Elméleti sarok, XII. rész: A kapitalizmus működése VI.

A szociáldemokrácia a 19. században a tőkés országok munkásságából, a szakszervezeti mozgalomból nőtt ki. Ők is szocializmusról álmodtak, mint a kommunisták, de csak hosszú-hosszú távlatban, és a mindennapokban a kapitalizmus igazságtalanságainak megszüntetését, a tőkés rend szebbé tételét akarták. A forradalmi marxisták ezzel soha sem értettek egyet, mivel a kapitalizmus még legjobb, legdemokratikusabb, leggazdagabb formájában is a munkástömegek kizsákmányolására épül. A forradalmi marxisták mindig is a szocializmus megteremtését tűzték ki célul.A szociáldemokrácia a 2. világháború után azonban alapvető változáson ment át. A 2. világháború utáni általános európai gazdagodás közepette bőséggel volt pénz. Ez lehetővé tette, hogy a tőkés szociáldemokrata kormányok többet juttassanak a tömegeknek, megteremtsék a jóléti államot. A szocialista világ léte pedig, ahol tömegek jogává vált a munka, a pihenés, az egészségügy, rákényszerítette a tőkés kormányokat erre. A 80-as évek gazdasági nehézségei nyomán kevesebb lett a pénz. A szocialista világ is összeomlott, eltűnt a külső kényszerítő erő. A tőkés kormányok feladták a jóléti állam osztogató politikáját. A mai szociáldemokraták elfogadják a kapitalista rendszert és a demokratikus államstruktúrákat. A szocializmus eszméi közül az állam által garantált jóléti ellátórendszerek fejlesztését, a szolidaritást, az egyenlőtlenségek csökkentését, újabban - a mai “harmadik út” nevű irányzatban - az esélyteremtő állam kialakítását helyezik előtérbe. A modern szociáldemokrácia egyetért azzal, hogy a gazdasági növekedés a jólét szükséges feltétele, ezért támogatja a piacgazdaság fejlődését és reformját. A 80-as évektől már nem csak a szocializmus nem cél, de már a szociáldemokrácia addigi hagyományos követeléseit is feladják, és a neoliberális politika megvalósítóivá váltak.A szociáldemokrácia jelentős szerepet vállalt a volt szocialista országok fellazításában. A “keleti politika”, a “leszerelés”, az “európai együttműködés” jelszava alatt aktívan részt vettek az 1989-91-es tőkés ellenforradalmak előkészítésében.

A volt szocialista országokban is több párt jött létre szocialista, szociáldemokrata néven. Ezek a pártok alapvetően különböznek a nyugatiaktól abban, hogy nincs semmilyen szociáldemokrata múltjuk, nincs szakszervezeti hátterük, nem kötődnek hagyományaikban sem a munkássághoz. Ezek a pártok, köztük a Magyar Szocialista Párt is, a kezdettől fogva az 1989-91-es tőkés ellenforradalmak aktív résztvevői voltak, és a kapitalista rendszer egyik pilléréve váltak. Feladatuk a dolgozói tömegek félrevezetése, manipulálása, a kapitalizmus megszilárdítása. Az MSZP 1990 őszén, Siófokon elfogadott programja szociáldemokrata pártként határozta meg az MSZP-t. Lényege: nyugat-európai jellegű piacgazdaság, pluralizmus, jogállam, demokratikus társadalom célkitűzése, s e rendszeren belül a baloldali értékek képviselete. Az MSZP - a Horn-kormány idején - a Bokros-csomag elfogadásával nyíltan vállalta a neoliberális politikát, így lényegében feladta a párt baloldali szociáldemokrata jellegét. 2002 után a Medgyessy-kormány hatalomra jutása után, és különösen Gyurcsány Ferenc elnökké választását követően az MSZP politikája elveszítette szociáldemokrata jellegét, és nyíltan a multinacionális tőke és a magyar nagytőke pártjává vált. A magyar privatizáció története bizonyítja, hogy az MSZP-kormányok mindig több állami vagyont adtak el, mint az MDF-kormány vagy a Fidesz-kormány.

Az 1917-es forradalom, és azóta eltelt 90 esztendő tapasztalatai világosan mutatják, hogy a kommunisták és a szociáldemokraták céljai gyökeresen eltérnek. A magyar történelem tapasztalatai is bizonyítják, hogy a magyar szociáldemokraták 1919-ben ugyanúgy elárulták a munkásság érdekeit, mint 1989-90-ben. A Horthy-rendszer csendőreinek is kiadták a kommunistákat, mint ahogyan ma sem riadnak vissza a kommunisták elleni jogi, hatalmi fellépéstől. Az 1917 óta eltelt 90 év világosan mutatja: ha a kommunisták a tőkés viszonyok között stratégiai kérdésekben működnek együtt a szociáldemokratákkal, ha együtt kormányoznak, akkor mindig a kommunisták húzzák a rövidebbet, és ők fizetnek legtöbbet érte. 1997-ben például a francia kommunisták 9,9%-ot értek el a választásokon, és beléptek a szocialista kormányba. A Jospin-kormány vitathatatlanul tett a dolgozó tömegekért. Ők vezették be a 35 órás heti munkarendet, ami mindmáig egyedülálló Európában. A legszegényebb rétegek hozzájutottak a társadalombiztosításhoz. Csökkentették a munkanélküliséget. A tőke azonban benyújtotta a számlát, és a legtöbbet a kommunisták fizették. Ráadásul a NATO Jugoszlávia-elleni agressziója idején, 1999-ben a szocialista-kommunista kormány úgy döntött, hogy csatlakozik a NATO akciójához, és bombázókat küld Jugoszlávia ellen. A döntésnek, ha tetszik, ha nem, részesei voltak a kommunisták is, akik nem vonultak ki a kormányból. A kommunisták a 2002-es elnökválasztáson megfizették az első komoly árat. Jelöltjük Robert Hue, aki egyben a párt főtitkára volt, a választásokon 3,2 százalékot kapott. Az első csapást követte a második is. A parlamenti választásokon ugyanabban az évben a kommunisták 4,8 százalékot kaptak.

A világ első szocialista forradalmának előkészítői, szervezői és végrehajtói a kommunisták voltak. A Nagy Október bizonyította, hogy a munkásmozgalom áramlatai közül csak a forradalmi radikális áramlat, a kommunisták vállalják a felelősséget, és képesek a szocialista forradalmat véghez vinni, csak a marxizmus-leninizmus szolgál megbízható eszmei fegyverül. A kommunisták ereje nem a taglétszámban van, hanem a párt tudatosságában és szervezettségében. Lenin pártjának alakuló ülésén 1898-ban, Minszkben hat szervezet képviseletében 9 küldött vett részt. 1917 márciusában összesen 24 ezer tagja volt. 1917 októberében, a forradalom győzelmének időszakában 350 ezer. A szocialista forradalmak korában végleg elvált egymástól a kommunista és szociáldemokrata irányzat. A kommunisták lettek a szocialista forradalmak hordozóivá, míg a szociáldemokrácia végérvényesen a kapitalizmus mellett kötelezte el magát. A Munkáspárt ma az egyetlen párt, amely baloldali választási lehetőséget kínál a tőkés kormányok politikájával szemben, az egyetlen párt, amely megtestesít egy eljövendő forradalmi változást.

A munkásmozgalom a kezdet kezdetén felismerte, hogy a különböző országok munkásainak közös az ellenségük és közös az alapvető érdekük. Közös ellenségük a tőke, alapvető közös érdekük pedig a kapitalizmus megdöntése. Ha ez így van, akkor a nemzeti harcot ki kell egészíteni a nemzetközi keretek között folyó harccal. Az együttműködési formák folyamatosan változtak és változnak. A tapasztalat azt mutatja, hogy a mozgalom előbb-utóbb mindig létrehozza azokat a szervezeteket, amelyekkel a legjobban harcolhat a kapitalizmus ellen. Már 1864-ben Marx aktív közreműködésével megszületett az első nemzetközi együttműködési szervezet, az Első Internacionálé. A szervezet 1876-ig állt fenn. Azért szűnt meg, mert a mozgalom két akkori áramlata, a marxisták és az anarchisták között feloldhatatlanná vált az ellentét. 1889-ben megszületett a Második Internacionálé, amely egészen 1916-ig működött. Ekkorra ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a mozgalom két ágra szakadt, a kommunistákra és a szociáldemokratákra. A kommunisták ellenezték az első világháborút, a szociáldemokraták támogatták saját tőkéseiket.

Lenin támogatásával 1919-ben szervezték meg a Harmadik Kommunista Internacionálét, rövidített nevén a Kominternt. A Komintern 1919-1943 között a kommunista pártok hatékony harci szervezete és együttműködési fóruma volt a tőke elleni nemzetközi méretű harcban. Miért? Először is azért, mert a szervezetben kommunista pártok tömörültek, és nem vehettek részt reformista, netán szociáldemokrata erők. Másodszor, az Internacionálé mögött a Szovjetunió Kommunista Pártja, és a Szovjetunió ereje és támogatása állott. A Komintern jelentős eredményeket ért el. A 20-as években a világ legtöbb országában megszülettek a kommunista pártok. A Komintern szervezte és támogatta a tőkés országokban, így a Magyarországon folyó illegális munkát. Aszervezet, és a mögötte álló Szovjetunió sok kommunistát mentett ki a fasiszta bíróságok kezeiből, köztük például Rákosi Mátyást. 1943-ban a szovjet párt vezetése, s maga Sztálin úgy gondolta, hogy a Németország elleni harcban, az USA-val és Nagy-Britanniával való együttműködés érdekében gesztust kell tenni a tőkés Nyugatnak. A Kommunista Internacionálét ezért feloszlatták, ami azonban súlyos történelmi hiba volt.

A II. világháború után ismét napirendre került a nemzetközi együttműködés kialakítása. 1947- ben a szovjet párt aktív közreműködésével létrejött a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája, rövidítve Kominform. A szervezet nem fogta át a világ, de még Európa pártjait sem. A szocialista országok pártjai, illetve a francia és az olasz kommunisták vettek benne részt. Az SZKP akkori vezetése a szervezetet egyértelműen a szovjet külpolitika szolgálatába kívánta állítani, nem számolt a II. világháború után létrejött körülményekkel. Figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a nemzeti kommunista pártok megerősödtek, létrejött a szocialista Kína, és elindult a gyarmatok felbomlása, ami új színekkel gazdagította az antikapitalista mozgalmat. A Kominform 1953 márciusa, vagyis Sztálin halála után lényegében nem működött, bár 1956-ig fennállt.

1957 után új munkamódszerek terjedtek el a mozgalomban. A legnagyobb pártok, a Szovjetunió Kommunista Pártja és a Kínai Kommunista Párt a kétoldalú kapcsolatokon keresztül nyújtottak széles körű támogatást a világ hozzájuk közel álló kommunista pártjainak. Ez lényegében azt is jelentette, hogy a mozgalom egyik része a Mao vezette Kínával, másik része a Hruscsov vezette Szovjetunióval tartott. A kommunista erők nemzetközi fórumainak megteremtése azonban nem került le a napirendről. Ennek formáját a nemzetközi tanácskozások jelentették. 1957. novemberében Moszkvában értekezletet tartott 12 szocialista ország kommunista és munkáspártja, köztük a kínai, albán és koreai kommunisták is. A világban ekkor 75 párt volt, mintegy 33 millió taggal. 1960. novemberében már 81 résztvevője volt az újabb moszkvai értekezletnek. Ez a tanácskozás kísérlet volt arra, hogy új alapokon újjászervezzék a mozgalmat, de világossá vált, hogy a mozgalom nem egységes. A kínai, jugoszláv és néhány más párt a saját nemzeti utat tartotta szükségesnek. 1969 júniusában Moszkvában újabb tanácskozásra ültek össze a pártok, immáron 75 kommunista és munkáspárt. A világmozgalomban ekkor 90 párt vett részt, mintegy 50 millió taggal. A mozgalom egységét nem sikerült helyreállítani. Ne feledjük! Ez már a kulturális forradalom időszaka Kínában. A szovjet-kínai feszültségek eljutottak a nyílt háborúskodásig. A tanácskozáson éppen ezért nem vett részt az albán, a jugoszláv, a kínai, a koreai, sőt a vietnami párt sem, a kubai párt pedig megfigyelőként volt ott. Távol maradt még az

indonéz, a japán, a holland, továbbá még néhány kisebb ázsiai párt is. 1987 novemberében Moszkvában került sor az 1990-91-es tőkés ellenforradalmak előtti utolsó tanácskozásra. A tanácskozás új volt abban a tekintetben, hogy 1917 óta először szociáldemokraták is jelen voltak. A nagy kibékülés azonban nem jött létre. Összesen 178 küldöttség vett részt. Nem volt jelen a Kínai Kommunista Párt, s a szociáldemokraták közül sem jöttek el az igazán jelentős pártok.

Az 1989-91-es tőkés ellenforradalmak megváltoztatták a nemzetközi kommunista mozgalom harci módszereit. Az egykori szocialista országok pártjainak vezető és kezdeményező szerepe megszűnt. 1990. november 14-15-én a szovjet kommunisták akkor még létező pártja tett egy utolsó kezdeményezést az egykori szocialista országok pártjainak összefogására. Moszkvában sor került a Bolgár Szocialista Párt, az újjászervezett Magyar Szocialista Munkáspárt, a német Demokratikus Szocializmus Pártja, a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája, a Szovjetunió Kommunista Pártja és a Csehszlovák Kommunista Párt csúcstalálkozójára. Gyorsan kiderült azonban, hogy ezek a pártok nem akarnak közös úton menni. A későbbi események ezt bizonyították is. A Gregor Gisy vezette német pártból egy baloldali szocialista reformista párt lett. A lengyel párt akkori vezetője, Aleksandr Kwasniewski a tőkés Lengyelország államfőjévé, tipikus tőkés politikussá alakult. Az oroszok egyik vezetője, Gennagyij Janajev egy év múlva puccsal igyekszik majd Gorbacsovot megdönteni. A Thürmer Gyula vezette Munkáspárt egyre markánsabb kommunista párttá fejlődött. A pártok ilyen összetételben soha többet nem találkoztak.

A Szovjetunió megszűnése azt is jelentette, hogy eltűnt az az ország, amely jól vagy rosszul, de teljes politikai súlyával és anyagi lehetőségeivel a kommunista mozgalom mögött állt évtizedeken keresztül. A mozgalom sok pártja nagy várakozással fordult Kína felé. A 90-es évektől világossá vált azonban, hogy Kína nem akarja ezt a szerepet vállalni. Más hatalmon lévő pártok lehetőségei nyilván meghaladták, vagy legalább is korlátozták egy globális szerep vállalását. Jórészt a politikai szándék sem volt meg rá. Ezért inkább regionális méretekben vállalkoztak hasonló feladatokra, például Kuba Latin-Amerikában. Más pártok, mint például a Koreai Munkapárt saját politikai és ideológiai nézeteik külföldi terjesztését segítették.

Átfogó nemzetközi együttműködés hiányában maradt a regionális együttműködés lehetősége. 1990-ben a Brazil Munkáspárt kezdeményezésére létrejött a latin-amerikai és karib-tengeri térséghez tartozó baloldali és nemzeti felszabadító mozgalmak pártjainak együttműködési intézménye, a Sao Paulo-i Fórum. A szervezet az első találkozó helyéről kapta elnevezését. A cél az volt, hogy a pártok közös megoldásokat találjanak a neoliberalista politika ellen, amely akkoriban a térségben már javában pusztított. 1990-ben 48 párt csatlakozott az együttműködéshez, jelenleg a részvevők száma meghaladja a százat. A pártok között vannak kommunista, szociáldemokrata pártok, szociális mozgalmak, sőt katolikus egyházi szervezetek is. A szervezet titkárságát a Brazil Munkapárt üzemelteti, napi ügyeiről a Munkacsoport dönt, amelynek 17 párt a tagja. A Munkacsoport készíti elő az éves tanácskozásokat. A legutóbbi tanácskozás 2007 januárjában volt. A fórum ma az Amerika-ellenes, antiimperialista erők egyik legfontosabb regionális koordinációs intézménye. Mint sok minden más, ez is utánozhatatlan latin-amerikai intézmény, bár a működése manapság modellül szolgál a “kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozásai” elnevezésű együttműködéshez.

1993 márciusában a korábbi Szovjetunió területén működő kommunista pártok, a belarusz, az azerbajdzsán, a kazah, a lett, a litván, a moldáv, az orosz, a tadzsik, a türkmén, az üzbég, az ukrán, az észt és néhány más kisebb párt képviseletében létrehozták a Kommunista Pártok Szövetsége-SZKP elnevezésű regionális együttműködési szervezetet. Élére Oleg Senyint, a korábbi SZKP egyik legendás hírű vezetőjét választották. A szervezetnek jelenleg 19 tagja van, közülük 5 párt illegalitásban van. A párt jelenlegi vezetője Gennagyij Zjuganov, aki az orosz párt elnöke is. A szervezet általában évente tart csúcstalálkozót. Legutóbb a NOSZF 90. évfordulóján rendezett ünnepség során került sor találkozóra.

A nyugat-európai térségben még 1989-ben határozta el az Olasz KP, a spanyol Egyesült Baloldal, a Dán Szocialista Néppárt és a görög Synospismos, hogy létrehozzák az Európai Parlament Egyesült Baloldali Csoportját, francia rövidítéssel GUE. Az európai fórumon ezzel vette kezdetét a nem-szociáldemokrata erők nemzetközi sokoldalú együttműködésének fejlődése. Lényege, hogy az Európai Unió azon nem-szocialista pártjai vesznek benne részt, amelyeknek van képviselőjük az Európai Parlamentben. Ez a tény egyben meghatározza a szervezet lehetőségeit és korlátait. A szervezet az Európai Parlament egyik frakciója, de nem európai párt. Európai, de nem egész Európára terjed ki, hanem csak az EU-ra. A kommunista erők fontos szerepet játszanak benne, de a közös fellépés érdekében folyamatos kompromisszumok születnek a csoport nem kommunista tagjaival. A szervezet minden választás után újjáformálódik. 1994-ben a szervezet újraalakult a spanyol, a francia, az olasz, a portugál, a görög kommunisták és a görög Synospismos képviselőiből. 1995-ben, az EU bővítése után ehhez a csoporthoz csatlakoztak a svéd, finn és dán nem-szocialista pártok képviselői is. A csoportnak magyar tagja nincs. A GUE-csoport szoros együttműködésben áll az Európai Baloldali Párttal.

Az Európai Baloldali Párt több körülmény együttes hatásaként jött létre. Egy, 1990-91-ben, a kelet-európai országokban megdöntötték a szocializmust. Ennek következtében az egykor nagy keleti pártok többsége lényegesen meggyengült. Kettő, Nyugat-Európában a keleti összeomlás csökkentette a pártok támogatói körét, számos pártot arra késztetett, hogy alkalmazkodjon a kapitalizmushoz, feladja klasszikus kommunista álláspontját. Ez annál is inkább könnyű volt, mivel a szocialista országok gyakorlatát megkérdőjelező úgynevezetett eurókommunista felfogás mindig is erős volt. Három, az Európai Unió bővítése még egy új kérdést is felvetett: képes-e az európai kommunista mozgalom keleti és nyugati része összefogni, és milyen mértékben. Négy, a mozgalom fejlődésére hatással van az a körülmény is, hogy a tőke erői az elmúlt években átfogó támadást indítottak a kommunista mozgalom ellen. Ennek része az a törekvés is, hogy a tőke az erre kész pártokat beolvassza az európai politikai pártcsaládokba. Az Európai Baloldali Párt a 2004-es európai parlamenti választások előtt jött létre. Jelenleg 19 tagja van, köztük olyan jelentős európai pártok, mint a német Bal Párt, az olasz Rifondazione, a Francia Kommunista Párt, a spanyol Egyesült Baloldal és a Spanyol Kommunista Párt. 11 párt megfigyelői státuszban vesz részt a munkában. A szervezet nem kommunista szervezet. A tagok között vannak ugyan kommunista pártok, de a többséget baloldali szocialista, újbaloldali és más reformista pártok alkotják. A párt alapítói a szocialista országok korábbi gyakorlatát eleve sztálinistának minősítették. Ezt a cseh kommunisták nem fogadták el, és ma is csak megfigyelőként vannak jelen. A legnagyobb nyugat-európai pártok, a portugál és a görög kommunista párt semmilyen formában nem támogatják a szervezetet. Az Európai Baloldali Párt számos akciót szervez, többek között az EU igazságtalanságai, a közkiadások csökkentése, a kórházak és közszolgálatok privatizálása ellen. A szervezet a tőke ellen folytatandó osztályharcot elutasítva a mozgalom feladatát “új európai politikai kultúra” kialakításában látja.

A Görög Kommunista Párt a nemzetközi mozgalom legelkötelezettebb marxista és internacionalista pártjai közé tartozik. Az internacionalista együttműködés szellemét és hagyományait évtizedek óta ápolják. A görög kommunisták a 90-es évek vége óta minden év májusában Athénbe tanácskozásra hívták a világ számos kommunista és munkáspártját. A kapitalizmus elleni harc időszerű kérdéseivel foglalkoztak, a mai helyzet jellemzésétől kezdve, a kelet-európai összeomlás okainak vizsgálatán át, egészen a szakszervezeti munka kérdéséig. 2004-ban az Európai Baloldal Párt megalakulásakor nyilvánvalóvá vált, hogy Európa nagy kommunista pártjai között nincs egyetértés. A Francia KP, az olasz kommunisták, a német Bal Párt, a spanyol Egyesült Baloldal lényegében revízió alá vették a szocialista országok történetét. Megakadályozták, hogy a pártok európai összefogásához csatlakozzanak olyan nagy pártok, mint az orosz, az ukrán kommunisták. A volt szocialista országokból csak az új EU-tagállamok pártjait fogadták el. A tőke elleni harcot egyre inkább felváltották a tőkéhez, az EU-hoz való alkalmazkodás politikájával. Ebben a helyzetben a Görög KP nem csatlakozott az új párthoz. Példáját követte a Portugál KP és a ciprusi AKEL is. A görög és a portugál kommunisták azonban nem szánták rá magukat a teljes szakításra. Nem hoztak létre egy másik európai jellegű pártot. Ugyanakkor rendszeressé tették a Kommunista és Munkáspártok Nemzetközi Találkozóit. 2005-ben Athénban, 2006-ban Lisszabonban, 2007-ben pedig Minszkben volt találkozó. A megelőző athéni találkozókkal együtt a minszki immáron a kilencedik találkozó volt. A minszki találkozón a világ 72 pártja vett részt. Újdonsága volt, hogy jelen volt a Kínai KP is. A találkozókat a Munkacsoport készíti elő, amelyben a legnagyobb pártok vannak. Működik egy szerény Szolidaritási Alap is. Ez az alap könnyíti meg a legszegényebb pártok részvételét.

A Magyar Kommunista Munkáspárt az internacionalista szolidaritás és együttműködés híve. Részt vesz a Kommunista és Munkáspártok Nemzetközi Találkozóin. Minszkben kezdeményeztük a sokoldalú együttműködés kibővítését ideológiai kérdésekre, és a meglévő szervezetek intézményesítését. A Munkáspárt sürgeti új nemzetközi együttműködési szervezet, új Internacionálé létrehozását.