Bruck András: „Csak az a fontos, hogy a mieink legyenek”

Másfél évtizeden át botorkáltam a jelenlegi miniszterelnök szavai és tettei között húzódó szakadékban, igyekeztem rálelni csavaros észjárásának mozgatórugóira, szavai értelmére. Mára feladtam. A helyes és igaz dolgok amúgy is egyszerűek. Ne ölj! Ne lopj! Most már tehát kizárólag a tények érdekelnek. Mindenekelőtt az elmúlt két év tényei, mégis muszáj messzebbről indulni. Mert az a tragédia, hogy húsz év után ismét bizonygatnunk kell: minél szabadabbak egy állam polgárai, annál jobb abban az országban élni, annál több jut a gyerek iskoláztatására, a család egészségére, utazásra, kultúrára, ételre, ruhára, nem 2010 áprilisában kezdődött. Egy vázlatos visszatekintés segíthet megérteni, már megint hogyan siklottak ki a dolgok ilyen végzetesen.

A rendszerváltás első nyolc évében még nem dőlt el semmi. Számos részletében dilettáns, ideológia irányította kormányzás folyt, de nem történt jóvátehetetlen. Orbán Viktor úgy ülhetett 1998-ban a miniszterelnöki székbe, hogy az ország előtt megmaradt a lehetőség, hogy úgy tizenöt éven belül felzárkózzon a legalább közepesen fejlett európai nemzetekhez. Ma tehát körülbelül itt tarthatnánk. Magyarország nem volna tejjel-mézzel folyó Kánaán, de lenne előtte perspektíva. És egész biztosan nem akarna külföldre menni minden második fiatal, és telente nem dideregnének milliók 16 Celsius-fokos lakásban. Magyarország egy teljesen más, sokkal jobb, élhetőbb ország lenne.

Nem így történt. Amikor Orbán leállíttatta a metró és a Nemzeti Színház építését, csodálkoztam. Nem értettem, mi szükség volt erre. Építés helyett rombolni a szememben nem tűnt se hazafias, se átgondolt intézkedésnek. Úgy éreztem, a miniszterelnök dühös és dacos, márpedig milyen dolog kétmillió emberrel dacoskodni! Vagy nem tudta, hogy a fa, amelybe belevágta fejszéjét, nem az ő kertjében áll?

Szinte hetek alatt elviselhetetlenül sűrűvé vált az élet akkoriban. Mintha a rádió a múltból örökösen ezt harsogta volna: csapataink harcban állnak. Nyoma sem volt a nyugati demokráciák többnyire békés tespedtségének, egy-két százalékról folyó vitáinak, csip-csup közéleti perpatvarainak. Már akkor ipari méretekben folyt a gyalázkodás: a hazaárulózás, hazaszeretetezés, zsidózás, kiamagyarozás, kommunistázás – megannyi múltból felmelegített, szégyellni való őrület. Intellektuálisan lehangoló korszak volt, tele terméketlen és mélységesen tisztességtelen vitákkal. Azt reméltem, majd elmúlik, a hatalmon lévők lehiggadnak, és nekiállnak annak, amiért megválasztották őket. Amiért politikusoknak érdemes kormányra törekedniük.

Naiv voltam. Még akkor sem fogtam fel, miről van szó, amikor 2001-ben egy dunai hajó tetején Esztergomig utazott a korona hatalmas másolata. Még ekkor is mindezt múló, meghaladható bajnak tekintettem, a demokrácia „gyermekbetegségének”. Csak most, egy évtized távlatából vált világossá számomra, hogy a koronával együtt akkor valami más, ezerszer fontosabb dolog is elúszott: az ország megújításának lehetősége. Akkor eldőlt, hogy Magyarország még hosszú ideig marad, ami volt; egy saját bánatába belemerevedett, történelmi hátrányait makacsul maga előtt görgető nemzet. Ma már tudom, hogy a koronaúsztatással a miniszterelnök mindenkinek megüzente, esze ágában sincs a modern, progresszív Magyarország megteremtésén munkálkodni. Helyette a múltat ígérte vissza, ami felett nem rendelkezett, és nem a jövőt, amiért sokat tehetett volna. Nagy találmányuk, a polgári kormány kifejezés neki és híveinek egyetlen dolgot jelentett: magas beltér és stukkós mennyezet. Sokat elmond a magyar jobboldal által azóta bejárt útról, hogy Márai, a kiváló intellektus és humanista ma már nem kell nekik. Új kedvenceik írónak, embernek egyaránt százszor silányabbak nála.

Időközben eltelt egy hosszú évtized, és a jobboldal csapatai ma újra harcban állnak. S ma még több külső és belső ellenséggel vívják kemény csatáikat. De legalább már a hályog lehullt a szememről. Immár szemernyi kételyem sincs afelől, hogy Orbán Viktor első kormányzati ciklusuk első percétől tudta, hogy mit fog és mit nem fog csinálni. Tudta, hogy nem áll neki modernizálni, nem célja Magyarországot versenyképes európai országgá átalakítani. Csupán egyet akart: már akkor is illetlenül sokáig hatalmon maradni. Amihez a trianoni fájdalmak és a keresztény nemzeti ideológia felmelegítését tartotta a legalkalmasabb, leggyorsabban mobilizálható eszköznek. És arra is sejteni vélem a választ, hogy miért ezt az utat választotta. Egyrészt, mert tisztában volt vele, hogy a modernizáció sziszifuszi, nagy eltökéltséget kívánó feladatához neki nem lenne kitartása, apparátusának pedig szakértelme. Alighanem felmérte, hogy egy nyelveket nem beszélő, rossz korösszetételű, nehezen mozduló és vállalkozó, pocsék egészségi állapotú, többnyire elavult tudással rendelkező, állami gondoskodás után sóhajtozó lakosság csak béklyó lenne az ő nagy magasságokban szárnyaló fantáziája számára. Másrészt azért, mert nem minden politikus fejében kavarognak építő gondolatok. A hatalom nem mindenki kezében szolgál jó ügyet. Népszerűsége révén Orbán már akkor nekiállhatott volna, hogy óvatosan, tapintatosan elkezdje kivezetni a magyarokat „zsákutcás történelmükből”, ehelyett még mélyebbre nyomta őket. Hozzáláthatott volna egy korszerű magyar jobboldal megteremtéséhez, az örökös nemzeti bút pedig otthagyhatta volna a szélsőjobbnak. Nem ezt tette, ő vált a nemzeti bánat cheerleaderévé.

De még hátravolt ennek a zűrös, kaotikus, semmilyen előrelépést nem hozó négy évnek a csattanója. Az országot irányító, de, mint kiderült, a kollégiumi fiúerkölcsökön kívül másféle erkölcsöt nem nagyon ismerő fiatal csapat négyéves kormányzása különös intermezzóval zárult: a miniszterelnöknek a Testnevelési Egyetemen mondott választási beszédével. Máig emlékszem a döbbenetre, amit akkor éreztem. Orbán Viktor ezúttal minden addiginál messzebbre ment a közhangulat felkorbácsolásában, jóllehet, mai füllel az a beszéd még szinte esti mese volt. Azt mondta, hogyha a baloldal visszajutna a hatalomba, azzal veszélybe kerülne: „a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk!”.

Sok szempontból is rendkívüli pillanat volt ez. Egyrészt elhangzott egy szörnyűséges, hazug vád, amely ellen a hallgatóságnak az elemi igazság és tisztesség nevében tiltakoznia illett volna, másrészt feltárult az a zavaros idegállapot, amelybe a jobboldali tömegek a folyamatos izgatás hatására ekkorra már eljutottak. Elvégre a szocialisták „közveszélyességéről” olyasvalaki tájékoztatta őket, akinek a szülei maguk is párttagok voltak, az édesapja ráadásul párttitkár. Hogy a szónok önnön KISZ-titkári múltját ne is említsük. De ez ekkor már senkit nem érdekelt, az erkölcsi gátak már rég átszakadtak. A tömeg megnyugtatta Orbán Viktort, hogy nem emlékszik semmire, ő meg cserébe antikommunista glóriát vont a Kádár-korszakkal amúgy – a baloldaliakhoz hasonlóan – békésen kollaboráló hívek feje köré. Tényleg nagyszerű érzés lehetett annyi évvel a kommunizmus bukása után pár óra leforgása alatt antikommunistává válni. Immár kockázat nélkül, fájdalommentesen!

Tragikus és messzire ható esemény volt ez, hiszen a vágást, amely teljes hosszában felhasította a magyar társadalom örökké érzékeny szövetét, nem az európai kultúra gyomos perifériáján tengődő szélsőjobb vezére ejtette, hanem az ország, mindannyiunk miniszterelnöke. Ma már világos, hogy ez volt a magyar társadalom összeomlásának kezdete. Az azóta eltelt idő bebizonyította, hogy azon az estén valami végleg elpattant milliónyi jobboldali törzsszavazóban: kihunyt belőlük a honfitársaik iránt kötelező szolidaritás utolsó szikrája is. Mellé pedig elvesztették valóságérzékük maradékát is: többé képtelenek voltak belátni, hogy a mindinkább mentális és erkölcsi csatatérré változó országban mindenkinek, tehát nekik is nagyon rossz lesz élniük. Nem értették meg, hogy ha a másikat sikerülne is „elpusztítaniuk”, ők is velük pusztulnának. A szónok pedig nem árulta ezt el nekik.

Tíz év telt el azóta, hogy Orbán Viktor a szocialistákra ráütötte Káin bélyegét. A stigma immár az ország alkotmányában is helyet kapott, ami jól jelzi, hogy azok, akik azt kiagyalták, a harcot élet-halálig gondolják vívni. Weimar, Hitler hatalomba emelkedése óta nem történt ehhez hasonló orvtámadás legitim tömegpárt ellen egy formailag még mindig demokratikus országban. De még mindig várjunk, tekintsünk bele a két Orbán-kormány között eltelt nyolc évbe. Anélkül nem nagyon érthető, ami most zajlik Magyarországon.

Az első Orbán-kormány választási fiaskója sokkolta a jobboldalt. Mintha ott elképzelhetetlennek tartották volna, hogy a koronaúsztatást nem mindenki tekinti a kormányzás csúcsteljesítményének. És valószínűleg azt sem értették meg, hogy amit ők olyannyira csodáltak miniszterelnökükben, a tántoríthatatlanságot, ellentmondást nem tűrő határozottságot, az másokban bizonytalanságot, mindenekelőtt félelmet keltett. A magabiztosságát sokan gőgnek, fennhéjázásnak látták, hű emberei megnyilatkozásait pedig nemegyszer agressziónak, becsületsértésnek.

A felajzott, méltóságában sértett jobboldallal nem lehetett többet szót érteni: Magyarország egyre kevésbé hasonlított egy civilizált országra, amelyben egy politikai párt veresége miatti bánat nem tart sokkal tovább, mint amikor valakinek a kedvenc futballcsapata kap ki. Ilyen körülmények között a baloldalnak már akkor sem lett volna esélye a békességre, ha Szent Pétert állítja miniszterelnöknek. Ráadásul fontos pillanatokban ismételten csődöt mondott az MSZP ítélőképessége. Előbb akkor, amikor a III/II-es múltú Medgyessy Pétert jelölte miniszterelnöknek, majd amikor nem mérte fel, hogy Gyurcsány Ferenc halálos sebet kapott őszödi beszédével. Ettől eltekintve is mindketten rossz, voluntarista gazdaságpolitikát követtek, amelynek semmi esélye nem volt a tartós sikerre. Medgyessy Péter meg se próbálkozott reformokkal, ehelyett populista osztogatásba kezdett, amivel ott folytatta, ahol Orbán Viktor abbahagyta. Két elődjével ellentétben, Gyurcsány legalább felismerte, hogy muszáj lépnie; az őszödi beszéd után azonban gyorsan szitává lőtt céltáblájává vált a jobboldalnak. A baloldal vérző szívvel nézte, mi történik nagy reménységével, de közben csak kevesen ismerték el vagy fel, hogy ez szinte már mindegy is, mivel tétova reformkísérletei amúgy is koncepciótlanok és előkészítetlenek voltak. Ami meg talán jó lehetett volna belőle, azt Orbán Viktor ellenzékből is sikerrel szétverte. Hiába, mindenki azzal foglalkozik a legszívesebben, amihez a legjobban ért.

A hatalomból kiszorult jobboldal mind mániákusabbá, zajosabbá, kíméletlenebbé vált. Sokszor volt olyan érzésem, hogy talán még éjszaka sem alszanak, örökké szervezkednek, készülődnek – várják a pillanatot. A verbális agresszió, amely a kizárólag Orbán Viktorhoz hű, őt istenítő jobboldali médiából áradt, egyre gyakrabban egészült ki utcai erőszakkal. Meggyőződésem, hogy amikor az Alkotmánybíróság jóváhagyta a szociális népszavazást – figyelmen kívül hagyva az alkotmány idevonatkozó paragrafusát –, már az erőszak, a terjedő félelem előtt hajolt meg. Talán ez volt az első az árulások később következő hosszú sorában, amelyek végül hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország mára szinte pária országgá vált.

A gyors, de megalapozatlan életszínvonal-növekedést követő muszáj megszorítások közepette a jobboldal különösen nehezen viselte, hogy nem ő intézheti az ország ügyeit. Egyetlen hatalmas szívdobbanásban egyesülve várta vissza Orbán Viktort a kormányszékbe. A jobboldalról is csak őt, senki mást. Minden vágyukat ő egyedül testesítette meg, ami talán csak egy tömeges méreteket öltött beszűkült tudatállapotként írható le. Mert ugyan mi másnak nevezhető a valóság, a realitások teljes elutasítása? Az, hogy az országnak, amelyben élnek, dolgoznak, gyereket nevelnek, képtelenek örülni, ehelyett egy már nem létező országot vágynak vissza? Hogyan hihetnek még mindig a hihetetlenben, hogyan bízhatnak a lehetetlenben? Hiszen tudniuk kell, hogy reményeiket örökre elnyelte egy feneketlen kút, nevezzük történelemnek, ők mégis ott állnak a kút fölé hajolva, és egyre kiáltoznak, mit sem törődve azzal, hogy onnan már újonnan alakult nemzetállamok polgárai, horvátok, szlovákok hangja szól vissza.

Ráadásul miniszterelnökként Orbán a realitások világában sem sokat bizonyított a neki tulajdonított kivételes képességekből. Amikor ma mind több közgazdász beszél „elvesztegetett húsz évről”, abba az ő négy évét is beleértik. Ennek ellenére szépszámú hívei úgy emlékeztek vissza első kormányzati ciklusára, mint a magyar történelem egyik aranykorára. Vajon mi okozza náluk a realitásérzék ilyen súlyos torzulását? Hadd idézzek egy tanár végzettségű, az élet számtalan dolgában intelligens jobboldali érzelmű asszonyt, akinek hozzám intézett szavai, úgy hiszem, sokat elárulnak erről a különös lelkiállapotról. „Ugyan már, kit érdekel a gazdaság! Csak az a fontos, hogy a mieink legyenek!”

Végül teljesült a tanárnő kívánsága. Megtörtént az, aminek bekövetkeztét már legalább két évvel korábban tudta mindenki: a magát teljesen amortizált baloldal tetemén diadalmasan átmasírozva Orbán Viktor visszatért a hatalomba. A baloldalon is csak kevesen vitatták, hogy a váltás nemcsak elkerülhetetlen, de szükséges is volt; a baloldal vezetői mindent elkövettek, hogy ne legyen okuk és módjuk folytatni a kormányzást. (A Bajnai–Oszkó páros higgadt, racionális egy éve ebből a szempontból már nem osztott, szorzott.) Sokakhoz hasonlóan én is azt mondtam: jól van, lássuk, mihez kezd Orbán Viktor ezzel a szinte példátlan hatalommal. De valójában nem hittem, hogy képes lehet pozitív energiákká átalakítani azt a rengeteg romboló energiát, amit a szocialisták, a baloldal legyőzésére saját magában és a jobboldalban a nyolc ellenzéki év során felhalmozott. Úgy éreztem, már értem, miből táplálkozik konok megszállottsága, amellyel újra és újra az utcára vitte, lázította, izgatta a jobboldali tömegeket: hozzájuk beszélt, de közben mindvégig saját múltja ellen harcolt. Amiről éppen ő maga mondta a legbecsmérlőbb szavakat. Nem hittem, hogy a hatalomba visszatérve képes lehet ezen változtatni. Vagy két énje lenne? Egy jó és egy rossz? A magánéletéről semmit nem tudtam, egy-két családi szentképen és falusi idillen kívül azt is titok övezte. Közéleti, politikai ténykedéséről viszont nagyon régóta egyetlen pozitív dolgot sem tudtam felidézni. Nem emlékeztem egyetlen progresszív, humánus mondatára sem. Nem emlékeztem, hogy egyetlen olyan ügy mellett kiállt volna, amelyet én helyesnek és igazságosnak gondoltam. Már régóta napjaink legreakciósabb, leginkább haladásellenes európai politikusának tartottam. Úgyhogy nem bíztam benne.

A győzelme tehát nem, de az aránya meghökkentő volt. Egyeduralkodóvá avatásának még az ismert körülmények között sem szabadott volna bekövetkeznie. Hogyan hagyhatott cserben ennyi embert a veszélyérzete? Hiszen ekkor már nemcsak a baloldal megtiport teste hevert Orbán előtt, hanem a hosszú úton elbukott, eltaposott, perbe fogott, rács mögé szánt egykori szövetségeseié is. És az is sokatmondó, hogy míg a két évtized során szinte az összes többi parlamenti párt vezetői számtalanszor cserélődtek, addig a Fidesznek mindvégig ő volt az egyetlen pártelnöke és miniszterelnöke. Egy a tábor, egy a zászló – egy a főnök. Ebben bizony egy grammnyi sem volt a szabad országok demokratikus szelleméből. A tengernyi baljós előjel ellenére mégis sok millióan őt választották! Hogyan történhetett ez?

Magyarázatként egy olyan szerzőhöz fordulok, aki érzékeny és pontos elemzését adta a harmincas évek németországi eseményeinek. Utána én is „kollektív idegösszeomlásnak” nevezem azt a jelenséget, amely a 2010. áprilisi választásokon végbement Magyarországon. Ennek a bonyolult lelkiállapotnak a kialakulásához addigra adva volt minden feltétel: az államcsőd réme, utcai zavargások, égő televízió-székház, gárdamasírozások, romagyilkosságok, tüntetések, felvonulások, a jobboldal egyre militánsabb hangneme; míg végül a sok millió ember egyidejű összeroppanásából összejött Orbán Viktor kétharmada. És ma már azt is tudni, miért akarta ezt annyira. Erről ugyanis mindvégig mélyen hallgatott. Lényegében hozomra kért és kapott több millió magyar embertől bizalmat, ő meg cserébe elvette a nyugdíj-megtakarításukat, a szabadságuk garanciáját jelentő alkotmányukat, munkahelyi biztonságukat, fiatalok tömegétől a továbbtanulás lehetőségét és a kedvüket attól, hogy itthon maradjanak, kisvállalkozók tízezreitől megélhetésüket, a társadalom legvédtelenebbjeitől pedig szinte mindent. Ezt az egészet pedig elnevezte nemzeti együttműködésnek. Nemcsak reakciós volt, de cinikus is minden határon felül.

A hétpecsétes titokról tehát lehullt a lepel. Kiderült, hogy a fiókokban ezúttal sem az ország modernizálását előkészítő reformtervek sorakoztak, hanem egy egészen másféle terv. Afféle Blitzkrieg az alkotmányos rend védelmére szolgáló intézmények lerohanására: részben megszüntetésükre, részben kiherélésükre. Ezen dolgozott hát, ezt készítette elő Orbán Viktor és feltehetően bizalmasainak kis csapata éveken át. Ezt a jó másfél éven át tartó rohamsorozatot Vörös Imre volt alkotmánybíró egy nyilvános tanulmányában alkotmányellenes puccsnak nevezte. A mélyülő letargia, az elharapódzó szellemi és erkölcsi önfeladás jele, hogy fontosságához képest elemzése szinte visszhangtalan maradt. De ahogy a könyveknek megvan a maguk sorsa, bizonyára az államcsínykísérlet-tanulmányoknak is.

A miniszterelnök pedig továbbra sem játszik nyílt lapokkal, ami okkal kelt gyanút szavai iránt. Az biztos, hogy valaki nem azért fűrészeli le az alkotmányos intézmények lábait, nem azért köti gúzsba a következő kormányok kezét, nem azért tart fenn csak őt szolgáló médiát, elemző és közvélemény-kutató intézeteket, nem azért íratja át úgy a választási rendszert, hogy – némi retorikai túlzással – eggyel több szavazat már teljhatalmat adjon majd neki, mert ettől reméli hazája felvirágzását. Akkor viszont milyen cél lebeg a szeme előtt? Ráadásul kézi vezérlésű, a piacgazdaságot módszeresen romboló gazdasági szisztémája is nyilvánvalóan versenyképtelen, ez a többség számára inkább a nyomorszint felé gravitál, mint az európai közép felé. A különféle gazdasági mutatók jól egybecsengenek egy körös-körül pusztuló, lebomlóban lévő ország polgárainak mind keserűbb hangulatával. Senkit ne tévesszen meg a tömött szórakozóhelyek, a presszók teraszán limonádét szürcsölgetők látványa. Fecseg a felszín… – éppen mi ne tudnánk? Kizsebelni mindenkit: egyént, bankot, kisvállalkozót, önkormányzatokat, világcégeket, lerombolni a még piacképes néhány magyar nagyvállalat pénzügyi alapjait, nem reform. Nincs hitel, nincs beruházás, nincs munkahely, nincs fogyasztás – Magyarországon minden leállt, esik szét. Ebből fellendülés, jólét biztosan nem lesz. Legfeljebb néhány üres stadion, mert még élvezhető foci se lesz. Rossz hírünk van: azt se könnyebb csinálni, mint egy élhető országot. Ahhoz is szükség van a világra.

A kormány is nyilván hallja, hogy nem dicséretét zengi a nép, inkább arról folyik már a szó, hogy három- vagy már négymillió koldus országa e Magyarország, és hogy ez már itt diktatúra, vagy még nem egészen. Hogyhogy a hatalom egy csöppet sem látszik aggodalmaskodni? Legbefolyásosabb pártemberei olyan hányaveti, öntelt képpel nyilatkozgatnak, mintha amerikai szenátorok hozzájuk járnának demokrácia tanfolyamra, német bankárok pedig kölcsönért. Tudnak valamit? Úgy érzik, minden a terv szerint alakul? De akkor mi a terv?

Bármerről nézem is az elém táruló képet, az nem áll össze. Ennyire rosszul nem lehet kormányozni. Akkor meg mire megy ki a játék? Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a dac és a düh, amely Orbán Viktor első ciklusában még csak Budapest ellen irányult, immár kiterjed az egész országra. Csak nem megharagudott a magyar népre, amiért az két alkalommal is mást választott miniszterelnöknek helyette? Miért ne? Semmi nem rombolja a lelket annyira, mint az árulás, és Orbán Viktor nemcsak a saját múltját árulta el, de a szüleiét is. Attól tartok, ezért az árulásért, az ő meghasonult lelkéért fizetünk mi, az egész ország. Mi lehet például a célja a két éve folyó államosító, az állampolgári és szakszervezeti jogok gyakorlását korlátozó, az írott szabályokat futószalagon átíró, az íratlanokat felrúgó politikának? Akár egyetlenegy dolog is jobb lett ettől? Vagy rosszul tudjuk, és nem azért van a kormány, hogy az embereknek minél jobb legyen? Akkor meg mire való a rengeteg elénk gördített akadály? Az erősödő keménykedés és szigor? Gyerekeink fenyegetése? Ahol egy tizenkét éves gyereket rendőr vihet be az iskolába, ott előbb-utóbb bárkit bárhonnan bárhova bevihet a rendőr. Efelé haladunk. Na és hogy vélekedjünk arról, hogy a magyar állam, akárcsak egykor a kommunista, vétlen és ártatlan embereket üldöz? Tudósokat és politikusokat hurcol meg, sajtójában igyekszik tönkretenni jó hírüket, hajtóvadászatot folytat egy rádióállomás ellen, csak azért, mert az nem a kormány dicséretét zengi. Nem a diktatúrák tekintik ellenségnek saját állampolgáraikat?

Mindazonáltal ezt itt még nem nevezném klasszikus diktatúrának – ahhoz hiányzik még néhány feltétel –, inkább csak afféle preklasszikusnak. De például nem sok jót ígér az a tiszteletlenség a joggal és a jog által védendő nemzettel szemben, amellyel a kormány lényegében üzenőfüzetté fokozta le az alkotmányt, minden állam legmagasabb szintű, leginkább becsben tartott jogforrását. A magyar alkotmányba viszont immár bármi bekerülhet, a kormánypárt bármelyik arra járó képviselője szabadon beleirkálhat – és attól tartok, bele is fog. A volt államfő gondtalan öregkora garanciájánál sokkal gonoszabb dolgok is eszükbe juthatnak. Például a legnagyobb baloldali párt illegálissá nyilvánítása. Amihez, mint tudjuk, az első lépést már megtették. Majd meglátjuk, mennyire fog haragudni a miniszterelnök jövő ilyenkor a baloldalra. Ha például úgy ítélné meg, hogy mégsem múlt ki teljesen.

Miként első kormányzati ciklusának lényegét és értelmét is csak évekkel később fogtam fel – a demokráciák miniszterelnökeiről hajlamos jót feltételezni az ember –, Orbán Viktor sok egyéb cselekedete is csak jóval később nyert számomra értelmet. Amikor a kommunista-antikommunista vonal mentén kettéhasította a társadalmat, hogy aztán kommunisták nélkül is évről évre sikeresen továbbmélyítse ezt az árkot, még én is elhittem, hogy célja csupán a szavazatmaximálás, ami a honi politológia szerint bármit igazol. Csakhogy a „fő árok” mellett hamarosan elkezdtek szaporodni a mellékárkok is, és pár év elteltével már a teljes Magyarország ezek között a szellemi árkok között botladozott. Árkok keletkeztek nyugdíjas és pályakezdő, város és falu, Budapest és az ország, zsidó és keresztény, öreg és fiatal, szülő és gyerek, gyerek és iskola, korán nyugdíjazott és később nyugdíjazott, szakszervezet és munkás, végkielégítést kapott és nem kapott, szegény és gazdag, kokárdát kirakó és nem kirakó, magyar tőkés és multi, nemzeti és liberális, színház és színház között. Míg végre valahára megértettem, hogy ez a cél: felaprítani, részekre szakítani a társadalmat, mindenkit valaki ellen fordítani, széttépni az emberek közti, ember voltukból természetesen adódó szolidaritást. Gyanítom, hogy ugyanezért kellett háromszáz bírónak is ereje teljében, a legjobb bírói korban naftalinba tennie a talárt, s nem azért, mert a régi rendszer emberei voltak: így lehetett megosztani a bírói kart, s rajtuk keresztül sok ezer befolyásos embert. És az állampolgárságügy sem a nemzetegyesítésre, hanem éppen a nemzetmegosztásra kellett. Megosztani magyart a magyarral, itthon és külföldön. És ez a terv is bevált. A békétlenség szítása az orbáni stratégia sarokköve. Nagy része van benne, hogy a magyar társadalom máig nem tudott megegyezni egy közösen vallott demokratikus és nemzeti minimumban. Nem csoda, hogy a magyar társadalom jobban hasonlít egy acsarkodó kutyafalkára, mint egy nagy múltú európai nemzetre.

Bármi alkalmas eszköz: a konfrontáció, a nyugtalanság, az örökös izgalmi állapot a lényeg. A szellemi, lelki energiák megtörése. A minden mindegy állapot kialakítása, ami után a társadalom, akár a két hétig vallatott fogoly, bármit aláír, amit elé tesznek. Elemeire kell tépni a társadalmat, míg végül nem marad senki, aki össze tudna fogni valakivel – a készülő diktatúra ellen. Mert a kormánynak, Orbán Viktornak aligha van más esélye, hogy hatalmon maradjon. Csak ebbe az irányba tudnak előremenekülni. Visszafordulni innen már nem lehet, muszáj végigmenniük ezen az úton. Ehhez viszont elég jók az esélyei. A lassan két évtizede tartó, hol csendesen folydogáló, hol hangosan dübörgő ostromállapot felőrölte, védekezésre képtelenné tette a nemzetet. Nem véletlen a kormányellenes tüntetések apátiája.

A köztársaságot az állam túlhatalmával szemben védő intézmények nagy része, nemritkán személyes gyávaságok, taktikázások, helyezkedések következményeként is, lényegében összeomlott. Mindez, kiegészülve az ellenzéki pártok koncepciótlanságával, exhibicionista civilszervezetek öncélú rivalizálásával, a volt köztársasági elnök, szakszervezeti és diákvezetők, a média nagyobb részének árulásával oda vezetett, hogy a magyar társadalom immár minden rosszra alkalmassá vált: a Horthy-korszakba ugyanúgy visszavihető, mint az ötvenes évekbe. A két éve még demokratikusnak gondolt magyar parlamentben sem bízhatunk többet. A képviselők több mint kétharmada a demokrácia, a nagyszerű gazdasági és kulturális teljesítményekre alkalmassá vált liberális európai közösség ellensége. Néhány bátor, tisztességes bíró még tartja a frontot, de ez aligha lesz elég a közelgő vég elkerülésére. Úgy néz ki, kizárólag Orbán Viktoron múlik, hol kötünk ki.

Persze Kelet-Európa már nem sztálinista porfogó, Moszkva sem egészen a régi, így a ma még EU-tag Magyarország miniszterelnöke, távol természetes kazah és kirgiz szövetségeseitől, taktikázni kényszerül. Egyelőre kivár. Valószínűleg ő maga sem látja előre összes lépését. Évei voltak a jelenlegi állapotok megtervezésére, de most már nem játszhat tovább kottából; rögtönözni kényszerül, akár a sakkozó, aki parti közben kifogy a házi elemzésből. Csak azt tudja, mi a végcélja, a hozzá vezető utat aligha látja tisztán. Az biztos, hogy a jelenlegi helyzettel nem lehet maradéktalanul elégedett. Terve nagyobb részét ugyan megvalósította, már nincs más akarat az övén kívül, de a népszerűsége hanyatlik, romokban a gazdaság, az oktatás, az egészségügy, és a közgazdász szakma egybehangzó véleménye szerint elkerülhetetlenül minden csak egyre rosszabb lesz. Feltételezem, hogy emiatt nincsenek álmatlan éjszakái – ha lennének, nem így csinálná, kommunista elődeivel ellentétben őt semmi nem kényszerítette erre –, de ilyen körülmények között nem veheti biztosra, hogy újra pártja nyeri a választást. Márpedig legalább még egy ciklusra mindenképp szüksége van ahhoz, hogy feltehesse az i-re a pontot. Az árulásban továbbra is számíthat a jobboldali parlamenti képviselőkre és megingathatatlanul hűséges sajtójára – szerintem régi barátja és bizalmasa, az új köztársasági elnök is motor lesz, nem fék –, a már kapitulált, térdre rogyott nemzetnek kuss a neve, de a Nyugat, amely a múltban szívesen félrenézett, amikor bajban voltunk, most figyel. Gondolom, ez kimaradt az előzetes tervekből.

Ezzel tehát Orbán Viktornak még tennie kell valamit. El kell érnie, hogy Magyarország kilépjen az EU-ból, amit egy végletesen megosztott, elszegényedett és reményét vesztett nemzet a közhangulat egy különösen mély pontján alighanem meg is szavazna. Úgyhogy elhúzódó állóháborúra, újabb árkokra számíthatunk. S máris mindenfelé dübörögnek a jobboldal ideológiai exkavátorai. A teljességgel anakronisztikus kommunista–antikommunista ellentét után most a nagyon is valóságos fasiszta–antifasiszta ellentét szítása van soron. Nem számít, hogy ez az árok valóban másodszor is elnyelheti az országot. Persze azok, akik nem hisznek a morálban, azt sem tartják elképzelhetőnek, hogy az erkölcsön is tönkreteheti magát egy ország. Míg más nemzeteknél a minőségi oktatásért, kultúráért, a piacért, az emberek egészségéért, hosszú életéért – a jóért és a jólétért folyik a versenyfutás, nálunk a Gonoszért. A gázkamraszagú kormányzó emlékéért. Egy szörnyű katasztrófába, százezrek bestiális legyilkolásába, az ország németkézre adásába, a budapesti hidak felrobbantásába torkolló korszak rehabilitálásáért. Orbán Viktornak pedig nincs véleménye! Mindenről van, csak éppen erről nincs. Mindent el tud venni az önkormányzatoktól, könyvtárat, múzeumot, iskolát, kórházat, de azt mondta, a szoborállításba nem tud beleszólni.

Ennél világosabb már nem is lehet, milyen rémisztő a helyzet. Semmi máshoz, de félmillió halott emlékének meggyalázásához, az új, közös európai morál alapjává vált antifasizmus megtagadásához minden magyar polgármester szabad kezet kapott. Ez az egész olyan, mintha Magyarország kapujára kiírták volna: Vigyázz, a kutya harap! Egyúttal pedig udvarias jelzés az EU-nak is: igaza volt hazaáruló liberális barátainknak, és jobb, ha megszabadultok tőlünk, mert a harc nekünk még nem ért véget, valóban Hitler utolsó csatlósa vagyunk.

Nem különös? A miniszterelnök, akár Nostradamus, előre látja Európa pusztulását, de a saját hazájáét nem? És azt sem látná, hogy a kommunizmus és a nácizmus a világon elsőként Magyarországon összeért? Van, aki ezt elhiszi neki? 

Élet és irodalom, 2012. július 6.