A volt politikai foglyok szövetsége elnöki titkára, az újnáci parlamenti párt országgyűlési képviselője és Mansfeld László feljelentését a Központi Nyomozó Főügyészség bűncselekmény hiányában elutasította – mert az abban hivatkozott cselekmény nem bűncselekmény, az egykori ügyész az akkor hatályos törvények alapján kért halálbüntetést ötvenhatos forradalmárok ügyében. A Főügyészség határozatában az is olvasható, hogy a döntés ellen egyedül Mansfeld László nyújthat be fellebezést.
A Központi Nyomozó Főügyészség döntése – maga a feljelentés is! – több kérdőjelet állít a magyarországi igazságszolgáltatás és az utókor elé.
Elsőként is azt, hogy Mansfeld Péter ügyének mi köze volt az 1956-os forradalomhoz? Szabadságharcosoknak tekinthetők-e a terrorcsoport résztvevői? – Miért hallgatnak napjaink feljelentői az 1956 őszén elkövetett rablásokról, fosztogatásokról és lincselésekről?
Dégi András 1940. július 10-én született Budapesten. A forradalom és szabadságharc napjaiban az akkor tizenhat éves ifjú nem vett részt, 1960-ban a Kassánszky Zsombor és társai ügyben szervezkedés miatt ítélték el 4 évre, de ebből csak 2 év 6 hónapot kellett letöltenie. – Ezt követően nem vett részt a nemzeti ellenállásban, a volt politikai foglyok szervezetébe 1990-ben lépett be.
Szilágyi György 1966. november 11-én született. A politizálást a kilencvenes évek közepén kezdte el, a Csurka István vezette radikális nacionalista MIÉP tagjaként, addig az FTC hírhedt vezérszurkolójaként, a „Ferencváros Hooligans” tagjaként ismerték, mint a rendbontók egyikét, villamosok, metróállomások feldúlásával, rasszista-antiszemita jelszavak skandálásával foglalotoskodott. A MIÉP-ből történt kilépése után csatlakozott a kifejezetten neonáci Magyar Nemzeti Fronthoz – melynek tagjait egyértelműen a zsidógyűlölet tartotta össze. A Jobbik Magyarországért Mozgalomnak 2008-ban lett tagja, 2010-ben listáról került be az Országgyűlésbe.
Murányi Levente 1939. december 13.-án született, kamaszként nem vett részt az 1956-os eseményekben. 1957 februárjában a MUK („Márciusban újra kezdjük!”) röplapjai terjesztéséért letartóztatták – 3 év hat hónap börtönre ítélték – majd 1959. április 24-én amnesztiával szabadult. Ezt követően nem vett részt a nemzeti ellenállásban. A Jobbik Magyarországért Mozgalom megalakulása után belépett a rasszista-antiszemita pártba, tagja lett a Magyar Gárdának – 2010-ben listáról került be az Országgyűlésbe.
Szervezkedés vagy bűnszervezet?
A feljelentők rövid bemutatása után – elsőként – vegyük górcső alá a „Blaski József és társai” ügyet, a szabadsághősként emlegetett Mansfeld Péter perét, melyet az 1990 után létrehozott 56-os Intézet „Fiatalok szervezkedése a megtorlások idején” címmel látott el a krónikákban. – Az 1958. szeptember 13.-án benyújtott vádirat, majd az ennek következtében első fokon kimondott életfogytig tartó börtönbüntetést tartalmazó ítélet indoklása, végül a másodfokon hozott halálos ítélet sem ellenforradalmi tevékenység (a szabadságharcban történt részvétel) okán született, hanem köztörvényes bűncselekmények, terrorcselekmények elkövetése miatt. Politikai ügyet a fiatalok egykori tetteiből a társadalom, annak is csak egy szűk rétege – a történészek szubjektív megítélése és a hatalomra került politikusok manipuláltak.
Mansfeld
Pétert már korábban, 1958 előtt is elítélték, 22 rendbeli lopás és
egyéb bűncselekmények elkövetése miatt, de a kiszabott börtönbüntetést
éppen fiatal korára tekintettel végrehajtásában felfüggesztették. –
Kétségtelenül kegyetlen ítéletet hoztak 1958. november 21-én és 1959.
március 19-én is, a 18 éves fiatal kivégzése nem volt indokolt… még
abban a rendkívűli években sem, de talán éppen ezért tekintette
alkalmasnak a propaganda arra, hogy a „kommunista megtorlás” áldozatai
egyikévé sorolja Mansfeld Péter és társai ügyét, különösen a budai ifjú
sorsát. (Ha mindenképpen politikaivá kívánjuk tenni az ellenük
lefolytatott pert, maximum akkor is csak a terrorizmus bűncselekményét
állapíthatjuk meg – a „Szabó bácsi gépkocsivezetője” és a „Széna téri
szabadságharcosok segítője” kitételek legendák, melyeket az utókor, a
megtorlások túlélői kreáltak.)Mansfeld Péter nem volt forradalmár, 1958-ban már nem is lehetett az. – Személygépkocsikat loptak, többek között az olimpiai bajnok Kárpáti Rudolf autóját is ők vitték el, emberrablás, betörés és hasonló cselekmények írhatók számlájukra… melyeket szabadságharcnak minősíteni már akkor sem lehetett.
Az 56-os Intézet „Fiatalok szervezkedése a megtorlások idején” minősítése is megkerüli az igazságot – nem állítja azt, hogy Blaski és társai szabadságharcosok voltak – de a „szervezkedés” kifejezés olyan látszatot teremt, hogy az akkori viszonyokat nem kellően ismerők a bűnszervezet létrehozásából politikai célzatú tevékenységet olvassanak ki.
Pogrom és lincselés a forradalom idején
1956. október 30-a fotói – a Köztársaság téri lincselés fotói – a világ minden számottevő orgánumában megjelentek, nem kis mértékben alakítva ezzel a forradalomról kialakult képet és a szabadságharcosok sorsát.
A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) székháza ellen három felkelő csoport – nem nemzetőrök, ahogy az sok írásban szerepel (a Nemzetőrséget akkor még nem hozták létre!) – fogott össze: a Baross tériek, a Corvin-köziek és a Vajdahunyad utcai felkelők. Az október 30-án lezajlott ostrom csak néhány óráig a tartott. Amikor a térre küldött három harckocsi tüzet nyitott az épületre, akkor a pártház védői megadták magukat, Mező Imre ÁVH-tisztre, aki fehér zászlóval lépett ki az épületből, rálőttek – ő később a Péterfy Sándor utcai kórházban halt bele sebesüléseibe. Kállai Éva a második emeleti ablakból vetette magát a mélybe.
Az objektumot védő ÁVH-egység és az ÁVH egyenruhájába öltöztetett rendőrök, sorkatonák közül összesen 20 harcost öltek meg, többségüket (12-13 személyt) akkor, amikor megadták magukat. – Nem szükséges elhallgatni: az államvédelmisták október 30-án már nem bocsátkozhattak volna harcba, hiszen Nagy Imre kormánya október 28-án feloszlatta a párthadsereget, de ez mit sem von le az ostromlók kegyetlenségéből. Nem csak halottakat, hanem még életben lévő, súlyosan sebesült védőt is lábánál fogva akasztottak fel a pártházzal szemben lévő fákra, ahol a csőcselék, a „szabadságharcosok” kegyetlensége után, kiélhette szadizmusát. – Napjainkig is vita tárgyát képezi, hogy Wittner Mária résztvevője volt-e a lincseléseknek… de az nem tagadható, hogy ott volt. Erről korabeli fényképek (Leslie Toth, USA fotói) tanuskodnak.
Hasonló jelenetek játszódtak le a Nagykörúton, a VI. kerületi Aradi utca sarkán és vidéken, Miskolcon is – az észak-magyarországi városban nyílt antiszemita, zsidóellenes pogromra került sor.
A szabadságharc leverését követő időszakban számtalan – olykor bosszú indokolta – büntetőeljárásra került sor Magyarországon, ahol a győztesek (logikusan) éppen ezekre a kegyetlenségekre hivatkozva léptek fel a szokottnál is keményebben az elfogottakkal szemben.
A Köztársaság téri bestiális gyilkosságok után – csupán csak az október 30-án lezajlott eseményekre hivatkozva – 36 halálos ítéletet hoztak Kádár János bíróságai.
Külön fejezetben, epizódban emlékezhetnénk meg a Péterfy Sándor utcai Kórház és a Cházár András (korábbi és használatosabb nevén: Domonkos) utcai szükségkórház szigorló orvosának a peréről, melyben Tóth Ilonát és társait azzal vádolták meg, hogy egy Kollár József nevű személyt azért gyilkoltak meg, mert ÁVH-s katonának hitték…
A 56-os szabadságharc jobboldali, szélsőjobboldali hívei – bár a Tóth Ilona-per iratai hozzáférhetőek! – még mindig vitatják a büntetőeljárásban hozott halálos ítéletek jogosságát. Tóth Ilona, aki orvoshoz nem méltóan gyilkolt késsel és injekciós tűvel, maga sem vitatta a szándékos emberölés tényét – ennek ellenére, nem kis mértékben a sokat emlegetett Wittner Máriának köszönhetően, 1990 után még szobrot is állítottak a „szabadságharcosnak” a Budapest VII. kerületi kórházban.
Az elmúlt napokban a Kanadai Magyar Hírlap oldalain éppen Puchert János, 1956 után jogerősen halálra ítélt – majd a Magyar Népköztársaság elnökétől kegyelmet kapott – rabtársunk emlékeztette az olvasókat arra a figyelmen kívűl nem hagyható tényre, hogy tisztázandó Tóth Ilona múltját, tetteit, jelentkezett volna egy tanú 1990 után. – De amikor megtudta, hogy a per másik két vádlottja (a kivégzett Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc) esetében már nem annyira fontos az utólagos rehabilitáció a politikusoknak, akkor elállt vallomástételtől.
1956 eltékozolt erkölcsisége
Az 1956-os forradalom 55. évfordulóján, október 23-án Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes Orbán Viktor kormányfő előterjesztésére a magyarországi szélsőjobb közismert alakjainak – többek közöttt a Hungarista Mozgalom újraindítója (társelnöke) Ekrem Kemál György özvegyének és Szentmihályi Szabó Péternek adott át kitüntetéseket. – A néhai Képíró Sándor háborús bűnöst egy olyan ünnepségen tüntették ki az „56-os forradalommal kapcsolatban”, melyen részt vett a város Fidesz MPSZ-tag polgármestere és Boross Péter egykori miniszterelnök is. – „A forradalom és szabadságharc résztvevői” – ahogy az a liberális orgánumokban olvasható volt – ugyan tiltakoztak a forradalom emlékének bemocskolása ellen. De ha megtekintjük a Népszabadság hasábjain közzétett tiltakozók névsorát (Donáth Ferenc, Litván Györgyné, Litván Katalin, Rajk László, Vásárhelyi Júlia, Vásárhelyi Mária, Jánosi Katalin, Kende Péter, stb.) világossá válik, hogy a protestálók között egyetlen egy olyan személy sem találunk, aki részvevője volt a szabadságharcnak, vagy azzal összefüggésben börtönbüntetést szenvedett volna el.
Porubszky Istvánt, a Magyar Gárda hírhedt „Potyka bácsiját” már korábban, 1997-ben állami kitüntetésben részesítették. – Für Lajos „fajvédelmi miniszter”, Boross Péter és Antall József miniszterelnökök 56-os múltjáról, a forradalomban betöltött szerepükről cikkek sokaságát írták a jobboldali kormányok szócsövei. Még Csurka Istvánt is szabadságharcosként temették el a rákoskeresztúri sírkert 301-es parcellájában…
A történészek 1990-et követően úgy írták meg a nemzeti ellenállás történetét, mintha 1963 (az amnesztia) után nem is létezett volna demokratikus harc, mintha nem lettek volna politikai börtönök Magyarországon 1963 és 1989 között. - Az első demokratikusan választott kormány, majd a „nemzeti” és „polgári” kormányok fontosabbnak látták rehabilitálni a háborús bűnösöket, mint rendezni azoknak a sorsát, akiknek a hatalmukat köszönhették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése