Gyurkó-könyv Kádárról, II. rész: Egy proligyerek Magyarországon

Egy proligyerek Magyarországon

1912-ben, amikor Kádár János született, Ma­gyarország az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. A birodalom trónján Ferenc József ő csá­szári és királyi felsége ült, aki nemcsak azt mondhatta el magáról, hogy címei és rangjai szinte felsorolhatatlanok, hogy birodalmához tartozik a mai Ausztria, Magyarország és Cseh­szlovákia, valamint Jugoszlávia, Románia, a Szovjetunió, Lengyelország és Olaszország egy része, hanem azt is, hogy példátlanul hosszú ideig uralkodott: hatvannyolc évig. 1848-tól 1916-ig.
Amilyen mérhetetlen hatalmú és hosszú életű volt az utolsó előtti Habsburg-uralkodó, olyan szerencsétlenül alakult családja sorsa, öccsét, Miksa mexikói császárt idegen hazája győztes szabadságharcosai kivégezték. Leánya, Zsófia meghalt. Fia, Rudolf trónörökös öngyilkos lett, miután agyonlőtte kedvesét. Feleségét, Erzsébe­tet egy olasz anarchista leszúrta. Unokaöccsét a birodalom trónörökösét, Ferenc Ferdinándot a feleségével együtt megölte egy szerb diák, ürü­gyet szolgáltatva ezzel az első világháború kitö­réséhez.
Ez afekete krónika nemcsak az 1273 óta ural­kodó Habsburg-ház agóniáját jelzi. Rudolf trón­örökös azért lett öngyilkos, mert nem vehette feleségül Vetsera Máriát: egy Habsburg főher­ceg nem köthetett házasságot egy egyszerű báró­nővel. Ferenc Ferdinánd makacsabb volt: fele­ségül vette Chotek Zsófia grófnőt, megszegve ezzel a 650 éves dinasztia írott és íratlan szabá­lyait. Meg is fizetett érte. Nemcsak azzal, hogy az esküvőt megelőzően hivatalosan el kellett is­mernie a császár és a főhercegek előtt, hogy rangon aluli házasságot köt, ezért utódai elvesz­tik a trón öröklésének jogát, feleségét nem illetik meg a főhercegnének kijáró kiváltságok, jövendő gyermekeik az anyjuk nevét kötelesek viselni, mintha törvénytelen kapcsolatból származná­nak. Ennek a ma már komédiának tűnő, akkor bizonyára megalázó ceremóniának sokkal súlyo­sabb következménye is lett: a trónörököspár ha­lála. Ferenc Ferdinándot a rangja szerint megil­lette volna, hogy 1914-es szarajevói látogatása alkalmából az utca mindkét oldalán fegyveres katonák sorfala biztosítsa személyének védel­mét, de a felesége a protokollszabályok szerint nem részesülhetett ebben a megtiszteltetésben. A merénylők így juthattak kétszer is akadály nélkül a trónörökös hintójához: az első, sikerte­len merénylet után a második már eredményes volt.
Kádár János 1912. május 26-án született Fiu­méban. Csermanek János néven anyakönyvez­ték; ez volt az édesanyja neve, egy fiatal, csak­nem írástudatlan parasztlányé, aki a Fel-Duná­tól nem messze lévő Ógyalláról vándorolt sok száz kilométert az Adriai-tenger partjáig, hogy munkát találjon. Csermanek Borbála cselédlány volt Fiúméban; abban a korban s még jó néhány évtizedig ez volt szinte az egyetlen megélhetési lehetőségük azoknak a parasztlányoknak, akik kénytelenek voltak elhagyni szülőfalujukat, mert odahaza nem volt miből megélniük. Az Adria partján Csermanek Borbála beleszeretett egy dunántúli parasztlegénybe, aki katonai szol­gálatát teljesítette Fiuméban. Sorsuk ettől kezd­ve hasonlatos a trónörökösékéhez, csak díszpompa, kastély, bomba és revolverlövések nél­kül. A fiatal katona el akarta venni szerelmesét, de a családja nem engedte. Nekik volt néhány hold földjük, a lánynak meg semmije, vagyis koldusnak számított. A legényt annak rendje és módja szerint megnősítették egy „rangjához il­lő” parasztlánnyal, Csermanek Borbála pedig leányanyaként szülte meg a fiát. A feudális kö­töttségek és szokások ugyanolyan kérlelhetetlenek' voltak az uralkodóházban, mint a legszegé­nyebb parasztok között.
Törvénytelen gyereknek lenni Magyarorszá­gon akkoriban nagy szégyen volt. Hogyan visel­te ezt a sorsot Kádár János gyerekkorában, nem tudom. Az bizonyos, hogy korán meg kellett ismerkednie a társadalmi előítéletekkel.
Aki cselédlányként kereste meg a kenyerét, annak gyereke nem lehetett. Egyetlen házba se fogadtak volna be egy cselédlányt gyerekkel. Ezért Csermanek Borbálának is nevelőszülők­höz kellett adnia a fiát, ha munkát akart kapni. Márpedig dolgoznia kellett, nem volt senkije, aki eltartsa. Így került Kádár János kisgyerek korában a Somogy megyei Kapolyra. Szülővá­rosára, Fiuméra nem is emlékezett; államférfi volt már, amikor egyszer ellátogatott a városba. Nem az az alkat, aki keresi a múltja nyomait.
Kapoly valóban az isten háta mögött van. Se vasútja nem volt, se kövesútja; azt említem se kell, hogy a faluban nem volt se villany, se vízve­zeték, se csatornázás, mert a legtöbb magyar faluban sem volt. A harmincas években magam is ezen a környéken töltöttem gyerekkorom egy részét, emlékszem erre a szép fekvésű, koldus­szegény falura. Két girbegurba utca, közöttük kis ér, amely nyáron mindig kiszáradt, a falu végén nincs tovább, ott már az erdő kezdődik. Mintegy ezer ember lakta Kapolyt, felerészben katolikusok, felerészben reformátusok. A több­ségük nagyon szegény, de azért mindkét egyház­nak saját temploma volt, ahogy akkoriban illett. S mivel a határ legnagyobb része a bencés szer­zetesek tihanyi apátságának birtoka volt, ami kevés munka akadt, elsősorban a katolikusok kapták. Kádár nevelőapja viszont református volt. Ugyanolyan nincstelen paraszt, mint Cser­manek Borbála, csak épp fedél volt a feje felett, a kertben megtermett ez-az, állatot is tarthatott. Viszont nagyon nehezítette amúgy sem könnyű életét, hogy a felesége súlyos beteg volt, s nem­csak a munkából nem vehette ki a részét, még ő szorult ápolásra, gondozásra.
Sok évvel később Kádár János így emlékezett ezekre az évekre:
„Hatéves koromig egy kis Somogy megyei faluban nevelkedtem, amely petróleumlámpával világított, szalmatetős, zsúpfedeles házakból ál­lott. Sárba ragadt fészek volt, de az volt az én világom, ott minden teremtett lelket, minden fit, bokrot, dombot és patakot ismertem. Szá­momra Somogy s az ismerős tájak szinte szülő­földemnek számítanak, mert a világra eszmélés, az emberek és környezetük, a haza megismerésének döntő idejét töltöttem ott. Minden vidéknek megvannak a maga sajátosságai: tájszólásban, egyszerű emberi dolgok megítélésében, szoká­sokban, ruházkodásban, népművészetben és sok másban, amelyeket az ott született, nevelkedett gyermek magába fogad, s nyomaiban holtáig megőrzi. Mindezt én Somogyban kaptam az élettől, és nemcsak emlékként őrzöm mindmáig."
Kádár gyerekkora sokban hasonlít a nála hét évvel idősebb József Attiláéhoz. De amíg József Attilát élete végéig lidércnyomásként kísértették gyerekkori emlékei, Kádár szinte idillként em­lékszik ezekre az évekre. Ezt bizonyára nevelő­szüleinek, elsősorban nevelőapjának köszönhet­te. Feleségén és édesanyján kívül senkiről sem hallottam olyan melegséggel, szeretettel beszél­ni, mint Sándor bácsiról. Ebben a szűkszavú parasztemberben valami mélységes jóság lakoz­hatott. Pedig nap mint nap meg kellett küzdenie a betevő falatért, s a kemény munkánál is gyötrőbb lehetett az állandó létbizonytalanság, hogy lesz-e másnap is munkája. Ezt a feszültséget nem fojtotta borba, mint annyi más sorstársa, és sohasem éreztette a családjával: a szegény embe­rek keserves sorsa nem kérgesítette meg a szívét. Gondosan ápolta a feleségét, a kisfiút pedig úgy megszerette, hogy amikor az asszonya meghalt, a gyerek kedvéért feleségül akarta venni Csermanek Borbálát.
„Az a szerencsétlent aki ezeket írta,mér­hetetlenül áhítozik sze­retetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni, őt olyasmiért vették, amit soha nem tett volna, ha szerették volna, ő az a gyermek, akit nem szeret­tek, s akit ezen kívül azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik...”
József Attila jajkiáltása ez, az élete végén, amikor már egyre gyakrabban beszélgetett a ha­lállal. A szeretet őt nem tudta megmenteni attól, amit félt megtenni. Hogy milyen hatással volt nemzedékemre, két tragédia is példázza. Bará­tom, generációnk jeles kritikusa, s a korosztály talán legjelentősebb színésze néhány év különb­séggel ugyanott vetették magukat a vonat alá, amikor az élet már elviselhetetlen volt számuk­ra. Utolsó cselekedetük jelképes tisztelgés volt korosztályom bálványa és nevelője, József Attila előtt.
- Én azt tanultam Kapolyon - mondja Kádár -, hogy a legnehezebb sors is elviselhető, ha az embert szeretik.
Barázdált az arca, a homloka ráncos, a tekinte­te olykor fáradt. Élete aligha tartozik a könnyű sorsok közé.
Sándor bácsitól hallotta először azt a bölcses­séget is, amit soha életében nem felejtett el:
- Tanuld meg, Jani, hogy a szegény ember gyerekének mindig dolgoznia kell.
- Ez volt az első marxista oktatás, amiben részesültem - mondja Kádár. Mosolyog, de lát­szik, hogy nagyon komolyan gondolja.
Sándor bácsi azt fogalmazta meg, amit a kis­gyereknek az életben amúgy is meg kellett tanul­nia. Alighogy megtanult járni és beszélni, segí­tenie kellett a ház körüli munkákban, a nevelő­anyja ellátásában, aztán pulykapásztor lett, kis­kondás, bojtárgyerek.
Talán hatéves lehetett, nagy nyár volt, rekke­nő hőség, aratásidő, az egész falu a földeken dolgozott, ő három magakorabeli gyerekkel a falu egyetlen palatetős házának szérűjén játszott. A palatető akkoriban nemcsak gazdagságot, ran­got is jelentett. A ház gazdája úr volt, amolyan intézőféle. Az egyik fia kissé ütődött, ahogy ma mondanák, szellemi fogyatékos. A nagy kániku­lában is bizonygatta, hogy fázik. Tüzet gyújtott, lángra kapott a boglya, a palatetős ház. A temp­lomokban félreverték a harangokat, az aratók be a földekről. A gyerekek jobbnak látták eliszkolni. Estefelé mégiscsak vissza kellett lógniuk a faluba. A Csermanek gyereknek nyugodt volt a lelkiismerete, nem ő gyújtotta föl a kazlat. Amikor az intéző meglátta, mégis végigvágott rajta a lovaglóostorával. A gyerek ha­ladt Sándor bácsihoz, aki nyugodtan végighallgatta, ami történt, aztán azt mondta:

– Téged csak az üthet meg, aki kenyeret is ad neked.

Ez az ősi paraszti mondás a kisemmizettek és megalázottak dacát és büszkeségét tükrözi, s alighanem igen jellemző volt Sándor bácsira. De kevésbé jellemző a történet epilógusa Kádár Jánosra. Vagy tizenöt év múlva hazalátogatott a faluba, ahol nevelkedett. Akkor már sok nem volt Kapolyon. Kerékpáron jött Budapestről. A falu határában asszonyokkal találkozott. Köszönt nekik, s megkérdezte, emlékszenek-e még Csermanek Janira. Hogyne, volt a válasz, az a gyerek gyújtotta föl az intéző házát.
Kádárt annyira bántotta, hogy ilyen igazságtalanul emlékeznek rá, hogy fölült a biciklijére, és visszakarikázott a fővárosba - ami százötven ki­lométer -, anélkül hogy bement volna Kapolyra. Ez a csendes beszédű, nyugodt, kiegyensúlyott ember konok, dacos alkat. És az igazságta­got nagyon nehezen tűri. Pedig eleget kellett ­elviselnie életében.
Sándor bácsival azután sem szakadt meg a kapcsolata, hogy hatéves korában az édesanyja magával vitte Budapestre. Az iskolai szünidőt mindig falun töltötte, s amit nyáron mezei mun­kával keresett, abból fedezte részben az iskolai költségeket. Így tudta elvégezni nemcsak a köte­lező négy elemit, de a négy polgárit is, ami a hozzá hasonló nincstelenek között nagy ritkaság volt. Csak amikor inas lett, attól kezdve nem mehetett Kapolyra, mert az inasoknak akkori­ban nem járt szabadság. Később, amikor már keresett, ha csak tehette, küldött néhány pengőt Sándor bácsinak. Háza volt az öregnek, a kert megtermette a legszükségesebbet, de az, hogy ebből a néhány pengőből olykor meghívhatta a barátait egy pohár borra, nagy elégtétel és büsz­keség volt számára. Azt hiszem, Sándor bácsi­nak az önmegbecsülés lehetősége legalább annyit jelentett, mint a mindennapi betevő falat. Jó lenne bízni, hogy ez az emberfajta nincs még kiveszőben.
A falu nemcsak a gyerek számára jelentett más életformát, mint a város, s nemcsak a természe­tet szerettette meg Kádárral, olyannyira, hogy ha teheti, ma is szívesen járja az erdőt. A majda­ni politikusnak is nagy iskola volt, hogy évekig parasztok között élt, belülről ismerte az életüket, szokásaikat, erkölcseiket, életfelfogásukat. Ma­gyarország Kádár fiatalkorában mezőgazdasági ország volt, s az maradt még jó ideig. A húszas években a népesség kétharmada élt falun, a keresők fele foglalkozott mezőgazdasági munkával. Az ország megművelhető területének egynegyede ezer nagybirtokos tulajdonában volt, akiknek a földjén 400 ezer zsellér és napszámos dolgozott, családtagokkal együtt a lakosság 20 százaléka. A parasztbirtokok 85 százaléka nem biztosította tulajdonosuknak a létminimumot sem.
Arról, hogy Kapolytól alig tíz kilométerre, még kisebb faluban, Pusztaszemesen él az édesapja, a gyermek Csermanek Jánosnak fogalma sem volt. Csak felnőttkorában tudta meg, hogy van apja és három féltestvére. Sosem alakult ki közöttük szoros kapcsolat.
- A verség nem igazi kötelék - mondja Kádár. – Leéltünk egy életet úgy, hogy nem is tudtunk egymásról. Ezt nem lehet se bepótolni, se helyrehozni.
Az apja hozzá hasonló konok ember lehetett. Idős korában érszűkülete volt, le kellett volna vágnia lábát. Nem engedte. Inkább meghalt, minthogy láb nélkül éljen. A temetésére Kádár koszorút küldött. Egyetlenegyszer találkoztak életükben. Azt hiszem, Kádár nem tudta megbocsátani neki, hogy magára hagyta az édesanyját.
Csermanek Borbála a fővárosban mosónő, újságkihordó, viceházmester volt. Akinek van emléke ezekről az évtizedekről, tudja, mit jelentett vicinének lenni. A társadalmi hierarchiában ez a munka körülbelül az utcaseprőével volt egyen­rangú. Azzal a különbséggel, hogy a viciné a nap minden órájában ki volt szolgáltatva nemcsak a házmester, de minden lakó kényének-kedvének, szeszélyeinek. Nem lehetett könnyű beillesz­kedni ebbe az életformába egy gyereknek, aki talán a megaláztatást viselte a legnehezebben.
Anya és fia nehezen barátkozott meg egymás­sal. Nemcsak azért, mert a gyerek nagyon ra­gaszkodott Sándor bácsiékhoz, őket érezte az igazi szüleinek, s nem az anyját, akit csak hébe-hóba látott. Csermanek Borbála nehéz termé­szetű asszony volt. Kiegyensúlyozatlan, hamar felfortyanó és hamar ellágyuló. - Sorsverte te­remtés - mondja róla Kádár. Annyira rövidlátó, hogy csak két osztályt járt ki az elemi iskolában, aztán kimaradt, mert a betűk összefolytak előtte. Hányatott, keserves életét aligha tette könnyeb­bé, hogy a világot mindig fátyolosan látta, min­dig bizonytalanul botorkált, tapogatódzott az emberek között.
Amit a gyerek a legkevésbé értett, az a vallás volt. Nem a későbbi kommunista vezető világ­nézetét vetítem vissza gyerekkorába; sokkal egy­szerűbb oka volt ennek. Sándor bácsi számára Isten nem létezett, így hát nem létezett Cserma­nek Jani számára sem. A félig magyar, félig szlovák Csermanek Borbála viszont hívő katolikus volt. A gyerek nem értette, mért küldi el karácsony estéjén az anyja, hogy álljon sorba kenyérért, mikor még volt otthon kenyér. Ez az első világháború vége felé történt, amikor a szegények már este sorba álltak a péküzlet előtt, hogy kapjanak a hajnali sütésből. Hideg volt nagyon, s a gyerek fázott. Amikor pisilnie kellett, megkért egy asszonyt, tartsa a helyét a sorban, és hazaszaladt. Belesett az ablakon, s látta, hogy az édesanyja a karácsonyfát díszíti. Akkor már tudta, miért kell neki sorba állnia. Csak nem értette. „Odahaza”, Kapolyon Sándor bácsi karácsony előtt vette a kisbaltát, kézen fogta a gyereket, s együtt mentek az erdőbe fenyőfát vágni. Csermanek Jani tudta, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza, s az édesanyja mégis azt követelte, hogy ezt higgye.
Este az anyja imádkozott. Ráförmedt a fiára, hogy imádkozzon ő is. A gyerek nemcsak nem akart, nem is tudott imádkozni. Csermanek Borbála kukoricát szórt a sarokba, arra térdeltette engedetlen fiát. Szokásos fenyítés volt ez akkoriban, a legenyhébbek közül való. A „sarokba szorítás” megszégyenítés: a bűnös ki van rekesztve a ­világból, nem érdemli meg, hogy annak részese legyen. A kukoricaszemek meg törik a térdet, hadd okozzon testi fájdalmat is a büntetés.
Csermanek Borbála az ima végeztével lefe­küdt. A gyerek nem mozdult a sarokból. Aludni egyikük sem aludt. Aztán az anya könyörögni kezdett konok fiának, jöjjön már lefeküdni. De a sértődött gyerek nem ment. Csak akkor, ami­kor az anyja már sírva kérlelte.
Kádár János és József Attila gyerekkora nem­csak abban különbözik, hogy Kádárnak hasonló körülmények között szerencsésebb sors adatott meg. Abban is, hogy ő konokul ellenszegült, ha a maga igazát érezte sértve, amíg a sokkal sérülé­kenyebb József Attila sebet sebre halmozott ma­gában. A két lázadó közül az egyikből pártmun­kás lett, a másikból költő.
Minden kezdeti civódás ellenére sem hiszem, hogy a feleségén kívül volt még ember, akit Kádár annyira szeretett, mint az édesanyját. Ha­láláig együtt lakott a mutterral, ahogy az anyját emlegeti. Kivéve persze a börtönéveket, me­lyekből Kádárnak meglehetősen sok jutott, s az illegalitásban töltött ugyancsak nem rövid időt. Kádár már az ország egyik vezetője volt, s akkor is tudta, bármilyen későn megy haza, az édes­anyját ébren találja: ott gubbaszt a konyhában, nem fekszik le addig, amíg haza nem ér a fia. Az egykori parasztlánynak ezt parancsolta a köte­lességtudat és a szeretet: nem fekhet le addig, amíg a fia ébren van. Márpedig akkoriban a pártvezetők ritkán kerültek ágyba éjfél előtt.
Egyelőre azonban még csak 1918-at írunk, Csermanek János ekkor került Kapolyról Buda­pestre. Akkor már nemcsak a világháború, ha­nem az Osztrák-Magyar Monarchia is a vége felé közeledett. Októberben a monarchia béke­ajánlatot tett az antanthatalmaknak, beismerve, hogy a háborút elvesztette. A Habsburg-biro­dalom agóniája ezután már csak néhány hétig tartott. A monarchia felbomlott, s novemberben a Károlyi Mihály vezette új magyar kormány is az Ausztriától való elszakadás mellen döntött.
Az 1918-as forradalom jelképe az őszirózsa volt, ez a szelíd, szerény virág, melyet a katonák a monarchia letépett sapkarózsája helyébe, a ci­vilek a gomblyukukba tűztek. Megvalósítani azt tudta, amiben az ország valóban egységes volt: a békét, a függetlenséget, a polgári szabadságjogokat. A gazdasági csődön nem tudott úrrá lenni, s Magyarország egyik legnagyobb problémáját, a földkérdést sem tudta megoldani. Az országban csak a katolikus egyháznak több mint másfél millió hold földbirtoka volt, s akadt olyan főúr, aki több mint százezer holdat mondhatott a magáénak, amíg sok millió paraszt egy talpalatnyi földet sem. Hiába iktatták törvénybe a nagybirtokok térítés ellenében való fölosztását, hiába igyekezett a közben ideiglenes köztársasági elnökké választott Károlyi Mihály példát mutatni azzal, hogy hozzákezdett saját birtokai fölosztásához, a földtörvény lényegében írott ma­laszt maradt.
1918 novemberében Oroszországból hazatért hadifogoly kommunistákból, baloldali szociál­demokratákból, egy forradalmi szocialistáknak nevezett illegális csoportból s néhány baloldali értelmiségiből megalakult a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja. Ez a párt abban különbözött minden más politikai erőtől, hogy a forradalmat nem tekintette befejezettnek, hanem szocialista társadalmi rendet követelt. Bár eleinte maroknyian voltak, befolyásuk úgy nőtt, ahogy a nép elégedetlensége növekedett. Az ellentét a kor­mány és a kommunisták között odáig fajult, hogy amikor 1919 februárjában a tüntető mun­kanélküliek összecsaptak a karhatalommal, s a harcban több ember életét vesztette, a kommu­nisták mintegy ötven vezetőjét letartóztatták.
A szélsőbal ideiglenes háttérbe szorítása sem oldhatta meg a Károlyi-kormányzat egyik legsú­lyosabb problémáját. Károlyi Mihály és társai kezdettől abban reménykedtek, hogy a Habs­burg-háztól való elszakadással, a független köz­társaság kikiáltásával megnyerik az antanthatal­mak bizalmát, s az országhatárok megállapításá­nál érvényesülnek majd Wilson szépen hangzó elvei a nemzetek önrendelkezési jogáról. Nem így lett.
1919. március 21-én a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja egyesült, kikiáltották a Tanácsköz­társaságot, kijelölték az új kormány tagjait, akiket népbiztosoknak neveztek, a kormányt pedig Forradalmi Kormányzótanácsnak, ezzel is dek­larálva az új, szocialista rend különbözését a polgári rendszertől. A kormányzótanács elnöke a szociáldemokrata Garbai Sándor, a külügyi népbiztos a kommunista Kun Béla lett.
Kádár ezekre az országrengető eseményekre nem emlékszik. Nemcsak azért, mert hétéves volt ekkor. Teljesen lefoglalta, fölkavarta az éle­tében bekövetkezett gyökeres változás. Egyébként sem az az alkat, aki egyik pillanatról a másikra könnyedén beleilleszkedik új környezetbe, helyzetekbe, körülményekbe. Sok évtized múlva írt erről:
„Amikor a Déli pályaudvarról kilépve megláttam, majd megismertem Budapestet, el nem mondható hatást tett rám, ez azonban érthető. Itt láttam először aszfaltot, kövezett utat, villanylámpát, emeletes házat, villamost, földalattit, gépkocsit, repülőgépet, mozit és más, addig ismeretlen csodát. És itt láttam először tengernyi ismeretlen embert. Mindez egyszerre volt csodálatos, idegen és félelmetes számomra; bevallom, jópár évig idegen maradt és nem nagyontetszett nekem Budapest.”
Nincs igazán emléke Kádárnak a tanácshatalomról sem, mely a későbbiekben meghatározta az életét. Mit észlelhetett a világ változásából egy hétéves gyerek, aki egyik napról a másikra csöppent bele egy isten háta mögötti falu csend­jéből a nagyváros káoszába, forgatagába? Ke­nyérért, krumpliért ugyanúgy sorba kellett állni, mint azelőtt, nem volt több sem a pénz, sem a ruha, nem jutott se játék, se cukor. A Tanács­köztársaság átörökölte a szegénységet, a nyo­mort, s az öntudat nem a kisgyerekek sajátossága.
Pedig Magyarországon közben lázas iramban folyt a társadalom és a gazdaság gyökeres átala­kítása. A kormányzótanács első kiáltványában kimondta a nagybirtokok, a gyárak, bankok, közlekedési vállalatok társadalmi tulajdonba vé­telét. Államosították a 20 munkásnál többet fog­lalkoztató üzemeket s a 100 holdnál nagyobb birtokokat. Bevezették a 8 órás munkaidőt, 20 százalékkal emelték a munkások bérét, ingye­nessé tették az orvosi ellátást, bevezették a be­tegségi segélyt, kidolgozták az általános nyug­díjrendeletet, a dolgozó anyáknak 12 heti fizetett szülési szabadságot biztosítottak, egyenjogúsí­tották a törvénytelen gyerekeket. A fővárosban, ahol mintegy negyedmillió ember lakott nyol­cad- vagy többedmagával egy szobában, több mint százezer szegényt költöztettek be a gazda­gok villáiba, tágas lakásaiba. Budapesten mun­kásegyetem nyílt, ahol több ezer fizikai munkás, akiket mentesítettek a délutáni munka alól, üzemvitelt, könyvelést, idegen nyelveket tanult. A tanácstörvény szerint minden 18 éven felüli férfi és nő választó és választható volt, kivéve a kizsákmányolókat és a papokat. Kimondták az állam és az egyház szétválasztását, államosítottak minden iskolát és tanintézetet. Kidolgozták az egységes általános iskola rendszerét, melyben az addigi négyosztályos elemi iskola helyett 14 éves korig terjedő tankötelezettség mellett ingyenes oktatásban részesült volna minden gyerek.
Szinte hihetetlen, mi mindenre telt néhány hét és hónap alatt az új rend erejéből és fantáziájából, még akkor is, ha a rendeletek nemegyszer elsietettek vagy végrehajthatatlanok voltak, a végrehajtás pedig szükségszerűen akadozott, és zűrzavart teremtett. Bőségesen találkozunk az utópizmus jegyeivel is; a Tanácsköztársaság vezetői abban a boldog tudatban éltek, hogy a szocializmus rövid átmenet lesz a közelgő világforradalom által létrehozandó kommunizmusig.
Ez az utópizmus szülte Tanács-Magyarország legsúlyosabb politikai tévedését is, azt, hogy nem osztotta szét a földet a parasztoknak, hanem államosított birtokokon szövetkezeteket hozott létre. A paraszt, mióta a világ világ, földet akar, s azt pártolja, akitől földet kap: ez voltSzovjet-Oroszország sikerének egyik titka. A Tanácsköztársaság nem adott földet a nincste­leneknek, így a parasztok többsége nem érezte magáénak a forradalmat, nem úgy harcolt érte, hogy a saját földjét védi. Ez a végzetes hiba nemcsak a Tanácsköztársaság idején éreztette a hatását, de a tanácshatalom leverése, majd az ország 1945-ös felszabadulása után is: egy hely­telen politikai döntés fél évszázadon keresztül befolyásolta Magyarország történelmét. A ta­nácshatalom nem úgy rögződött a parasztság tudatában, mint amelyik földet adott neki, s a Horthy-rendszer nem úgy, mint amelyik a föld­jüket elvette.
A Tanácsköztársaság akkor is elbukott volna, ha jó a parasztpolitikája. A tanácshatalom törté­nete nem érthető anélkül meg, hogy ne tudnánk: vezetői meg voltak győződve, rövid időn belül számos európai országban győz a proletárforra­dalom, s Tanács-Magyarország nem magányos kis sziget lesz az ellenséges tengerben, hanem egy hatalmas és erős unió tagja. Ez volt egyéb­ként akkortájt az orosz kommunisták véleménye is.
Minden történetfilozófia kulcskérdése: meg­ítélhető-e a történelem a lehetőségek, avagy csu­pán a tények alapján. A történelemnek vannak törvényszerűségei; sem a nagy sikerek, sem a nagy kudarcok nem véletleneken múlnak, de nem elkerülhetetlen szükségszerűség, hogy ezek akkor, ott és úgy következzenek be, ahogy bekövetkeztek. S minél zavarosabb egy korszak - márpedig az első világháborút követő évek igazán azok voltak -, annál valóságosabbak a később már utópiának tűnő remények is. Nemcsak azért, mert az eseményeket szinte lehetetlen áttekinteni, hanem elsősorban a hihetetlenül felgyorsult történelmi mozgás miatt: a szélsőséges lehetőségeknek ilyenkor sokkal nagyobb a valószínűségük, mint a konszolidált korokban.
Hat évtized távlatából, számos nagyra becsült történésszel szemben is úgy gondolom, hogy az európai szocialista forradalom reménye nem naiv messianizmus volt, hanem valóságos lehetőség. A háborút elvesztő Németországban hasonló forradalmi helyzet alakult ki, mint Oroszországban vagy Magyarországon, s több mint valószínű, ha Németországban győz a szocialista forradalom, a láng átcsap legalábbis Kelet-Európára.
A német forradalom leverése megpecsételte a többi európai ország sorsát is. Voltak ugyan harcok, felkelések Ausztriában, Lengyelország-, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Román­iában, Bulgáriában is, de ezek elszigeteltek ma­radtak. A német kudarc megpecsételte Tanács-Magyarország sorsát is. Az erős nyugati nagyhatalmak nem tűrtek meg idegen testet Európá­ban, mint ahogy Szovjet-Oroszországban ismegkísérelték leverni az új rendet. De amíg a hatalmas szovjet köztársaságok ellent tudtak áll­ni a támadásnak, a kicsi Magyarország erre kép­telen volt. A Tanácsköztársaság harcolt, még katonai sikereket is ért el, de végül is el kellett buknia a többszörös túlerővel szemben.
1919. augusztus 1-én a Budapesti Munkás- és Katonatanács ülésén bejelentették, hogy a kor­mányzótanács lemond, s átadja a hatalmat egy szakszervezeti kormánynak. Az ülésen elnöklő volt szociáldemokrata Rónai Zoltán nem tagadta meg a Tanácsköztársaságot: olyan kompromisz-szumról beszélt, mely megmenti „Magyaror­szág földjét arra, hogy itten megint lobogjon a világforradalom lobogója, amikor ez a világfor­radalom más országokban is elterjedt”.
Hitte-e Rónai, amit mond, nem tudom, de valószínűnek vélem. A magyar Tanácsköztársa­ság úgy bukott el, ahogy született és élt: egy utópia szép reményében bizakodva. 133 napig létezett. Kétannyi ideig, mint a párizsi kom­mün.
Amíg az országot forradalom és ellenforrada­lom kavarta föl, a Csermanek gyerek a neki oly idegen, sokban riasztó és félelmetes nagyváros­sal ismerkedett. Az iskolában eleinte falusi tahó­nak tartották; amikor somogyiasan pipicének mondta a csirkét, az egész osztály tanítóstul rajta nevetett. Hogy ne érezze magát olyan egyedül az ezernyi idegen ember között, egy kiskakast hozott magával a falujából. Egyébként ma is tart baromfit; ragaszkodik a szokásaihoz. Az ismeretlen ­város elől a természetben keresett menedé­ket.
„Laktam a Belvárosban - írta -, majd a XIII., a VII. és a VI. kerületben, és fokozatosan, jól megismertem Budapestet. Annál is inkább, mert anyám két gyermekét egyedül nevelő, szakképzetlen munkásnő lévén, nekem az iskola mellett sokat kellett dolgoznom otthon is, és különféle megbízatásokkal jártam a várost. De a városban jöttem-mentem maradék szabad időmben is. A falun az erdőt, a mezőt, a határt jártam, ezért Budapesten is kifelé törekedtem; oda, ahol szabadabban lehetett lélegezni, s a tekintet elől már nem zárta el a látóhatárt a házak sűrű tömkelege. Egymás után fedeztem fel, és lett kedvenc tartózkodási helyem a Duna partja, a Téli kikötő, Lágymányos, Kelenföld, a Gellérthegy, a Sas-hegy, a Városmajor, a Szúnyog-sziget, a Városliget, a Népliget.”
Aki csak kissé is ismeri Budapestet, tudja, ezek a kóborlások több órás gyalogtúrák voltak. Arra, hogy villamosra üljön, egy proligyereknek nem volt pénze.
– Nagyon nehezen szoktam meg a várost - írja Kádár. - Most pedig már úgy érzem, hogy tősgyökeres budapesti vagyok. Látja, mi­lyen az ember?
A tanuláson, a munkán, a kóborlásokon kívül három foglalatosság töltötte ki a gyerek életét, ami azt is jelzi, hogy alvásra nem túl sok ideje maradhatott: a labdarúgás, az olvasás és a sakk. Két évig rúgta a labdát a Hársfa utcai Sport Club ifjúsági csapatában, büszke volt a Hársfa utcaiak sárga-kék sávos mezére, s tűrte az anyja szidalmait és pofonjait a szétrugdalt cipőkért. Centerhalfot játszott, amit ma középpályásnak neveznénk, s természetesen arról ábrándozott, hogy válogatott labdarúgó lesz. Amikor inas lett, nem volt többé ideje kijárni a Népliget­be focizni. A labdarúgó-mérkőzéseket ma is sze­reti.
Az olvasás hamar szenvedélyévé lett. Falta a könyveket, ami csak a kezébe került. Mivel ol­vasni jobbára csak este ért rá, s a lakásukban nem volt villany, a petróleum pedig sokba ke­rült, letelepedett egy utcai lámpa alá, s ott olva­sott, nemegyszer éjfélig, holott reggel ötkor már dolgoznia kellett. Egész életében keveset alvó volt.
- Nem is tudom - mondja -, miért nyűgöztek le annyira a könyvek. Talán, mert új világokat nyitottak meg a számomra. Pedig mindig jobban hittem az elemek, mint a betűknek. De akkori­ban nagyon behatárolt életem volt. Aztán úgy megszoktam az olvasást, hogy ma már úgy hiányozna, mint az étel.
A sakkozásban is eljutott a versenyzésig. A Külső-Ferencvárosi Munkás Sakk-kör tagja lett, s mondani sem kell, hogy látta már magát mint jövendőbeli nemzetközi nagymestert. Az nem lett belőle, de ma is figyelemmel kíséri a világ eseményeit, s kedvelt szórakozása, hogy otthon könyvből lejátszik egy-egy feladványt, mesterjátszmát.
A magyar munkásmozgalomban mindig jelentős szerepe volt a művelődésnek, a sportnak. Az olvasó- és sakk-körök, tornaegyletek, szavalóestek, sportklubok, tudományoselőadás-sorozatok, természetjáró csoportok ugyanúgy hozzátartoztak a mozgalom életéhez, mint a politizálás. Azért alakult ez így, mert a munkásmozgalmat mindig üldözték Magyarországon, s igyekezett „semleges” szervezeteket kialakítani, vagy azért, mert jó érzékkel tudták, közösségi élet csak élő közösségben lehetséges, nem tudom, de úgy gondolom, a két ok erősítette egymást. Mindenesetre munkásvezetők egész csapata nőtt ki ebből a környezetből, ezekből a hagyományokból.
A sakkozásnak köszönhette Kádár is azt az élményt, amely bizonyára kihatott az életére. A Borbély Szakszervezet Havas utcai székházában ifjúsági versenyt rendeztek, s az első díj egykönyv volt. A versenyt és a könyvet a tizenhat éves Csermanek János nyerte. Erre később így emlékezett:
„Mikor otthon megnéztem a könyvet, csak csodálkoztam. Már a címe is - Hogyan alakítaná át Dühring Jenő úr az összes tudományokat? furcsa volt nekem. A tartalmával még több ba­jom volt. Korábban a Mister Herkules című ponyvaregénytől kezdve Vernéig és Zoláig sok mindent összeolvastam, de ehhez hasonló köny­vet még soha. Az első olvasás után megdöbben­tem. Hogyan lehet ez: magyarul van írva, a betű­ket ismerem, a szavakat értem, egyes mondato­kat is, az egészből pedig mégsem értek semmit? Saját szellemi képességeimet - talán mondanom sem kell - akkoriban igen nagyra értékeltem. Gondoltam, a könyvben van a hiba. Az élet titka izgatott. Ebben a könyvben meg az van írva, hogy »az élet nem más, mint fehérjetestek létezé­sének módja«. Ez felháborítón, de nyugtalaní­tott is, felcsigázta az érdeklődésemet is.
Nem akarom nyújtani a dolgot. Rabja lenem ennek a könyvnek. Mindjobban belemerültem; majd nyolc hónapon át olvastam, nem is tudom, hányszor. Barátaim rángattak, kiáltoztak, sza­márfüleket mutattak nekem, de nem tágítottam. Végül ujjukkal homlokukra mutatva jelezték, hogy szerintük valami nincs nálam rendjén. Nem mondhatom, hogy teljesen megértettem akkor Engels Anti-Dühring-jét, az első marxista könyvet, ami a kezembe került, de attól kezdve másképpen gondolkoztam az élet dolgairól, mint korábban.”
Ha végignézzük az Anti-Dühring-nekcsak a tartalomjegyzékét, még azt is kétségbe kell vonnunk, hogy a négy polgárit végzen fiatal inas a szavakat vagy a fogalmakat pontosan megértette. Hiszen ilyen fejezetcímeket találunk: „Kozmogónia, fizika, kémia”, „A tagadás tagadása”, „Egyszerű és összetett munka”, „Tőke és értéktöbblet”. S belelapozva a könyvbe, ilyen mondatokat: „A magábanvalóban Hegelnél a valamely dologban, folyamatban, fogalomban rejlő, ki nem fejlődött ellentétek eredendő azonossága van meg; a magánakvalóban bekövetkezik a rejtett elemek megkülönböztetése és elkülönülése, s megkezdődik egymással való küzdelmük.”
Ember legyen a talpán még az a filozófiában némileg járatos olvasó is, aki az efféle mondatokat s az Anti-Dühring mondanivalóját pontosan követni tudja. Huszonöt évvel azután, hogy Kádár az előbb idézett emlékeit leírta - vagyis ötvenkét évvel a könyv olvasása után -, újra megkérdeztem, milyen szerepe volt életében az első marxista műnek, amit olvasott. Nagyon pontosan és szabatosan fogalmazott, ami arra enged következtetni, hogy alaposan átgondolta ezt a kérdést.
- Nem lettem marxista attól, hogy az Anti-Dühring-etelolvastam. Már csak azért sem, mert azt sem tudtam, mi a marxizmus. De tény, hogy ez a számomra rendkívül furcsa könyv csaknem egy évig foglalkoztatta a képzeletemet. Izgatott, mert nem értettem. De nemcsak a szá­momra ismeretlen világ titkai hoztak izgalomba, hanem az is, hogy ebben az eleinte érthetetlen­nek tűnő gondolatmenetben megsejtettem vala­mit abból, ami később az életem értelme lett. Nem hiszem, hogy a könyvvel való nyolchóna­pos viaskodás után pontosan megértettem En­gels tételeit. De a gondolkodásmódomat meg­változtatta ez a könyv. Ráeszméltem, hogy a világban olyan törvényszerűségek és összefüg­gések vannak, melyeket én addig nem is sejtet­tem.
Kádár ekkortájt nemcsak a marxizmusról nem tudott semmit, arról se, hogy van a világban munkásmozgalom. Az akkori törvények a legszi­gorúbban tiltották, hogy egy tizennyolc éven aluli munkás nemhogy szociáldemokrata párttag (a kommunista párt be volt tiltva Magyarorszá­gon), de akár szakszervezeti tag legyen. Kádár úgy emlékszik, hogy a műhelyben, ahol inasko­dott, egyetlen szervezett munkás volt, s feltéte­lezi, hogy épp az említett tilalom miatt nem beszélt vele soha politikáról.
Hogy ezt megértsük, ismét vissza kell kanyarodnunk a történelemhez.
A kormányzótanács abban a naiv hitben adta át a hatalmat a jobboldali szociáldemokratákból álló szakszervezeti kormánynak, hogy annak sikerül majd valamit átmentenie a munkásura­lomból. Csakhogy a szakszervezeti kormány mindössze öt napig volt hatalmon. 1919. au­gusztus 4-én a román királyi csapatok bevonultak Budapestre, két nap múlva az önmagát kor­mányzónak kikiáltó Habsburg József főherceg lemondatta a kormányt, s egy jelentéktelen poli­tikust nevezett ki miniszterelnöknek.
Az elkövetkező hónapok politikai bakugrásait komédiának is lehetne nevezni, ha ez az időszak lett volna a magyar baloldal tragédiája. ATanácsköztársaság bukását követő első három napban a rendelkezésekre álló adatok szerint ezer embert öltek meg, több mint 70 ezret zártak börtönbe, internálótáborba, 100 ezren emigráltak. S valószínű, hogy a rendelkezésünkre álló adatok elmaradnak a valóságtól; a lincse­lésekről általában nem szoktak jegyzőkönyvet íteni.
Kormányok jöttek és mentek, augusztus végén az antant nyomására lemondott József főherceg, a maga csinálta kormányzó. A románok mennyiségben szállítottak ki az országból gyári felszereléseket, élelmiszert, egyéb értékeket, s nemcsak az általuk megszállt országrész lakosságát terrorizálták, hanem magát a kor­mányt is: sajtócenzúrát alkalmaztak vele szem­ben, lehallgatták a miniszterek telefonjait, a mi­niszterelnöknek is engedélyt kellett kérnie a ro­mán katonai parancsnokságtól, ha vidékre akart utazni. Nem csoda, hogy ilyen körülmények kö­zött senki sem tudta, ki van voltaképp hatalmon.
Maguk a győztesek is zavarban voltak. Lever­tek egy baloldali rendszert, de nem tudták, kinek adják át a hatalmat. A Magyarországgal szom­szédos államok rettegtek minden olyan kor­mánytól, amely a monarchia föltámasztására tö­rekedhetett volna, tehát eleve bizalmatlanok voltak a konzervatív - nagyrészt arisztokrata - politikusokkal szemben. Az antant azt szerette volna, ha Magyarországon valamiféle liberális hatalom jön létre, mert ebben látta a Habsburg­-restauráció s a kommunizmus legjobb ellensze­rét, és ezért nem fogadta el a konzervatív főurak ajánlkozását.
Végül is, mint ez már ilyenkor lenni szokott, a katonák vették át a kezdeményezést. Az úgyne­vezett nemzeti hadsereg, amely körülbelül 1000 emberből, nagyrészt hivatásos tisztekből és tiszthelyettesekből állt, 1919. augusztus 9-én el­indult gyülekezőhelyéről, a franciák által meg­szállt Szegedről, a románok által meg nem szállt Dunántúlra. Amerre a különítmények vonultak, folyt a vér. Akasztottak, korbácsoltak, botoztak, tüzes vassal bélyegezték meg az elfogottakat, elevenen nyúzták meg áldozataikat, páncélvonatjuk kazánjában égették el a foglyokat. Az 1514-es parasztfelkelés leverése óta nem tombolt ilyen eszeveszett terror Magyarországon. A fehérek, ahogy magukat az ellenforradalmárok a vörösökkel szemben nevezték, szomorúan felülmúlták az 1848-as szabadságharc leverőit. Haynau osztrák császári generális csak fölakasztatta, főbe lövette, börtönbe záratta az elfogott szabadságharcosokat, de a fehérkülönítmények módszerei ugyanolyan középkoriak voltak, mint amikor 1514-ben a parasztkirályt, Dózsa Györgyöt tüzes vastrónon elevenen megsütötték.
Tény, hogy a Tanácsköztársaság alatt is végeztek ki embereket. Az állambiztonsági osztagok akkoriban nyíltan és büszkén terroristáknak nevezték magukat. A bőrkabátos Lenin-fiúk mintegy kétszázan voltak. Az osztag, melyet később túlkapásai miatt feloszlattak, egész tevékenysége alatt tizenkét embert végzett ki bírói ítélet nélkül. S ha ezt a számot a dokumentumok hiányossága miatt megsokszorozzuk, akkor is a töredékét kapjuk a fehérterror áldozatainak. És a terroristák öltek, de nem kínoztak; akinek nincs füle ennek a különbségnek az észlelésére, semmit sem ért meg Kelet- és Közép-Európa huszadik századi történelméből.
A nemzeti hadsereg fővezére az akkor 51 éves Horthy Miklós volt. Középnemesi családból származott, 1000 holdat birtokolt, vagyis koldus volt a nagybirtokosokhoz képest, és rangban senki a főurak mellett, de gőgös nagyura minden parasztnak, munkásnak, polgárnak. A monar­chiában tengerésztiszt, a hadiflotta ellentengernagya, évekig Ferenc József szárnysegéde. Kon­zervatív, keménykezű, nem különösebben értel­mes katonatiszt, aki még nemzeti fővezérsége idején is jobban beszélt a monarchia szolgálati nyelvén, mint anyanyelvén. Nemcsak azért ke­rült a fővezéri posztra, mert neki volt a legmaga­sabb katonai rangja. Elsősorban azért, mert az el nem döntött hatalmi harcban szóba jöhető politikusok nem láttak benne komoly ellenfelet.
1920 márciusában vitéz nagybányai Horthy Miklóst Magyarország kormányzójává válasz­tották, s negyedszázadig ő volt az ország tényle­ges, csaknem korlátlan ura.
Számtalanszor láttam fényképen, filmhíradó­ban, kétszer vagy háromszor az életben is ezt a délceg, sasorrú urat. Rendszerint díszes tenge­résztiszti egyenruhát viselt, számlálhatadan ki­tüntetéssel, s szívesen mutatkozott lóháton. In­nen a gúnyneve: a lovastengerész.
Évtizedek távlatából visszatekintve, ismerve már a történelmet, a titkos irattárak anyagait, Horthy saját életrajzát, csak azt tudom mondani, hogy nem volt jelentékeny politikus vagy egyéniség. Jellemző azonban, hogy huszonnégy évig a rendszer egyetlen, nála sokkal nagyobb képességű politikusa sem fordult vele szembe. Hatalmát mindnyájan elismerték. Igazi ellenfele nem akadt. Ennek a rejtélynek megfejtése történészek és filozófusok feladata.
Alig néhány hónappal kormányzóvá választása után a szélsőséges nacionalista Horthy aláírta a trianoni békeszerződést, melynek alapján 3 millió magyar jutott kisebbségi sorsra. Az addigi Magyarország területe 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre csökkent, lakosainak száma 18 millióról 8 millióra. Több százezer magyar menekült az új határokon túlról Magyarországra, ahol nagy részük évekig vagonlakó volt, vagy szükségtelepeken tengődött. Horthy sokkal rosszabb békefeltételeket fogadott el, mint ami­lyeneket sem a Károlyi-kormány, sem a Tanácsköztársaság nem volt hajlandó elfogadni. Kétségtelen, hogy nem tehetett mást. Illetve tehetett volna: aki ennyire élesen szembekerül saját elveivel, talán jobb, ha lemond. Horthy pályájá­ra azonban az volt a jellemző, hogy soha nem mondott le, s mindig arra hivatkozott, hogy nem tehetett mást.
A Tanácsköztársaság leverését követő két esztendő a teljes káosz időszaka volt. A rendszer megszilárdulására akkor került sor, amikorHorthy 1921-ben gróf Bethlen Istvánt nevezte ki miniszterelnöknek. Bethlen, a Horthy-korszak legkoncepciózusabb politikusa, az or­szág egyik legrégibb főúri családjából szárma­zott, ősei között erdélyi fejedelmeket is találunk. Meggyőződéses konzervatív volt. Tízéves mi­niszterelnökségének idejét joggal nevezik a rendszer konszolidálásának. Lemondása után szürke eminenciásként befolyása volt a magyar politika minden jelentős döntésére, s angolbarát felfogása sokban hozzájárult ahhoz, hogy a meg­győződéses németbarát Horthy a világháború folyamán lassan eltávolodott Hitlertől. Ala­csony, szikár, bajuszos ember volt, fejedelmi sarjként zsakettet viselt abban a korban, amikor fájdalmasan nevetséges anakronizmusként egyre terjedt a divat, hogy vezérigazgatók és bankárok is kócsagtollas fövegben, vitézsujtásos, prémes mentés, kardos, csizmás díszmagyarban pom­páztak. Az úri Magyarországot neki sem sikerült megmentenie.
Az ország gazdasági konszolidálása annyit je­lentett, hogy a Bethlen-korszak fénykorában, 1929-ben, Magyarország termelése körülbelül elérte a háború előtti szintet. Amíg azonban a háború előtti gazdasági növekedés nagyjából megfelelt az átlagnak, a világháború után az eu­rópai ipar növekedése több mint kétszerese volt a magyarnak, tehát az ország gazdasági elmara­dottsága nőtt.
A bethleni konszolidáció gazdasági értelembennem jelentett mást, mint a háború előtti állapot helyreállítását. Társadalmi szempontból a Bethlen-kormányzat nem változtatni akart a világháború előtti helyzeten, hanem konzerválni igyekezett azt. Az országot földbirtokosok és iparmágnások uralták, katonatisztek, hivatalnokok, polgárok terebélyes rétegeire támaszkodva. A munkást és a parasztot ugyanúgy nem tekintették egyenrangú embernek, mint a monarchiában.
Hogy a gazdagok sanyargatják a szegényeket – marxista terminológiával: kizsákmányolják őket -, arról a kiskondásnak, a viceházmester fiának, az inasgyereknek, a munka nélküli segédnek ­bőséges tapasztalatai voltak. Kádár János irodagépműszerésznek tanult, de nem dolgozott a szakmájában. A hároméves inasidőből másfél évig csak a műhelyt takarította és trógerolt, mint többi inastársa. Aztán fél évig tanulta a szakmát, a harmadik évben, amikor a mestere már kiküldte írógépeket karbantartani, azt kellett hazudnia,hogy segéd. A mesternek így volt ez kifizetődő: inasokkal végeztette a segédek egyszerűbb munkáit.
Kádár nemcsak azért nem dolgozott a szak­májában, mert szabadulása egybeesett a világgazdasági válsággal s az azzal járó munkanélkü­liséggel. Utolsó éves inas volt, amikor egyszer szakadt ingben ment be a műhelybe. A mestere dühbe jött; így mégsem küldheti a „segéd urat" a megrendelőkhöz. Ráförmedt:

- Mért jársz te szakadt ingben?

Tegyem hozzá, hogy akkoriban Magyarorszá­gon a mester természetesen tegezte az inasát.

- Mert nincs más.

Kádár nem mondja, de el tudom képzelni, hogy ekkor már forrt benne az indulat.

- Gyere el hozzám vasárnap, majd adok egy inget.

Kádártól tudom, hogy amennyire soha nem volt válogatós ételben, ruhában, már gyerekko­rában irtózott attól, hogy idegen ember fehérne­műjét vegye magára. Alighanem ezért formáló­dott ilyen szemtelenre a válasza:

- Mért nem ma ad?

A mester erre csak annyit kérdezett, mikor szabadul. Kádár megmondta.

- Másnap már ne is gyere be. Nekem az ilyen ember nem kell.

Kis létszámú szakma volt az írógépműszeré­szeké. Kádár emlékezete szerint mintegy százöt­venen lehettek a fővárosban. Természetes, hogy mindenki mindent tudott mindenkiről. Ez a szóváltás hozzájárult ahhoz is, hogy Kádárból csak papír szerint lett írógépszerelő.
Az anyjával többször beszélt a gyerek a sorsukról. Ha valaki, Csermanek Borbála igazán tudta, milyen nyomorúságos a szegény ember élete. De azt mondta, újra meg újra:
– Bitang népek ezek, Jani, de nem tehetsz ellenük semmit. Ők az erősebbek.
A mondat, azt hiszem, milliónyi munkásban és parasztban fogalmazódott meg akkoriban. A nyomorúságukat tudták, azt is, kik ennek az okai, de nem bíztak benne, hogy változtathatnak a helyzetükön. A féktelen terror, a forradalom leverését követő kiábrándultság nemcsak a munkásmozgalmat bénította meg, a nép hitét is megtörte.
Változást az 1929-es gazdasági világválság hozott. A válság négy éve alatt a magyar ipar termelése 24 százalékkal, az ipari munkások száma 30 százalékkal csökkent, az ipari munkanélküliek száma csaknem megháromszorozódott. A mezőgazdasági napszám 50-60 százalékkal csökkent, több mint félmillió teljes vagy részleges munka nélküli agrárproletár volt az országban. A főváros lakosságának egynegyede alacsony összegű, rendszertelen segélyekből, könyöradományokból, ingyenebédekből élt. 1930. szeptember elsején került sor a két háború közti   legnagyobb munkástüntetésre. A hangulat már a nyáron izzó volt az országban, elsősorban a tömeges munkanélküliség miatt.A Szakszervezeti Tanács augusztus 11-én felhí­vást adott ki, hogy szeptember 1-én délelőtt 11 órakor Budapesten a munkások tegyék le a szer­számot, s vonuljanak a munkanélküliekkel együtt közös nagygyűlésre. A felvonulást a kor­mány betiltotta. A Gyáriparosok Országos Szö­vetsége úgy határozott, hogy szeptember 1-én minden üzemet zárva tartanak, hogy a munká­soknak ne legyen hol gyülekezniük. A szakszer­vezeti főbizalmiak értekezlete úgy döntött, hogy a rendőrségi tilalom miatt lemondja a nagygyű­lést, de felszólítja a munkásokat és a munkanél­külieket, hogy „békés sétával” fejezzék ki tilta­kozásukat. Több mint százezer ember vonult ki az utcákra, s a békés sétából csakhamar véres harc lett. Az összetűzések során egy munkás meghalt, hetven tüntető és néhány rendőr sú­lyosan megsebesült, több száz embert letartóz­tattak.
Ez a nap volt Kádár János tűzkeresztsége is. Huszonöt év távlatából így emlékezett erre:
„Mivel szakmámban nem tudtam elhelyez­kedni, élni pedig kellett, 1930 nyarán a Klauzál utcában dolgoztam egy szőnyeg-nagykereske­dőnél mint raktári munkás. A munkásosztály politikai harcairól nem sokat tudva végeztem a munkámat egy reggel, amikor izgatott sietséggel bezárták a raktárt, mondván, hogy csak holnap dolgozunk. Körülnézek, látom: nagy gyorsasággal bezárják a közeli üzleteket, műhelyeket is. Az utcán kevés a járókelő. Egy idősebb proli megy el a ház előtt, és öklét rázva kiáltozza: »Megálljatok, burzsujok, most megfizetünk nektek! Egyedül volt, senkit sem bántott, de láttam, hogy ő ejtette rémületbe a Klauzál utca kispolgárait. Hallom, hogy munkanélküliek tüntetnek a Nagymező utcában. Rohanok oda, olyan, mint egy elhagyott csatatér. Az utca üres, a betört kirakatok üvegcserepén lépkedek. Az Andrássy út hasonló képet mutat. Elindulok a kihalt úton a Liget irányában. A Nagykörúton rendőrkordon. Nem engednek tovább. A Király utcánál sem. A Dob utca sarkán a Városligetből visszafelé jövő tüntető munkásokkal találkozom. Csatlakoztam hozzájuk. A Városligetben és környékén történt összecsapásokról beszélnek. Ünnepi érzés, valami vidám feszültség uralkodik rajtuk, és ragad át rám is. A Dob utcában az egyik kapu alól egy stráfkocsi hajt kifelé, megrakva szódásüv­egekkel. Az egyik mellettem haladó munkás odakiált a kocsisnak és a kocsikísérőnek: »Miért dolgoztok, ma sztrájk van?!« Erre a kocsis az ostorral az arcába vág ennek a munkásnak. Ami ezután következett, pillanatok alatt játszódott le. Nem gondolkoztam, nem határoztam én semmit. Ma sem tudom, hogyan történt, csak azon vettem magam észre, hogy a huligánok és a tüntetők között kitört verekedés kellős közepébe kerültem.”
Kádárt a verekedés során úgy helybenhagy­ták, hogy elvesztette az eszméletét. Egy padon tért magához, ahová ismeretlen társai cipelték. A szeptember 1-i tüntetésben való részvétele, még ha elsősorban kíváncsiságból került is bele, olyasféle folyamatot indított el benne, mint az ugyancsak véletlenül a kezébe került, nem is egészen megemésztett Anti-Dühring. A két vé­letlen a szükségszerűt szolgálta: Kádárnak, élet­útja és alkata miatt, előbb vagy utóbb találkoznia kellett a munkásmozgalommal.