2011. szeptember 9., péntek

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 251.

Munkát és megbecsülést közmunka helyett!
Nem elég, hogy rendes munkát nem adnak, még a tisztességemet is elveszik! – mondta minap egy asszony, akit közmunkán foglalkoztatnak. A falu kinézi a közmunkásokat. Annak ellenére, hogy a munkanélküliségről mindenki tud. Annak ellenére, hogy nincsenek egyedül se a faluban, se az országban.  Annak ellenére, hogy a munka nem szégyen. De mégis! A munkás szó sem túl hízelgő manapság, de közmunkásnak lenni egyszerűen sértő, megalázó. Nem tekintenek egész embernek, csak kitartottnak, aki másra nem jó vagy mást nem érdemel. A közmunkát az emberek pontosan annak nézik, aminek a kormány szánta. Ideiglenes, átmeneti, fele-más megoldásnak, amire nem lehet sem egyéni, sem családi egzisztenciát építeni. Az ilyen fizetésből ma sem lehet megélni, a holnap pedig végképpen bizonytalan. A közmunka elveszi az ember önbecsülését és mindenki előtt megalázó. A hatalom nyilván ezt is akarja. Nyíltan a szemünkbe vágja, hogy ti másodosztályú állampolgárok vagytok, aljanépe. Ne nagyon járjon a szád, örülj, hogy élsz! Mi nem ezt akarjuk. Mi normális életet akarunk. Munkát és megbecsülést!
Sakálvacsora
Még mondja valaki, hogy az Európai Unió vezetőinek nincs humorérzékük. Van! Nem is akármilyen! „Líbia barátai” címmel hívtak össze szeptember első napján konferenciát Párizsban. A konferenciának két karmestere volt, a francia elnök és a brit miniszterelnök. Az USA a líbiai ügyben nem játszik vezető szerepet, átengedte a koncot európai szövetségeseinek. Meg van a saját bajuk. A fő bajuk, hogy nem tudnak a bajban lévő európai szövetségeseiknek segíteni, mint olyan sokszor a II. világháború után. Ha pedig nem jön a pénz az USA-ból, a transzatlanti barátság sem olyan szoros már. De talán most!
A franciák és az angolok most kiélvezték magukat. Egy pillanatra újra az első osztályban játszhattak, pedig már régen nincsenek ott. Ők is Líbia barátai. Oly annyira, hogy a francia és brit hivatalos személyek lépten-nyomon tagadják, hogy a líbiai olajnak bármi köze is lenne a dologhoz. Azt meg főleg tagadják, hogy a francia olajcégek kapják ezen túl a líbiai olaj 35 százalékát, ugyanennyit a britek. De nem, ők igazából Líbia barátai! Szabadság, testvériség, sok demokrácia, meg ilyesmi. Most már van egy derék bábkormányuk csupa nyugaton végzett líbiaiból, most már lehet csinálni egy új líbiai hadsereget, polgári repülést, hírközlési infrastruktúrát, utakat. Óriási üzletek, amelyekből a válsággal kínlódó francia és brit kapitalizmust talán meg lehet menteni. A franciáknak és a briteknek ugyanis nem nagyon tetszik a német vezetésű Európa, pedig tudják, hogy csak két út van: vagy szétesik az euró, és ezzel együtt a II. világháború utáni európai rendszer, vagy ellenkezőleg, előremennek az integrációban, teljes lesz a politikai intézményei európaizálása. Lesz például közös adórendszer, közös rendőrség, közös hadsereg. Nem kétséges, hogy ebben a közösben a német nyelv lesz a legerősebb. A briteknek és a franciáknak nem ez az álmuk. Van persze egy harmadik út is, amiből kaptak egy csipetnyi ízelítőt akkor, amikor a görög munkások elfoglalták az Akropolisz. Ettől félnek aztán igazán!
A németeket Líbia nem érdekelte nagyon, katonát nem is küldtek. Merkel fontosabbnak tartotta, hogy Európa vezetése most már gyakorlatilag a kezébe került. Akkor minek hadakozni Líbiában? Bár, lehet, hogy most éppen ebbe bukik bele a kancellár, vagy legalább is ez lesz az ürügy. A német közvélemény, bár külsőre nagyon pacifista, nagyon antináci, de azért szeretne már valami katonai sikert is látni. A német csizma most nem menetelhet Párizs utcáin. Bár de szép is volt! Na de legalább Tripoliban ott lehetnének. Rommell emléke még nem halt ki teljesen. És még valami! Nagyon szeretnének ebben a válságos időben végre egy erős embert látni Németország élén látni. Ősszel volt is egy jó kiállítás a német fővárosban: „Hitler és a németek.” Hosszú-hosszú sorokban álltak az emberek, 915 ezren jutottak be. Soha ennyien nem akartak kiállítást látni, persze,  háború- és náciellenes németek.
A 63 ország párizsi találkozója, ennyi barátja van Líbiának, olyan sakálvacsora féle volt. Vacsorára jöttek össze a nagyvadak. Tudod, az oroszlán, a tigris, a jaguár, meg ilyesmik. Persze, az ilyen bulikról nem hiányozhatnak a sakálok sem. Ez olyan kisebb vad, ami a nagyok után összeszedi, ami maradt. Nem túl elegáns foglalkozás, de ebben a vadvilágban nem igen válogathat az ember, illetve mit is mondok, nem nagyon válogathat az állat. Ott voltak az olaszok, egy csomó arab ország. Még Ciprus is ott volt. Magyarországnak ebben a kategóriában sem jutott hely. Martonyi János egy szép levélkét küldött a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács elnökének, kifejezve, hogy „Magyarország kész részt venni az újjáépítésben, a szabad, szuverén és demokratikus Líbia megteremtésében”. Biztos jól jött nekik a levél. Líbiában mostanság papírból is hiány van...

Nincsenek megjegyzések: