A marxizmus fejlődése a 20. században nem csak időben haladt előre, de térben is. Újabb és újabb országokra terjedt ki, Jugoszláviára, Kínára, Vietnámra, Koreára, másokra. A marxizmus közös tanításait az egyes gondolkodók a nemzeti viszonyokra alkalmazták. A marxizmus nemzeti változata azt jelenti, hogy egyes országok másként, esetenként igen eltérő módon, gyakorolják a marxizmust, mint mások, de nem térnek el, nem adják fel a közös tőkés ellenfelek elleni harcot, a közös szemléletet. Az olyan nemzeti gyakorlatnak, amely a sajátosságokra hivatkozva megtagadja a közös elveket, azonban már nincs köze a marxizmushoz. A marxizmusra épülő szocializmus modellek közösek abban, hogy a társadalmi tulajdon többségén nyugszanak, a nép gyakorolja a hatalmat, a társadalmi javakat a nép igényei alapján osztják el. A reformprogramok lényege mindenütt az, hogy a néphatalom megőrzése mellett a gazdaságban különböző mértékben engedik a tőkés piaci feltételek érvényesülését. A különbségek a helyi viszonyokban, az alkalmazott módszerekben vannak. Ezen az alapon a marxizmus folytatóihoz sorolunk olyan kiemelkedő személyiségeket, mint Tito, Mao, Ho vagy Kim. Külön részben foglalkozunk a kubai forradalommal, Fidel Castroval, és a marxizmussal összecsengő olyan elméletekkel, mint a Chávez vezette Bolivári Forradalom Venezuelában. De nem sorolunk ide olyan politikai vezetőket, mint Salot Saht, ismertebb nevén Pol Pot, aki marxizmusra hivatkozva tömeggyilkos diktátor volt. És nem sorolunk ide olyan politikusokat sem, mint az orosz Gorbacsov, akik ugyan marxizmusról és a szocializmus reformjáról beszéltek, de a valóságban a kapitalizmust vezették be.
Josip Broz Tito (1892-1980) a jugoszláv kommunista mozgalom legendás személyisége volt. Irányította a németek elleni partizánmozgalmat, majd a felszabadulás után a független Jugoszlávia vezetője lett. A jugoszláv szocializmus alapelve az önigazgatás, a samoupravljanje volt. Ez a modell éppen a partizánmozgalom sajátosságaiból nőtt ki. A partizánok által elfoglalt területeken népbizottságok gyakorolták a hatalmat. Ezek elég nagy önállósággal rendelkeztek, hiszen sokféle embert fogtak össze, s a háború viszonyai között a központ nem is tudott minden részletbe beleavatkozni. 1949 után erre az elvre építették fel a jugoszláv államhatalom működését. 1950-től bevezették “az állami vállalatok és a felsőbb gazdasági társulások munkás-önigazgatását”. Tito arra az alapkérdésre keresett választ, hogy miként lehet az embert érdekeltté tenni a jobb munkában, hogyan érhető el, hogy a dolgozó ténylegesen a közösségi tulajdon gazdájának érezze magát. Magyarországon az állami tulajdon az egész munkásság kezében volt, akinek nevében a minisztérium gyakorolta az irányítást. A jugoszláv modellben az egész állami tulajdont vállalatokra bontották le, és a munkás már a vállalat szintjén beleszólhatott a döntésekbe. Az önigazgatás ötletét 1956-ban Magyarországon a munkástanácsok kapták fel. A magyar munkástanácsok azonban objektíve a tőkés ellenforradalom, a szocializmus elleni fellépés eszközei voltak. Az önigazgatás ugyanis csak akkor működik a szocializmus érdekében, ha a hatalom egésze a munkásság, a nép kezében van.
Mao Ce-tung (1893-1976) a Kínai Kommunista Párt egyik megalapítója volt. Elméleti és gyakorlati munkásságában kezdettől fogva meghatározó szerepet kap a nemzeti sajátosságok messzemenő figyelembevétele. Ez a felfogás időről-időre komoly vitát okozott a nemzetközi munkásmozgalom sok más pártjával, amelyek a marxizmus nemzeti alkalmazásán előszeretettel a szovjet modell másolását értették. Mao nem másolta a szovjet gyakorlatot, nagyon erősen kötötte a marxizmus tanait a kínai nemzeti valósághoz, és óriási erőt kölcsönzött a kínai kommunista ideológiának. Kínában a kommunista mozgalom nem a munkásmozgalom bázisán jött létre, hanem radikalizálódó kispolgári értelmiségiek hívták életre, kihasználva az erősödő nemzeti mozgalmat. Mao elmélete abban a Kínában született, amely lakosainak abszolút többsége paraszt volt.
Mao felismerte, hogy ha nincs munkás, a parasztságra kell építeni a szocializmus kivívását. Mao vezetésével 1949-ben ez a fajta szocializmus győzött. A kínai színezetű szocializmus egyik ereje éppen abban van, hogy a szocializmus itt nem külföldi fegyverek segítségével, hanem önerejéből győzedelmeskedett. Mao után Teng Hsziaoping folytatta a kínai szocializmus eszmei fejlesztését. A reform és nyitás koncepciója, a kínai sajátosságú szocializmus programja a 20. századi marxista gondolkodás maradandó értéke. Teng Hsziao-Ping elméleti szinten bizonyította, hogy a szocializmus, mint társadalmi rendszer lényegét tekintve jobb és emberibb, mint bármely tőkés rendszer. Bizonyította, hogy a szocializmus - a 20. század folyamán tapasztalt számtalan gondja és problémája ellenére - megreformálható. Kína mai sikerei ezt bizonyítják.
Ho Shi Minh (1890-1969) a Vietnami Kommunista Párt megalapítója, később a francia gyarmatosítók elleni harc egyik szervezője, a szocialista Vietnam vezetője volt. Élete szorosan összeforrott a vietnami nép függetlenségi küzdelmével, a vietnami munkásság születésének és osztálytudatra ébredésének folyamatával. “Egyszerre harcoltam, tanulmányoztam a marxizmus-leninizmust, és vettem részt a gyakorlati munkában, és így párhuzamos és fokozatos lépésekkel jutottam el annak felismeréséig, hogy mindenütt a világon csak a szocializmus és a kommunizmus szabadíthatja fel az elnyomott dolgozó népeket a rabszolgaság alól.” Vallotta, és egész tevékenységében érvényesítette, hogy a szocializmus akkor lesz igazán eredményes, ha messzemenően támaszkodik a nemzeti sajátosságokra, és a nemzet érdekei akkor érvényesíthetőek, ha megteremtjük a szocializmust. 1990 után, amikor a kelet-európai szocialista
rendszereket megdöntötték, a Vietnami Kommunista Párt kitartott a szocializmus mellett. A Ho Shi Minh-i eszmékre támaszkodva meghirdette a szocializmus reformjának politikáját, amely azt jelenti, hogy a politikai hatalmat szilárdan a nép gyakorolja, a gazdaság stratégiai területei állami kézben vannak, de más területeken engedik a piacgazdaság érvényesülését. A mai Vietnam ezen az úton jelentős sikereket ért el.
Kim Ir Szen (1912-1994) a Koreai Munkapárt szervezője és vezetője, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság meghatározó személyisége volt. Korea 1945 előtt japán gyarmat volt, rendkívül szegény, kizsákmányolt ország. 1945 után folyamatosan kellett küzdenie az amerikai imperializmussal szemben. A KNDK szocialista országként szorosan együt-tműködött Kínával és a Szovjetunióval, ugyanakkor igyekezett önállóságát velük szemben is megerőzni. Kim Ir Szen azt fogalmazta meg, hogy ilyen történelmi háttérrel és ilyen nemzetközi helyzetben, a KNDK-nak saját anyagi, szellemi erőire kell támaszkodnia és így felépítenie a szocializmust. Ez az önerőre támaszkodás, a Juche elve. Az önerőre való támaszkodás egyszerre tűzi ki célul a nemzeti függetlenség megőrzésének és a szocializmus felépítését. Kim Ir Szen halála után Kim Dzsong Il lett a KNDK vezetője, aki folytatva az önerőre támaszkodás elvét megfogalmazta a hadsereg-központú szocializmus elvét. Ennek lényege az, hogy a mai rendkívül nehéz viszonyok között a hadseregnek, mint szervezett erőnek meghatározó szerepet kell játszania az ország építésében. A koreai hadsereg a védelmi funkció mellett, feladatokat lát el a gazdaság építésében, a fiatalok iskoláztatásában, a társadalmi tudat formálásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése