Gyermekkoromban az egyik szomszéd fiúval sokat
játszottunk együtt. Régi polgári családból származott. E tény osztálytartalmát
akkor még nem ismertem fel, sőt a játékkatonái kifejezetten vonzottak. Tudod,
igazi „békebeli" játékok voltak, indiánok és európai katonák, ólomból. A
katonák mellett a polcon ott voltak a Tolnaiféle világtörténelem képes
kötetei, és mi lejátszottuk a történelmet. Derék európai katonák mentek
pacifikálni, azaz megbékíteni a nyugtalan indián törzseket. A derék európaiak
nem agresszorok voltak, egy fenét, kedves, aranyos emberek voltak, akik
segíteni mentek azoknak a helyi embereknek, akik ugyan indiánok voltak, de
átláttak a szitán. Láss csodát! Az elmúlt öt hónapban derék francia, angol
katonák bombázták Líbiát, mert úgy gondolták, hogy így tudják segíteni a líbiai
népet. Biztos ők is olvasták a Tolnai Világtörténelmet, mert találtak pár
líbiait, akiknek nem tetszett Kadhafi, és átláttak a szitán. Kinevezték őket
ideiglenes kormánynak, adtak katonai tanácsadókat, és sok-sok pénzt. Amerika most
nem küldött katonákat, de a hátteret ők adták. A németek sem akartak egy új
Rommelt küldeni Afrikába, ráhagyták a bulit NATO-szövetségeseikre. Cserébe
nyilván azért, hogy a német tőke éppen most uralja el Európát, és valósítja meg
azt pénzzel, amit Hitlernek fegyverrel nem sikerült. Líbia leigázása piszkos
ügy. Nekik nem a líbiai nép a fontos. Folyik a harc a világ újrafelosztásáért,
és az USA-nak, az EU-nak nem tetszett, hogy Kína és Oroszország is megjelent a térségben. A líbiaiak sorsa senkit sem érdekel.
A gyermekkori nagy csatáknak volt egy szépséghibája. A katonák a szomszéd
gyereké voltak, így aztán ő mindig az európaiakkal játszott. Én az indiánokkal
voltam. Tudod, én most is az „indiánokkal" vagyok. És velük leszek holnap
is.
A 21-es Volga és Reagan
Az egyik idegenforgalmi cég érdekes programmal
akarja meglepni kedves, de főleg fizetőképes külföldi vendégeit. Utazás a
múltba, a szocialista múltba! Régi Volga és Trabant gépkocsikkal szállítják
őket Mercedes és Audi helyett. Elcipelik őket az érdi szoborparkba, a
terrorházba, meg ilyen helyekre. Még lakótelepi lakást is mutatnak nekik, ami
egzotikum a javából, legalábbis nekik. Persze a nyugati turistát se lehet csak
úgy bedobni egy ilyen programba, így aztán első lépésként egy nagy szállodalánc
vezetőinek adtak kóstolót. Elnök úr, nem mesélne nekik arról, hogy milyen volt
régen? Ezzel a kérdéssel fordultak hozzám. Némi győzködés után belementen,
rajtam ne múljon a magyar idegenforgalom sikere. Nem akármilyen helyre mentünk,
Pesten, a Lukács Cukrászdába. A külföldi idegenforgalmi főnökök éppen a Terror
Háza Múzeumból jöttek egy olyan 21-es Volgával, tudod, olyannal, amelynek a
motorházán egy szarvas volt. Azokat még nem műanyagból csinálták, úgyhogy ne
akarj ilyennel összeütközni... Nos, a vendégek mindjárt elcsodálkoztak, hogy a
cukrászdában csak mi voltunk, meg egy német házaspár. Mi van? - kérdezték. Nem mi van, hanem mi nincs, mondom
én. Pénz nincs! Húsz éve még idejárt a pesti középosztály. Nyugdíjas
nyelvtanárnők itták itt a kávéjukat, és a környező intézmények hivatalnokai is
benéztek egy briósra. A briós eltűnt, illetve most már megint van, de a
középosztály márkikopott innen. De talán a diákok? - mondják ők. Melyik diáknak
jut a tankönyv, az Internet, az albérlet, az utazás mellett több százforintos
tortaszeletre? - válaszolok a kérdésre kérdéssel. Vannak gyermekei? -kérdezik,
s igazából az érdekli őket, hogy mikor volt jobb egyetemistának lenni, az én
éveimben vagy mostanság. Eddig a pontig tökéletesen értjük egymást. Innentől is
angolul beszélünk, a nyelvvel nem is lenne baj, de mégis, mintha két nyelven
beszélnénk. Akkoriban a társadalom tervezte, hogy hány mérnökre és hány
jogászra van szüksége. Akkoriban a diák számíthatott társai segítségére, volt
szolidaritás, emberség. Nem feszítem a húrt tovább. A cél végül is nem az, hogy
a nyugatiak belépjenek a Munkáspártba, hanem az, hogy megértsék: a húsz évvel
ezelőtti rendszerváltásnak rengeteg árnyoldala van. Ok is hagynak egy érvet a
végére, amiről minden nyugati azt hiszi, hogy ezzel mindent überelnek. „Na, de
akkor itt voltak az oroszok, nem voltak szabadok." Stimmel, mondom, az
oroszok itt voltak. Én egy percig sem mondom, hogy ez jó volt. Most itt vannak
az amerikaiak. És tudja, a kettő nem ugyanaz! Az oroszok soha nem akarták, hogy
a magyarok scsít egyenek gulyásleves helyett, vagy éppenséggel Kobzon-dalokat
énekeljenek Illés-nóták helyett. És még valami. A Sztálin-szobrot 1956-ban
ledöntötték, és senkinek sem jutott eszébe Hruscsovnak vagy Brezsnyevnek
szobrot állítani, pedig, ha már itt tartunk, ők többet tettek a magyar
emberekért, mint, mondjuk, Reagan elnök. That's right! - mondják, és legalább
egy dologban egyetértünk: mindennek van határa, vagy legalább is kell, hogy
legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése