A tőke nem mindig létezett. Az emberek nem azért sütöttek kenyeret, varrtak ruhát, hogy pénzt csináljanak belőle, hanem, mert szükségük volt rá. A történelem legelső szakaszaiban az emberek a saját szükségletükre termeltek. Később, a technika fejlődésével egyre többet termeltek. Ekkor indult el a cserekereskedelem, amikor a kenyeret elcserélték ruhára, vagy bármi másra, amit mások termeltek. A cserére való termelés eleinte véletlenszerű, de idővel kialakult a tudatos termelés, amikor már eleve nem azért gyártottak ruhát, mert arra szükség volt, hanem mert el akarták adni. Így jön létre az árutermelés. Az árutermelés pedig megszülte a tőkét. Megszületik a pénz, amelyet mások kizsákmányolására lehet felhasználni. Eleinte az áruból áru lesz, és a pénz csak közvetít. Később a pénz önálló erővé válik, a cél már nem egy másik szükséges áru megszerzése, hanem a pénz növelése. A tőke az az erő, amely mind a mai napig mozgatja a kapitalizmust. Amíg az áru áruval cserélt gazdát, tulajdonképpen az emberiség normális szükségleteinek a kielégítéséről volt szó. De milyen normális szükségletről lehet ott szó, amikor a pénzből árut vesznek, majd azt újra eladják csak azért, hogy pénzt, több pénzt csináljanak belőle. A tőke céljai ezen a ponton elszakadnak az emberek valóságos szükségleteitől. A tőke ezen jellemzője van jelen például a kórházak mostani álalakításánál is. A kormány célja nem az, hogy a kórház több beteget és jobban szolgáljon ki, hanem, hogy a befektetett pénz, tőke még több pénzt hozzon. Csepelen az emberek természetes érdeke az volt, hogy a kórház ott maradjon a közelben. A tőkének ez viszont nem érte meg. És mivel a politikai döntés a tőke érdekeit megvalósító MSZP és SZDSZ kezében volt, a kórházat bezárták. Marx a Tőke című művében erről így ír: “Az áruforgalom közvetlen formája Á-P-Á, áru átváltoztatása pénzzé és pénz visszaváltoztatása áruvá, eladás vétel céljából. E formán kívül azonban van egy második, tőle sajátosan különböző is, a P-Á-P forma, pénz átváltoztatása áruvá és áru visszaváltoztatása pénzzé, vétel eladás céljából. Az a pénz, amely mozgásában ez utóbbi körforgást írja le, tőkévé változik át, tőkévé lesz, és rendeltetése szerint máris tőke.”
Ha ezt megértjük, akkor megértjük a tőke szerepét a mai Magyarországon is. A kormány emberei manapság gyakran mondják, hogy ők “szakmai befektetőket” hívnak a kórházakba, és akkor minden jó lesz. A tőkések között persze lehet orvos, gyógyszerész is. De nem ez a döntő. Ő a pénzét nem azért teszi bele a kórházba, mert annak a használati értéke foglalkoztatná. Egyénileg és emberileg érdekelheti, de mint tőkést csak az érdekli, hogy a P-Á-P körforgás végén neki több pénze legyen. Vagy vegyünk egy másik példát! Manapság sok olyan tőkés van, aki valaha kisember volt, sőt akár párttag is lehetett a szocializmusban. Most ez az ember azt mondja, hogy én jó tőkés vagyok, úgy élek, mint a munkásaim, az ő javukat akarom. Van, aki még adakozik is. Ne tévesszenek meg bennünket a szavak! A tőkés magatartása nem az egyéniségétől függ. Lehet jó ember, rossz ember, absztinens és iszákos, lehet akármi. Nem ez számít. Ő objektíve tőkés, és ha élni akar, tőkésként fog viselkedni. Pénze van, és ezért a pénzért vásárol valamit, és abból újra pénzt csinál. Ez hajtja, ez motiválja, ez a lényege. Az igazán izgalmas kérdés az, hogy mi is történik a P-Á-P folyamaton belül. Nyilván nem arról van szó, hogy a tőkés olcsón vesz és drágábban ad el valamit. Ez előfordulhat, de a dolog lényege nem az. Valaminek kell történnie, s történik is. Ezt a titkot, a kapitalizmus lényegét ismerjük meg a következő alkalommal. Marx erről így ír: „E mozgás tudatos hordozójaként a pénzbirtokos tőkéssé válik. Személye, vagy inkább zsebe, a pénz kiindulópontja és visszatérési pontja. Ennek a körforgásnak objektív tartalma - az érték értékesítése - az ő szubjektív célja, és ő csak annyiban funkcionál tőkésként, vagyis megszemélyesített, akarattal és tudattal felruházott tőkeként, amennyiben műveleteinek egyetlen indítéka az elvont gazdagság egyre fokozódó elsajátítása. A használati értéket tehát sohasem szabad a tőkés közvetlen céljának tekinteni. De az egyes nyereséget sem, hanem csak a nyerészkedés szüntelen mozgását.”
Az igazán izgalmas kérdés az, hogy mi is történik a P-Á-P folyamaton belül. Az üzlet arról szól, hogy több pénzt nyerjek, mint amivel elindultam. Mit tehetek? Tehetem azt, hogy összevásárolom a szomszéd falusi varroda varrógépeit, mert ott tönkrement az üzem, és sikerül nagyon olcsón, áron alul megszerezni. Igen ám, de ha nekem nem varrógép kell, hanem mondjuk számítógép, akkor kénytelen vagyok számítógépet keresni. Itt jön valaki, aki az önkormányzati választások után a helyi önkormányzattól nagyon olcsón, áron alul összevásárolta a gépeket. Ha mindenki áron alul fog vásárolni, és áron felül eladni, nem lesz több pénzünk. Egyszerűen azért, mert ez manipuláció, és nem teremtődik új érték. Társadalmi méretekben tehát a többletérték, az értéktöbblet nem születhet egymás átverésével. Az értéktöbblet, ami a gazdagodás forrása, csak úgy jöhet létre, hogy új értéket teremtünk. Mi a titok? Atitok egy sajátos áru. Olyan áru, amely a felhasználása során új értéket hoz létre. Akenyér nem sajátos áru. Megvesszük, megesszük, legfeljebb kövérebbek leszünk, de ettől semmi új nem jön létre. A számítógép nagyon modern, de nem sajátos áru. Maga a gép ugyanis semmilyen értéket nem teremt. A sajátos áru, a munkaerő, a munkás, a dolgozó munkaképessége. Ő rendelkezik fizikai erővel, képzettséggel, iskolázottsággal. Felmerül a kérdés, hogy miért adja el, miért nem hasznosítja maga?
Vegyünk egy példát! A rendszerváltás után ilyen milliószámra volt. Kovács János 35 éves pedagógus, egyetemi diplomával, két idegennyelv-tudással úgy dönt, hogy elege van a mindennapi iskolai robotból. A rendszerváltás előtt gyakran járt Görögországban, sok ismerőse van. Úgy dönt, hogy ezen túl nem adja el a munkaerejét, hanem maga hasznosítja, nyit egy idegenforgalmi céget. A szocializmusból maradt egy kis megtakarított pénze. Ez az induló tőke. Eleinte megy az üzlet. Aztán egy szép napon a görög tengerhez érkező turistái hoppon maradnak, mert a megrendelt és előre kifizetett szállodájukat kiadták másoknak. Se szálloda, se hazautazás. Perek, kártérítések, tönkremenetel. A felesége elvált tőle, persze vitte a lakást is. A Zsigulit a múltkor adta el. Kovács Jánosnak semmije se maradt. Kivéve a munkaerejét. Kovács János ma újra eladja a munkaerejét, eladó egy zöldségesnél. Ismerős a példa? Kovács János távoli rokonának valamikor Kossuth és Széchenyi korában mással is meg kellett küzdeni. Akkoriban a magyar faluban jobbágyok végezték a munkát, akik nem mehettek csak úgy szabadon Pestre, és nem vállalhattak másutt munkát. Akkor úgy mondták: röghöz voltak kötve, tehát nem voltak jogi értelemben szabadok. Kossuthék ezért erőltetik a jobbágyfelszabadítást, mert a magyar gyárak, a tőkések csak akkor termelhettek, ha volt munkás is. A mai Kovács Jánosnak ilyen gondja nincs, ő szabad ember, oda megy, ahova akar. Eladhatja a munkaerejét. És most már el is kell adnia a munkaerejét, mert mása már nincs, amit eladhatna. A fenti példák alapján már könnyedén megértjük azt, amit Marx írt: “A pénzbirtokosnak tehát ahhoz, hogy pénzét tőkévé változtathassa, az árupiacon készen kell találnia a szabad munkást, aki szabad abban a kettős értelemben, hogy szabad személyként rendelkezik munkaerejével mint a maga árujával, s hogy, másrészt, nincs más eladható áruja, mentes és szabad mindem dologtól, amely munkaereje realizálásához szükséges.”
Kovács János feladata egyszerű. A nagybani piacon vásárolt zöldséget mossa, válogatja, majd ízléses csomagolással látja el. Ez egy kereskedelmi vállalkozás, amibe a tőkés tőkét, pénzt fektet be. A zöldséges tőkés a pénzéért, a tőkéért két dolgot vásárol. Egyrészt a zöldséget, másrészt Kovács János munkáját. A tőkéje így két részre oszlott. Mindkettő benne van a vállalkozásban, de nem egyformán viselkednek. A zöldség a tisztítás és válogatás során átalakul. Veszít a mennyiségéből, de javul a minősége, így az értéke nem változik meg, csak átrakódik az új termékre. A tőkés azonban a pénz-áru-pénz folyamat végén több pénzt akar kapni. Ha a zöldség értéke nem nő meg, de mégis többet kap érte, akkor a másik tényező, Kovács János az, aki valamit hozzáad a zöldség értékéhez. Kovács János ugyanis használja a tudását, képességeit, azaz munkaerejét, és értékesebbé teszi az eredeti zöldséget. A tőkés tőkéje, pénze két formában jelenik meg. Egyrészt, a nyersanyag, a munkaeszköz. Ez az állandó tőke. Ez a tőke nem változik, csak átviszi az értékét, beleépíti az értékét az új áruba. A másik a változó tőke, azaz Kovács János munkaerejébe fektetett tőke, amely változni fog, hiszen új értéket ad hozzá a régihez. Ez a száraz képlet nagyon fontos a tőkés világ megértéséhez. A kérdés az, hogy emberünk mennyivel teszi értékesebbé az új árut, mennyit tesz hozzá? Atőkés Kovács Jánosnak fizetést ad a munkájáért. Amásik oldalán a tőkés saját magának is akar hasznot, hiszen ezért csinálja az egészet, és nem azért, mert szereti a paprikás krumplit. Kovács Jánosnak tehát annyit kell a zöldség értékéhez hozzátennie, hogy abból kijöjjön a tőkés haszna is és az ő megélhetése is. Már ebből is látható, hogy Kovács János a munkaerejéért nem annyit kap, mint amennyi értéket megtermelt. Vagyis a csere a tőkés és közötte nem egyenlő. Kovács János ugyanis a tőkéstől függ. Nem veheti el tőle a megtermelt értéket, a tőkés viszont bizonyos határok között elveheti tőle. Mit ír minderről Marx? “A tőkének az a része tehát, amely termelési eszközökké, azaz nyersanyaggá, segédanyagokká és munkaeszközökké alakul át, nem változtatja értékének nagyságát a termelési folyamatban. Ezért állandó tőkerésznek vagy rövidebben állandó tőkének nevezem. A tőkének munkaerővé átalakult része viszont megváltoztatja értékét a termelési folyamatban. Újratermeli saját egyenértékét és azonfelül termel egy többletet, értéktöbbletet, amely maga változhat, nagyobb vagy kisebb lehet. Atőkének ez a része állandó nagyságból folyton átalakul változóvá. Ezért változó tőkerésznek vagy rövidebben változó tőkének nevezem. Ugyanazok a tőkealkotórészek, amelyek a munkafolyamat álláspontjáról, mint objektív és szubjektív tényezők, mint termelési eszközök és munkaerő különböznek, az értékesítési folyamat álláspontjától, mint állandó tőke és változó tőke különböznek.”
Ugorjunk egy nagyot a termelés belső folyamatának elemzésében. Láttuk, hogy a tőkés a pénzét két dologba fekteti, egyrészt gépekbe, nyersanyagba, másrészt Kovács János munkaerejének megvásárlásába. Az előbbit nevezte el Marx állandó tőkének, az utóbbit változó tőkének. A tőkésnek akkor éri meg az, ha a végén több pénzt kap vissza. A gép önmagában nem termel új értéket, csak saját értékének egy részét átviszi az új termékbe. Az, ami új értéket állít elő, az nem más, mint Kovács János munkaereje. A tőkés mit vár Kovácstól? Azt várja, hogy termeljen annyit, amiből egyrészt kifizeti az ő bérét, másrészt termelje meg a tőkés hasznát. Kovács nem válogathat. Elmehet egy másik tőkéshez, de ott ugyanezek a szabályok vannak. Mondhatná, hogy nem csinálja, de akkor miből fog megélni? Kovács tehát olyan helyzetben van, hogy a tőkés elveheti és el is veszi tőle az általa megtermelt értéktöbbletet. Tulajdonképpen ez a kapitalizmus titka. Lenin így foglalta össze a marxi tanítás lényegét: „Ott, ahol a polgári közgazdászok tárgyak közötti viszonyt láttak (áru cseréjét áru ellenében), Marx ott emberek közötti viszonyt tárt fel. Az áruk kicserélése az egyes termelők közötti, a piac közvetítésével létrejött kapcsolatot fejezi ki. A pénz azt jelenti, hogy ez a kapcsolat egyre szorosabbá válik, és elszakíthatatlanul egy egésszé fűzi össze az egyes termelők egész gazdasági életét. A tőke ennek a kapcsolatnak további fejlődését jelenti: áruvá válik az ember munkaereje. A bérmunkás eladja munkaerejét a föld, a gyár, a munkaeszközök tulajdonosának. A munkás munkanapjának egy részét arra fordítja, hogy fedezze önmaga és családja fenntartásának költségeit (munkabér), a munkanap másik részében pedig ingyen dolgozik, a kapitalistának termeli az értéktöbbletet, a profit forrását, a tőkésosztály gazdagságának forrását. Az értéktöbbletről szóló tanítás Marx gazdasági elméletének sarkköve. A tőke, melyet a munkás munkája hozott létre, elnyomja a munkást, tönkreteszi a kistulajdonosokat és létrehozza a munkanélküliek hadseregét. Az iparban a nagyüzem győzelme szembeötlő, de a mezőgazdaságban is ugyanezt a jelenséget látjuk: a nagyüzemű kapitalista mezőgazdaság fölénye egyre nő, a gépek alkalmazása egyre nagyobb méreteket ölt, a parasztgazdaság a pénztőke hurokjába kerül, hanyatlik és tönkremegy az elmaradt technika nyomása alatt. A mezőgazdaságban mások a kistermelés hanyatlásának formái, de maga a hanyatlás kétségtelen tény.”
Láthattuk, ahogy egy konkrét ember, a mi esetünkben Kovács János eladja a munkaerejét, és a tőkés kizsákmányolja. A tőkés kizsákmányolás nemcsak azt jelenti, hogy a tőkés elveszi a megtermelt értéktöbbletet Kovács Jánostól, vagy általában egy embertől. A kizsákmányolás még csak nem is csak egy vállalatban van jelen, hanem mindenütt. Ez azt is jelenti, hogy a tőkés, mint ember lehet kedves, jóindulatú a munkásaival szemben, de nem ez a lényeg. A meghatározó az, hogy az értéktöbblet nem a munkásé, hanem a tőkésé. Az a tőkés, aki mindent eloszt a munkások között, az tönkre megy, ezért az ilyen tőkések eltűnnek. A tőkés minden körülmények között tőkés marad. Magyarországon tőkés rendszer van. A tőke, mint a rákos sejt mindenre továbbterjed. Hosszú ideig a tőke nem terjeszkedhetett az egészségügyben. Aztán megengedték, hogy a tőke megjelenjen a gyógyszertárakban. Később eladták az orvosi praxisokat, majd beengedték a tőkét olyan területekre, mint a művesekezelés. Ma pedig az egész rendszerre akarják a tőke uralmát kiterjeszteni. Ahol a tőke uralkodik, ott csak egy törvény van: a befektetett pénz után többletjövedelmet akar. A tőkés sokféle módón csapja a munkást. Nem követelődzni kell, hanem dolgozni! Vállalj két műszakot másfél műszak béréért! Ha jól jár az üzem, jól jársz te is! Ezt gyakran mondogatják a tőkések. Csalás! A munkás nem veheti át a tőkés logikáját. Ha többet termel a gyár, többet vesznek el tőle is. A munkásnak nem azért kell harcolnia, hogy a tőkésnek több legyen, hanem, hogy neki több jusson a megtermelt értéktöbbletből. Manapság sok helyütt nem adnak munkaköpenyt sem. Nincs mosdó, az emberek zacskóból ebédelnek, mint 60 éve. A tőkés nem szívesen ad ilyen juttatásokat, mert az ő része válik kisebbé. Harcolni kell érte! Egy nagy család vagyunk! Mindenki teszi a maga dolgát, a manager irányít, a munkás dolgozik. Japánban a vállalat istenítésének egész kultusza van, és a munkással elhitetik, hogy ő egy nagy család része. Ilyen üzleti fogások nálunk is vannak már. Ha a munkás, a dolgozó ezt elhiszi, elveszett. Elveszett, hiszen a családhoz tartozás elfogadásával feladja a harcot a tőkés ellen. A munkás akkor jár jól, ha harcol azért, hogy neki több jusson. A tőkés nemcsak egy vállalatnál csapja be az embereket, nemzeti méretekben is. A kormány a szolidaritási adót most fejlesztési hozzájárulás címén ott fogja hagyni az Audinál és a többi multinál. A társadalmilag megtermelt értéktöbblet így nem a munkaerejét eladó és értéktöbbletet termelő munkáshoz kerül, hanem az állam segítségével a tőkéshez. A polgári propaganda azt igyekezik bizonygatni, hogy a tőke működésének marxi elmélete ma már nem igaz. Sok példán láttjuk az előbbiekben, hogy nagyon is igaz. A tőke az egész társadalomra kiterjeszti hatalmát. Ez azt is jelenti, hogy csak társadalmi méretekben harcolhatunk sikeresen a tőke ellen. A munkásnak küzdeni kell a saját cége tőkései ellen, küzdenie kell az ágazata tőkései ellen, és küzdenie kell a tőkésosztály, mint átfogó egész ellen. Lenin így ír a tőke mindent elnyomó uralmáról: “Minden, nemcsak a föld, hanem az emberi munka, az emberi személyiség, a lelkiismeret, a szerelem, a tudomány is - minden elkerülhetetlenül áruvá válik, amíg fennáll a tőke uralma.
1990-ben a rendszerváltás nagy követelése a demokrácia és a szabadság volt. Az akkori ellenzék, amely az értelmiség soraiból került ki, a polgárság klasszikus jelszavait tűzte zászlajára. Legyen gyülekezési szabadság, legyen többpártrendszer, legyen sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság. Miért tette ezt? Egyrészt, a hatalom megszerzéséhez új játékszabályok kellettek. Ha nincs többpártrendszer, legálisan nem lehetett volna se MDF, se SZDSZ, se más. Ha nincs sajtószabadság, az ellenzék nem jutott volna sajtóhoz. Másrészt, a kialakuló új osztály, a tőkésosztály az új játékszabályok útján kívánta hatalmát érvényesíteni, és távol tartani a hatalomból mindenki mást. Szabadság-e a szabadság, demokrácia-e a demokrácia a mai Magyarországon? Ez a hatalomra került nagytőke szabadsága, az ő demokráciája. A többpártrendszer olyan, hogy csak 5 százalék felett enged be a parlamentbe, és lényegében a két nagy pártcsoportosulás kétpártrendszerévé vált. A médiatörvény nem azt szabályozza, hogy a Munkáspárt helyet kapjon a médiában. Azt szabályozza, hogy a polgári parlamenti pártok közül egyik se juthasson túl nagy hatalomhoz a másik rovására. A médiatörvényt éppen ezért akarják megváltoztatni, csak még nem tudják, hogy hogyan. A szólásszabadság, amelyet 1990-ben teljesnek gondoltak, már korlátozott. Nemcsak azzal, hogy a médiában nem jelenhetnek meg a tőkés rendszert zavaró anyagok. Azzal is, hogy például a Munkáspárt Elnökségének véleménynyilvánítását a fővárosi bíróság, majd az ügyészség a bíróság megsértésének ítéli meg, és pert indítanak a párt ellen. A gyülekezési szabadság addig lehetett korlátlan, amíg a gyűlések a hatalmat semmiben nem veszélyeztették. Ma már látszik, hogy egyes gyűlések, rendezvények reális veszélyt jelentenek a hatalomra, ezért megindult a törvény megváltoztatása. A gazdák traktorait már kitiltották a fővárosból, és mindenütt nagyobb a rendőri jelenlét. A magyar demokrácia a gazdagok demokráciája. A szegényebb rétegek gyakorlatilag képtelenek érvényt szerezni az igazuknak. Nincs pénzük ügyvédre, pereskedésre. Jelentősen korlátozódott a közvetlen demokrácia lehetősége, amely a tömegek politikai eszköze lehet. Parlamenten kívülről érvényes népszavazási kezdeményezést csak egy pártnak, a Munkáspártnak sikerült keresztülvernie egészen a népszavazásig, másnak nem. A népszavazást korlátozó törvények egyre szigorodnak, és folyamatos politikai ellenkezésbe ütköznek. Lenin erről így írt: „Aki elismeri az osztályharcot, annak el kell ismernie, hogy a „szabadság” és az „egyenlőség” a polgári köztársaságban, még a legszabadabb és legdemokratikusabb polgári köztársaságban sem lehetett és soha nem is volt egyéb, mint az árutulajdonosok egyenlőségének és szabadságának, a tőke egyenlőségének és szabadságának kifejezése.” Másutt Lenin a következőket mondja: „A tőkések mindig ‘szabadságnak’ nevezték azt, hogy a gazdagoknak szabadságukban áll gazdagodni, a szegényeknek pedig szabadságukban áll éhen halni. Igazi szabadság és egyenlőség abban a rendszerben lesz, amelyet a kommunisták építenek, s amelyben nem lehet majd más rovására meggazdagodni, nem lesz objektív lehetősége annak, hogy a sajtót közvetlenül vagy közvetve a pénz hatalmának vessék alá.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése