Elméleti sarok, VI. rész: Munkáspárti stratégiák

Munkáspárti stratégiák

A Munkáspárt stratégiája azon célok összessége, amelyet a párt hosszú távon, mondhatni történelmi távlatban kíván elérni. A Munkáspárt taktikája pedig azon célokat jelenti, amelyeket a párt rövid távon szeretne megvalósítani. A párt stratégiája meghatározza a taktika alapvető kereteit is. A párt rövid távú céljai nem lehetnek alapvető ellentmondásban a történelmi, stratégiai célokkal. A taktikai célok megvalósítása ugyanakkor segíti a párt megerősítését, a társadalom bizalmának megnyerését, s ezen keresztül a történelmi célok elérését. A párt stratégiai célja nem változik, s ezzel folyamatos eszmei és politikai iránytűként szolgál. A taktika a kornak, a lehetőségeknek, az erőviszonyoknak megfelelően változhat, sőt változnia kell. A párt stratégiai és taktikai céljai határozzák meg, hogy kivel köt szövetséget, milyen erőkkel milyen formában és mikor működik együtt. Ha a párt eldöntötte, hogy adott időszakban milyen taktikát folytat, dönt arról is, hogy milyen eszközökkel és módszerekkel hajtja végre. A Munkáspárt stratégiája, történelmi célja a tőkés rendszer legyőzése, a szocializmus megteremtése. Taktikánk meghatározásánál mérlegeljük a világhelyzet alakulását és a magyar kapitalizmus belső viszonyainak fejlődését. Az elmúlt 18 év tapasztalatai értékes tanulságokat rejtenek.

A Munkáspárt egész politikáját meghatározza az a tény, hogy 1990 óta Magyarországon tőkés rendszer van. A magyar kapitalizmus az 1990 utáni időkben kialakult. A gazdaságban a magántulajdon abszolút többségbe került, a politikában létrejött a tőke hatalmát szolgáló intézményrendszer. Lényeges tényező az, hogy a magyar kapitalizmus nem egyszerűen létrejött, de mára konszolidálódott. Ez azt jelenti, hogy a tömegek növekvő elégedetlensége ellenére nincs forradalmi helyzet. Nincs forradalmi helyzet a környező országokban sem, s nincs egyetlen olyan nagyhatalom sem, amely ma a világ forradalmi megváltoztatását tűzné ki célul. magyar tőkés rendszer konszolidálása azt is jelenti, hogy Magyarország NATO- és EU-tagságával a magyar kapitalizmus szilárd külső támaszt is kapott, amely nem engedi a belső forradalmi változásokat, sőt növekvő mértékben ösztönzi a tőke ellen fellépő erőkkel való leszámolást. Ezt láttuk például 2006-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése antikommunista határozatánál.

Az 1990-es évek elején taktikai feladatunk a tőkés rendszerváltás fékezése, a szocializmus értékeinek védelme volt. Ez nem egyszerűen a párt szubjektív döntése volt. Ez egyrészt azért volt lehetséges, mert 1991-ig kedvezőek voltak a külső feltételek. Létezett a Szovjetunió, és még nem voltunk NATO-tagok. Másrészt azért volt lehetséges, mert léteztek azok a társadalmi rétegek, így a szövetkezeti parasztság, a nagyüzemi munkásság, amelyek a szocializmus hordozói voltak. Harmadrészt, szerepe volt a szubjektív tényezőknek is, így annak, hogy a Munkáspárt erői fiatalabbak, frissebbek voltak. Ebben a korszakban együttműködtünk az MSZP-vel. Természetesen tudtuk, hogy az MSZP is rendszerváltó párt, de akkor tagságában még vitathatatlanul sok olyan ember volt, akinek nem tetszett a kapitalizálódás. Ma már ezt a taktikai célt nem tűzhetnénk napirendre. Nem csak azért nem, mert hiányoznak a külső feltételek. Döntően azért nem, mert a szövetkezeti parasztság, mint osztály lényegében eltűnt, a munkásosztály pedig mély átalakuláson megy keresztül. Harmadrészt azért sem lehetséges, mert az MSZP egyértelműen a magyar nagytőke és a külföldi tőke pártja lett.

Az 1990-es évek második felében Magyarország NATO-tagságának megakadályozását tűztük ki taktikai célnak. A stratégiai értelme ennek az volt, hogy tudtuk: egy NATO-országban sokkal nehezebb szocialista változásokat elérni, mint a NATO keretein kívül. A NATO ugyanis a nemzetközi tőke fegyveres szervezete, amely fellép a haladás, sőt a nemzeti önállósodás minden jele ellen. Ezt láttuk Jugoszlávia esetében, amikor 1999-ben a NATO agressziót indított el Jugoszlávia ellen. Az ok világos volt. A NATO terjeszkedésének útjában állt a viszonylag erős, önálló nemzeti úton járó Jugoszlávia. Ezt láttuk Irak, és most Irán, sőt Belarusz példáján. A NATO-tagság elleni fellépés taktikailag azért volt lehetséges, mert a társadalom jelentős része elutasította a NATO-csatlakozást. Ez az első olyan cél volt, amelynél a Munkáspárt párhuzamosan cselekedett nem munkás jellegű szervezetekkel, azaz olyan pártokkal és szervezetekkel, amelyek nem a munkás, dolgozói érdekeket fejezték ki, hanem az értelmiség, és az erősödő magyar polgárság egyik vagy másik rétegének speciális érdekeit. A NATO-tagságot nem csak a Munkáspárt ellenezte, de a Csurka István vezette Magyar Igazság és Élet Pártja is. De ellenezte a Humanista Mozgalom és a Csapody Tamás vezette Alba Kör is. A Munkáspárt nem működött együtt intézményesen ezekkel a szervezetekkel, de vitathatatlanul volt párhuzamos cselekvés. Ugyanakkor a Munkáspárt a NATO kérdésben éles ellentétbe került korábbi taktikai szövetségesével, az MSZP-vel, amelhatározottan támogatta a belépést. A NATO-csatlakozást nem sikerült megakadályozni, de a Munkáspárt óriási erkölcsi tekintélyre tett szert. Ekkor tanultuk meg a népszavazási aláírásgyűjtés módszerét, ami később jól jött a kórházak eladása elleni akcióban. 180 ezer aláírást gyűjtöttünk össze. A népszavazás módszere mellett megtanultuk azt is, hogy a polgári demokrácia csak a tőkésosztályok érdekeit szolgálja. A parlament kikerülte a népszavazási törvényt és egy jogi trükkel megtagadta a népszavazás kiírását. Az Alkotmánybíróság nem tartotta magát illetékesnek az ügyben. Ekkor kezdtük tanulni az utcai demonstrációk, a részleges útlezárások harci módszerét. A NATO-tagság ügyében általunk kezdeményezett népszavazás, az aláírásgyűjtés szerve-zetileg is erősítette a pártot, és sok új aktivistát hozott a párthoz. Ma a NATO-tagság elleni fellépést nem tűzhetjük ki taktikai célként. Részben azért nem, mert a tagság kérdése eldőlt. De döntően azért nem, mert a társadalomban nincsenek más erőcsoportok, amelyek e köré csoportosulnának. Vannak egyes csoportok, amelyek fellépnek általában a háború ellen, de a NATO ellen ma nagy politikai erők nem lépnek fel. Ugyanakkor ma mást lehet tenni. Le kell leplezni a NATO-tagságból eredő negatív következményeket! Erősebben kell elítélünk a magyar részvételt az iraki, afganisztáni háborúban. Sokkal jobban fel kellene lépni a NATO-radarok magyarországi telepítése ellen. Ki kell minden lehetőséget használni, még olyat is, mint amit a NATO-radar ügyében rendezett pécsi népszavazás jelentett.

Ma a Munkáspárt fő taktikai feladata az, hogy megakadályozzuk a kormány népellenes programjának megvalósítását. Miben különbözik a mostani tőkés kormány politikája a megelőző kormányok politikájától? A rendszerváltás óta minden kormány a tőkés rendszert építi. Ezt jelentették a privatizáció újabb és újabb hullámai, az EU- és a NATO-csatlakozás. Ezeknek a változásoknak a fő vesztesei a munkások, agrárdolgozók, általában a dolgozói és szegényrétegek. A Bajnai-kormány politikája abban különbözik az elődökétől, hogy a tőke uralmát, a privatizációt kiterjeszti olyan ágazatokra, amelyeket eddig nem érintett, és amelyek számos tőkés országban is állami feladatot jelentenek. Ez az egészségügy, az oktatás, a társadalombiztosítás. Így a kormány súlyos csapást mér a nem-polgári rétegekre, s ezzel párhuzamosan fenyegeti a polgárság egy részét és az értelmiséget is. Ily módon a nemzet gerincét jelentő társadalmi rétegek, illetve gazdasági ágak kerülnek végveszélybe.

Magyarországon alapvetően befejeződött a privatizáció, beléptünk az EU-ba. Kiderült, hogy a privatizáció nyertese nem általában a magyar tőkésosztály, hanem annak csak a leggazdagabb, a külföldi tőkével szinte szimbiózisban élő része. Kiderült az is, hogy a magyar kis- és középvállalkozók jelentős része nem képes versenyezni sem az EU-országok nagyobb cégeivel, sem a távol-keleti olcsó árukkal. Ráadásul a magyar állam sem támogatja őket, így tönkremennek. Mindez kihatott a polgári, tőkés rétegek politikai magatartására is. A tőkés, polgári erők az 1990-es években szinte egységesen léptek fel minden antikapitalista erővel szemben, mert a tőkés rendszerváltás továbbvitelében voltak érdekeltek. Ennek megfelelően szóba sem álltak a Munkáspárttal. 2002 óta azonban azt tapasztalják, hogy az MSZP-SZDSZ-politika már az ő érdekeiket is sérti. Tönkremennek a kisüzemek, patikák, az értelmiség, az orvosok, pedagógusok munka nélkül maradnak. Ezek az erők azt is felismerték, hogy a Munkáspárt 20 éve ugyanazt mondja, amit most ők vallanak. Ezzel objektíve létrejött a lehetőség arra, hogy a Munkáspárt a magyar tőkésosztály egy rétegével párhuzamosan vagy közösen cselekedve, fellépjen a magyar tőkésosztály másik rétege ellen. Azaz, a kis- és középtőkéseket és értelmiségieket megjelenítő pártokkal és szervezetekkel fellépjen a nagytőke és a külföldi tőke érdekeit megtestesítő MSZP-SZDSZ kormánnyal és körökkel szemben. Az objektív lehetőség kihasználása függ attól is, hogy a Munkáspárt szubjektive kész-e, képes-e erre. AMunkáspárt hosszú vita után 22. kongresszusán, 2006 novemberében úgy döntött, hogy egyetlen párttal sem köt stratégiai szövetséget, sem az MSZP-vel, sem a Fideszszel, de bármelyikkel hajlandó együttműködni azokban a kérdésekben, amelyek fontosak a Munkáspárt és a nemzet számára. A Munkáspárt ennek alapján változtatott a párt arculatán és politikáján. Akongresszuson megerősítette a tőkeellenes jellegét, amit a kommunista név felvétele is jelzett. Ugyanakkor megerősítette a párt nemzeti jellegét, amit a magyar név használata fejezett ki. A párt politikája már a 2006. októberi választásokon abszolút pragmatikussá vált. A Központi Bizottság kiadta a jelszót: mindent szabad, ami a Munkáspártnak jó, és semmit sem szabad, ami árt! A Munkáspárt felismerte azt is, hogy a Fidesz politikája változáson megy át. A Fidesz megértette, hogy nem képes baloldali szavazatokat elvenni az MSZP-től. A mai pártok közül erre a Munkáspárt viszont képes. A Fidesz azt is felismerte, hogy szükség van a tőke bizonyos korlátozására. A társadalmi válság csak akkor kezelhető, ha a tőke mohóságát csillapítják. A Munkáspárt tisztában van azzal, hogy most nincs forradalmi helyzet, stratégiai feladata most nem megvalósítható, de a stratégiai céljával is összhangban van, ha a multinacionális és a magyar nagytőke emberellenes akcióját segít megakadályozni.

*

2007. április elejétől megjelenik az új színes, nyomtatott Szabadság. Óriási dolog! A Munkáspárt tagsága talált önmagában emberi és anyagi erőt arra, hogy a lapot megjelentesse. Nem csupán megoldottuk a feladatot, hanem új módon oldottuk meg. Az új Szabadság legfontosabb újdonsága éppen az, hogy a párt tagjai maguk gyűjtik az előfizetőket, és maguk is juttatják el a lapot minden héten az előfizetőknek. Ez a módszer szokatlan a magyar munkásmozgalomban. A szocializmus évtizedei alatt nem kellett küzdeni sem a Szabad Népért, sem a Népszabadságért. A pártnak volt pénze nagy példányszámban kiadni, mi meg megvettük az újságosnál. Az új Szabadság kiadása, terjesztése, az erre épülő szervezés nem csak gyakorlati, de fontos elméleti kérdés is.

A tőkés propaganda elméletileg és gyakorlatilag is lefegyverez bennünket, amikor azt sugallja, hogy az újság egy áru, amit meg lehet venni. Vannak elvtársaink, akik a Szabadsághoz is így állnak. Észreveszik a legapróbb sajtóhibát, de nem látják a lényeget. A lényeg pedig az, hogy az új Szabadság a Munkáspárt eszmei-politikai fegyvere, a párt szervezésének és utánpótlása megteremtésének eszköze. Az új Szabadság fontos eszmei-politikai fegyver, az agitáció és propaganda eszköze. Ma az egyik legfontosabb eszköz, hogy saját tagjainkkal megértessük a helyzetet, de arra is, hogy a dolgozó embereket felvilágosítsuk. Az új Szabadság segít szervezni a pártot. Az a párttag, aki képes előfizetőket gyűjteni, az tud beszélni az emberek nyelvén, tud agitálni. Nekünk pedig ilyenekre van szükségünk! Nem kevésbé fontos feladatot látnak el a párt futárai, akik a Baross utcából elviszik a lapot. És fontos az utolsó láncszem is, amikor a helyi szervezet futárja elviszi a lapot az előfizetőnek. Ha ezt minden héten meg tudjuk tenni, ez azt jelenti, hogy a pártnak van élő, működőképes szervezete. Ha lesz erős szervezetünk, képesek leszünk összegyűjteni a kopogtatócédulákat, képesek leszünk mozgósítani, képesek leszünk harcolni. A Szabadság a párt utánpótlását segít megteremteni. Ha valaki előfizet a lapra, azt jelenti, hogy az átlagosnál jobban érdeklődik a Munkáspárt iránt. Még nem lép be a pártba, még nem lesz aktivistánk, de már létrejön egy rendszeres, szervezett kapcsolat a párt és közötte. Ha a párt helyi szervezetei ügyesek, ez a kapcsolat mélyülhet, és eljöhet az az idő, amikor az előfizető belép a pártba, vagy aktivistánk lesz. Nem túlzás azt mondani, hogy most a Szabadságtól függ a párt jövője. A Szabadságra ezért ne tekintsünk úgy, mint egyre a sok újság közül. Ez a mi újságunk! Ez a mi fegyverünk, amit hasznosítanunk kell. A Szabadság nem oldja meg minden gondunkat, ez igaz. De ez a fegyver ma a kezünkben van, használni kell, nem várhatunk csodákra. Lenin erről így irt: “Ha nem nevelünk erős helyi politikai szervezeteket, mit sem fog érni a legkitűnőbb országos lap sem. Tökéletesen igaz. De éppen az a bökkenő, hogy az országos lapon kívül nincsen más eszközünk erős politikai szervezetek nevelésére.” „A lap nemcsak kollektív propagandista és kollektív agitátor, hanem kollektív szervező is”. Ezek Lenin szavai, amelyek ma időszerűbbek minden korábbinál. Lenin rámutatott arra, hogy a párt újságját terjesztő aktivisták nem születnek, ki kell nevelni őket: “minden kiemelkedő, tehetséges munkást támogatnunk kell abban, hogy hivatásos agitátorrá, szervezővé, propagandistává, sajtótermékek terjesztőjévé stb. stb. váljék.” Ugye, hogy mennyire időszerű? “Szükséges, elengedhetetlenül szükséges és elsősorban szükséges, hogy kiszélesítsük ezt a területet, hogy rendszeres közös munka alapján tényleges kapcsolatot létesítsünk a városok között, mert a széttagoltság lenyűgözi az embereket, akik “mintha veremben ülnének” (az “Iszkrá”-hoz intézett egyik levél írójának kifejezése szerint), nem tudják, mi történik a nagyvilágban, nem tudják kitől tanuljanak, hogyan szerezzenek tapasztalatokat, miként elégítsék ki széleskörű tevékenység utáni vágyakozásukat.” Ugye, ismerős! Ugye, hogy sok szervezetünk mennyire gyengének érzi magát, mert egyedül van? Végül Lenin arra mutat rá, hogy a pártlap és a terjesztési rendszer a pártot teszi szervezetté, harci erővé: “Az egyes városok közötti érintkezés, amit megkövetel forradalmi ügyünk, ma még a legnagyobb ritkaság és mindenesetre kivétel; akkor ez az érintkezés szabállyá válna és magától értetődően nemcsak az újság terjesztését biztosítaná, hanem a tapasztalatok, kicserélését is. A szervezőmunka egyszeriben sokkal szélesebbé válna, és az egyik sikerei az ország másik végén dolgozó elvtársakat állandóan további tökéletesedésre, a készen kapott tapasztalatok felhasználására serkentenék.”

A 22. kongresszus után elindítottuk a pártoktatást. Tanultunk az eddigi kísérletekből. Nem az egész párttal kezdtük, hanem a vezetőkkel. Nem külön fórumokat találtunk ki, hanem az elnökségi, vezetőségi ülések kötelező pontjaként képzeltük el. Nem vitaköröket akarunk rendezni, hanem tanulni akarunk. Egyes helyeken megértették a lényeget: tanulni kell! Azoknak is tanulniuk kell, akik valaha már kijárták az ilyen iskolákat, egyszerűen azért, mert más világban élünk, a kapitalizmusban. Más helyeken elvtársaink elkezdték magyarázgatni, hogy ők már mindent tudnak. Megint másutt visszaestek a régi hibába. Azon nyomban vitakört indítottak. Félreértés ne essék, vita kell! De most az új ismeretek megszerzésén van a hangsúly, amelyek nélkül nem boldogul pártunk.

Bármilyen furcsa is, maga a pártoktatás is az egyik lényeges elméleti kérdés. A kongresszusunkon is idéztük Mao Ce Tung, a kínai forradalom vezetőjének szavait: “Valamennyi vezető pártfunkcionáriusnak igen aktívan kell részt vennie a tanulásban, s különösen nagy szorgalommal kell tanulniuk a Központi Bizottság tagjainak és a legfelsőbb pártvezetőknek. Az a párt, mely úgy vezeti a nagy forradalmi mozgalmat, hogy nem ismeri a forradalmi elméletet, nem ismeri a történelmet, nem érti alaposan a gyakorlati mozgalmat - nem győzhet.” Mao minden szavát megerősíti a mi pártunk tapasztalata. Hogyan tudjuk megmagyarázni az MSZP és a Fidesz osztályjellegét a tagjainknak, sőt az embereknek, ha mi magunk nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi az osztály? Hogyan tudjuk megértetni a forradalmi harc szükségességét, ha nem vagyunk tisztában a marxizmus három összetevőjével, ha nem tudjuk, mire tanít a dialektikus materializmus, a politikai gazdaságtan és a tudományos szocializmus? A Munkáspárt 1989-ben soha korábban nem látott feladatok elé került. Minden új volt. Szocializmus helyett kapitalizmus, hatalmon lévő párt helyett ellenzéki párt. Nem tudtuk, hogy mit jelent a polgári demokratikus választási rendszer, az utcai gyűlés, a népszavazási aláírásgyűjtés, a napi agitáció. Sok mindent megtanultunk saját bőrünkön. Sok minden tanultunk más pártok tapasztalataiból. Ilyen az is, amit Lenin műveiben olvashatunk az orosz pártról, amely hozzánk nagyon hasonló viszonyok között oldott meg nagyon hasonló feladatokat. Az egykori cári Oroszország munkásait semmivel sem volt könnyebb felvilágosítani, mint a mai magyar munkást. Leninnél rengeteget olvashatunk a pártszervezés, az utánpótlás gondjairól, vagyis arról, ami a mi problémánk is. Az elindított pártoktatás ezért nem egy elvont, tantermi foglalkozás, hanem mindennapos harcunk része.

A 2006-évi választásokon a Munkáspárt rosszul szerepelt. Miért? Azért, mert nem állítottunk elég jelöltet. Miért nem állítottunk? Azért nem, mert a Vajnai-féle pártellenzékkel másfél évig csatáztunk, és sokan ennek ellenére nem értették meg a pártellenzék jellegét, vagyis azt, hogy ez a társaság a nem létező fasiszta veszélyre hivatkozva kibékül az egyik tőkés párttal, támogatja az MSZP-t, ezzel lényegében támogatja a kapitalizmust. Megérthettük volna előbb is? Igen, megérthettük volna, ha nem felejtettük volna el a marxista tanításokat a pártról, a revizionizmusról, az osztályharcról, ha kellő marxista tudás alapján ítéltük volna meg az eseményeket. Emlékezzünk csak, hogy sokan elvtársaink véget nem érő belső lelkizéssel akarták a problémát megoldani. Nem emlékeztünk arra, amit Sztálin írt: “Az az elmélet, mely szerint az opportunista elemeket párton belüli eszmei harccal kell >>legyűrni<<, mely szerint ezekkel az elemekkel egy párt keretében kell “megbirkózni”: rothadt és veszélyes elmélet, mely a pártot bénulással és krónikus sorvadással fenyegeti, a pártot az opportunizmusnak kiszolgáltatja, a proletariátust forradalmi párt nélkül hagyja, a proletariátust megfosztja legfontosabb fegyverétől az imperializmus elleni harcban.” Bennünket nem fosztott meg teljesen, de 2006-ban majdnem a párt halálát okozta. A betegség kiújulása ellen védekeznünk kell, ennek módszere pedig a marxizmus tanulása. Használjuk ki, tehát, azt a lehetőséget, amelyet a 22. kongresszuson bevezetett pártoktatás jelent!

*

1990-ben a rendszerváltás követelése a “demokrácia és a szabadság” volt. Az akkori ellenzék, amely az értelmiség soraiból került ki, a polgárság klasszikus jelszavait tűzte zászlajára. Legyen gyülekezési szabadság, legyen többpártrendszer, legyen sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság. Miért tette ezt? Egyrészt, a hatalom megszerzéséhez új játékszabályok kellettek. Ha nincs többpártrendszer, legálisan nem lehetett volna se MDF, se SZDSZ, se más. Ha nincs sajtószabadság, az ellenzék nem jutott volna sajtóhoz. Másrészt, a kialakuló új osztály, a tőkésosztály az új játékszabályok útján kívánta hatalmát érvényesíteni, és távol tartani a hatalomból mindenki mást.

Szabadság-e a szabadság, demokrácia-e a demokrácia a mai Magyarországon? Ez a hatalomra került nagytőke szabadsága, az ő demokráciája. A többpártrendszer olyan, hogy csak 5 százalék felett enged be a parlamentbe, és lényegében a két nagy pártcsoportosulás kétpártrendszerévé vált. A médiatörvény nem azt szabályozza, hogy a Munkáspárt helyet kapjon a médiában. Azt szabályozza, hogy a polgári parlamenti pártok közül egyik se juthasson túl nagy hatalomhoz a másik rovására. A médiatörvényt éppen ezért akarják megváltoztatni, csak még nem tudják, hogy hogyan. A szólásszabadság, amelyet 1990-ben teljesnek gondoltak, már korlátozott. A médiában nem jelenhetnek meg a tőkés rendszert zavaró anyagok. A szólásszabadság gátja az is, hogy a sajtó nagy része magántulajdonba került, és a tulajdonos dönt arról, hogy mit enged és mit nem. A gyülekezési szabadság is csak addig lehetett korlátlan, amíg a gyűlések a hatalmat semmiben nem veszélyeztették. Ma már látszik, hogy egyes gyűlések, rendezvények reális veszélyt jelentenek a hatalomra, ezért megindult a törvény megváltoztatása. A magyar demokrácia a gazdagok demokráciája. A szegényebb rétegek gyakorlatilag képtelenek érvényt szerezni az igazuknak. Nincs pénzük ügyvédre, pereskedésre.

A polgári demokrácia viszonyai között könnyebb a mi munkánk is, mint az önkény körülményei között. A tavaly szeptemberi budapesti események után például a hatalom rögtön határozott lépéseket tett. A Kossuth teret kordonnal vették körbe, Budapesten pedig a Közgyűlés engedélyéhez kötötték olyan politikai gyűlések megtartását, amelyen színpadot és nagy erejű hangosítást használnak. Ezek az intézkedések nem a párt ellen irányultak, de bennünket is érintettek. Nekünk ma az utca fő területünk. Bármely intézkedés, ami ezt korlátozza, a mi szabadságunkat is elveszi. Ezért kell nekünk is harcolni a gyülekezési jog megőrzéséért, és fel kell lépni minden korlátozás ellen. A polgári demokráciáért vívott harcban találhatunk partnereket és szövetségeseket is. Tudjuk, például, hogy a közvetlen demokrácia lehetősége jelentősen csökkent. Ma majdnem lehetetlen kivívni egy népszavazást. Igen ám, de sokan tudják, hogy a parlamenten kívül nem nagyon van más eszköz. Ebben a kérdésben sokakkal lehet együttműködni. Az 5%-os bejutási küszöb, az antidemokratikus választási törvény nem csak a kommunistákat sújtja. Éppen ezért némi lehetőség itt is van együttműködésre más erőkkel. A Munkáspárt vezetői elleni per felkeltette az emberi jogvédő erők figyelmét. Lehet, hogy nem mindenki kedveli a kommunistákat, de alapkérdés számukra, hogy az alkotmány adta jogokat a kommunistáktól sem lehet elvenni. Ebben a kérdésben is együtt lehet működni. Rá kell döbbenteni az értelmiséget, hogy az, ami most van, már messze nem az a demokrácia, amiről annak idején álmodott. Rá kell döbbenteni, hogy a kisfizetésű tanárnak, orvosnak, műszaki szakembernek nem a nagy pártok oldalán van a helye, hanem a Munkáspártban.

Lenin így írt erről: “A kapitalizmus általában, az imperializmus pedig különösen illúzióvá változtatja a demokráciát, és ugyanakkor a kapitalizmus demokratikus törekvéseket hív életre a tömegekben. Demokratikus intézményeket hoz létre, kiélezi az antagonizmust az imperializmus és a demokráciára törekvő tömegek között.”

*

Olaszországban gyakran megállnak a vonatok is, pedig igazából a pilóták sztrájkolnak, a vasutasok csak szolidárisak velük. Ez a modern szakszervezeti harc szervezett és hatékony formája. A magyar munkások ma még irigykedve nézik, hogy milyen jól képesek védeni érdekeiket az EU más országainak munkásai. A magyar szakszervezeteket 1990 után lényegében szétverték. A cél az volt, hogy ne legyen erős szakszervezeti mozgalom, amely képes lenne küzdeni a mai kapitalizmus ellen. Elhitették az emberekkel, hogy a magyar szakszervezet a múlt maradványa. Elvették a vagyonukat. Politikailag egymással szembenálló tömörüléseket hoztak létre. Elvették a jogaikat. Ez azonban nem mindig volt így, és nyilván nem is marad mindig így. Mi is a szakszervezet?

Lenin azt mondja: “A munkások gazdasági harcát szolgáló szervezeteknek szakmai szervezeteknek kell lenniük. Minden szociáldemokrata munkás köteles a lehetőséghez képest támogatni ezeket a szervezeteket és aktívan dolgozni bennük.” A szakszervezet arra szolgál, hogy a munkásnak legyen eszköze harcolni a magasabb bérekért, a jobb munkafeltételekért. Ez a gazdasági harc, és a szakszervezet ennek fegyvere. Lenin azonban már azt is mondja, hogy a párt tagjainak dolgozniuk kell a szakszervezetekben, hiszen itt vannak érintkezésben a munkások napi életével.Szerencsére mára a Munkáspártnak is több olyan aktív korú tagja van, aki egyben szakszervezeti tag is, ki a húsosoknál, ki a pedagógusoknál, ki a postásoknál, ki másutt.

Az ipar megszülte a munkást. A munkás fokozatosan felismerte, hogy érdekeit képviselnie kell, ha nagyobb bért, jobb munkafeltételeket akar. Így jöttek létre Magyarországon a XIX. század második felében a segélyező és a szakegyletek. A segélyező és a szakegylet legálisan tevékenykedő, a hatóságok által elfogadott alapszabállyal rendelkező szervezet volt. A munkások fokozatosan jöttek rá, hogy a tőkéssel szemben az egyik legfontosabb fegyverük a sztrájk, a munkabeszüntetés. A sztrájk szervezése már lényegesen magasabb formája a harcnak, mint az önsegélyezés, ezért más szervezeti formára is szükség volt. Így jöttek létre a XIX. század végén, a XX. század elején az első magyar szakszervezetek.

A szakszervezetek eleinte érdekvédelmi és nevelői feladatokat is elláttak. Lux Judit, a magyar szakszervezetek történetének kiváló ismerője erről így ír: “A szakegylet létrejötte lehetőséget nyújtott nemcsak a gazdasági nyomorúság, a politikai jogfosztottság elleni küzdelemben, hanem a kulturális kisemmizettség elleni harcot is jelentette. Aszakszervezetbe való belépés egyben igényt jelentett a rövidebb munkaidőn, a választójogon kívül a szellemi életben való felemelkedéshez. A szakszervezetek széleskörű kulturális tevékenységet folytattak, a munkáskultúra alakítói lettek. Az első szervezetek alapvető feladatuknak az oktatást tekintették. Az egyletekben nyelvtani, gyorsírási, nyelvi tanórákat szerveztek, felolvasásokat tartottak. Nagy gondot fordítottak a szakmai képzésre. Könyvtárakat alapítottak, énekkarokat szerveztek. Később a művelődési igény kiegészült a politikai képzés igényével. Aszakszervezetek politikai előadássorozatokat tartottak.“

A szakszervezetek gyorsan rájöttek arra, hogy hatékony fellépéseikhez szükséges erőiket összeadni. Az 1898-ban létrejött a Szakszervezeti Tanács, melyet 126 szakmai egylet 23603 fizető taggal hozott létre, fő feladatának a szakmai szervezetek kiépítését, alapszabályaik kidolgozását, a szervezett munkások politikai nevelését, a munkássajtó terjesztését tekintette. Nem véletlen, hogy 1990 után éppen az egységes szakszervezeti mozgalmat verték szét, és teremtettek több szakszervezeti tömörülést, amelyek olyannyira szemben állnak egymással, hogy még május elsején sincsenek együtt.

Idézzük még egyszer Lenint: “Az öntudatos munkások, akik semmit sem likvidálnak és a liberális befolyás ellensúlyozására tömörülnek, akik osztályként szervezkednek, akik a szakszervezeti és egyéb tömörülés minden lehetséges formáját fejlesztik, fellépnek úgy is, mint a bérmunka képviselői a tőkével szemben, úgy is, mint a következetes demokrácia képviselői az Oroszországban uralkodó egész régi rendszerrel szemben és minden engedménnyel szemben, amelyet annak tesznek.”

A rendszerváltás döntő változást hozott a szakszervezet életében. A rendszerváltás, mint láttuk korábban, azt jelentette, hogy a gazdaságban a tulajdont elvették a munkástól, a gyár, a bank, a termelőeszközök zöme magán tulajdonba került. Politikai téren a rendszerváltás azt jelentette, hogy a munkásság érdekeit szolgáló intézményeket megszüntették, vagy gyengítették. Ezt történt a szakszervezetekkel is. Hogyan verték szét a szakszervezeteket? Több eszközzel. Egyrészt, a privatizációk nyomán megszüntettek másfélmillió munkahelyet, az iparban lényegesen csökkent a munkások száma. Ráadásul, a privatizáció nyomán két új elem is megjelent. Az egyik oldalon a rengeteg magyar kis- és középvállalkozás, ahol nem nagyon van szakszervezet. A másik oldalon pedig a multik, ahol igyekeztek meggyőzni a munkást, hogy nincs is szüksége szakszervezetre. De volt más eszköz is. A korábban egységes szakszervezeti mozgalmat megosztották. Külön tömörülésbe kerültek az értelmiségi dolgozók, megint másikba a bányászok és mások. Egyes tömörülések kifejezetten politikai alapon jöttek létre. Az egyes ágazatokon belül több szakszervezet is létrejött. A pedagógusoknak is például két szakszervezete van. Ahol nem egységes a szakszervezeti mozgalom, a tőkéssel szemben nagyon nehéz fellépni. A szakszervezetek vagyonát a rendszerváltáskor jórészt elvették. Eltűntek a munkás művelődési otthonok, a sportkörök, és más formák, amelyekben korábban a magyar dolgozók szerveződtek. A tömegpropaganda az emberekkel elhitette, hogy nem is érdemes belépni a szakszervezetekbe, mert ott csak korrupt, a szocializmusból itt maradt vezető van. Ez részben igaz is volt. A szakszervezetek sokáig nem tudtak új vezetőket találni, és ez a folyamat ma is tart.

A tőke a harc mellett alkalmaz a szakszervezetek ellen egy másik módszert is. Megveszi a szakszervezeti vezetőket, integrálja a szakszervezeteket a saját politikai rendszerébe. Az MSZP parlamenti képviselői helyeket adott az MSZOSZ számos vezetőjének, akik hajlandóak voltak támogatni a szocialista kormányok tőkés, munkásellenes politikáját. Az emberek ezt látva, még inkább elfordultak a szakszervezetektől. A szakszervezetek megvásárolt vezetői szembe fordultak a Munkáspárttal. 2000-ben tüntetésre hívták a Munkáspártot a munka törvénykönyve ellen, de megtiltották a vörös zászló használatát. Az MSZOSZ-ben felszámolták a platformok rendszerét, amely lehetővé tette, hogy a munkáspárti dolgozók véleménye is elhangozzék a vezetésben.

Miért kellett a szakszervezeteket szétverni vagy gyengíteni? Azért, mert a tőkések is tudják, amit Lenin tudott: “A munkások gazdasági harcát szolgáló szervezeteknek szakmai szervezeteknek kell lenniük. Minden szociáldemokrata munkás köteles a lehetőséghez képest támogatni ezeket a szervezeteket és aktívan dolgozni bennük.” A szakszervezet a tőkés ellensége, mert a tőke ellenfeleit, a munkásokat erősíti. Ez volt a hatalomra jutott magyar tőkések közös érdeke. Volt egy speciális érdek is, döntően a külföldi nagytőke érdeke. Miért jött hozzánk a külföldi tőkés? Persze, azért is, mert kevesebbet kell fizetni a magyar munkásnak, mint a németnek, miközben a magyar munkás képzettsége elég jó. De van más ok is. Nyugaton a tőke sok energiáját veszi el a sztrájkok, szakszervezeti megmozdulások elleni harc. A nyugati szakszervezeti mozgalom évszázados gyakorlattal, rutinnal rendelkezik, és ki is használja a sztrájk fegyverét. A multinak az volt jó Magyarországon, hogy itt szinte “osztályharcmentes” környezet volt. Sztrájk alig volt, és alig van. A szakszervezetek szerepe minimális. Lenin az orosz forradalmárok tapasztalata alapján azt tanította, hogy “munkás-szakszervezetek, a munkás önképző- és illegális irodalmi olvasókörök, a szocialista, valamint a lakosság valamennyi többi rétegében alakult demokratikus körök” egész együttesére van szükség, amelyekben a tőke ellen lehet szervezni a dolgozókat. Ezt nem akarja a magyar és a külföldi tőke, ezért korlátozzák a szakszervezeteket, ezért gyakorolnak rájuk politikai és erkölcsi nyomást.

A Munkáspárt megalakulásának első pillanatától kezdve abból a lenini tételből indult ki, hogy egyszerre kell tevékenykedni a szakszervezetekben,ó és együttműködésre törekedni a szakszervezetekkel. A szakszervezetekben akkor lehet dolgozni, ha ott vannak munkáspárti tagok vagy szimpatizánsok. A rendszerváltás első törvényei között volt az, amely megtiltotta a politikai pártok tevékenységét a munkahelyeken. Ez alapvetően az MSZP-t és a Munkáspártot érintette, hiszen nekünk voltak ilyen szervezeteink, és tapasztalatunk. Az MSZP-t nem érdekelte az ügy, mert erejüknél fogva kezdettől a szakszervezeti vezetők megnyerésére törekedtek. Akkoriban még viszonylag sok aktív dolgozónk dolgozott a szakszervezetekben. Többen dolgoztak kisebb-nagyobb tisztségekben a vasasoknál, bányászoknál, kereskedőknél, építőknél. Több szakszervezetben hagyománya volt a nyugdíjas tagozatoknak, s ezt sikerült kihasználnunk. Mi volt a fő feladat? Meggyőzni az embereket, hogy ne lépjenek ki a szakszervezetből, ne hagyják fel a harcot. Máig is tartó feladatunk a tőkés rendszer magyarázása, a kizsákmányolás leleplezése. Idővel a munka megnehezedett, mert szakszervezeti embereink kiöregedtek.

A Munkáspárt az MSZOSZ szervezeteivel alakított ki kapcsolatot. Ennek volt hagyománya, ismertük egymást. Mindaddig rendben is mentek a dolgok, amíg az MSZOSZ vezetése nem került teljesen az MSZP politikai hatása alá. Annak mértékében, ahogyan az MSZP egyre jobbra ment, úgy vált egyre korlátozottabbá a Munkáspárt és az MSZOSZ kapcsolata is. 2000 volt az utolsó olyan időszak, amikor a Munkáspárt és az MSZOSZ együtt lépett fel az akkori Fidesz-kormány munka törvénykönyve ellen. A Hősök terén tartott nagygyűlésen az MSZP akkori vezetői hangosan ígérték, hogy megváltoztatják a munkatörvénykönyvet abban a pillanatban, amikor hatalomra jutnak. Időközben megnyertek két választást is, és mégsem tettek semmit, sőt! Az MSZOSZ és a Munkáspárt viszonyából maradt a május elsejei majális, ahol jól megférnek egymás mellett híveink. Mi pedig kihasználjuk ezt a lehetőséget is, hiszen az év egyetlen napján sem tudunk annyi emberrel közvetlen kapcsolatba kerülni, mint éppen május elsején.

“A szakegyletben vegyen részt minden munkás, aki megérti, hogy egyesülnie kell a munkáltatók és a kormány elleni harcra.” Ez Lenin tanítása. Ebből az is következik, hogy nem szabad türelmetlennek lennünk. A szakszervezet nem osztályharcos párt, hanem egy érdekvédelmi szervezet. Tagjai fokozatosan ismerik fel a harc szükségességét, és az együttműködés helyességét a Munkáspárttal. Az elmúlt években a gyulai húskombinát számos dolgozóját bocsátották el. Tudtunk hallatni a hangunkat, mert a hentesek között volt munkáspárti tag. A kommunisták dolga ilyenkor az, hogy kimondják azt, amit a többi munkás csak gondol vagy érez. Ha a munkások azt látják, hogy a mi embereink értük vannak, könnyebben követnek bennünket. Szép számmal vannak a Munkáspártban postások is. A Munkáspárt azért tudott az elmúlt időszakban többször is megszólalni a postások mellett, mert ismertük a gondjaikat. A Munkáspártnak viszonylag sok aktív tagja van a két pedagógus szakszervezetben is. Mégsem lehet azt mondani, hogy kifejezetten a szakszervezetek ügyeire hatást tudnánk gyakorolni. Pedig itt volt a PDSZ-es aláírásgyűjtés. Milyen jó lett volna, ha a mi munkáspárti tanáraink tudták volna belülről gerjeszteni a hangulatot, és befolyásolni a PDSZ politikai álláspontját. Utóbbi időben sok szakmában jöttek létre új szakszervezetek is. Ennek egyik oka az, hogy az egyre nehezebben élő emberek elégedetlenek a hagyományos szakszervezet magatartásával, és keményebb fellépést sürgetnek. Néhány helyen itt is tudtunk segíteni. Itt is azonban körültekintésre, nyugalomra van szükség. Sokszor túlzott harci vágy, de az első sikertelenség láttán elmegy az emberek kedve. Lenin így írt: “S minél szélesebb körűek ezek a szervezetek, annál szélesebb lesz bennük a mi befolyásunk is, amely nemcsak a gazdasági harc “spontán” fejlődésének eredménye, hanem annak is, hogy a szervezet szocialista tagjai közvetlenül, tudatosan hatnak társaikra.” A pártnak a szakszervezetek mellett, és a szakszervezetekben kell küzdenie. Erre ma egyre jobb feltételek jönnek létre, mert gyarapszanak a fiatalabb párttag-nemzedékek, egyre több ember érti meg, mit is jelent a tőkés kizsákmányolás.