Sok évvel ezelőtt történt, hogy egy magát európai léptékű politikusnak tekintő úriember úgy döntött, hogy össze kellene fogni a gaz kommunisták ellen. Az illetőt Adolf Hitlernek hívták. A gyűlölete persze érthető, mivel emlékezett fiatalkorára, amikor a müncheni sörözők verekedéseiben néha éppen az ő legényeit verték el a kommunisták. Meg egyébként is nem sokon múlott, hogy nem a kommunisták szerezték meg a hatalmat, hanem ő, ja és a legényei. Az úriember szerint a gaz kommunistákat irtani kell, mivel az ő szeretett hazája belső rendjét akarják szétbomlasztani, „fenyegetve a szociális jólétet és a világbékét”. Persze, nem ilyen csúnyán mondta, a Kommunista Internacionálé elleni fellépésről beszélt. Mindjárt talált partnereket is, olaszokat, japánokat, később még magyarokat is, és közösen elhatározták, hogy „védekező rendszabályokat” vezetnek be. Ez a kis paktum hiresült el Antikomintern paktumként. Ugye csodálatos? Védekező rendszabályként az akkori high-tech-et alkalmazva tökéletes megoldásnak tűntek azok a táborok, ahova például a kommunistákat „koncentrálni” lehetetett, s ahol, mint tudjuk „a munka szabaddá tesz.” Az úriember a szerződéshez mindjárt hozzá rakatott egy titkos megállapodást, amely már nem eszmék és kommunista szervezetek ellen hirdetett összefogást, hanem a Szovjetunió ellen. Így már kerek volt a torta. Nem mondom, eleinte működött a dolog. Ezrével küldték a kommunistákat a táborokba, a katonáik meg Moszkváig is eljutottak. Igaz, Moszkvát már nem nézhették meg belülről, mert akkor fordult a kocka. Mi ebből a tanulság? Nos, nincs új a nap alatt. Azt, amit Bulgária, Litvánia, Lettország, Románia, Csehország külügyminiszterei, s persze, a mi nagyszerű európai léptékű miniszterünk, Martonyi János kitaláltak, azt már felfedezte írásunk hőse, Adolf Hitler. Hitler itt él közöttünk, s itt fog élni mindaddig, amíg a tőkés erők ilyen mocskos eszközöket alkalmaznak. Ja, és még valami: a Führer még azt is megtapasztalhatta, amit a mostani miniszter urak még nem tudnak, de meg fogják tudni: a kommunistákat bíróság elé lehet állítani, be lehet fogni a szájukat, sőt meg lehet őket semmisíteni, de nem lehet őket legyőzni.
Bolivár kardja
Érdemes tanulni a latin-amerikai baloldaltól. Az európai baloldaliak többségének veszélyérzete megszűnt, nem érzékelik, hogy a tőke szépen nyugodtan és módszeresen felszámolja a kommunista pártokat, s velük együtt a munkásmozgalmat. A múlt héten Mexikóban találkoztam több latin-amerikai párt képviselőjével. Nem kellett kérdezni, mondják maguktól: a fő ellenség az Egyesült Államok. Még akkor is, ha a hatalmon lévő baloldali pártok normális viszonyra törekednek az USA-val. Az USA ott van mindenütt, ahol ártani lehet a térség szabadságának és függetlenségének. A latin-amerikai népeknek nem kell megmagyarázni, hogy mi is a szabadság és a függetlenség. Mostanság ünneplik, hogy 200 éve elnyerték szabadságukat a spanyoloktól. De ezzel szabadságharcuk még nem ért véget. Mexikót előbb a franciák, majd az amerikaiak rohanták le, Kuba az amerikai gazdagok szórakozóhelye lett. Manapság más szelek fújnak. Kuba változások elé néz. Nagyobb lesz a piac szerepe, változik a párt és az állam működése. Azt mondják, hogy szocializmust akarnak, és mi hiszünk nekik. Brazíliában Lula után új elnöke van az országnak. Amit csinálnak, még nem szocializmus. Talán a maximuma annak, amit a kapitalizmuson belül a dolgozókért meg lehet tenni. Azt mondják, ezen az úton mennek tovább, és mi szurkolunk nekik. Venezuelában a tavalyi parlamenti választások nem egészen azt az eredményt hozták, amit Chávez elnök és hívei vártak. A parlament nem lett „rojo-rojita”, azaz vörös-vöröseses, ahogyan az elnök előre jelezte. Itt is és más országokban is, amelyek a társadalmi haladás útjára léptek, a szegény rétegek nagyon sokat kaptak. Anyagilag is, szellemileg is. A középrétegek, benne az értelmiség csoportjai is azonban másként élik meg. Ők többre vágynak. Amerika éppen erre játszik, a középrétegek elégedetlenségére. A szegényeket nehéz elvinni a parlamenti választásokra, de ha nem ők döntenek, akkor döntenek helyettük mások. Persze, a polgári demokrácia európai logikája nem teljesen igaz Latin Amerikában. Chávez a múlt héten adta át a venezuelai parlament új elnökének a hatalom jelképét, Simon Bolivár, a venezuelai és sok más latin-amerikai nép szabadsághősének kardját. Úgy tűnik, a kapitalizmus, az amerikai uralom elleni küzdelem új szakaszához közeledik, amikor már nem elég államosítani az amerikai cégeket, nem elég beszélni a forradalomról, nem elég belső reformokat hirdetni, amikor másra van szükség: Bolivár kardjára. Apropó, kinél van Dózsa György buzogánya?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése