Ismételjünk egy kicsit Engels-szel, aki Marx mellett a marxizmus másik nagy megalapítója volt. Engels felteszi a kérdést: Mi az a proletariátus? Majd így válaszol rá: „A proletariátus a társadalomnak az az osztálya, amely megélhetését csakis és kizárólag munkája eladásából, nem pedig valamely tőke profitjából szerzi meg, az az osztály, amelynek java és baja, élete és halála, egész létezése a munka iránti kereslettől, tehát a jó és rossz üzletmenet váltakozásától, a féktelen konkurencia ingadozásaitól függ. Egyszóval a proletariátus, vagyis a proletárok osztálya a tizenkilencedik század dolgozó osztálya.” Ez utóbbi mondatot sokan arra használják, hogy tagadják a proletáriátus létezését a mai világban. Vajon van-e proletariátus a 21. században? Vannak-e olyanok a mai magyar társadalomban, akik „megélhetését csakis és kizárólag munkája eladásából, nem pedig valamely tőke profitjából szerzi meg”? Természetesen van. Így él a Tesco pénztárosa csakúgy, mint az Audi munkása vagy a gyógyszertári alkalmazott. A munka formája, a munka szervezése a társadalomban megváltozott és változik, de nem ez a döntő az emberek társadalmi életében, hanem az, hogy van-e tőkéjük vagy nincs. Ilyenkor jön a másik ellenérv. Nem számít, hogy enyém-e a tőke, vagy másé, hiszen a tulajdon ma már olyan mértékben „társadalmi”, hogy e tulajdonlás másodlagos. Az igaz, hogy ma kevés családi, vagy egy személyes cég van. Ez már nem a Kruppok vagy Weiss Manfrédek kora. Nagy részvénytársaságok vannak, ahol összemosódnak a tulajdonviszonyok. Lehet, hogy összemosódik, de nem tűnik el. A szegedi szalámigyár Csányi Sándor úré, az OTP nagyhatalmú vezérigazgatójáé és nem a gyárban dolgozó henteseké vagy menedzsereké. A szegedi hentes gondolhatja úgy, hogy neki tök mindegy, ki a tulajdonos, ez nem így van. A bére, a részesedése az értéktöbbletből a tőke tulajdonosától függ. Ezért neki, a hentesnek nincs beleszólása. A tőke tulajdonlásának kérdése azonban nem csak egy vállalat esetére vonatkozik. Ma Magyarországon a tőke nem csak a szegedi szalámigyárban nincs a hentesek kezében. A tőke ma társadalmi méretekben a tőkéseké. Csányi úré, Demján úré, Kapolyi úré, és sok mindenki másé, de nem a munkásé, a dolgozóé. Ezért neki nincs beleszólása abba, hogy Magyarországon ki legyen a parlamentben, milyenek legyenek a törvények, mire osszák el a társadalom pénzét. Visszatérve Engelshez, Vajon nem igazak-e szavai ma is az osztályokról? „I. A nagytőkések osztálya, akik az összes civilizált országokban már most csaknem kizárólagos birtokosai az összes létfenntartási eszköznek és a létfenntartási eszközök előállításához szükséges nyersanyagoknak és szerszámoknak (gépeknek, gyáraknak). Ez a burzsoák osztálya, vagyis a burzsoázia. II. A teljesen nincstelenek osztálya, akik arra vannak ráutalva, hogy a burzsoáknak eladják munkájukat, hogy érte megkapják a megélhetésükhöz szükséges létfenntartási eszközöket. Ezt az osztályt a proletárok osztályának, vagyis a proletariátusnak hívják.” Bizony, igazak!
A tőkés rendszer lényege a piaci verseny. A verseny jobb minőségre ösztönöz, ezért csak a piaci verseny biztosíthatja a társadalmi fejlődést. Nagyjából ezzel érvelnek a kapitalizmus hívei évszázadok óta. Ezt halljuk ma is a Gyurcsány-kormánytól, amikor bevezetik a vizitdíjat, piacosítják az egészségügyet, az oktatást. Mi a valóság? A tőkés rendszerben a tőkés gyár előállítja a számítógépet, és kiviszi a piacra. Itt kiderül, hogy vannak-e más olyan gyárak is, amelyek számítógépet gyártanak. Ha van, akkor verseny alakul ki a két gyár között. A vevő lesz az, aki eldönti, hogy melyiket veszi meg. A vevő nyilván a jobbat és az olcsóbbat veszi meg. Ennek legalább két következménye van. Az egyik: akinek a termékét a vevő megveszi, többet fog termelni, abban a reményben, hogy többet adhat el. A másik: akinek a termékét huzamosabb ideig nem veszik meg, az csődbe megy. Ebben az értelemben igaz, hogy a piac és a verseny ösztönzi a minőséget és kiválasztja a jót. Aki többet termel, látszólag megnyerte a versenyt. Csakhogy előbb-utóbb olyan sokat fog termelni, hogy nem lesz, aki megvegye, és ezért kerülhet csődbe. Most képzeljük el, hogy nem két gyárról van szó, hanem sok ezer gyárat magában foglaló iparágról. Sőt, nem csak egy ország számítógép-gyártásáról, hanem az egész világéról van szó. Ebben az esetben nem egy vagy két gyár mehet tönkre, hanem sok ezer. Így jönnek létre a válságok. A tőkés rendszer kezdettől fogva megpróbálja kivédeni a válságot. Ennek egyik eszköze éppen a verseny korlátozása.
Nézzünk egy példát a mai világból! A nagy személyi számítógépcégek között megegyezés van, hogy a Microsoft Windows operációs rendszerét telepítik a gépeikre. Ezzel a versenyből kiszorítják azokat, akik más operációs rendszert használnak, mondjuk a Linux-ot. Van is verseny, meg nincs is. Vagy vegyük a magyarországi nagy bevásárlóközpontokat! Ha egy magyar termelő a kenyerét, borát a hipermarketben akarja árusítani, először le kell fizetnie a polcpénzt. Ezért semmi sem jár, csak a jog, hogy beteheti a lábát. Utána fel ajánlania, hogy bevezető áron, azaz gyakran az önköltségnél olcsóbban adja el a termékét. A nagytőkés ezt kihasználva akciókat hirdet, s többletprofitra tesz szert. Ha már bent van, olyan árukkal kell „versenyeznie”, amelyeket a nagytőkés nyomott áron kényszeríttet ki másokból. Verseny tehát a valóságban nincs. Jelent-e minőséget a verseny? Elvben igen, a gyakorlatban nem feltétlenül. A magyarországi nagy bevásárlóközpontok mindegyike széles választékkal, jó minőséggel és elfogadható árakkal indított. Ma már ez a múlté. A multi a bécsi szupermarketből áthozza azokat az áruit, amelyek szavatossága már lejáróban van, és itt adja el. A csokoládé, a kávé - bár ugyanazon márka - nem azonos minőségű nyugaton és keleten. A kapitalizmus, a verseny, a piac önmagában nem biztosíték az emberi szükségletek magasabb szintű kielégítésére, a minőségre, a fejlődésre. Mielőtt folytatnánk, nézzük mit ír erről Engels! Engels erről így ír: „…a nagyipar, noha első fejlődési korszakában maga hozta létre a szabad konkurenciát, most mégis túlnőtt rajta; hogy a konkurencia és egyáltalában az ipari termelésnek egyesek által való űzése a nagyipar számára béklyó lett, amelyet szét kell feszítenie és szét is fog feszíteni; hogy a nagyipar, ameddig a mostani alapon űzik, csak a hétévenként megismétlődő általános zűrzavar árán tarthatja fenn magát, amely minden alkalommal az egész civilizációt fenyegeti, és nemcsak a proletárokat dönti nyomorba, hanem nagyszámú burzsoát is tönkretesz; hogy tehát magát a nagyipart vagy egészen fel kell adni, ami teljes lehetetlenség, vagy pedig ez a nagyipar feltétlenül szükségessé teszi a társadalom egy egészen új szervezetét, amelyben már nem egyes, egymással konkuráló gyárosok irányítják az ipari termelést, hanem az egész társadalom - szilárd terv és az összesség szükségletei szerint.”
Sok mindent megismertünk a marxizmusból. Most már tudjuk, hogy a marxizmus a munkásosztály tudományosan megalapozott elmélete a tőkés rendszer megismerésére, a munkásosztály harcának megszervezésére, a szocializmus megteremtésére. Mint láttuk, a tőkés és a munkás folyamatos harcban, osztályharcban áll egymással. A munkás azért harcol, hogy minél könnyebben és minél többet kapjon meg a megtermelt javakból. Fokozatosan ismeri fel, hogy a helyzetén csak akkor változtathat, ha megváltoztatja a tőkéshez való viszonyát, ha felszabadítja önmagát a tőkés kizsákmányolás alól, ha olyan társadalmat teremt, amely nem a magántulajdonra, hanem az emberek közös tulajdonára épül. A XIX. században a munkásságnak, amely egyre jobban ismerte fel saját helyzetét, iránytűre, elméletre volt szüksége. A XIX. század első felétől egy német gondolkodó, filozófus, közgazdász, Karl Marx írta le a munkásosztály helyzetét és dolgozta ki egy elméletet a munkásosztály felszabadítására, az új rend, a szocializmus megteremtésére. Marx nem a hasára ütve találta ki tanítását. Alaposan elemezte a XIX. századi konkrét viszonyokat, és ezeket összevetette azzal, amit korábban a társadalomról más gondolkodók tanítottak. Marx lényegében három alapvető gondolatot mondott: 1. A helyünket a világban nem istenek, nem elvont fogalmak határozzák meg, hanem az anyagi valóság, amiben élünk, dolgozunk. 2. A kapitalizmusban az anyagi valóság az, hogy a tőkés elsajátítja a munkás által termelt értéktöbblet egy részét, s ezért nem ad ellenszolgáltatást. A tőkés így kizsákmányolja a munkást. 3. A munkás helyzete csak akkor változik meg, ha felveszi a harcot ezzel szemben, a tőkés rendszer helyébe egy új rendszert, a szocializmust teremti meg. A marxizmus ennek alapján három alkotórészből áll: 1. A dialektikus és történelmi materializmus. 2. A politikai gazdaságtan. 3. A tudományos szocializmus. A dialektikus és történelmi materializmus az emberiség régi és alapvető kérdésére ad választ: miből ered a világ, a szellemből vagy az anyagból? Ha Marx azt válaszolta volna, hogy a szellemből, akkor soha nem biztatta volna harcra a munkást, hiszen ha minden Istentől, vagy valami más szellemi tényezőtől függ, akkor nem kell harcolni. Marx viszont azt válaszolta, hogy a világ az anyagtól (idegen szóval matériától) függ. A szellemtől, az istenektől függő világot mi nem tudjuk befolyásolni, az anyagi világot viszont képesek vagyunk alakítani. Ha képesek vagyunk alakítani, akkor nem vagyunk eleve kiszolgáltatva másoknak, sorsunk nincs előre elrendelve. Marx ezzel teremtette meg a gondolkodási, filozófiai hátteret a munkásság harcához. Nem véletlen, hogy az elmúlt 17 évben Magyarországon is, másutt is nagy erővel terjesztik a különböző vallásokat. Ha az emberek sorsuk javulását Istennek, Allahnak, Buddhának vagy bármilyen más szellemi erőnek a segítségétől várják, akkor nem fognak fellépni a kormányok ellen, nem fognak forradalmat szervezni, ha felemelik a gáz árát, egyszóval csendben lesznek. A marxizmus, és ezen belül a dialektikus és történelmi materializmus ezért is nagyon fontos a mai magyar munkás harcához. Ha megérti, van esélye küzdeni a tőke ellen, ha eltérik más nézetekkel, biztosan veszít.
A politikai gazdaságtan azt elemzi, hogy miként működik a kapitalizmus, hogyan, milyen mechanizmussal zsákmányolja ki a tőkés a munkást. Ha Marx nem tárja fel ezt a mechanizmust, a munkás nem tudta volna, hogy pontosan mi ellen kell küzdenie, és azt hogyan lehet megváltoztatni. A politikai gazdaságtan magyarázza meg, hogy a kapitalizmusban minden összefügg egymással. A termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik. A politikai gazdaságtan van segítségünkre a mai magyar valóság megértésében. Így értjük meg, hogy a tőkés kizsákmányolja a munkást, amikor nem jelenti be teljes munkaidőre, amikor feketén fizet neki, amikor nem ad munkaköpenyt, nem biztosítja a munkavédelmet. Így értjük, hogy a magyar nagytőke kizsákmányolja az egész magyar munkásságot, amikor a kormány segítségével magas adókat fizettetnek velünk, és egyre kevesebbet költenek egészségügyi, szociális kiadásokra. Így értjük meg azt is, hogy a tőke, a tőkések érdekeiket a parlamenti pártokon keresztül változtatják törvénnyé, amit aztán a rendőrség, a bíróságok, az egész államrendszer segítségével végre is hajtatnak velünk.
A tudományos szocializmus a munkásosztály politikai elmélete. A dialektikus és történelmi materializmus azt jelölte meg, hogy miként kell gondolkodnunk, ha sikeresen akarunk harcolni a tőke ellen. A politikai gazdaságtan arra tanított meg bennünket, hogy milyen az ellenfél, milyen módszerekkel küzd ellenünk. A tudományos szocializmus pedig azt magyarázza meg, hogy nekünk, a munkásoknak hogyan kell megszerveznünk saját erőinket, hogyan tudjuk megváltoztatni a tőkések hatalmát. A tudományos szocializmusból tanuljuk meg, hogy a munkásosztály ereje a szervezettségében van. Egy-egy munkás semmit sem tud elérni a tőkéssel szemben. Egy-egy gyár, vagy egy-egy ágazat munkásai már többet tudnak elérni, de még ez is kevés. Eredményre csak akkor lehet számítani, ha a munkások többsége összefog. Nem véletlen, hogy 1990 után Magyarországon az egységes szakszervezeti mozgalmat feldarabolták. Ma ezért nincs szervezett egységes szakszervezeti erő. Ebből tanuljuk meg, hogy a munkások többsége ma is nehezen érti meg, hogy a rendszerváltással, az EU-csatlakozással őket csapták be, s a mostani szocialista kormány lépten-nyomon őket rövidíti meg. Ezt nekünk kell megértetnünk velük. A tudományos szocializmus tanít meg bennünket arra is, hogy a munkásosztály csak akkor tud eredményesen harcolni a tőke ellen, ha van pártja. A pártnak pedig a fegyelmezett és szervezett tőkés erőkkel szemben nagyon fegyelmezettnek és nagyon szervezettnek kell lennie.
Ellenfeleink általában nem tagadják Marx nagyságát, de azt mondják, hogy a marxizmus ma már nem érvényes. Azért nem érvényes, mondják ők, mert a technikai fejlődés nyomán eltűntek az osztályok. Nincsenek tőkések és munkások. Beszélnek munkavállalóról és munkaadóról, vállalkozóról. Tudatosan elhomályosítják a tőkével rendelkező tőkés és a tőkével nem rendelkező munkás közötti különbséget. Ha ma Magyarországon nincsenek osztályok, ahogyan ellenfeleink állítják, nincs osztályharc sem. Mi, marxisták azt mondjuk: vannak osztályok és van osztályharc is.
A rendszerváltás idején nem volt Magyarországon tőkésosztály. A szocializmusban is voltak gazdagok, de a szó szoros értelmében nem voltak tőkések. Ugyanakkor igaz, hogy már a szocializmusban, és döntően az utolsó, 1986-90-es időszakban megkezdődött a mai tőkésosztály kialakulása. A mai tőkésosztály több képviselője, Demján Sándor, Bartha Ferenc, Kapolyi László és mások a múlt rendszerhez kötődnek. A tőkésosztály meghatározó része a magyar nagytőke. Várszegi Gábor a leggazdagabbnak tartott vállalkozó becsült vagyona 46 milliárd forint. Érdekeltségébe tartozik többek között a Fotex Rt., az Azúr üzletlánc, a Keravill, a Domus bútoráruházak, a Balaton Bútorgyár és az Ajka Kristály. Demján Sándor becsült vagyona 45 milliárd, Lesztinger Tamásé 35 milliárd. Széles Gáboré 32 milliárd. Az első tíz leggazdagabb között van még Veres Tibor, Nagy Elek, Bige László Tibor, Wáberer György, Csányi Sándor. A nagytőkések között vannak „szegényebbek” is, mint az exminiszterelnök Gyurcsány Ferenc és a volt gazdasági miniszter Kóka János. A magyar nagytőke sajátossága, hogy erősen kötődik a Magyarországon lévő külföldi, multinacionális tőkéhez. A nagytőke boldogulása jelentősen függ a külföldi tőkétől. Erős kormánypozíciókkal rendelkeznek, esetenként maguk is részt vesznek a politikai hatalomban. A magyar tőkésosztály legnagyobb részét a középvállalkozói és részben a kisvállalkozói kör alkotja. Ez a réteg a hagyományos magyar gazdasági ágazatokhoz kötődik, a könnyűiparhoz, élelmiszeriparhoz, kereskedelemhez. A kis- és középtőkésosztályt az egyik oldalról nyomják a kínai és más távol-keleti üzletemberek, akiknek olcsó áruival nem képesek versenyezni itthon sem, a másik oldalon az EU-országok üzleti körei, amelyekkel ugyancsak nem tudják állni a versenyt. A kormányok gazdaságpolitikája az elmúlt évtizedben döntően a nagytőkének kedvezett. Amagyar tőkésosztály részét alkotja a tehetős vezető értelmiségi és alkalmazotti kör is. Ez a kör mindenben a politikai hatalomtól függ, kiszolgálja a politikát.
A munkások létszáma drasztikusan visszaesett, de így is jelentős. 1990 után 1,5 millió munkahelyet számoltak fel, jórészt az iparban. Új munkahely csak mintegy 0,5 millió létesült. Lényegesen csökkent a mezőgazdaságban dolgozók száma, de megjelent az agrármunkásság, amely nem rendelkezik földdel, s agrárvállalkozóknál bérmunkát végez. A csökkenés ellenére a mai Magyarországon mintegy 1,5-2 millió ember nevezheti magát munkásnak. A munkásosztály szerkezete megváltozott, de a munkásság jelen van. Az 5- 10 ezer főt foglalkoztató nagyüzemek eltűntek. Ma már nagyüzemnek számít, ahol 500 ember dolgozik. 2004-ben 76 ezer vállalat volt Magyarországon, ebből 252 olyan üzem volt, ahol 500-nál több alkalmazott volt. Ma a magyar dolgozók 60 százaléka kis- és középvállalatoknál dolgozik. Az elmúlt másfél évtizedben jelentek meg tömegesen a külföldi vállalatok. 2004-ben több mint 26 ezer külföldi tulajdonú vállalkozás volt Magyarországon. 10 év alatt mintegy 200 ezerrel nőtt a külföldi vállalatoknál dolgozók száma, 2004-ben 602 ezer embert foglalkoztattak. A munkásság gondjai, amelyeket a tőkés rendszer okoz, mindenekelőtt a munkanélküliség, mindennapossá vált. 1990-ben 47 ezer munkanélküli volt, 2004-ben 400 ezer. Az eddigi legmagasabb szint 1993-ban volt, 671 ezer (12,1%). Az elmúlt másfél évtizedben radikálisan csökkent a munkásosztály részesedése az ország megtermelt javaiból. 2005-ben a minimálbér 57 ezer forint volt, az átlagbér 154 ezer. Alakosság 39,4 százaléka él a szegénységi küszöb alatt. Ha az 1990-es árakat vesszük 100 százaléknak, akkor például az élelmiszerek ára több, mint 7-szeresére, a szolgáltatások 10-szeresükre emelkedtek. A tőkések egy kis csoportja az, amely élvezi a kapitalizmus minden hasznát. A munkásosztály eszmei és politikai öntudatát megingatták a változások. A tőkés média átmossa az emberek agyát. Tény, hogy az emberek ma már egyre több konkrét tapasztalattal rendelkeznek a kapitalizmusról, és az elégedetlenség nő. A munkásosztály elveszítette politikai szervezeteit, de ma már egyre több kísérlet van a munkásérdekek megjelenítésére. A szakszervezeti mozgalmat meggyengítették. Egymással politikailag szemben álló tömörülések jöttek létre. Az MSZOSZ egyértelműen az MSZP hatása alá került. Az elmúlt évtizedben összesen 58 sztrájk volt Magyarországon. 1995-ben még 172 ezer ember vett részt a sztrájkokban, 2004-ben már csak 6 ezer. 1989-ben 4 millió tagja volt a szakszervezeteknek, manapság 700-800 ezer. Befejezésül hadd idézzük fel Lenin meghatározását a társadalmi osztályról. Ez a marxista felfogás lényege. Segítség a mai eligazodásban is. „Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól.”
Eddig láthattuk, hogy mi is volt Marx felfedezésnek lényege. Marx lényegében három alapvető gondolatot mondott: 1. A helyünket a világban nem istenek, nem elvont fogalmak határozzák meg, hanem az anyagi valóság, amiben élünk, dolgozunk. Az anyagi valóság pedig megváltoztatható 2. A kapitalizmusban az anyagi valóság az, hogy a tőkés elsajátítja a munkás által termelt értéktöbblet egy részét, s ezért nem ad ellenszolgáltatást. A tőkés így kizsákmányolja a munkást. Ha változást akarunk, ezt kell megváltoztatni. 3. A munkás helyzete csak akkor változik meg, ha felveszi a harcot ezzel szemben, a tőkés rendszer helyébe egy új rendszert, a szocializmust teremti meg.
Tőkés ellenfeleink manapság is azt hangoztatják, hogy a marxizmus ma már nem használható elmélet. Szerintük a marxizmus csak a XIX. század elmélete. Másrészt szerintük a marxizmus annak a munkásosztálynak az elmélete, amely ma már nem létezik, vagy csak kis mértékben. Ez azonban nem igaz! Marx valóban a XIX. században élt, és valóban az akkori viszonyok között dolgozta ki elméletét. A marxizmus azonban egy módszer, egy szemlélet. Azt jelenti, hogy osztályalapon vizsgáljuk az eseményeket, azt keressük, hogy az egyes politikai események, szereplők mögött milyen osztályérdekek húzódnak meg. Másodszor azt is jelenti, hogy mi a munkás, a dolgozó szemszögéből vizsgáljuk a világot és az ő érdekében akarunk cselekedni. Nem igaz az sem, hogy a munkásosztály megszűnt létezni. Az igaz, hogy az informatika korát éljük. Az informatika korában az információ válik központi tényezővé, és igaz az is, hogy az értelmiségi szakmák és a szolgáltatások szerepe megnő. Csakhogy! Egy: munkásság létezik a hagyományos iparágakban, amely még nem szűnt meg. Magyarországon van autógyártás, műszergyártás, építőipar és sok minden más. Kettő: a munkásosztálynak, mint társadalmi osztálynak nem az az egyetlen ismérve, hogy fizikai munkát végez. A munkásosztály helyzetét az határozza meg, hogy
nincs tőkéje, nem irányító munkát végez, és jóval kisebb jövedelme van, mint a tőkéseknek, vagy a menedzsereknek. Ebben az értelemben a munkásosztály része a szolgáltatásban dolgozók nagy része is. A Tesco pénztárosa lényegét tekintve ugyanúgy munkás, mint az Audi szerelője. Az ápolónő, a postás, a banki alkalmazott, a mozdonyvezető ugyanúgy munkás, mint a hegesztő az építkezésen. Három: a tőkés mindegyik kategóriát kizsákmányolja, legfeljebb eltérő módszerekkel. A lényeg azonban ugyanaz. Egyik sem kapja meg azt a többletértéket, amelyet munkájával előállít. Az informatika kora nem tüntette el a munkásosztályt, csak megváltoztatta a létezésének körülményeit. Az informatika kora nem szüntette meg a tőkés és a munkás ellentétét, nem szüntette meg a kizsákmányolást. Ennek alapján tehát az osztályharc sem szűnt meg az informatika korában. Akkor viszont időszerű a marxizmus, mint a korhoz alkalmazkodó gondolkodási és cselekvési módszer.
Hogyan lehetünk ma marxisták Magyarországon? Először is: tanulni kell! A marxizmus tudomány, tudományos módszer, elmélet. Nem lehet kitalálni. Ezt is meg kell tanulni! Ezt segítik Marx, Engels, Lenin és mások művei, és természetesen a Munkáspárt kongresszusi és más dokumentumai is. Másodszor: osztályalapon kell vizsgálnunk az eseményeket, azt kell keresnünk, hogy az egyes politikai események, szereplők mögött milyen osztályérdekek húzódnak meg. Nem a XIX.-XX. századi marxista-leninista mondatokat kell ráhúzni a mai valóságra, hanem a marxista módszert követve a mai konkrét helyzet mai konkrét elemzésével kell következtetéseket levonnunk. Harmadszor: a munkás, a dolgozó szemszögéből kell vizsgálnunk a világot és az ő érdekükben kell cselekedni. Negyedszer: a marxizmust nem csak tanulnunk kell, hanem a gyakorlatban valóra is kell váltanunk, azaz harcolnunk kell a munkások érdekeiért. Ennek eszköze ma a marxista-leninista párt. Ötödször: tanulmányoznunk kell a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait. Át kell vennünk mindazt, ami nálunk is hasznosítható. Ugyanakkor a magyar sajátosságoknak megfelelő nemzeti módon kell alkalmaznunk a marxizmust, és meghatározni a párt konkrét feladatait. Internacionalista módon együtt kell működni más kommunistapártokkal, segítve egymás küzdelmét.
“A Munkáspárt marxista-leninista, kommunista párt.” - olvashatjuk a Munkáspárt szervezeti szabályzatában. A marxizmus alaptételeit Marx (1818-1883) és Engels (1820-1895) fogalmazta meg még a 19. században. Vlagyimir Iljics Lenin (1870-1924) egy más világban, Oroszországban született, és egy másik korban. Amikor Lenin megjelent a politikában, a tőke már mindenütt győzött Európában. Mindenütt létrejöttek a nemzeti államok. Ekkor kezdődött meg a világ újrafelosztása és vele együtt a nagy világháborúk kora. Lenin megérhette a marxi eszmék győzelmét is. Lenin neve összeforrott az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzedelmes kivívásával, a Szovjetunió létrehozásával. Lenin a marxizmus módszerét alkalmazta a 20. század viszonyaira és tovább is fejlesztette. Lenin a marxi módszert használva a megváltozott kor konkrét elemzéséből vont le konkrét következtetéseket. Nézzük a legfontosabbakat! A kapitalizmus új fejlődési szakaszba lépett, az imperializmus szakaszába. Ebben a szakaszban a tőkés országok ellentétei rendkívüli mértékben kiéleződnek. Nem kell arra várni, amíg a legfejlettebb tőkés országokban győz a szocialista forradalom, el lehet, és el kell indítani a szocializmus megteremtését akár egy országban is. Ez Lenin egyik legfontosabb újítása a marxizmusban. Ez volt az elvi alapja a szocializmus építésének Magyarországon és másutt is. A forradalom azt jelenti, hogy a munkás elveszi a hatalmat a tőkéstől. Ehhez nem elég hirdetni a marxizmust. Szükség van olyan szervezetre, amelynek tagjai pontosan tudják, hogy mit akarnak, és ehhez fegyelmezett, hatékonyan működő harci szervezetet hoznak létre. Ez a lenini párt. Lenin ezzel megmutatta a marxizmus gyakorlati megvalósításának eszközét. Ez a lenini tanítás képezi minden marxista-leninista párt elvi alapját, és ez a mi pártunk álláspontja is. Lenin újat adott a marxizmushoz a szocialista állam, a proletárdiktatúra elméletével is. Ha a munkásosztály végrehatja a szocialista forradalmat, kezébe veszi a politikai hatalmat, akkor szüksége van olyan államra, amely védi a munkásosztály hatalmát, szervezi az ország gazdaságát, fejleszti a kultúrát, az oktatást. Ez volt a Magyar Népköztársaság államának eszmei alapja. A gond akkor kezdődött, amikor ettől kezdtek eltérni.
A marxizmus a kapitalizmus halálos ellenfele. A tőke erői meglepő módon azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy nem tiltják, sőt számos nyugat-európai egyetemen még tanítják is. Tanítják, mint filozófiai és közgazdaságtani irányzatot. Nem tanítják azonban, sőt tiltják a marxista eszmék korszerű megvalósításának tanát, a leninizmust. Úgy lépnek fel a marxizmus ellen, hogy szembeállítják Marxot és Lenint, arról igyekeznek meggyőzni az embereket, hogy Lenin egy radikális szélsőség, egy tévútja a marxizmusnak, és mint ilyentől, meg kell szabadulni. Nincs szükség fegyelmezett pártokra. A párt nem harci szervezet, hanem a társadalmi érdekegyeztetés, a lobbizás eszköze. Ezt sugallják nekünk tőkés ellenfeleink. És hozzáteszik: az internet világában laza, hálózatszerű, “demokratikus” szervezetek a hatékonyak. Ha a munkásosztály ezt a receptet követné, elveszítené egyetlen erejét, a szervezettségét és tudatosságát. Nekünk, magyar kommunistáknak nincs pénzünk médiára, óriásplakátokra. A tőke pénzével és hatalmával szembe csak a tudatos cselekvést és a szervezett erőt, a Munkáspártot állíthatjuk. A polgári ellenfeleink azt is bizonygatják, hogy a diktatúra a kommunisták és a fasiszták találmánya, a polgári demokráciában nincs diktatúra. A diktatúra sajátos politikai káromkodás lett. Pedig nem az! A diktatúra valamelyik társadalmi osztály hatalmát jelenti a másik felett. A Kádár-rendszerben a munkás, a paraszt ült a parlamentben, és ő döntötte el, hogy mire menjen az ország pénze. Ma a tőkések, a milliárdosok és alkalmazottaik ülnek a parlamentben, és ők döntenek. Akkor a munkásosztály és a parasztság hatalma (diktatúrája) volt, ma a tőkések diktatúrája van. A munkás és paraszt hatalma azonban egy nagyon fontos dologban különbözik a tőkések hatalmától. Kisember, munkás, paraszt, szegény több van, mint gazdag. A munkáshatalom ezért a többség hatalma, a tőkések hatalma pedig mindig a kisebbség diktatúrája. A legrosszabb munkáshatalom is jobb a munkásnak, mint a legjobb tőkés hatalom! A tőkés erőknek sokszor sikerül becsapniuk a baloldali erőket is. Az elmúlt évtizedekben sok új politikai erő jelent meg, aki azt hirdette: én marxista vagyok, de nem vagyok leninista. Ennek másik változata az, amikor Tamás Gáspár Miklós szájába adják a sületlenségét: a Kádár-rendszer nem volt szocializmus. A cél világos: kiirtani a gyakorlatban is megvalósított szocializmus példáját, a munkásság osztályharcát visszaszorítani a vitakörök szintjére. Ez az irányzat nálunk is megtalálható. Ezt képviseli az MSZP baloldali, értelmiségi tábora, és ezt testesíti meg a 2006-os párt is. A Magyar Kommunista Munkáspárt mindig marxista-leninista párt volt. Ezért harcolunk a marxizmus mindenfajta gyengítése, minden felülvizsgálata, revíziója ellen. Ezért küzdünk azok ellen, akik a kapitalizmus elleni harc helyett, megbékélést hirdetnek a kapitalizmus erőivel. Ha elvesszük Lenint, nem marad marxizmus sem. Sztálin így írt Lenin szerepéről a marxizmus fejlesztésében: “Lenin továbbfejlesztette Marx és Engels tanítását a fejlődés új feltételeinek megfelelően, a kapitalizmus új szakaszának megfelelően, az imperializmusnak megfelelően…. Éppen ebben az értelemben beszélnek nálunk a leninizmusról, mint az imperializmus és a proletárforradalmak korszakának marxizmusáról.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése