

A kétségbeesett államvédelmi tiszt, aki ezáltal elakadt munkájában, foglyának, Kádár János­nak könyörgött, segítsen meggyőzni konok vád­lott-társát, vallja már be, hogy nem bűnös.

- Segített neki az isten - mondja Kádár.

Kádár János 1954 őszén szabadult. Negyven­két éves volt akkor, a szóhasználat szerint a leg­szebb férfikorban. A haja megritkult, az arcbőre sárgás lett, a szeme rángott, a keze remegett. Akik nem ismerik a magyar történelmet, azt gondolhatják, nincs olyan bugyra a pokolnak, melyet még nem járt meg. Pedig van. Ott is találkozunk majd vele.