Elméleti sarok, IX. rész: A kapitalizmus működése III.

Gyakran hallani, hogy nekem már elegem van a politikából, nem kérek belőle, engem nem érdekel a politika, én politikamentesen akarok élni, és így tovább. Amennyiben politikán a parlamenti pártok bohóckodását, a kéz kezet most magatartást értjük, igaz az állítás. Ebből tényleg elegünk van. Csakhogy a politikából nem lehet kivonulni. Lehet nem olvasni újságot, lehet a televízióban a hírműsorokat nem nézni, lehet nem elmenni a választásra, de ettől a politika még létezni fog, és el fogja dönteni a mi kis életünket. Mert mi is valójában a politika?

A politika olyan tevékenység, amelynek keretében a társadalom egyes osztályai igyekeznek megszerezni, felhasználni és megtartani az államhatalmat. Nézzük meg részleteiben, hogy mit is jelent ez a mondat! Ez azt jelenti, hogy a politikát senki sem sajátíthatja ki, és senki sem mondhat le róla. A politika ugyanis rólunk, rólam szól. Gyakran mondják az emberek, hogy a parlamenti politikusok velünk nem tőrödnek, ez a politika nem rólunk szól. Nos, ez a tévedés! Éppen az a politika, hogy velünk nem tőrödnek, viszont a saját zsebüket degeszre tömik. Mindezt az államhatalom felhasználásával teszik. A parlament minden évben dönt a költségvetésről. Magyarán arról, hogy kiket adóztat meg az állam és milyen mértékben, és a bejövő pénzt mire költik. Ma Magyarországon nagyon megadóztatják azt, aki munkával keresi a kenyerét, és kevésbé azt, aki a tőkéjéből él. Ez azért van így, mert a tőkések uralkodnak, azon belül is a nagytőke és a külföldi tőke. Ugyancsak igaz a másik oldala is, vagyis az, hogy azok, akik hatalmon vannak, önmaguknak juttatnak nagyobb pénzeket, jó állások, pályázatok, beruházások és egyéb “törvényes” megoldások útján, nekünk meg kevesebbet vagy semmit. Én mondhatom azt, hogy az egész nem érdekel, ez nem az én politikám, de akkor is döntenek rólam. Dönthetnek, mert övéké a hatalom. És itt jön a kérdés másik része. A politika nem valami öncélú időtöltés, hanem olyan nagyon is tudatos tevékenység, amelynek célja a hatalom. Mindenki hatalmat akar, az MSZP is, a Fidesz is, de a Munkáspárt is. A munkások és dolgozók érdekeit mi csak akkor tudjuk törvényekbe önteni, és ez által kötelezővé tenni, ha benne vagyunk a hatalomban. Minél több hatalommal rendelkezünk, annál nagyobb a lehetőségünk. Lenin azt mondja: ,,...a politika az állam ügyeiben való részvétel, az állami tevékenység formáinak, feladatainak, tartalmának meghatározása...” Olyan politika nincs, amelynek nem a hatalom a célja. Ezt lehet mondani, csak ez nem igaz. A politika lényege ugyanis az, hogy a saját társadalmi csoportom érdekeit kötelezővé tegyem, elfogadtassam másokkal. Kötelezővé tenni csak törvényekben lehet, és másokra rákényszeríteni is csak az állam erejével lehet. A hatalom nem lehet mindenkié. Hiába írják be a tőkés alkotmányokba, hogy minden hatalom a népé, ez nem igaz. Ma Magyarországon a nép semmiféle hatalmat nem gyakorol. A nép lehetősége arra korlátozódik, hogy négyévente egyszer szavazzon valamelyik pártra. Utána már semmiféle beleszólása a dolgokba nincs, vissza nem hívhatja a képviselőket, le nem válthatja a minisztereket. A népszavazás lehetőségét is annyira körbenyirbálták már, hogy lényegében ez sem létezik.

A politika lényege tehát az, hogy ki képes megszerezni, és a saját maga javára kamatoztatni az állami hatalmat. A szereplői ezért mindenekelőtt az állam, és a hatalomban cserélődő politikai pártok. A politikai tevékenységben részt vesznek más, formailag nem politikai szervezetek is: a szakszervezetek, a vallási közösségek, civilszervezetek, ifjúsági szervezetek stb. Manapság önálló hatalmi ággá nőtt a média. A tőkésosztály ma Magyarországon abban érdekelt, hogy szűkítse a politikai szereplők körét. A parlamentben most már csak két nagy párt van, és két-három kisebb. Jogi és pénzügyi korlátozásokkal igyekszik ritkítani a szereplőket a parlamenten kívül is. A Munkáspárt legnagyobb eredménye az, hogy mindezidáig sikerült bent maradnia a politikában. A Munkáspárt érdeke, hogy minél több szereplős legyen a politika, minél több szervezettel és erővel tudjon közös érdekeket találni.

A miniszterelnök azt mondja, hogy a politikát vissza kell vinni oda, ahova szerinte való, azaz a parlamentbe. Miért mondja ezt? Azért, mert ezen a színtéren az ő helyzete jobb. A többséggel pedig akármit, vagy majdnem akármit meg lehet szavaztatni. A Fidesz, amely nem kevésbé polgári párt, és nem kevésbé a polgári demokrácia híve, népszavazást akar, és tömeggyűléseket rendez, azaz a politikájához olyan színteret választ, ahol erősebbnek tűnik. A Munkáspárt nem tudja a parlamentet a politikája színteréül választani, mert nincs ott. A parlamenti választásokat viszont annál inkább, mert azokon mi is ott vagyunk, és fel is tudjuk használni politikánk megismertetésére, pozícióink erősítésére. A Munkáspárt korlátozott lehetőségekkel rendelkezik a helyi politikában, de rajtunk múlik, hogy a meglévő lehetőségeket mennyire használjuk ki. Van polgármesterünk, vannak képviselőink, nekik az önkormányzatban kell dolgozniuk. Mi azzal tudjuk segíteni őket, hogy az utcán rendezvényekkel és a propagandákkal felerősítjük a hangjukat. A Munkáspárt számára ma az egyik legfontosabb színtér az utca. Az utcán sem vagyunk egyedül, mert sok más politikai erő is ide szorul. Mivel tudunk mi eredményt elérni? Azzal, ha erőinket koncentráljuk. De lehet eredményt elérni azzal is, hogy olyan témákban megyünk az utcára, ami másoknak váratlan. Ilyen például a Balszemmel című könyv bemutatója Debrecen főterén vagy Nagykörösön, a buszállomáson. Lehetünk sikeresek akkor is, ha olyan időben megyünk, amikor mások nem mennek. Ugyanakkor arra kell törekednünk, hogy találjunk új színtereket a csatához. Pár éve még ilyen volt a népszavazás. Ma már nem az, annyira lejáratták a parlamenti pártok. De mindig lesznek újabb és újabb számunkra előnyös szinterei a politikának.

A politika nem valamilyen különlegesség, nem elvont kategória, akárhogyan is igyekszik a tőkés világ misztifikálni. A politika olyan tevékenység, amelynek keretében a társadalom egyes osztályai igyekeznek megszerezni, felhasználni és megtartani az államhatalmat. A politika tehát arról szól, hogy a társadalom különböző osztályai hogyan szerzik meg az államhatalmat, és azt hogyan hasznosítják saját érdekünkben. A hatalom előnyökkel jár az egyes osztályokra és azok konkrét képviselőire nézve is. Ez pedig azt jelenti, hogy a politika céljai nem elvont módon, nem ráolvasással, hanem politikai harcban valósulnak meg. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a hatalmat soha senki nem adja át önszántából, csak akkor, ha arra rákényszerül. Most például az MSZP van hatalmon, a magyar tőkésosztálynak az a része, amely a multinacionális tőkéhez kötődik. Ez a csoport olyan törvényeket hoz, amelyek a multiknak és a leggazdagabb magyar tőkéseknek jó, de semmiképpen nem jó a magyar kis- és középvállalkozóknak. A hatalmon lévő konkrét személyek egyéni előnyökkel is rendelkeznek, hiszen magas fizetést, gépkocsit, titkárnőt, befolyást kapnak. Az emberek többsége látja, hogy az ország a vesztébe rohan, ha folytatódik a mostani neoliberális politika, az MSZP és az SZDSZ mégsem hallgat a józan észre és nem ír ki előrehozott választást. A munkásosztály és a Munkáspárt is csak harcban, politikai és ideológiai harcban tudja céljait elérni. Sokan mondják, hogy elég a jót akarni, elég néhány jó embert találni és a helyzet megváltozik. Nem így van! A tőkés társadalomban csak az a miénk, amit kiharcolunk magunknak. Gyakran csodálkozunk, hogy az EU egyes országaiban nagyobb jogkörrel rendelkeznek a szakszervezetek, mint nálunk. Ott sem volt mindig így, de az idők folyamán kiharcolták maguknak. Magyarországon a bérekért még csak-csak megmozdulnak a szakszervezetek, de például a munkatörvénykönyv, az adópolitika, a privatizáció ellen nem mennek utcára.

A kapitalista propaganda úgy igyekszik beállítani, mintha a tőkés rendszerben demokratikusan, a meggyőzés erejével folyna a küzdelem, a szocializmusban pedig a diktatúra, az erőszak eszközével. Egyes pártok is arról beszélnek, hogy elvetnek minden erőszakot, csak a békés meggyőzés, a megegyezés, a konszenzus eszközével politizálnak. Mi a valóság? A hatalom gyakorlása azt jelenti, hogy az adott társadalmi osztály a saját érdekeit érvényesíti másokéval szemben, sőt a sajátját általános érvényűnek nyilvánítja, és rákényszeríti a többi osztályra is. Ez erőszak nélkül nem megy. Az erőszak nem csak azt jelenti, hogy összever a rendőr. Az erőszak döntően azt jelenti, hogy amennyiben nem teljesítesz valamit, a hatalmon lévők erőszakot alkalmazhatnak. Magyarán, a saját diktatúrájukat valósítják meg. Nézzünk néhány konkrét példát! A magyar tőkésosztály érdeke az, hogy a parlamentbe csak ők kerüljenek be. Ez ugyan nem érdeke a munkásosztálynak és sok mindenki másnak, de a törvényeket a hatalmon lévő tőkések hozzák, és ezért kötelezően bevezették az 5 százalékos küszöböt. Erről nincs vita, ha nem fogadjuk el, nem indulhatunk a választásokon. Az adók Magyarországon olyanok, hogy a gazdagoknak meg sem kottyan a kifizetésük, a szegények meg belegebednek. Erről sincs vita, ha nem fizetsz, bíróság elé kerülsz.

A politikai harc eszközei rendkívül színesek, változatosak. A tőkés társadalomban, ahol a tőkével rendelkező tőkés és a tőkével nem rendelkező dolgozó tömegek állnak egymással szemben, a harc módszerei a két osztály erőviszonyától, a nemzetközi erőviszonyoktól, és az egyes országok, társadalmi csoportok szokásaitól, hagyományaitól függenek. Meg kell azonban különböztetni azokat az eszközöket, amelyeket a tőkésosztály egyes csoportjai használnak az egymás elleni harcban, és azokat az eszközöket, amelyeket a tőkések használnak a munkásosztállyal szemben. A tőkésosztály különböző csoportjainak vannak közös, és vannak eltérő érdekeik. Közös érdek a kapitalizmus léte. Magyarországon például ennek alapján született az a megállapodás mindjárt a rendszerváltás elején, hogy vannak kétharmados törvények, és vannak egyszerű többséggel hozott törvények. A kétharmados törvényhez kell az ellenzék is, tehát egyik erő sem képes olyan törvényt hozni, amellyel fel tudná számolni ellenfelét. Ilyen a választási törvény, az alkotmány módosítása, és sok minden más. Ez a demokrácia azonban csakis kizárólag a tőkésosztály egyes csoportjainak egymás közötti demokráciája. A többség, a dolgozók irányába ez leplezetlen diktatúra. A tőkésosztály egyes csoportjai különböznek abban, hogy egyesek hatalmon vannak, mások pedig nincsenek. Ez a helyzet azonban változó, másrészt közös bennük, hogy valamennyien a tőkés rendszer részei. Lehet, hogy az MSZP nem szereti az MDF-et, de az MDF is, az MSZP is a tőkés rendszer szerves alkotó része. A kommunista pártokat a tőke akkor sem hajlandó elfogadni, ha megerősödnek, egyszerűen azért, mert nem a rendszer részei. A tőke persze felajánlhatja az integrálódás lehetőségét, sőt a tőkés kormányokba is bevonhat kommunistákat, de ennek ára van. A kommunista pártok többnyire azzal fizetnek, hogy feladják kommunista identitásuk egy részét.

Köztudott, hogy a Fővárosi Bíróság még 2005 nyarán feljelentette a Munkáspárt teljes Elnökségét. A feljelentésből 2006 tavaszán, a választások előtti hónapokban rendőrségi kihallgatások lettek, majd a választások után ügyészi vádemelés. Az ügyben előbb-utóbb bírósági ítélet is születik. A napi aktualitások mellett a kérdés felveti a jog és a politika, a jog és a hatalom elméleti összefüggéseit is.

Az uralkodó osztály minden társadalomban érvényesíti akaratát. Ennek eszköze a jog. Ha nem lenne a jog intézménye, az emberek egy perc alatt rájönnének a nagy átverésre, azaz arra, hogy a gazdagok kitalálnak valamilyen játékszabályokat, és azokat ráerőltetik másokra, mi több, a többségre. A jog egyik ravaszsága abban van, hogy vannak olyan elemei, amelyeket mindenki szívesen elfogad, mert megkönnyítik az életet. Jó dolog például, hogy a törvény szerint tilos a másik embert megölni. Ez még akkor is ad némi biztonságérzést, ha tudom, hogy ennek ellenére sok embert megölnek. Mivel a jogban működik ez az ésszerűségi effektus, hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy az összes törvényt, amit az uralkodó osztály hoz, az jó, miközben tudjuk, hogy nem így van. A jog másik ravaszsága a misztifikálás. A törvényeket régen Isten nevében hozták, manapság inkább a nép nevében születnek a törvények. A kettő lényegében ugyanazt a hatást váltja ki, mivel egyik sem ellenőrizhető. Istent se szokás megkérdezni, a népet meg pláne nem. A jog harmadik nagy trükkje, hogy az átlagemberektől távol születik, és az átlag számára szinte érthetetlen nyelven. A görögöknél vagy a rómaiaknál a polgárok számára elérhető helyen hozták a törvényeket, és értették, hogy miről van szó. Próbálj ma bemenni a magyar parlamentbe! A törvényeket eleve olyan nyelven írják, ami csak a beavatottaknak érthető, és csak ők tudnak igazán élni vele. A mai Európai Unió óriási átverése, hogy számos törvényt hoznak az Európai Parlamentben, amiről mi, kisemberek nem is hallottunk, de a rendőr elvihet, ha nem tartjuk be. A jog igazi nagy trükkje azonban az, hogy az emberekben összekeveri az igazságot és a jogot. Salamon király még igazságot szolgáltatott, amikor a veszekedő anyák közül az igazinak ítélte a gyereket. Manapság azonban nem igazságszolgáltatásról van szó, hanem a jog, a törvények érvényesítéséről, amelyek nagyon is igazságtalanok lehetnek.

A hatalom gyakorlásához először is kell egy szabály, amelyet kötelezővé teszünk mindenkinek. Ezt hívják törvénynek. A törvényt régen maga a király hozta, mára ez a legtöbb helyen parlamentek kezében van. Ezen túlmenően kell egy király, miniszterelnök, elnök, és annak szervezete, ami szervezi a törvényben kifejezett akarat végrehajtását. Harmadszor, kell még egy szervezet, amely a fejére koppint az illetőnek, ha nem tartja be a törvényeket. A koppintás esetenként bővülhet azzal, hogy fejét is veszik. Ezt hívják igazságszolgáltatásnak, aminek azonban éppen az igazsághoz van a legkevesebb köze. Az uralkodó osztály minden társadalomban a jog, a törvények eszközével érvényesíti akaratát. Ennek formái azonban folyamatosan változnak. Első királyunknak, Szent Istvánnak nem kellett demokratikus egyeztetéssel bíbelődnie és kikérnie szakmai szervezetek véleményét, amit eldöntött, az volt a törvény. Ő volt a törvényhozás is. Aki nem tartotta be a törvényét, az vele, személyesen került szembe: “Mert illik, hogy érezze haragját a király úrnak, valaki az ő jóakaratát megveti és rendelését általhágja.” A király gyakorlatilag az igazságszolgáltatás legfőbb intézménye is volt. Ma már ez a rendszer nem menne el. A 21. században már senki sem veszi be, hogy egy miniszterelnök olyan okos lehet, hogy képes egyedül mindent eldönteni. A miniszterelnökök persze gyakran gondolják ezt önmagukról, és megpróbálják a hatalmuk kereteit bővíteni, de ez a lényegen alapvetően nem változtat. Az uralkodó osztályok az évszádok során ugyanis rájöttek arra, hogy nem biztonságos egy kézbe letenni minden hatalmat. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy mi van, ha a király meghal, vagy megsebesül, vagy ad abszurdum, meghülyül. A fő veszély pedig akkor jelentkezik, ha a tömegek csalódnak a királyban, és a személy elleni ellenszenv áttevődik magára az intézményre, a királyságra. Ezt a problémát oldották fel az elmúlt évszázadokban a parlamentek. A személyes uralom ezekben a rendszerekben is megmarad, hiszen van elnök, mint az USA-ban, vagy miniszterelnök, mint mondjuk Magyarországon. A hatalom azonban három ágra tagozódik, a törvényhozásra, a végrehajtásra, az igazságszolgáltatásra. Ezt a rendszert a polgárság hajnalán találták ki, akkor, amikor talán még a polgárság is hitt a szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavában. Ma már nem hisz, és csak elvétve hirdeti.A polgárság ezzel a hármas tagozódással azt igyekszik elhitetni mind a mai napig, hogy tisztességes, fedhetetlen emberek gyülekezete jó törvényeket hoz a köz javára, amelyeket azután nem kevésbé makulátlan emberek végrehajtanak ugyancsak a mi hasznunkra. És ha valami gond lenne, sugallja a polgárság, van egy bíróság, amely mindentől független, és igazságot szolgáltat.

A tőkés rendszerek, így a magyar kapitalizmus is, azt igyekszik elhitetni, hogy tisztességes, fedhetetlen emberek gyülekezete, azaz a parlament jó törvényeket hoz a köz javára. Ezeket azután nem kevésbé makulátlan emberek, azaz a kormány, végrehajtanak ugyancsak a mi hasznunkra. És ha valami gond lenne, sugallja a polgárság, van egy bíróság, amely mindentől független, és igazságot szolgáltat. Mi is a törvény? A kapitalizmusban a törvény olyan magatartási normák összessége, amelyet a tőkésosztály a saját gazdasági, politikai és más érdekeinek megfelelően fogad el, és tesz kötelezővé a társadalom minden tagja számára. A törvényt nem bölcsek hozzák, hanem a különböző - a parlamentbe bejutott - pártok képviselői. A törvény tehát politikusok terméke, bármennyire is jogi formát ölt. A törvény végrehajtatására a tőkés állam szervezetek egész során tartja fent, a rendőrségtől kezdve az adóhivatalon át egészen a bíróságokig. E szervezetek élére ugyancsak politikusok választják meg vagy nevezik ki a vezetőket, tehát ők maguk is a politikától függenek. A törvény egyben a hatalmon lévő osztályok politikai alkujának kifejezése is. Magyarországon a rendszerváltás után az akkori MDF és az SZDSZ megegyezett egymással, hogy lesznek olyan törvények, amelyeket kétharmados többséggel lehet csak elfogadni, és lesznek olyanok, amelyekhez elég az egyszerű többség is. Miért történt ez? Azért, mert az uralkodó osztály két csoportja így biztosította be önmagát a másikkal szemben. Nem azt írták le, hogy, mondjuk, meg kell kérdezni a társadalmat, hanem azt, hogy alapvető kérdésekben egymás érdekeit nem sérthetik. Magyarországon például van médiatörvény, de ez nem arról szól, hogy a Munkáspárt és tőkeellenes szervezetek is helyet kapjanak a médiában, hanem arról, hogy az uralkodó osztály két nagy csoportja lehetőleg egyformán részesüljön a médiából. Ma Magyarországon a törvényeket a hatalmon lévő tőkéscsoportok érdekeinek megfelelően hozzák. A multi és a nagytőkés ki tudja fizetni a nagy adót, ezért a törvény nagy adókat ír elő, és nem kis adókat, ami viszont a középvállalkozók, és a tömegek érdeke lenne. De mivel nem ők vannak hatalmon, nem róluk szól a törvény.

Függ-e a bíróság a politikától? Természetesen igen! A bíróság nem találhat ki törvényeket, azt kell alkalmazni, amit a parlamentben elfogadnak, vagyis a politika által előállított és kizárólag a politikától függő termékeket. A bíróság senkit sem ítélne el a vörös csillag nyilvános viseléséért, ha nem lenne ilyen törvény. Sajnos, szégyenszemre van! A bírókat minden szinten politikusok nevezik ki. Az Alkotmány kimondja: “A Legfelsőbb Bíróság elnökét a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés választja, elnökhelyetteseit a Legfelsőbb Bíróság elnökének javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. A Legfelsőbb Bíróság elnökének megválasztásához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.” A bírói szervezet leendő vezetőjének a mai magyar alkotmány szerint élveznie kell a kormánypárt és az ellenzék bizalmát is, sőt a köztársasági elnökét is, ami - mint tudjuk - nem mindig esik egybe a kormányzó párt véleményével. Vajon a köztársaság elnöke javasolna-e egy - nem párttag, de meggyőződésében kommunista - embert? Nyilvánvalóan nem. Olyat javasol, a képviselők meg olyat fogadnak el, aki hasonló világnézetet vall, sőt addigi tevékenysége is megfelel az ő politikai elvárásaiknak.

Az Alkotmánynak van egy pontja, amely igyekszik még inkább elhomályosítani a bíróság politikai függőségét. Idézzük: “A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak.” A bírák párttagságának tilalma magyar butaság, aminek nincs értelme. Olaszországban, amely nem kevésbé tőkés ország, a bírák lehetnek akármilyen párt tagjai. A politikától való függőség nem ettől függ. Tordai Csaba, aki nem kommunista, hanem főosztályvezető az igazságügyi minisztériumban, a következőket írja erről: “A bírói függetlenség alkotmányjogi garanciáját - az elvek szintjén - még az 1949-ben elfogadott alkotmány is tartalmazta, amikor a 41. § (2) bekezdése kimondta, “[a] bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alávetve”. Ezt a tételt a Magyar Népköztársaság bírósági szervezetéről szóló 1954. évi II. törvény 5. §-a is megismételte, vagyis azt kell tapasztalnunk, hogy az igazságszolgáltatást leginkább lejárató koncepciós perek idején hatályos közjogi normák is tartalmazták a bíróságok függetlenségének legalapvetőbb garanciáját. Amikor tehát az igazságszolgáltatás függetlenségéről beszélünk, fontos emlékeznünk arra, hogy az alkotmányjogi garanciák léte vajmi keveset árul el a ténylegesen érvényesülő függetlenségről - e jogi biztosítékok ugyan feltétlenül szükségesek, de nem elégségesek ahhoz. A politika még kifogástalan alapelvi szabályozás mellett is számos utat találhat az igazságszolgáltatás befolyásolásához.” Tordai úr mindjárt mond is egyet: “A bírói karrier ma érvényesülő rendszere erősíti a konformitás iránti affinitást. A jelenlegi kinevezési gyakorlat zárt pályává teszi a bírói hivatást, kicsi a mobilitás a jogászi pályák között. Egy zárt karrierpályán belül az előrejutás a - lehetséges politikai nyomásnak inkább kitett - fellebbviteli bíróságoknak való megfeleléstől függ, hiszen a bírók szakmai munkáját leginkább ezen fórumoknak az alsóbb fokon ítélkező bírák joggyakorlatáról alkotott kritikája alapján ítélik meg.” Ehhez nem kell kommentár!