A kék busz
Még kezdő külügyes koromban került kezembe az akkori canberrai magyar nagykövet jelentése, miszerint az egyik ausztrál miniszter szívesen emlékezett vissza Budapestre. Ami különösen megmaradt benne, az a kék busz és a sárga villamos. Bosszankodtak is akkori főnökeim egy sort, hogy micsoda disznóság. A szocialista Magyarország kiteszi a lelkét, forradalmasítja a kultúrát, átalakítja a falut és a várost, sőt a világot, és erre mi marad meg az ausztrálban? Az, hogy kék a pesti busz és sárga a villamos. Aztán rájöttek, hogy nem is olyan rossz ez. Na jó, nem mindenki, mert akkor sem látott minden főnök tovább az orránál, de a többség azért igen. Nincs ebben a kék buszos sztoriban semmi rossz, hiszen a kék busz maga a nemzeti folyamatosság. A buszokat ugyanis 1937-ben, tehát még a Horthy-rendszerben festették kékre. És képzeld el, a szocializmus „diktatórikus éveiben” sem mázolták át vörösre. A buszok jobbak, szebbek lettek, de a színük nem változott. A kék busz egy egységes közlekedési koncepció jele is volt. A kormány és Budapest azt mondta, hogy Budapest nem a budapestiek ügye csupán, hanem közös. Kétmillió ember él itt, az ő közlekedésük az egész ország ügye. Nem külön-külön, mondták, hanem együtt. A főváros első emberét mindig meghívták a kormány ülésére is. Ha pedig a budapesti közlekedés közügy, akkor közösen tervezzük meg a megoldást is. Az állami tulajdonú Ikarusz szállítja a buszokat. Ezzel sok tízezer ember munkája és tisztes fizetése is biztos. A közlekedési vállalat haszna fontos volt, de még fontosabb, hogy a dolgozók kényelmesen és időben jussanak oda, ahova akarnak. Hűvösvölgybe például járt sárga villamos is, meg kék busz is. Választhattál. Az utóbbi időben kezdenek eltűnni a kék buszok. Szürke, fehér, meg ki tudja, milyen színűek jelennek meg. A BKV nem tud új buszokat vásárolni, ezért vegyesen hoz be használt kocsikat és adja bérbe vonalait. A Fidesz-kormány a kétharmados parlamenti többség és az önkormányzatban megszerzett vezető szerep ellenére sem tudja a problémát megoldani. Mindenki csinál valamit, de senki sem egyet. Nincs egységes elképzelés, nincs közös akarat, nincs magyar autóbusz-gyártás. S, lassan eltűnik a kék busz. Tudod, ha rajtam múlna, elzavarnám a Vitézy Dávidokat, akikre az otthoni vasútmodellemet sem bíznám rá, nemhogy egy világváros közlekedését. Lenne egységes koncepció, a tervezési központ megtervezné, és a kormányszervek végrehajtanák. Megszerveznénk a hazai autóbuszgyártást is. Ja, igen, és kék lenne a busz.
Állami támogatás: 0, azaz nulla
Nem ismerem sem Szöllősy János urat, sem Nádas Béla urat, sem Gyarmathyné Nemes Erzsébet asszonyt és Khaled Nashwan urat sem. Hozzáteszem: sajnos! Nevükkel nem találkozni a lapokban sem, nem beszélve a hivatalos közlönyről, ahol az állami kitüntetéseket közlik. Pedig ezek az emberek megérdemelnék az ünneplést, de legalább is a tiszteletet. Feltalálók ők, akik találmányaikkal nemzetközi elismerést kaptak minap az USA-ban megrendezett nemzetközi találmányi versenyen. A Magyar Feltalálók Egyesülete évente hat-hétszáz találmánnyal, több mint háromezer új védjeggyel büszkélkedhet. Az éves beszámolójukban az állami támogatás rovatban egy beszédes szám áll: 0, azaz nulla forint. Nem tudom, hogy ezek a derék emberek mit gondolnak a szocializmusról, a Kádár-rendszerről. Nem is ez a lényeg. A fontos az, amit tesznek. De akármit is gondoljanak, van bátorságuk leírni, hogy „az állami mecenatúra, mely több évtizede folyamatos volt, megszűnt”. Majd így folytatódik: „A találmányok hasznosítását elősegítő állami források elapadtak, még a szerződött kifizetéseket sem teljesítette az állam, nemhogy biztosították volna a hazai innováció folyamatos támogatását. Mindezek csak mélyítették a gazdasági válságot Magyarországon.” Tetszik ezt érteni? A miniszterek naponta tartanak misét a tudás- és munkaalapú társadalomról. Van külön minisztérium az emberi erőforrások kezelésére, hogy mást már ne is említsek. A magyar feltalálók támogatására azonban nincs pénz. Pedig még diplomáciai feladatot is teljesítenek, hiszen Magyarország nevét öregbítik az Egyesült Államokban, ahol az utóbbi időben nem sok jót mondanak rólunk, ha csak azt nem, hogy kitartunk mellettük az afgán hegyekben. Ha én lennék a miniszterelnök, a kormányba azokat hívnám, akik tudják és értik, hogy az ország jólétének biztosítéka a szakadatlan technológiai megújulás. Mi ebben vagyunk gazdagok, és lennénk is, ha az ország vezetői nem bánnának szellemi erőinkkel ily mostoha és ostoba módon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése