A Kommunista Kiáltvány
A továbbiakban megismerkedünk a Kommunista Kiáltvánnyal. 2008. február 21-én volt ugyanis 160 éve annak, hogy megjelent. Önmagában már ezért is érdemes foglalkozni vele, de van ennél egy súlyosabb ok is. A Kommunista Kiáltvány a munkásmozgalom legolvasottabb anyaga. A tőke című marxi műről is sokan hallottak, de összehasonlíthatatlanul kevesebben olvasták. A Kommunista Kiáltvány a munkásmozgalom alapműve, nagyjából olyan, mint a keresztényeknél a Biblia. A Biblia minden rendes hivő házában megvan, s nem ártana, ha a Kommunista Kiáltvány ott lapulna minden öntudatos munkás zsebében. A Kommunista Kiáltvány egy szemléletmód kifejezése, szellemi iránytű. Ez a szellemi iránytű működik ma is, igaz, meg kell tanulnunk olvasni. Most ehhez nyújtunk segítséget. Szerencsére nagy elődeink ebben már eleve segítségünkre voltak. Olyan nyelven írták a Kiáltványt, amit akkor is, ma is, viszonylag könnyű olvasni. Nem véletlen! A 19. század közepén már elég fejlett volt a kapitalizmus. Ez azt is jelentette, hogy az egyes munkások kezdtek osztállyá formálódni. Kezdték felismerni közös érdekeiket, közös cselekvési lehetőségeiket. Most már többre volt szükség! Meg kellett magyarázni a munkásnak, hogy mi a kapitalizmus, hogy jutottak ide, mit tehet, ha nem akar elpusztulni. Karl Marx (1818-1885) és Friedrich Engels (1820-1895) 1847-ben erre vállalkozott. Egyszerűen, de mégis tudományosan, érthető nyelven, de mégis igényesen a munkásoknak megmagyarázni a marxizmus lényegét. Erről szól a Kommunista Kiáltvány. Ez teszi időszerűvé ma is. A mai magyar munkás kezd ébredezni, magyarázatokat keres. A Kommunista Kiáltvány újraolvasásával, mai értelmezésével ebben segíthetünk neki.
Az ilyen művek nem úgy születnek, hogy a szerzők beülnek egy kényelmes szobába és leírják azt, ami eszükbe jut. Még az sem elegendő, hogy könyvtárakban hosszas elméleti kutatásokat végezzenek. A marxizmus legjelentősebb művei az elmélet és a gyakorlat összekapcsolásából születtek. Marx is, Engels is művelt, képzett emberek voltak. Engels a gyakorlatban is ismerte a kapitalizmus működését, hiszen vállalkozó, textilgyáros volt. 1844 őszén találkoztak először, és rögtön elindult a közös gondolkodás. Mindketten szereztek ismereteket a gyakorlati munkásmozgalomról is. Marx 1843-44-ben a párizsi német és francia szervezetekkel, Engels viszont 1842-44-ben az angol chartista mozgalommal került szoros kapcsolatba. A chartisták az 1830-40-es években, Angliában azért küzdöttek, hogy mindenkinek legyen választójoga, beleértve a munkásokat is, és a társadalom szegény rétegei szociális támogatást kapjanak. Marx és Engels támogatásával 1846-ban, Brüsszelben, majd több nagyvárosban Kommunista Levelező Bizottság elnevezésű szervezeteket létesítettek. Mit csináltak ezek a szervezetek? Ez még nem a kemény osztályharc bolt, de már a kezdet. Ezekben a bizottságokban a munkások tanultak, vitatkoztak, készültek a politikai küzdelemre. 1847-re ezekből a bizottságokból jött létre a Kommunisták Szövetsége. Az új, ideiglenes szervezeti szabályzat rögzítette: ,,A Szövetség célja a burzsoázia megdöntése, a proletariátus uralma, a régi, osztályellentéteken alapuló polgári társadalom megszüntetése és az új, osztály és magántulajdon nélküli társadalom megalapítása.” A kongresszus a szövetség régi, utópista jelszavát (,,Minden ember testvér!”) felcserélte a ,,Világ proletárjai, egyesüljetek!” kommunista jelszavával. Ennek a szövetségnek lett elnöke Marx, a párizsi szervezevezetője pedig Engels. A Kommunista Kiáltvány tehát elméleti válasz a kor által felvetetett gyakorlati kérdésekre, az élő mozgalom kérdéseire. A mi helyzetünk hasonló. Mi is tagjai vagyunk egy élő, küzdő pártnak, és a gyakorlati kérdésekre elméletileg megalapozott válaszokat kell adnunk.
A Kommunista Kiáltvány eredetileg németül jelent meg. Minden országban a munkásmozgalom fejlődésének fontos állomása és egyben próbája is volt a kiáltvány lefordítása. Aki le tudta fordítani, az többnyire alkalmazni is tudta, és ez volt a lényeg. Magyarul 1896-ban jelent meg először, az első fordítást Krejcsi Rezső (1859-1937) végezte, aki jogász és publicista volt. Azt követően még sokan lefordították annak függvényében, ahogyan a nyelv és ezen belül a mozgalmi nyelv is változott. 1945 után az alapfordítást Rudas László (1885-1950) marxista filozófus, egyetemi tanár végezte el. A Kiáltványt az Internetről le lehet tölteni, de a Munkáspárt is kiadta azt, alapszervezeteitől meg lehet rendelni.
A Kommunista Kiáltvány számos mondata vált szállóigévé. Idézgetjük őket, bár nem mindig gondoljuk végig igazi jelentésüket. “Kísértet járja be Európát - a kommunizmus kísértete.” Ezzel a mondattal kezdődik Marx és Engels műve. A kísértet szó egy kicsit furcsa ma már, tudjuk be, a szerzők romantikára való hajlamának. Marx és Engels e mondata nem szorul magyarázatra. Megszületett a munkásosztály, amely csak akkor képes érdekeit megvalósítani, ha felveszi a harcot a tőkésekkel szemben. Ennek a harcnak az eszméje, eszmerendszere a kommunizmus. Izgalmasabbak az ezután jövő mondatok. Főleg azért, mert mintha a máról szólnának. “Szent hajszára szövetkezett a kísértet ellen a régi Európának minden hatalma.“ Akár most is írhatnánk. Az antikommunizmus nem új jelenség. A tőke azért lépett fel az első perctől kezdve és lép fel ma is a kommunistákkal szemben, mert ők a tőke fő ellenségei. A kapitalizmusban sokféle nézet, áramlat, szervezet van. A nacionalisták a népeket uszítják egymás ellen. Az idegengyűlölők a törököktől, araboktól akarják a nyugat-európai országokat megmenteni. Most Németországban alakult egy anti-iszlám párt. A fajüldözők a zsidókat, a cigányokat, a négereket támadják. A fasiszták emberek millióit pusztították el. A terroristák embereket, országokat tartanak rettegésben. Ezek az erők nem egyformák. De egyben közösek: egyikük sem akarja a tőkés rendszert felszámolni és helyébe közösségi társadalmat hozni. A kommunisták viszont igen! A tőkés erők ezért mindig meg fogják tűrni a szélsőjobboldalt, a vallási és egyéb szélsőségeket, sőt még saját céljaikra is fel fogják használni őket, de sohasem fogják elfogadni a kommunistákat. Marxnak és Engelsnek a bevezetőben van még egy érdekes gondolata: “akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon lévő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágja vissza a kommunizmus megbélyegző vádját.” Vagyis, ha valakire azt mondják, hogy kommunista, az még nem feltétlenül az. A Fidesz ma az MSZP-re mondja, hogy kommunista. Ők is tudják, hogy ez nem így van, de a tőkés rendszerben kommunistának lenni egyenlő az eredendő bűnnel. A Fidesz ezért próbálja rájuk erőltetni a kommunista jelzőt. De van a dolognak egy másik oldala is. A polgári erők, ahogyan Marx és Engels írja, még a “haladottabb ellenzékiek” is rettegnek attól, hogy összemossák őket a kommunistákkal. Amikor a Munkáspárt teljes Elnökségét perbe fogták, sok ember mondta, hogy felháborító, alkotmánysértő, és egyetértenek velünk, de mégsem állt ki nyilvánosan a Munkáspárt mellett egyetlen politikai erő sem. 2007-ben, amikor a Munkáspárt nemzetközi konferenciát akart rendezni a szélsőjobboldali jelenségekkel való küzdelemről, szinte mindenütt elutasításba ütközött. Vagyis vannak, akik küzdenek a szélsőjobboldal ellen, de a kommunistákkal nem hajlandók szövetkezni.
Ezt a gondot Marx és Engels is tapasztalta. Mi volt az ő receptjük a megoldásra? Mit tehetünk mi most? Nos, Marx és Engels nagyon egyszerű választ adtak. Ha a kommunisták erővé váltak, akkor fejtsék ki nézeteiket, igyekezzenek eljuttatni tényleges álláspontjukat az emberekhez, és meggyőzni őket. “Legfőbb ideje, hogy a kommunisták az egész világ előtt nyíltan kifejtsék nézeteiket, céljaikat, törekvéseiket, és a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel magának a pártnak a kiáltványát állítsák szembe.” Nagyjából ezt tesszük mi is, amikor terjesztjük A Szabadságot, áruljuk a Balszemmel kötetet. Ezt tesszük akkor is, amikor azt mondjuk, hogy mi a kórházak eladásának ellenfelei vagyunk, és készek vagyunk együttműködni azokkal, akik ugyanezt akarják. Ettől teljesen független kérdés, hogy mi és ők mit gondolunk a kapitalizmusról.
Ezt tesszük akkor is, amikor közös nemzetközi fórumokon, például legutóbb Minszkben a saját álláspontunkat állítjuk szembe “a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel.” A kommunisták elleni fellépést Marx és Engels természetesnek tartotta. Ez következik abból, hogy a tőke és a munkás alapvető érdekellentétben állnak egymással. A tőke akkor gazdagodik, ha többet vesz el a munkástól. A munkás pedig tudja, hogy csak az az övé, amit kiharcol magának, azaz elveszi a tőkéstől. Az osztályharc éleződése, a kommunisták elleni fellépés bizonyos értelemben jó jel. Marx és Engels az mondja: „A kommunizmust immár az összes európai hatalmak hatalomnak ismerik el.” Vagyis, értsük meg, hogy nem azért nem hívnak meg bennünket a TV-be, mert gyengék vagyunk, hanem azért, mert nagyon is jól tudják, hogy erő vagyunk, vagy ha tetszik, kísértet a mai Európában.
“Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.” - kezdi Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány első fejezetét. Ne felejtsük, hogy 1848-ban vagyunk, és arra kaptak megbízást, hogy fegyvert adjanak az ébredező munkásság kezébe. Ma éppen ezt a marxi tételt támadják. Marxot ma tanítják számos nyugati egyetemen. Félnek tőle, ezért a marxizmust éppen a lényegétől igyekeznek megfosztani. “Marx a 19. század nagy filozófusa volt.” - hirdetik jó hangosan, ezzel az ártatlan szobatudósok közé skatulyázzák be. Még azt is elismerik, hogy Marx közgazdász volt, aki zseniálisan leírta a tőke működését. Az osztályharc marxi elméletét azonban - ne nevess - antimarxistának kiáltják ki, a marxi tételek leegyszerűsítésének, sőt elferdítésének minősítik. A magyarázat pofonegyszerű. Ez az egy mondat a kiáltvány, sőt a marxizmus lényege is. Az osztályharc elmélete fegyver, a munkás szellemi fegyvere. Olyan eszköz, amellyel meg tudja magyarázni saját helyét a társadalomban, sőt arra is választ kap, hogy mit kell tennie. A tőkés ezért akarja elvenni tőle. Ha a munkástól elveszik a marxizmust, akkor valami más elmélet kerül a helyébe. Van elég példa a mában. A munkást azzal igyekeznek megszédíteni, hogy a tőkés társadalomban esélyegyenlőség és verseny van. Győzzön a jobbik, a tehetségesebb! Nem ezt halljuk a kormánytól minden nap? Miközben tudjuk, hogy a gazdag és szegény nem egyenlő eséllyel indul. A multi és a magyar vállalkozó között nem verseny van, hanem a multik egyoldalúan tönkre teszik a hazaiakat. Marx és Engels szellemi fegyvert adott 1848-ban az akkori munkásnak. Ezt a fegyvert a mai munkás is használhatja. Éppen azért, mert a kapitalizmus, a kizsákmányolás lényege nem változott.
De térjünk vissza a Kiáltványhoz! Marx történelmi példák egész sorával bizonyítja, hogy az évezredek során változott a kizsákmányolás formája, változtak a szereplői, de a lényeg változatlan maradt. A földesúré volt a föld, a jobbágy az ő földjén dolgozott. A földesúr akkor vált gazdagabbá, ha jobban megsarcolta a jobbágyát, többet dolgoztatta, egyszóval jobban kizsákmányolta. Ha a jobbágy jobban akart élni, netán szabadon, akkor bizony szembe kellett szállnia a földesúrral. 1514-ben Dózsa György bizonyára szívesen választott volna kényelmesebb megoldást, mint az igen kockázatos parasztháború. De gyorsan rájött arra, hogy a főuraknál nem lobbizni, barátkozni. Egy eszköze maradt: az osztályharc, sőt annak is legkeményebb formája, a felkelés. Marxista volt-e Dózsa? Természetesen nem, de felismerte, hogy a magyar paraszt érdekeit csak a földesurak ellenében valósíthatja meg. Osztályharc létezett Marx előtt is. Osztályharc létezik akkor is, ha mi nem ismerjük fel. Az osztályharc törvényszerűen létezik, nem attól függ, hogy a szereplők jók vagy rosszak. Attól törvényszerű, amit Dózsa parasztjai is felismertek: nem lehet egyszerre gazdag a paraszt is, a földesúr is, a tőkés is meg a munkás is. Megdöbbentő, hogy mennyien álltatják magukat most is azzal, hogy például az egészségügyi törvény nem politikai kérdés. A politikai szót nyugodtan helyettesíthetjük az osztályharc szóval. Ha a tőkés kezébe kerül az egészségbiztosítás, a munkástól, a dolgozótól fog pénzt elvenni, akár felismeri ezt a munkás, akár nem. Akkor már jobb, ha felismeri, mert akkor legalább harcolhat ellene. A lényeg az, hogy a tőke csak a munkás kizsákmányolásával gazdagodhat. “Elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásával végződött.” Ez a klasszikusok ajándéka a ma élőknek.
Kanyarodjunk egy pillanatra vissza a történelemhez. 1789-ben, Párizsban győzött a polgári forradalom. A tömegek új jelszavakkal mentek az utcára: szabadság, testvériség, egyenlőség. Nem csak mentek, el is hitték őket. A legborzasztóbb az, hogy sokan ma is elhiszik. A polgár, a tőkés tényleg szabad lett, egyenlő lett az egykori földesurakkal. A munkás azonban nem lett egyenlő a tőkéssel. És természetesen ma sem az. “A hűbéri társadalom pusztulásából keletkezett modern polgári társadalom nem szüntette meg az osztályellentéteket. Csak új osztályokkal, az elnyomás új feltételeivel, a harc új formáival cserélte fel a régieket.” Ezt mondja nekünk Marx és Engels. A francia forradalom jelszavai tehát szépek, csak nem igazak. Marx és Engels azonban egy jó hírrel is szolgálnak nekünk. Az osztályharc ugyan nem szűnik meg, de egyszerűbb felismerni az ellenséget. “Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra.” Hát, igen! Ha az ellenséget felismertük, már fél siker. Ha az MSZP-t és a Fideszt nem húsz évvel ezelőtti élmények alapján értékeljük, hanem mindkettőben felismerjük a tőkést, már tudjuk, hogy hova kell szavazni legközelebb.
A Kommunista Kiáltvány első fejezete a “Burzsoák és proletárok” címet viseli. Az idősebb olvasóink jól emlékeznek arra, hogy a szocializmus idején elég gyakran használták a burzsoá szót. Népiesen leegyszerűsítve, mint burzsuj a mozgalmi dalokba is bekerült. Manapság azonban alig hallani. Mit is jelent ez szó? Az egyik szerzővel, Engelsszel válaszolunk: “Burzsoázián a modern tőkések osztálya értendő, akik a társadalmi termelési eszközök tulajdonosai és bérmunkát alkalmaznak.” Ez a kifejezés mai is minden további nélkül pontos és jó. Ez az, ami összeköti a multit, a magyar bankárt, a nagyberuházót, a sörgyárost. És ez az, ami el is választja a társadalom minden más rétegétől, azoktól, akik nem tulajdonosai a termelési eszközöknek, a gyáraknak, bankoknak. A proletár szóval sem találkozunk manapság. Van itt minden, a munkavállalótól kezdve az állampolgárig, csak proletár nincs. Ha néha mondják, akkor inkább becsmérlő szándékkal. Pedig proletár van bőséggel, és a jelentése is egyszerű. “Proletariátuson pedig a modem bérmunkások osztálya értendő, akik, minthogy nincsenek saját termelési eszközeik, kénytelenek eladni munkaerejüket, hogy megélhessenek.” Ez is Engels megfogalmazása. Ez köti össze a hipermarket pénztárosát, a vasutast, a varrónőt, az ápolónőt, sőt a banki alkalmazottat is. És ez különbözteti meg azoktól, akiké a gyár, a bank, a hipermarket.
Marx és Engels ebben a bizonyos első fejezetben kifejti a polgárság, a burzsoázia történelmi szerepét. Miért fontos ez? Azért, mert ez egy lényeges szemléleti kérdés. A tőkés a mi ellenfelünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem ismerjük el azt, hogy burzsoázia tette naggyá és vonzóvá Londont, Párizst. Nem jelenti azt, hogy ma nem ismernénk el, hogy a tőkés rendszer szülte meg a számítógépet, az Internetet, a mobiltelefont, tette tömegessé az emberek utazását. Ugyanakkor nem esünk hasra a tőkés rendszer fejlődése előtt. Két okból sem. Egyrészt, mert tudjuk, hogy a fejlődés, a terjeszkedés természetes igénye. “A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat.” - olvashatjuk a Kommunista Kiáltványban. De van egy másik ok is. Nevezetesen az, hogy látjuk ennek a fejlődési és terjeszkedési kényszernek a negatív, pusztító következményeit is. “A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt.” - mondja Marx és Engels. Mi, a ma élők ezernyi példával támaszthatjuk alá. Magyarországon a tőkés rendszerváltás együtt járt a nemzeti ipar megsemmisítésével. Ma már csak az emlékeinkben él a televíziókat gyártó Videoton, az európai busztermelésben élenjáró Ikarus, vagy a magyar műszeripar fellegvára, a MOM. Ugyanez igaz a magyar mezőgazdaságra, amely egykor képes volt ellátni az egész országot, sőt exportra is jutott. Ma pedig majdnem mindent importálunk. A tőke - ahogyan ezt Marx és Engels előrelátta - pusztítja az emberiség szellemi értékeit is. Az egyik oldalon mindenki számára megvásárolhatóvá tette a plazma-televíziót, a DVD-t, lassanként a házimozit is, mivel ez a gazdasági érdeke. A másik oldalon ezeken a nagyon korszerű eszközökön keresztül nem valós értékeket továbbít, hanem a legsilányabb, legagresszívebb, legbutítóbb “tömegkultúrát”. Ez viszont a tőke politikai érdeke.
A tőkés rend azt is jelenti, hogy a termelési viszonyok is tőkések. “Az ipar és a kereskedelem története évtizedek óta nem egyéb, mint annak a története, hogyan lázonganak a modern termelőerők a modern termelési viszonyok ellen, azok ellen a tulajdonviszonyok ellen, melyek a burzsoáziának és uralmának életfeltételei.”- olvassuk a Kiáltványban. Ezt látjuk ma is. Az emberi környezet megvédése az egész emberiség alapvető érdeke, és technikailag ma már lehetséges is lenne. A termelési viszonyok, az a tény, hogy a tulajdon a tőke kezében van, ezt megakadályozza. Vagy például a számítógépek korában technikailag az is lehetséges lenne, hogy akár minden ember közvetlenül szavazzon, beleszóljon az állami ügyekbe. A tőkés rendszer azonban ezt nem akarja. Mesterségesen konzerválják a pártrendszert. Hiába járatódtak le Magyarországon a parlamenti pártok, és ezen keresztül a polgári többpártrendszer, a tőke nem fogja megváltoztatni.Marxtól és Engelstől azonban kaptunk még egy fontos útravalót. A kapitalizmus nem lehet örök. A tőke, mint láttuk a 20. században, nagyon sokáig nagyon sok trükkel képes fenntartani uralmát. A termelőerők fejlődése azonban kikényszeríti a termelési viszonyok változását. A számítógép, az Internet eddig eltitkolt tudáshoz juttatja a munkást, a tömeges utazások könnyebbé teszik a munkásosztály felvilágosítását és szervezését. Olvassuk csak a Kiáltványt: “De a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, amelyek halálát okozzák; megszülte azokat a férfiakat is, akik e fegyvereket forgatni fogják - a modern munkásokat, a proletárokat. Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya”. Ők pedig az eljövendő forradalom hordozói. Egyszóval, nem kell elkeserednünk!
Nem születünk katonának. - írta Konsztantyin Szimonov. Mi hozzátehetjük: osztályharcosnak sem születünk. Az osztályharcot meg kell tanulnunk. Hozzá kell formálódnunk. Marx és Engels a Kiáltvány első fejezetében ezt az utat írják le, a tulajdon nélküli dolgozó fejlődését a tudatlan, becsapott munkástól az edzett osztályharcos emberig. Ez az a munka, amit mi, a Munkáspárt végzünk. “A proletariátus különböző fejlődési fokokon megy át. Harca a burzsoázia ellen létezésével kezdődik.” - olvashatjuk a Kiáltványban. Mindjárt tegyük is hozzá: akkor ér véget, amikor már nem lesz burzsoázia. Ezt az igazságot elfelejtették elődeink a szocializmusban, és ezért drága ajándékkal fizettünk, a munkás és a nép hatalmával. A marxi-engelsi ismertetés azért is izgalmas, mert szinte a mát, napjainkat látjuk magunk előtt. Változtak az elnevezések, egyes fogalmak, de a lényeg maradt. Figyeljük csak! “Eleinte az egyes munkások, azután egy gyár munkásai, majd egy munkaág egy helységben dolgozó munkásai harcolnak az ellen az egyes burzsoá ellen, aki közvetlenül kizsákmányolja őket.” Nos, nem így kezdődik nálunk is? Nem a konkrét cég konkrét tulajdonosa, menedzsmentje ellen tiltakozunk? De, bizony igen! De ne becsüljük le, hiszen valahol el kell kezdeni. 160 év alatt azért tanultunk valamit. Ma már nem törik össze a gépeket. Egykor a munkás a gépben látta az ellenséget, és csak később jött rá, hogy a tőkés a hibás. Úgyhogy, ha kevés a fizetésünk, ne a számítógépet törjük össze, hanem a tőke ellen fogjunk össze. Jobban járunk. 160 év alatt megváltozott az is, hogy ma már nem kell küzdenünk a feudális urak ellen. A feudalizmus hercegestől és báróstól mára megszűnt. A mai kapitalista Magyarországon nem kell a földesurak ellen küzdeni, az egyházi nagybirtok ellen sem, mert ez már a múlté. Ha szabad azt mondani, könnyebb, mert tisztán a kapitalisták, s tőkések ellen kell harcolni.
A kapitalizmus azonban nem egy leányálom. A sok százezer vállalkozásból, ami elindult húsz éve Magyarországon, a többség eltűnt. Felfalták a multik, vagy lenyelték a nagy magyar cégek, vagy egyszerűen tönkrementek. A munkás bére bizonytalanná vált. Nézd meg, hogy hány embert foglalkoztatnak ma is feketén, hány embert nem jelentenek be a munkaadók! Mi is kezdünk rájönni, hogy a szabályok nagyjából mindenütt azonosak. Hiába mégy el az egyik kft-től a másikba. Az egyik tőkés is kizsákmányol, meg a másik is. Ráadásul még a tőkésállam is vesz el a pénzedből az adókkal. Mit lehet tenni? A Kiáltványban ezt olvashatjuk: “Az egyes munkás és az egyes burzsoá közti összeütközés mindinkább két osztály összeütközésének jellegét ölti. A munkások elkezdenek egyesüléseket alakítani a burzsoák ellen; tömörülnek munkabérük megvédelmezésére. Sőt állandó szövetségeket is alapítanak, hogy ezen alkalmi zendülések esetére gondoskodjanak a maguk ellátásáról.” Ez a folyamat zajlik nálunk is. Nem elég gyorsan talán, de zajlik. Például a postai kézbesítőknek korábban nem volt saját szakszervezetük. Az elmúlt években rájöttek, hogy szükségük van rá és megszervezték, és tavaly már komoly akciókat hajtottak végre a munkahelyük és a bérük érdekében. Itt jön Marx és Engels nagyon fontos és időszerű megjegyzése. “Egyszer-másszor győznek a munkások, de csak ideig-óráig. Harcaik tulajdonképpeni eredménye nem a közvetlen siker, hanem a munkások egyre szélesebben terjedő egyesülése.” Fordítsuk le a mai feladatok nyelvére. Ha nem sikerül az egészségbiztosítás magánosítása elleni népszavazás, feltétlenül vereségként kell megélnünk? Persze, ha nem sikerül, nem győztünk. De összefogtuk a dolgozó emberek egy részét egy konkrét kérdésben. Olyat tettünk, amire korábban nem volt mód. A népszavazást és minden más akciót nem csak a közvetlen célért folytatjuk, hanem a benne rejlő szélesebb lehetőségért is. Mindig erre gondoljunk!
Marx és Engels azt is felismerte, hogy a tőkés rendszer fejlődése megteremti a munkásosztály harci eszközeit is. 160 éve azt írták, hogy az osztályharcot “előmozdítják a nagyipar által létrehozott egyre növekvő közlekedési eszközök, amelyek a különböző helységek munkásai között kapcsolatot teremtenek. Márpedig csak erre a kapcsolatra van szükség, hogy a sok, mindenütt azonos jellegű helyi harc nemzeti méretű harccá, osztályharccá központosuljon.” Akkoriban a vasút, a távíró jelentette a gyorsaságot. A marxi kor munkáserői ki is használták mindkettőt. Angliában a különböző városok munkásait például úgy tudták összehozni, hogy vasárnap különvonatot béreltek, és azzal vitték egy helyre őket. Ráadásul a vasút engedményt adott, mert sok embert utaztattak. Gondolj bele a mai lehetőségeinkbe! Manapság mobiltelefonon azonnal bárkit bárhol el lehet érni. Az Interneten sok ezer emberhez lehet pillanatok alatt eljutni. Ilyen lehetőségek nemhogy Marx idején nem voltak meg, de még húsz éve sem. Ma már nem stencilezünk, nem használunk írógépet sem, hanem számítógépen dolgozunk. Gyorsabban, olcsóbban, hatékonyabban. Ez jelenti azt, hogy a tőkések ellen a saját maguk által feltalált eszközökkel küzdünk. Ezekkel az eszközökkel azonban valóban élnünk kell. Ezért tettük a Munkáspárt Központi Bizottságában alapkövetelménnyé, hogy minden KB-tagnak legyen mobiltelefonja és e-mail-összeköttetése. Ezért szeretnénk, ha minden megyében felállnának a munkáspárti hírközpontok. A 21. században nem lehetünk meg e nélkül.
Tapasztalatból tudjuk, hogy sok munkásember van, ha tetszik sok proletár van, de nem minden proletár egyben kommunista. A Kiáltványban Marx és Engels egy fejezetet szentelnek ennek a kérdésnek. Ha jól belegondolunk, ez ma is a fő kérdés. Hogy győzheti meg a kommunisták maroknyi csapata a proletárok nagy létszámú seregét? Marx és Engels válasza egyszerű. A kommunisták nincsenek felvértezve valamilyen fantasztikus képességekkel. A kommunisták két dologban azonban különböznek: szervezettebbek, mint más, hasonló követelésekkel fellépő erők, és elméletileg pontosan tudják a fejlődés törvényszerűségeit. “A kommunisták tehát a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják; az elmélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy világosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit.”- olvasható a Kiáltványban.
Ezt a mai tapasztalatok is alátámasztják. A mai Magyarországon ugyan nem beszélhetünk több proletárpártról, de igenis vannak olyan civilszervezetek, szakszervezetek, amelyek hasonló követelésekkel lépnek fel. Mi legyen a mi viszonyunk? Menjünk oda, és minden áron mi akarjunk vezetni? Ez az út nem járható. Mi azzal tudunk segíteni a proletárkövetelésekkel fellépő szakszervezeteknek, ha tapintatosan elmondjuk a tőke mai működését. Sok olyan új szervezet van, amelynek nincs még elég tapasztalata. A munkaadók, akik mögött szakemberek, jogi szolgálat áll, könnyen átverik a tapasztalatlan harcostársainkat. Vannak olyan szakmák, ahol nincs szakszervezet, vagy a munkások megalkuvónak tartják a hagyományos szakszervezeteket. Ezekben a helyzetekben sokat tehet a Munkáspárt. Nagy segítséget adhatunk saját harci tapasztalataink átadásával. Most például az egészségbiztosítási népszavazási aláírásgyűjtésnél mindenki elismerően szólt arról, hogy a Munkáspárt 2004-ben már összegyűjtött 300 ezer aláírást, tehát van konkrét harci tapasztalatunk. Néhány évvel ezelőtt, amikor a közszolgáltatások privatizálása ellen tüntetünk másokkal együtt, mi a nagyobb szervezettségünket tudtuk a közös cél szolgálatába állítani. Több embert mozgósítottunk, tudtuk, hogy hangosításra is szükség van. Ezeknek az aprónak látszó dolgoknak igen nagy jelentőségük lehet.
Eszméink ereje nem csupán abban van, hogy hiszünk a szocialista forradalomban. Eszméink ereje abban van, hogy tudományos magyarázatot adunk a tőke működésére. Megértetjük az emberekkel, hogy a kapitalizmusban ez nem lehet másként. A tőkés a kizsákmányoló, a munkás a kizsákmányolt. Megértetjük a munkással, hogy ha ezen változtatni akar, akkor nem egyik vagy másik tőkés pártra kell szavazni, elfogadva annak manipulációját, hanem fel kell lépni a tőkés rendszer ellen. Meg kell változtatni a tőkés rendszert, és szocializmust kell a helyébe teremteni. A harc elkerülhetetlen. De ha ezt tudjuk, úgy fel tudunk készülni, és tudunk győzni. A Kommunista Kiáltvány II. fejezetében a szerzők éppen ezt fejtik ki, a tőke, a kizsákmányolás, a harc logikáját. Első olvasatra talán nem egyszerű megérteni. Ennek oka az, hogy sem a marxi kor munkásának, sem a mai kor dolgozó emberének nincsenek ilyen kikristályosodott osztályharcos tapasztalatai. A Kiáltvány éppen abban segít, hogy a gyárban, a postán, az életben szerzett sokféle tapasztalatunkat egységes elméleti és politikai rendszerré alakítsuk. Elfogadják-e a munkásszervezetek a kommunisták segítségét? A tapasztalat az, hogy nem feltétlenül és nem azonnal. Sokan tartanak attól, hogy a tőkés munkaadók meglátják, megtudják, és ez rossz fényt vet rájuk. Időt is kell adni ezeknek a szervezeteknek, hogy felismerjék a Magyar Kommunista Munkáspárt lehetőségeit. Utána szívesen fogadják a közeledésünket, mert megértik, hogy mit akarunk. Mit is írt Marx és Engels? “A kommunisták elméleti tételei korántsem egyik vagy másik világboldogító által kitalált vagy felfedezett eszméken, elveken nyugszanak. E tételek csupán általános kifejezései a meglevő osztályharc, a szemünk láttára végbemenő történelmi mozgalom tényleges viszonyainak.”
Ha gazdag vállalkozóval beszélgetünk, gyakran hallani az ismert érvüket: ezt a gyárat két kezem munkájával építettem, ebben a cégben az én munkám van. Mivel saját munkája gyümölcsének tekinti, úgy véli, hogy ez csak az övé. Nekünk azonban tudnunk kell valamit: ahhoz, hogy valakinek gyára legyen, nem elég a személyes tehetség, az egyéni elszántság. Még önmagában a pénz sem elég. Ha így lenne, mindenkinek lenne gyára, vagy majdnem mindenkinek. Ahhoz, hogy nekem gyáram legyen, és az működjön is, találnom kell olyan embereket, akik hajlandóak a munkaerejüket nekem eladni. Ilyen emberek pedig nem jönnek önként, csak akkor, ha az élet rákényszeríti őket. Egy középiskolai matematikatanár csak akkor jön el a gyáramba raktárosnak, ha már más választása nincs. A korábban önálló műhellyel rendelkező autóműszerész csak akkor adja el nekem a munkaerejét, ha rákényszerül a saját műhelye bezárására, és neki sem marad más lehetősége. A Kiáltvány ezért mondja a következőket: „Tőkésnek lenni nemcsak tisztán személyi, hanem társadalmi helyzet elfoglalását is jelenti a termelésben. A tőke közösségi termék, és csak a társadalom sok tagjának együttes tevékenységével, sőt végeredményben csak valamennyi tagjának együttes tevékenységével hozható mozgásba.” A kapitalizmusban tehát a tőkéssé válás nem csupán, és főleg nem személyi tulajdonságok függvénye. Ezt nem árt a mai fiataloknak elmondani, akik úgy gondolják, hogy a tőkés piacgazdaság a nagy lehetőségek helyszíne, ahol bárkiből bármi lehet. Nem lehet!
A kommunisták éppen a fenti marxi-engelsi tétel alapján formálnak jogot a magántőke társadalmasítására, ami lehet államosítás vagy bármilyen más forma. “A tőke tehát nem személyi, hanem társadalmi tulajdon. Ha tehát a tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi tagjáé, akkor nem személyi tulajdon változik át társadalmivá. Csupán a társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tulajdon elveszti osztályjellegét.” Ezek Marx és Engels gondolatai. Azaz, amit a kapitalizmus a munkástömegek kizsákmányolásával megteremt, nem tekinthető egy vagy néhány ember személyi tulajdonának. Abban a pillanatban, amikor ez a tulajdon a társadalom kezébe kerül, már nem magántulajdonról van szó, nem olyan erőről, amellyel másokat ki lehet zsákmányolni, hanem visszakapja eredeti értelmét. A gyár előállít valamit, amire az embereknek, a társadalomnak szüksége van. Marx és Engels nagyon érdekes gondolatot vetnek fel. “Rémüldöztök, hogy mi meg akarjuk szüntetni a magántulajdont. De fennálló társadalmatokban a társadalom tagjainak kilenctized részére nézve megszűnt a magántulajdon; a magántulajdon éppen azáltal létezik, hogy a társadalom kilenctized részére nézve nem létezik.” Ez a lényeg! A tőkés magántulajdona csak azért létezik, mert a munkásnak nincs magántulajdona. A multinacionális vállalatok magántulajdona csak azért létezik, mert a nemzeti vállalatok magántulajdonát megsemmisítik. Az USA és a vezető tőkés országok magántulajdona csak azért létezhet, mert a világ legnagyobb részének nincs magántulajdona.Ebből következik a megoldás: a magántulajdont fel kell számolni, és társadalmi tulajdonba kell venni. “Ilyen értelemben a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése.” - foglalják össze a klasszikusok.
Aki ezt elismeri a marxizmusban, az már nehezen tévelyeg el a gyakorlati politikában is. A tőkés ugyanis önmagától nem adja oda a magántulajdont. Ha elvesszük a tőkéstől a magántulajdont, nem egyszerűen a gyárát vesszük társadalmi tulajdonba, hanem az ő társadalmi helyét változtatjuk meg. Magántulajdon nélkül ugyanis már nem képes másokat kizsákmányolni, azaz már nem tőkés. Könnyű belátni két dolgot. Először, a kapitalizmus nem változik meg, ha nem szüntetjük meg a tőkés magántulajdont. Igaz, a másik oldala is. Amíg bárhol van tőkés magántulajdon, ott lehetőség van a kapitalizmusra. Lenin óta tudjuk, hogy tőkés piacgazdaság elemeit ideiglenes fel lehet használni a szocializmusban is, feltéve, ha a politikai hatalom szilárdan a munkásosztály kezében van. Magyarország és a kelet-európai volt szocialista országok példája mutatja, hogy a magántőke túlzott engedésével könnyen el lehet veszíteni a politikai hatalmat is. Ma Kínának, Vietnamnak kell olyan politikát folytatnia, amely engedi a kapitalista magántulajdon működését, de mégsem győz a kapitalizmus. Másodszor, a kapitalizmusban a politikai erőviszonyok függvényében lehet bizonyos reformokat végrehajtani. El lehet érni, hogy a társadalom beleszóljon a köztulajdon működtetésébe, a közpénzek elköltésébe, nőjön a közösségek szerepe a politikai döntésekben. Klasszikusaink ezt írják a Kiáltványban: “Eszméitek maguk is a polgári termelési és tulajdonviszonyok termékei, amiként jogotok csupán osztályotok törvényre emelt akarata, olyan akarat; amelynek tartalma adva van osztályotok anyagi életfeltételeiben.” Nos, ez a lényeg! Éppen ezért biztosan állíthatjuk, hogy a kapitalizmust, azaz a tőkés magántulajdont nem lehet reformok útján megszüntetni. A tőkés magántulajdon megszüntetése nem történhet másként, csak társadalmi forradalom útján.
Tamás Gáspár Miklóstól és hittársaitól mást se hallani manapság, mint hogy a magyar szocializmus nem is volt szocializmus, hanem államkapitalizmus. A nyugati baloldali pártok azt sugallják, hogy nem osztályharcra van szükség, hanem “új európai politikai kultúra kialakítására”. Ezek zavaros nézetek, amelyek az egyéni szándékoktól függetlenül a tőke érdekeit szolgálják, hiszen bennünket akarnak meggyőződésünktől és a tényleges harctól eltéríteni. Marx és Engels leírják nekünk, hogyan lesz a kapitalizmusból szocializmus és azt is, hogy mi a szocializmus lényege. Nem azt, hogy hogyan nézett ki pontosan Magyarországon, a Szovjetunióban, Kínában vagy másutt a 20. században. Ezt ugyanis nem tudhatták. A Kiáltványból azt sem olvashatjuk ki, hogy milyen lesz a 21. század szocializmusa. Ezt nem csak Marx nem tudhatta 1848-ban, hanem mi sem tudhatjuk 2008-ban. A lényeget azonban, azaz minden szocialista társadalom alapvető jellemzőit, tudhatjuk. Nos, nézzük, mint mond Marx és Engels! “Már fentebb láttuk, hogy a munkásforradalom első lépése a proletariátus uralkodó osztállyá emelése, a demokrácia kivívása.” Ebben a mondatban benne van minden. A magántőke uralmát, a kapitalizmust csak forradalom útján lehet megdönteni. Miért? Azért, mert olyan tőkést még nem hordott a föld a hátán, aki dalolva átadná a munkásnak a gyárát, a bankját, a tőkéjét. A tőkét nem lehet lobbizással meggyőzni, nem lehet szép szóval jobb belátásra bírni. A tőkét megdönteni lehet.Miért kell a forradalom? Nem a szépen hangzó jelszavak kedvéért, hanem azért, hogy a munkás legyen a hatalom birtokosa. Más szóval, ő legyen a parlamentben, ő döntsön arról, hogy az ország vagyonát mire fordítsuk. Ha ez nem történik meg, akkor a kapitalizmus marad. Benne van egy harmadik lényeges elem is. A forradalom célja a demokrácia kivívása. A demokrácia a nép hatalmát jelenti. Ha a nép dönt az alapvető kérdésekben, demokrácia van, ha nem, akkor nincs. Ma Magyarországon nem általában van demokrácia, hanem a tőkésosztály számára van demokrácia. Azé a jog, akié a pénz. Akinek van pénze, annak mindent lehet, akinek nincs, annak semmit.
A szocializmus célja nem az, hogy sok egyenlő, de szegény ember legyen. A szocializmus célja, hogy sok egyenlő, és jól élő ember legyen. A tőkés nem a mi kedvünkért működteti a bankot, hanem azért, hogy neki haszna legyen. A munkásosztálynak éppen azért kell saját kezébe vennie a gyárakat, a bankokat, a termelőeszközöket, hogy azokat a saját maga javára hasznosítsa. Mit olvashatunk Marxnál és Engelsnél? “A proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot, és a lehető leggyorsabban növelje a termelőerők tömegét.” A tőke kisajátítása azt jelenti, hogy a konkrét személyektől elvesszük a tőkét. Ha nem lesz semmije, amivel kizsákmányolhat másokat, már nem tőkés többé. A szocializmus ezért nem csupán a munkás és a tőkés ellentétét szünteti meg, hanem általában felszámolja a kizsákmányolás lehetőségét. A szocializmus ellen ezért fog össze minden más kizsákmányoló réteg, mert tudják, hogy a szocializmus az ő lételemüket szünteti meg. “De bárminő formát öltöttek is ezek az osztályellentétek, valamennyi elmúlt évszázad közös ténye az, hogy a társadalom egyik része kizsákmányolta a másikat. Ezért nem csoda, hogy mindezen századok társadalmi tudata, minden változatossága és különfélesége ellenére, bizonyos közös formákban mozog, olyan tudatformákban, melyek csak az osztályellentét teljes eltűnésével fognak egészen elenyészni.” -olvashatjuk a Kiáltványban. Itt jön Marxnál és Engelsnél egy egészen futurisztikus gondolat. A munkás megszünteti a tőkést, az ellenfelét. Ha nincs, aki őt kizsákmányolja, akkor már neki sem a harccal kell törődnie, hanem csakis a társadalom értelmes szervezésével, a gazdaság, a kultúra fejlesztésével. “Ha a proletariátus a burzsoázia elleni harcában szükségszerűen osztállyá egyesül, forradalom útján uralkodó osztállyá teszi magát, és mint uralkodó osztály a régi termelési viszonyokat erőszakkal megszünteti, akkor e termelési viszonyokkal együtt megszünteti az osztályellentétnek, egyáltalában az osztályoknak a létfeltételeit, és ezzel saját magának, mint osztálynak az uralmát is.”
A munkásosztálynak tehát történelmi küldetése van. A munkásosztály megszünteti a kizsákmányolást, és olyan társadalmat teremt, amely nem a tőke logikájára, hanem az emberek normális igényeire épül. Ma a tőke akadályozza a számítástechnika lehetőségeinek kihasználását, mivel csak olyan területekben érdekelt, ami neki pénzt hoz. A környezetvédelem nem oldható meg tőkés viszonyok között, mert a célja nem a környezet védelme, hanem a gyarapodás. A szocializmus képes lesz feloldani ezeket az ellentmondásokat. “A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejtődésének feltétele”. - üzenik nekünk a Kommunista Kiáltvány szerzői.
A Kiáltvány talán legizgalmasabb fejezete a „Szocialista és kommunista irodalom“ címet viseli. A világ minden kincséért se lapozzuk át! Képzeljük magunkat bele abba a történeti helyzetbe! Milyen ideológiák ütköztek meg? Rájövünk, hogy a Kommunista Kiáltvány nem légüres térben, nem ideológiáktól mentes térben jött létre, hanem sokféle ideológia kereszttüzében, folyamatos eszmei harcban. Második lépcsőben gondoljuk végig, hogy a ma szereplőiből kik hasonlítanak rájuk, kikkel helyettesíthetők be azok a nevek, amelyekre Marx és Engels hivatkoznak! Marx és Engels üzenete világos: a kommunistáknak ma is az emberek agyát kell megnyerni. Az embereket kell meggyőzni arról, hogy az, amit mások mondanak, nem helyes, és csak a marxizmus adhat a problémáikra választ. Eszmei harc nélkül akkor sem ment, ma sem megy.
Marx és Engels többféle nézettel vitatkozik. Reakciósnak nevezi azokat a nézeteket, amelyek baloldali, szocialista jelszavakat használnak, bírálják a kapitalizmust, de mindegyikük a saját társadalmi osztálya érdekében lényegében a kapitalizmust erősíti. Ugye, milyen ismerős? Ilyenek a feudális szocialisták, a kispolgári szocialisták, a konzervatív szocialisták. Marx és Engels így foglalja össze ezeket a nézeteket: „A burzsoázia egy része orvosolni akarja a társadalmi visszásságokat, hogy ezzel a polgári társadalom fennmaradását biztosítsa.“ Végezetül a Kiáltvány az utópikus szocializmussal foglalkozik. Ők nem akarják a kapitalizmust megőrizni, meg akarják semmisíteni, de az oda vezető utat nem az osztályharcban, hanem a szép eszmék terjesztésében látják. Ők a marxizmus előfutárai, de nem marxisták. Marxistává akkor válunk, ha felismerjük az osztályharc szükségességét.
Mit kell tennünk ma? Marx és Engels nem írhatta le a mai magyar szellemi életet, de módszert adnak nekünk. Ma is számos olyan irányzatot találunk, amelyek baloldali kategóriákat használ,leleplezi a kapitalizmust, de célja nem a tőkés rendszer megdöntése, hanem a polgári társadalom fennmaradása. A győztes polgárságnak szüksége van arra, hogy utólag is bizonyítsa a rendszerváltás szükségességét, illetve azt, hogy a mostani tőkés modellnek nincs alternatívája. Éppen ezért azt igyekszik bizonyítani, hogy a szocializmus a belső logikája miatt van halálra ítélve. A reform ideig-óráig meghosszabbítja a létét, de kiélezi a belső ellentmondásokat és elpusztítja a szocializmust. Ez egyben „figyelmeztetés“ Kínának, Vietnamnak. E polgári áramlat markáns képviselője Kornai János akadémikus. A polgárságban mindig vannak olyanok, akik leleplezik a kapitalizmus belső ellentmondásait, mindenekelőtt a szegénységet, a kizsákmányolás különböző formáit, de éppen azért, hogy jobbá tegyék a kapitalizmust. Gombár Csaba szociológus vagy Ferge Zsuzsa szociológus például értékes munkát végez a magyarországi szegénység feltárásával. A szegénység, benne a gyermekszegénység folyamatos emlegetése azonban önmagában nem jelent megoldást. Fennáll a veszély, hogy lefegyverzi, tévútra viszi a munkásmozgalmat. Az antiglobalista mozgalom, amely leleplezi és elutasítja a globalizációt, az USA, illetve a multinacionális nagytőke átfogó gazdasági, politikai és szellemi uralmát, fontos része az antiimperialista harcnak. A megoldást azonban nem a társadalmi forradalomban, nem a kapitalizmus megsemmisítésében látják, hanem „egy más világ“ homályos elméletében. Magyarországon a nevesebb antiglobalisták közé tartozik Artner Annamária. A szociáldemokrata áramlat az egyik legerősebb és legveszélyesebb jelenség. A dolgozó tömegeket eltéríti az osztályharctól. Szocialista jelszavakkal a pénz totális uralmára épülő liberális kapitalizmust teremtenek. Hiller István munkásságát mindenképpen említenünk kell. Ebbe a szellemi körbe tartoznak, de gyakorlati munkásságuk révén jelentős önálló szerepet játszanak a tőkés rend apologetikusai (támogatói), köztük Szalai Erzsébet, Tamás Gáspár Miklós, Gazsó Ferenc, Krausz Tamás. Ezek a nézetek tagadják az osztályok létét, az osztályharcot, tagadják, hogy korábban szocializmus volt, miközben leleplezik a tőkés rend számos ellentmondását. Ehhez kapcsolódnak a baloldali bázison jelentkező revizionista nézetek, amelyeknek képviselői nagy munkát fejtenek ki a Munkáspárt 2006-ban. A keresztényszocialista áramlat feljövőben van, annak mértékében, ahogyan a szociáldemokrácia nem tud kielégítő válaszokat adni. Giczy György, Semjén Zsolt, Harrach Péter és mások írásaiban az egyház szociális érzékenysége köszön vissza, leleplezik a kapitalizmus ellentmondásait, miközben a megoldást erkölcsi tényezőkben látják. Nem hallgathatunk más jobboldali nézetekről sem. Csurka István, vagy manapság Vona Gábor nézetei leleplezik globalizációt, a multikat, a nemzeti érdekek megsértését, a nyomort. Válaszaik azonban nem a szocializmushoz visznek előre, hanem megmaradnak a kapitalizmus keretei között.
TARTALOMJEGYZÉK
A marxizmus a kapitalizmus halálos ellenfele. A tőke erői meglepő módon azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy nem tiltják, sőt számos nyugat-európai egyetemen még tanítják is. Tanítják, mint filozófiai és közgazdaságtani irányzatot. Nem tanítják azonban, sőt tiltják a marxista eszmék korszerű megvalósításának tanát, a leninizmust. Úgy lépnek fel a marxizmus ellen, hogy szembeállítják Marxot és Lenint, arról igyekeznek meggyőzni az embereket, hogy Lenin egy radikális szélsőség, egy tévútja a marxizmusnak, és mint ilyentől, meg kell szabadulni. Nincs szükség fegyelmezett pártokra. A párt nem harci szervezet, hanem a társadalmi érdekegyeztetés, a lobbizás eszköze. Ezt sugallják nekünk tőkés ellenfeleink. És hozzáteszik: az internet világában laza, hálózatszerű, “demokratikus” szervezetek a hatékonyak. Ha a munkásosztály ezt a receptet követné, elveszítené egyetlen erejét, a szervezettségét és tudatosságát. Nekünk, magyar kommunistáknak nincs pénzünk médiára, óriásplakátokra. A tőke pénzével és hatalmával szembe csak a tudatos cselekvést és a szervezett erőt, a Munkáspártot állíthatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése