Elméleti sarok, VII. rész: A kapitalizmus működése I.

A kapitalista társadalom működése

Elméleti olvasmányaink során már találkoztunk a munka, a termelés, a termelőerők, a társadalom fogalmaival. Tegyük most őket rendszerbe! Nézzük meg, hogyan is működik a társadalom! Ha ezt tudjuk, jobban megértjük a mai magyar kapitalizmust is, és jobban tudunk ellene harcolni. Gyakran beszélünk ipari termelésről, agrártermelésről. A termeléssel az a célunk, hogy termékeket állítsunk elő. Olyan termékeket, amelyeket vagy mi magunk fogyasztunk el, vagy a társadalom más területein használnak fel. A megtermelt cipőről, ruháról, számítógépről, az élelmiszerről nem is beszélve, tudjuk, hogy szükségünk van rájuk és így vagy úgy, de mi magunk fogyasztjuk, használjuk őket. A megtermelt hajóturbinára vagy kikötő darura nincs közvetlen szükségünk, de tudjuk, hogy a mi életünkhöz fognak hozzásegíteni. Mellesleg érdemes megjegyezni, hogy a Földön csak mi emberek vagyunk képesek termelésre, az állatok legfeljebb megszerzik a húst, de nem tudnak húst előállítani. A termelés tehát emberi tevékenység, ugyanakkor tudatos tevékenység is, mert véletlenül nem lehet termelni, csak valamilyen céllal.

A termeléshez kellünk mi emberek, azaz kell az emberi munka. A munkánknak van valamilyen tárgya. Az acélból csöveket készítünk, fémekből és műanyagokból számítógépet, a lisztből kenyeret. Ennek során munkaeszközöket használunk. A munkaeszköz nagyon sokféle lehet. Ide tartozik maga a föld, amelynek felhasználására épül az agrártermelés. De ide tartoznak a gépek, az utak, vezetékrendszerek, üzemi épületek. A termelés folyamatában használt munkaeszközök és munkatárgyak összességét nevezik termelési eszközöknek. Miért fontos ezeknek az unalmasnak tűnő fogalmaknak a megértése? Nos, éppen a mai kapitalizmus megértésée miatt. Először is, a mostani magyar kormány nagyon büszke arra, hogy a külföldi cégek birtokolják a magyar gazdaságot, és még azt is el akarják adni, ami még magyar tulajdonban van. A külföldieké az üzem, a benne lévő gépek, a termelési eszközök. Ami a miénk, az a munkaerőnk. Ha a külföldi elmegy, hiszen minden további nélkül elmehet, elviszi a termelési eszközöket. Miből lesz akkor Magyarországon termelés? Másodszor, mit fejleszt a külföldi tőke Magyarországon? Jó esetben az utakat, az infrastruktúrát, a termelési eszközök fontos elemét. De egy fillért sem költ a munka hordozójára, nem épít iskolát, kórházat. Ennek a végeredménye a magyar munkás képzettségbeli és szellemi deformálódása.

A fentiekből az is következik, hogy egy ország szempontjából, így Magyarország szempontjából is, nem csupán a termelési eszközök a fontosak. Nem csak az a fontos, hogy gépek és utak legyenek. Fontos, hogy a munkát végző ember minél magasabb képzettséggel, minél több tapasztalattal rendelkezzék. A termelési eszközök és az ember a maga termelési tapasztalatával és munkában való jártasságával együtt alkotják egy ország termelő erőit. Egy ország fejlettségét nem a termelési eszközök fejlettsége mutatja, hanem a termelőerők szintje. Hiába fejlesztjük a termelési eszközöket, ha az ember fejlődése nem követi, előbbutóbb ellentmondások keletkeznek. A tőke szívesen jön Magyarországra, mert osztályharc-mentes övezetben, viszonylag alacsony bérért viszonylag magas képzettségű munkaerőt kap. Ha nem képezzük a munkaerőt, ha nem költünk eleget az iskolára, a tőke előbb-utóbb nem talál képzett munkaerőt. Ha továbbmegy más országokba, megy vele a technika, elmarad az adóbevétel, csökken az export. Ha a munkaerőképzés kizárólag a multik igényeinek kielégítésére koncentrálódik, vagyis, ha a magyar iskola csak olyan szakmákra fog tanítani, ami a nyugatinak kell, deformálódik a magyar munkaerő, a termelőerők fejlettsége visszaesik. Éppen ezért nagyon fontos, hogy Magyarország fejlessze a termelési eszközöket, de egyúttal biztosítsa, hogy az emberek műveltebbek, tapasztaltabbak legyenek, azaz fejlessze a termelőerőket. E fenti ismeretek nagyon fontosak ahhoz, hogy helyesen bíráljuk a tőkés kormányok gazdaságpolitikáját.

Az emberek azonban nem egyedül termelnek. A termelés során kapcsolatba lépnek másokkal, és így sokrétű viszony alakul ki közöttük, amely eldöntheti a résztvevők sorsát. A magyar ruházati ipari cégek például a rendszerváltás után saját márkákat fejlesztettek ki, s ruhakollekcióikat eladták részben saját boltjaikban, részben a multinacionális bevásárlóközpontoknak. A multi később taktikát váltott, és már maga rendelt a magyar cégektől, egyre olcsóbban. A magyar cégek még mindig állták a sarat. A multi az EU-csatlakozás után változtatott, és most ott veszi meg a ruhát, kabátot, ahol a legolcsóbban előállítják. Ezzel megváltoztatta a magyar cégekkel fennálló termelési viszonyát, ami viszont a magyar cégek tömeges csődjét eredményezi. A multi és a magyar cégek közötti viszony objektív, a benne részt vevő emberek tudatától függetlenül létezik. A multi birtokolja a termelési eszközök, a piac nagy részét, a multi nemzetközi háttérrel és politikai befolyással rendelkezik. A magyar cégeknek ez mind nincs meg. Ezek a sokrétű kapcsolatok együttesen alkotják a termelési viszonyokat. A termelési viszonyok a társadalom azon objektív, anyagi, az emberek tudatától független viszonyait tükrözik, amelyek a társadalmi termelés, az anyagi javak cseréje és elosztása folyamán alakulnak ki az emberek között.

A termelési viszonyok összetevői nem azonos értékűek. Termelési viszonyt jelent a munkamegosztás is. A magyar kisüzemek például csak beszállítók lehetnek a nagy külföldi autógyárak magyarországi üzemeinél. A munkamegosztás megszüntetése, vagyis, amikor a multi elkezdi máshonnan beszerezni az alkatrészeket, lényegesen kihat a magyar vállalkozókra. A termelési viszonyokban azonban a meghatározóak a tulajdonviszonyok. A multi nem csupán a technológiai fölénye alapján van meghatározó helyzetben, hanem azért, mert övé a gyár, övé a piac. A tulajdonviszonyok nem csupán két termelő egymás közötti viszonyát határozzák meg, hanem a társadalom belső viszonyait is. Ahol a termelési eszközök társadalmi, azaz kollektív tulajdonban vannak, ott a társadalom tagjai egyenlők a termelési eszközökhöz való viszonyukat illetően, és a termelési folyamatban az együttműködés és kölcsönös segítés viszonyai alakulnak ki köztük. Ilyen társadalomban lehet rossz a főnök, de nem zsákmányolhatja ki a beosztottat, mert nem az övé a gyár. Ez volt nálunk is a szocializmusban. Nem volt kizsákmányolás, s ha valaki bajba került, mindig fordulhatott valakihez, volt, aki segített. A magántulajdon alapján az emberek között uralmi és alávetettségi viszonyok jönnek létre. Kénytelen vagyok munkát vállalni, mert nincs saját tőkém. Munkát olyan valakinél tudok vállalni, akinek van tőkéje, gyára, üzeme. Mivel övé a gyár, kizsákmányolhat engem. Az egyén érdeke a tőkés rendszerben az, hogy egyénileg érvényesüljön, mivel folyamatos versenyben van. A tőkés rendszerben éppen ezért nincs szolidaritás, nem létezik egymás támogatása, van viszont kiszolgáltatottság, könyörtelenség, gátlástalanság.

A termelőerők és a termelési viszonyok nincsenek egymástól elszakítva, egymással összhangban vannak. A termelőerők szüntelenül fejlődnek. A fennálló termelési viszonyok segítik a termelőerők fejlődését. A feudalizmusban például a termelőerők viszonylag fejletlenek voltak. A mezőgazdasági termelés hatékonysága alacsony volt. Ahhoz, hogy egy társadalom, egy ország eltartsa magát ilyen körülmények között, mindenképpen garantálni kellett lényegében minden paraszt munkáját. Ebből eredt a jobbágyság intézménye, a jobbágyok röghöz kötése, azaz a jobbágy nem költözhetett el szabadon a faluból. Később azonban a termelőerők fejlődésével a mezőgazdaság már sokkal több embert el tudott tartani. Fölöslegessé vált a jobbágyság intézménye, azaz a termelési viszonyok egyik eleme. Nem csak fölöslegessé vált, hanem akadályává is vált a fejlődésnek, hiszen akadályozta, hogy a jobbágy a városba menjen, és a tőkés termelés egyik eleme legyen. Ezt a törvényt Marx fedezte fel. Ez a törvény valamennyi társadalmi-gazdasági alakulatra vonatkozólag meghatározza a termelőerők és a termelési viszonyok kölcsönhatását. Eszerint a társadalom fejlődésének bizonyos fokán ellentmondás támad az új termelőerők és az elavult termelési viszonyok között. Bármennyire elmaradnak is azonban a termelési viszonyok a termelőerők fejlődése mögött, előbb-utóbb helyre kell állnia az összhangnak, s mint a társadalom fejlődésének története mutatja, összhangba is kerülnek a termelőerők fejlettségi színvonalával, azok jellegével.

A történelem során különböző társadalmak jöttek létre. Ezek között sok a hasonlóság, de vannak döntő különbségek is. Az emberek valamit termelnek, esznek, utaznak, élnek. Mátyás király korában is építettek lakásokat Magyarországon, a Kádár-rendszerben is, és építenek ma is. A lakások természetesen technikailag különböznek, de a lényeget tekintve nem. Közös bennük, hogy egyformán az emberek egyik szükségletét elégítik ki, azaz laknak bennük. Ha tehát különbséget akarunk tenni a Mátyás korabeli középkor, a kádári szocializmus és mai magyar kapitalizmus között, akkor a kérdés nem az, hogy ezekben a korokban MIT termeltek, hanem az, hogy HOGYAN termeltek. Mátyás idején az építéshez szükséges eszközök a király vagy a földesurak birtokában voltak. Voltak önálló építőmesterek, de az építőipar munkaerejét a jobbágy adta, akit a földesúr, mint tulajdonosa erre a munkára rendelt. A jobbágyviskókat a jobbágy maga építette, a nagy építkezéseken az uralkodó osztály, a földesurak igényeit szolgáló kúriákat, palotákat építettek. A szocializmusban az építőiparban alkalmazott termelési eszközök a társadalom tulajdonában voltak, amit az állam képviselt. A munkaerőt a munkásság adta. Az építkezések döntő célja az volt, hogy az emberek tömegével jussanak lakáshoz. Ma az építőiparban alkalmazott termelési eszközök tőkés vállalkozók tulajdonában vannak. Az építkezéseken bérmunkások dolgoznak. Az építkezés célja nem a tömegigények kielégítése, hanem a hasznot, azaz profitot hozó projektek megvalósítása. Ezért építenek drága lakóparkokat olcsó szociális bérlakás helyett.

A fentiekből láthatjuk, hogy a termelés módja az a lényeges kritérium, amely alapján egy társadalmat meg tudunk különböztetni egy másiktól. Termelési módnak nevezzük a társadalom élete és fejlődése szempontjából nélkülözhetetlen létfenntartási eszközök (élelem, ruházat, lakás, termelési felszerelések stb.) megszerzésének történelmileg meghatározott módját. A termelés módja meghatározza az adott társadalom jellegét. Azt is mondhatjuk, hogy amilyen a termelési mód, olyan maga a társadalom, annak uralkodó eszméi, politikai nézetei, intézményei. Vegyünk egy példát! Svédországban nagyon magas életszínvonal van évtizedek óta. A svéd kapitalizmus olyan gazdag, hogy megengedheti magának, hogy a profitjából sokkal többet juttasson az embereknek, a nem tőkés tömegeknek, mint bármelyik más kapitalista ország. Svédországban ezért évtizedek óta nagyon széles körre kiterjedő társadalombiztosítás, fejlett egészségügy, szociális ellátás van. Sokan mondták és mondják erre, hogy ez maga a szocializmus. Pedig nem az! Az igaz, hogy a szocializmus célja az, hogy minél többet adjon az embereknek. De a szocializmusban a termelési eszközök a társadalom tulajdonában vannak, a kapitalizmusban, így a svéd kapitalizmusban meg a tőkések kezében. A szocializmusban azért folyik a termelés, hogy az embereknek több jusson. A kapitalizmusban meg azért, hogy a tőkés kapjon többet. Ha Svédországban valóban szocializmus lenne, az emberek még jobban élnének, mert az ország tortájából nem egyszerűen egy kisebb vagy nagyobb szeletet kapnának, hanem övéké lenne a torta. Azt is meg kell jegyezni, hogy a svéd jóléti modellhez a gazdagságon kívül más is kellett. A svéd tőke felismerte, hogy a tőke is jól jár a magasabb társadalmi juttatásokkal, hiszen az emberek többet és jobban dolgoznak, egészségesebb munkaerőt jelentenek, és nem utolsó sorban az osztályharc szinte szünetel.

Az emberi társadalom keletkezésének ideje óta több termelési mód létezett és váltotta fel egymást: ősközösségi, rabszolgatartó, feudális, tőkés, szocialista. A termelési módnak két, egymással szorosan összefüggő oldala van: a termelőerők és a termelési viszonyok. Az adott termelési mód akkor működik jól, ha a termelőerők és a termelési viszonyok között összhang, egyensúly van. Amikor az új, fejlődő termelőerők mögött elmaradnak, elavulttá válnak a termelési viszonyok, ellentmondás támad közöttük, s ez konfliktussá fejlődik, amely társadalmi forradalom útján oldódik meg.