Munkát és megbecsülést közmunka helyett!
Nem elég, hogy rendes munkát nem adnak,
még a tisztességemet is elveszik! – mondta minap egy asszony, akit
közmunkán foglalkoztatnak. A falu kinézi a közmunkásokat. Annak
ellenére, hogy a munkanélküliségről mindenki tud. Annak ellenére, hogy
nincsenek egyedül se a faluban, se az országban. Annak
ellenére, hogy a munka nem szégyen. De mégis! A munkás szó sem túl
hízelgő manapság, de közmunkásnak lenni egyszerűen sértő, megalázó. Nem
tekintenek egész embernek, csak kitartottnak, aki másra nem jó vagy mást
nem érdemel. A közmunkát az emberek pontosan annak nézik, aminek a
kormány szánta. Ideiglenes, átmeneti, fele-más megoldásnak, amire nem
lehet sem egyéni, sem családi egzisztenciát építeni. Az ilyen fizetésből
ma sem lehet megélni, a holnap pedig végképpen bizonytalan. A közmunka
elveszi az ember önbecsülését és mindenki előtt megalázó. A hatalom
nyilván ezt is akarja. Nyíltan a szemünkbe vágja, hogy ti másodosztályú
állampolgárok vagytok, aljanépe. Ne nagyon járjon a szád, örülj, hogy
élsz! Mi nem ezt akarjuk. Mi normális életet akarunk. Munkát és
megbecsülést!
Sakálvacsora
Még mondja valaki, hogy az Európai Unió
vezetőinek nincs humorérzékük. Van! Nem is akármilyen! „Líbia barátai”
címmel hívtak össze szeptember első napján konferenciát Párizsban. A
konferenciának két karmestere volt, a francia elnök és a brit
miniszterelnök. Az USA a líbiai ügyben nem játszik vezető szerepet,
átengedte a koncot európai szövetségeseinek. Meg van a saját bajuk. A fő
bajuk, hogy nem tudnak a bajban lévő európai szövetségeseiknek
segíteni, mint olyan sokszor a II. világháború után. Ha pedig nem jön a
pénz az USA-ból, a transzatlanti barátság sem olyan szoros már. De talán
most!
A franciák és az angolok most kiélvezték
magukat. Egy pillanatra újra az első osztályban játszhattak, pedig már
régen nincsenek ott. Ők is Líbia barátai. Oly annyira, hogy a francia és
brit hivatalos személyek lépten-nyomon tagadják, hogy a líbiai olajnak
bármi köze is lenne a dologhoz. Azt meg főleg tagadják, hogy a francia
olajcégek kapják ezen túl a líbiai olaj 35 százalékát, ugyanennyit a
britek. De nem, ők igazából Líbia barátai! Szabadság, testvériség, sok
demokrácia, meg ilyesmi. Most már van egy derék bábkormányuk csupa
nyugaton végzett líbiaiból, most már lehet csinálni egy új líbiai
hadsereget, polgári repülést, hírközlési infrastruktúrát, utakat. Óriási
üzletek, amelyekből a válsággal kínlódó francia és brit kapitalizmust
talán meg lehet menteni. A franciáknak és a briteknek ugyanis nem nagyon
tetszik a német vezetésű Európa, pedig tudják, hogy csak két út van:
vagy szétesik az euró, és ezzel együtt a II. világháború utáni európai
rendszer, vagy ellenkezőleg, előremennek az integrációban, teljes lesz a
politikai intézményei európaizálása. Lesz például közös adórendszer,
közös rendőrség, közös hadsereg. Nem kétséges, hogy ebben a közösben a
német nyelv lesz a legerősebb. A briteknek és a franciáknak nem ez az
álmuk. Van persze egy harmadik út is, amiből kaptak egy csipetnyi
ízelítőt akkor, amikor a görög munkások elfoglalták az Akropolisz. Ettől
félnek aztán igazán!
A németeket Líbia nem érdekelte nagyon,
katonát nem is küldtek. Merkel fontosabbnak tartotta, hogy Európa
vezetése most már gyakorlatilag a kezébe került. Akkor minek hadakozni
Líbiában? Bár, lehet, hogy most éppen ebbe bukik bele a kancellár, vagy
legalább is ez lesz az ürügy. A német közvélemény, bár külsőre nagyon
pacifista, nagyon antináci, de azért szeretne már valami katonai sikert
is látni. A német csizma most nem menetelhet Párizs utcáin. Bár de szép
is volt! Na de legalább Tripoliban ott lehetnének. Rommell emléke még
nem halt ki teljesen. És még valami! Nagyon szeretnének ebben a válságos
időben végre egy erős embert látni Németország élén látni. Ősszel volt
is egy jó kiállítás a német fővárosban: „Hitler és a németek.”
Hosszú-hosszú sorokban álltak az emberek, 915 ezren jutottak be. Soha
ennyien nem akartak kiállítást látni, persze, háború- és náciellenes németek.
A 63 ország párizsi találkozója, ennyi
barátja van Líbiának, olyan sakálvacsora féle volt. Vacsorára jöttek
össze a nagyvadak. Tudod, az oroszlán, a tigris, a jaguár, meg ilyesmik.
Persze, az ilyen bulikról nem hiányozhatnak a sakálok sem. Ez olyan
kisebb vad, ami a nagyok után összeszedi, ami maradt. Nem túl elegáns
foglalkozás, de ebben a vadvilágban nem igen válogathat az ember,
illetve mit is mondok, nem nagyon válogathat az állat. Ott voltak az
olaszok, egy csomó arab ország. Még Ciprus is ott volt. Magyarországnak
ebben a kategóriában sem jutott hely. Martonyi János egy szép levélkét
küldött a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács elnökének, kifejezve,
hogy „Magyarország kész részt venni az újjáépítésben, a szabad, szuverén
és demokratikus Líbia megteremtésében”. Biztos jól jött nekik a levél.
Líbiában mostanság papírból is hiány van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése