Gyurkó-könyv Kádárról, I. rész: Bevezető helyett

Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak!

Megkezdjük Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel című könyvének közlését.
A negyedik kiadást használjuk, amely 1982-ben jelent meg.

A borító fülszövegében az író az alábbiakat írja:

Ez az írás nem arckép, legfeljebb arcképvázlat. Egy emberről, aki Kádár Jánosnak hívnak.

***

Ez az írás nem arckép, legfeljebb arcképvázlat. Egy emberről, aki Kádár Jánosnak hívnak.

A korról alkotott véleményem bizonyára vitatható, nemegyszer eltér az általában elfogadott képtől. Mint állampolgár joggal háríthatnám át a felelősséget a történészekre, ideológusokra, közgazdászokra, politikusokra: miért nem tárták fel alaposabban, részletesebben ennek a kornak, ennek a személyiségnek a történetét. Mint ennek az írásnak a szerzője, magamnak kell felelnem ítéleteimért, azok megkérdőjelezhetőségéért, olykor nem eléggé megalapozott véleményemért is.

A részletek feltárása nem ennek az írásnak a feladata. Talán az árnyalatok tisztázása nélkül is felvázolható a lényeg.

Gyurkó László

I. rész: Bevezető helyett

Nem vagyok elfogulatlan. Nem is hiszem, hogy lehet a történelemről elfogulatlanul gondolkod­ni. Még a távoli századokról sem, nemhogy a közelmúltról.

 

Én nem is vagyok történész, s nem történe­lemkönyvet írok. Egy ember vázlatos portréját igyekszem megrajzolni, háttérben a korral. Átél­tem azt a harmincöt évet, mióta Kádár János Magyarország egyik vezetője, s nem igyekszem elfogulatlan lenni, mert valamilyen formában magam is részese voltam e korszak örömeinek, hibáinak, eredményeinek, kudarcainak. Nem igyekszem elfogulatlan lenni Kádárral szemben sem. Több mint harminc éve láttam először, egy tömeggyűlésen, Azóta jó néhányszor találkoz­tam vele, s nemcsak tanácskozásokon, gyűlése­ken, a parlamentben. Nem fogom elfelejteni a megkönnyebbülést, amikor sokórás beszélgeté­seink befejeztével hátradőlt dolgozószobája meglehetősen kényelmetlen karosszékében, rá­gyújtott, s elégedetten azt mondta:

 

- Hát ezt is befejeztük.

 

A többes szám az udvariasságát jelzi, a megkönnyebbülés azt, hogy teljesítette nem éppen kedvére való kötelességét.

 

Az előzményekhez tartozik, hogy amikor a Pergamon Press oxfordi könyvkiadó tulajdonosa egyszer Budapesten járt, megemlítette a párt egyik vezetőjének, szívesen kiadná Kádár János önéletrajzát vagy egy róla írt életrajzot abban a sorozatban, amely a kor jelentős államférfiairól készül. Kádár a leghatározottabban elzárkózott ettől, önéletrajzot nem ír, s abba sem egyezik bele, hogy életrajzot írjanak róla. Később tudtam meg tőle, ugyanilyen kategorikusan megtagadta azt is, hogy a Magyar Televízió portréfilmet készítsen róla, mint korunk számos politikusáról, tudósáról, művészéről. Még azzal a feltétellel sem egyezett bele, hogy a film nem kerül bemutatásra, hanem a televízió archívumában helyezik el az utókor számára.

 

Ezek után beavatottja lettem annak az „összeesküvésnek", melynek az volt a célja, hogy az oxfordi kiadó tervéből mégiscsak legyen valami. Mert nemcsak Kádár tartott ki makacsul a véleménye mellett, hogy az élete nem közügy, néhány vezetőtársa sem engedett meggyőződéséből, hogy hasznára lenne az országnak, ha a világ többet tudna erről a nem mindennapos politikai életpályáról. így született a kompromisszumos javaslat, hogy jelenjék meg egy válogatás Kádár János cikkeiből, beszédeiből, interjúiból, s írjak elé egy bevezetőt, amely megkönnyíti, hogy az is nyomon követhesse Kádár pályáját, aki nem élte át, és nem ismeri ezt a kort.

 

Ezt sem volt könnyű Kádárral elfogadtatni.  Beszélgetéseink elején nyíltan megmondta, csak akkor hajlandó erre, ha a párt vezető testülete kötelezi. És csak a Politikai Bizottság határozata után adta be végképp a derekát.

 

Ez az epizód Kádár egész életútjára jellemző. „Az egyik lap azt írta rólam - mondta 1977-ben, római sajtóértekezletén -, hogy a »kompromisszum robotosa« vagyok, de szeretném megmondani: rám nézve nem sértő ez a jelző. Régen híve vagyok minden olyan kompromisszumnak, amely segíti azt az ügyet, amelyért dolgozom és harcolok.”

 

Ha Kádár János titkát keressük, bizonyos, hogy élete legalapvetőbb mozgatója a kötelességtudat. S nemcsak alkatának, életfilozófiájának is a valóságérzet a lényege. Ez a két tényező határozza meg döntően politikáját.

 

Őszintén szólva számomra sem volt egyértelműen vonzó ez a feladat. Tudtam, s úgy tisztességes, ha az olvasóval is közlöm, hogy ez az írás még szándékában sem törekedhet a teljességre.

 

Ha a történész számára kötelező alapossággal látok munkához, éveket vett volna igénybe akönyvtári, levéltári kutatómunka. Meg kellett volna kérdeznem a még élő kortársakat, összeha­sonlítani emlékeiket a dokumentumokkal, ala­posabban tanulmányozni századunk világtörté­nelmét, hogy megismerjem a pontos összefüggé­seket. S ha mindezt megteszem, akkor is marad­tak volna feltáratlan, bizonyíthatatlan részletek.

 

Nem tehettem mást, mint eleve vállalni a tö­kéletlenséget. Ez az írás nem arckép, legfeljebb arcképvázlat. A korról alkotott véleményem bi­zonyára vitatható, nemegyszer eltér az általában elfogadott képtől. Mint állampolgár joggal há­ríthatnám át a felelősséget a történészekre, ideo­lógusokra, közgazdászokra, politikusokra, miért nem tárták fel alaposabban, részletesebben en­nek a kornak, ennek a személyiségnek a történe­tét. Mint ennek az írásnak a szerzője, magamnak kell felelnem ítéleteimért, azok megkérdőjelez­hetőségéért, olykor nem eléggé megalapozott véleményemért is. A kéziratot Kádár nem olvas­ta; még ennyi kontrollom sincs. Néhány szak­embernek, politikusnak, barátomnak mutattam meg, akiknek az ítéletében, tárgyismeretében bízom. Volt, amivel egyetértettek, volt, amivel nem. Ha meggyőztek, figyelembe vettem észre­vételeiket, ha nem, kitartottam a magam elkép­zelése mellett.

 

A magam megnyugtatására csak azt tehetem hozzá: úgy hiszem, az alapvető tényeket ismerem. A részletek feltárása nem ennek az írásnak a feladata. Talán az árnyalatok tisztázása nélkül is felvázolható a lényeg. S talán ez a vázlat még vitathatóságában is kísérlet Magyarország, a magyar szocialista mozgalom közelmúltjának elemzésére.

 

Nem ismerem sem Kádár János, sem a kor valamennyi titkát, ezért nem vállalhatom a teljesség vonzó és jogos igényét. Írok egy emberről, akit úgy-ahogy ismerek, s egy korról, úgy, ahogy azt megéltem, életemben vagy a tudatomban. Újra mondom, hogy nem történész vagyok, hanem a történelem vizslatója.

 

Előre tudtam, hogy a legnagyobb nehézség maga Kádár lesz. Noha kötelességtudatból fölvállalta, hogy válaszol a kérdéseimre, s még csak feltételeket sem szabott, de azt is tudtam, hogy lehetőségeim végesek.

 

A beszélgetések során nem használtam magnetofont, jegyzeteket is csak utólag készítettem. Nem mintha Kádár ellenkezett volna. De jó néhány évvel ezelőtt egyszer elmondta, mennyire zavarba hozta egyik beszélgetőtársa, aki egyszer csak papirt és ceruzát vett elő a zsebéből.

 

- Hogy lehet úgy beszélgetni - méltatlankodott -, ha a másik közben jegyzetel?

 

Egy olyan államférfi mondta ezt, akinek az életéhez hozzátartoznak az újságírók, sajtókonferenciák, rádióriporterek. Úgy véltem, többet nyerek a vámon, mint amennyit a réven vesztek, ha a beszélgetéseink oldottabbak, közvetleneb­bek, még azon az áron is, hogy az emlékezetemre kell hagyatkoznom.

 

Kádár udvarias ember. Alkatilag is az, amit még erősít az az elve, hogy minél magasabb tisztséget tölt be valaki, annál inkább kötelessé­ge a mások iránti türelem. Nem szabott határt a beszélgetéseinknek, csak azt kérte nyomatéko­san, mondjam meg pontosan, mennyi időre van szükségem.

 

Látogatóit mindig üres íróasztal fogadja; Ká­dár asztalán nem hevernek elintézetlen akták, megválaszolatlan levelek. A befejezetlen, lezá­ratlan ügyek zavarják, idegesítik.

 

- Nincs nekem arra időm - mondta -, hogy a múltammal foglalkozzam.

 

Én is a józan kompromisszumok híve vagyok. Három napot kértem tőle. Úgy gondoltam, ennyi elég, hogy a legfontosabbakat megkérdez­hessem, s talán nem túl sok, hogy végképp elve­gyem a kedvét a beszélgetésektől. Azt hiszem, nem tévedtem, mert láthatólag elégedetten bó­lintott. Csak azt kérte, feltétlenül tartsuk be a megállapodásunkat. Nagyon pontosan osztja be az idejét.

 

Természetesen tudtam, harminc nap is kevés lenne, hogy minden részletet tisztázzak. De azt is, hogy Kádár erre nem lenne sem képes, sem hajlandó.

 

- Nem úgy vagyok már, mint régen - mondta egyszer. - Mostanában estére már elfáradok.

 

Hatvankilenc éves volt, amikor ezekre a be­szélgetésekre sor került, s Kádár ma is reggeltől estig dolgozik, minden hétköznapon, kivéve egyetlen délutánt, amikor filmet néz. Reggelente sokáig pepecsel, szöszmötöl, kényelmesen mosdik, borotválkozik, szívja a cigarettáját, hosszan néz ki az ablakon. Szép helyen lakik, egy három­szobás budai villában, fák, bokrok között, a vá­ros felett. A lakásban mindenütt könyvek, ké­pek; az irodájában is könyvek ezrei sorakoznak a falakon. Ugyanitt lakott, amikor 1951-ben le­tartóztatták. A feleségét kitették a lakásból, el­bocsátották az állásából, segédmunkásként dol­gozott hosszú ideig. Most már nyugdíjas; a Mi­nisztertanács Tájékoztatási Hivatalának főosz­tályvezetője volt.

 

A reggel Kádár számára a felkészülés ideje. Ekkor gondolja át az elmúlt s az előtte lévő napot, munkáját, feladatait, összpontosít, mint a jó sportoló, mielőtt pályára lép. Sokszor írták róla, hogy ösztönös tehetség. Én inkább a tuda­tosságát ismertem meg. Megfigyeltem, hogy a hatéves gyerekekkel is úgy beszél, mint a felnőt­tekkel. Amikor munkás volt, inkább korábban ment be a műhelybe, hogy rendbe tegye a padját, gondosan kikészítse a szerszámait, minden áttekinthetően a keze ügyében legyen, csak az­tán kezdett el dolgozni.

 

A hivatalában először a postáját, a legfonto­sabb napi jelentéseket nézi át. Tájékozódik. Az­tán következnek az ülések, tárgyalások, megbe­szélések. Harmincöt év alatt se szokta meg, hogy diktáljon; leveleit, beszédeit maga írja, kézzel, grafitceruzával. Napi húsz cigarettát szív, se többet, se kevesebbet. Régebben nagyon erős dohányos volt.

 

- Azt mondták az orvosok - mondja -, szívjak csak tízet. Majd meggondolom, feleltem. Gon­dolkoztam: ha most a felére csökkentem, legkö­zelebb megint azt követelik majd, hogy hagyjam el a felét. így hát megmondtam nekik: maradok a húsznál.

 

Este nyolcig dolgozik. A hivatalában ebédel, fasirozottat vagy tizenöt deka felvágottat. Meleg ételt csak este, otthon eszik. Régebben vitt haza munkát, ma már nem. S az utóbbi években egy­re ritkábbak kedvelt szórakozásai, a színházi es­ték, a vadászat, a sakkjátszmák, a labdarúgó­mérkőzések. Televíziója nincs; sajnálja az időt elvenni az olvasástól.

 

Nem érdektelen megemlíteni, hogy á legen­dák szerint Kádár szenvedélyes kártyajátékos. Csodálatos történetek keringenek az országban, hogy fontos államügyek, személyi kérdések dőltek el ultipartik során; magam is ismerek politi­kusokat, akik úgy vélték, pályájukat egyengetik, ha kártyatudásukat tökéletesítik. Az igazság az, hogy Kádár valóban szeret kártyázni, mint ahogy minden játékot szeret, de ennek soha nem volt jelentős szerepe az életében. S ha kártyázik, akkor csak a játékkal foglalkozik, semmi mással.

 

Aközvélemény elsősorban Mikszáth Kálmántól tudja, hogy a századvég politikai döntései gyak­ran születtek a zöld posztós kártyaasztal mellett. A legendák születésének mechanizmusa szerint csak az „úri” kártyajátékot, a tarokkot kellett behelyettesíteni a „proli” ultira, s kész volt a mítosz.

 

Kádár életében ma már csak a legnagyobb szenvedély, az olvasás jelenti változatlanul a mindennapos kikapcsolódást. Nincs este, amikor ne olvasna szépirodalmat, rendszerint párhuzamosan négy-öt könyvet, újra meg újra elő­véve a legkedvesebbeket. Elsősorban klasszikusokat, de meglepően tájékozott a kortárs magyar irodalomban.

 

- Mostanában nem tudom már úgy nyomon követni az életet, mint régen - mondja. - És a jó irodalom segít.

 

Mosolyog.

 

- Maguk, írók, besegítenek a világ megisme­résébe. Persze, már amikor.

 

 Ismerve rendkívüli elfoglaltságát, hiszen munkateljesítménye egy nála húsz évvel fiata­labb embernek is dicséretére válna, sem hiszem, hogy az időhiány volt a legfőbb oka, amiért ilyen nehezen állt kötélnek.

 

Mindaz, amit tudok róla, arra vall, hogy Ká­dár János mélységesen szemérmes ember, a szó legősibb értelmében. Sokat megélt, bölcs, öreg parasztok között találkoztam a leggyakrabban ezzel az alkattal. Akik szívesen beszélnek a termésről, a határról, a falu, a világ dolgairól, de mélységesen hallgatnak önmagukról. Nem mintha titkolnivalójuk lenne, de ösztöneik tilta­koznak a kitárulkozás ellen, nem óhajtják és nem is tűrik, hogy bárki behatoljon a személyiségük­be. A lélek szemérme legalább olyan erős belső parancs, mint a testé.

 

Bizonyos, hogy Kádár ilyen alkat. Nem kívá­nom megfejteni ennek a titkát, csak a tényt re­gisztrálom. Ha a híradóban őt mutatják, kimegy a vetítőből. Soha nem hallgatja meg, nem nézi meg magát a rádióban, televízióban. Nincs se hivatalos, se félhivatalos, se nem hivatalos élet­rajza. A különböző lexikonokban, kézikönyvek­ben található, róla szóló szűkszavú szöveg né­mely adata ellentmond egymásnak, ami nem magyarázható mással, mint hogy nem olvasta el ezeket. Egyetlen könyvet írtak róla, egy angol történész: még a születésének napja sem egyezik a valóságossal. Édesanyja, felesége nevét alig ismerik az országban. Ritkán szerepel a nyilvánosság előtt, viszolyog minden ünnepléstől, csak akkor jelenik meg a televízió képernyőjén, szólal meg a rádióban, ha okvetlenül szükséges.

 

Hatvanadik születésnapja alkalmából a Köz­ponti Bizottság ebédet adott a tiszteletére. Ká­dár pohárköszöntőjét szerencsére szó szerint, minden stilizálás nélkül közölték. A fésületlen szöveg, a rögtönzésből adódó ismétlések, fogal­mazásbeli sutaságok csak növelik mondandójá­nak hitelét:

 

„Az illendőség szerint is szólnom kell valamit, bár nem nagyon egyszerű ilyenkor beszélni. Meg szeretném mondani először azt, hogy az életkörülményeim olyanok voltak, hogy a csa­ládban, ahol nevelkedtem, nem volt szokás sem házassági évfordulót, sem születésnapot, sem névnapot ünnepelni. Én így nőttem föl. Az utóbbi tíz-húsz évben találkoztam először azzal, hivatalosan és nem hivatalosan, hogy az ilyesmit illik megünnepelni. Meg szeretném jegyezni, hogy helyes az, ha megünneplik a családi élet nagy eseményeit. De nekem ebben nem volt részem, ezt én nem szoktam meg, és mostanában kezdek hozzászokni. Ezt azért mondom, hogy értsék meg az elvtársak, engem feszélyez ez az évforduló és ezek a rendezvények, zavar, és za­varban is vagyok. A születésnapi megemlékezés, mint családi ügy, helyes és jó dolog, hagyomá­nyos is a mi népünknél. Sajnálom, hogy nekem ebben nem volt részem abban a korban, amikor felnő és amikor, úgymond, fizikailag is és lelki­leg is felépül az ember. Ezt én hiányosságnak érzem, de már nem tudok rajta változtatni. Más dolog, amikor egy ilyen családi esemény, mond­juk születésnap, közüggyé és politikává alakul át. Ezzel kapcsolatban én úgy vagyok, hogy az eszemmel értem, és tulajdonképpen helyesnek is tartom, hogy bizonyos esetekben, az ízlés meg­felelő határáig, egy tisztára személyes ügyből -mondjuk egy születésnapból - politikát és köz­ügyet is csinálnak. Két feltétellel helyeslem ezt és értem az eszemmel: azzal, hogy az ízlés meg­felelő határáig, és akkor, ha nem rólam van szó. Akkor nagyon helyeslem. Ha rólam van szó, akkor megerősítem, amit már mondtam, hogy engem feszélyez, zavarba hoz, zavar - egyszerű­en nem szoktam hozzá."

 

Amikor az életéről faggattam, mindig figye­lembe kellett vennem azt a tulajdonságát, hogy nem szeret önmagával foglalkozni, önmagáról beszélni. Pedig hány részlete van az életének, amiről nincs semmiféle dokumentum, egyedül tőle kaphattam volna felvilágosítást. Kérdései­met nemcsak az időhiány korlátozta, hanem Ká­dár alkata is, amit tiszteletben kellett tartanom.

 

Pedig Kádár nem magányos, zárkózott alkat. Szereti a társaságot, szeret beszélgetni, szereti a tréfát, jó, nemegyszer csípős a humora. Csak azt nem szereti, ha az ő személye van előtérben.

 

Nem kis ellentmondása életének, hogy ilyen alkattal kora ifjúságától vezető volt, s negyedszázada egy ország vezetője. Ez a kettősség is csak a kötelességtudatával magyarázható.

 

Úgy tudom, arra készült, ha eléri a korhatárt, nyugdíjba megy, mint az ország legtöbb dolgo­zója. Nem így lett. Erre sincs más indok, mint hogy megértette, az országnak még szüksége van rá. Mert alig ismerek vezetőt, akit olyan kevéssé foglalkoztatna saját pozíciója, mint Kádárt. A hatalom gyakorlása számára mindennapos te­hertétel is. Egyik munkatársa szerint kettőtől fél igazán: a fogorvostól és a hatalomtól. A hata­lomtól jobban.

 

Bizonyára nagy megrázkódtatás egy államfér­finak, aki évtizedekig részt vett az ország sorsá­nak irányításában, nap mint nap részese volt a legfontosabb döntéseknek, akinek egész életrit­musa, napirendje ehhez az életformához igazo­dott, hogy egyik napról a másikra gyökeresen megváltozik az élete, mindennapos környezete, életbeosztása, elmaradnak mindennapos felada­tai. Mégsem hiszem, hogy ha Kádár nyugdíjba ment volna, megkeseredett, a helyét nem találó céljavesztett ember lenne, mint nem egy vezető, akit ismerek, s aki nem tudott úrrá lenni a gyö­keres életforma-változáson. Kádár, ha szabad­ságra megy, valóban kikapcsolódik a politikai életből, a hivatali és államügyekből, még az újsáokba is csak belelapoz. Ez is a titkai közé tarto­zik: ritka kiegyensúlyozott, fegyelmezett ember.

 

Amikor Kádár János titkáról beszélek, nem azokra az államtitkokra gondolok, melyek min­den politikai vezető életéhez hozzátartoznak a világ bármely szegletében. A személyiség, az alkat, az egyéniség titkairól van szó, ami minden ember legbensőbb sajátja. Ez valóban Kádár magánügye, s csak annyiban tartozik a nyilvá­nosságra, amennyiben segít megértetni pályáját, politikáját.

 

De van Kádárnak egy mindennél fontosabb, valóban mindenkire tartozó titka. Akik átélték a kort, tudják, hogy 1956 novemberében több száz­ezer magyar számára a földkerekség leggyűlöltebb embere a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára, Kádár János volt. S ha átlapozzuk a nyugati világlapok akkori példányait, neve mellett kizárólag olyan jelzők találhatók, mint hazaáruló, hóhér, szovjetbérenc, zsarnok.

 

Huszonöt év telt el azóta. A Magyar Szocialis­ta Munkáspárt első titkára ma is Kádár János. S nem kétséges, hogy napjainkban ő az ország legbecsültebb, legnépszerűbb embere. És aki manapság figyelemmel kíséri a nyugati világ saj­tóját, tapasztalhatja, hogy a szocialista társadal­mi rend legkonokabb ellenségei is respektussal írnak Kádár személyéről, politikájáról.

 

Ez a szinte hihetetlen változás Kádár János igazi titka, amit valóban érdemes megfejteni.