Gyurkó-könyv Kádárról, III. rész: Föld felett, föld alatt

Föld felett, föld alatt

A gazdasági válság csúcsán, 1931 augusztusában Bethlen István és kormánya benyújtotta lemondását. 1931 szeptemberében Csermanek János belépett a Kommunista Ifjúmunkások Magyar­országi Szövetségébe.

„1931 első felében sok időt töltöttem mint munkanélküli a József utcai munkaközvetítő vasipari ­osztályán, a kiközvetítésre várva – emlékezett Kádár 1956-ban ezekre az időkre. – Nemhiába hívta a nép akkor az állami munkaközvetítőt »köpködő«-nek. Gazdag embernek tűnt akkor közöttünk, aki reggelizett, és volt 20 fillér a zsebében egy darab kenyérre és öt darab Levente cigarettára. Így, a gyárosokat átkozva és az éhkoppot nyelve, fő időtöltésünk ott valóban a köpködés volt.

Szenvedélyes politikai viták is folytak a »köpködő«-n. Egynéhány jobboldali szociáldemokrata befolyás alatt álló munkás Peyerék szavait ismételgette: »Várni kell türelemmel, nem szabad meggondolatlan tettekkel ártani!« Abban az időben sok öntudatlan és szervezetlen munkás is járt oda. Én is az voltam még akkor. De az emberek óriási többsége és jómagam is, a kom­munista agitátorok igaz szavait helyeselte. Har­cot sürgettünk, és lehurrogtuk a birkatürelmet hirdetőket; naponta többször is kizavartuk on­nan a minket csendesíteni akaró rendőröket. Korábban azt hittem, hogy gyenge és tehetetlen vagyok, hogy éhen halhatok vagy megfagyhatok családommal együtt, úgy, hogy még csak észre sem veszi a többi ember. Ott azonban már meg­értettem, hogy sok-sok ezren vagyunk mi, mun­kások, és dolgozni, élni fogunk – ha harcolunk.

Én magam is megszabadultam már a nyomort fátyol alá rejtő és feledtető gyermeki ábrándok­tól; nem akartam már sem válogatott futballista, sem sakkmester lenni, csak egyszerűen dolgozó, a munkájáért a jogos bért megkapó vasmunkás. Már tudtam, hogy ezért harcolni kell.”

Ilyen egyszerűen, hétköznapian, magától ér­tetődően alakult egy munkás öntudatra ébredé­se, aminek folyamatát Marx történetfilozófiává általánosította. Érdemes idézni A filozófia nyomorúságának erre vonatkozó sorait:

„A gazdasági viszonyok a népesség tömegét először munkássá változtatták. A tőke uralma a tömeg számára közös helyzeteket, közös érdeke­ket teremtett. Így ez a tömeg már osztály a tőké­vel szemben, de még nem önmagáért. A harcban alkotja meg magát magáért való osztályként. Az érdekek, melyeket képvisel, osztályérdekekké válnak.”

Kádár visszaemlékezésében két lényeges elem van, pontosan azok, melyeket Marx az öntudat­ra ébredés alapjaként jelöl meg. Az egyik annak a felismerése, hogy nincs egyedül. A kis mű­helyben inaskodó, kis vállalatoknál dolgozó Ká­dár a munkaközvetítőben ébredt ennek a tudatá­ra, ahol naponta száz meg száz hozzá hasonló munkástársával találkozott. A másik, hogy harc nélkül nem valósíthatja meg sem önmaga, sem családja, sem sorstársai részére az emberhez méltó életet, amire ösztönösen mindig is vá­gyott. Ez pedig az osztályharc szükségességének felismerése.

Amikor megkérdeztem Kádárt, miért lett kommunista, sokáig latolgatta a választ, mint mindig, amikor nagyon pontosan akar fogalmaz­ni. Lényegében ezt mondta:

- Nem elméletből, hanem érdekből; a marxis­ta elméletet én akkoriban nem ismertem. De megtanultam és felismertem, hogy jogos érdekei­met csak másokkal összefogva valósíthatom meg. És amikor érdeket mondok, nemcsak a magam egyéni érdekeire gondolok. Felelősséget éreztem munkásbarátaimért, s később, bármi­lyen nagy szónak hangzik is, minden munkás­társamért.

- Volt bennem indulat is. Nevezhetjük dac­nak vagy sértettségnek. Meggyőződésem volt – ma is az –, hogy aki dolgozik, annak jogai van­nak. Még inkább annak, aki jól dolgozik. Én viszont azt tapasztaltam, hogy hiába végzem lel­kiismeretesen a munkámat, a bért mintha szí­vességből adták volna, és soha nem voltam biz­tos, mikor kerülök az utcára, függetlenül attól, hogy jól dolgozom vagy sem. Ez bántott, felhá­borított, sértette az önérzetemet. Olyan világban akartam élni, ahol a munkás megkapja azt, amit a munkájával kiérdemel.

A többi így történt:

„1931. szeptember elején, miközben elgon­dolkozva mentem a Barcsay utcában, ismerős hang üdvözölt; öt éve nem látott Fenákel János barátom volt a HSC futballcsapatából. Beszél­getésünk során kiderült, hogy egyforma, de a futballtól távol eső gondolatok foglalkoztatnak bennünket. Munka nélküli ifjúmunkások vol­tunk mindketten. Elmondtam neki, mi a helyzet otthon, hogyan hajszolom a munkalehetőséget hiába. Beszéltem barátomnak arról, hogy részt vettem már munkanélküliek tüntetésében is, tu­dom, harc nélkül elveszünk, de hozzátettem, hogy fogalmam sincs arról: hogyan tovább?

Amikor barátom így hallott beszélni, meg­mondta, hogy ő tagja a Kommunista Ifjúmun­kások Szövetségének, és nekem is ott volna a helyem. Először állott előttem egy ember, aki illegális mozgalom tagja volt, kommunista volt. Nagyon meglepődtem. Nem tudom már, ho­gyan képzeltem én el akkoriban a kommunistá­kat, de csodálkoztam, hogy egy éppen olyan fiatal szakmunkás, mint én vagyok, akit jól isme­rek, aki gyerekkorában velem együtt rúgta a labdát – kommunista!”

Kádárban nagyon mély nyomot hagyhatott a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségébe való felvétele, mert fél évszázad távlatából is emlékszik, ha nem is a pontos dá­tumra, de arra, hogy egy csütörtöki napon tör­tént, délután öt óra tájban, a Paulay Ede utca 22-es számú ház egyik lakásában. Ott ülésezett a KIMSZ „Szverdlov” nevű alapszervezete, amely három ifjúmunkásból állt; a titkár egy lány volt. Elmondták Kádárnak, ki volt Szverd­lov, akinek addig a nevét sem hallotta, kik a bolsevikok (róluk is vajmi keveset tudott), mi a Szovjetunió - bizony, Kádár erről is alig tudott valamit. Beszéltek a konspirációról, az illegális és legális munkáról, s Kádár megkapta első fe­dőnevét a mozgalomban, ami az illegalitásban kötelező volt: ettől kezdve Barnának szólították. Alighanem azért, mert szőke haja volt, de erre Kádár már nem emlékszik pontosan. Arra vi­szont igen, hogy amikor elmondták neki, készül­jön föl a letartóztatásra, ami ettől kezdve állan­dóan fenyegeti, nem annyira a rendőrségtől félt, mint attól, hogyan veszekszik majd vele a mut­ter, ha erre sor kerül.

Sor került rá, igen hamar. November 9-én tartóztatták le először; életében hét évet töltött börtönben. A rendőrségen, mint akkoriban szo­kás volt, alaposan megverték. Fenyegették, ígér­gettek neki mindenfélét, de semmit sem tudtak kipréselni belőle. Három hónap múlva vád hiá­nyában szabadlábra helyezték. 1932 februárjá­ban Barna János már a kerületi bizottság tagja volt, s néhány hónap múlva a KIMSZ Központi Bizottságának titkára, ami azt is jelentette, hogy automatikusan tagja lett a Kommunisták Ma­gyarországi Pártjának.

Ma már szinte hihetetlen, hogy egy húszéves munkás, aki alig tudta, mi a marxizmus, a szocia­lizmus, a Szovjetunió, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom, s a napi politikában is járat­lan és tájékozatlan, fél év alatt az illegális kom­munista párt ifjúsági szervezetének titkára lett.

- Nem is igen fogtam fel - mondja Kádár -, mit jelent ez a funkció. Akkoriban csak a harc számított, csak az foglalkoztatott.

Az ok, ami ezt nemcsak lehetővé, hanem szük­ségessé tette, az volt, hogy a gazdasági válság hatására megélénkülő munkásmozgalom a rend­őrséget minden addiginál szélesebb körű és ala­posabb hajszára késztette a kommunisták ellen, s gyakorlatilag szétverték a párt egész vezető apparátusát. A letartóztatottak helyére új embe­rek kellettek, akár volt gyakorlatuk, akár nem.

A politikai rendőrségnek sikerült beépítenie a párt vezető szerveibe egy árulót, aki a titkárság és a Központi Bizottság tagja lett, s számos veze­tőt buktatott le. 1932-ben letartóztatták és rög­tönítélő bíróság elé állították a párt illegális tit­kárságának tagjait. A statárium kihirdetésére az szolgáltatott indokot, hogy a minden valószínű­ség szerint a rendőrségnek dolgozó Matuska Szilveszter, máig sem pontosan tisztázott körül­mények között, fölrobbantotta a biatorbágyi via­duktot, s a mélységbe zuhanó nemzetközi gyors­vonat roncsai között 21 ember lelte a halálát, sokan pedig súlyosan megsebesültek. Hiába til­takozott az európai politikai és szellemi élet megannyi kiválósága - Léon Blum, Thomas Mann, Paul Faúré, Brecht, Johannes R. Becher, Ludwig Renn, Anna Seghers, Ernst Toller, Käthe Kollwitz, Karl Kautsky, Barbusse, Ro­main Rolland, Aragon, Andre Gide -, a kom­munisták két vezetőjét, Sallai Imrét és Fürst Sándort halálra ítélték és kivégezték. 1932-ben, amennyire ezt a rendelkezésünkre álló doku­mentumok alapján meg lehet állapítani, 146 em­bert tartóztattak le azzal a váddal, hogy kommu­nista, s további 152 ellen indult eljárás. 1933-ban több mint 300 kommunista került börtönbe.

Ekkor tartóztatták le újra Kádár Jánost is. S amitől tartott, bekövetkezett: édesanyja a be­szélőn keményen lehordta, hogy épp akkor vit­ték el, amikor ő gombócot főzött a családnak.

Hogy hány tagja volt a harmincas években Magyarországon a kommunista pártnak, arra csak következtethetünk. A szigorú illegalitásban természetesen nemcsak nyilvántartást nem ve­zettek, de minden lehető nyomot is igyekeztek gondosan eltüntetni. A konspiráció nem járt ked­vében a jövendő történészeinek.

Ma is bizonyíthatóan mintegy 500 párttag volt rendszeres kapcsolatban a pártvezetőséggel. Ez nem azt jelenti, hogy ennyi tagja volt a párt­nak, még kevésbé, hogy ennyi kommunista volt Magyarországon. A szigorúan konspirativ szer­vezetben egy-egy összekötő letartóztatása, emigrálása, kizárása, lehagyása vagy kilépése emberek tucatjainak kapcsolatát szakította meg hosszabb-rövidebb időre - vagy örökre - a párt­tal mint szervezettel. Óvatos becslések szerint mintegy 1000-1500 illegális párttag tevékenyke­dett akkoriban Magyarországon, s ennek két-háromszorosára becsülik azoknak a számát, akik valamilyen okból - például, mert vidéken éltek - nem tudtak kapcsolatba kerülni a párttal. Kü­lön kérdés a frakciók ügye. A fővárosban több, magát kommunistának valló csoport tevékeny­kedett, melyeknek vezetői részben elvi, politi­kai, részben személyes okokból váltak ki a párt­ból. Rendkívül bonyolult szerepük elemzése nem ennek az írásnak a feladata, de úgy vélem, tagjaik döntő többsége meggyőződéses szocialis­ta volt, akik a szigorú konspiráció miatt olykor nem is tudták, hogy nem a kommunista párthoz tartoznak. Viszont az is igaz, hogy a politikai rendőrség okos taktikából nemegyszer tűrte ezeknek a csoportoknak a működését, hogy ezál­tal csökkentse a kommunista párt tagjainak szá­mát. A párt körüli szimpatizánsok és segítők gyűrűje rendkívül változó volt, s a becslések annyira ellentmondóak, hogy szerintem számuk ma már megállapíthatatlan. Bármennyire bi­zonytalanok is ezek az adatok, azt jól mutatják, hogy egy-egy nagy letartóztatási hullám, mint az 1932-es is, szinte megsemmisítette a párt egész vezető káderállományát.

Aligha eszményi, hogy egy ilyen sok veszély­nek kitett mozgalomban olyan kevés tapasztalat­tal, gyakorlattal, ismerettel rendelkező emberek lettek felelős vezetők, mint Kádár is, s természe­tesen nem ő volt az egyetlen. De a két háború között a kommunista párt, a munkásmozgalom helyzete is minden volt, csak nem eszményi.

A Tanácsköztársaság leverését a kommunista mozgalom sosem tudta kiheverni. Az újkori tör­ténelem is bizonyítja - a párizsi kommüntől Spanyolországon át Chiléig elég példa van rá -, hogy ahol a revolúciót ellenforradalmi hatalom veri le, ott a forradalmárok hosszú ideig szinte cselekvésképtelenek. Részben azért, mert az el­lenforradalom megsemmisíti a forradalom szer­vezeteit és vezetőit, s ezek nélkül egyetlen moz­galom sem ütőképes. Részben pedig, mert a népet nemcsak a terror bénítja meg, hanem a vereség tudata is.

A magyar kommunisták legtapasztaltabb ve­zetői emigráltak, börtönbe kerültek, vagy kivé­gezték őket. A szociáldemokraták legjobb veze­tői ugyancsak emigrációba kényszerültek, a pártvezetés a jobboldal kezébe került, amely tra­gikus hibának minősítette a kommunistákkal va­ló együttműködést.

A mozgalom csak a jéghegy csúcsa. Maga a jéghegy, a nép, amelynek a Tanácsköztársaság oly sokat szeretett volna adni, szabadságot, jo­got, jólétet, emberhez méltó életet, a valóságban igen keveset kaphatott a rövid életű, élethalál­harcát vívó, gazdaságilag kivérzett tanácshata­lomtól. A dolgozók legöntudatosabbjait, akik ennek ellenére a forradalom pártját fogták, az ellenforradalom megölte, megkínozta, bebörtö­nözte, internálta. A tömeg elfásult, elfáradt, nem a gerincét törték el, a hitét. Kádár édesany­ja az ő szemléletüket fogalmazta meg: az urak bitangok, de nem lehet tenni ellenük, ők az erő­sebbek.

A húszas-harmincas években a munkás, a paraszt örült, ha maga és családja nem éhezett. Amíg a szakszervezeteknek 1921-ben 150 ezer tagja volt, addig 1938-ban 110 ezer, 1942-ben csak 70 ezer. A harmincas évek közepén minden tizedik munkás volt szakszervezeti tag, a negy­venes évek elején minden huszadik. Az 1927-től 1937-ig tartó évtizedben a munkásságnak évente átlagosan egy százaléka sztrájkolt.

Lenin a baloldaliságot a kommunizmus gyer­mekbetegségének nevezte. A túlzó baloldaliság­nak, amely oly sok hibát, bűnt, tévedést, kínt, borzalmat okozott a kommunista mozgalomban, számos megjelenési formája van, az elméletet tízparancsolattá változtató dogmatizmustól Pol Pot kambodzsai rémuralmáig. A közös gyökér alighanem a forradalmárok fanatizmusa, ami nélkül valóban nem jöhet létre és nem győzhet forradalom. De ha a vakhit kiiktatja az értelmet, a józanságot, az elemzést, az a legszörnyűbb katasztrófához vezethet. Ha a vezetők nem azt látják, ami van, hanem amit szeretnének, a poli­tika ilyen vagy olyan módon, de óhatatlanul el­torzul. S minél nehezebb, kilátástalanabb a helyzet, az emberek annál könnyebben mene­külnek az ábrándok világába.

Az ábránd, amely a magyar kommunista veze­tőket a Tanácsköztársaság bukása után is hatal­mában tartotta, az volt, hogy Magyarországon és Európában a közeljövőben lehetséges a szocia­lista forradalom győzelme. 1923-ban, miután az utolsó fegyveres német munkásfelkelést, Bulgá­riában a népfelkelést, Lengyelországban a tö­megsztrájkot leverték, nyilvánvaló volt, hogy a világháborút követő utolsó forradalmi hullámok is elültek Európában. Ezt elméletileg a Kommu­nista Internacionálé is elismerte, de az elméleti felismerés nem alakította át a gyakorlatot. A magyar párt vezetői, akik jórészt Bécsben és Moszkvában éltek, gyökeresen félreismerve az otthoni és az európai helyzetet, változatlanul a proletárdiktatúra megvalósítását tűzték ki célul, amire pedig akkor semmi remény nem volt. Ez a politika káros messianizmus volt; forradalom csak forradalmi helyzetből születhet.

Ez volt az oka annak a súlyosan hibás felfogás­nak, hogy megtagadták a szövetséget minden más baloldali erővel. 1925-ben történt ugyan egy nyitási kísérlet: kommunisták és baloldali szociáldemokraták Magyarországi Szocialista Munkáspárt néven legális pártot alapítottak, ami azonban rövid életű volt. Részben, mert vezetőit sorra letartóztatták, működését a ren­dőrség lehetetlenné tette, de azért is, mert az emigrációban élő kommunista vezetők nem vol­tak hajlandók lemondani a proletárdiktatúra közvetlen megvalósításának ábrándjáról.

Emberi, lélektani alapja volt ennek a csodavá­rásnak. 1945-ben, amikor a Vörös Hadsereg föl­szabadította Magyarországot, a Tanácsköztár­saság egykori híveinek százai nem értették, mi­ért nem valósítják meg azonnal a proletárdikta­túrát, s volt helység, nem is egy, ahol spontán megszervezték és megalakították a tanácshatal­mat. A kommunista pártnak és a hatóságoknak kellett közbelépniük.

Ez természetesen csak magyarázata, nem mentsége a kommunista vezetők hibás politiká­jának a húszas-harmincas években. S a hibát csak fokozta, hogy a külföldön élő magyar kom­munistákat is megfertőzte minden emigráció el­kerülhetetlen betegsége, a frakcióharc. A mér­sékeltebbek a nagy tekintélyű Landler Jenő kö­rül tömörültek, s a szociáldemokratákkal, a szak­szervezetekkel való együttműködést szorgal­mazták. A radikálisok, akiknek vezetője Kun Béla, a Tanácsköztársaság elismert vezére volt, egyetlen feladatot ismertek: az illegális párt ké-szítsg elő Magyarországon a második proletár­diktatúrát, s ne szövetkezzék senkivel. Ha elte­kintünk a különböző kitérőktől, kisebb-nagyobb programmódosításoktól, a magyar kommunista párt politikáját a harmincas évek közepéig Kun irányvonala határozta meg.

Nemcsak a magyar párt stratégiája volt ez, hanem az egész kommunista világmozgalomé. Kommunisták Magyarországi Pártja: ez a név annyit jelentett, hogy a párt a Kommunista In­ternacionálé magyarországi szekciója. így volt ez a szociáldemokratáknál is: a Magyarországi Szociáldemokrata Párt a Szocialista Internacio­nálé magyar tagozata volt. A munkásmozgalom szervezetileg ekkor még ragaszkodott a marxi elvhez, a világ munkásainak egységes pártjához.

A Kommunista Internacionálé 1919-ben vált ki a Szocialista Internacionáléból. Néhány évig még történtek kísérletek a két szervezet egyesí­tésére, de csakhamar bebizonyosodott, hogy ez lehetetlen. Alapvető különbség volt a céljaik kö­zött: a kommunisták forradalmat akartak, a szo­ciáldemokraták reformokkal kívánták megvál­toztatni a társadalmat. A tragikus testvérharc odáig fajult, hogy kommunisták és szociálde­mokraták nemegyszer jobban gyűlölték egy­mást, mint az életükre törő ellenséget. A legbor­zalmasabb következménye ennek Németország­ban volt, ahol a két munkáspárt egymás elleni küzdelme is szerepet játszott abban, hogy a nemzetiszocialisták hatalomra jutottak.

A frakcióharcnak is megvannak a maga öntörvényei. Például az, hogy az igazságot sokszor háttérbe szorítják klikkérdekek, személyes tor­zsalkodások, bizalmatlanság, elfogultság. A frakciók viszálya nemcsak a korabeli kommu­nista mozgalmat fertőzte meg, még évtizedek múlva is érezhető volt a pártban, nem utolsósor­ban szomorú emberi tragédiákat okozva.

– Ezekről a vitákról akkortájt én semmit sem tudtam - mondja Kádár. - Engem csak a harc érdekelt, elméleti, stratégiai kérdések nemigen foglalkoztattak.

Kádár láthatólag el akarja kerülni, hogy utó­lag okosabbnak lássék, mint a párt akkori, ma már nem élő vezetői. De ismerve alapvetően realista alkatát, tudva, hogy munkások és pa­rasztok között élt, nehezen elképzelhető, hogy ő is bízott volna a proletárdiktatúra közeli győzel­mében. Már csak azért sem, mert többször el­mondta, nemigen remélte, hogy megéri a mun­kások hatalomra jutását Magyarországon, ami nem gátolta abban, hogy harcoljon egy ügy győ­zelméért, melynek ő valószínűleg nem lesz már haszonélvezője.

– Nem kell a munkásokat mitizálni – mondja. – De az biztos, hogy ismertük egymás verítéké­nek a szagát. Volt nekem egy szaktársam az üzemben, esernyőkészítő. Égett a keze alatt a munka. Otthoni munkát is vállalt, az egész csa­ládja besegített. De ivott, mint a kefekötő, az isten pénze sem volt elég neki. Aztán belépett a nyilas pártba, tépte a száját nagyon. Amikor már illegalitásban voltam, egyszer véletlenül talál­koztunk. Nem jelentett föl. Negyvenöt után megkeresett a pártközpontban. Akkoriban rend­őrfőkapitány-helyettes is voltam.

– Mit csinál­tál? – kérdeztem tőle.

– Semmit – mondta. – Ha berúgtam, járt a pofám. És tudod, hogy gyakran rúgtam be.

– Dekkolj néhány hétig – mondtam neki –, amíg lecsillapodnak az indulatok. Aztán jelentkezz a rendőrségen.

Úgy tudom, később tisztességes melós lett.

A pártvezetésben lévő villongásokról Kádár már csak azért sem tudhatott, mert a párt a legszigorúbb konspirációs szabályok szerint dolgozott. A pártsejtekbe 3-4, lehetőleg azonos területen dolgozó kommunista tartozott, akik elvben egymás fedőnevét ismerhették csak, bár ez a gyakorlatban sokszor megvalósíthatatlan volt. A 4-5 tagú kerületi bizottságok valamelyik tagjával csak a sejtek titkárai voltak kapcsolat­ban. Ugyanilyen konspiratív összeköttetés volt a kerületi bizottságok és a budapesti pártbizott­ság, illetve a budapesti bizottság és a titkárság között. Országos hálózatot gyakorlatilag nem sikerült kiépíteni. Az emigrációban élő Külföldi Bizottság illegálisan rendszeresen küldött haza vezetőket az itthoni munka irányítására, de eze­ket gyakran kellett váltogatni, hogy elkerüljék a letartóztatást, ami gyakran még így sem sikerült.

Az illegalitás, a konspiráció, a titkolódzás a párt legszigorúbb szabályai közé tartozott. Ugyanakkor biztos, hogy sokszor nem tartották és nem is tarthatták be. Példa erre Kádár beszer­vezése is. Képzeljük el a helyzetet: egy fiatal­ember véletlenül találkozik egy másik fiatalem­bérrel, akit öt éve, vagyis tizennégy éves kora óta nem látott, s rövid beszélgetés után közli vele, hogy egy, a törvény által szigorúan üldözött illegális szervezet tagja, majd felszólítja gyerek­kori pajtását, lépjen be ő is a szervezetbe, amit a másik fiatalember azonnal el is fogad. Ez a történet, melynek hitelességét már csak azért sincs okom kétségbe vonni, mert nem egy ha­sonlóról tudok, még csak nem is hasonlít ahhoz, amit konspirációnak neveznek. Ismerve, hogy Kádár később milyen rigorózusan ragaszkodott az illegalitás szabályaihoz, ezt az esetet tipikus­nak vélem: fiatalkorukban alighanem sokan ke­rültek hasonló véletlenek folytán a mozgalomba. Még azt is megkockáztatom: az efféle „véletlen tagtoborzás” nélkül a párt valószínűleg nem is létezhetett volna. Az alkalmasságot sokszor nem a felvétel előtt, hanem a felvétel után kellett bizonyítani.

Tény viszont, hogy az illegalitás, a konspirá­ció szabályainak megsértése, de akár ennek a leghalványabb gyanúja is sokszor elég ok volt, hogy valakit lehagyjanak a mozgalomból. Ez azt jelentette, hogy nem zárták ki a pártból, mint például azokat, akik megtörtek a rendőrségi kín­zások során és vallottak, nem függesztették fel a párttagságukat, mint azoknak, akik valamilyen politikai kérdésben szembekerültek a pártveze­téssel, egyszerűen megszakították velük az ösz­szeköttetést. Egyébként akkoriban valakit kizár­ni vagy felfüggeszteni sem volt olyan egyszerű. Nemcsak azért, mert természetesen nem vezet­tek semmiféle nyilvántartást, senkinek nem volt tagsági könyve, s minden kommunistáról legfel­jebb néhány ember tudta, hogy párttag. Jelentős gond volt, hogyan tudassák a párttagsággal, hogy valakit kizártak. A külföldön nyomtatott s az országba becsempészett vagy az idehaza sok­szorosított kiadványokban ugyan közölték a ki­zártakat - valódi nevükön - és a felfüggesztette­ket - fedőnevükön -, de ezek a sajtótermékek nem jutottak el minden párttaghoz. Így fordul­hatott elő, hogy olyanok, akikről bebizonyoso­dott, hogy rendőrügynökök, s ezt közhírré is tették róluk, még jó ideig tevékenykedhettek a mozgalomban.

Előfordult ennek az ellenkezője is, bizonyára jóval nagyobb számban. Minden ennyire kons­piratív, kis létszámú illegális szervezet, melynek a rendőrség állandóan a nyomában van, s állan­dóan igyekszik besúgókat beépíteni a soraiba, óhatatlanul melegágya a bizalmatlanságnak, a gyanakvásnak. Egy kétértelmű mondat, egy rossz hangsúly, egy pontatlanság, különböző té­nyek téves kombinálása elegendő, hogy feltá­madjon a gyanú. Márpedig az illegalitás könyör­telen szabálya, hogy aki a legkisebb gyanúba keveredik, azzal azonnal meg kell szakítani a kapcsolatot, hiszen emberek tucatjait veszélyez­teti. Bármilyen keserves, az illegalitásban nincs és nem is lehet vád, bizonyítási eljárás, tanúval­lomás, védekezés: a gyanú maga az ítélet. Hány kommunistát taszított ki a pártból a puszta gya­nú, soha senki nem tudja már megmondani. De ismerjük azoknak a szörnyű tragédiáknak a sorát, amikor az igazságtalan gyanú évekre, évtize­dekre, olykor életük végéig megnyomorította tisztességes, becsületes emberek életét. Az ille­galitás kegyetlen valóságában kapott és adott sebek nemegyszer fél évszázad múltán sem he­gedtek be.

És nemcsak a politikai gyanú okozhatta, hogy valakit kitaszítottak. Elég volt, hogy nem megfe­lelő a baráti, ismeretségi köre, ha túlzottan feltű­nően viselkedett, vagy közismertté vált, ha nem igazodott a kötelezőnek vélt vagy hirdetett er­kölcsi normákhoz, vagy bármilyen más vonatko­zásban veszélyessé vált vagy válhatott a párt számára. József Attila tragikus lehagyásának például egyaránt volt ideológiai, művészeti és emberi indoka. Tény, hogy a költő nem egy kérdésben eltért a párt ideológiájától, például a marxizmus és a freudizmus szintézisét hirdette. Az is tény, hogy sem kortársai, sem elvtársai nem ismerték fel életében költői zsenialitását. De bármilyen kegyetlen, az is tény, hogy egy súlyosan idegbeteg, pszichoanalitikus kezelés­
ben lévő ember, aki orvosainak a legrejtettebb titkait is igyekezett feltárni, nem lehetett egy illegális szervezet tagja.

Ilyen körülmények között az éberség termé­szetesen elsőrendű követelmény volt a mozga­lomban. De egy túlságosan gyanakvó, minden kákán csomót kereső vagy egyszerűen rossz ter­mészetű ember nemcsak sokak sorsát keseríthet­te meg, de a mozgalomnak is sokat árthatott. Kádártól tudom, hogy a második világháború alatt, amikor már a titkárság tagja volt, üzenetet kapott egy lefizetett börtönőrön keresztül a Központi Bizottság egy másik, letartóztatott tit­kárától, hogy egy elvtársuk - ismert, ma is ma­gas beosztásban lévő kommunista - áruló. Ká­dár visszakérdezett, ugyancsak a lefizetett őrön keresztül: miből gondolja ezt. A válasz: az illető azt mondta a szerelméről, hogy mindenre képes érte. Márpedig aki egy nőért mindenre képes, az a pártot is képes elárulni.

Ma, csendes békeidőkben, megmosolyogtató vagy elkeserítő ez a történet. Akkor, a börtön és az akasztófa árnyékában, véres valóság volt.

A Központi Bizottságnak ugyanez a tagja vá­dat emelt a titkárság harmadik tagja ellen is, hogy áruló. Az indok: az általa kezelt pártkasszá­ból állítólag 400 pengő hiányzott. Ez az összeg akkoriban egy tisztviselő havi fizetése volt. S a párt pénzéről aligha vezettek kettős könyvelést, belégekkel és bizonylatokkal. Kádár, mint min­dig, a józan észre hivatkozott: elképzelhetetlen, hogy valaki 400 pengőt sikkasszon, amikor több tízezer pengővel gazdálkodik, nem is beszélve arról, hogy árulását a politikai rendőrség bármi­kor hajlandó lett volna hatalmas összeggel jutal­mazni. A vád azonban vád maradt, s a titkárság harmadik tagját lehagyták a pártból, azzal, hogy a felszabadulás után majd tisztázhatja magát. Ezt közölték is vele, s ő egyetértett a határozat­tal: hasonló helyzetben ő is így döntött volna. A felszabadulás után valóban sikerült tisztáznia magát.

Ítéljük el a Központi Bizottság titkárát eze­kért a rágalmakért? Megtehetjük, bizonyos érte­lemben meg is kell tennünk. Különösen, mivel nem éppen dicsőséges szerepe volt az 1949 utáni években. De azt is tudnunk kell róla, hogy a Szovjetunióból tért vissza Magyarországra, az életét kockáztatva, csaknem tíz évet töltött bör­tönben, úgy, hogy még a nevét sem tudták ki­szedni belőle. Vannak emberek, akik bizonyos helyzetekben hősök, más helyzetekben nagyon is gyarlók, sőt vétkesek.

Törjünk pálcát Kádár felett, aki meggyőződé­se ellenére kitaszította a pártból annak egyik vezetőjét, akit ismert, becsült? Megtehetjük, meg is kell tennünk, ahogy ő sem dicséri magát ezért a tettéért. De gondoljunk arra, hogy az
illegalitás állandó fenyegetettségében a meggyő­ződés, az emberismeret nem elég nyomós érv a gyanú ellen. Ki meri emberek tucatjainak az életét, esetleg az egész mozgalmat kockára tenni, mert úgy gondolja, hogy neki van igaza?

Kádár mosolyog, amikor ezeket a történeteket meséli. De a mosoly nem tünteti el a barázdákat az arcáról.

Ismerek egy másik történetet is. A párt egyik vezetőjét Kádár nem szerette, tevékenységét ká­rosnak vélte. 1956 után, amikor támadták, mégis a védelmére kelt: ne felejtsék el, hogy ez az ember a felszabadulás előtt, amikor a nyomozók egy titkos találkozóra vitték, a villamos elé vetet­te magát, hogy ne leplezze le az elvtársát.

Ezt a mozgalmat csak akkor lehet megérteni, ha a színét és visszáját egyaránt ismerjük.

Előreszaladtam az időben, de hadd időzzek még ezeknél az eseményeknél. Nem hiszem, hogy egy kort, egy rendszert, egy szervezetet meg lehet érteni anélkül, hogy ismerjük a hét­köznapjait, mindennapos életét. Aki ma azt ol­vassa, hogy egy illegális párt vezetője a szervezet legféltettebb titkairól egy börtönőr segítségével cserél véleményt, vagy azt feltételezheti, hogy a kommunistáknak hatalmas, jól szervezett appa­rátusuk volt, vagy azt, hogy elment az eszük.

A valóság egyszerűbb. A Horthy-rendszerben nem valami jól fizették a börtönőröket, akik általában parasztfiúból lettek továbbszolgáló kato­nák s aztán foglárok. Még így is akadt bőven jelentkező, mert a kevés, de biztos fizetés, a nyugdíj, az ingyen egyenruha még mindig jobb volt, mint az állandó létbizonytalanság, a látástól vakulásig tartó mezei munka. A rosszul fizetett szolga viszont megvesztegethető, nemcsak mert pénzre van szüksége, hanem mert nem kötődik az urához.

A kommunistáknak nem volt nagy, jól szerve­zett földalatti apparátusuk. Viszont az illegalitás néhány ösvényét igen jól ismerték, gondosan kiépítették. Ezek közül az egyik legfontosabb az volt, hogy kapcsolatot tudjanak tartani a bebör­tönzött vezetőkkel, hiszen előbb-utóbb csaknem valamennyi vezető börtönbe került. A kapcsola­tot gondosan kipróbálták; semmitmondó, meg­tévesztő üzeneteket küldtek a börtönből és a börtönbe, olyanokat, amelyekről azonnal kide­rült volna, ha a közvetítő jelenti a rendőrségnek. S csak többszörös próba után következtek a va­lódi üzenetek.

Hogy még ekkor is fennállt a veszély, hogy elárulják őket? Kockázat nélkül nincs illegális munka.

De térjünk vissza a harmincas évekre. Amikor Kádár kapcsolatba került a mozgalommal, a kommunisták a szigorú aszkézis szükségességét vallották - szintén egy „baloldali gyermekbeteg­ség”: aki a világforradalmat szolgálja, annak nem lehet és ne is legyen magánélete. Kádár nagyon jól ismerte a prolit, s tudta, hogy a mun­kásnak az aszkézis olyan, mint ördögnek a töm­jénfüst. Elég nyomorúsággal sújtja a sors, elég lemondásra kényszeríti - még önként is száműz­ze életéből azt a kicsi jót, ami neki megadatott?

Bármennyire kötelezőnek érezte Kádár a pártfegyelmet, valóságtudatát képtelen volt megtagadni.

– Tusakodtam, győzködtem magam - mond­ja -, de hiába. A valóságot semmilyen elmélet­nek nem tudtam alárendelni.

Nem önmagáról volt szó. Arról, hogy ha a párt addig vár a munkások megnyerésével, amíg azok majd nem isznak, nem dohányoznak, nem kártyáznak, nem káromkodnak, akkor régen rossz a pártnak is, a munkásságnak is. Márpedig ő nem ezért lett kommunista.

„1932 tavaszán - emlékezett vissza azokra az időkre - a KIMSZ északi területi bizottsága tagjaként beszélgettem egy kommunista ifjú­munkás lánnyal, a Selyemárugyár illegális alap­szervezete titkárával. Négy tagja volt akkor otta­ni alapszervezetünknek, és már hónapok óta nem vettek föl új tagot. Ennek oka után érdek­lődtem. Az elvtársnő azt mondta, hogy azért nem vesznek föl új tagot, mert náluk csupa olyan lány dolgozik, akiket semmiféle komoly dolog, mint például gazdasági helyzetük vagy a politika nem érdekel. Csak a mozi, a rúzs, a szép ruhák, a fiúk érdeklik őket - mondta az elvtársnő. És még valami olyasmit is - igen elkeseredett han­gon -, hogy nem a legfeddhetetlenebb erkölcsűek (ennél sokkal erősebb kifejezést használva).

Először nem tudtam mit válaszolni, csak néz­tem szótlanul, és töprengtem. Végül megraga­dott egy gondolat. A KIMSZ selyemgyári alap­szervezetének titkára hat hónapja volt tagja az illegális kommunista mozgalomnak a beszélge­tés időpontjában. Hat hónappal korábban pon­tosan olyan volt ő maga is, mint amilyennek a hat hónap illegális múlt fölényes magaslatából letekintve munkatársnőit látta. A mozi, a szép ruhák, a fiúk érdekelték őt is. De nemcsak a mozi, a szép ruhák, nemcsak a fiúk. Hiszen nem lehetett volna akkor kommunistát nevelni belő­le. És milyen bűnt követett volna el a mozgalom ellen az a KIMSZ-tag, aki vele nyolc hónappal korábban foglalkozni kezdett, és csak a felszín után ítélve legyintett volna, hogy nem érdemes ezzel foglalkozni, hiszen csak a mozi, a szép ruhák, a fiúk érdeklik.”

Ebben már benne van Kádár későbbi politi­kájának a lényege, hogy - a brechti fogalmazás­sal élve - a népet nem lehet leváltani: azokkal az emberekkel kell élni, dolgozni, boldogulni, akik egy országban adva vannak. De ettől a korszak­tól még messze vagyunk; sok megpróbáltatás, sok vargabetű várt Kádárra is, a kommunista mozgalomra is, amíg ez az elv megvalósulhatott.

Mindenekelőtt a harmincas-negyvenes évek magyar politikájának buktatói. Ennek a politiká­nak két meghatározója volt, bármilyen kormány irányította az országot. Az egyik, hogy ellensége volt nemcsak a kommunistáknak, a szociálde­mokráciának, de minden haladó, baloldali tö­rekvésnek, gondolatnak. A másik a területi reví­zió követelése. Aki ezt a két alapelvet nem val­lotta magáénak, nem juthatott politikai szerep­hez Magyarországon.

Horthy-Magyarország meglehetősen furcsa államképződmény volt. Végső soron minden a kormányzó személyes döntésétől függött, de a parlamentben néha olyan viharos szópárbajok zajlottak, mint a legfejlettebb polgári demokrá­ciákban. Többpártrendszer volt, de a magát többször átkeresztelő kormánypárt abszolút ha­talmát senki sem fenyegette. Nem is csoda egy olyan választási rendszerben, ahol csak 1938-ban vezették be a titkos szavazást, addig, arra hivatkozva, hogy a titkolódzás nem felel meg a magyar nemzeti jellegnek, 245 képviselőből 199-et nyílt szavazással választottak meg. Sza­vazati joggal csak az a 30 éven felüli állampolgár rendelkezett, aki 6 éve egy helyben lakott, s elvégezte a 6 elemi iskolát. Az egymást váltó kormányokban egymás mellett ültek mágnások, akik sok száz évre vezették vissza a családfáju­kat, zsidó bankárok, katonatisztek, papok, dip­lomaták, eleinte egy-egy „díszparaszt” is, de ezek csakhamar kimaradtak. Viszonylagos sajtó­szabadság volt, de az érdemi politikai, társadal­mi kérdéseket sokszor az olyan különböző tit­kos, féltitkos vagy legális szervezetekben dön­tötték el, mint az Etelközi Szövetség, a Magyar Országos Véderő Egylet, a Trianon Elleni Szö­vetség, az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Ket­tős Kereszt Vérszövetség, a Turul Szövetség. Nevük sok mindent elmond a korról s a korszel­lemről. Alighanem Magyarország volt az első ország a világon, ahol egy hivatalos intézmény­ben, a honvédség Térképészeti Intézetében a kormány, de legalábbis a miniszterelnök tudtá­val nagy mennyiségű valutát hamisítottak „ha­zafias célokra”, s a csak külföldi nyomásra le­folytatott per egyik fővádlottja a rendőr-főkapi­tány volt. A kormány bele sem bukott ebbe a nemzetközi botrányba, viszont azt az ellenzéki képviselőt, aki a parlamentben kijelentette: „az a kormány, amely alatt ez megtörténhetett, nem maradhat a helyén”, egykori tiszti különítmé­nyesek fényes nappal megverték az utcán.

A német nemzetiszocialisták hatalomra jutása döntően kihatott a magyar politikára is. Nem­csak Horthy, az angolbarát Bethlen István is tudta, hogy revíziós terveik megvalósítását csak Németország segítségével érhetik el. Németor­szág pedig nem árult zsákbamacskát. „Aki az asztalnál akar ülni, annak legalább a főzésben segítenie kell” - mondta Hitler a nála bemutat­kozó látogatáson lévő magyar miniszterelnök­nek. A magyar politika önmaga foglya lett. Min­dent egy lapra tett fel, a valóban igazságtalan trianoni békeszerződés revíziójára, s ezzel nem­csak katasztrófába sodorta az országot, de távla­tokban is lehetetlenné tette a határok rendezé­sét. Érzékletes, még ha számunkra tragikus pél­dája is ez a történelem dialektikájának.

Németország előbb annektálta Ausztriát, majd feldarabolta, s a következő évben elfoglalta Csehszlovákiát. Ebből a zsákmányból már Ma­gyarországnak is jutott. A tengelyhatalmak bécsi döntése alapján 12 ezer négyzetkilométer került vissza az anyaországhoz, 1 millió, többségében magyar lakossal. 1940-ben, a második bécsi döntés alapján Erdély területéből 43 ezer négy­zetkilométert csatoltak vissza Magyarországhoz, két és fél millió lakossal, akik közül 1 millió román volt.

A Hitler által emlegetett segítség addig csak gazdasági és politikai volt. 1939-ben azonban Németország megtámadta Lengyelországot, s kitört a második világháború.

A magyar kormány miniszterelnöke akkor gróf Teleki Pál volt. Személyénél azért érdemes időzni, mert nagyon jellemző korára. Az ország egyik legősibb főúri családjának leszármazottja, kitűnő földrajztudós, Bethlen István elvbarátja. Egyik irányítója a Tanácsköztársaság megbuk­tatására irányuló szervezkedésnek. Külügymi­niszterként tagja az általa is mélységesen elítélt trianoni békeszerződést aláíró küldöttségnek. 1920-tól miniszterelnök: ekkor vezetik be Ma­gyarországon újra a botbüntetést. A miniszter­elnökségről azért kell lemondania, mert támo­gatja IV. Károly király hazatérését. Részese a frankhamisításnak, támogatója a társadalomku­tatásnak, az ország főcserkésze. Miniszterelnök­ként ő szavaztatja meg a második zsidótörvényt, s kilép a Népszövetségből. A második világhá­ború kitörése után igyekszik meggyőzni Nagy-Britanniát, hogy csak kényszerűségből működik együtt Hitlerrel. Lengyelország lerohanása után több mint százezer lengyelnek biztosít embersé­ges menedékhelyet. Ugyanakkor csatlakozik a német-olasz-japán háromhatalmi egyezmény­hez. Örök megnemtámadási szerződést köt Ju­goszláviával. Amikor Hitler megtámadja déli szomszédunkat, s Horthy és a minisztertanács úgy dönt, hogy Magyarország is részt vesz a katonai akcióban, a mélyen vallásos Teleki Pál elköveti azt a tettet, amelyre vallása szerint nincs bűnbocsánat: főbe lövi magát. A kormányzóhoz írt búcsúlevele a magyar történelem egyik tragi­kus dokumentuma:

„Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk - gyáva­ságból - a mohácsi beszéden alapuló örökbéke­szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi oda­dobtuk becsületét. A gazemberek oldalára áll­tunk - mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A leg­pocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bű­nös vagyok. Teleki Pál.”

Magyarország belépésének a második világ­háborúba elsősorban belső okai voltak. Erre ösz­tönzött a Tanácsköztársaság leverése után létre­jött társadalmi rend vezető rétegeinek érdeke, világnézete, életfelfogása. Húsz esztendőn ke­resztül sulykolták a nemzetbe, hogy az ország alapvető, mindent megoldó célja a területi reví­zió, majd azt, hogy minden talpalatnyi föld visszaszerzését a németeknek köszönhetünk, s büszkén hirdették, hogy ők már előbb voltak kommunistaellenesek, mint Hitler. Ezek az összetevők nemigen vezethettek más eredményre, mint hogy amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, Magyarország is belépett a hábo­rúba.

Mi történt volna, ha nem ezt teszi? Elképzel­hető, hogy egy németbarát irányzat megdönti Horthy uralmát, bár ez a korabeli erőviszonyok ismeretében kevéssé valószínű. Sokkal valószí­nűbb, hogy a németek előbb vagy utóbb meg­szállják az országot. Ebben az esetben sok min­den másképp alakult volna a magyar történelem­ben, s nemcsak a béketárgyalásokon. 1945-ben más helyzetben, más öntudattal kezdett volna új lapot a nemzet. Ezt a lehetőséget Magyarország akkori vezetői eljátszották.

A nemzetiszocialisták hatalomra jutása alap­vetően kihatott a kommunista világmozgalomra is. A németországi szörnyű megrázkódtatás, hogy Nyugat-Európa legerősebb kommunista és szociáldemokrata pártját megsemmisítették, tagjait kivégezték, agyonverték, börtönbe, kon­centrációs táborba zárták, véget vetett az áldat­lan testvérharcnak. 1935-ben a Komintern VII. kongresszusa legfőbb célként a fasizmus elleni harcot hirdette meg, s felszólította a kommunis­tákat, fogjanak össze a szociáldemokratákkal, a szakszervezeti tagokkal, minden demokratikus erővel. A Szocialista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága már 1934 végén feloldotta az egység­frontra vonatkozó tilalmat.

A népfrontpolitika megvalósítása nem volt egyszerű. Emberek, akik előző nap még kölcsö­nösen osztályárulónak vélték egymást, aligha tudták másnapra megemészteni, hogy ők mun­kástestvérek. Amellett kétségtelenül továbbra is volt különbség a kommunisták és a szociálde­mokraták politikája, stratégiája, taktikája, szer­vezeti felépítése, elvei között. Magyarországon nem utolsósorban az, hogy a szociáldemokrata párt, a szakszervezetek legálisak voltak, s minden­áron igyekeztek elkerülni a betiltást, a kommu­nisták pedig változatlanul csak a föld alatt dol­gozhattak. A demokratikus erőkkel való együtt­működést szinte lehetetlenné tette, hogy a pol­gári ellenzéki politikusok ekkortájt még nem voltak hajlandók szóba állni a kommunistákkal.

Nem könnyítette a helyzetet az sem, hogy 1936-ban a Komintern feloszlatta a Kommunis­ták Magyarországi Pártjának Központi Bizott­ságát. A Komintern jogosan állapította meg, hogy a vezetőség elvben elismerte ugyan a nép­frontpolitika szükségességét, de alig változtatott addigi gyakorlatán. Kun Bélát törvénytelenül letartóztatták, a börtönben halt meg, s csak 1956-ban rehabilitálták.

A Központi Bizottság feloszlatása nyomán a magyarországi pártvezetők Bécsből kapott ha­mis, téves vagy félreértelmezett információk alapján feloszlatták az itthoni pártszervezeteket is, s így a mozgalomban teljes lett a káosz. A pártnak a Komintern által megbízott ideigle­nes vezetője Prágából kezdte meg a kommunista párt újjászervezését. Az alapelv az volt, hogy a kommunisták épüljenek be a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek legális szervezeteibe.

Így került a börtönből kiszabadult Kádár Já­nos is a Magyarországi Szociáldemokrata Párt VI. kerületi szervezetébe. Volt tízes bizalmi, az ifjúsági csoport összekötője, körzeti titkár, a ke­rületi Végrehajtó Bizottság tagja. 1941 nyarán a Kommunisták Magyarországi Pártja budapesti területi bizottságának vezetője lett.

– Nekem nem okozott problémát a szociálde­mokratákkal való együttműködés - mondja Ká­dár. - A többségük ugyanolyan proli volt, mint én. Ha nem is gondolkodtunk egyformán, az életünk egyforma volt, hát megértettük egy­mást.

Kádár a szociáldemokrata pártban eltöltött öt éve alatt nemcsak a legális párt- és szakszerveze­ti munkát tanulta meg, hanem szoros kapcsolat­ba került egy olyan réteggel, melyet addig nem ismert. A VI. kerülethez tartoztak a szociálde­mokraták orvos- és művészcsoportjai, melyek­nek Kádár egy ideig összekötője volt. A falun nevelkedett, munkások és kispolgárok között felnőtt Kádár János ezután elmondhatta magá­ról - amit akkor természetesen eszébe sem jutott így megfogalmazni -, hogy minden dolgozó ré­teg életét belülről ismeri.

Kádár a legkülönbözőbb helyeken dolgozott, ahol éppen munkát kapott, többek között egy szőnyeg-nagykereskedőnél s egy gyógynövény­üzemben.

– Sose gondoltam - mondja -, hogy a kamilla, amivel gyerekkoromban tele volt a határ, áru, mégpedig nem is értéktelen.

Mosolyog.

– Hogy mit dolgoztam? Ma ezt előkelően áru­mozgatónak nevezik. Magyarul: trógeroltam.

Nem hiszem, hogy Kádár önérzetét sértette volna ez a munka. Mindenekelőtt azért, mert akkoriban már elsősorban a munkásmozgalom foglalkoztatta. De azért is, mert szeret dolgozni, bármiféle munkát. Az az alkat, aki képtelen rosszul dolgozni.

– Én mindig, mindenütt rendesen dolgoztam - mondja.

Veres Péter írja a summásokról, pályamunká­sokról, hogy már csak emberi virtusból is jól dolgoztak: szégyen lett volna másképp. Kádár­nak erről ez az emléke:

„Ipari segédként dolgoztam egy kis cégnél, ahol tudtuk, hogy mikor mennyi a rendelés. Rájöttünk, hogy két hónapra van rendelés, s ha azt a cég teljesíti, elbocsátanak bennünket. Elha­tároztuk, hogy a kéthavi munkát »beosztjuk« négy hónapra, ennyi idő alatt végezzük el. így is történt. Meg kell mondjam, azelőtt is dolgoz­tam, azután is, de annyit nem szenvedtem mun­kától, mint akkor. Félig dolgoztam, félig nem. Vergődtünk, szenvedtünk, mert rossz az ember­nek, ha nem igazi munkát végez.”

Azt is tudta, csak akkor lehet viszonylag füg­getlen bármelyik munkahelyen, ha jól dolgozik. S ez nagyon fontos volt neki.

– Amikor beléptem, mindig arra kértem a fő­nököt, mondja meg, mi a dolgom, a többit bízza rám, és elégedett lesz a munkámmal.

Nehezen viselte a parancsolgatást. Sokkal ne­hezebben, mint a legnehezebb munkát.

Akárhol dolgozott, mindenütt figyelt és ta­nult. Figyelte, hogyan szervezik meg a munkát, az értékesítést, milyen alapon vesznek föl és bo­csátanak el embereket, hogyan folyik a termelés, milyen módszerekkel igyekszenek azt növelni.

– Talán szerencsém is volt - mondja -, hogy annyiféle munkahelyen dolgoztam. Így többet tanultam.

Legfőképp az embereket figyelte. Az emberek iránti kíváncsisága mindmáig kielégíthetetlen.

– Egyszer megkért egy elvtárs, hadd kísérjen el egy gyárba. Valamikor a hatvanas években lehetett. Azt mondta, szeretne érdekes emberek­kel találkozni. Csak bámultam. Én még sosem találkoztam olyan emberrel, aki érdektelen. Minden ember érdekes.

Ez a naivnak tűnő mondat őszinte. Nemegy­szer figyeltem meg, milyen szenvedélyesen ér­deklik az emberek. Amikor életemben először beszéltem vele négyszemközt, egy órán át csak faggatott: kik a szüleim, a családom, hogy nőt­tem fel, hogyan dolgozom, miként telnek a nap­jaim, mik a kedvteléseim, a vágyaim. Azt hi­szem, az emberek érdeklik legjobban a világon.

Leghosszabb ideig egy százfős esernyőkészítő üzemben dolgozott. Amikor kiszabadult a bör­tönből, az egyik barátja ajánlotta be a tulajdo­nosnak. Akkoriban a rabokat kopaszra nyírták, úgyhogy nem tagadhatta le, honnan jött. Meg­mondta a tulajdonosnak, mért ült börtönben. Ennek ellenére kapott munkát.

– Ettől kezdve az üzemben „legalizált kom­munista” voltam. Ez nagyon jó volt, nem kellett állandóan alakoskodnom, hazudnom.

Ezt az üzemet azóta is emlegeti, dicséri. A tulajdonos maga vásárolta a selymet, az acélt, a kész ernyőket maga exportálta, adta el hazai nagykereskedőknek.

Érdemes eltöprengeni az emberi sorsokon, sokat mondanak a történelemről. A zsidó szár­mazású tulajdonos koncentrációs táborban pusztult el. A felesége, aki az Egyesült Államok­ban tanult közgazdaságtant, s bevezette az üzemben a bedórendszert, 1945 után Angliában telepedett le. Kádárból, az anyagmozgatóból, árukihordóból, mindenesfiúból, küldöncből az lett, aki.

A tulajdonos nemcsak a fölvételkor volt ren­des vele. Egy napon Kádár idézést kapott a főka­pitányságtól, másnap jelentkezzék a rendőrsé­gen. Hogy miért, az nem volt az idézésben. Nem tudta, hogy csak ki akarják-e hallgatni valami­lyen ügyben, vagy le kell töltenie azt az öt hóna­pot, amit ideiglenesen felfüggesztettek a börtön­büntetéséből. Mindenesetre levelet hagyott egyik ismerősénél, amelyben kérte a tulajdo­nost, ha börtönbe kerül, adja ki édesanyjának a munkakönyvét és a bérét. A tulajdonos nemcsak ezt tette meg, hanem amikor Kádár fél év múlva szabadult - mert mégiscsak a felfüggesztett bün­tetését kellett leülnie -, üzent neki, hogy vissza­veszi az üzembe, ha megígéri, hogy ott nem fejt ki kommunista tevékenységet.

– Megígértem - mondja Kádár. - Mi mást tehettem volna?

Elmosolyodik.

– De azt nem ígértem meg, hogy szakszerve­zeti tevékenységet nem folytatok. Ki is harcol­tunk két hét fizetett szabadságot, ami igen nagy eredmény volt akkoriban.

Szegeden, a hírhedt Csillag-börtönben töltöt­te a büntetését. A vonaton összebilincselve vit­ték egy másik rabtársával, olyan vasúti kocsiban, ahol civilek is utaztak. Velük szemben két fegyőr. Ott is az embereket figyelte. Aki belépett a kupé­ba, nem láthatta mindjárt, hogy rabok közé ke­rült. Aztán csak észrevették a bilincset.

– Volt, aki azonnal visszafordult. Mások igye­keztek úgy tenni, mintha nem vettek volna ész­
re. De volt, aki cigarettával kínált. Pedig nem tudhatta, mit követtünk el.

Szegeden gyalog vezették őket végig a váro­son, megbilincselve. Gyertyaszentelő napja volt, szépen sütött a nap, az utcán nyüzsögtek az emberek.

– Én meg borzasztó dühös voltam, hogy ezek csak mosolyognak, beszélgetnek, pedig mi értük is szenvedtünk.

Ma már mosolyog egykori indulatán.

– Ezen az alapon az egész országra haragud­hattam volna. Hiába, az ember elfogult.

A Csillag-börtönben értették a módját a ra­bokkal való bánásnak. Az újonnan érkezettet két rács között meztelenre vetkőztették, minden holmiját elvették. Akkor kinyitották a rácsos aj­tót, s a következő két rács között megkapta a rabruháját, csajkáját, pokrócát. A legbelső rács mögött a politikai foglyok nappal szabadon mo­zoghattak. Sétára délben vitték őket, amikor a többi rabot bezárták a zárkájába.

Kádár nagyon várta a találkozást fogolytársai­val, annál is inkább, mert tudta, hogy a Csillag­ban raboskodik Rákosi Mátyás. Rákosi, a Ta­nácsköztársaság egykori népbiztosa, a magyar kommunista mozgalom nemzetközileg ismert vezetője volt. Pártmegbízatásból tért vissza a Szovjetunióból Magyarországra, 1925-ben le­tartóztatták, életfogytiglani börtönre ítélték. Ti­zenhat évi raboskodás után kitoloncolták a Szovjetunióba, ahol az emigráns magyar kom­munisták vezetője lett.

Rákosi és Kádár első találkozása csaknem rosszul sikerült. Amikor Kádár odament a kom­munista foglyokhoz, a csoport közepén egy jól megtermett férfi állt.

– Gondoltam, ő Rákosi, és már köszönni akartam neki. Akkor odalépett hozzám egy ala­csony, tésztaarcú ember, és bemutatkozott, hogy ő Rákosi Mátyás.

Kádár elmondja, hogy Rákosi a börtönben is a kommunisták vezetője volt, sok könnyítést harcolt ki az igazgatóságtól a politikai foglyok számára, s egy érdekes szemináriumot tartott a Tanácsköztársaságról, ami Kádárt azért is na­gyon érdekelte, mert alig tudott valamit erről a korszakról. A proletárdiktatúráról Magyaror­szágon csak a kommunizmust gyalázó művek jelenhettek meg, olyan emberrel pedig először találkozott, aki személyesen vett részt a tanács­hatalom irányításában.

Az esernyőüzemben ismerkedett meg Kádár Szántó Judittal, József Attila élettársával, majd az ő révén a költővel is. Ismét lenyűgöz az emlé­kezőtehetsége, hogy ma is tudja: 1931. szeptem­ber végén, a Nemesfémipari Munkások Szerve­zetének Kazinczy utcai székházában hallotta először József Attilát, aki „Proletárkultúra” címen tartott előadást munkás hallgatóinak. A költő akkor 26 éves volt, Kádár 19. Később munkás kultúregyletekben többször hallotta a verseit, s ezek nagyon tetszettek neki. József Attila költészetét ma is élete egyik fontos elemé­nek vallja. „Az osztályharc minden fontos kér­dése izgatta - írta róla 1971-ben -, s különösen a munkásosztály akkori kulturális kérdései fog­lalkoztatták. Alapjában okkal, néha türelmetle­nül, de mindig a munkásmozgalom szektás el­zárkózásának megszüntetéséért küzdött. Ez vi­tákkal járt. A sok értetlenség - közöttük olyano­ké is, akiktől pedig támogatást várt volna - érzé­kenyen érintette. Nem is vélt, bizton tudott iga­zát védte.”

Szántó Judit esernyőkészítő, szavalóművész és kommunista volt. Ne csodálkozzunk ezen; a munkásmozgalomban akkoriban sokan akadtak olyanok, akiket ma csodabogárnak neveznénk. A férje emigrált, Moszkvában élt a kislányukkal. Később Kun Béla lányát vette feleségül.

- Judit ügyesen agitált - mondja Kádár. -Nem csinált mást, mint az ebédszünetben felol­vasta munkatársnőinek a lánya leveleit. A kis­lány arról írt, hogy zongorázni tanul, s a nyáron a Krímbe készülnek nyaralni.

Magyarázat ehhez nem kellett. Az esernyőké­szítők tudták, hogy Szántó Judit élettársa épp­úgy író, mint a Szovjetunióban élő férje, s szinte semmit sem keres, az asszony tartja el, és az ő keresete is csak arra elég, hogy éhen ne haljanak. Lakbérre, tüzelőre már hol futotta, hol nem.

József Attilán, amikor Kádár Szántó Juditot megismerte, egyre jobban elhatalmasodott ideg­baja, s az asszony állandóan attól rettegett, hogy öngyilkos lesz. Egy napon annyira ideges volt, hogy megkérte Kádárt, menjen el a lakásukra, s nézze meg, mi van József Attilával; ő nem hagy­hatta el az üzemet, Kádár, aki küldönc volt, megtehette.

Kádárt a munkásnők gyakran kérték meg ügyes-bajos dolgaik elintézésére, s ő, ha csak tehette, igyekezett a kívánságokat teljesíteni. Ezt annál is inkább elhiszem, mert a figyelmességét volt alkalmam megfigyelni; máig is alapvető jel­lemvonása.

Szántó Judit kérése azonban szokatlan volt. Kádár, miután hiába csengetett, az asszonytól kapott kulccsal benyitott a lakásba. József Attila az ágyban feküdt - délben, ami Kádár számára szinte elképzelhetetlen volt -, s mélyen aludt, vagy aludni látszott. Kádár megrémült, s rázni kezdte József Attilát.

- Vékony csontú, cingár ember volt - mondja Kádár. - Ahogy ráztam, attól féltem, eltörik a kezem között.

A költő nagy nehezen fölriadt bódult álmából, s most ő rémült meg: hogy kerül egy idegen az ágya mellé, és mért rázza őt? Kádár nagy nehe­zen megmagyarázta a furcsa helyzetet. Beszél­getni kezdtek, elmondta, hogy hallotta József Attila előadását, szereti a verseit, s a költő lassan megnyugodott.

A kor legnagyobb költőjének az hiányzott a legjobban, hogy szeressék. Őt és a költészetét. Ha ezt megkapja, talán nem a tehervonat végez vele.

Kádár még egyszer találkozott József Attilá­val, akkor is Szántó Judit kérésére, noha József Attila már nem élt együtt az asszonnyal. A költő a testvére penziójában lakott, s egy kérészéletű folyóiratot szerkesztett - Kádár emlékezete sze­rint néhány száma jelent meg -, melynek elmé­leti cikkeit Kádár zavarosnak vélte.

– Vitatkoztunk - mondja Kádár. - Már amennyire vitatkozni lehetett vele. Annyira meg volt győződve az igazáról, hogy nem tűrt ellent­mondást. Akkor hallottam először azt a megfo­galmazást, hogy nemzeti kommunizmus. Nem értettem. Számomra a kommunizmus a nemzet­köziség volt. Ma már értem, mire gondolt József Attila. Nemigen mást, mint Lenin, aki a nemzeti sajátosságok jelentőségét hangsúlyozta a szocia­lizmusban. Legfeljebb a hangsúlyait nem he­lyezte el jól. De hát ő költő volt, nem politikus.

– Kemény asszony volt - mondja Szántó Ju­ditról. - Némán tűrt, de mint egy felkiáltójel.

Lehetetlen volt nem észrevenni, különösen egy olyan érzékeny embernek, mint József Attila. Ilyen volt a mozgalomban is: szigorú, kérlelhe­tetlen, puritán. Nem egy ilyet ismertem akkori­ban a kommunisták között.

– József Attila személyiségzavarát nemcsak az fokozta, hogy nem tudta eltartani magát, hanem hogy Szántó Judit tartotta el őt, kemény munká­val, önfegyelemmel, lemondással. Ki tudja elvi­selni, hogy egy másik ember föláldozza magát értünk?

Nem József Attila tragédiájának titkát akarom megfejteni; Kádár Jánosról írok. De a lángelmé­hez való viszony mindenkiről sokat elárul.

A Komintern VII. kongresszusa után fellen­dült a magyar munkásmozgalom. 1936-tól meg­szaporodtak a sztrájkok, a világgazdasági válság óta nem látott ütemben nőtt a szakszervezeti tagok száma, a szociáldemokrata párt tagjai sok alapszervezetben megkétszereződtek. A spanyol polgárháborúban több mint ezer magyar önkén­tes harcolt a köztársaság oldalán, s több százan estek el a frontokon. A kommunista párt gondo­san megszervezte az illegális utat Prágán keresz­tül Madridba.

Kádár, noha meggyőződéses internacionalista volt, úgy érezte, idehaza kell harcolnia.

Magyarország belépése a világháborúba nem­csak a jobboldalt, a baloldalt is megerősítette.

Egyre újabb rétegek és csoportok keresték az együttműködés lehetőségét a fasizmus ellen. 1941 őszén két jelentős tüntetés volt; az első független magyar kormány 1849-ben kivégzett miniszterelnökének emlékmécsesénél s az 1848-as szabadságharc vezérének sírjánál. Megjelent a Népszava híres karácsonyi száma, melyben az ország legjelentősebb ellenzéki személyiségei tettek hitet a fasizmus, a háború, a német befo­lyás ellen. A szociáldemokraták, kommunisták mellett ott voltak a parasztságot képviselő népi írók, de ott volt Bajcsy-Zsilinszky Endre, a faj­védők egykori vezére, Horthy barátja, aki ké­sőbb az ellenállási mozgalom vezetője lett, s a kor legjelentősebb konzervatív történésze és ideológusa, Szekfű Gyula, Bethlen István mun­katársa, aki 1945 után Magyarország első moszkvai nagykövete lett.

1942 februárjában a kommunisták kezdemé­nyezésére létrejött az antifasiszta erőket összefo­gó első legális testület, a Magyar Történelmi Emlékbizottság. Március 15-én, az 1848-as sza­badságharc évfordulóján tüntetést szerveztek Petőfi Sándor szobránál. A haladó erők a magyar történelemben kerestek kapaszkodót, már csak azért is, mert 1848-at, Petőfit minden magyar magáénak vallotta.

A korábbi tüntetéseken néhány száz ember vett részt, akiket tízezrek bizalma s százezrek reménye támogatott. Ez sem volt kevés egy há­borút viselő országban, hiszen a tüntetés egyik fő célja a háború beszüntetése volt, de ennyi ember nem befolyásolhatta egy jól működő el­nyomó gépezettel rendelkező állam politikáját. A március 15-i tüntetésre tízezreket vártak. A szociáldemokrata pártvezetőség azonban a bel­ügyminisztérium erélyes felszólítására az utolsó pillanatban megtiltotta a párt tagjainak a tünte­tésben való részvételt. A szociáldemokrata veze­tők úgy gondolták, a párt létéről van szó, s ebben talán nem is tévedtek. Csak abban, hogy nem a magyar szociáldemokrácia, hanem a magyar nemzet létéről volt szó.

A Petőfi-szobornál szervezett tüntetésen vé­gül is több ezer ember vett részt, kommunisták, a tilalom ellenére szociáldemokraták, paraszt­pártiak, németellenes polgárok, haladó értelmi­ségiek, baloldali fiatalok. Az eredetileg némának tervezett tüntetésen csakhamar szavalókórusok követeltek különbékét, munkás-paraszt szövet­séget, független, szabad, demokratikus Magyar­országot. A tömeget végül is a rendőrség verte szét.

Az államrend keményen visszaütött. Szakasits Árpádot, a szociáldemokrata párt főtitkárát le­tartóztatták, több mint 400 baloldali szociálde­mokrata funkcionáriust küldtek munkaszolgála­tosként a frontra, a csaknem biztos halálba. 1942 áprilisában minden karhatalmi erő, a politikai rendőrség, a csendőrnyomozók, a hadsereg el­hárító szolgálata hozzáfogott a kommunista párt felszámolásához. A Központi Bizottság hat tagja közül hármat letartóztattak; ketten közülük be­lehaltak a kínzásokba, a harmadikat kivégezték. Több mint 200 kommunistát ítéltek börtönbün­tetésre, másokat internáltak, behívtak munka­szolgálatra, ahonnan nagyon kevesen tértek vissza.

1942 májusában Kádár utasítást kapott, men­jen illegalitásba. Addig egy illegális mozgalom legalitásban dolgozó tagja volt. Élete nemigen különbözött a többi emberétől, leszámítva az illegális munkát: volt bejelentett lakása, munka­helye, családja. Ezután egy földalatti mozgalom illegalitásban élő tagja lett, egy hónap múlva a Központi Bizottság tagja, majd titkára. A halálra ítélt Korvin Ottó, a mesterséges táplálással meg­gyilkolt Lőwy Sándor, a kivégzett Sallai Imre és Fürst Sándor, a halálra kínzott Rózsa Ferenc és Rezi Károly, a fölakasztott Schönherz Zoltán helyére Kádár János lépett.

Horthy, amikor keményen leszámolt a balol­dallal, menesztette németbarát miniszterelnö­két, s helyébe Kállay Miklóst, gróf Bethlen Ist­ván egyik elvbarátját nevezte ki. Magyarorszá­gon kezdetét vette az az időszak, amelyet hinta­politikának neveznek.

Kállayt sokan kitűnő taktikusnak vélik, akinek két éven keresztül sikerült az orránál fogva ve­zetnie az egyre agresszívebb német birodalmat. Én másként látom a szerepét. Kétségtelenül föl­ismerte, hogy Magyarországnak meg kellene szabadulnia a német szövetségtől, de céljaiból az időhúzáson kívül semmit sem tudott megvalósí­tani.

Horthy és Kállay felelősségét csak növeli, hogy látták, mi következik. A magyar hadsereg vezérkari főnöke a tábornoki karnak tartott elő­adásában már 1942 őszén megkérdőjelezte, hogy a németek megnyerik-e a háborút. 1943 január­jában a szovjet csapatok a Donnál fölmorzsolták a rosszul felfegyverzett, rosszul ellátott és felsze­relt 2. magyar hadsereget. Februárban a 6. né­met hadsereg megsemmisült Sztálingrádnál. Májusban a német és olasz csapatok letették a fegyvert Afrikában. Júliusban a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, s megbukott Musso­lini diktatúrája. Októberben az olaszok hadat üzentek Németországnak.

Kállay közben ismételten tapogatódzott az angolszászoknál a háborúból való kilépésről. Csakhogy olyan feltételeket kívánt, mintha Ma­gyarország megnyerte volna a háborút. Az an­golszászok viszont azt válaszolták, hogy Magyar­ország kérjen fegyverszünetet attól az államtól, amellyel ténylegesen hadat visel: a Szovjetunió­tól. Erre Horthyék nem voltak hajlandók.

Hitler végül is elunta szövetségesének engedetlenkedését. 1944 márciusában magához ren­delte Horthyt, s közölte vele, hogy a német csa­patok megszállják Magyarországot. Nem ennek az írásnak a feladata tisztázni, mi történt ezen a találkozón, amit jellemző módon minden részt­vevő másképp ad elő. Tény, hogy Horthy nem mondott le, s nem szólította fel ellenállásra az országot és a hadsereget.

A németek nemcsak 8-9 hadosztállyal jöttek Magyarországra, hanem gondosan előkészített névsorokkal is. A Gestapo a magyar politikai rendőrség segítségével néhány nap alatt több mint 3000 embert tartóztatott le. Minden olyan vezetőt, aki német szempontból megbízhatatlan volt: szociáldemokratákat, kisgazdapártiakat, polgári liberálisokat, királypártiakat, zsidó nagytőkéseket. Börtönbe került Horthy volt bel­ügyminisztere és bizalmasa. Bethlen István ille­galitásba ment. Kállay miniszterelnök egy ideig a török követségen kapott menedékjogot, aztán letartóztatták. Kommunistákat azért nem tar­tóztattak le, mert akkor már a párt minden veze­tője illegalitásban élt.

A kormányzó Kállay helyébe egy jelentékte­len, németbarát tábornok-diplomatát nevezett ki miniszterelnöknek. S kiadott egy közleményt, mely szerint a német csapatok előzetes megálla­podás alapján vonultak be Magyarországra.

A német megszállás után betiltották az ellen­zéki pártokat, a szakszervezeteket, fokozták a magyar mezőgazdasági és ipari termékek Né­metországba szállítását, újra frontra küldték az 1. magyar hadsereget, 100 ezer német származá­sú magyar állampolgárt soroztak be az SS-be, megkezdték a zsidók deportálását. Magyaror­szágon körülbelül 800 ezer ember élt, aki a zsi­dótörvények alapján zsidónak számított. Ezek­nek a felét elpusztították, jórészt a koncentrációs táborokban.

A megszállás következményeként a szövetsé­gesek megkezdték Magyarország rendszeres lé­gitámadását. 1944 júniusában partra szálltak Franciaországban. Júliusban Németországban katonatisztek és politikusok merényletet kísérel­tek meg Hitler ellen. Augusztusban, miután a Vörös Hadsereg áttörte a német-román frontot, Románia fegyverszünetet kért, majd hadat üzent Németországnak. Két hét múlva Bulgária is kilépett a háborúból.

Horthy cselekvésre szánta el magát. Igazi Horthy-módra. A jelentéktelen, németbarát ve­zérezredes helyébe egy jelentéktelen, kormányzóhű vezérezredest nevezett ki miniszterelnök­nek. Hosszú habozás után rászánta magát, hogy titokban fegyverszüneti delegációt küld a Szovjetunióba – anélkül, hogy erről akár a kormányt, akár a miniszterelnökét tájékoztatta volna.

A hosszú tétovázás időt adott a németeknek, hogy felkészüljenek a hatalom megdöntésére. Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztesek vezére ekkor már a német nagykövetségen tartózkodott. Szeptemberben Budapestre érkezett Skorzeny, Mussolini kiszabadítója, azzal a feladattal, hogy foglalja el a Várat, és tartóztassa le Horthyt. Október elején Magyarországra vezérelték Zelewsky SS tábornokot, a varsói gettólázadás le­verőjét. A németek előbb a kulcsfontosságú bu­dapesti hadtest parancsnokát tartóztatták le, majd elrabolták a kormányzó fiát.

Ezen a napon, 1944. október 15-én vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kor­mányzója rádiószózatban bejelentette az ország­nak, hogy fegyverszünetet kötött. Az elképesz­tően dilettáns módon szervezett és végrehajtott kiugrást a németek és a nyilasok néhány óra alatt megakadályozták. Délben hangzott el Horthy proklamációja a rádióban, s este már felolvasták Szálasi Ferenc szózatát, hogy átvette a hatalmat.

Ennek a tragikus napnak a részleteit ugyan­csak többféle változatban ismerjük. A tényeken semmiféle magyarázat nem változtat. Kevés em­ber távozott negyedszázados országlás után olyan dicstelenül a történelem porondjáról, mint Horthy Miklós. Nemhogy országát, rend­szerét, még legjobb barátait, leghűségesebb em­bereit sem tudta megmenteni.

Magyarország új vezetője egy még nála is silá­nyabb képességű ember, Szálasi Ferenc, a Nyi­laskeresztes Párt vezére lett: egy személyben az ország kormányzói jogkörrel fölruházott nem­zetvezetője, miniszterelnöke és legfőbb hadura, vagyis a hadsereg főparancsnoka. Kormányát különböző szélsőjobboldali pártok és csoportok vezetőiből állította össze.

A nyilasoknak másra nemigen volt idejük, mint pusztításra, gyilkolásra. Valamiféle alko­holmámoros, felelőtlen részegség uralkodott ezekben a hónapokban Magyarországon; ahogy a korabeli sláger megfogalmazta: „Csak egy nap a világ". A nyilaskeresztes csőcselék - ezt a nép­séget igazán nem lehet másnak nevezni - embe­reket hurcolt el, kínzott meg, végzett ki. Gyere­keket fegyverzett fel, és küldött puskával a szov­jet tankok ellen. A 150 ezer budapesti zsidóból 50 ezret gyalog indítottak el Németországba; nem kis részük, elsősorban gyerekek és nők, már az úton elpusztultak. 70 ezer fővárosi zsidót gettóba zártak, akkora területre, ahol addig 7 ezer ember élt. 100 ezer katonát s mintegy fél­millió civil lakost vittek Németországba. Igaz, ezeknek egy része önként távozott. Volt, aki joggal úgy gondolta, hogy felelősségre vonják majd. A nagyobb részük azonban elhitte, amit a propagandagépezet évek és évtizedek óta suly­kolt beléjük, hogy az oroszok még a magzatot is kivágják az anyja hasából. A nyilas minisztériu­mok aligha pontos kimutatásai alapján 55 ezer vagon árut vittek ki Magyarországból Németor­szágba.

1945. április 4-én az utolsó magyar helységből is kiverték a náci csapatokat. Magyarország föl­szabadult.

Visszatérve Kádárra: 1942-ben Goldmann György, a kiváló szobrász kereste fel az esernyő­üzemben, hogy azonnal menjen illegalitásba, mert a letartóztatások olyan méretűek, hogy egyetlen ismert kommunista sincs biztonság­ban.

Ez azonban nem volt olyan egyszerű. Mivel haza nem mehetett, Kádárnak se pénze, se ruhá­ja, se lakása nem volt. Bement az üzem bérelszá­molónőjéhez, s kérte, adja ki a bérét s a két hét szabadságát. A nő nem kérdezett semmit, oda­adta a pénzt, noha aligha lehetett kétsége, miért kell Kádárnak olyan hirtelen eltűnnie.

A legnagyobb probléma a lakás volt. Akkori­ban a kommunista párt még nem volt felkészül­ve, hogy illegális lakást biztosítson bajba jutott tagjainak. 1944 márciusáig, amikor a németek megszállták az országot, a kommunistáknak si­került annyira kiépíteniük illegális hálózatukat, hogy nem egy esetben ők segítették a bujkáló szociáldemokrata vezetőket is lakással, pénzzel, hamis iratokkal. A jó rajzkészségű Kádár példá­ul bélyegzőspecialista volt. Ságvári Endrétől ta­nulta ezt a mesterséget: kerek falap volt a pecsét, a betűket hajszálvékony ecsettel festette. Eleinte magának készített így igazolványokat, később másoknak is. De addig, amíg ez a hálózat ki­épült, sok idő telt el.

Volt a párt körül egy gyűrű, egykori pártta­gok, akiket valamikor letartóztattak, s utána nem csatlakoztak újra a mozgalomhoz. Ezektől pénzt lehetett kérni, de lakást nem, féltek a kockázat­tól. Volt egy másik gyűrű is: baloldali értelmisé­giek, rokonszenvező munkások, börtönökből is­mert vagányok, nagyobbrészt zsidó kereskedők, akik részben szimpátiából, részben már a jövőre kacsingatva segítették a kommunistákat.

Kádár lakásról lakásra hányódott; olykor a szerencse segítette, olykor a véletlen. Egyszer összetalálkozott az utcán egy munkástársával az esernyőüzemből, akivel jó viszonyban volt. A társa természetesen tudta, hogy Kádár kom­munista és bujkál.

– Kell pénz? - kérdezte.

Pénz nem kellett Kádárnak. Hanem lakás. Az ismerőse azt is tudott: a testvérének az albérlője épp nemrég vonult be katonának.

– De ha lebukom, a testvéredet is megverik - figyelmeztette Kádár.

– Az a jó! - csillant fel a barátja szeme, ami arra enged következtetni, hogy nem volt valami jó viszony a két testvér között.

Este elmentek a ferencvárosi, nagy, kétudvaros bérkaszárnyába, ahol Kádár ismerősének testvére lakott.

– Addigra már megszoktam - mondja Ká­dár -, hogy alaposan körülnézzek, mielőtt beme­gyek valahová.

Látta, hogy a belső udvaron, a földszinten, két férfi jár lakásról lakásra. Messziről lerítt róluk, hogy nyomozók.

– Jól nézek ki, gondoltam, még be sem költöz­tem, és máris keresnek.

Aztán kiderült, hogy a detektívek egy betörőt kerestek. De ez a szállás sem bizonyult tartós­nak. Az ismerős testvérének sógora csendőr volt, ami még nem lett volna baj, mert Kádárnak kitűnő hamis papírjai voltak, de a csendőrnek az volt a szokása, hogy ha éjszaka érkezett Buda­pestre, megrugdosta a lakás ajtaját, s azt kiabál­ta:

– Nyissák ki, rendőrség!

Érthető, hogy Kádár továbbállt innen.

Gond volt Kádár számára az is, hogy mi lesz az édesanyjával. Mivel haza nem mehetett, meg­leste a kiadóhivatalnál, ahonnan hordta az újsá­gokat.

– Elmegyek, mutter.

– Hová?

– Csak elmegyek.

Az édesanyja akkor már tudta, miről van szó.

– És velünk mi lesz?

– Maguknak akkor se lenne jobb, ha letartóz­tatnának.

Egyszer látta még az édesanyját, mielőtt az ország fölszabadult. Az utcán pillantotta meg, véletlenül. Vaksin botorkált, nagy csomag újsá­got cipelve. Kádár nem ment oda hozzá. Utasí­tása volt, hogy senki ismerőssel nem találkozhat. Az illegalitás még a katonaságnál is keményebb fegyelmet követel.

– Mintha még kisebb lett volna, mint volt - mondja Kádár.

Csakhamar kiderült, hogy anyagilag tud gon­doskodni az anyjáról. Jobban, mint amikor dol­gozott.

– Soha annyi pénzem nem volt, mint az ille­galitásban. Nem is költöttem el, amit kaptam.

Pénze bőven volt a pártnak. A „guruló rubel”. Csakhogy ezt a pénzt nem Moszkvából kapták, ahogy a propaganda állította, nem is kaphatták, mert a Kominternnel, a Külföldi Bizottsággal a háború kitörése óta minden kapcsolat megsza­kadt, hanem jómódú polgároktól, értelmiségiek­től, művészektől. Volt, aki a mozgalommal ro­konszenvezett, volt, aki annak egyik vagy másik tagjával, volt, aki nyíltan megmondta, hogy el­lenszolgáltatást kér, ha a kommunisták hatalom­ra kerülnek. Akkortájt már sokan érezték, hogy Magyarországon nagy változás érlelődik, s az emberek ilyenkor nem verik a fogukhoz a garast, különösen, ha teli a pénztárcájuk.

Az illegalitásban az volt a legrosszabb, mond­ja Kádár, hogy nappal el kellett menni „dolgoz­ni”, nehogy a főbérlő megsejtse, hogy valami nincs rendben. Vagyis napi tíz órát kellett lődö­rögni, róni az utcákat, villamosozni, beülni egy moziba, egy kocsmába, gondosan elkerülve azo­kat a helyeket, ahol razziázhatnak, mindig figyel­ni, hogy nem követik-e. A konspirációhoz hoz­zátartozott az álöltözet is. Mivel Kádár addig általában térdnadrágot, sildes sapkát hordott, az illegalitásban öltönyt, nyakkendőt, aktatáskát, esernyőt. Megnövesztette a bajuszát is; a felesé­ge szerint igen csúnya, vörös szőrpamacs ékte­lenkedett az arcán.

1942-ben a rendőrségnek valóban sikerült fel­számolnia a kommunista párt szervezetét. Ká­dár emlékezete szerint abból a 400-450 párttag­ból, akivel addig állandó kapcsolatuk volt, mind­össze tucatnyian maradtak összeköttetésben az illegális vezetőséggel. A háromtagú titkárság azonnal hozzálátott a megmenekült kommunis­ták felkutatásához, a lebukás okainak tisztázásá­hoz, a letartóztatottak megmentéséhez. 1943 ja­nuárjában már mintegy 70-80 párttaggal volt kapcsolatuk, és sok tapasztalatot szereztek az illegális munkában. Nagyon kis szám ez, de jelzi, hogy ahányszor a rendőrség felszámolta a pár­tot, az mindig újra tudott szerveződni.

A lebukások okát vizsgálva megállapították, hogy a párt nem tud ellenállni egy olyan méretű tisztogatási akciónak, amilyen a március 15-i tüntetést követte. Ezúttal nem volt köztük se spicli, se besúgó, se áruló. Arra a következtetés­re jutottak, a jövőben csak a teljes illegalitás teszi lehetővé, hogy elkerüljék a letartóztatásokat. Ez azonban azt is jelentette, hogy lényegében meg­szűntek a kapcsolataik más baloldali erőkkel, s a propagandatevékenységük is jelentősen csök­kent.

A politikai rendőrség ennek ellenére 1943 ele­jén ismét nagyarányú akciót kezdett a párt ellen. Kádár 1943 májusában találkozott Szakasits Ár­páddal, aki azt ajánlotta a kommunistáknak, hagyjanak fel minden illegális tevékenységgel, s csak legális eszközökkel harcoljanak a fasizmus ellen. Ez a Kállay-korszak virágkorában volt, amikor a szociáldemokraták abban reményked­tek, hogy a kormány kilép a háborúból. Jellemző egyébként, hogy Horthy fegyverszüneti tapogatódzásait minden esetben kommunistaellenes hajsza kísérte. A kormányzó még ekkor is úgy képzelte el Magyarország jövőjét, hogy abban a kommunistáknak nem lehet szerepe.

Kádár nem fogadta el Szakasits ajánlatát, s
arról igyekezett meggyőzni a szociáldemokraták főtitkárát, csatlakozzanak ők is az illegális harc­hoz. Ezt viszont Szakasits utasította el, félve a párt és a szakszervezetek betiltásától. Ezután a két párt között csaknem egy évig, a német meg­szállásig megszakadt a kapcsolat, amikor is a szociáldemokraták - immáron ők is illegalitás­ban - elfogadták a kommunisták álláspontját.

– Aki nem akar mást, mint túlélni - mondta az akkor már két éve illegalitásban élő Kádár a még csak néhány napja bujkáló Szakasitsnak -, az elpusztul.

De térjünk vissza 1943-hoz. Májusban a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizott­sága, hogy megkönnyítse a kommunista pártok együttműködését országuk más antifasiszta erői­vel, feloszlatta a Kominternt. Ekkortájt a ma­gyar párt ismét ugyanolyan katasztrofális hely­zetben volt, mint egy évvel azelőtt. Kádár, aki ekkor a pártot vezette, úgy emlékszik, mindössze nyolc kommunistával volt állandó kapcsola­tuk.

Elhatározták, hogy föloszlatják a Kommu­nisták Magyarországi Pártját. Volt ennek a dön­tésnek formai része is, hiszen a KMP a Komin­tern magyar szekciója volt, a Komintern pedig feloszlatta önmagát. A lényeg azonban az volt, hogy a párt valamennyire megszabaduljon a rendőri üldözéstől, amely teljesen megbénította a munkáját.

„Mi, akik 1943-ban a KMP-t feloszlató hatá­rozatot hoztuk - írta Kádár 1956-ban -, a Béke­pártot egy más néven dolgozó kommunista párt­nak tekintettük akkor, én annak látom ma is.”

A Békepárt elnevezés egyébként nem Kádár­tól származik, ő Munkás-Paraszt Pártot java­solt, de vezetőtársai leszavazták.

Hogy helyes volt-e a névcsere, azon sokat vitatkoztak. A moszkvai emigránsok adója, a Kossuth Rádió továbbra is csak kommunista pártról beszélt. Az itthoniak azt hitték, tájéko­zatlanságból. Csak a felszabadulás után derült ki, hogy a Rákosi Mátyás által vezetett Külföldi vagy Moszkvai Bizottság - nem volt sem hivata­los neve, sem meghatározott funkciója - ezzel akarta az otthoniak tudomására hozni, hogy el­ítéli a névcserét.

Úgy gondolom, az átkeresztelésnek nem volt nagyobb jelentősége. A rendőrséget ugyan nem sikerült félrevezetni, viszont a Békepárt felhívá­sa békebizottságok alakítására hozott ered­ményt, elsősorban falun, ahol a kommunisták­nak addig nem sikerült befolyásra szert tenniük. Igaz, hogy a névváltozás okozott zavart a pártta­gok körében, de a pártnak sikerült kapcsolatot találnia más antifasiszta pártokkal és személyek­kel, bár ez nem annyira a névváltoztatásnak, mint a német megszállásnak volt köszönhető.

A párt neve egyébként 1944 őszétől Magyar Kommunista Párt lett.

1944 áprilisában a Vörös Hadsereg már köze­ledett Magyarországhoz. A kommunista vezetők úgy vélték, halaszthatatlan, hogy kapcsolatot te­remtsenek az emigráns kommunistákkal, s egyeztessék a terveiket. Eredetileg Ságvári End­rét akarták átküldeni a fronton, de végül is Ká­dár ment.

– Féltettem Ságvárit, hogy baja esik - mondja Kádár. - És látja, mi lett belőle. Sokszor ennyit ér a jó szándék.

A tekintete nagyon keserű. És hány ilyen sebe van.

Ságvári Endre 1944 júniusában a rendőrnyo­mozókkal vívott tűzharcban vesztette életét.

Kádár Jugoszlávia felé vette az útját, hogy Tito partizánjai segítségével jusson el a szovjet csapatokhoz. A határon elfogták. Szerencsére jó papírjai voltak, s ő mindvégig kitartott, hogy a neve Lupták János, katonaszökevény, aki meg­elégelte a háborút. Mint mondja, a tárgyaláson úgy csattogtatta a bokáját, hogy a hadbíró egé­szen meghatódott, milyen stramm katona.

Kádárnak nemcsak a halálbüntetéstől kellett tartania, attól is, hogy felmentik, mert akkor szabadulása előtt a toloncházba kerül, s ott min­denképp felismerik, hiszen épp elég időt töltött ebben az intézményben. Végül is két évre ítél­ték, s a Conti utcai katonai börtönbe vitték. Sokáig töprengett, hogyan tudassa a párttal, mi történt vele. Aztán levelet írt egy ismerősének, akiről tudta, hogy felismeri az írását, s mivel nem érti majd, miért Lupták van aláírva, meg­mutatja a nővérének, aki viszont kapcsolatban van a pártvezetőséggel.

A csel bevált. A pártvezetőség azonnal ügyvé­det fogadott, s kétezer pengőt ígért neki, ha kiszabadítja „Luptákot” a börtönből. Egy kapu­aljban adta át a pénzt az ügyvédnek az az asszony, aki ma Kádár felesége. Meg kellett játsza­nia, milyen nagy nehézségek árán tudta össze­szedni ezt az összeget.

Az ügyvéd, mint Kádár mondja, minden háj­jal megkent vén róka volt. Egyre azt hajtogatta, legyen csak nyugodt, ő mindent elintéz.

– Minél többet mondta, hogy legyek nyugodt, én annál nyugtalanabb lettem - mondja Kádár.

Tudta, hogy bármikor leleplezhetik, s ez a kommunista párt titkára számára alighanem a halált jelentette volna.

Azt csak később tudta meg, hogy a leleplezése valóban egy hajszálon múlt. Amikor Horthy a kiugrás előtt tárgyalni akart az ellenzéki veze­tőkkel, a kommunisták közül Csermanek Jánost keresték, mert tudták, ő a párt vezetője. Hogy Csermanek azonos Kádárral - ekkor már ez volt az illegális neve -, aki azonos a katonai börtön­ben fogva tartott Luptákkal, azt a kommunista vezetők közül is csak egyetlen ember tudta. Ő úgy döntött, nem fedi fel Lupták kilétét. Sze­rencsére, mert a nyilasok rövidesen hatalomra kerültek.

Lupták tehát maradt Lupták, s az ügyvéd valóban mindent megtett, hogy szabadlábra he­lyezzék, de közbejött a nyilas hatalomátvétel. A Conti utcai börtön foglyait átvitték a Margit körúti börtönbe.

– Amikor felsorakoztattak bennünket - mondja Kádár -, láttam, hogy néhány ismerős elvtársnő is van a rabok között. Kézzel-lábbal igyekeztem a tudtukra adni, nehogy felismerje­nek. Szerencsém volt.

A transzportot 1944 novemberében gyalog indították útnak Komáromba, hogy ott bevagonírozzák s Németországba vigyék a foglyokat. A pártvezetőség több akciócsoportot megbízott, hogy útközben szabadítsák ki Luptákot. Az egyik csoport kerékpáron, pisztolyokkal és ké­zigránátokkal felfegyverezve követte az oszta­got, a másik autóban, tiszti egyenruhában. A transzportot megtalálták, de Luptákot nem. Kádár ugyanis Nyergesújfalunál néhány jugo­szláv partizánnal együtt megszökött, s vissza­gyalogolt Budapestre. Ez sem volt egyszerű, mert az utakat ellenőrizték. Kádár egy szál desz­kát vett a vállára, s minden igazoltatásnál azt mondta, a következő faluba viszi. Ismét szeren­cséje volt, hazaérkezett.

Amíg Kádár János Lupták néven börtönben volt, 1944 májusában megalakult a Magyar Front a Békepárt, a Szociáldemokrata párt, a Kisgazdapárt, a királypárti Kettős Kereszt Vér­szövetség s a Parasztpárt részvételével. A veze­tők - jellemző módon - abban a házban tartották összejöveteleiket, ahol a belügyminiszter lakott. Ekkor már valamennyi ellenzéki párt szabadság­harcot hirdetett a német megszállók ellen. A Magyar Front 1944 szeptemberében memo­randumot intézett Horthyhoz: szüntessék be a háborút, üzenjenek hadat Németországnak, ala­kítsanak új kormányt a Magyar Front és a had­sereg vezetőinek részvételével. A kormányzó né­hány nappal a kiugrási kísérlet előtt fogadta a szociáldemokraták és a kisgazdák vezetőjét, de semmitmondó általánosságokon kívül másról nem esett szó. A kommunistákkal a katonai elhá­rítás vezetője tárgyalt. A börtönből nemrég sza­badult Rajk László, a párt titkára fegyvert kért a hadseregtől, hogy a kiugrás esetén felfegyve­rezzék a munkásokat. A tábornok viszont a kom­munisták szerint megbízható munkások névso­rát akarta megszerezni Rajktól. Nem sok bizalommal váltak el egymástól.

A Magyar Front vezetői tudtak Horthy kiug­rási szándékáról, de az időpontot nem tudták.

Igaz, azt Horthyn kívül más se tudta. A Front október 17-re általános sztrájkot szervezett, s az október 15-i kormányzói proklamáció, majd a kiugrás teljes csődje váratlanul érte őket.

Október 15-ének talán egyetlen pozitívuma az volt, hogy Horthy kiáltványának elhangzása után szabadon engedtek néhány bebörtönzött ellenzéki politikust, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endrét is. Az ő vezetésével alakult át a Magyar Front a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadítási Bizottságává. A katonai ellenállás megszerve­zésével Kiss János altábornagyot bízták meg, de a nyilas Számonkérő Szék - ezt a furcsa nevet kapta a politikai rendőrség - besúgót épített be a hálózatba, letartóztatta a katonai vezetőket, s Kiss Jánost és két társát kivégezték. Kivégezték az ugyancsak elfogott s képviselői mandátumá­tól megfosztott Bajcsy-Zsilinszky Endrét is. A Felszabadítási Bizottság mint szervezet szét­esett.

Magyarországon, elsősorban a fővárosban, ennek ellenére folyt fegyveres harc a nyilasok és a németek ellen, ha ez katonailag nem is volt jelentős. Kommunisták, szociáldemokrata ifjú­munkások, szökött katonák, baloldali fiatalok német gépkocsikat és lövegeket robbantottak fel, foglyokat szabadítottak ki, nyilas székháza­kat támadtak meg. A fővároson kívül is több fegyveres csoport harcolt; a partizánok egy ré­szét, emigráns kommunistákat, fogságba esett katonákat, a Szovjetunióból indított repülőgé­pekről dobták le ejtőernyővel. Mintegy 2000-2500 ember vett részt a németek és a nyila­sok elleni fegyveres harcban.

A harc egyik résztvevője Csermanek Jenő volt, Kádár János öccse. Kádár mindmáig büsz­ke, hogy a testvérét nem ő szervezte be a kom­munista pártba. Nem is tudott erről. A fiú magá­tól jutott el a mozgalomig, majd a fegyveres harcig. Azt természetesen ő sem tudta, hogy a kommunisták Katonai Bizottságának legfelső összekötője a bátyja. Csermanek Jenő 1948-ban halt meg; május 1-én kitűzte a vörös zászlót lakásuk erkélyére, s a romos ház erkélye lesza­kadt.

Miután Kádár visszatért Budapestre, megint csak lakást kellett keresnie. Ez akkor már könnyebb volt, mint az illegalitása elején. Az ország egyik ismert színésze segítette, akinek jó kapcso­latai voltak nagypolgárokkal. Egyik ismerőse, egy bárónő, gondnokot keresett pesti villájába. A bárónő vidéki birtokán élt - akkor már min­dennaposak voltak a főváros elleni légitámadá­sok -, a villában a gondnok úron kívül egy öreg francia társalkodónő, egy szobalány s a házmesterné lakott. Ideális rejtekhely volt.

– Soha életemben nem volt olyan jó dolgom - mondta Kádár. - A szobalány minden reggel ágyba hozta a reggelit.

A baj akkor következett be, amikor egy este a bárónő váratlanul hazaér­kezett. Kádár illedelmesen bemutatkozott, hogy ő az új gondnok, a bárónő pedig elmondta, azért jött haza, mert azt hallotta, hogy a szobalány lopdossa az ágyneműt.

– Azért a néhány lepedőért érdemes kockáz­tatni a bombatámadásokat? - lepődött meg Ká­dár.

– Ami az enyém, azt nem hagyom - felelte a bárónő.

Másnap reggel, amikor a szobalány behozta a reggelit, közölte, hogy a bárónőt letartóztatták, azzal a váddal, hogy zsidókat rejteget. A nyomo­zók a házmesterlakásban várják a gondnokot.

– Mondták, hogy keltsem fel a gondnok urat, de én azt feleltem, nem lehet, mert akkor a gondnok úr nagyon mérges lesz.

– Később kikövetkeztettem - mondja Kádár -, valószínűleg a szobalány jelentette fel a bárónőt, nehogy baja legyen a lopások miatt.

Jellemző az akkori állapotokra, hogy egy ilyen feljelentés alapján letartóztattak egy dúsgazdag, közismert személyiséget.

Kádár csapdába került. Végül kiosont a villá­ból, nyugodt léptekkel elment a házmesterlakás előtt, hallotta, hogy a nyomozók utánaszólnak, de nem állt meg, gyorsan kilépett a rácsos ka­pun, s kívülről bezárta. Aztán már futott. Ritka szerencséje volt, hogy ilyen málészájú nyomo­zókkal akadt össze.

Az már megint csak jellemző Kádárra, hogy úgy érezte, kötelessége eljuttatnia a kulcsot a bárónő elvált férjének. Elment az irodájába, de nem találta ott; a kulcsot egy borítékba tette, s távozott.

Ezután már az ostrom következett, s ekkor már valóban egyetlen cél volt: túlélni. Kádár két másik pártvezetővel együtt bujkált. Ekkor már nem tartották be a konspirációs szabályokat. Mindegy volt: ha egyedül, ha együtt fogják el, úgyis kivégzik őket.

Magyarország keserű történelméhez tartozik, hogy az egyik társa 1945 után az Államvédelmi Hatóság vezetője lett: ez a szerv tartóztatta le Kádárt 1951-ben. A másik társa 1958-ban a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja volt.

Kádárék igyekeztek átjutni a fronton. Zugló­ban, a Hungária körúton hózódtak meg egy ro­mos házban, ahonnan a szovjetek már csak né­hány utcányira voltak. Ekkor azonban a front ezen a szakaszon valamiért megmerevedett. Két idegtépő, nehéz hét következett, amíg az utolsó német és nyilas osztagok is elvonultak. De a szovjetek nem jöttek. Csak fél nap múlva buk­kant fel az első szovjet katona. Amiben Kádár valamikor nemigen bízott, bekövetkezett: föl­szabadult.